Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Sárgabusz

 

 

A szőke fiúcska kiszaladt a konyhából. Megtámaszkodott, kis keze biztonságot keresve markolta a durva téglát, lábával tapogatta maga előtt a szürkésfekete betonlépcsőt. Sikeresen leevickélt, meztelen talpával boldogan tocsogott a pocsolyában. Szaladt az esőben, a vékony póló pillanatok alatt átázott rajta, pucér feneke világított az esti félhomályban. Nekiszaladt a drótkerítésnek, belekapaszkodott. Nevetve nézett át a kerítésen az utcára. Combközépig sáros lába rugózott, ujjai néha le-lecsúsztak a vizes dróthálóról, végül a lába kiszaladt alóla és fenékre tottyant, de csak nevetett.

Két erős kéz nyúlt a hóna alá és ő egyszerre felemelkedett, fel, egészen magasra, átlátott a kerítés felett. Az anyja rohant utána, amikor észrevette a nyitott ajtót.

– Hát te? Nem szégyelled magad, pucéran kiszaladni a házból? Kiszökni a jó melegből az esőre? Hát mit képzelsz te? Hogy gondolod te?

A gyerek nevetett, csak akkor lepődött meg, amikor az anyai tenyér nagyot csattant gömbölyű fenekén.

– Nem szégyelled magad? Jó legyél, mert elvisz a sárgabusz!

Ettől megijedt, sírásra görbült a szája. Nyáron a bolt előtt felszökött a távolsági buszra, az meg elindult vele. Azóta fenyegetik ezzel, ha gazemberkedik: elvisz a sárgabusz.

A sárga busz begurul a megállóba és kiürül. Nők és férfiak szállnak le róla, a boltban a két eladónő összemosolyog: 'fél óra és zárhatunk, megjött az esti busz.' Hazahozta a városból az ingázókat. Ők a szerencsések, a kiválasztottak. Dolgozhatnak.

Sötétedik, az út mellett, a fekete oszlopokon sorban gyulladnak meg az utcai lámpák, már amelyikben nem ment még tönkre az izzó. Az eső esik, az úttest csillog, az ingázók elindulnak, néhányan együtt, mások külön. Csak odabólintanak egymásnak köszönésképpen. Pár óra, és hajnalban majd itt állnak újra, kicsit fázva, szájukban a reggeli kávé és az első cigaretta keserű ízével. Még egy hónap, talán kicsivel több, ha szerencsések, és megjön a tél, a hó. A busz késik majd, a kopott, évek óta nyüstölt kabátok alá beeszi magát a hideg. De most még jó, most csak az eső szemerkél.

Károly összefogta a nejlonszatyor száját, hogy ne ázzon meg a kilós, félbarna kenyér, ezt minden nap ő hozza, ott a Tesco a munkahelyével szemben. Fizetésnapokon Klári a szomszédra bízza a gyereket és bemegy a sárga busszal a férje elé, megvárja és bevásárolnak. Megveszik amire futja. Soha nem azt és annyit, amire szükség volna.

Az eső esik, a szatyor csúszós. A kenyér rég kihűlt, de ez mindegy, vacsorához a tegnapi maradékát eszik majd.

Károly megállt a kapu előtt, kulcs után kotort a zsebében, benyitott. A megereszkedett kaput kicsit meg kellett emelni, másképp undok, horzsoló zajjal vájt kis árkot a házig vezető betonjárdába. A házról tenyérnyi darabokban hullott a vakolat, vékony, centi vastag rétegben csapkodta fel, aki építette. Klári nagyapja halt itt, megörökölték a szoba-konyhát, örültek, megszabadultak az albérletből. Kicsi a ház, kicsi a telek. A ház mellett vakolatlan kis ólak, baromfinak meg disznónak. Deszkapalánkjuk lassan összeomlik, a hét végén talán lesz ideje, ereje elbontani. Jó lesz tüzelőnek a konyhai tűzhelybe. Újat ácsolni nem tud, meg minek is? Pénz kellene az állattartáshoz. Honnan vegye?

Mindenesként dolgozik, ha kell udvart takarít, ha kell, ládát emel a raktárban, ha kell, árut rakodik. Havi hetvenezret kap kézhez, néha egy ötezressel többet, ha két szombatot vagy vasárnapot is bent tölt. Majdnem a dupláját kereshetné, ha lenne vizsgája elektromos targoncára. A tanfolyam ára közel két havi fizetése. Honnan vegye? Marad hát mindenes és örül, hogy van munkája. Tanult szakmája kőműves, az volt az apja is. Ért a hideg- és melegburkoláshoz, ácsmunkához, vízszereléshez és festéshez, mázoláshoz. Értett hozzá az apja is. Amíg lehetett, szombaton, vasárnap eljárt dolgozni. Egy éve senki nem építkezik, marad hát a mindenesi munkakör. (Bejelentve nincs, amikor belépett a céghez, a papírjait leadta, amikor kilép, visszakap mindent, aláírva, lepecsételve. Bújtatott feketemunka. Ha ismerné a kifejezést, akkor se érdekelné az egész. A nyugdíj messze van, betegeskedni nem ér rá, orvost nem látott vagy tizenöt éve.)

Bezárta a kaput és behúzott nyakkal, szint futva tette meg a pár lépést a házig. Átfázott.

Nézték egymást a feleségével az asztal felett.

– Karcsi? - kérdezte Károly.

– Lefektettem. Evett, álmos volt. Délután kiszökött az esőbe, egy szál pólóban - válaszolta Klári.

Károly mosolygott. Életrevaló gyerek, csak nehogy meghűljön. Drága a gyógyszer, tea és citrom van itthon, meg méz, súlyosabb esetekre.

Klári kenyeret vág, Károly vizet hoz, leülnek, esznek. Az asszony kolbászt főzött, magának mustárt nyom a tányérra, a férje ecetes paprikát eszik a kolbászhoz, mert jobban szereti. Beszélgetnek, halkan, hogy Karcsit ne ébresszék fel. Ha felriad és meglátja az apját, kijön és nem lehet újra ágyba parancsolni. Imádja az apját, szombaton, vasárnap ott lóg a nyakán. Nem csoda, hét közben alig látja.

Klári feküdt a sötétben, az ura még a konyhában zörgött kicsit, az asszony hallotta, amikor kiment és kiöntötte a mosdóvizet, koccant a lavór, ahogy a férje letette a sarokba. Nyílt az ajtó, nyösszent az ágy. Károly az asszonya felé fordult, odabújt hozzá, próbálta magához ölelni.

– Hagyj, hulla fáradt vagyok.

Károly megkönnyebbült, megnyugodott. Alig bírta nyitva tartani a szemét. Megcsókolta a feleségét, háttal fordultak egymásnak. Vége a napnak, és nemsokára csörög az óra, kelni kell.

Értetlenül nézett az asszonyra, aki kis cédulát nyújtott felé.

– Mi ez?

– Kifogytunk. Vagy zsír, vagy olaj kellene, anélkül nem tudok főzni. Kellene élesztő, felírtam, mert elfelejted. Sütnék lángost.

– Süss palacsintát. Lekvár még van, nem kell hozzá élesztő.

– De tojás és tej kell. Tej van, de azt megissza a gyerek. Tojást csak dobozban adnak a boltban, tíz darab több, mint háromszáz forint. A hét végére úgyis vennünk kell. Jobb lenne, ha te hoznád, a Tescoban csak kétszázkilencven.

Károly benyúl a zsebébe, előveszi a pénztárcáját, számol. Ha most vásárol, és a hét végén is költenek, nem húzzák ki fizetésig.

Nézte a bevásárló listát. Zsír, ötszáz. Ha olajat vesz, ugyanannyi. Megakadt a szeme az utolsó soron.

– Felvágott? Milyen felvágott?

– Bármilyen. Párizsi, kenőmájas, bármi.

Ideges lett. Érezte, hogy lüktet a halántékán az ér. Tudta, hogy be kell mennie Lukácsnéhoz és előleget kérni. Ezzel nem volt baja, nem kellett könyörögni, gyakran megesett, hogy valaki megszorult és előlegre kényszerült. De az előleget hó végén vissza kell fizetni. Annyival kevesebbet kap majd kézhez, tehát megint előlegre szorul, többre, mint most. És aztán újra és újra, minden hónapban. Ha egyszer elkezdi az ember, nincs vége. Szorzott, osztott, amíg megitta a kávéját. Szeretett volna rágyújtani.

Bámulta a sötétséget, az ablakon túli világot. Gondolkodott. A szüleire gondolt. Az apja elvégezte az általános iskolát, szakmát tanult, kőműves lett. Ő is az lett. Az anyja nem dolgozott, otthon maradt, főzött, mosott, vigyázott rá, ápolta ha kellett. Az apja eltartotta őket. Tisztes szegénységben.

Klári se dolgozik, de ő nem tudja eltartani a családját. Bővíteni kellene a házat, hozzátoldani még egy szobát, fürdőszobát, ne kelljen lavórban tisztálkodni, éjjel a kert végébe járni, ha rájuk jön a szükség. A gyerek még elvan a bilivel, de később? Már nem számolta, mibe kerülne a bővítés. Honnan vegye rá a pénzt?

Ha lenne jogosítványa, mehetne sofőrnek, szépen kereshetne. Honnan vegye rá a pénzt? Ha beszélne németül, kimehetne dolgozni Ausztriába vagy Németországba. A nyelvtanfolyam hat havi fizetése. Honnan vegye rá a pénzt? Marad, ahol van. Segédmunkás, és örül, hogy az lehet. Nem jut előrébb a sorban, ahogy nem jutott előrébb az apja, a nagyapja sem. Eleve elrendeltetés. Ha ismerné a fogalmat, ha tisztában lenne a szavak jelentésével, mire menne vele?

Nem buta, nem is lusta. Képes tanulni. Honnan vegye rá a pénzt?

A busz megállt, az utasok lekászálódtak, Károly összefogta a szatyor száját, hogy ne ázzon el a félbarna kenyér, az élesztő és a tepertőkrém. Vett a gyereknek négy szép zöld almát, tálcán, lefóliázva.

Kétszázhatvan forint volt. Nem mindegy már?

– Nézd, Károly!

Ültek az asztalnál, Karcsit ringatta az ölében, ahogy felnézett, Klári félbehajtott újságot tett elé.

– Dolgozni fogok - mondta az asszony és a bekeretezett hirdetésre bökött.

Bolti eladó – olvasta a férje –, nyolctól ötig, gyakorlat, képzettség nem feltétel.

– Átmentem Nébaldékhoz, megengedték, hogy telefonáljak. Beszéltem velük, várnak holnap.

– És a gyerek?

– Járhat újra óvodába.

Nevettek, Karcsi is velük nevetett, nem tudta min, de apa is nevet, anya is nevet. Gyereknek lenni jó.

Leszálltak a buszról, Klári bement Mónikához, ő hozta el Karcsit az óvodából. Károly nem ment be, gyorsabban végeznek így, mert ha a gyerek meglátja az apját, tíz perc is eltelik, mire az anyja ráimádkozza a cipőt, kabátot. Rágyújtott, belenézett a dobozba, van benne még öt szál, reggel rágyújthat majd a kávé után és a buszra várva is. Kicsit remegett a keze, ahogy felkattintotta az öngyújtóját. Remegett a gyomra is, ha arra gondolt, amit mondania kell a feleségének vacsora után.

– És most? Most mi lesz?

– Nem tudom.

– Azt se mondták meg, hogy miért?

– Csak annyit mondtak, hogy sajnálják.

Hideg, tompa csend telepedett melléjük, az asztalhoz, hívatlan vendégként. Károly elővette a pénztárcáját és kitette a fizetését a felesége elé. Az utolsó fizetését. Karcsi kikerekedett szemmel nézte. Tudta már, hogy ha apa pénzt hoz, az jó. De most apa és anya hallgattak. Nem nevetett senki.

– Lenne egy megoldás – mondta Károly. Zörgött a reklámújság fényes papírja, ahogy széthajtogatta.

Építőipari vállalkozás, szakképesítéssel, minőségi munkára képes, józan életű, két műszak, vidékieknek szállás megoldható…

– Ketten jobban ellennétek a gyerekkel. Küldeném a pénzt, a hét végén hazajönnék.

Klári nézte a hirdetést, aztán a férjét.

Vasárnap este Karcsit kézen fogták és elsétáltak vele a buszmegállóhoz.

– Utazunk? - kérdezte apától, de apa nem felelt.

– Csak apa utazik, kicsim - mondta anya.

Jött a busz, apa felemelte, megölelte és nem szólt semmit. Anya is hallgatott, és Karcsi is hallgatott. Apa beült a buszba, az ajtó becsukódott és a busz elvitte apát. Csendben ballagtak hazafelé. Otthon jó meleg volt, tejbegrízt kapott és játszottak anyával, aztán nem emlékszik, mi volt. Reggel szokás szerint anya ébresztette.

– Olga, nézd csak! A Czakó Karcsi, ott, a kerítésnél. Nem sír az a gyerek?

– Nem tudom. Megnézem, mert már reggel is nagyon csendeske volt.

Olga óvónéni odaballagott Karcsihoz, aki állt a kerítés mellett és bőgött.

– Hát te? Miért vagy ilyen szomorú, Karcsikám?

Karcsi kabátujjába törli a könnyeit, mielőtt válaszolna.

– Elvitte apát a sárgabusz…

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952-2020) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja 

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.