Videó

A Miskolci Galéria videója




Keresés a honlapon:


 

"Ezért a jó költők nem nagyon tehetnek mást: letérnek a kitaposott útról, és szokatlan lírai témákat keresnek. Így tett az 1972-ben született, Budapesten élő G. István László is, amikor megírta az itt szereplő versét. Első közlésben a Tiszatáj folyóirat februári számában találkoztam e művel, és fogadni mernék, hogy jövőre bekerül Az év versei 2022 című antológiába is… Már a verscím felkelti a kíváncsiságot, a kezdő sorok pedig végképp magukkal ragadnak: „Az uborkásüvegben a csemege / uborkaszeletek mindegyikének / apró szájnyílása lett” – ilyen felütés mellett biztos, hogy az olvasó nem lapoz tovább, és egyetlen lendülettel felfalja a szöveget. "

 

Az 1975-ben született Szentmártoni János az a fajta költő, aki a szívünkhöz szól. Remekül ismeri a mesterség formai finomságait, tud rímelni, alkalomadtán meg is teszi – de nem béklyózza meg a tollát, pontosabban a számítógépe billentyűzetét. Emberien szól hozzánk, nagyon empatikusan, egyenletes sodrással, szép szóval és nyílt szívvel; érzésünk szerint éppen jó arányban vegyítve a kifinomultságot és a keresetlenséget. Verseire igaz, amit évekkel ezelőtt egy fesztiválozó kamasz rocker mondott a híradó kamerájának: „Azért szeretem a Tankcsapdát, mert megénekli az életemet!”.

 

"A laikusok, pláne az idősebb korosztály tagjai, általában nem bonyolítják túl a választ, és holmi cizellált teoretikus szakmai megfogalmazás helyett durr bele, azt mondják: „Vers az, ami rímel, és strófákból áll. Miért, hát nem?” Nos, nem. A lírának (szerencsére) ennél sokkal több formája és hangja van. Az 1960-ban született Filip Tamás költészete egy közülük – izgalmasan elénk tárja, hogy a szabad versnek, más szóval szabadsorú versnek is van szerkesztésmódja, fegyelme, ritmusa."

 

"Az időmértékben alkotó szerzők túlnyomó része a formát fölébe teszi a helyesírásnak: önkényesen rövidnek írják a hosszú magánhangzót, aposztróffal lecsipegetnek egy-egy szótagot, sőt mássalhangzókat is elhagynak, például egy t-vel írják azt, amit kettővel kellene. Teszik mindezt a költői szabadság, leánykori nevén poetica licentia nevében – ez már évszázadok óta bevett hivatkozási alap. Régi mániám, hogy ezt nem kedvelem: véleményem szerint a magyar nyelv kellőképpen gazdag és hajlékony ahhoz, hogy az érvényes helyesírásnak megfelelően verseljünk."

 

A létezés, a jelenlét átmenetisége, a magány, az árvaság, az elveszettség érzése, a háború traumája Pilinszky középponti témájává teszik a bűnt, az iszonyatot és a halált. Ezek kettős megvilágításban jelennek meg: mint abszurditás, paradoxon, és mint a kegyelembe, az üdvözülésbe vetett hit. Az apokaliptikus hangnemben a kettő egyszerre tárul fel, a legegyszerűbb emberi érzések kapcsán, mint például, amikor „azt mondjuk: szeretlek” a Mielőttben. A halál megváltás, hazatalálás, beteljesedés, szabadulás, akár szenvtelen hangon, akár pátosszal szól róla Pilinszky. A Szabadulásban a misztikus emelkedettséggel szemben az emberi létezés testbe zártsága nem egyszerűen mint rabság, hanem mint groteszk, ránk kényszerített cirkuszi maskara jelenik meg.

 


Fenyvesi Ottó montázsa

 

A blues egyszerre zenei forma és műfaj, amely az afroamerikai közösségek világából származik. Fájdalmasságot és szomorúságot közvetít.

Fenyvesi Ottó Blues az óceán felett című verse a lélek kékségéről beszél. Isten megérinti a nagy fekete zongora billentyűit és játszani kezd: a születéstől a halálig hallgatjuk ezt a zenét: gyerekekből felnőttek, felnőttekből öregekké válunk, s közben tapasztalatokat szerzünk, formálódunk, s a lelkünk közben egyre kékebb lesz. Metaforaként nehezedik vállunkra a fekete zongora, hátunkon cipeljük, mint a Sorsot, melyben a fehér billentyűk a jó, a feketék a rossz tapasztalatokat, emlékeket jelentik.

 

Az avantgárd irodalomhoz való viszonyomat leginkább a küzdelmes szóval lehetne jellemezni. Azt a fajta modern, nagyvárosi életet, melyben a technika és sebesség áll középpontban, sosem éreztem magamhoz közel. A szorongó lázadások, egzisztenciális válságok bemutatása az avantgárd költészetben túlságosan nyomasztó és kiábrándító számomra, ezért ha csak tehettem, elkerültem ezt a fajta világértelmezést. Ez történt volna az általam elemzett művel is – elolvasom és a szeminárium után, ahol találkoztam vele, azonnal elfelejtem – de még napokig a fejemben maradt.

 

 

Juhász Ferenc költészete sosem volt mentes az önéletrajzi elemektől, de ezek jelenléte az utolsó kötetekben, így A gyermekkor csontvázában is, meghatározóvá válik. Ebben a 2010-ben megjelent gyűjteményben új formával kísérletezett: a versek között több olyan szöveg is található, amely egy (gyűjtő)cím alatt több megszámozott, különböző terjedelmű, műfajú, formájú korpuszt tartalmaz. Ezek csak laza tematikai rokonságban állnak egymással. Ilyen az Egyszerű Történelem is, amelyet tizenhat, önmagában is megálló vers épít fel. Juhász a ciklust azonnal egy apokaliptikus képpel indítja, amely a világ pusztulását vizionálja; innen jut el az utolsó, leghosszabb, címadó részegységig; mely első sorától az utolsóig egy hangsúlyosan szubjektívan szemlélt mikrovilágra, a harmincas-negyvenes évek magyar falujára koncentrál, erőteljes önéletrajzisággal.

 


Végh Attila

 

Ez a mű először a Kolozsvárott szerkesztett Helikon folyóirat 2020/21. számában kapott nyomdafestéket, majd szerkesztőként beválogattam a költészet napja alkalmából frissen megjelent Az év versei 2021 című antológiába. Tizenhárom sor rímtelenül, szabad formában – a címválasztás is indokolja ezt, hiszen a kortárs angol költészetre nem jellemző a kötött versformák alkalmazása. Végh Attila lírájában egyébként sem hemzsegnek a rímek és a szabályos strófák, bár adott esetben gond nélkül boldogul velük, mert rendelkezik a szükséges mesterségbeli tudással.

 

Sokat jelent nekem ez a vers, hiszen tükrözi jelen állapotunkat, azt a sok halálesetet, traumát, melyet átéltünk az elmúlt egy év során. Sok barátom, költőtársam volt beteg, élet és halál között lebegett, sajnos többen el is távoztak közülünk.

 


Málik Roland (1976–2011) – Mester Zsuzsa fotója

 

Puritán címmel indít a rövid vers, főnévi határozatlan névmással; ugyanakkor máris sokatmondóvá válik, ha a semmihez való viszonyában tekintjük: hiszen „az alig valami végtelenszerese a semminek” (önidézet).

A versbeszéd idejéhez képest múlt időben a beszélő – elmondása szerint – beesett „egy mély alapba”. Üreges alapról lehet szó, vagy talán inkább – metonímiaként – alapnak ásott mély gödörről (többedik olvasásra pedig még beugorhat más is az alap szó tág értelmezési teréből).

 

"Megszámolhatatlan verset olvastam és értelmeztem életemben: tanári pályám során, kritikusként és szerkesztőként is. A rossz versre száz százalékos biztonsággal mutatok rá. Azt is meg tudom mondani, hogy mitől rossz. A fordítottja sokkal nehezebb. Elmagyarázni valami olyasmit, ami nagyrészt elvont és intuitív alapú.

 

*

Nem tudom mi vagyok” – konkretizálja Híres B Ede versének címe a lírai én megszólalásának és léthelyzetének legfontosabb attribútumát: a válság, a kétely és a létbizonytalanság élményét. Csupa negatív kép és tagadás: a hiányok halmozása viszi előre a versbeszédet, amit a központozás nélküli sorok és a végtelenbe futó áthajlások egymásutánja tesz erőteljessé."

 

 


Barna T. Attila

Jó a cím, ilyenre vágynak a költők, és sajnálják, hogy nem nekik jutott eszükbe előbb. Barna T. Attila itt sikeresen kerüli el a nagymama-versek csapdáját, jelesül a csöpögő szentimentalizmust, éppen annyi az érzelem, amennyi kell, illetve még elmegy. A stílus nem posztmoden és nem sültrealista, nem is a kettő egyvelege, egyszerűen csak versről és prózáról, prózaversről van szó. Benne tehetséggel egyberántva magánsors és kollektív történelem, a Verseny út 17. szerencsére messze esik Szibériától, a tragédiákat viszont senki sem kerülheti el.

Közben folyamatosan huhog a kuvik, rikolt a bagoly.

A halál mint metafora.

S a többi?

 

Mint minden olvasásban, az vezérel: megérteni önmagam a saját világom időbeliségének, a jelen forráspontjának feszítő egzisztenciájában. Ez közelít Bék Timur költeményéhez. A rend és rendezetlenség folyamatosan, le nem zárulható kozmikus feszültsége – a költői problematika újra életre kelti a mítoszt. A költő nem a Földet, hanem a Kozmoszt tartja otthonának. Ennek jelképe azonban a végtelennyire zárt labirintus, amely egyszerre rend és rendezetlenség. Aszterion – a költő imagoja – nem ember, hanem egy furcsa szörnyeteg, ismertebb nevén Minotaurusz, a krétai Mínosz krály építette labirintus emberevő, félig bika, félig emberszerű szörnyetege. 

 


Deres Kornélia – Fotó: Kulter.hu. 2019. január 3.

Mohácsi Balázs írta e versről, a Kulter.hu – ban: (2018 legjobb 10 verse közé került ez az opus.) „Azt folytatja, amit a Bábhasadás-kötetében megkezdett. Egyszerre tart befelé és kifelé. Összecsúszik a test mikro-, és a világűr makrokozmosza. Különös trip1, a lírai énnel együtt nem tudjuk eldönteni, a múltban vagy a jövőben járunk.”

Igen. Olykor tényleg besétálunk egy szöveg-történetbe. És jó ott lenni. Üldögélni a szó-bútorok, szó-székek, (szószékek) szó-asztalkák között. S mind: ez a szájban játszódik le, azaz a fantázia szájpadlás-kupolája alatt. És ez egy pillanat. Az egész vers egy meggondolás. Ami eleve készen volt a nyelv kulisszáinak és regisztereinek billentyűzete alatt/felett. A tervek eleve láthatatlanok, de készülnek előállni, mi közben alszunk, utazunk, félünk s örülünk. S az artikulálás néha lefullad, mint a szív radarja s motorja. És ösztönösen kimondunk valamit, amit évtizedek óta a raktárunkban tartottunk. Ezt a percet vártuk.

1 Nyelvbotlás, mellélépés

 

 

Ezt az izgalmasan egyedi hangvételű versét Vasadi Péter (1926–2017) két évvel a végső elszenderülése előtt írta, vagyis nyolcvankilenc évesen. Elképesztő, hogy valaki annyi idős fejjel ilyen magas színvonalon ír – főként ezért, hogy választásom erre a költeményre esett. Bízvást nevezhetjük öregkori remekműnek. Ez nem a megfáradt kései, hanem a lehető legerőteljesebb líra: efféle műveket erejük teljében lévő költők alkotnak (ha életük során egyáltalán összejön nekik, csak egyszer is…), és nem a kilencvenhez közelítő aggastyánok. Normál esetben. Ám aki személyesen ismerte Pétert, tudhatja: ő kivételes személyiség volt, szellemileg mindvégig hallatlanul friss és nyitott. Ez a mű nem egy kopott sátor a biztonságos, évtizedek óta használt alaptáborban, hanem egy merész, szédületes csúcstámadás. Megkockáztatom: József Attila-i magasság.

 


Fotó: Dr. Lenarsich Imre (1882-1966) nyőgéri esperes-plébános

Hullj rám, tavasz!

 

Hullj rám, tavasz, te záporos,

fényedben fürdess, mámoros,

langyos sugárban záporozz!

 

Tél börtönéből szabadíts,

szellők táncából alakíts

ajkamra könnyű neszt, vadíts!

 

Bertók László Válaszoló című verse a költő 1978-ban megjelent, második önálló kötetében, az Emlékek választásában szerepel. A vers lényegi szervezőeleme az olvasónak címzett találós kérdés. A címében is a dialógusra utaló Válaszoló sorai olyan hasonlatok, amelyek akkor nyerik el (lehetséges) értelmüket, ha rákérdezünk a bennük megjelenő hasonlító mögötti hasonlítottra és a közöttük lévő viszonyra.

 

A Holdkatlan új rovata – Egy versről

 

A Holdkatlan megszületésében és szerkesztői koncepciójában – nem titkoltan – különösen fontos szerepet tölt be a költészet. Elsősorban a kortárs magyar költészet értékeit szeretnénk minél szélesebb közönséghez eljuttatni, támogatva a pályakezdők kísérleteit is. Kritikai rovatunkban is figyelmet fordítunk a kortárs verseskötetekre, de az egyes versek interpretációjára eddig nem volt külön fórumunk. Az irodalomtudományos, szűk szakmai közönségnek szánt elemzések között is ritkák a kortárs versértelmezések, az irodalmi magazinokból pedig szinte teljesen hiányzik ez a műfaj. Rovatunkban olyan interpretációkat, kommentárokat közlünk, amelyek kortárs (élő vagy nemrégiben elhunyt) magyar költők egy-egy versét próbálják közelebb hozni az olvasókhoz.