VideóA KMI Szerzőbár videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok – Egy versről
Az újabb költőgenerációk közül azok, akik magukat magyar(országi) viszonylatban korszerűnek gondolják, az 1990-es évektől kezdve jellemzően Tandori Dezsőt, Petri Györgyöt, esetleg Oravecz Imrét, valamint Kemény Istvánt tekintik meghatározónak versbeszédük alakulására. Meglepően szűk szemhatár, ha érthető is a hatásiszony a nyugatos/újholdas hagyománnyal kapcsolatban és ismert az avantgarde tradíció megszakítottsága, a tradicionalista-népies beszédmód anakronisztikussá válása. Újabban el-elhangzik fiatal költőktől Zelk Zoltán és Vas István neve is az inspiráló erejű életművek között, ami számomra örömteli, és részben talán magyarázza az elmúlt években indulók alkotók üdítő sokszínűségét. Valójában az irodalmi emlékezet korlátoltsága és az 1980—90-es évek kanonizációs folyamatainak következtében előálló ízlésbeli egyhangúság, valamint az eminens módon a Holmi folyóirat által konzervált modern esztéticizmus figyelmen kívül hagyja az 1960-70-es évek költészeti kapcsolatait, áthatásait. Ezek egyik jellegzetes példája a magyar költészet kódrendszerét sokak számára megújító induló Tandori Dezső és a valaha avantgárdként indult, idős korában pedig mai szemmel is eleven verseket jegyző Zelk Zoltán viszonya.
Közismert, hogy Simone Weil filozófiája nagy hatást gyakorolt Pilinszky költői világképére. Kevésbé ismertek azok az alapgondolatok, amelyek ennek a misztikának a vázát adják, pedig egyes Pilinszky-versek értelmezéséhez ezek szükségesnek tűnnek, még akkor is, ha nem kívánjuk a fogalmi megértés keretei közé szorítani a költői nyelv affektív, szuggesztív potenciálját. Különös érvényes ez a De ez se esetében, amelynek központi jelentésszervező eleme a „tiszta akadály”, de más verseinek is alaptémája az anyagi, térbeli-időbeli emberi létezés mint rossz, mint akadály Isten és ember között, kiegészülve az egyéniség, a személyesség szembeállítása a valódi szépség és igazság birodalmával. Ilyen értelemben az égi, a szent és a semmi rokonértelmű szavak, átértékelve az életről és a halálról alkotott köznapi fogalmainkat. A „szerencsétlenség” weili alapfogalma nem a halálra, hanem a rabságként felfogott életre, létezésünk esetlegességére, a létünkben való kiszolgáltatottságra vonatkozik. Ennek fényében érthető az Egy életen keresztül éppúgy, mint a Vonzások közt, vagy épp a Fokról-fokra. A létezés, a jelenlét átmenetisége, a magány, az árvaság, az elveszettség érzése, a háború traumája Pilinszky középponti témájává teszik a bűnt, az iszonyatot és a halált. Ezek kettős megvilágításban jelennek meg: mint abszurditás, paradoxon, és mint a kegyelembe, az üdvözülésbe vetett hit. Az apokaliptikus hangnemben a kettő egyszerre tárul fel, a legegyszerűbb emberi érzések kapcsán, mint például, amikor „azt mondjuk: szeretlek” a Mielőttben. A halál megváltás, hazatalálás, beteljesedés, szabadulás, akár szenvtelen hangon, akár pátosszal szól róla Pilinszky. A Szabadulásban a misztikus emelkedettséggel szemben az emberi létezés testbe zártsága nem egyszerűen mint rabság, hanem mint groteszk, ránk kényszerített cirkuszi maskara jelenik meg.
A blues egyszerre zenei forma és műfaj, amely az afroamerikai közösségek világából származik. Fájdalmasságot és szomorúságot közvetít. Fenyvesi Ottó Blues az óceán felett című verse a lélek kékségéről beszél. Isten megérinti a nagy fekete zongora billentyűit és játszani kezd: a születéstől a halálig hallgatjuk ezt a zenét: gyerekekből felnőttek, felnőttekből öregekké válunk, s közben tapasztalatokat szerzünk, formálódunk, s a lelkünk közben egyre kékebb lesz. Metaforaként nehezedik vállunkra a fekete zongora, hátunkon cipeljük, mint a Sorsot, melyben a fehér billentyűk a jó, a feketék a rossz tapasztalatokat, emlékeket jelentik.
Az avantgárd irodalomhoz való viszonyomat leginkább a küzdelmes szóval lehetne jellemezni. Azt a fajta modern, nagyvárosi életet, melyben a technika és sebesség áll középpontban, sosem éreztem magamhoz közel. A szorongó lázadások, egzisztenciális válságok bemutatása az avantgárd költészetben túlságosan nyomasztó és kiábrándító számomra, ezért ha csak tehettem, elkerültem ezt a fajta világértelmezést. Ez történt volna az általam elemzett művel is – elolvasom és a szeminárium után, ahol találkoztam vele, azonnal elfelejtem – de még napokig a fejemben maradt.
Juhász Ferenc költészete sosem volt mentes az önéletrajzi elemektől, de ezek jelenléte az utolsó kötetekben, így A gyermekkor csontvázában is, meghatározóvá válik. Ebben a 2010-ben megjelent gyűjteményben új formával kísérletezett: a versek között több olyan szöveg is található, amely egy (gyűjtő)cím alatt több megszámozott, különböző terjedelmű, műfajú, formájú korpuszt tartalmaz. Ezek csak laza tematikai rokonságban állnak egymással. Ilyen az Egyszerű Történelem is, amelyet tizenhat, önmagában is megálló vers épít fel. Juhász a ciklust azonnal egy apokaliptikus képpel indítja, amely a világ pusztulását vizionálja; innen jut el az utolsó, leghosszabb, címadó részegységig; mely első sorától az utolsóig egy hangsúlyosan szubjektívan szemlélt mikrovilágra, a harmincas-negyvenes évek magyar falujára koncentrál, erőteljes önéletrajzisággal.
Sokat jelent nekem ez a vers, hiszen tükrözi jelen állapotunkat, azt a sok halálesetet, traumát, melyet átéltünk az elmúlt egy év során. Sok barátom, költőtársam volt beteg, élet és halál között lebegett, sajnos többen el is távoztak közülünk.
Puritán címmel indít a rövid vers, főnévi határozatlan névmással; ugyanakkor máris sokatmondóvá válik, ha a semmihez való viszonyában tekintjük: hiszen „az alig valami végtelenszerese a semminek” (önidézet). A versbeszéd idejéhez képest múlt időben a beszélő – elmondása szerint – beesett „egy mély alapba”. Üreges alapról lehet szó, vagy talán inkább – metonímiaként – alapnak ásott mély gödörről (többedik olvasásra pedig még beugorhat más is az alap szó tág értelmezési teréből).
"Megszámolhatatlan verset olvastam és értelmeztem életemben: tanári pályám során, kritikusként és szerkesztőként is. A rossz versre száz százalékos biztonsággal mutatok rá. Azt is meg tudom mondani, hogy mitől rossz. A fordítottja sokkal nehezebb. Elmagyarázni valami olyasmit, ami nagyrészt elvont és intuitív alapú.
* „Nem tudom mi vagyok” – konkretizálja Híres B Ede versének címe a lírai én megszólalásának és léthelyzetének legfontosabb attribútumát: a válság, a kétely és a létbizonytalanság élményét. Csupa negatív kép és tagadás: a hiányok halmozása viszi előre a versbeszédet, amit a központozás nélküli sorok és a végtelenbe futó áthajlások egymásutánja tesz erőteljessé."
Jó a cím, ilyenre vágynak a költők, és sajnálják, hogy nem nekik jutott eszükbe előbb. Barna T. Attila itt sikeresen kerüli el a nagymama-versek csapdáját, jelesül a csöpögő szentimentalizmust, éppen annyi az érzelem, amennyi kell, illetve még elmegy. A stílus nem posztmoden és nem sültrealista, nem is a kettő egyvelege, egyszerűen csak versről és prózáról, prózaversről van szó. Benne tehetséggel egyberántva magánsors és kollektív történelem, a Verseny út 17. szerencsére messze esik Szibériától, a tragédiákat viszont senki sem kerülheti el. Közben folyamatosan huhog a kuvik, rikolt a bagoly. A halál mint metafora. S a többi?
Mint minden olvasásban, az vezérel: megérteni önmagam a saját világom időbeliségének, a jelen forráspontjának feszítő egzisztenciájában. Ez közelít Bék Timur költeményéhez. A rend és rendezetlenség folyamatosan, le nem zárulható kozmikus feszültsége – a költői problematika újra életre kelti a mítoszt. A költő nem a Földet, hanem a Kozmoszt tartja otthonának. Ennek jelképe azonban a végtelennyire zárt labirintus, amely egyszerre rend és rendezetlenség. Aszterion – a költő imagoja – nem ember, hanem egy furcsa szörnyeteg, ismertebb nevén Minotaurusz, a krétai Mínosz krály építette labirintus emberevő, félig bika, félig emberszerű szörnyetege.
Mohácsi Balázs írta e versről, a Kulter.hu – ban: (2018 legjobb 10 verse közé került ez az opus.) „Azt folytatja, amit a Bábhasadás-kötetében megkezdett. Egyszerre tart befelé és kifelé. Összecsúszik a test mikro-, és a világűr makrokozmosza. Különös trip1, a lírai énnel együtt nem tudjuk eldönteni, a múltban vagy a jövőben járunk.” Igen. Olykor tényleg besétálunk egy szöveg-történetbe. És jó ott lenni. Üldögélni a szó-bútorok, szó-székek, (szószékek) szó-asztalkák között. S mind: ez a szájban játszódik le, azaz a fantázia szájpadlás-kupolája alatt. És ez egy pillanat. Az egész vers egy meggondolás. Ami eleve készen volt a nyelv kulisszáinak és regisztereinek billentyűzete alatt/felett. A tervek eleve láthatatlanok, de készülnek előállni, mi közben alszunk, utazunk, félünk s örülünk. S az artikulálás néha lefullad, mint a szív radarja s motorja. És ösztönösen kimondunk valamit, amit évtizedek óta a raktárunkban tartottunk. Ezt a percet vártuk. 1 Nyelvbotlás, mellélépés
Hullj rám, tavasz!
Hullj rám, tavasz, te záporos, fényedben fürdess, mámoros, langyos sugárban záporozz!
Tél börtönéből szabadíts, szellők táncából alakíts ajkamra könnyű neszt, vadíts!
Bertók László Válaszoló című verse a költő 1978-ban megjelent, második önálló kötetében, az Emlékek választásában szerepel. A vers lényegi szervezőeleme az olvasónak címzett találós kérdés. A címében is a dialógusra utaló Válaszoló sorai olyan hasonlatok, amelyek akkor nyerik el (lehetséges) értelmüket, ha rákérdezünk a bennük megjelenő hasonlító mögötti hasonlítottra és a közöttük lévő viszonyra. A Holdkatlan új rovata – Egy versről
A Holdkatlan megszületésében és szerkesztői koncepciójában – nem titkoltan – különösen fontos szerepet tölt be a költészet. Elsősorban a kortárs magyar költészet értékeit szeretnénk minél szélesebb közönséghez eljuttatni, támogatva a pályakezdők kísérleteit is. Kritikai rovatunkban is figyelmet fordítunk a kortárs verseskötetekre, de az egyes versek interpretációjára eddig nem volt külön fórumunk. Az irodalomtudományos, szűk szakmai közönségnek szánt elemzések között is ritkák a kortárs versértelmezések, az irodalmi magazinokból pedig szinte teljesen hiányzik ez a műfaj. Rovatunkban olyan interpretációkat, kommentárokat közlünk, amelyek kortárs (élő vagy nemrégiben elhunyt) magyar költők egy-egy versét próbálják közelebb hozni az olvasókhoz.
|
