Górcső

Harmat utcán Harmat mester 

asztalt barkácsolt ez egyszer:

műhelyében faforgácsok,

forgolódó szivárványok.

Dél tájékban cseng a kolomp:

„Ki zavar most, milyen bolond?”

Csoszorogva indul útnak.

Bosszúsága Harmat úrnak

diófája előtt ásít,

simítgatja friss munkáit.

Vendégünk egy furcsa szerzet:

Görbelábú Kerekasztal,

lábfejéről lógó headset

egybeolvad barna lappal,

göndör haja abroszrészlet –

rajta legyek heverésznek

Kép forrása: szeretlekmagyarorszag.hu 

itt vagyok már itt se vagyok

magamba zárkóztam már megint hogy megfigyeljem a köz

romlását gondolataimban

nem tudom Te hogy vagy ezzel

kire akarsz rábólintani a parancsot osztók tömegében

kit tudnál a sűrűsödő ködben 

az eltévedt nyáj eltévedt pásztoraként felmutatni

aki bár megtette a maga útját

mindezt egy fellobanó gyufa lángjába helyezve

idegenként

fel-fel villanó tudatában nyomukat vesztő farkasokkal

Kelebi Kiss István: A gyermekkor vége 

összeírom a csillagokat

elmém sötétszobájában.

ami kint univerzum volt,

lucskos pillanattá foszlik

szűk vetítőtermemben.

nem kerestem. találtam

néhány csodát az égen.

a futásban kifulladtam,

pihentemben kihullott

zsebemből fél világnyi

vagyonom. ki fogja fel-

szedni helyettem, ha

végleg kikopok a képből.

gerincem foszlik már,

arcom olvadozóban.

nézném még a csillagokat,

de már magamban nem lelem.

Chagall-részlet Forrás: Napút

Jég tiszta színek. Hegedű            

jajdul a hamucsendben.            

Tarkón lőnek, megérkezel.            

Kék angyal száll a célkeresztben.

Kép forrása: Pixabay

Mennyi

Ó, mennyi évig álltunk szemben…

Én a törött kardú,

s te, a Legyőzhetetlen.

A harcban mennyi nappal s éj fogyott,

és mennyi kis tűz megfagyott,

mire felismertem benned magam.

Fűkő Béla: Holdparipa

I.

Kereszt tövében, a dombon vetettem meg ágyam

Göröngybe bújtattam arcom, lábamat magam alá húzva

nyálaztam édesen az anyai porba

Sokszor aludtam gyertyák fényében

Gyakran féltem,

és néha megbékéltem egy lélekzetnyi füstpernyében

A viasz puha párnája ölelt

Úgy véltem a hajnali dérben

Oly egyszerű volt és s oly bonyolult minden.

Fotó: Piro M. Péter Forrás: Holdkatlan Galéria

Rögét de sok garázda had tiporta,

habár vigyázta szikla, várfalak –

Kárpát-hazánk, Te nagy, családi porta,

vigasztalan szívembe zártalak.

Turáni népem hosszú útra kelve

új honra lelt a vadcsapáson át,

Pannóniánk meg ékes Erdőelve

őrizni vágyta végre lábnyomát.

Nekünk az életünk lett a szél,

a kócos reggel is úton talál,

alattunk zúg mázsányi acél,

és minden kanyarban ott egy halál.

Tegnapok sírnak hátunk mögött,

szívünkben szabad farkasok hite,

és ránk vár a nap a domb fölött,

hát nem nézünk vissza már senkire.

Mi tudjuk, az út sosem fogy el;

valaki holnap is továbbhalad,

a Kékesen értünk áll a Kő,

és emlékünk őrzi egy kék szalag.

2009. Kékestető, Minden Elhunyt Motoros Emlékköve

Fotó: Félhelyes Erzsébet

Újra pirkad...

ágaskodik már a nappal,

mint kígyó, ki kész összeroppantani

újszülött áldozatát.

A nappal sötét lyuk tiszta éjemen,

melyen át a verőfényes semmibe hullok,

de mint az időutazó,

elölről kezdhetem. Megint eljön az est,

és helyet foglalhatok majd

a csend vetítőtermében.

Kaposi Viktor fotója

szívet nem vás

foga nincsen

avar ül az

erdőn kincsen

gomba a kalapja

zöld mohot harapja

és azt hiszi

a te bokád

szeret téged

ne is kérdezd okát

szívet nem vás

foga miért kincsem

miért ül úgy az erdőn

ami nincsen

Kép forrása: gemre

Egy rosszul pakolt utánfutó.
Részeg kezében pohár.
Az asztalon tojás.
Lengőhíd két csúcs között.
Szuvas fog, mely beköltözött.
Határidők, ha nincs idő.
Tűsarkúra ejtett nő.

 
Radnóti Miklós (1940 körül) Forrás: Wikipédia

Látod, már nem csak Fanni szeret

ki jöttödről álmodik.

Egy nemzet kíséri léptedet

a szédelgő árokig.

Kép forrása: internet

BETEGEN

A beteg testnek, beteg léleknek

a világ fenyegető borzalmait átaludni

lehet egyetlen esélye a gyógyulásra.

a nyálkás, várost elnyelő

novemberi ködben

a szürke vén falakról folyvást

lepattog az elmormolt ima.

Forrás: magyarnemzet.hu

Vaddisznólöncs szótömb

(susscrofahikus taglalásban)

Rajtam számon ne kérje hány lábam féltem,

maga se hagyná, ha szép húsos csülkét,

egy mosolygós böllér venné szemének ügyére.

Ragaszkodnom tehát alanyi jog, agyaraim ürügyén!

Ezért, ha egy díszes asztaltársaság engem kíván,

küzdjön holtig s addig én sem állok majd bambán.

Kérem, ne is csodálkozzék hát koncolhatnékom okán,

nem viseltethetek e végső harcban ily vadkantalanul!

Kép forrása: csillagaszat.hu

Dadogva, bepiszkolt maradék erőnek

utolsó fullasztó, fogcsikorgatva,

lankadatlanul kimerítő zárványából

kiáltássá tornyosuló fekélyes góca

lapul minden álcázott, meddő,

virrasztásra ítélt szóban.

Ne várd ébredésed!

Éles fájdalom,

és süllyedő tükörkép.

Kép forrása: publicdomainpictures.net

Azt hallottam, az ember fekete-fehérben álmodik.

Nem tudom.

Én színes és érdekes álmokra emlékezem.

Történetük volt. Akadt szép és olykor ijesztő és rémséges is.

Azután sokáig álomtalan voltam.

Mostanság sokat alszom.

Színeket álmodom.

Fotó: Hódi Hajnalka

Reggel szóltál: legyen a két szőnyeg közötti parketta a tenger,

a varrógép lába a kastélyhoz vezető út.

Ha én Lédi Mariann, te Szándokánként férjem leszel –

Együtt gyógyultunk, mint két, sóba mártott ujj.

S a vörös bársonykalapácsok – a régi zongora –

csatában elhunyt holtjaink temetőhelye.

Kép forrása: flavor.hu

„Néha meggondolja magát a tél és havazni kezd,

sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,

nem éri meg a holnapot”

Csoóri Sándor: A hó emléke

Kopár fák üzengetnek a félsoron egymásnak,

széllel bélelt ágaik rojtja zajtalan lebeg

a ritkás hó- függöny ráncaiban,

aludni készül téli a táj,

rétek takaratlan vállairól seregélyek

népes csoportja indul északnak, délnek,

s bennem a tegnapról visszamarad fejtegetések:

kár reménykedni, házak, hazák, rozsdás biciklivázak

fölött könyörtelenül összecsapnak az idő hullámai.

Hargitai Beáta: Hadnagy utca

ha belopózik

a hajnal lustán sorra jár

utcát, lépcsők tört fokát.

letépi róluk az ében mázt,

hol isten festett égre gyászt.

a hangtalanul érkező

fénypászmák, mint a vércsecsőr',

kitépnek egy-egy falatnyit

az árnyakból, s hogy nappal nyit,

már felpörög a köd mögött

az alvó város és ráköszön,

s ő méltósággal ellebeg

míg félretol pár felleget

Fotó: Mórotz Krisztina

Napnyugta

Szeretők ölében nyugszik le a nap,

ágyékuk hajlatában ébred a hajnal.

Vagyunk a létezés önfeledt örömében.

Csillagos éj alatt születik újra a remény.

A semmire sem vágyódás tüze altat el,

jöttment bánat és öröm távozik az ajtón.

Jó így önfeledten bámulni az élet színeit.

Ábrándok felett lekapcsolni azt a lámpát.

A sötétség alatt álomra hajtja fejét a fény.

Majd ha újra pirkad kéz kezet foghat újra.