Fotó: Mórotz Krisztina

Napnyugta

Szeretők ölében nyugszik le a nap,

ágyékuk hajlatában ébred a hajnal.

Vagyunk a létezés önfeledt örömében.

Csillagos éj alatt születik újra a remény.

A semmire sem vágyódás tüze altat el,

jöttment bánat és öröm távozik az ajtón.

Jó így önfeledten bámulni az élet színeit.

Ábrándok felett lekapcsolni azt a lámpát.

A sötétség alatt álomra hajtja fejét a fény.

Majd ha újra pirkad kéz kezet foghat újra.

Orbók Ildikó: reménysugár / ray of hope

búcsúzik az ősz pongyolája szürke
gyertyát lobogtat a pincemagány
a gondos gazda borát már leszűrte
fényében gyönyörködik a borán

a fákon már megkésett lomb se rezdül
bizalmas pince mélyén társ a bor
köd van a halott tájon halott csend ül
csontján érzi vigasztalan a kor

Mórotz Krisztina: Sóhajok

elfogynak a kedves emberek
elnémul a dorombolás
haldoklom ti hogy bírjátok

nem tudom hol kezdődöm én
hol végződik a macska szívügyem
ez az isteni viszony ahol nem

 
Aknay Tibor: Illúzió

Végtelenül

Évet eszegetek,

széllé kerekedek.

Ami voltam mindig,

én csak az lehetek.

Láng arcú július,

jó fagyos december.

Villanásra Isten,

végtelenül ember.

Eőry Emil: Örökség

Ego

Eőry Emilnek

Húzz egyenest

a Zenit és a Horizont közt.

Metszéspontjukban lapul az Én.

Fektében hosszú vonalként

büszke-bután elnyúlik,

örömmámorban fetreng;

fölegyenesedvén

ponttá zsugorodik

és kijózanul.

Kép forrása: Pixabay

Vörösbe fonnyadt

pipacsok akárha vért

ivott volna mind.

Kaposi Viktor fotója

terít ék

szemet húny csalásom

fölött a mart

tisztaságra születni

ki akart

ki feszítette

rám a hűs vizet

kire szegeztem

a semmi hitet

kit rúgtam fel mert

ki volt a törvény

feszülésig kit

szerettem pőrén

Orbók Ildikó: adagio

Még idegen nekem itt ez az egyszeri, furcsa igézet, 
még felesel csak a tél összefagyott peremén 
vértelen, új szerelemmel a régire föl- fölidézett 
hűlt tavaszok hülye vén álmairól: Te meg én... 

Így kel a nap. Belegörnyed a hajnali csend születése 
hódolatába. Talán nincs is ilyen, nem is út, 
és nem is arra szerettem az isteni testedet én se, 
hogy kieresszen a hétköznapi fényalagút. 

 Kép forrása: internet

ha újra tavasztól

szédül az utca

rám feszül az éj

mint szűk kapubolt

házak falára

redőket karcol

a pirkadat fénye

lépted harmaton

Szabadi Katalin: Emlékezés 7.

És
      azt hiszed, hogy mindig így lesz?
Jársz-kelsz, élvezed, gyönyörködsz?
De
      az se baj, ha panaszszóval,
hisz te szólsz, ki elvégre, hát
mégis jól vagy; mondd, azt hiszed,
hogy mindig így lesz? Nem tudtad,
az idő isten, itten, e
monoteista világban,
rejtőzködő, jó ideig
nem mutatja meg magát; és
akkor is véghetetlenül,
rátapadva, ráncosítva,
megszületve, öregedve,
folyamatban fölmerülve,

Papp Ákos: Hálóban

a koravén sóhajok,

mint cigifüst,

hófehéren szakadnak rá

a nyirkos csendre.

irgalmatlan ma minden kézfogás.

az ujjak hidegek,

cserepezett szájban

leölt szavak.

szemeim sötétek,

akár az alatta levő árkok

mennem kell.

a kerekesszék nem vár.

A zselizi nagy tölgyfa, 1866
Forrás: Képeslapmúzeum

ősöreg tölgy, te őrt állasz fenyegető klímaváltozás 

és terjeszkedő kőbánya szorításában

rostjaidon még diluviális üzenetek futnak az idők

mélyéből

bogarakat és madarakat dajkáló banyafa ágaidon

zöld vértől lüktető lombkorona: egyelőre megküzd

Kali-juga korunk felgyűlő mocskával...

Rózsavölgyi György: Szerelem
Forrás: wikipédia

Szívembe oltva a vérrel vett átok,

és beléd egyre mélyebbre ások,

és életem veszi,

és feléleszt újra

vérrög-barna pillantásod.

Kép forrása: bien.hu

ha kell még véd a hidegtől

de nem simul

inkább rád telepszik

agyonnyom

Hadd legyek űr a vágy és az ölelés között. Hadd legyek idő az érdes szavak és a megnyugvás fölött mosollyal. Vagy engednem lehessen a vágyódást létezések iránt végre. Nincs lényege múltamnak és jövőm is csak mohát teremne kérgén. Nincs mérgem senki felé és várásaim sincsenek senkitől. Vágyaim s ígéréseim sincsenek már semelyik égtáj felé. Mondásomhoz és látásomhoz sem ragaszkodom.

Kép forrása: marieclaire.hu

egyszer kisgyermekként

megpróbáltam lerázni az árnyékomat.

idegesített, hogy ott van, hogy valami követ,

ez a fekete kámzsás alak –

egy flaszteren elnyúlt paca.

persze az árnyék ragaszkodott hozzám.

követett sötéten, kúpszerű fejjel,

(Kép forrása: wikimedia.org)

Hiába tenne akaratom szerint

akaratom ellenére,

elrugaszkodni a biztos ponttól

nem hagyom magam,

fiatal vesszőként

visszapattanni készen

nem tűröm a kényszert.

Gyűjtjük a túlélés apró szemcséit, méhektől a virágport,

rabolunk úri gőggel, ha teremtettünk, bármit megtehetünk,

előbb halmokba, majd dobozokba szórjuk elvett kincseiket.

Csomókban állnak előttünk az élet termékenyítő porszemei,

aminosavak építményei, ezután majd a mi kedvünket töltik,

gyarapszunk, mi lakunk jól, szolgáink sem halnak mind éhen.

a parkon túl ahová nem veti árnyát

kortalan és e világi versek üzennek

lírai ének vagy borgőz illata árad

kobzok dallamai szűk életek fátyla alól

maroknyi csapat tűz erejével viharzik

míg a földet nem teszi mássá

tépi szakállát s rakja parázsra

elázik az élet a kocsma a menedéke

 
Kép forrása: internet

Ha kerget az ördög

Ha csábít az angyal

Ha rám tör az éjjel

Ha üldöz a hajnal

– vigyázz rám!

Ha álom az öröm

Ha félem a bántást

Ha úszom az árral

Ha kérem az áldást

 – vigyázz rám!