Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
Szo okt. 21, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
Szo okt. 21, 2017 @17:00 - 12:00AM
Élő magyar festészet 2017 - A hal
Szo okt. 21, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
Szo okt. 21, 2017 @18:30 -
Zeruja Salev: Szerelmes élet
Szo okt. 21, 2017 @20:00 -
Karafiáth Orsolya: Fúj
V okt. 22, 2017 @19:00 -
Mészöly Miklós–Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen
Cs okt. 26, 2017 @20:00 -
drMáriás: A szeretet soha el nem fogy - Kiállítás
V okt. 29, 2017 @19:00 -
Suttogók a Nyitott Műhelyben

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

Féldimenzió

 

Amikor hó esett a Napon,

dimenziók törtek,

retinánkba égtek

A tömött sorokban

érkező miértek

egy szökött gondolat után,

sorról - dallamra,

dallamról - képre.

Bujkált előlük.

 

Álom-versek

Ágotának –

 

 

Verseket álmodom sokszor.

Aztán elszállnak,

szinte röpködnek álmom körül.

Van mellettem

golyóstoll (plajbász), notesz,

de már nem jegyzem le.

Az álmaim

jobban tetszenek.

Nyílik, lehull

 

Szilvakék, ködezüst ősz jön,

A lélek csak elillan majd,

Mint a harmat délelőttre,

És földhöz ragad az ember.

 

Mély, aranysárga lobbanás,

Ahogy az idő eltelik,

Elvágyás lusta macskája

Száraz fű közt szimatolgat.

Fáj



Fájásaim óra kattogások

másodpercenkénti lüktetés

arcvonásaim villanások

tükrein megannyi fénytörés

perceim futófények szakadt

végű furcsa zárlatok

félretett korhadó rakat

álcáz egy rejtett járatot

SZÁJSZEGLETEM

 

Fantom fájás szájszegletemben

egy gyerekkoromból megmaradt

sebhely emlékeztet régi vitézke-

déseinkre amikor még tört ágbottal

csatáztunk szúrtunk és vágtunk

barátom – aki már nincsen elnyelte

a nincshol – ajkam sarkába szúrt

sebet savóval gyógyítottuk s most

újra sajog ám jó hogy nem szemem

 

 

Menedék

 

Hozzád fohászkodom Istenem

tekintsd el gyarló földi létem

mely csak foszló álmokat terem

légy te váram hithű menedékem

 

Köveket hordok szikár hegyre

Sziszifuszi munka szeretem

nem vágyom már elnéző kegyre

egy pillantás is elég nekem

Tömött uszályok

 

egy reggel őszi erdőkben barangoltam,

madárlények vezettek, a nevemet kérdezték

és szóltak, hogy majd ne felejtsek el hazamenni.  

 

Délben kapkodva pakoltam,

indulnunk kellett valahová.

 

Egy pillanatra visszafordultam, letettem a zsákot

és a konyhakőre térdelve imádkoztam.

„Segítsetek, hogy segíthessek” – kértem.

PILLANTÁS

 

 

Gyerekkorom tárgyai. Anyám érintett, nagyanyám érintette - engem érintett meg, hiszen egész életemet közöttük éltem le. Alig költözött hozzám valami, inkább a veszteség költözött az életembe.

Ami jött kirepült, aki jött kirepült. A gyerekek kirepültek, a házam - ami igazán a tulajdonom volt, amit a húsz körmömmel.. - eladtam, eladtuk

A személyek elhalnak, elmennek, összevesznek velem. A tárgyak velem öregszenek, bár magamat felújítani nem tudom, csak megújítani.

Mélylélektan

 

mert  az ábránd  kalickába zárt paradicsommadár

az éjek résein beszökő holdfény villanása,

délszaki kertek, tiltott világok égövét járja

az eszmélés  fél-éber percein, ahol nincs határ,

Jane Austen

 

Még mindig azt hiszed, volt egy titkos románca

És nem csak szállt vele a képzelet?

Hogy a szarkasztikus gúny csak álca

Hogy a szív megőriz és rejteget?

Rejtegetnivalója mindenkinek van

S míg agyunkat nem jegyzi komputer

Sok ki nem mondott gondolat surran

Ami talán senkihez nem jut el

Illetve eljut. Csak nem akkor és ott

 

A magam igazával

A magam igazával akartalak megnyerni magamnak

késsel szeletelni a kenyeret ágyat nyerni a vajnak           

valahogy így akartam beléd hatolni
hogy érezzem az önzés örömét

s ma úgy látlak mint egy szűz és szemérmes nőt

akit megerőszakolnak majd hirtelen eszmélés nélkül
elönt a vér

az indulat megkapaszkodva a tudatban érvényesül
verset akartam
fehér falba süppedett angyalkázó gyermek lenni

akit a tisztaság hűsen betemet

valahogy így képzeltem el a verset
mint egy ékes fogsort

mint Mózes táblakövének törvényeit

melyeknek lapjairól leolvasom az igazat

 

Menn(y)i kéne?

 

Itt szőrén-szálán tűnik el

a szőr és a szál

és nem ülnek, ha ülni kell,

mindenki a helyén áll.

 

A köv-nek nincs etkezménye,

de a nyom: talan,

a köz kézen-közön része:

bizony kissé bizonytalan.

Àradás



Acélsínpáron páros kajak

Gördül lefelé

A folyóba

Betongyűrűbe rekedt lélegzeted

Kezeid, amik formába öntötték az utat

 

fröccs

 

minden évben egyszer

- úgy lenne érdekes ha háromszáz-

hatvannégyszer -

megünneplem a zuhanásomat

a sárga földig

ez a nap is csak szédít hányinger-

be zár ez a zavaros részeg a Duna

nincs rajta ruha mégis összegyűrve

lóg a haja ősz lett hirtelen

egy rokkendrollert még vett

szól a magnetofon helyett

Magasan

 

Torkán akadt kitelt időnek,

pörgésbe –zajba beleájult

a nappal szemben mit se látott,

s zuhant a középpont felé.

 

Agyag és zsíros műanyag

tölti ki pórusainkat.

a lépcsőzetes pusztulásban

kaviccsá zsugorodunk.

 

Nem történt semmi

 

Egyik darabod főpróbája volt, ültem a fűtetlen, kopár nézőtéren, figyeltem az amatőr színészeket, hogyan forgolódnak a recsegő színpadon, fekete kabátban dideregtem, éppen kivégzési ceremónia folyt a színen, farmernadrágos hullák dőltek vezényszóra halomra, nem bírtam tovább a látványt, indultam kifelé, amikor megpillantottalak a karzaton téged, szakállasan és kialvatlanul, láttál osonóban, úgy néztél rám, mint egy árulóra,

Mint Szindbád…

 

Idekucorodott

hozzám a nyárvégi csönd.

Hozzám simult lágyan,

s most együtt hallgatunk.

A szívverése – akár csak az enyém.

(Szótlan és szelíd.)

Rokonok vagyunk…

 

Rengések

 

Belső lemezeim összecsúsznak

egész valóságom megremeg.

Érzések java rekedt bent túsznak

talán még akad ki érte megy.

 

Erekben lávaként gyűlik vérem

belém ég, tombol a gondolat.

Sikít, mint gyermek a játszótéren

majd elalszik, felkel, fojtogat.

Az időnek szárnya nő

 

Az időnek

szárnya nő,

mint fogait a halál,

szárnyait csattogtatja,

 

csonka szóvégek

furakodnak furcsán

egy újabb sorba,

 

József Attilához



Velem vagy újra itt, nem kérdezem, miért is,

könnyű a délután, fölém derül az ég is,

friss nyírfaágakon árnyéka, csöndje lebben,

tavaszi selymes ár, ahogy még soha szebben.

Egy vén rigó fütyül, jó karmesterhez illik,

a kórus válaszol, lelkem lelkedre nyílik.

Zenél a rím szavakban, fecseg a dallamon,

ma rólad szól, s ma nékem, nem űzöm el, hagyom.

Eljöttél, víg a ház, fényre nyit ablakom,

veretes bibliám, verseid olvasom.

Mormolják, s hallgatom, az ismerős sorok

a holnapot, a rendet, ahogy te gondolod.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.