Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Nagy Attila: Paintings (1988- ), Avarszánkózás

 

a kert gyorsan befogadta mintha

itt született volna

bár tagadta élő voltát de illata elárulta

és többet nem beszéltünk friss fűrésznyomokról

sem a láncokról sem csavarokról amelyek

összetartották

egy fa volt a kertben és kész

 


Botz Yvette: Holdvilág
tiffany technikával készült üvegplasztika

 

Lázas, sárga tócsát vetít
a bejárt utakra a fény.
Kásásodik kint a bánat
szívemben felsír a remény,

 

és torkomba mar, összehúz.
Így írom most e verset is,
így alszom el éjszakánként,
s így alszol el bennem te is.

 

 

A legszebb verset szeretném, 
de azt nem írják. 
Nyújtózik az ember, 
mert jót aludt, 
és van, 
akiért felkel. 
Bőrén belül, 
de túl sincs vége, 
és ha már nem élne, 
akkor is még élne.
Hűs tejes üveget emel az ég fele, 
kék és fehér, 
tiszta az ember gyereke.

 


B. Tóth Klári: Kappadókia esőben

 

 

Tudtam ősz lesz, minden egyes nappal hozzád közelebb.
Levélfüggönnyt mosnak a bokrok a ház előtti sövényen,
gondoltam megállok a kapu előtt, mielőtt a csengőt megérintem.
A felgyülemlett egyedüllét slejmét, krákogva,
mint egy jó adag turhát felköhögve kiköpjem,
egy nyelet felüdüléssel,
mint egy mentolos rágógumival számat kiöblítsem
mielőtt megölelsz, vagy nyálat cserélnénk örömünkben,
ne érezd rajtam dohosságát a tegnapoknak.
Legyen ideje egy arra járt szellőnek átfújni engem,
száraz lehessek és friss, ne tudjam volt eső aznap,
mint a korán kiteregetett ruhák amik hajtogatásra várnak.
Érkezésem előtt csak a kertkapu nedvessége,
a képzeletbeli műpázsit plasztikselyme emlékeztessen arra,-
látva meglepettséged majd mosolyod,
szemed ezüst prájába rostálva alakomat.

 

 


Nagy Attila: Ő

 

a szomszéd ház előtt pillantottam meg

először rosszul összeforrt lábú kutyának véltem

de aztán láttam sovány horpaszát amelyen

a nyár sem vastagított

bizonytalan léptekkel ment majd megállt visszafordult

mintha éhségében elvesztette volna óvatos rókaeszét

lassan vonszolta magát a rét felé majd eltűnt

a folyó-parti nádasban

most lelkiismeret furdalásom van mert

azt hiszem mondani akart valamit valami

 

fontosat talán hogy ne gondoljak felőle rosszat

 


Fábián István: Koldus 

 

Ifjan, ölükben reptettek az évek,
Fogyhatatlan gyönyör lombjai alatt.
Aztán az iram, vesztve erejét,
Feladta s dőzsölt a nyűvő vonszolat.
Csigázva tűrni a napok pörölyét,
A vén kitanulja.
Sokéve rám, páholni jár a sors,
Kerekded volt valóm, mára így lapos.

A múlás harangja zúg bár
S repedt ércének tempója sért,
Habosranyílt az eszmények bokra
S hálás vagyok a vesztéseimért.
Zergés szirtek mászója mögöttem,
Lankám túl pitypangos mező.
Fáradt ragyogás nyugatról int lágyan,
Vén inaknak üdv ez ereszkedő.

 


Félhelyes Erzsébet: Más/világ

 

 

Ültünk a koporsó mellett,
aztán csak egyre gyűltünk.
Nem tudtuk milyen évszak ez.
Hogy bézsvirágok hullanak-e,
vagy sárga-barna levelek,
téli ólomeső.
Mi csak voltunk ott.
nem tudtuk mit érzünk, mit nem.
De látod Apa, összezsugorodtunk,
kicsikék lettünk, mint a csapdába szoruló
fehér egerek.

 


Szelényi Anna: Walk/ séta, 40/60 cm, pastel

 

Némafilm pereg –

vonatfülkéből nézem

három dimenzióban.

Vonatablakom

előtt suhanó nyárfa

múlandósága.

 

 
Homolya Gábor: Padlás a kezünk

 

Violaszó

Regénytöredék – szonettekben elbeszélve

 

 

Első

 

Emlékezik és tervet sző az ember,

nevet és sír, reménykedik, ha fél.

A semmiből útjára indul egyszer,

aztán lehull – azt mondja: célhoz ér!

 

Világ urának érezné magát,

vagy kristálykőbe rejtve szívesen

egy fényszivárvány ívén bújna át,

s hogy köztünk járt, ne tudja senki sem?

 

Hiú a vágy! Vagyunk, én s a világ,

egymás között vagy egymás ellenére.

Én sejtem őt, ő engem meg se lát,

- talán ettől nő mindkettőnk esélye…

 

S ha Én vagyok, Te is vagy! – így remélem,

mi más remény vagy cél vihetne élnem?

 

 


Császár Norbert: Nincsen  nekem vágyam semmi

 

az artériában úgy akadt el mint

zajló folyón a ringatás ahol a

jégtáblákon vidáman csúszkáló sugarak

elmerülve majd felbukkanva részvétlen

incselkednek egymással és a világgal



mintha kerámiakéssel szelték volna ketté

darabjaira hullt a pillanat

 

 

Fotó: Korányi Mátyás

 

Ne mondj le rólam!

Látod, visszatértem.

Apró ajándék ez,

és semmiképp se érdem,

de ezt te jól tudod.



Most majd írhatsz megint.

Használhatod a kezem, a torkom

a rendelés szerint,

s én majd segítek, ahogy régen.

Túljutni bajon, nevetni semmiségen.

 

 

Orbók Ildikó: Öröklét

mikor a hangok dallamukba fagytak
nem csendült torkodból tisztán már a szó
szép volt és mégis szikrát szórt a napnak
szilánkokká robbant kék üveggolyó

 

 

 

Aknay Tibor: Gyászoló

A becsértéket tudnivélik
Hajbakapva, cirka.
Az érték becse, szóba sem jön,
S nincs kéménybeírva,
Pláne kötve nem keménypapírba.
Tudni illik, azt se tudják,
Mit illenék tudni,
Lelkületi szőröstalpuk
Nem tud jól mutatni.
.
Ki gátlástalan kíván lenni,
Abban, ma gátolatlan.
Bárdolatlan, mint a tapír,
S úgy, megállítatlan.
A jóérzésű előzékeny,
Marha lesz meg állat,
Barmok alig nézik el,
Hogy köztük vegetálgat.

 

 

A halkuló csendben

 

nyikorgó ajtót csapdos a szél.

 

Még nem voltam ott,

 

ahol lehetne lennem,

 

miközben csattog egy ajtó

 

a szétmálló csendben

 

és bomlik a lét.

 

 

Van bűn, mely édes keserű,

piros szelleme befolyta a vérem,

apró villáma lázban csettint,

mert a félelmet ma is felélem.

Békétlen szírének csábítgatnak,

mert a veszélyek útjára léptem,

ötletekbe mártom ócska tollam,

használt zavarod árny hűvösében.

 

 

Fotó: Mészáros Dénes (Forrás: player.hu)

 

Ledöntve tornyait
A bőszült éji égnek,
Fordított a hajnal
Zordján köpenyének.
Most portékát tereget
Mint vén kelmeárus,
Bíbortól azúrig
Végenincs végeket
A napkeleti mágus.
.
Kényes gusztus vágyva
Lesi és csodálja,
De nem ugrik addig,
Míg aranyra nem váltja.
Az olvadat elönti
A dermeteg lankát,
Minek smaragdhúsán
Az ösvény épp eretvág.

 

 

 

 

 

Szikra

 

Megért az idő,

kipattan nyugalmából

a tettek rügye.

 

 

 

Búcsúzó Galilei

 

I.

 

Egy ideje vak vagyok.

Sűrű a lég.

Fulladok. De bennem még

valami ragyog, tisztán ég,

s halkan sírok, mert

messze van Pisa.

Nem tudtam repülni,

így gondolat-lépcsőről nyújtózva

lehoztam nekik az égboltot,

a bolygókat nekik, oly közel, hogy akár

ujjamra húzhattam volna

a Szaturnusz gyűrűit,

ha akarom.

Kintről az utcazaj

töri meg a csendet, megy tovább minden,

jelentéktelen porszem vagyok.

Nem tudtam repülni,

de a lelkem szárnyalt,

magasabbra, mint a madarak.

Nem hittek nekem.

 

kapott versek ezek, mondja,

istentől vagy ki tudja...

a mondatot nem fejezi be,

vacogó meszelt fal előtt ül,

nézi ahogy rajta egy hajszál árnyéka

valaki tarkóján (ki tudja

kién, nem látni az arcát)

a levegőben kavarog,

 

Két részeg madár

táncol opart pázsiton.

 

 

Közönysárgában oázis

álmaik helye.

 

 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal