VideóA Magyar Zene Háza videója Keresés a honlapon: |
Górcső
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Meghalok, jaj, meghalok mert olyan gyenge vagyok, eljátszottam dunyhámat - lehet, hogy csak elfáradt.
Templom kapu világít egy koporsó kilátszik, a szememet lesütöm - a temetőt kerülöm.
Haj, de éjjel angyalom kinézel az ablakon, csitítják a lázamat - kitéptem a hajamat.
szemel az eső nyargal a nyár
őszül a haja. alkonyul. parazsát szítja. hamvad már. szárnyain nincs toll, sem pihe. csontjain fagy szele táncot jár. fólia-bőre takaró. arcán a mosoly délibáb. szája, ha nyílik zavaró. érte az éjszaka nem zihál.
A jövőnkre néz ablakom, muskátlija hervad nagyon, bár virágom csak jelképes, elhervadni mégis képes.
Szomorkodni most nem való, ablak dísze pótolható, lehelek rá tubarózsát, Unióhoz méltó fajtát.
Már vakolni kell, omlik a langyos nyár. Elmék a polcon, kiolvasható dombok mögött. Tudnál egy keddet adni, mondjuk kétszázig? Valaki kitámasztotta az ajtót és a nyomor besétált. A park széthullott dohány, fehér papírszobor.
Hova lettek fiaid, akik az öregedést eljátszották? Telet festettek rólad, csak minden olyan fehér, hogy nem találnak rád. Már vakolják a falakat, a járda repedéseiben csörgedezik a születés, partjain halál. Az idő egy poros levéltár.
Barna festékkel öntötték, vörös festékkel öntötték, sárga festékkel öntötték nyakon a fákat. Jaj, belerokkannak a bolondozásba.
Hóhér nyár Meztelen bokrokat dédelget öle Felöltöztet kínoz levetnéd A sok ruhát Ájultan tűr a táj Zuhan a sok bogár Fojtogat parázs keze Tűz lehelete A nap túl közel jár Lelöki a holdat
Major Judit Advent című installációja (Kép forrása: Holdkatlan Galéria)
Nemsokára elkezdődik a meghitt lábujjhegyen járás.
Előveszem a csipketerítőket, -amiket az év más szakában sosem szoktam-.
Fel fel bukkan bennem a tegnapba révedés és random gyújtok mécseseket amikor kedvem szottyan.
Lorca po(ko)lka
kutya ugat,
Apának hívni, majd a Föld pusztulásáig szeretni Igazából nem szeretem: múló álom, és olykor a végét várom. De a szívem megszakad. Isten ő is, ahogy a fiatalon durva és heves férfiak negyven és ötven között, mikor már körülnövi lázas álmaikat a felnőttvilág. De azért kipróbálnám a fiatalabb verzióját – azzal áltatom magam, hogy tetszettem volna annak a régi fiúnak, ’91-ben egy buliban, egy olyan téren, amit ezerszer átneveztek azóta – felvinne az anyja kétszobás lakására, túl vadul csókolna egy kopott autós poszter alatt, halkan élvezne, nehogy anyja meghallja, és bekapcsolná a néha még recsegő rádiót is, amin azok a slágerek mennének, mint most a Retro rádióban. Nem érteném.
Hogy legyen szerény a költő, ajánlott, az ibolyánál is szerényebb, pitizzen az odavetett koncért, mint nyálcsorgató serény eb?
Ne lázongjak, ne hőzöngjek, ne alkossak és ne is hassak, huroklazító nyakaskodások helyett, inkább szerényen bólogassak?
hajamba mászott az éjszaka szépe
helyezzenek vissza jogaimba
Holdfénytelen volt megint a város. Az orrát sem láthatta két kortárs. A Hold képe pedig éjjel látszott. Mert éjszaka volt. Az biz nem vitás. De olyankor a fránya Hold pofátlan' csak visszaveri a Nap sugarait, mert önérzetes: "kell a francnak mástól az a sok foton, még egyszer elvakít".
Vannak órák, hetek, hónapok Többször voltál éhes, mint jóllakott.
Vannak gerinctelenek, puhák Vannak milliomosok s csudák.
Vannak eb sorsok s rossz napok Meg sok szép ígéret s jóslatok.
Vannak órák, hetek, hónapok Egyre kevesebb, aki jóllakott
S több lett a kilakoltatott Óceán nagyságúak a bajok.
Vannak órák, hetek, hónapok Már senki nem mondja, hogy jó napot!
Mindazoknak, akiknek adósa maradtam ezzel
Hogy mondjam el, mit férfiúi szemérem nyelve alatt, mint féltve őrzött kincset rejteget, a szót, az igét, mely belőled sarjad, ’s talán a legszentebb?
Hogy mondjam el, mit férfiként ostobán restell az ember, mintha csak félne kimondani a szót, mi lehetne lánc, örök kapocs, helyette csak hímez-hámoz, kertel.
...amint az ősz ma átkarolt, fülembe mélabút dalolt, ezüst szitája rét felett- ledér kamilla csókja lett, nevetve rázta kóc haját, Napot takart a kis galád. ...az ősz ma érzem itt rekedt, a csend megült a domb felett.
Porta speciosa fogad a sírmezőn, hol lándzsák s csontok egymás mellett pihennek… Nem színház volt…tízezrek napjára redőny - s áldozata révén még a rossz is szent lett.
Szelíden hullámzik e halál kertje. Nincsenek arcok nincs-Veronika kendőn! Senki dolga, hogy az öldöklést felejtse. Porta speciosa fogad a sírmezőn…
az én csendem az üresség csendje
hatalmad ha volt én adtam kezedbe romlott szívedet vetettem ketrecbe e látó tömlöc fekete ének csöndjébe alakod váltott árnyból emberbőrbe
azóta nyúznak álmok húznak terhek karod sóhajtermesze a szerelemnek húsvéti átka lett e az újjászületésnek mag vet ágyul megkönnyebbülésnek
Erdő anyónak karja kitárva, fák sűrűjében nem vagyok árva, annyi a kincs itt, annyi a szépség, nem rág a bánat, nem kínoz kétség,
száz kicsi társam várja a jöttöm. Lábam előtt egy sün van a földön, gyöngyszeme villan, és az avarban zizzenő hangú alt ma a dallam.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
