Górcső

Anyaszomorító

Semmi sem jó.

A kád kihűlt vizéből iszom.

Szomszédokat verek fel

a nagy hallgatásommal.

Az utcánknak új nevet adok.

Minden olyan lassú, vontatott.

Az állomást várnám, nem a vonatot.

Mintha tudnám, hol a haza.

Mert téged csak otthon talállak.

Alszol megint.

Hosszan elnézlek,

mielőtt még felszomorítalak.

Maradok, lehetek

Nekem szerencsém volt,
hogy hirdessem magam
s ne legyek rejtjel.
Őslelet vagyok.
nem az utca,
engem még anyám nevelt fel.

Ezért lehet, hogy a
puszta földeket,
olykor
szebbnek érzem
a magam szemében,
s alkotok
magamnak:

FINNORSZÁGI MOZAIK

Szárnyaló szavak

Újra Helsinkiben vagyok

itt állok a Mannerheim úton

elvisz a villamos – s visszahoz

utazni átkos/áldott szenvedély

az emberi élet delén

Fölöttem szárnyaló szavak

mint ama sirálycsapat

mely körözve szeli a kék eget

s le-lecsap a koncért

mi maradt a halárus pultok alatt

álmaim piacán – piac után

Repülés

sűrű sötét az éjjel

a felnőttek így mesélik

fények zajongnak az égen

gesztenyefa mellé ástuk a zálogot.

ablakon kimászni nem

merész kaland

a szomszéd egy fiú. titokban

dzsointot csavar a tetőn.

füst altat. merengve átoson

bőröm fejlődő redőin

Egy szepezdfürdői teraszról

Kilépve a normál időből

valami könnyű lebegés;

a szőlősdombok alatt tó,

vitorlák és megfelelés

a vágynak: pihenj, lazíts, töltődj

a teraszról nyíló tájjal,

madárdallal, kósza széllel,

simogató napsugárral,

szomszédok emberségével,

fröccsözgető barátsággal,

emberivé lassult tempó

invitáló, meleg szavával.

Ötéves párka

az volt a divat – gondoltam –, hogy minden fiókgombon lóg egy csontváz,

az volt a divat, hogy Depeche Mode-ot hallgat mindenki, mert csak az a zene

– gondoltam öt évesen én,

s hogy e városon kívül nincs másik világ,

nem értettem, mi a szinkron,

mert nem tudtam, hogy van másik nyelv is,

( a sajátomról sem tudtam, csak beszéltem )

azt sem tudtam, hogy a világon vagy, de tartottam tõled és feléd.

Magányosan

Fenyegető csendbe zárva

vágyaktól, tettektől egyre távolabb

várhat-e más

mint öregség-csapda,

félelem-csapda

mégis megalázna

sünné gömbölyödve

szobasarokból

riadtan pislogni a világba

dolgait szemlélve tehetetlenül,

bűntől közönytől elhatárolódva

mit nem adnék

a  lehetséges jobbért nincseimből…

Tőle terhes

Van egy férfi. Minden nap látom.
Követem őt facebookon, instán.
Nagyon kíváncsian vágyom,
s kicsit mazochistán.

Én leszek szűz, ha azt kéri.
(sose volt az ágyam tele)
De szemére vetem, hogy az
övét hány nő lihegte be.

Lágyan ölelj!

Lágyan ölelj! - Csak lágyan ölellek.

Selymes kezeddel! - Selymes a kezem.

Kézfejeden az erek? - Szépek, és elágazók.

Ujjaid zongorára valók. - Valamikor tudtam zongorázni.

Ha tudsz valamit, miért kell elfeledni? - Gyakorolni kéne folyamatosan.

A tenyered puha, párnás. - Nem kellett végeznem fizikai munkát.

Azért kapáltál, az látszik. - Kapáltam, csövet törtem.

A munkát megismerted. - A földön, a gyárban.

Lágyan ölelj! - Csak ölellek.

Lennél-e

kellek-e még esõmosta kék hajnalokra,

pokróc alá, mint didergésre forró tea,

mint kihûlt lábra meleg zokni,

ilyen vadként lehet-e még hozzám szokni?

mozdulj, ha van még képzelt köztes;

most kell, ha váltanád valóra,

akarod-e még hogy szétnyitott könyv legyek,

faladon meztelen hajlékony árny,

bõrödön bõr, anyajegyeim mind térkép,

Duda-suli

Aki dudás akar lenni,

Zuglóba kell annak menni.

Aki máshol akar dudálni,

menjen a pokolba!

Kartondobozok

Sötét van. Öngyújtó lángja lobban,
a Narrátor rágyújt. Néhány másodpercig csak
a cigaretta parázslik, majd
egy mennyezetről lógó izzó lassan
megvilágítja a szobát: a fehérre meszelt falakon
nincsenek ablakok, a padlón felcímkézett
kartondobozok hevernek, de a feliratok
olvashatatlanok. A Szerző az egyik dobozon ül
lehajtott fejjel, mögötte Valaki Más áll,
SS-egyenruhában, hátratett kézzel.
A Narrátor a színpad közepén áll,
bohócjelmezt visel.

Narrátor

Az ember az egyetlen élőlény
a földön, ami képes megkülönböztetni
a tudatát a testétől. Ennek köszönhetjük,
hogy képesek vagyunk
megzabolázni ösztöneinket.

(Rövid szünet)

Pirosan fehéren zölden

alattam zöld fű felettem kék verem
lángos kerék tekintetem útjára engedem
echós rabságom szótlan kér nincstelen
lovaim szájába zabla-szabadság lengetem
foltjaim deres bánatok tüzes nap égette bélyegem
gazdátlan barna bőrömnek barna minden kérelem
barnán szeretem a virágot pirosan fehéren zölden

Sűrű

a szempillám, mondták sokan,

fekete és alatta a szemnek

furcsa árnyéka van, mélabús

tekintet ez, felettébb izgalmas,

aránytalan arány, feszült légkör,

sima száj, halhatatlan

megnyugvás az ég székei

között a kanapén Freud elfojt

a máskorra haladás,

Szürreális valóságdarabok álomporos parókákban

Feladatok

- belakni az összkomfortos zónázó vonatok sötétségét

- otthonossá tenni a futószalagon gyártott szobák variációit

- megmászni a Bábel tornyát

- kirojtozni az igazságtalanság zászlóit

- földre ejteni a hazugságkatedrálisok igazsággal festett ólomüveg ablakait

- a törmelékből kiválogatni a sápadt, monokróm árnyakat

- nyitva hagyni a hátsó kaput, szeretni és megmosolyogni a mindig változó test rejtekútjait

- hajnalban ujjal megérinteni a Léthe vizéből kipillantó holtak ránctalan homlokát

- jeges vízzel ébreszteni a hétalvókat

- meglocsolni a színeváltó kertet

- felásni a taracktáblát, tönköly helyett inkább kukoricát vetni

- mélyen belélegezni az örökzöld hegyeket

- kivárni, míg az ereszről a nyelvemre hull az utolsó csepp esővíz

besuhanni a Saturnus gyűrűin túlra, a  Te meg én metszéspontjába.

oda nem

olyan oda nem illő vagyok

mint egy piros játszótér a sok fekete között -

ahol otthagytak

mert elfelejtették ki vagyok

aztán eltelik öt perc és jön valaki

Anyám az - mondja nem szeret

de nem hagy egyedül

Hull a forgács

A bíbor vérben születik,

Holttest a lépcső a trónra,

Mindig zúgatják az erdőt,

Akasztófa mindenik fa.

A múlt vásznán átüt, mint só

Nyomor, könny, vak sóvárgás, kín –

Bár nem kóstolgathat halál

Örökké, levet magáról

Az apokalipszis lova.

De addig? Ó helyén új nő,

És kopácsolnak az ácsok,

Recseg, ropog, hull a forgács.

Széltoló

Kell egy más világ...
régi földutakba font örökre-pillanat,
földbe, fába vésve szív - szerelmes balladák,
és fejembe csapva félretolt, öreg kalap,
szájsarokba zöldezüstbe hajló szarkaláb,
kell a farmerom, levágva épp a térd alatt,
szíjpapucs, nem kell hogy új, csak úgy az út porát
járni és velem viselni el az alkonyat
szürke hamvait, és kell a csöndes éjszakák

Hold tárja ablakát Demeterre

                                        Budapest, 2017. augusztus 27.

Ez egy dal arról, aki közel van:

gyerek, gyönyörű és gyámoltalan.

Kis poszáták simogatják haját,

egy óráig, négyig, fél napon át.

Az udvarra hulló ludakat

Úgy keresel, mint a fokhagymás langalót, mint egy platnit, kihűltet a téli konyhán, s nem gondolsz semmi rosszra,

úgysem találhatsz rám, a sötétben sorakoznak zsomborok,

ki hoz teknőt, sima búzalisztet,

                                                       befőttes üvegben kovászt?

ennyi maradt a reggelből, azt kérném, ha lehetne,

hogy lépésről lépésre tiporja öreganyám lába azt az utat,

amely hamus jégen kormos kemencéhez vezet,

elindulok feléd, s íme, egyszerre megcsap a kenyérillat,

ahogy az istálló előtt húzódó ölfarakásról ömlik,

ahogy máskor a főtt kukoricáé, a paprikás krumplié,

voltak ilyen esték, álltam a falu szélén,

mint a szederfa, mely az eltündökölt nyarat álmodja vissza,

házam ablakán jeges égtájakkal dagad arcomig az üveg,

felejtenék,