Van bűn, mely édes keserű,

piros szelleme befolyta a vérem,

apró villáma lázban csettint,

mert a félelmet ma is felélem.

Békétlen szírének csábítgatnak,

mert a veszélyek útjára léptem,

ötletekbe mártom ócska tollam,

használt zavarod árny hűvösében.

Fotó: Mészáros Dénes (Forrás: player.hu)

Ledöntve tornyait
A bőszült éji égnek,
Fordított a hajnal
Zordján köpenyének.
Most portékát tereget
Mint vén kelmeárus,
Bíbortól azúrig
Végenincs végeket
A napkeleti mágus.
.
Kényes gusztus vágyva
Lesi és csodálja,
De nem ugrik addig,
Míg aranyra nem váltja.
Az olvadat elönti
A dermeteg lankát,
Minek smaragdhúsán
Az ösvény épp eretvág.

Szikra

Megért az idő,

kipattan nyugalmából

a tettek rügye.

Búcsúzó Galilei

I.

Egy ideje vak vagyok.

Sűrű a lég.

Fulladok. De bennem még

valami ragyog, tisztán ég,

s halkan sírok, mert

messze van Pisa.

Nem tudtam repülni,

így gondolat-lépcsőről nyújtózva

lehoztam nekik az égboltot,

a bolygókat nekik, oly közel, hogy akár

ujjamra húzhattam volna

a Szaturnusz gyűrűit,

ha akarom.

Kintről az utcazaj

töri meg a csendet, megy tovább minden,

jelentéktelen porszem vagyok.

Nem tudtam repülni,

de a lelkem szárnyalt,

magasabbra, mint a madarak.

Nem hittek nekem.

– kapott versek ezek, – mondja, –

istentől vagy ki tudja... –

a mondatot nem fejezi be,

vacogó meszelt fal előtt ül,

nézi ahogy rajta egy hajszál árnyéka

valaki tarkóján (ki tudja

kién, nem látni az arcát)

a levegőben kavarog,

Két részeg madár

táncol opart pázsiton.

…

Közönysárgában oázis

álmaik helye.

…

Megírlak majd, ha ráköszön
az őszi szél a kabátra,
esernyőd fordul tőled el,
arcodat inkább ne lássa,

megírlak majd, a köd mögött
emlékké sorvasztva alakod,
fájom, ahogy a tű bököd
gombolnám kabátod, nem hagyod,

Sirály a Boszporusz felett,

lelkem így lebeg, mosolyogva,

de testem égő fájdalom foglya.

Leírni hogyan lehet a századik sebet?

A sirály jajongása: jel,

jelenti: repülni kell!

Sikoltja: repülj, ha tudsz!

Izzó kékjével hív a Boszporusz.

Úgy szeretnék élni benned,
Ahogy folyók szomjazzák a medret,
Amint kutató kutatja a kutat,
S a napfényt kutatja alkonyat –
Míg partod keresi a tenger,
És Istent keresi az ember,
Hol csöndet ölel a dallam:
Hadd legyek hangod a dalban!

mi lesz aztán ha

keskeny csapást

napok majd benőnek

csak síphodó légszomj

s pár mázsányi szar

mindenség határoz

se kötve rendhez

vagy cirmosszélű mához

ember s űr önjogán él

és pusztul amint akar.

tizenhat lövészárok csöndje hallgat bennem

szuronyaik hegyére tűznek pálinka szagú katonák

itt belül még pihennek ütközet előtt néma hűs veremben

zsebükben sárgult fényképek szájukban félig rágott szotyolák

borostás arcukon véres hajnal hasad ömlik könny homályos szemükből

álmukban hazajárnak szaladnak eléjük magas jegenyék

még át-áthallatszik pár halk dallam egy körmenetből

de a roham zajában megsüketülnek az imádkozó remeték

tizenhat lövészárok csöndje hallgat bennem

Vízcseppben könnyem lépked,

Hajadról a napfény üzen,

Kezemtől felmelegszik a víz,

Felhővé válik a semmiben.

Táncol neked a harmat,

A távol pók hálóját rejti,

Álmot messzi képpé temetve,

Már az ébredést felejti.

Tegnap rózsaszín-vattacukor
felhőket láttál az égen.
Pedig be volt borulva.
Csak álltunk kéz a kézben
az eső alá szorulva.
Kinyújtottam a nyelvem,
– ez a perc most kétszemélyes –
majd naívan megkérdeztem:
Ez miért nem édes?

*

Az általad nyújtott biztonság

kiáltó hiánya

lassanként elemészt.

Ma nélküled bolyongok tovább,

várlak, ám hiába.

Mama, nyújts feledést!

Elveszve a világtalan
képzeletben köpködte a világot
elvétett fordításokat sziszegett
megsorvadt fogcsonkjai tűhegyéről
Azóta, hogy olvasott
a könyvből megnémult
és megvakult

Amit utoljára látott s a
retinájába égett az egy
kiszáradt gyík teteme
nem tudja miért állt meg benne
úgy a kép, hogy a gyík nem is gyík
csak valami olcsó utánzat
amit megmutat magából a világnak

Tavaszt akartam volna, mély szemébe 
zuhanni, mint ki kútba nézett, 
s Ön hűtött: Ez elveszett igézet... 

Szolgálni vágytam volna, éjjel-nappal, 
lábára tenni minden kincsem, 
s Ön hátrált: Ennek értelme nincsen... 

Ölelni tudtam volna, forró, tiszta 
testet a testtel néma lázban, 
s Ön kitért: Engem ölelni száz van...

sorok között haladékot kaptam

néhány jambus takarója mérgez

képeimből sokszor kiszakadtam

és ráncos arcom könnye vértez

bilincsbe ver a versek aurája

nemzetemé maradnak az eszmék

büszkeségem csókolom a világra

s alkotni holtamig szeretnék

kell még pár csatazaj dobpergés trombitaszó

hősök vérén virágzó üszkös láva

kell még bús avarba takart félelem

sok kizárt mondat belülről reteszelt fájdalom

kell még pár koncentrációs táborba hurcolt szó

lefejezett mondat ítészek bárgyú vigyora

kell még tócsák mélyén látott riadt arc

felröppent madarak nyomán kavart szél

kell még égre szálló alkonyatban békepipából eregetett füst

Templomunk kőpadján állok
lent elöntött mindent a sár
szürkéből vörösre váltott
holdbéli ijedt sivár
köröttem dermesztő lárma
gyermekként síró emberek
vérvörös égető láva

Megvan-e még a medgyesegyházi park, 
az a vadalmás éden,
– gyermekorom éhes perceiben jóllakhattam –
ahol a két templom egymással szemben
szeretettel nyújtotta szentkezét,
s ahonnan a zsoltárok énekére
egy kicsit belopakodhattam a menybe.
Van-e még a medgyesegyházi park,
a lombok alatti hűvös, a tekergő ifjúság.
Van-e még ott szerelem és illatos nyár,
vagy csak a képzeletem most éppen ara jár?