Górcső

Orbók Ildikó: adagio

Még idegen nekem itt ez az egyszeri, furcsa igézet, 
még felesel csak a tél összefagyott peremén 
vértelen, új szerelemmel a régire föl- fölidézett 
hűlt tavaszok hülye vén álmairól: Te meg én... 

Így kel a nap. Belegörnyed a hajnali csend születése 
hódolatába. Talán nincs is ilyen, nem is út, 
és nem is arra szerettem az isteni testedet én se, 
hogy kieresszen a hétköznapi fényalagút. 

 Kép forrása: internet

ha újra tavasztól

szédül az utca

rám feszül az éj

mint szűk kapubolt

házak falára

redőket karcol

a pirkadat fénye

lépted harmaton

Szabadi Katalin: Emlékezés 7.

És
      azt hiszed, hogy mindig így lesz?
Jársz-kelsz, élvezed, gyönyörködsz?
De
      az se baj, ha panaszszóval,
hisz te szólsz, ki elvégre, hát
mégis jól vagy; mondd, azt hiszed,
hogy mindig így lesz? Nem tudtad,
az idő isten, itten, e
monoteista világban,
rejtőzködő, jó ideig
nem mutatja meg magát; és
akkor is véghetetlenül,
rátapadva, ráncosítva,
megszületve, öregedve,
folyamatban fölmerülve,

Papp Ákos: Hálóban

a koravén sóhajok,

mint cigifüst,

hófehéren szakadnak rá

a nyirkos csendre.

irgalmatlan ma minden kézfogás.

az ujjak hidegek,

cserepezett szájban

leölt szavak.

szemeim sötétek,

akár az alatta levő árkok

mennem kell.

a kerekesszék nem vár.

A zselizi nagy tölgyfa, 1866
Forrás: Képeslapmúzeum

ősöreg tölgy, te őrt állasz fenyegető klímaváltozás 

és terjeszkedő kőbánya szorításában

rostjaidon még diluviális üzenetek futnak az idők

mélyéből

bogarakat és madarakat dajkáló banyafa ágaidon

zöld vértől lüktető lombkorona: egyelőre megküzd

Kali-juga korunk felgyűlő mocskával...

Rózsavölgyi György: Szerelem
Forrás: wikipédia

Szívembe oltva a vérrel vett átok,

és beléd egyre mélyebbre ások,

és életem veszi,

és feléleszt újra

vérrög-barna pillantásod.

Kép forrása: bien.hu

ha kell még véd a hidegtől

de nem simul

inkább rád telepszik

agyonnyom

Hadd legyek űr a vágy és az ölelés között. Hadd legyek idő az érdes szavak és a megnyugvás fölött mosollyal. Vagy engednem lehessen a vágyódást létezések iránt végre. Nincs lényege múltamnak és jövőm is csak mohát teremne kérgén. Nincs mérgem senki felé és várásaim sincsenek senkitől. Vágyaim s ígéréseim sincsenek már semelyik égtáj felé. Mondásomhoz és látásomhoz sem ragaszkodom.

Kép forrása: marieclaire.hu

egyszer kisgyermekként

megpróbáltam lerázni az árnyékomat.

idegesített, hogy ott van, hogy valami követ,

ez a fekete kámzsás alak –

egy flaszteren elnyúlt paca.

persze az árnyék ragaszkodott hozzám.

követett sötéten, kúpszerű fejjel,

(Kép forrása: wikimedia.org)

Hiába tenne akaratom szerint

akaratom ellenére,

elrugaszkodni a biztos ponttól

nem hagyom magam,

fiatal vesszőként

visszapattanni készen

nem tűröm a kényszert.

Gyűjtjük a túlélés apró szemcséit, méhektől a virágport,

rabolunk úri gőggel, ha teremtettünk, bármit megtehetünk,

előbb halmokba, majd dobozokba szórjuk elvett kincseiket.

Csomókban állnak előttünk az élet termékenyítő porszemei,

aminosavak építményei, ezután majd a mi kedvünket töltik,

gyarapszunk, mi lakunk jól, szolgáink sem halnak mind éhen.

a parkon túl ahová nem veti árnyát

kortalan és e világi versek üzennek

lírai ének vagy borgőz illata árad

kobzok dallamai szűk életek fátyla alól

maroknyi csapat tűz erejével viharzik

míg a földet nem teszi mássá

tépi szakállát s rakja parázsra

elázik az élet a kocsma a menedéke

 
Kép forrása: internet

Ha kerget az ördög

Ha csábít az angyal

Ha rám tör az éjjel

Ha üldöz a hajnal

– vigyázz rám!

Ha álom az öröm

Ha félem a bántást

Ha úszom az árral

Ha kérem az áldást

 – vigyázz rám!

Kép forrása: itbusiness.hu

Keveset szólok,

de van hozzá arcom.

Hát győzködnek is vadul:

– Ma fordítva kell élni Norbikám!

   Csaholva, és kissé pofátlanul…

Fotó: Preiner Tibor

Sír a gyermek,

angyalok járnak-kelnek

közöttünk. Szorítja mellkasom

a csend,

dereng a múlt, már

nem lesz olyan nekem Majdan, mint amilyen

hajdan a vodkamámoros

őszi éjjelen. Nem ragyog a tér,

csak a villanógránát.

Pattan a repesz, szenvtelenül

nézik azok,

a diktátor éhes farkasai.

Gólyák pirkadatkor a Hortobágyon Nagyhegyes térségében 2016. május 1-jén.
Fotó: Czeglédi Zsolt (MTI)

A gólya

*

felkelő napban

cédrus ágán a gólya

reggelt kelepel

*

csőrét behúzva

szárnya alá rejti a

halovány holdat

Kovács Zoltán rézkarc 30/7

a lelki fájdalom anatómiája

előbb csak a talajt veszíted el

gyökereid a semmibe kapaszkodnak

gyomrod helyén hurokba akadt vad

lassan rád kérgesedik az idő

szívedből vértelen száraz ágak

törzsed lebénul

agysejtjeidre pókháló feszül

idegen a világ kint is bent is

a fájdalom boncasztalán

fekszel szétforgácsolva

nélküle

(Kép forrása: kaposvarmost.hu)

Tavaszi légy

várom a tavaszt,

jönnek a legyek,

itt az ideje,

hogy én is legyek,

talán egy picit szemtelen

aki nem érez hiányt,

mindene meglegyen,

amit csak kíván,

korlátain belül

ha lehet

a legyeken csak a szürkeség,

foltok, és tátonganak, mint

az ismétlés mintái,

talán céltalanul,

hiszen pár hét,

és számukra kimúlik a világ

az emberek ugyanilyenek,

kergetik a nem létező csillagokat,

sokuk kelti a látszatot,

színtelen világot építenek

a tavasz átfesti ezeket

(2022. 01.17.)

„Az emlékezés nem más, mint a gondolkodás ál-
szerves része,  működése szünetet  nem ismer:
hajózik, hajózik a fájdalom végtelenbe hátráló
horizontján..”               Dobai Péter

Sokáig nézegetném, fotóznám magamba 
lélekvilága   élményekben   dús     vásári
forgatagát,  a  nyüzsgést,    hömpölygést,
délszaki    szűk    sikátorok        füllesztő
nyárvégi    hangulatát,    az     utcakövek
kockáira  égett  félmúlt  maradványait, a
színeket,  s  más,  egyébként is  szokásos
kísérőjét  a  kirakódás forgatagának.  De

(Fotó: Standovár Ágota)

Sziromzáporban

Két gyöngyfehér paripa

Vágtat kedvtelve.

Bábjukba dermedt

Bársonyszárnyú pillékre

Vár a kikelet.