Videó

A Napút videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Cseri József: Hallgatag padok

Ború

 

A szél-farkasok kezembe harapnak.
Sárga levélen gázol a láb.
Tüdőmbe szívom, s megtartom magamnak
ezt a különös őszi éjszakát.
Lepergő levél fekszik hajamra,
az illegő Nyár-fruska vacogva szalad!
Ősz-asszony dalol ma, szava barna,
és hódol a táj,
és reszketnek a tavak.
Sóhajtva párát nyögnek a földek,
s köhög gyulladást az ember.
Mennyi forró szerelmet ölt meg
deres késével a November…
Akárha nagybeteg, a mező úgy harákol,
talpam alatt száradt fű ropog:
Lidérces köd száll a tüsszögő tájból,
belévesznek a múltak,
és belé az otthonok.
Nagy csend van a korom ég alatt,
– egy borz a sárban apró nyomot hagyott –
... Mindenki megijedt, mindenki elszaladt.
Csak én maradtam itt.
És a csillagok.

 

 

Függő szabadság

(Szerelemfüggő)

 

Szerelem függő

Csoport tagja lettem,

A kezelés hosszú,

Idő nem telik,

Lehet-e tűrnöm

Minden sajgó percben,

Hogy veletek együtt

Titkom felfedik.

 

 

Akarok gyógyszert,

Gondolattól védőt.

Fogjad le a kezem!

Oktass rendre itt!

Zavarom túlteng,

Beszélek a fényről,

Szikrát hány a fejem,

Ezt nem érthetik.

 

 


Papp Ákos: Becsapódás előtt

 

A lepke éppen Dzsuang-Dszit álmodott,

de röpte végül ólom folyamba hullt,

szisszent az álom táncoló derűje,

s ellobbant a kettős öntudatlanul.

 

Folyamat, mondod, megállíthatatlan;

így veszünk mi is, bár makacsul hiszem,

hogy töpörödött képzelgéseinkből

egyirányú sodrás nő a dúlt vízen.

 

 


Kertész Dániel: Portál

 

A lobogás iránya



s végül majd mikor semmi sem térült meg

odakerülsz s közlöd: amit te, senki se élje meg

ellobbant mind, akármilyen lánggal ég(ő) hangos nesz

akármi táplálta fa kőszén kanóc  elmúlt

súg valamit egy angyal, szavát sem érted

de mégis megmarad benned a tárgya:

semmi sem számít csak a lobogás iránya

 

 

Kruppos ébredés

Magzatpózba gyűrt bele az este,
majd a franciaágy sarkában hagyott.
Inkubátor-melegen át leste,
hogy koraszülött álmom tetszhalott.

Lelkem felsírt, talán újjászületett,
míg a párna elnyelte reszketésem.
Rendellenességem velem-született:
gyújtó vagyok egy láncdohányos kezében.

Füstben érlelt simogatás nyugtatott,
s vele libabőr futott végig hátamon.
Kékes-lila lábnyomokat hagyott,
míg nevetőráncot vasaltam (v)ágyamon.

Magzatpózban fekszem. Így biztonságos.
Talán álmok nélkül is aludhatok.
Az élet-sztráda is már háromsávos.
Közepén megyek, hogy előzni tudjatok.

 


Takács Máté 100 kis kép című sorozatából

 

Óda a cölibátushoz

Milyen szép ma a reggeli Hold!
Iszonyat sebe reszket a pokol ormán.
Ily ködök alkata volt, aki volt,
De igazat szólt vala egek ágán.

Milyen éj szava zeng, ha a csend
Eleven kút zaja, igaz oltár!
Kinek zúg el a vég, az a csend,
Ha hajnali Nap maga ez a zsoltár?

Feltör a vér, de a cél elereszt,
A szél kavarog csak az erek útján.
Zúg, zavarog, de a kéj kereket,
Alakot vet a terek árnyán.

Végtelen fék, ami féktelen ék,
E parttalan élet: a szeme vulkán.
Úgy kitaszít, hogy a vágy erejét
Utolérje velem ma a vihar ajkán.

Pusztul a múlt, s e zord hevület
Újra teremt, ha a szíve orkán.
Rángat a test, de a szent kegyelet
Forgat eléd ma az ima malmán.

Ostya a holt és foglya a fény,
Hát fogja karodba a tüze csúcsán!
Oltsa a magba e magzati lény -
S gyászol az asszony a maga holtján.

 

 

A fák,

az ágak,

varázsütésre

dermedt

árnyak,

nyújtózó

mozdulatok

csendjébe

meredt

kezek,

 

 

 

jól meglökött mielőtt eltűnt a fák között

úgy láttam rosszkedvű megint

aztán hozzám vágott egy ágat hogy tudjam

uralja most is a tájat

 

 

 
Orbók Ildikó: Szeptember

 


Már nem is fáj úgy, igaz? Felejted is

talán eszmélésed a halálra. Tejfogaiddal

rágott étvágya,

felhorzsolta tenyered, térdedet,

 

és alacsonyabb volt kártyavára, mint

apádnak. Írt és olvasott, szavalt - súgta:

mások elhagyott tárgya vagy, s mintmagadéra, adtál a szavára.

 

 

 

Megint csak sejtem, amit álmodtam éjszaka. De annyi bizonyos, hogy nyugodt maradtam. Emelkedtem, felülkerültem a problémákon, bajokon. A felhőket megtapogatták ujjbegyeim. Az egyik olyan volt, mint a pehely, a másik, mint a fátyol. A harmadik, mint a tüköracél. Mintha Isten testébe ütközött volna a kezem. Egy villanás, nagyon tömény, sűrített fény hatolt a lelkembe, ami inspirálttá tett.

Nem fájt, de érintése tudomásomra hozta, áthatolhatatlan erő, legyőzhetetlen entitással találkozott a gondolatom, az irányításom alól kibújt fantázia. De nem volt szándékomban harcolni azzal, aki a legjobbat akarja nekem. Integettem a láthatatlannak. Szia.

 

 
Fotó: Molnár Attila

 

Ráfeszül a horizontra,

eget földet egyben tart.

Hajnalt bont és estéket köt,

közben nappal fénygömböt ölt.

Viharokban ő a part.

 

 

Ágakat fon sima törzzsé,

ha kell gyökereket ereszt.

Búvóhelyet nyújt,

ha néha veszélyt érez,

s rád nevet.

 

 


Virág Lajos (Győri Fotóklub Egyesület): Bágyadt fény

 

 

vajon hol a határ

amit átlépve 

még imádhatok

magyar istent

szerethetek magyar 

anyát

apát

szerethetek máshol 

is lányt

 

halott e földön ki

áthágja határait

s a magyar földnek

hol húzódnak azok a 

bizonyos áthághatóságai

 

 

 

Új színek

 

Lefolyik rajtam a
kopár áfonyapír;
résekben omlik a
zengő égbolt,
zsongása földig érő
narancs takaró-szoknyája.

 

Harsányuló szövetek
csak a felhők,
keresztezve vetik a
fényt arcunkba.
Két kézen fogva húz
fel a Holdra.


Árnyak, árnyalatok,
érintésed;
új színek játszanak,
mikor mi együtt
derengünk e félholt
világatlaszban.

 

 


Vehofsics Erzsébet: Álomvilág

nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, …” *

látja-e lent az embert, és napjait az uralkodás,

a kapzsi akarat, gázolva mindenki lábnyomát,

ki keresztje alatt más utat választ,

utóbb már arra kényszerülve, hogy nyomtalant



üzenetünket a holnapokba vivő gyermekeink

szegénységét, éhségük háborgó korgását, az erre vak

üres szólamok visszhangtalanságát az emelvényekről látja-e

 

 


Fotó: Nagy Gergely

 

A szó elszáll,

A csönd megmarad.

Minden morajlik,

A fény fénytelen. 

Kényem elvág, 

A tűz porsalak

Formára oszlik

Test eszméletem.

  

Látni még gyáva,

Bámulni bátor

Vagyok ki fogyaszt,

Belőlem élnek. 

Szolga a gyárban, 

Nem lettem vándor, 

Bár tudnám hogyan

Kellene lépnem.

 


Nagy Attila: Ő

 

Láttál-e már téli holdat

bujdokolni fák közt, s ahogy reszket?

Gyémánt, melyet megcsiszoltak,

tündöklése így a legszebb.

 

Ha a tél mosolya ráfagyott

minden meztelen, szunnyadó ágra,

s kihűlő, furcsa állapot

a dermedő fáknak álma,

 


Bakay Péter tollrajza

 

A lépcsőházi lények homályba burkolóznak.

A legfelső emeletről valaki legörget

egy súlyos követ.

A csönd ritmusa megtörik.

 

Az éjszaka feslett szövetbe burkolja

a ház elhasznált, olcsó álmait.

 

A pincemélyben a fohász

hasábfát rakosgat gúlába, hegybe,

patkányok elől menekül

a mennyezet alján lebegve.

 

 
Bálványos Huba: A változás hatalma

 

Y, Z, alfa

 

Elhagyott bőreink

Levedlett pikkelye

Szárazon percen

Egy helyben toporgó

Lépteink alatt míg

Felettünk bolondul

Csörömpöl az óra.

 

 

(A két szöveg, talán egyfajta zenevers, az AC/DC Bon Scott-időszakból származó 6 lemezének, valamint a Kaláka együttes 50 éves jubileumára kiadott CD dalainak címeire épült egy saját interpretációban.)

 

 

Villámok feszültségében

AC/DC albumok margójára

# 1

Kicsi, kérlek, ne menj még! –

Ígérem, ha megmutatod a színes üvegcserepeidet,

hazakísérlek, mikor az este sötétje lecsapódik

nyakad fehér mezőin. Hóba hull mosolyod.

Igazi szeretők búcsúzkodnak úgy együttlét után,

ahogy léleksztriptízt követően viszem mellény-

zsebemben hajad illatát és közben kérlek, ne tarts

ki mellettem, bár szerelmes ez a dal,

de a showbiznisz iparágában minden színész

magányosan lépdel le a reflektorfényből

az önmagához vezető ösvényekre.

 


Fotó: Hupján Attila

 

hideg a kezed öltözz fel

szemüregedből lárva nő

nincs helyed nálam költözz el

nem gyógyír rád a lávakő

ujjpercek végén fagy zizeg

csontjaiddal a hold tekéz

árnyadtól fél ki nem isten

éles kaszádat fény becéz

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal