Vízcseppben könnyem lépked,

Hajadról a napfény üzen,

Kezemtől felmelegszik a víz,

Felhővé válik a semmiben.

Táncol neked a harmat,

A távol pók hálóját rejti,

Álmot messzi képpé temetve,

Már az ébredést felejti.

Tegnap rózsaszín-vattacukor
felhőket láttál az égen.
Pedig be volt borulva.
Csak álltunk kéz a kézben
az eső alá szorulva.
Kinyújtottam a nyelvem,
– ez a perc most kétszemélyes –
majd naívan megkérdeztem:
Ez miért nem édes?

*

Az általad nyújtott biztonság

kiáltó hiánya

lassanként elemészt.

Ma nélküled bolyongok tovább,

várlak, ám hiába.

Mama, nyújts feledést!

Elveszve a világtalan
képzeletben köpködte a világot
elvétett fordításokat sziszegett
megsorvadt fogcsonkjai tűhegyéről
Azóta, hogy olvasott
a könyvből megnémult
és megvakult

Amit utoljára látott s a
retinájába égett az egy
kiszáradt gyík teteme
nem tudja miért állt meg benne
úgy a kép, hogy a gyík nem is gyík
csak valami olcsó utánzat
amit megmutat magából a világnak

Tavaszt akartam volna, mély szemébe 
zuhanni, mint ki kútba nézett, 
s Ön hűtött: Ez elveszett igézet... 

Szolgálni vágytam volna, éjjel-nappal, 
lábára tenni minden kincsem, 
s Ön hátrált: Ennek értelme nincsen... 

Ölelni tudtam volna, forró, tiszta 
testet a testtel néma lázban, 
s Ön kitért: Engem ölelni száz van...

sorok között haladékot kaptam

néhány jambus takarója mérgez

képeimből sokszor kiszakadtam

és ráncos arcom könnye vértez

bilincsbe ver a versek aurája

nemzetemé maradnak az eszmék

büszkeségem csókolom a világra

s alkotni holtamig szeretnék

kell még pár csatazaj dobpergés trombitaszó

hősök vérén virágzó üszkös láva

kell még bús avarba takart félelem

sok kizárt mondat belülről reteszelt fájdalom

kell még pár koncentrációs táborba hurcolt szó

lefejezett mondat ítészek bárgyú vigyora

kell még tócsák mélyén látott riadt arc

felröppent madarak nyomán kavart szél

kell még égre szálló alkonyatban békepipából eregetett füst

Templomunk kőpadján állok
lent elöntött mindent a sár
szürkéből vörösre váltott
holdbéli ijedt sivár
köröttem dermesztő lárma
gyermekként síró emberek
vérvörös égető láva

Megvan-e még a medgyesegyházi park, 
az a vadalmás éden,
– gyermekorom éhes perceiben jóllakhattam –
ahol a két templom egymással szemben
szeretettel nyújtotta szentkezét,
s ahonnan a zsoltárok énekére
egy kicsit belopakodhattam a menybe.
Van-e még a medgyesegyházi park,
a lombok alatti hűvös, a tekergő ifjúság.
Van-e még ott szerelem és illatos nyár,
vagy csak a képzeletem most éppen ara jár?

Ülök a WC-n gondolkodó-pózban,

szétárad testemben a gyengeség.

Sápadt anyaként ölel a hideg,

néma kórként költözik belém

a szürkület. Még ősz van,

aztán láz láz után,

Bekopogtál, beengedtelek,

hoztál magaddal csillagokat

és hoztad még a napot is

és azt mondtad – én a hold legyek.

És nevettél, mert nem tudtad,

hogy a világok törékenyek…

most már látod, én ilyen vagyok,

te kopogtál, én engedtelek.

Egyszer talán...

Egyszer talán majd leülök melléd,

füstös félhomályban lógatjuk a lábunk,

nem lesz fontos a lét vagy a nemlét,

múltból szétágazó igazságra látunk,

szavak se kellenek, a szemedben

ott lesz a nyűgronggyal fényesre csiszolt hit

s mosolyogsz, mint lassított menetben

szálló tollpihe, sugárnyi fényben, amit

önmagába zárt egy titkos világ,

Káosz

a káosz egy ráksejt

újra teremti önmagát

egyetlen morzsája is felfalja

a körülötte lévő rendet

azt magába olvasztva

veszi át lépésről lépésre

az életteret

még a sorokba

szerveződött káosz sem

nevezhető rendnek

elszakadt

sokáig be akart épülni a láncba

fényesre dörzsölt láncszemként

összefogni a messzeérő végeket

*

gyerekként képzeletében a csillagokat a

kátyúkba tuszkolta hogy megcsillanjanak

az utak a lámpátlan falusi házak között

Még én sem nőttem fel

A kakasnyalókán átnéztem. 
Te írtad ezt? -- kérdezed. 
Nem. Nem én írtam. A nő. 
A mellbimbóm átböki a pólóm. 
Tégy engem, mint egy pecsétet. 
Tégy szelíddé, azután vaddá. 
Már ismertelek bordásan kötött pulóveredben, 
amiről szaladt a szem. 
Eszembe jutsz, s ilyenkor halkan 
azt suttogom: még én sem nőttem fel. 
Csak kihallgattam a felnőtteket. 
Igen. Úgy, ahogy a kakasnyalókán átnéztem. 
Vagy ahogy a testünkön végigfolyt vízben a fények látszottak az ártézi kútnál 
Volt, hogy megittuk az egész kanna vizet, mire hazaértünk, 
hogy mennünk kelljen megint vissza. 

Hauffnak mobilon

Eltűnt az a vers, 

amit ide írtam. 

Nem mentettem el, 

okos telefon, 

de buta. 

Babits éji versénél jobbnak tudtam, 

de neki az ébredés jött bugyuta ritmusával, 

nekem a semmi. 

Sebaj. 

Lesz másik, 

amíg vagyok, 

ilyet bármikor megfoganok.

Dobolások könyve

Kidobolták Bejcen át:

ássák ki a fokhagymát!

Bogozzák ló farkába,

nehogy szépasszony járja!

Hétszer hangzott Sótonyba’,

leborult a só tornya.

Tél

A városon fehér lepel.

A szívben zúzmara.

Varázspálcával valaki

bár rásuhintana…

Vagy két meleg tenyerében

– mint riadt kismadár –

olvadhatna életre fel,

s hinné, otthont talál,

és télben se meg nyárban se

dideregne többé:

Kié a tapintat?
.
Hallgattam.
Hallgattam sokszor,
Hallgattam sokat.
Még mosolyogtam is,
Adtam akarva a tapintatosat.
Melegen, illendőn,
Szemérmesen is tán.
Csiholt művitáik
Szekánt simulatján.
.
Hogy miről is van itt szó?
Kitanultam aztán.
Művészember helyét,
Könyökli ki művi.
Megcsalják a kottát,
Mert nem tud hegedülni.
A húrok, amúgy zengnek,
Hogyha le s fel vonják,
A nyikorgó káoszt
Meg modernnek hazudják.

Szívrekék 

Alkonyattal jött, s kifutott a zápor.
Tündelányként fényt szemezett a nyártól,
sárga kottát írt a madárdalokból,
s messzire táncolt.

Csillag is lett, s pár a zsebébe hullott.
Én meg egy-két füstkarikát kifújok,
hogy figyeljen messze, Nyugat-felé még,
...mint nem is oly rég.

Már kökény ízű a lazúr az égen
és ma dolgom sincs, csak a táj, na és egy
árnyalat, hogy tudjak a szívre kéket
festeni szépen.