Bálványos Huba: Elszántak városa

Micsoda időket élünk!

Rémálomból ébredsz 

éjjeli szürkületbe

szobád bútorai között.

Lassan megbizonyosodsz léted

változatlan magányáról,

Karácsony éj, Jézuska és a

csilingelő angyalok

nélkül. Kicsoszogsz.

Konyhád ablakán át

a villanyoszlop fénye vág

ezüstös rést a szemközti

kerítés drótjára.

Kondor Béla: A végítélet harsonája, 1960, monotípia, 29,5 x 42 cm, magángyűjtemény © KOGART Archívum

Ne adj többet csak máról holnapra eleget

Ne engedj tovább csak mától holnapig más kezébe botorkált jelet

Ne engedd megzuhanni a lábadtól botló felhőt legelő eget

Ne engedd a megnyugvást megkötözni mint tüdőhöz láncolt szelet

Ne legyek gyermekedként kevesebb mint aki téged s annál akit te szeretsz

Ne legyek több mint ami rejtett ajándék önmagadnak és kedvesednek

Bálványos Huba: Elesetten

S kong a harang,

amint kigyerekként

rohanunk a füvesre –

ritka alkalmak öröme.

S kong a harang,

amint a Vörösmartyn

cammogunk haza,

tág és szűk ér lüktet

fejemben, mindahányan

a patakot nézzük.

(Forrás: pte.hu)

Szíve dallamot ver,
ritmust üt az idővel,
délceg apám ágyon hever,
létét a füstös köd fedi.

Maroknyi levegőt szorít,
pattan a csont, mikor kiengedi,
tar fején gördülő izzadságcsepp
a fájdalom jelei.

Charleroi felett az ég,

a kiégett fű hajladozása,

nyirkos, komor éjszakákat váltó fülledt sóhajú reggelek,

Nizza vakító kék ege,

a rászórt yachtok, akár a porcukor a hupikéken

és szúrós kaktuszok egyvelege mögöttük óceánjárókkal, –

szeretem, akár a szemed, rég el akartam mondani, –

szóval Charleroi-ban a sárga fű, ahogyan egész a

szárazságig bőszen nőtt és isten talpát csikálja,

(a talpadat is figyeltem, milyen puha, te puhatalpú férfi)

van valami, amiért át kell érni az Ardennekek-en,

– borzongatóak ezek a barlangok,

bennük a rajzok vérrel, sárral, kovafölddel,

sáfránnyal és borssal keverve, –

Félhelyes Erzsébet: Csobbanás a csendben

Mert a könnyeknek is ára van!

Te alkottad e kufár világot,

Ahol a tisztesség árva tan.

Láthatatlanul sír a világ.

Furcsa zajt hallgat mind a hang-őrült.

S többnyire az is vak, aki lát.

Nem használt szerszám a gondolat.

Nem röpíti pályáján tágas szárny.

Előre nem visz, nézd, hogy tolat.

Cseri József: Hallgatag padok

Ború

A szél-farkasok kezembe harapnak.
Sárga levélen gázol a láb.
Tüdőmbe szívom, s megtartom magamnak
ezt a különös őszi éjszakát.
Lepergő levél fekszik hajamra,
az illegő Nyár-fruska vacogva szalad!
Ősz-asszony dalol ma, szava barna,
és hódol a táj,
és reszketnek a tavak.
Sóhajtva párát nyögnek a földek,
s köhög gyulladást az ember.
Mennyi forró szerelmet ölt meg
deres késével a November…
Akárha nagybeteg, a mező úgy harákol,
talpam alatt száradt fű ropog:
Lidérces köd száll a tüsszögő tájból,
belévesznek a múltak,
és belé az otthonok.
Nagy csend van a korom ég alatt,
– egy borz a sárban apró nyomot hagyott –
... Mindenki megijedt, mindenki elszaladt.
Csak én maradtam itt.
És a csillagok.

Függő szabadság

(Szerelemfüggő)

Szerelem függő

Csoport tagja lettem,

A kezelés hosszú,

Idő nem telik,

Lehet-e tűrnöm

Minden sajgó percben,

Hogy veletek együtt

Titkom felfedik.

Akarok gyógyszert,

Gondolattól védőt.

Fogjad le a kezem!

Oktass rendre itt!

Zavarom túlteng,

Beszélek a fényről,

Szikrát hány a fejem,

Ezt nem érthetik.

Papp Ákos: Becsapódás előtt

A lepke éppen Dzsuang-Dszit álmodott,

de röpte végül ólom folyamba hullt,

szisszent az álom táncoló derűje,

s ellobbant a kettős öntudatlanul.

Folyamat, mondod, megállíthatatlan;

így veszünk mi is, bár makacsul hiszem,

hogy töpörödött képzelgéseinkből

egyirányú sodrás nő a dúlt vízen.

Kertész Dániel: Portál

A lobogás iránya

s végül majd mikor semmi sem térült meg

odakerülsz s közlöd: amit te, senki se élje meg

ellobbant mind, akármilyen lánggal ég(ő) hangos nesz

akármi táplálta fa kőszén kanóc – elmúlt

súg valamit egy angyal, szavát sem érted

de mégis megmarad benned a tárgya:

semmi sem számít csak a lobogás iránya

Kruppos ébredés

Magzatpózba gyűrt bele az este,
majd a franciaágy sarkában hagyott.
Inkubátor-melegen át leste,
hogy koraszülött álmom tetszhalott.

Lelkem felsírt, talán újjászületett,
míg a párna elnyelte reszketésem.
Rendellenességem velem-született:
gyújtó vagyok egy láncdohányos kezében.

Füstben érlelt simogatás nyugtatott,
s vele libabőr futott végig hátamon.
Kékes-lila lábnyomokat hagyott,
míg nevetőráncot vasaltam (v)ágyamon.

Magzatpózban fekszem. Így biztonságos.
Talán álmok nélkül is aludhatok.
Az élet-sztráda is már háromsávos.
Közepén megyek, hogy előzni tudjatok.

Takács Máté 100 kis kép című sorozatából

Óda a cölibátushoz

Milyen szép ma a reggeli Hold!
Iszonyat sebe reszket a pokol ormán.
Ily ködök alkata volt, aki volt,
De igazat szólt vala egek ágán.

Milyen éj szava zeng, ha a csend
Eleven kút zaja, igaz oltár!
Kinek zúg el a vég, az a csend,
Ha hajnali Nap maga ez a zsoltár?

Feltör a vér, de a cél elereszt,
A szél kavarog csak az erek útján.
Zúg, zavarog, de a kéj kereket,
Alakot vet a terek árnyán.

Végtelen fék, ami féktelen ék,
E parttalan élet: a szeme vulkán.
Úgy kitaszít, hogy a vágy erejét
Utolérje velem ma a vihar ajkán.

Pusztul a múlt, s e zord hevület
Újra teremt, ha a szíve orkán.
Rángat a test, de a szent kegyelet
Forgat eléd ma az ima malmán.

Ostya a holt és foglya a fény,
Hát fogja karodba a tüze csúcsán!
Oltsa a magba e magzati lény -
S gyászol az asszony a maga holtján.

A fák,

az ágak,

varázsütésre

dermedt

árnyak,

nyújtózó

mozdulatok

csendjébe

meredt

kezek,

jól meglökött mielőtt eltűnt a fák között

úgy láttam rosszkedvű megint

aztán hozzám vágott egy ágat hogy tudjam

uralja most is a tájat

 
Orbók Ildikó: Szeptember

Már nem is fáj úgy, igaz? Felejted is

talán eszmélésed a halálra. Tejfogaiddal

rágott étvágya,

felhorzsolta tenyered, térdedet,

és alacsonyabb volt kártyavára, mint

apádnak. Írt és olvasott, szavalt - súgta:

mások elhagyott tárgya vagy, s mintmagadéra, adtál a szavára.

Megint csak sejtem, amit álmodtam éjszaka. De annyi bizonyos, hogy nyugodt maradtam. Emelkedtem, felülkerültem a problémákon, bajokon. A felhőket megtapogatták ujjbegyeim. Az egyik olyan volt, mint a pehely, a másik, mint a fátyol. A harmadik, mint a tüköracél. Mintha Isten testébe ütközött volna a kezem. Egy villanás, nagyon tömény, sűrített fény hatolt a lelkembe, ami inspirálttá tett.

Nem fájt, de érintése tudomásomra hozta, áthatolhatatlan erő, legyőzhetetlen entitással találkozott a gondolatom, az irányításom alól kibújt fantázia. De nem volt szándékomban harcolni azzal, aki a legjobbat akarja nekem. Integettem a láthatatlannak. Szia.

 
Fotó: Molnár Attila

Ráfeszül a horizontra,

eget földet egyben tart.

Hajnalt bont és estéket köt,

közben nappal fénygömböt ölt.

Viharokban ő a part.

Ágakat fon sima törzzsé,

ha kell gyökereket ereszt.

Búvóhelyet nyújt,

ha néha veszélyt érez,

s rád nevet.

Virág Lajos (Győri Fotóklub Egyesület): Bágyadt fény

vajon hol a határ

amit átlépve 

még imádhatok

magyar istent

szerethetek magyar 

anyát

apát

szerethetek máshol 

is lányt

halott e földön ki

áthágja határait

s a magyar földnek

hol húzódnak azok a 

bizonyos áthághatóságai

Új színek

Lefolyik rajtam a
kopár áfonyapír;
résekben omlik a
zengő égbolt,
zsongása földig érő
narancs takaró-szoknyája.

Harsányuló szövetek
csak a felhők,
keresztezve vetik a
fényt arcunkba.
Két kézen fogva húz
fel a Holdra.

Árnyak, árnyalatok,
érintésed;
új színek játszanak,
mikor mi együtt
derengünk e félholt
világatlaszban.

Vehofsics Erzsébet: Álomvilág

„nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, …” *

látja-e lent az embert, és napjait az uralkodás,

a kapzsi akarat, gázolva mindenki lábnyomát,

ki keresztje alatt más utat választ,

utóbb már arra kényszerülve, hogy nyomtalant

üzenetünket a holnapokba vivő gyermekeink

szegénységét, éhségük háborgó korgását, az erre vak

üres szólamok visszhangtalanságát az emelvényekről látja-e