VideóA Magyar Zene Háza videója Keresés a honlapon: |
Interjú
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Itamár J.-K.: A gyermekkorom. Szarvason születtem, nemsokára hetven éve. Születtem mint Keszt Péter Ervin. Asszimiláns zsidó családban. Nem is kaptam héber nevet. Sőt a circumcisio is vita tárgyát képezte a két nagyapám között, de végül megcsinálták. Édesapám orvos volt, nyolc-kilenc éves koromig úgy éltem, mint más úrifiú. Addig ott a Körös-parton olyan boldog gyermekkorom volt, mintha nem is lett volna háború. Igaz, már tudtam, hogy zsidó vagyok. Honnan? Megvertek az utcán, de a szüleim el tudták velem fogadtatni, hogy véletlenül történt. D. M.: Mikor tudatosodott a gyermekben, hogy többről van szó? Itamár J.-K.: Mikor édesanyám először akart öngyilkos lenni, mert félt. Apám 1942-ben még egyenruhában járt, orvos volt, tiszti rangban, de gyorsan le kellett tennie az egyenruhát. Jött a sárga csillag. Nővérem, Marica négy évvel volt nálam idősebb. Szarvason az iskolában négyen voltunk zsidók. A tanító azt mondta: Viseljétek büszkén! Akkor persze még nem tudtam, miért kell ezt büszkén viselni. Nemsokára gettóba vittek, azután Ausztriába, mezőgazdasági munkára. Bécs mellett dolgoztunk. Egyszer csak jött a parancsnok, és azt mondta, hogy aki nem tud dolgozni, azt elviszik innen jó helyre. Játékgyárba. Auschwitzba. Akkor még nem tudtuk, hogy ez mit jelent.
D. M.: 1944. karácsonya hol kezdődik, és meddig tart szerinted? Sz. M.: Az én életemben abban az évben az ünnep elmaradt. De ha már rákérdeztél, hamarabb kezdődött ez a karácsony, mint ahogy gondolnád. Azzal kezdődik, hogy a város az én születésnapom táján már kezdi érezni: pillanatok múlva elkövetkezik a megszállás még akkor nem tudni, véres lesz-e vagy vér nélküli. Én a tiszántúli református egyházkerület hódmezővásárhelyi leánygimnáziumának tanára voltam, aki számára, mint az Abigélben megírtam, április elsejével a bombázások miatt a tanév bevégződött, minden nem helybéli hazamehetett, én is visszautaztam Debrecenbe. Ott viszonylag megszokott életemet éltem, de egyre észrevehetőbben közeledett a front. Augusztus 23-án, abban a pillanatban, amikor Románia jelentette, hogy kilép a háborúból, apám közölte, hogy a háborút elvesztettük, de elmagyarázta azt is, nem valószínű, hogy a városunkban harcok lennének, mert ha a mostani rend felbomlik, valami tartózkodási hely kell az újra alakuló kormánynak, viszonylag még ép belső berendezésű, szétrombolatlan város. Apám nagyon okos ember volt, pedig sose katonáskodott, éppen ezért csodálkoztam nagyon, hogy a magyar hadsereg egy tisztje mindezt nem tudja. Sose felejtem el: születésnapom reggelén anyám első házasságából való fia megérkezik azzal, hogy a menyasszonyát és engem is elvisz Nyíregyházára, mert ott van a törzs, ott majd kivárják az elkövetkező eseményeket. Én megjegyeztem: azt hittem, nekem jött gratulálni, csak a nagy sietségben elfelejtette. Ezek szerint értem jött, hogy gardedám legyek, mert viszi a menyasszonyát, akit el akar venni feleségül, mielőtt még leég az egész ország? Azt is közöltem, menjen egyedül, én nem megyek el, itt van a két öreg, akire vigyáznom kell, a menyasszonyát sem őrizhetem, hiszen még nekem is gardedám kellene. Jól összevesztünk, otthagyott, két év múlva találkozunk újra, amikor előkerült az amerikai hadifogságból. Helyettem viszont magával vitte a szerencsétlen Gizellát, anyám nagynénjét, majd első férjének a feleségét, aki állandó szereplője volt az életünknek, számomra egyszerre negatív és pozitív töltetű élmény. Talán senki a családban a szülőkön kívül nincs, akinek a személyére annyiszor visszatérek írásaimban, mint éppen őrá, Gizellában megvolt minden, ami jó, és minden, ami rossz lehet egy életben.
D. M.: Teleki Ella grófnőre és férjére, John Dickinsonra Szabó Lőrinc 1945-ös Naplója, valamint védőbeszédei hívták fel a figyelmet. Az általa megörökített történet: 1944 elején Magyarországon jár a költő Weimarban megismert barátja, az akkortájt alakult, nemzetközire tervezett, náci orientációjú német írószervezet sokat utazó főtitkára, Carl Rothe. Magánemberként, a költő személyes vendéglátását élvezve. Védőbeszédében a költő sok mindent elmond róla. A rendszerváltás előtti időkig kapcsolatuk jellege megkérdőjelezhető: konfabulációs védekezésként is felfogható lenne a költő emlékezése. Hasonlóképpen utólagos magyarázat Rothe 1948. szeptember 22-i levele, amelyben egy közös ismerősnek írva kéri, hogy tájékoztassa a költőt élete menetéről: „Rólam és családomról tudnia kell [Szabó Lőrincnek] a következőket: a kapitulációig épen húztuk ki, jómagam, ami őt nem fogja meglepni, nagyon közel állottam a július 20-i összeesküvőkhöz, és csak csodával határos módon menekültem meg, míg legközelebbi barátaimnak rettenetes halál jutott osztályrészül. Így meg fogja érteni ma, miért és kiért utaztam akkor”. Ugyanebben a levélben utal a Dickinsonékkal való kapcsolatára is: „Mondja meg neki [Szabó Lőrincnek] azt is, hogy azokkal az angol barátainkkal, akiket akkoriban éjek évadján gyakran felkerestem, s akik az Orsó utcában laktak, újra szoros a kapcsolatom, s hogy fiam, aki most lett 13 éves, hozzájuk utazik télen több hónapra Stockholmba,”2. Ha a háború után felújíthatta a régi ismeretséget angol barátaival, kapcsolatuknak tényleg konspirációs értéke kellett hogy legyen. Valószínűleg ezt, az általa is fedezett „angol kapcsolatot” nem tartotta célravezetőnek 1945-ben hangsúlyozni és feltárni Szabó Lőrinc. Ellenállásban volt tehát öntudatlanul összekötő, amellyel utóbb sem dicsekedhetett el. A történet mozaikjait is csak negyvenöt év múlva sikerült összeállítani, összefüggő történetté szervezni3: a vendég Carl Rothe 1944 elején esténként bizonyos angolokhoz jár az Orsó utcába. A titokzatos kapcsolatról csak egy véletlen folytán szerez tudomást a költő az ostrom után, 1945-ben. Segédrendőri felügyelettel közmunkán egy sparheidot kellene kilopni az angol gyáros, Guy Martin Orsó utcai külön épületben lévő garázsából, de – az egyik elbeszélés szerint: – a gazdasszony (Arady Erzsébet) – másik emlékezetben: – az idős Teleki grófné észreveszi őket, és rájuk förmed. A költő mentegetőzve Shakespeare-t idéz angolul – az emlékezők hagyományozásában a Lear királyból, valahogy eképpen: „ezek a rossz idők rossz színben tüntetik az érdemet” – kérve, hogy a megalázó körülmény ellenére más emberként fogadják. Megismerkednek, a vasárnapi zeneestélyre meghívást kap a költő. Ekkor találkozik Teleki grófnéval, Margittal, akinek leánya, Ella, John Dickinson felesége. Őket kereste 1943-ban Rothe, kérve Szabó Lőrinc közvetítését, őket nem találta akkor Szabó Lőrinc4, aki csak a Napló idején azonosítja a személyeket: „Zenei délután, elkéstem. Teleki grófnő az utcán. Megvannak dr. Rothe Dickinsonai!!
D. M.: Szabó Lőrinc a klasszikus magyar költő és hozzátartozóinak történetét több elbeszélésből, feljegyzésből ismerhetjük. Maga a költő a Bizalmas adatok és megjegyzések című memoárjában az Erzsike című részben leírja szerelmének karácsonyát és ostrom alatti ténykedését. Ezt a történetet Tel Avivban Szentkuthy Miklós felelségének, Dollykának unokahúga mesélte el az ő szempontjából, rajongva emlegetve megmentőjét, a csodálatos Korzáti Erzsébetet. Korzáti Erzsébet fia továbbmesélte a történetet. Közben előkerült magának Korzáti Erzsébetnek levélfogalmazványa, amelyben Svájcba menekült barátnőjének számol be az ostrom eseményeiről. A karácsonyest története imigyen négy elbeszélésben maradt fenn; Szabó Lőrincé mellett Dános Veronika idézi fel, Vékesné Korzáti Erzsébet a háború utáni levélfogalmazványaiban tér ki rá és Vékes Endre meséli el interjújában.
Balogh István (Zenta, 1946) vajdasági magyar író, költő, tanár, a Vajdasági Írók Egyesületének és a Szépírók Társaságának tagja. Eddig huszonegy, könyve jelent meg és hét nyelvre fordították műveit, néhány elbeszélése tankönyvekbe is bekerült. Neve megtalálható az Új magyar irodalmi lexikonban és a Vajdasági magyar irodalmi lexikonban. Mesebor című drámakötetét 2024-ben adta ki a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.
Először az olvasást kedveltem meg. Olvasni óvodás koromban tanultam meg, a konyhaasztalnál, ahol nálamnál három évvel idősebb bátyám próbálgatta megtanulni a betűket. Én vele szemben térdeltem egy hokedlin, és fordítva sajátítottam el a betűk ismeretét. Ez a fejjel lefelé olvasás ma is folyékonyan megy. Ám gyorsan fölállítottam tótágasukból a betűket és olvasni kezdtem az utcai cégtáblákat, az újságban a címeket. A lényeg, mire iskolába kerültem folyékonyan olvastam. Írni nem tudtam. Azt nem lehetett a hokedliról bámulva elsajátítani. Írni az iskolában tanultam meg, csúnyán rajzoltam a betűket, de a helyesírás azonnal ment. Ezt igyekeztem magyarázgatni később, tanár koromban a diákjaimnak. Olvasással agyadba vésődnek a leírtak, és hívásra előjön a helyesen írt kép.
2024. március 23. és április 25. között városunk ad otthont a Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója közös rendezvényének. Ezen a generációkat összekötő kiállításon közel 200 meghívott alkotó adja hozzá az ő egyedi, kreatív látásmódját a világ bonyolult szépségének megmutatásához. A Pécsi Galéria és a Művészetek Háza Martyn Ferenc Galériája adja e különleges esemény helyszínét. A kiállítás létrejöttéről, a kortárs fotóművészet szerepéről, hatásáról Hamarits Zsoltot, a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökét Hódi Hajnalka kérdezte.
Hódi Hajnalka: Interjú Schreck Mo fotóművésszel – „Te mindig tudni fogod, mikor nyomd meg a gombot.”
A Mecseki Fotóklub 2024-es évada Schreck Mo: Free Dance című kiállításával indul. Ebből az alkalomból Hódi Hajnalka beszélgetett a művésszel.
Gelencsér Ferenc fotóművész lánya vagy. Milyen hatással volt rád édesapád személyisége, művészete? Az ő személyén keresztül kerültél először közel a fotózáshoz? Igen. Genetikailag kódolva volt, hogy valami módon majd én is a fotográfiával fogok foglalkozni. Édesapám mindig hagyott szabadon gondolkodni, ugyanakkor nagyon finoman terelt. Soha nem mondta, hogy mit fényképezzek. Közös sétáinkon együtt néztük a tájat, figyeltük a fényeket, s mondta, hogyan állítsam be a fényképezőgépet. Gyerekkoromban, sőt később, ifjú- és felnőttkoromban is sokat jártam szülővárosomba, Székesfehérvárra, a Szent István Király Múzeum műtermébe, figyeltem, ahogy dolgozik, és minden kiállításán ott voltam.
Egyszer egy édesapáddal történt beszélgetésrészletet osztottál meg a közösségi oldaladon, aki azt mondta: „Te mindig tudni fogod, mikor nyomd meg a gombot.” - te tényleg mindig tudod? Az elején mindent le akartam fényképezni. Azt gondoltam, így szerzek nagyobb tapasztalatot. Apukám ekkor azt mondta, hogy nem kell mindent lefényképezni: hagyjam elmenni a fotók nagy részét, s olyan képeket hagyjak benn, amiket aztán úgy tudok átadni, hogy másoknak is jelentsen valamit.
Szeptemberben könyvbemutató beszélgetésen járt Pécsett Szeifert Natália. A PécsLIT fesztivál után a Mészöly Miklós-díjas írónőt Hódi Hajnalka kérdezte.
Mikor vetted észre először, hogy van alkotói vénád? Kik voltak az elsők, akik felismerték a tehetségedet, s hogyan támogattak ebben? Nem hiszem, hogy ilyesmit lehet konkrét időponthoz kötni, az „írói véna” kifejezést nem is igazán értem, nem használom. Gyakorlatilag gyerekkorom óta írtam, teljesen természetes tevékenységnek gondoltam, ahogy az olvasást is. Naplót, történeteket írtam, kézzel, aztán még írógéppel is. A tehetség is kérdéses fogalom, ki tudja, mi az, én nem, de azt hiszem, a nagy része munka lehet. Már régóta publikáltam és kisebb-nagyobb szakmai elismerésekben is volt részem különösebb támogatás nélkül, amikor kiadóra találtam 2016-ban, a Kalligramnál. Ezt Péterfy Gergelynek és Mészáros Sándornak köszönhetem. Ez kétség kívül egy fontos pont volt.
Keserü Ilonát 90. születésnapja alkalmából a Művészeti Kar polgársága, egykori és jelenlegi diákok, tanárok és nem-tanárok konferenciával köszöntötték. Keserü Ilona és nagy generációja robbantotta be Pécsen a felsőfokú művészképzést a rendszerváltással egyidőben, iskolaalapító művész tanár a szó legnemesebb értelmében.
A Keserü Ilona 90. születésnapját köszöntő konferenciára a Csontváry Múzeumban került sor. Mi indokolta a helyszín választását?
A helyszínválasztást az indokolta, hogy egyszer egy magánbeszélgetésen Ilona azt mondta az egyik kollégájának, Losonczy Istvánnak, hogy nagyon szeretne órákon keresztül a Csontváry múzeumban a Baalbek előtt ülni. Úgy érezte, hogy valami nagyon erős, kifejezett köze van Csontváry művészetéhez. Az iránta való tiszteletből, egyfajta ajándékként döntöttünk úgy, hogy itt rendezzük meg a konferenciát.
Mi a jelentősége a Színerő-Léptékváltás festészeti programoknak, amelyeket Keserü Ilona indított el és vezetett éveken át?
Ez a program egy kurzusként indult 2007-ben, Ilona azért találta ki, hogy a volt mesteriskolások és a doktori iskola hallgatói nagy méretben tudjanak dolgozni; hogy a táblaképnél nagyobb léptékű munkák készüljenek el. Ő fogalmazta meg először ezt a koncepciót, ő kísérte éveken keresztül ezt a programot. Fontos tudnunk, hogy nem csak a szellemi kitalálója volt, hanem az utóbbi években anyagilag is ő finanszírozta ennek létrejöttét. A program a Zsolnay gyár elhagyott ipari területén lett megvalósítva: öt-hat méter magas ipari belmagasságú csarnokokban állítottuk ki a képeket, majd ebből nőtte ki magát a szimpózium, ahol évek óta már nem csak a doktori iskola hallgatói vesznek részt, hanem külsős meghívottak is.
Képzeljenek el egy huszonéves, Pécsről indult lányt, aki egyszerre színházi rendező, zeneszerző, énekes, bábszínész, s mindemellett három rangos szakmai díj tulajdonosa. Cseri Hannát alkotói ihletforrásairól, munkái nyomán termett sikereiről, rendezői-dalszerzői terveiről Hódi Hajnalka kérdezte.
A Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola dráma tagozatán töltötted el középiskolás éveidet. Lehet mondani, hogy itt kezdődött az előadóművészet iránti érdeklődésed? Milyen élményekkel gazdagodtál itt? Azt hiszem, már jóval a gimnázium előtt elkezdődött az előadóművészet iránti érdeklődésem, és pont, hogy a gimiben csökkent kicsit. Olyan sokszor kommunikálták felénk, hogy a drámatagozat nem színész képzés, hogy a színészettől el is ment egy időre a kedvem. Bár nem tudtam akkor még definiálni annyira a vágyaimat és az ambícióimat, de az írás, a rendezés, a színészet és a zeneszerzés már akkor is motivált, csak a báb műfaj iránti csodálatom és tiszteletem jött később.
2023. szeptember 14-19. között került megrendezésre városunkban a PécsLIT Fesztivál, mely a Csorba Győző Könyvtár és a Jelenkor folyóirat közös szervezésében valósult meg. A hat napos irodalmi programsorozatot, melyek két fő helyszíne a Tudásközpont, illetve a Művészetek és Irodalom Háza volt, hatalmas érdeklődés kísérte. Az előkészítés folyamatáról, kérdezői-szervezői tapasztalatairól Ágoston Zoltánt, a Jelenkor főszerkesztőjét kérdeztük.
Mit gondol, miért volt igény erre a fesztiválra, mi vezette Önöket oda, hogy megszervezzék? A Csorba Győző Könyvtár munkatársaival közösen már hosszú évek óta rendeztünk irodalmi rendezvényeket a Jelenkor folyóirat számára fontos szerzők megismertetése, népszerűsítése érdekében. Így találkozhattak az olvasók Závada Pétertől kezdve Darvasi Lászlón, Tompa Andreán át sokakkal, egészen Krasznahorkai Lászlóig, de Bertók László 80. születésnapját is a Tudásközpontban ünnepeltük 2015-ben számos fellépővel. A COVID-időszakban az országosan elmaradt Ünnepi Könyvhetet megszerveztük Pécsett a Művészetek és Irodalom Háza belső udvarában szabadtéren. Ebből az együttműködésből alakult ki a fesztivál ötlete. A szellemi alapját ugyanakkor az képezi, hogy Pécs irodalmi kultúrája az egyik legerősebb Magyarországon. Mind az irodalmi intézmények, a szerzők, illetve az érdeklődő közönség oldaláról is megvannak a feltételei egy ilyen nagyszabású rendezvénynek.
Minden kis-és nagyváros területén ott rejlik a lehetőség, hogy egy közösségi kert létrehozásával az egység, a növekedés és a fenntarthatóság érzését megteremtsük. Egy ilyen izgalmas kaland küszöbén állva az erre vállalkozó emberben megszületik az a gondolat, hogy ne csak növényeket, hanem egy élénk közösséget is „termesszen”. A közösségi kert több, mint egy virágzó növényzettel teli földdarab; élő bizonyítéka az összefogás erejének, az életápolás örömének és a közös erőfeszítések jutalmának. Hajba Gergővel erről, és még sok minden másról Hódi Hajnalka beszélgetett.
Aktuális-e, érdekes-e a szakmán kívüli közönség számára is a régi magyar irodalom, s milyen újfajta megközelítésekkel lehet vizsgálni e korszak művészetét, alkotóit, s az ebben az időszakban keletkezett műveket. Mindezekről Kiss Farkas Gáborral, az ELTE régi magyar irodalom tanszékének egyetemi docensével beszélgetett Hódi Hajnalka.
Az irodalom korszakai közül miért éppen a régi magyar irodalomban való elmélyedést választotta? Kisiskolás korom óta érdekelt az ókor, és nagyon korán elkezdtem már tanulni latinul is a magam kedvére. Ezt követően a középiskolában latin lett a második idegen nyelvem, és számos versenyen vettem részt sikerrel, így a pályaválasztás időpontjában nem volt kétséges számomra, hogy latin-magyar szakra kell jelentkeznem az ELTÉ-re. Az egyetemen a klasszika-filológus képzés során csak nagyon lassan jut el a hallgató arra a szintre, hogy önálló kutatást kezdhessen, a régi magyar irodalomban viszont számtalan latin, sőt még ógörög forrás is van, amelyekkel eddig senki nem foglalkozott. Így Kovács Sándor Iván, az akkori tanszékvezető és témavezető hamar bevont a kutatásaiba, és lehetőségem nyílt önállóan kutatni már elsőéves koromtól kezdve, amit nagyon élveztem. Ezt a választást azóta sem bánom, mert úgy látom, hogy a középkorral és a kora újkorral foglalkozva sokkal nagyobb kutatói szabadságunk van, sokkal több a még (újra)értelmezhető forrás, és szervesebben kapcsolódik hozzánk is ez a kor, mint a klasszikus ókor.
Dubrovay László Kossuth-díjas érdemes művész: Faust, az elkárhozott című táncművének ősbemutatója először a Müpa szervezésében valósult meg 2016-ban. A zenemű a 2023/24-es évadban látványos színpadképpel a Pécsi Balett táncművészeinek szenvedélyes előadásában is megelevenedik. A darab rendezője és koreográfusa Vincze Balázs. Uhrik Dóra dramaturgként vett részt az alkotás előkészítésében. A szeptember 16-án debütáló táncdráma alkotóival Hódi Hajnalka beszélgetett.
Egy dramaturg számára hogyan dől el, hogy mely részleteket visz/nem visz színpadra? Uhrik Dóra: A táncelőadások dramaturgja általában ismeri a darabot előadó együttes táncosait, képességeiket, táncstílusukat. A koreográfussal történő beszélgetések után készíti el tervezetét, amelyet az alkotó természetesen saját víziója szerint használ.
Böszörményi István szobrászművész festményeit PROBLÉMÁS KÉPEK címmel idén tavasszal láthattuk a pécsi Nick Galériában. Ezen a nyáron nagyvizitben jártunk nála. Munkáiról, alkotói kísérleteiről, közéletről, jövőbeli terveiről Hódi Hajnalka kérdezte a művészt. Pályádon szobrászként indultál, azóta a festészet is megjelent a művészetedben. Mesélj ennek a folyamatnak az indulásáról! Öndefinícióm szerint: szobrász vagyok, aki fest. Vagy éppen nem fest... aki tanít, vagy már rég nem… A sztori a következő: 2007 tavaszán, felkeresett Mátis Rita festőművész, hogy nézzek ki a Zsolnay Gyárba, mert ott valami nagyszerű dologba kezdtek. Akkortájt hanyagoltam a szobrászatot, életnagyságú aktokat rajzoltam tűceruzával. Ellátogattunk a Zsolnayba, ahol már javában zajlott Keserü Ilona, Színerő-Léptékváltás kurzusa. Hatalmas belső terek, óriási vásznak, tobzódó színek. Régi ismerősök a MES-ből, (PTE MK Képzőművészeti Mesteriskola) és a doktori képzésből. Azonnal eldöntöttem, ha lesz még egyszer ilyen alkalom, azon ott kell lennem. Felhívtam Keserü Ilonát, aki szeretettel várt. Fél éven belül már én is ott festettem a következő Színerőn.
Azt hiszem Petrozsényi Nagy Pál neve nem ismeretlen a Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat olvasói számára, ugyanis elbeszélései, novellái évek óta jelen vannak a weblap hasábjain, sőt a hetvenötödik születésnapja alkalmával készített interjúm is ezen a felületen került olvasóközelbe 2017 januárjában. Azóta sok minden változott, a sors csapásai őt sem kerülték el, de alkotói kedve nem hagyta cserbe s a jelek szerint még mindig van mondanivalója olvasói számára, amit mi sem bizonyít jobban, mint a MEK. “polcára” felkerült Az égig érő hegy című legújabb novelláskönyve. Ugyanitt vár közlésre önéletírása, a 2014-ben megjelent ÉN, Petrozsényi Nagy Pál második kötete is. Ez utóbbi igazán örvendetes események apropóján jegyeztem le alábbi virtuális beszélgetésünket: Idén töltötted nyolcvanegyedik évedet. Olyan kor ez, amikor az ember már kezd visszapillantgatni megtett életútjára: mit és mennyit vitt véghez abból, amit az út kezdetén - valamikor a gyermek-és serdülőkor mezsgyéjén - megálmodott. Vérbeli íróhoz méltóan úgy gondoltad, hogy visszapillantó tükröd képeit szavakba öntöd. Magyarán: megírtad önéletrajzi műved folytatását. Miért tartod fontosnak egy rég letűnt kor és a benne megélt jó-rossz tapasztalatok megosztását a jövő olvasójával? Önéletírásom legfőbb ösztönzője a nosztalgia. Mint mindenki, én is szeretek nosztalgiázni, a többséggel ellentétben azonban én gyakran írásba is öntöm a múlttal kapcsolatos gondolataimat, érzelmeimet. Ez, tudják, az extrovertált emberek egyik sajátossága, vagy mondjuk úgy, hogy afféle írói attitűd. A rég letűnt idők és a benne megélt jó-rossz tapasztalatok megosztása számomra sosem volt szempont, habár tanár lévén éppen az is lehetett volna, de ez a tanítói szándék valahogy kimaradt belőle. Mondom én, ám csöppet sem lennék meglepve, ha az olvasók ezt másképp érzékelnék. Második kiindulópontom a fiam, családom. Igen, fél szemmel mindig rájuk sandítottam. Kár volt, hiszen apám már a 2. világháború után elhunyt, anyám is réges-rég, amikor még csak tanulgattam a betűvetés tudományát. Feleségeim, bátyáim, sajnos nem érdeklődtek az irodalom iránt, Egon fiam, címzetes egyetemi tanár és szakíró, igen, annál kevésbé viszont irántam. Azért örülök, hogy a Jóisten addig nem szólított magához, amíg nem írtam meg életem regényét is. Ismétlem: önszórakoztatási célból, de ha ezzel másoknak is kikapcsolódást, örömet szerezhettem… Na, ez nekem már a dolgok non plus ultrája lenne.
A kép forrása: Lovász Károly facebook oldala
Lovász Károlyt egyetemista koromban, a Szegedi Tudományegyetemen ismertem meg az 1990-es évek derekán. Ötödéves magyar-filozófia szakos pedagógusjelöltként tanításmódszertani órákat hallgattam nála. Már akkor nagy hatással voltak rám klasszikus elveken nyugvó, ugyanakkor modern szemléletű pedagógiai elvei; széleskörű műveltsége a Magyarországon akkor már régen nem létező polihisztorok sorába emelte. Világlátásának alapvonalait az Élménypedagógia című könyvében húzta meg, nevéhez egy gondolkodásfejlesztő játék, a Lovász-négyzet is kapcsolódik. Kísérletező-kutató egyénisége a mai napig meghatározó forrása ízlésemnek, gondolkodásomnak. 75 éves születésnapja alkalmából vele, a nyugdíjas korában is aktív Tanár Úrral készítettem élet-interjút.
Tíz éve jelent meg Fűkő Béla, pécsi szobrászművész első próza- és verseskötete FŰNEK HAMVA, KŐNEK PORA címmel. Az új kötetén dolgozó művésszel Hódi Hajnalka beszélgetett.
Mindenekelőtt a saját filozófiai alapélményedre lennék kíváncsi. Mi volt az első „érintés”? Az érintés talán egy Észak-magyarországi kis bányatelephez köthető. Szó szerint az erdőben volt a háza a nagyszüleimnek. Rengeteg csend és elmélyültség adatott nekem a Bükk erdeiben. Persze én is rúgtam a bőrt, mint mások, de igazán a fák ölelésében éreztem jól magam. Az első filozófiai alapélményem a természet volt. Minden fában sejtettem valamit, persze nem Spinozát. Könyvem krisztusi kinyilatkoztatásokat említ több helyen is, és a taoista, néhol konfuciánus áthallások pedig a gerincét adják az akkori írásomnak és a most kiadásra váró könyvemnek is. A KÓDOLT VILÁGKÉP című mostani könyvem a doktori disszertációm bővített és teljes mértékben átformált változata. A FŰNEK HAMVA, KŐNEK PORA CÍMŰ esszékötetemhez képest többet támaszkodom Spinoza világlátására. Az európai kultúrkör felvilágosult filozófusa, akár egy taoista beavatott az alapjelből illetve a gyökerek ismeretéből, előrelátóan feltételezte a majdani irányokat. Keleties megközelítésből a gyökerek ismeretéből feltételezte a rügyek milyenségét. Magyaros szlenggel élve tudta, „miből lesz a cserebogár”. Axiómái örökérvényűek, és a változások törvényszerűségére nagyon pontosan rávilágítanak.
Jóna Dávid a kortárs irodalom jól ismert alkotója, sikeres, számos online és nyomtatott formában jelentek meg eddig művei, de az útnak még nincs vége… Hívószó gyanánt hadd említsek néhány felületet: Art’húr – melynek megálmodója, főszerkesztője is Jóna Dávid, Palócföld, Fedél Nélkül, Kortárs, Ezredvég, Hitel, Előretolt Helyörség, Új írás, Parnasszus, Agria, és a már ismert, Baranyi Ferenccel közös, Gyöngyhalászok című kötet, valamint az előkészület szakaszában, támogatásokra igényt tartó Kilenc Hollómadár című, szintén közös kötetük. Munkáik révén is összefonódtak a szálak például a NovArt felületén Zsigmond Istvánnal, sokszor együtt, egymást erősítve jelennek meg, hiszen Dávid verseit István illusztrálja.
V. M.: Aki Zeneakadémiát végzett zongorista, koncertező kamaraművész, zenetanár, az miként válik íróvá? F. K.: Egyszerűen úgy, hogy elkezd írni. Először persze az íróasztalfióknak, aztán nekibátorodik, hogy publikáljon. Majd vérszemet kap, és köteteket jelentet meg, végül 2014-ben kiköt egy rangos társaságban, a Szépírók Társaságában.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
F
.jpg)
