VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Hódi Hajnalka: Interjú Schreck Mo fotóművésszel – „Te mindig tudni fogod, mikor nyomd meg a gombot.”
„Te mindig tudni fogod, mikor nyomd meg a gombot.”
A Mecseki Fotóklub 2024-es évada Schreck Mo: Free Dance című kiállításával indul. Ebből az alkalomból Hódi Hajnalka beszélgetett a művésszel.
Gelencsér Ferenc fotóművész lánya vagy. Milyen hatással volt rád édesapád személyisége, művészete? Az ő személyén keresztül kerültél először közel a fotózáshoz? Igen. Genetikailag kódolva volt, hogy valami módon majd én is a fotográfiával fogok foglalkozni. Édesapám mindig hagyott szabadon gondolkodni, ugyanakkor nagyon finoman terelt. Soha nem mondta, hogy mit fényképezzek. Közös sétáinkon együtt néztük a tájat, figyeltük a fényeket, s mondta, hogyan állítsam be a fényképezőgépet. Gyerekkoromban, sőt később, ifjú- és felnőttkoromban is sokat jártam szülővárosomba, Székesfehérvárra, a Szent István Király Múzeum műtermébe, figyeltem, ahogy dolgozik, és minden kiállításán ott voltam.
Egyszer egy édesapáddal történt beszélgetésrészletet osztottál meg a közösségi oldaladon, aki azt mondta: „Te mindig tudni fogod, mikor nyomd meg a gombot.” - te tényleg mindig tudod? Az elején mindent le akartam fényképezni. Azt gondoltam, így szerzek nagyobb tapasztalatot. Apukám ekkor azt mondta, hogy nem kell mindent lefényképezni: hagyjam elmenni a fotók nagy részét, s olyan képeket hagyjak benn, amiket aztán úgy tudok átadni, hogy másoknak is jelentsen valamit.
Hogyan fedezheti fel egy fotós a személyes stílusát? Mindenkinek megvan a maga stílusa. Ez az évek során változhat, de a tartalom, a gondolatiság, amit meg akarunk mutatni, az szerintem állandó. Én egy épületet is úgy fényképezek meg, hogy legyen benne valami több, mint az építészet. Egy portrét is úgy fényképezek, hogy egy picit belelátok az ember lelkébe. Nem szeretem a beállított képeket. Amikor Hong Kong-ban az utca emberét fényképeztem, akkor is türelmesen megvártam azt a pillanatot, amikor meg kell nyomnom azt a gombot.
Ez egy folyamat, míg az ember megtalálja a saját stílusát, vagy egyszer csak varázsütésre megjelenik? Szerintem mindenképpen az utóbbi. Azt érzi egy alkotó, hogy mi az, amit ki akar fejezni, és hogy ezt milyen eszközökkel képes megtenni. Ezt nem lehet tanulni. Belső zsigerből kell, hogy jöjjön.
Mit gondolsz: egyáltalán mi készteti az embert fényképezésre? Az ember szereti megörökíteni mindazt, amiben létezik. Apu azt mondta, hogy a fényképészek egyúttal képírók is. Történeteket rögzítünk képekben, hogy aztán az emlékezés forrásaivá tegyük őket.
Ha már az ember fényképez, felvetődik a kérdés: van – e különbség egy fotó gondolati értéke és művészi értéke között. Éltél-e meg valaha olyan élményt, hogy a kép, ami megragadott, nagyon erős gondolatiságot tartalmazott, művészileg viszont annyira nem volt erős. Igen, természetesen. A családi fotók például olyan emlékKÉPeket idéznek fel, melyekről nagyokat lehet beszélgetni. Ezek nem művészi képek, viszont a család összetartó erői közül talán az egyik legfontosabbak. A jó művészi kép talán abban más, hogy időtlen. Bárki megnézi egy adott időben, mindig leképezi azt a történelmi-emberi közeget, valóságot, ami az akkori embert körülvette. A családi fotók ezzel szemben csak azoknak az embereknek fontosak, akik közvetlen élményt éltek át általuk.
Mit gondolsz: a néző eldöntheti-e, hogy egy fotó jó vagy rossz? A néző bármit eldönthet, bár ezt a két minősítést nagyon erősnek vélem. Vannak jobban sikerült és kevésbé sikerült alkotások. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni: három dolog a legfontosabb - fény legyen, éles legyen, s valamit mondjon az a kép. Ha valaki tanácsot kér tőlem, akkor például leszűkítem, és megmutatom neki különböző takarásokkal, hogy hogyan lehet egy zsúfolt fényképből egy kiragadott pillanatot kiemelni, ezáltal élőbb lesz, vagy átfogóbb lesz, vagy figyelemfelkeltőbb lesz az a munka, mintha mindent egy fotóban akarnánk egyszerre megmutatni.
A posztmodern művészetnek van egy alapgondolata: minden művészet és mindenki művész. Mit gondolsz erről? Noha már mindenki művésznek vallja magát, akinek bármilyen eszköz lóg a nyakában - egyáltalán nem gondolom azt, hogy mindenki művész lenne. Akkor lehet alkotóművésznek nevezni valakit, ha a műveit az alkotótársai elismerik, és ha folyamatosan kiállításai vannak. Nagyon kényelmetlen helyzetbe tudja hozni magát az ember, ha saját magát önhatalmúan művésznek nevezi.
Ki a te ideális közönséged? Amikor egy munkámra azt mondják, hogy szép, na akkor fogom a fejem. Mi az, hogy szép? Mindenkinek mást jelent a szép. Viszont ha a néző hosszasan megáll a képem előtt, s el tudja mondani nekem, hogy az adott művet miért találja jó munkának, mi az, amit neki mond az a fotó, s főleg, ha hosszas eszmecserét folytatunk róla, az egy nagyon termékeny diskurzus lehet.
Mit gondolsz: mi minden kell ahhoz, hogy kapcsolat alakuljon ki mű és befogadó között? Ha megtörténik az, hogy amit én kigondoltam, megálmodtam, és a látogatónak hasonló érzete támad - , ha felteszi a kérdést: ki lehet ez a lány, aki így tudja megmutatni azt a növényt, azt a tárgyat… akkor alakul ki ez a bensőséges kapcsolat, nem csak a mű és a befogadó, hanem az alkotó és a látogató között is.
Nézzük meg most már, hogyan és honnan indultál! 1999-ben költöztél Székesfehérvárról Pécsre, s itt lettél fotóművész. Mesélj a kezdetekről! A pécsi „fényképész iskola” elvégzése után hamarosan jött is az első megmérettetésem: egy gyermekes édesanyaként megnyertem a fényképésztanulók fotográfusversenyét, egy magányos fámmal, melynek a neve Divi. Akkor még analóggal fényképeztem, és érdekes volt mindenki számára, hogy egy ilyen egyszerű fával hogyan lehet egy ilyen versenyt megnyerni. Az arányok és a metszéspontok harmóniája, feszültsége volt az, amit a szakértő zsűri értékként kiemelt. Azért azt hozzátenném, hogy míg az elméletet Pécsett, a fotóiskolában sajátítottam el, addig a szakmai részt édesapámtól kaptam: szakmai gyakorlatomat Székesfehérváron, a Szent István Múzeumban, az ő kezei alatt végeztem el.
Nem sokkal ezután, 2006-ban Hong Kong-ba költöztél. Itt hogy boldogultál? Egy egészen különös világba csöppentem bele. Épp hogy megérkeztek a bőröndök, kipakoltam a szállodai szobámban, s már aznap azon gondolkodtam, mivel kezdjem a város megismerését. Miután a gyereket minden nap reggel elvittem az óvodába, szabad volt az egész napom, a nyakamba tettem a többkilós fényképezőgépet, s jöttem-mentem mindenfelé. Akkora kulturális sokk volt az nekem, hogy nehezen tudnám elmondani. Egy ázsiai ország, egy csodálatos időutazás volt ez nekem. S mikor beszabadultam az ottani fotós szaküzletekbe, az nekem a kánaán volt. Na, akkor én ennek a kultúrsokknak a hatásaként mindent lefényképeztem. Az a pillanat volt a legfontosabb, amikor tudatosítottam, hogy nekem itt nem turistaként kell fényképeznem, hanem művészként, szakemberként. Ekkor lett Hong Kong az otthonom.
Volt-e itt, Ázsiában igazán emlékezetes fotózási projekted, vagy csak Magyarországon dolgoztál ilyesmiben? Igen, volt Ázsiában is. Jünnan tartományban egy csapattal dolgoztunk, nyolc napon keresztül fotóztuk Belső-Kínát. Na, ott mi tényleg dolgoztunk. Reggeli hajnali négytől, ameddig csak bírtuk. Én akkor portrékat, rizsteraszokat, életképeket fényképeztem, amikor felkelt a nap. Rengeteget utaztunk, fesztiválokon vettünk részt… Ebből aztán Nyolc nap címmel kiállításom is megjelent a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Itthon pedig, amikor felvettek a Magyar Fotóművészek Szövetségébe, a budapesti Art Marketen vehettem részt. Európai kiállítók között én magam is, magyar kiállítóként két fotómmal szerepelhettem, ott éltem át először azt az élményt, hogy egy ilyen magas rangú eseményen elismeréssel szóltak a képeimről.
2020-ban indult a Pécsi Fotóhetek című rendezvény. Milyen szerepet játszottál ebben? Mi hívta életre a kezdeményezést? 2020-ban még a Covid előtt Pécsett volt egy művészeti kari árverés, ahol a bármely művészeti ágban alkotó művészek kiállíthatták munkáikat. Ekkor mögöttem már 15 év Hong Kong- i élménytömeg állt, s arra gondoltam, mi lenne, ha a fotóművészetet is beemelnénk a művészeti alkotások közé, hisz komoly létjogosultsága van Pécsett a fotográfiának. Ebben az évben 50 fotóművész 100 alkotása jelenhetett meg az M21 Galériában, egy jótékonysági árverés keretében. A Pécsi Fotóhetek végül is olyan művészeknek is lehetőséget adott a város több helyszínén is a megjelenésre, akik eddig valami miatt nem mutathatták meg magukat a szélesebb közönség előtt.
Ha jól gondolom, ezek szerint fontosnak tartod, hogy saját kiállításaidon összművészeti alkotássá tedd a fotózást. Igen, ez számomra egy roppant izgalmas és fontos célkitűzés. Akkoriban az egyetemmel együtt dolgoztam az ottani sound-dizájnerekkel, akik bizonyos képekhez zenéket alkottak. Mindig is szerettem azokat a művészeti kiállításokat, ahol együtt jelentek meg a különböző művészeti ágak, nem elnyomva egyik a másikát, hanem kiemelve egymás egyediségét. A Pécsi Fotóhetek projekt kiállított munkái egyébként több helyszínen is láthatóak és megvásárolhatóak voltak. Ez a lehetőség a szakmabeliek találkozása mellett azért is nagyon fontos, mert a közönség így megbarátkozhatott azzal a lehetőséggel, hogy lehet fényképeket vásárolni. A szakmaiság, a hitelesség, a minőség ezen a platformon nem volt kérdés.
Mennyire tartod fontosnak, hogy a kiállítás és a hely atmoszférája összhangban legyen? Amikor kiválasztok egy helyszínt, a legfontosabb, hogy milyenek ott a fényviszonyok és a belmagasság, az energia. Egy fotó egészen másképp működik a tér egy sötétebb sarkában, mint éles fényekkel megvilágítva.
Számodra mi a legfontosabb elismerés? A legfontosabb elismerés számomra az, amikor a közönség felismeri, hogy ez a kép a Schreck Mo-é. A másik pedig az, ha a szakma elismeri azt, amit tudok. Merjük kimondani, ha valaki jó minőséget alkot. Én nem vagyok féltékeny senkire, ellenkezőleg: aki kéri, nagyon szívesen segítek összeállítani a szakmai anyagát.
Vannak kedvenc fotósaid, akik inspirálják a munkádat? Julia Margaret Cameron, 19. századi angol fotóművész jelentőségét emelném ki, aki a művészi koncepciójával jóval megelőzte kortársait: határozottsága, újító, bátor és független szellemisége, lényegre törő, nagy, jellemző ereje tette képessé arra, hogy áthatoljon a felszínen. Tudatosan vallotta művészi hivatásának, hogy feltárja az ábrázolt személyiség szellemi mélységeit. Érdekes személyiség volt és gyönyörűen fényképezett. Képeiről egy vibráló intellektus sugárzott rám mindig is.
Fotósként hogy érzed, milyen etikai szempontokra kell figyelemmel lenni nyilvános helyeken való fényképezés során? Hong Kong-ba vezetnek vissza itt is a szálak. Rengeteg arcot fényképeztem, élethelyzeteket, amiket Európában ilyen szabadon talán nem tehettem volna meg. Ha arra gondolsz, hogy a sajtó dokumentumfotózása mennyire áll közel hozzám: nos, mások nyomorát nem szívesen fényképezem… Lehet szomorú témákat fényképezni, készítettem is szociófotókat, de semmiképpen sem megsértve az emberi méltóságot. Egyszer azt mondta nekem az apu: a fotó az tegyen széppé valamit… Elismerem a sajtófotó létjogosultságát, de én biztos, hogy zokognék közben, ezért inkább nem teszem.
Manapság elég nagy teret hódít a mobilfotózás. Mi a véleményed a mobilfotó versenyekről? Ez egy szabad ország, szabad világ. Mindenki azzal készítsen fotót, amivel tud és akar. A lényeg úgyis az, hogy szól –e a kép. Ha te ott és akkor úgy nyomod meg azt a gombot, ahogy senki más, akkor legyen. Az viszont fontos, hogy ha valaki ki akarja állítani a képeit egy galériában, ahhoz kellenek minőségi eszközök.
Van-e kedvenc témád, motívumod, melyhez rendszeresen visszatérsz, s újraalkotod, újrafogalmazod azt? Mivel viszonylag későn találtam magamra a fotós életemben, folyton azt éreztem, hogy késésben vagyok, s mint egy versenyló, sietnem kell, s utol kell magamat érni. Tudtam, hogy amit fiatalon alkotok, nem ugyanaz az élmény, mint amit érettebb felnőtt koromban. Így természetes volt, hogy gyakran visszanyúlok a régi képeimhez, s újragondolom azokat. A Hong Kong-i képek közül is sok járt így. Egyszer egy barátom, Körtvélyesi László fotóművész egy képem címét Égig érő házak-ról Földig érő házak-ra módosította, s én elfogadtam, mert magam is felismertem, mekkora erőt képes adni egyetlen szó megváltoztatása. Van egy hirtelen, váratlanul bevillant, azóta is kedvenc motívumom, a szitakötő. Egyszer csak sétáltam Pécsett, a Széchenyi téren, s elindult bennem ez a gondolat. Majd utánanéztem, mi minden kapcsolódik ennek a kis állatnak a szimbolikájához: a lélekvándorlás, a tisztaság ősi szimbólumaként lett nagyon fontos számomra. Ez a jelkép vált a 2020-as Pécsi Fotóhetek logójává, és szeretném megőrizni, amíg csak jövője lesz ennek a programnak.
Hogyan kezeled az utófeldolgozást és a szerkesztést a nyers fotóidon? Mi a véleményed a fotómanipulációról? A manipuláció, valljuk be, ma már a mindennapok része. Ha szebbnek, vékonyabbnak, fiatalabbnak akarunk látszani, csak egy mobil alkalmazásra van szükség, s képeinket tetszés szerint alakíthatjuk. A manipulációt lehet helyesen, helytelenül, hasznosan, értelmesen, indokoltan és feleslegesen is használni. Az én munkámban az értékteremtés eszköze. Nálunk a photosopot már kötelező használni. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint régen, mikor előhívtuk a fotolaborban a nyers képet. Tehát a digitális előhívás eszköze a photoshop vagy light room.
Hamarosan Pécsett, a Civil Közösségek Házában, a Mecseki Fotóklub szervezésében kiállításod nyílik. Milyen témájú képi anyaggal készültél? Nagy megtiszteltetés ért, mikor a Mecseki Fotóklub felkért, hogy én nyissam meg az idei évet legújabb anyagommal. A Free Dance-et mutatom be. Annyira jellemez jelenleg engem, hogy úgy gondoltam, ennek a komplett anyagnak lenne leginkább helye egy évadnyitó kiálltáson. Már gyerekkoromban is nagyon szerettem a táncot, balettoztam is, s mindig vonzott a mozdulatok szabadsága. Ezt a szépséget először egy tulipán szirmainak fényképezésekor vettem észre, s mikor megnéztem a számítógépemen, olyan érdekes volt: mintha mozdulna, csavarodna az egész virágtest. A kiállításomon lesz egy különleges fúzió még: Szentgróti Dávid festőművészt kértem fel arra, hogy néhány Hong Kong-ban készült fotómba fessen bele, s ő ezt meg is tette.
Elképesztően érdekes az az eljárás, ahogy ezeket a virágokat megfotózod. Elárulod a titkot, hogyan csinálod? Legyen ez a Mo és a Körte titka. A titok helyett álljon itt néhány sor Körtvélyesi László méltatásából: „Schreck Mo a székesfehérvári István Király múzeum szellemiségéből édesapja fotográfusi indíttatásával indult neki a világnak, hogy megkeresse a helyét emberként, nőként, fotográfusként, művészként. Nagy utat járt be mind földrajzilag, mind alkotóként, hogy aztán mára hazataláljon és megtalálja önmagát. Nyitott szemmel élt, érzékenysége a környezetre határtalannak bizonyult, de eljött lassan az ideje annak, hogy a maga láthatatlan belső világát is felfedezze. A benne rejtőzködő érzések, gondolatok, élmények, álmok előhívása minden külső hatásnál fontosabbá váltak. Ennek az érzelmi indíttatásnak köszönhetően a legújabb képei, amelyek leheletfinoman lebegnek át a belső világból a valóságba. A fotográfia segített ebben a felfedezésében és megmutatkozásában. A kör bezárult, Mo hazatért.”
Mi lennél most, ha nem a fotóművészettel foglalkoznál? Amikor visszaköltöztem Pécsre, a Partizánban kezdtem el dolgozni. S miután ez a pécsi művészek törzshelye volt, szervesen következett, hogy a Hong Kong-i gasztronómiai ismereteimet, tapasztalataimat itt is felhasználhatom. Gasztroblogger viszont nem lennék. Én képíró vagyok. A képeim meséljenek.
Tovább Schreck Monika Galériájába >>>
A felhasznált képeket Schreck Monika bocsátotta rendelkezésünkre.
Megjelent: 2024-01-13 20:00:00
|
