Tartózkodó félelem

A hatalmas szerelemnek

Pofon osztó keze bánt.

Ki ad írt majd sebeidre,

Belilult kis tulipánt!

Ükanyád sem, nagyanyád sem,

De anyád sem panaszolt.

Mit akarsz hát, csibefarhát,

Bevehetsz egy Panadolt.

Van távol tőlünk egy boldog hely, hol a nap kel,

ott, hol a végtelen ég tárja a nagy kapuját.

Nem fenyeget soha télen a fagy, soha nyáron a hőség,

Ám kikeletkor a Nap ott halad el szekerén.

Egy szép nagy fennsík a magasban messze kiterjed,

nem sarjad hegyhát, s völgy sem ereszkedik ott.

És ez a hely kétszer hat öllel messze feléri

fenségesnek vélt nagy hegyeink tetejét.

Itt van a Nap-berek és a liget fákkal tele sűrűn,

Lombos örökzöldek zöldje virítja be azt.

Kolozsvár

ülünk csendesen beszélgetünk 
majd nagyokat hallgatunk 
nézzük a jövő-menő embereket 
megfeszült póráz végén 
a mindent megszagolgató ebet

könyökünk az asztalon 
lábunk lazán az asztalkeretnek támasztva 
hullámosra összehajtogatott újság 
finoman remegő kezed alatt

galambok csipkedik 
az asztalok alatti morzsákat 
fény törik a kés pengéjén 
a langyos sör elveszti fényét a pohárban 
a nap fényesre törli a köveket 
a szél mint szerető anya 
gyengéden megsimogatja arcunkat 

relatív 1.

a zöld sem zöld már
a csönd távoli moraj
az ember sem az

völgyibeszéd

lúdtalpak kacsáznak minden úton
és boldog
ha kussolhat a mindentudó
nem háborgatja kíváncsi kérdés
nagykés
várd hát a csodát
ne magyarázz
építsd életed a várakozásra
s majd az a perc lesz a jutalmad
mikor a nárcisztikus patkány
az átrágott betonfalban
nézegeti magát
s a betonfal a patkányban
visszatükröződik

...

Májusi hőség

Sírjaink közt gyík cikkan

Zöld kontrasztanyag

több milliárd éve

a világűr mélyén

élünk ti meg én

mint fénybehatoló

mesebeli holló

szellemapánkban

több milliárd éve

pillantásaiban

mint expozíció

Elemi és egyetemes

A kezdet alapanyaga

Részecskeként egyetlen résen megy át.

Egyszerre hullám, áttetsző, zöld héj.

A tornádó távolról tölcsér.

Csupa csík, húr és hálózat. Harapás.

Örvénylő szél, felkavart por.

Hullámzás, ami távolról nézve: összeáll.

Becsomósodik az atmoszféra: tömeg.

Anyaggá lesz a gondolat. Valamit elkövet.

Majd hirtelen leáll.

A káosz rendbontója.

Áthallások

Motto: „az életünk, e mintaállam,

a jólét címét elnyeri,

kinek volnának ellenérvei,

ha nem úgy kell érvelni, mint korábban.”

/Vörös I. Drótszonettek./

Megnő szememben, hős, akár a hangya,

súlyánál többszörös terhet cipel,

nem vitatkozik, nem perel senkivel,

a szót szorosan magára szabja

és érhető a lesz, akár az egyszeregy;

nyomot váj magának minden szótag,

a csend akárha kártyavár omolhat,

nála a küzdelem nem babra megy;

Fejét felszegve, büszkén hátravetve,

tört glóriával szállt le ránk az este.

Miféle vágyak titkos mágiája,

baljós hiteknek toprongyos cigánya

űzhette hozzánk, tán azért, hogy szánjam,

miként bukott el végtelen magányban.

csöndleltár

a párás ablakhoz préseled homlokod

a teavíz elforrt almáink ráncosak

a homályos idő rekedt nyarakba vész

arcodat tegnap óta ismeretlen hordja

szótagolva olvaslak

hajadba fésülve ujjaim nyoma

Stációk

1.

Veszítesz. Minden győzelmed
félreértés volt.
Papírjaiddal a kezedben
várod, hogy nyíljon az ajtó,
de már mindenki
hazament.

2.

Végbemész. Ráncaid már
szörnyű betűkbe rendeződtek –
esténként a tükör előtt állva
hiába olvasod őket össze,
annak a szónak
sohasem volt értelme.

Szép

Most, hogy suttogva beszélnek körülötte, 
megérti, hogy átváltozása elkezdődött. 
Még nem az a Bizonyos Kimondhatatlan, 
de már nem is ember egészen,
egy tévedés, 
habarcs a a francia krémesen,

többé nem válogat az eszközökben, 
nyíltan és szemérmetlenül felvállalja 
kivonulását az emberi nemből, 
fél lábbal ugrál a földön, 
kezeivel hadaró mozdulatokat tesz, 
artikulálatlan hangon énekel, 
az orrába túr
gyönyörű

Egy meggyfa-rügy az eget kémleli

A gomolyfelhő magát esőcseppnek képzeli

A levelek suttogva mormolják az igéket.

A toboz begurul: – Túl szakrális ez az ének!

Egy törzs a villámlástól megreccsen.

Az öreg fa kidől.

Siratja a tó csendben.

A parton halat eszik a sirály.

A szél a lombbal szóba áll.

Közelképek és aranyfedezetek

Álmodó színes

Falevelek merülnek

Téli halálba.

A nappal vére

Finom és egyszerű nő

Lelkére csordul.

A Szerencse

Életterünk zsugorodik,

a Föld satnyul.

Herélt Megváltó a proszektúrán…

Csak úgy dől belőle a híg, habos hányadék,

vastagon,

mint a ló dereka.

A Főpapnő nyaka-szegetten lógó fejét emeli,

bűnös

gyűlölöm. ráépült nyolc évnyi emlékemre.

összenyomta a hortenziafejek apró szirmait,

s a parfümök kavalkádja elfedte a

lila akácok diszkrét illatát.

az udvari egyszobásunk mellett sem érződik gázszag.

a szomszéd néni igazi úrinő volt, de szerelmei után

csak a halállal tudott elszenderedni.

a házfelügyelő sem inti a gyerekeit, hogy

ne rohangáljanak, s nem csúfol senki gólyalábúnak.

a híd

évtizedekig némán lépdelt

a többszörös kudarc felé

önkénye

a maga oldalán képzelte

hús vér valóságában az asszonyt

hozzászokott a helyzethez

és amikor eltűnt

és már hatalmába kerítette volna a

kétségbeesés

megpillantotta a híd közepén

elhitette magával

hogy mindig is ott állt

és ott is fog állni az idők végezetéig

ott

ahol eddig nyoma sem volt hídnak

ott

áll a Pont des Arts szakasztott másán

A bőrön túl

A lélek kitölt, nem kapaszkodik,
idegen testtartásaid nem zavarnak többé,
lehetsz a sorban az első a harmadik, 
kiválhatsz te is, mint bárki más. Köddé.

Hihető talán, nem kell magyarázzam,
a lehetetlen mint tesz acélossá,
tegnap az esőben a bőrön túl eláztam,
a meleg szobában, azt is add még hozzá,

SZIPORKÁK

MO. 21.SZ.

Vígan rikkantja a kalauz: Szárszó!

Már nem lukas a zászló!