VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Vers
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
I.
Az odaút
Vasúti megálló, mozdony darabja, fehér kőkorlát, kitaposott ösvény emelkedője — villanásnyi képek s más elmosódottak maradtak: kertvárosban valahogy fölfelé, és balfelé, talán nem is egyedül, balra kell kerülni, hátrahagyva a jobb kézre eső utolsó épületeket, s a mezőn tovább föl, talán egy fa, esetleg traktor is, aztán a földút jobbra kanyarodik, befelé visz, és megint föl: az ott már a kicsit kopár, még reális, de szívszorító előérzetes táj, ahonnan hamarost kivehetően látszik a boldog álom- táj! Közelinek tetsző szemhatáron természeti tárgyakból összeállva útjelző táblaféle, törzs, ág iránya, növényzet, arany szalmaszálak! Onnan már eltalálok a tisztásra! Iszom a látványt, hogy érezzem, és hogy ébren majd fölismerjem, nem megyek tovább, emlékezzek, ébresztem magam, fölébresztem.
Még mindig látom ott délen a várost, Egy tucat rózsát téptem le érted,
Bár sokan szalagavatón vagy esküvőn mutatják a legjobb formájukat, nagyrészt öröklődés miatt az emberek különféle korukban a legszebbek életükben: ki csecsemőként, más kisgyerekként, ki kamaszként, más ifjúként, ki középkorúként, más öregként —
Utóhatás
A képed nézem, nyár van, ott, a képen, hajadba nap kuszál, aranyban árnyak, válladra könnyü fénypihéi szállnak, finom talányuk ujjbegyemben érzem,
az ajkad szóra mozdulatlan éppen s azt olvasom le mégis, visszavárlak, szemedbe rejtve ott az ős-varázsnak örök tüze. Ezt látom itt. Vagy mégsem, Utolsó napsugár
Az erkélyen maradt egy pohár,
Hősi eposzaim, híres példaképeim, állampolgárságom, identitásom egyértelmű, nem kapok homofób, transzfób vagy rasszista megjegyzéseket, könnyebben fogadhatok örökbe és a gyerek kevésbé hátráltat, szexualitásom természetes és felülreprezentált, a történelem velem van tele és én alakítom, nem vagyok humor, gúnyolódás célpontja, nem diszkriminálnak megjelenésem miatt, magasabb a fizetésem azonos pozícióban, hamarabb és olcsóbban kapok ügyvédet, nagyobb eséllyel lépek vezető szerepbe, informális hálózataim kiterjedtebbek, bízik bennem az igazságszolgáltatás, nem kell csoportomat képviselnem, minden az én testemre optimalizált, Bajaim tabuk, megjelenek a döntéshozatalban, katona vagyok, nem ítélnek el családalapításért, a társadalom izolál,
A franciás műveltség kötelez fiam és Proust dilettáns akárcsak Kafka szerencsétlen dilettánsok – mondta határozottan a nagyhatalmú igazgatója mélyen szemembe fúrva savós tekintetét az egyik jeles hazai könyvkiadónak a múlt század végi neves kettő közül amúgy maga is jólfésült prózakismester kimért mozdulataival választékos ízlésével kifogástalan szabású angol öltönyében régi vágású úriembernek mutatva magát kigombolt ingnyakú izgága látogató-magamnak
hajnalba futó éjszakák remények a kor mint vesztes a sarkamra hág lámpák kialvó lámpák pisla fények ahogy köröttem szűkül a világ
lehunyja egy-egy barátom örökre már csak hulló levelek jönnek meg lábam satnyul nem visz már új körökbe akik nem látnak holtnak így hisznek
Akár a por, ha száll a könnyű szélben, s bár homlokán pár évtizednyi csendnek
Leitmotivjai körülrepdesnek. Méhecskék. Cisz-É-Gisz-Hisz. Dé-Fisz-A-Cisz. Igaz hangok. Csókízűk. Mégis átvisz Tenger vizén. Világvándor. Eleresztett.
Csak két tétel. Szerelmi vallomásom. A maga koncertje! Fiókba zártam! Mindenek sorsa dől egy vállvonáson. Szétszórom! Vesse égre Vezúv lángja!
Nyiss ajtót, ha kopogok!
Még van erő az ablakhoz lépni, nézni kifelé tompán, lüktető fejjel, horgadó haraggal, míg egyre csak esik, unottan, lustán, akár a bánat, állna el végre, vagy zuhogna zúgva, de nem, beterít mindent makacsul, kedvet se, hitet se hagyva a mának. Lenn lakkfeketén kanyarog a sztráda, csiganyomként csillog a buszsáv, lengve hunyorognak körbe a hű fényfüzérek, maradék ünnepi díszek. A benzinkutas különbékét kötött, kuckójában horkol, asztalra nyúlva, kint meg csak ugrál az ázott párduc a cég cseszlett reklámlobogóján.
üvegfólia mögül megmutattad magadat, meztelenül.
tovább képzeltem,
mire elérhettelek volna, törölted.
Bennünk
Engedd ölelni a fákat, az ég túl messze van. Bennünk nyugszik az erdő, imára kulcsolt csend, hajadban avar, ráncos ágak arcodon.
Összes erőidet elherdáltad a Nap-kutatásra – Mondják három ígéretes üstökös érkezik akkor –
Az olvasás szép munka. De a textustól utat kell megtenni A jelentésig. Nemcsak szótárazni, Gondolkodni kell, reflektálni Az írásban rejlő tapasztalatokra. Nyelv és valóság kompatibilissé lesz. Járnunk kell egyet, kimozdulni A szövegből. Be a távlatba! A textusnak énje van, jelleme, Karaktere. Neked bele kell látnod A szöveg lelkébe. Ámen.
Szeretnék a teremtésről beszélni, de már nem érdemes. Tudok az önző génekről, tudom, hogy a cél csak az ismétlés. A civilizációs fejlődés pusztán a megmaradás ösztönére adott eltúlzott reakció eredménye, nem több.
Parkban
Magányos tölgy mellett egy cseperedő vézna fácska milyen szépek így együtt ez is Isten alkotása..
föl, le hintáztatnak a napok. fél napig szálltam, fél napig volt égbe nyújtva a lábam, fél napig voltam vasárnap....
a vonat előreláthatólag
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
Nagy Géza: Téli műterem, 152x72 cm, olaj, vászon, 2012 (Kép forrása: holdkatlan.hu)
