VideóA Deák Erika Galéria videója Keresés a honlapon: |
Vers
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Virágról, virágról!
zümmögnek esti hártyaszárnyak zajos csavargók ágyra járnak és lökdösődnek ha bárki lopna gondolhatunk fölmentő okokra ugyanúgy gyűlnek sokezer éve pokolra jutnak sohase révbe mindenki fázik te sem melegszel
komfortos cellákra épül a rendszer
A környékbeli nagyokos lundák ismerhetik a menetrendet, mert jó húsz perccel a jelzőkürtszó előtt érkeznek a sziklaszirthez, tappancsaikon eltoporognak körben a vasbakokon, csőrsúlyos fejüket félrehajtják, s mintha csak a hullámtörőre fölcsapó habokra figyelnének, néznek
Ősz lombja hull „A világ megóvása az erdőkkel kezdődik.'' Henry David Thoreau Beköszönt az ősz térdre hullnak a fák is barna avarba * száraz levelek keringenek a szélben nincs már kegyelem * búcsút intettek a nyárnak a szél fújta fák lombos ágak * didergő tél jön alvásra készül a táj hó leple alatt * hópelyhes télben új álmaikat szőve szunnyad a világ
vattával tömöd ki szobám falait – itt fekszünk, és körénk gyűlnek a bútorok, akár fedőlakkba merevedett, elnyúlt árnyékok. az alkonyat bekúszik, lassan, mint egy bogár. odakint csonttá fagyott faágak közt támolyog a levegő, botorkál e fémtiszta hidegben.
Szemöldöklés
Ritkított emlékeim Tiszta íven menetelnek. Nem kegyelmezne.
A debreceni Nagytemplom tornyában delet harangoztak. Eszembe jutott, hogy éhes vagyok meg sovány is, húszéves és negyvenhárom kiló. A harangszó fölkapott, mint nyárfa szöszmöszét a szél, és vitt volna akármeddig, de én leszálltam róla, mert a vasútállomás restijében volt legolcsóbb a spenót tükörtojással. Tányérnyi zöldben egy nagy, sárga szem, a fehérje patyolattiszta,
Rév
Erényből hitet kovácsolt Testében szíve kopácsolt A lelke célt remélt
Megmenekült a haláltól Tudást kapott tanártól Mosolyt a könnyekért
Kívánva kért a gondolat Mesélt a csend a hold alatt Szerelme lett a vért
Ölébe hullt a láthatár Ruhája bíbor fénytalár A vándor révbe ért (Fénytölte)
címzett ismeretlen
csend és csend és nem tudom mióta nem simulnak betűk az ujjaim alá szavaim kifogytak csak a hátterük maradt meg a naprakész látomások gödreiben nincs múlt nincs jövő és a jelen visszatartott lélegzettel araszol át a beomlott kőfalakon hátha van még ott valami amire végre ráköthetné összecsomózott zuhanásait
a napok cél és ok nélkül halmozódnak valóság zárványokká egy szitakötő-álom töredékeiben
Egy ház árnyékába állok és követem a
RADARALJÁN, TESTKÖZELBEN
A Füstifecske utcába idén nem jöttek meg a vidám, feketemellényes költöző madarak, csak néhány koszlott-vedlett rigó a bokrok alján, meg a Fővárosi Kertészet hirdetésére fittyet hányó cinegék töltik be a légteret, nem ügyelve a radarokra sem, mintha önfeledten csak azt próbálgatnák, amit én is, lehet-e, érdemes-e örökké kifutópályán élni.
Az első katlana: a tengődés másnapossága, az alvajáró tetszhalál. Kielégítetlenül tátong az alaktalanul nyúló anyag vonzásában, vakon tapogatózik az egyszeregy csapdájában, a perc kaméleon-színeit ölti fel magára, arctalanul simul a példánnyá töpörítő határok közé. Falánk rovar-szem les rezzenéstelen.
Vagy, aki voltál, elátkozott herceg A provincián, már nem üzen a centrum És amiről nincs szó, az a küldetéses vétó.
Rád ég ez a szerep, „sértetten kivonulni”, Itt már nem lehetsz sem Raszputyin Sem Rousseau, elég egy vállrándítás
Vagy egy rossz szó – selyemzsinór, Küldi a porta, mérgezett tőr vagy Torta, gasztronália és tortúra.
A bejáratok fölötti képek egyszerűek, jól látható a lényeg, a felnőtt írástudatlanok is megértik: te itt, én amott nőttem föl, ebből zűrzavar lehet, tudd, rögvest megöl a raj, mert megérzik – idegen leszel ha majd helyet cserélsz velem.
Harcolj. Küzdj. – mondja a lélek és az ösztön, tudom, magamat kell először legyőznöm, ötven éves fiú, milyen furcsa fejű, kopasz fa ágán pihen pár keselyű, kezemben koponya, másikban egy Tubi, gyömbér és citrusok, így kell elmondani, hogy az emberélet útjának falán egy nagy, sötétlő graffitit olvastam, ez az emberi agy. A világ hömpölyög, örvénylik esztelen, Bepingált kresztáblához nyilazva meztelen próbálsz túlélni, verejtékezve, ittasan, mard ki a gonoszt magadból, itt a sav,
ott vagytok, ahol nem történik semmi – ebben a szemcsés térben, távoli alaktalanságban, minek nincsenek kitapintható sarkai. aki sosem taposott le lábnyomot, annak talán emlékei sincsenek – szétkenődik múltja, mint a túlvizezett zselatin. azon a helyen vannak folyók, bővizűek, sodrók, tekervényesek, benne ezüstpikkelyű halakkal, a hordalékkúpok között laknak.
Amikor Ukrajnát nácitlanítják a tankok
Olajos, mélybarna szeme volt, mint nagyapámnak, de még feszes szemhájjal, ránctalan, s kicsit összehúzta, úgy nézte a térképtáskát, annyira figyelt, hogy megértsen, ráztam a fejem, nem Szuez, hol van az innen, ez a Duna, nem kanal, dehogy csatorna, folyó ez, hosszú, nagy, mutattam kezemmel hullámvonalat rajzolva közénk, nem fasiszták, mi magyarok, gyerekek, kommunisták, s derékszíjcsatomon a kopott vöröscsillagra mutogattam,
szurdok falához gombolyult holt juharból sarjadó fenyő
Hattyú ezüstből Okker és türkiz Sugarait még ma is ontja Baudelaire és Hölderlin ikonja Az egyetemes líra trónján ül itt A forgalomból kivonva De annál inkább mirtuszba, akantuszba fonva.
Kiért is, miért is…
Ujjaim száraz,
Mert van fájdalom is, ha évül a test, az évek elmulasztott penitenciája; lehetne rosszabb, észre sem veszem, fájdalmasabb az elköltözöttjeim hiánya. Nyitva az ablak, régmúltam zenéje, estharang panasza vergődik az égre s az asztalai lámpa fényébe bogár.
Zárom a gépet, ma ennyire jutottam, ülök a sötétben, bárha későre jár, neszek közt kutatom a kinti világot, magamban a régi arcok albumát. S lám, illatosabbak éjjel a virágok, ma ébren alszanak a kerti petúniák mint nagyanyámnál, gyermekkoromban.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
