VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Vers
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
néha eltűnődök magamban két holt költő képzelt találkozásáról hogyan hányták-vetették volna meg a világ dolgait egy kocsmaasztal felett Ladányi és Berda Jóska a tündér bokák dolgában bízvást tudom hamar meglett volna a baráti egyetértés az izmusokat sem hibázták el ők soha a mindenből kimaradtak pártját fogva lett légyen az szegény, gyötört nő, vagy árva végül a pohár körüli disputát sem bíznák másra – Eperpálinkát, és jó somlait ide! – kiáltaná ma is Berda Jóska
Türelemüveg
Részenként ragasztom össze a hajót, bár a kezem néha ideges, megremeg. Tudom jól, hogy egy napon palackomat elsodorja egy élénk hullám vagy fergeteg, de a szilánkok közt talán olvasható marad majd kissé – ha darabjaiban is – az üzenet, ha partra mossák és a roncsok mélyén felfedezik az évekkel körmölt szöveget és tanúskodni fognak a sorok, mi történt: melyik vihar törte derékba végül a gályát, amely meddőn igyekezett túlélni a tenger falánk, kapzsi és siváran terpeszkedő árját...
Fotó: Hupján Attila
Mondjátok meg nekem, ki hozta el számunkra a tüzet, mely őseinkre hullott egykor, s történetére fényes lobot vetett.
Évezredek lombsátrából a vad, vadászként lépett elő, nehéz kezében zuhanni indult, felismert összefüggés: a zuhanó kő.
Apró magból művelt táj lett, a kő: épületekké nemesült, s magának lépve le a földet, zsebébe gyömöszölné már az űrt.
Fénybe fagyott álomszigetemen, Izlandon, a nők, nem csak a hitvesek, feleségek, de az özvegyasszonyok és a forró ölű lányok is gyakran finganak szeretkezés közben, nem szégyen az itt, kérem, emberi gesztus, a táplálkozás az oka, meg a meleg sör, ki tudja, akár úgy is lehet, én legalábbis szívesen elhiszek nekik mindent, hiszen ablakunk alatt az óceán, ha hidegen is, mert bizony az, hullámzik habzik előttem reggelente, s bíztat, ne legyek már annyira idegen,
Tébolyultan izzik a Nap
Tébolyultan izzik a Nap, haldoklik már csodás kertem – a forróság szinte harap, reménytelen, hogy ma essen.
Haldoklik már csodás kertem – a napsugár perzsel, éget, reménytelen, hogy ma essen, hiába szól érte ének.
A napsugár perzsel, éget, nincs az égen felhőpaplan, hiába szól érte ének, lám a kék ég mozdulatlan.
Nincs az égen felhőpaplan, szomjas kertem vízre vágyik, lám a kék ég mozdulatlan, élettelen már a pázsit.
Szomjas kertem vízre vágyik, tarka ruháját ledobta, élettelen már a pázsit – sírva hull a mályva lonca.
– Ádám, te a fáról megetted az almát! Tiltottam, óvtalak, de mégis megtetted… Elorozni vágytad a tudás hatalmát, most előlem bujkálsz, bűnödet takarnád – légy hát magad ura vállalva e tetted!
Meghőkölt az ember. Szabad volt azelőtt, mint az erdőn a vad, boldog és gondtalan. Most úgy konstatálja, feje lágya benőtt – az adhat ezután az élethez erőt –, de levében fő már, mert ezer gondja van.
Vanda vamp a Szép Irén, már tudjuk,
Ő, ő és ő a hatalmas Vénusz,
Titkosan titkolt Butélia Gömbhalmaz,
Vigalmi vigaszos negyedi
Bárjában helyre kis bárszéken, Balmaz-
Újvárosban semmiképpen,
Csillagvárosban inkább,
Ímhol kerekedik:
Nem hitvány gyenge báb,
- Ne legyél férfi,
Az örök nő:
Nagyláb, csiniláb, az egylábú,
Ellenláb és hadiláb,
Jobb lába néki rég délibáb,
(70)
És ha nem mise? Ha mégsem áldozás?
a hatósági láthatósági vádhatósági lenolaj
álmomban utcakő voltam. üvegbúra és ravasz, furfangos védelem alatt kiállítva a Louvre-ban.
valóságos (k)őrizetes, totem-tetem, ritka masztodon lelet.
számom is volt, (hatvannyolcas vagy hetvenes?)
– persze alattam.
magam alatt,
mint rendesen.
Madarak
Madárgyöngyszemek csillognak az ágakon. Fekete csöndben.
Éjjel szólítja Testébe feledkezik Lelkéig érez.
Áruló fényű hajnal ítéli nehéz magányra őket.
Ezekben a buszvégállomási gyorsbüfékben (a kuszaszemű pultoslány a megmondhatója) nem szoktak életre szóló lávsztorik születni, de aki itt üldögél, mind reménykedik, hogy majd ma, ma biztosan, végre, pedig csak a remény hitegeti halványan, mint megtűrt csalán a virágoskert szélén. Aztán végül csak a nagy büdös semmi.
száradó évgyűrűk, lehulló tallérok, júdásfa átszikráznak az éveken szavaid "Csillagok kutyaláncon" kinyílnak a megalkuvások dögszag ablakai te illatos vagy hamis ígéretekkel telnek tócsafényű szemek te messze látsz tömött gyomrú, elszánt hittérítők között te éhes vagy nyüszítve hátrálnak a gyávaság seregei te bátor vagy száradó évgyűrűk, lehulló tallérok, júdásfa átszikráznak az éveken szavaid "Csillagok kutyaláncon"
Engemet mindig úgy szerettek Nyitott tenyérrel kínáltak az egeknek Tárt karok kereszteződésében kerestem ölet Oly kegyelmet mely előbb és utóbb is megölet
Nevemről nincs anya apa testvér ki számot ad Nyelvemen az ember sziromsúlya mint a víz apad Kéretlen ostya lettem egy anyává lett megbánásra A tavasz mely ágrügyről fakadt vér és vád tapadt
Jambusos évszakok
Tél… ...amint a tél kezét fogom, vacogni jaj, van ám okom. Fehér a lépte, jéghideg, fagyos-halála rám sziszeg, s a dér ölelte szemfedél- tavaszt, reményt, ma nem mesél. Mogorva, szürke most e tél, lefejtve nézd, a csipkeszél...
*
GENERALPAUSE
A csend emberi gesztus, akár a tagolt beszéd, a hangsorok fogköze, a némaság abortusza. Képes akár várakozó, sejtelmes, fenyegető, puha és meleg is lenni. A csend egyénre szabott, az én csendem az, amikor a hangszedő tűje leereszkedik a bakelitlemezre, s fut még néhány barázdakört, míg valahol a múltban levegőt vesz Saljapin esetleg Benjamino Gigli, fölzeng a Szabadság-kórus, a Török induló, vagy ahogy épp kanyarogva bezakatol szobámba a Chattanooga Choo Choo.
1
Zuhanyzói hableány, a csinibaba
Vanda Vénusz Szép Irén végtagfuttatása Utáni első megnyilvánulása a földön. A baba jó bőrnek nincs kereke, csak egy Bődületes menetoszlopa.
Habtestén nagymérvű szervcserék Mentenek végben: Hajtóműve e jónői gépnek, Jó bőrnek, pöpec szerkezetnek, – Másodszorosan nem épnek; Most teljes karja, lába ment kezdetnek - Bizony nem kerek kerék, Se túlnani tűzoszlop, De hengeres, formás húsoszlop.
itt volt az íróasztalom
SZÁMŰZETÉSBEN
Minden kellék kint vár a kertben, egy egész készletet halmoztál fel a naponta gürcölés műhelyében, most is folyton készülődsz, azonosulni kívánsz a feladattal, büszkén és önérzetesen, pedig eleged van már a fejedben zakatoló ajtódörömböléstől, szabadulni akarsz talajlakó rögeszméidtől, amelyek feltöltik sejtjeidet, s engedik, hogy egyfolytában moralizálj egyszemélyes tengeralattjáródban, mely ott vesztegel a tükörsima elhallgatás vastagodó iszapjában.
Halmosi Sándor versei (A hosszú nevű, Olympia, Cseppben a tenger, Fado, Tonzúra II, Domine Tiberius)
A HOSSZÚ NEVŰ
alig hajló térdű aki a másikra mint más alfajra tekint a mámor másik bugyrából iszik – már ha van mit – másokat előszobáztat térdepeltet felebarátja asszonyát házát ingatagságát elirigyli mindig a másik megváltásra vár mert a mostani túl kényelmetlen merész ugyan ki áll meg ebben az alfajban a jó gazda hizlaló tekintete előtt ha appell van ha mocskos péntek véres csütörtök ha időnap előtt
ugyan ugyan
válság van uram a közerkölcsök romlása mondják mondjuk lehet benne valami kis igazság a múltkor se jött össze a becsületgól a szépítés pedig rajtunk nem múlott A-középtől Z-középig minden parlamenti patkó minden szektorából zúgott a megannyi deus és exmachina itt állunk megcselekedtük amit megkövetelt a haza
mea culpa mea culpa mea circus maximus
Akik megelégeltétek az árfolyam-ingadozásokat akik a másik Aranyborjúhoz imádkoztok a mi szent tehenünk helyett meg lesztek számlálva egyenként és lesztek ti rögzítve jó nagy adatbázisokba onnan is kivesznek még nagyobba tesznek onnan is kivesztek kinek kinek az ő nagy érdeme szerint
alázatunknál csak a szerénységünk a nagyobb és a miheztartási láz
A mindennapi etikai kódexünket bunkós botunkat édes kis szütyőnket add meg nekünk ma de holnap is és mindig holnapután nagy a mi szükségünk tudod nagy a háztartási hiány
Nagy kitettségünkben minket ó nagy kitett el ne hagyj!
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
