Videó

Nagy Zsuka felolvas – Irodalmi Jelen


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Nyers ornamentika



A befogadás mintázata? A kockás, virágmintás

Regény-szövetnek olykor epres radír illata van.

S ahogy olvasódik, úgy telítődik magamagával.

A történet zajlik, akár egy folyó.

A víz a kövek közötti üres helyeket is megeszi.

Járkál a kertben. Visszanéz.

Örömében magához húz egy levél-teli

Gallyat és megkóstolja.

Megcsókolja. Javítja a képernyőn a szót.

S az örökkévalóságra gondol.

 

délelőtt tizenegykor akadozni kezdett a légkondi 

kitüremkedtek derékban az ingek le-fől szaladgált 

a biztonsági őr elsőnek most is a kövérek jöttek

csípős tajvanit ettek egykor megállt a lift

 

kettőkor megérkeztek a szerelők 

nagy volt a zaj nők gyerekek fiatalok 

vihogtak a tegnapi beszólásokon 

még működtek a mammoni részletek pénztárgép 

pénzautomata jegypénztár pénzváltó

 

Az egyenes utcában a házak. 

Amikor felkapcsolják a villanyt,

égni kezdenek az ablakok. 

Amikor kinyitják az ajtót,

és átjárja a huzat a szobákat: 

azt mondanád, Dorothy, nem 

kell ide orkán – elég, elrepül

csak ennyitől. 

 



Görcsbe rándult ujjai: karmokban végződő,

lángoló oszlopok. Egyik felnyársalja a menny méhét, a tömpe,

a megvastagodott

segglyukába csusszan.

Eleven pókháló-szövedék az érzékelhető.



Táncra perdül a Vén Patás.

 

 

Teremtéstörténet



kezdetben volt az ég és volt a víz

nem volt se tér se jel se mindenevő idő



vízégből óriásteknős emelkedett

és megnevezte önmagát:

vagyok a határtalan

vagyok az egyensúly vagyok a föld



lábával a vizet megindította

hátával az eget kifeszítette





 

csend

lassan maga alá gyűr a mennyország.
arcomba csillagok taposnak árkot,
foszladozó teherré válik nevem

kezed keresem, tapogatva
toporgok egyhelyben
néma lettem. szelíd vadállat.
...
táltosfán kapaszkodom,
kezembe titkot szorítok,
s titkommal a távolba veszek. 

összegyűrt, néma ugatás lettem 
az Öreg Isten tarisznyájában. 
de lehet, még az sem.

 

Sosem faggattad az utakat, a falakat, a tetőket, a kövektől elvakult,
farkasfogúvá csorbult abalakokat éhségükről, árvaságukról,
nem érdekelt és nem volt rá idő hogy tiéddel azonosuljanak, a vérből, sárból mért lépcsőre állva, melléd,
hol egyetlen küszöböd, belépni az Istenhez arcod volt kezed,
feszült bőrben ínszalagokkal díszített udvarló kosarad,
túlnyíltál a romoktól cirádás, csipkézett mindenségen,
kinek egyetlen fekete- fehér égbolt hajolt fátyolként fején,
szűkölködése tiltott, becsméretlen erénye, lábatlankodása, 
a visszaverődő tépett fények sokaságában táncot lejtő törtsége, 

 

(Koszt... Kvártély Dezső fiókjából)

 

Az önutálat heverőjén fekszem,
pontatlanul tudok minden klasszikust, 
éjre nap és napra éj, utálkozom. 
Egész napos tevékenységem, 
más feladatot nem ismerek, csupán
utálkozom. 
Értékem semmi, kezdhetnék bármibe, 
emelni magam, fényezni minek, ítélkezem, 
utálkozom. 
Minek a lélektanászok magyarázata, 
úgyse hiszek csak szó, szó szavakat, 
nem lelkesít mások sportja, se sikere, 
se új nője, autója, napi katarzisa. 

 

 

Hóesésbe emelkedik a táj,
szelíden hízik köréje a háj.
(ma le fogják ölni a világot)

Puhán rezeg a rózsaszín idő,
az élet végül mindenből kinő.
(többé nem adnak neki moslékot)

Gyilkos lép az éjszaka óljába,
megáll s görbén ásít az ó-lába.
(csillagfényűre fen ki egy pengét)

 

 

Ne nézz, csak a hang, a szél, 
az utcazaj mögül láss, 
csak mintha betagozódnál 
a tájba, mint futó 
mellett robog a relatív 
világ, 
tájékozódási pont nélkül is 
visz előre az ösztön, 
a felhőket karámba hajtanád. 
Mintha lenne valami más, 
s ne csak a föld húzza lábaid, 
a lebegés az egyedüli elviselhető 
valóság, 

 

Hasadozó

Falcsik Marinak és Láposi Farkasnak



Életet álmodok, 
álmokat élek, 
bennem és köröttem 
peregnek a képek, 
összemosódik 
pódium és vászon, 
vajon hol kezdődik 
való világom? 
Székembe szegez, 
majd felránt a kényszer, 
szédülten figyelek, 
fel nem érem ésszel, 
síkok közt és térben 
pörgök, mint az atom, 
részben vagy egészben 
önmagamat adom. 

 

Hasamra, mint nehéz takaró, ült a hold.
Belőle szép nagy falatot a kutyám harapott,
így ma sem lett teli.
Az égen páratlan, magányos csillagok,
másutt, itthon egyik sem ragyog,
társát fel nem ismeri.
Amíg lent szél fútta a hangaszálakat,
közéjük szorult pár mora, mint lakat,
összeérni így nem lehet.

 

Bár tudnék szerelmes verseket írni,
magamnak fájni vagy örülni netán sírni,
de nem! Jeges bennem a dac, fázom és
fáznak körülöttem a bolygók,
ezek a fiatal csillagok, akik itt unalmukban
csókot sodornak arcomra, forrót, aztán meg szoknyájuk
hűvösével takarnak, mint a piramisok a titkot,

 

Pamutbugyi

Vásári zsibaj. Pamutbugyit nézek. 
Kiterítve minden, odalenn. Hideg 
van, egy saroknyira a templom. 
Ruhátlanul, nyögve szültél meg. 
  
Avasvasárnap. Utcaszéli tömeg. 
A lélek mindenkiből kilibeg. 
Az utca közepe szikkadt meder, 
azt nem ússza meg senki sem. 
  
Felénk tudják, hogy hol a part. 
És ha úsznak, akkor egymással 
szükségesen a minden szélén, 
jobb oldalt lefelé, egy irányban - 
  
aztán balra föl, amerre a harang 
kongatja a delet. Egyedül a nap 
mosolyog, hogy pamut a bugyim,  
és én majd éjszakára sem veszem  
le.

 

 

1.

ha nem őrjöngenétek

vagy ők

vagy mi

vagy senki sem talán

hallani

lehetne

a szorongás idegesítő

cuppo-

gását a

sárban hallani lehetne

tüzet

ropogást

fémvárost üvegvárost

lovak

patáit

dobognak ta-damm

aztán

sorban

lelövik őket minden

ordít

kiabál

átkozott hangzavar

 

 

Urban legény



Je suis Péter, je t'aime Budapest,

vidéki pulya a city közepén olcsó italozót keres,

mint régen a cimborákkal, zugkocsmákban volt az ágyunk,

a mosdókagylót megszentelni egymás haját fogva jártunk.

Ma csak egyedül. Pivo! Pivo! Igen, a másik is nekem lesz.

Felénél járok villanyoltáskor, zárás után egy egészséges

séta, ... hajnal felé találkozás egy tourist-tal,

a pad, amin ül, egyszerre wc és kocsmaasztal.

Kérdése egy "Where am I?"-ba kevert másnapos remegés,

Válaszom zárt ajkak mögött elmormolt "Flórián square".

 

azon az estén, mint a mesebeli hableány

még szétnézett e földi világban mielőtt

alábukott. teste nem vált semmivé,

lelke huszonnyolc lélekkel emelkedett

a mennybe.

azóta a parti fák minden sikolyra

ágaikkal a víz fölé nyúlnak,

a híd gerince elnehezül, ahogy a folyóra

szemfedőnek ereszkednek az éjszakák.

 

Jelenleg azoknak a nyelvén beszél,

akiknek nincs nyelvük.

Akiknek nincs egyetlen szavuk sem.

Akiknek a mindenható megengedte, hogy hallgassanak.

Felőlük zúghat a kagyló, csapdoshat a tenger.

Szólhat a hegedű. nem hallanak.

Nézegetik a festményeket és rágják a rágógumit.

Alszanak.

A némaság és a csend nem ugyanaz.

A némaság is egyfajta részvétel a világban.

De a némák számára egy szín elveszett.

 

Ó, Brigi, hová leszboszi véred visz,

Én oda nem mehetek már veled,

Kiskutya-koromban Isten házán túl

Népfrontos pártiskola pompázott,

 

Mindkettő maga erkölcsét hirdette –

Másban nemigen, a tiltásban össze-

Ért a hit, egót és ösztönt hűtve –

Tűz és víz, mixelve Marx és Jézus, hm.

 

      Penészes, pestisszagú, görcs sikátorok mélyéről

            lakmározni hívtak. A Bűnevő vagyok.

Üdv, drága hölgy! Hullamerev a tátott száj, dög-csókjaid íze kísért

                    ragacsos húsban, szétfolyó, szőrös kenyérben.



 Viasz-mellein ülő cseréptálból zabálok…

(Gőzölgő pecsenyék közt szar-szerű hurka,

      s égnek meredő nyúlláb.)

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal