VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Vers
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
angyalok gyűlnek a láthatáron
Amikor virágot vittünk
nincsenek gesztenyék. még júniusban leszedték valamennyit, puhán, tejesen. a hattyúkat felborogatja a szél, és most kalimpálnak, aztán belefagynak a holtágba.
tán tavasszal átbillennek. tán tavasszal dob nekik kenyeret. hűlt ujjaival festékhibás szvettert gombol magára, és összekucorodik a stégen.
Vadnyomok. S vízmosásban: kidőlt fák. Alattuk porhanyós avar. Barnálló gombák: egy-két tönk, kalap. Itt persze semmi sem zavar. Háttér: zöld, sárga, s rozsdás sziluettek. Neszes lehulló, halk levél. És napsugár tör át ritkuló lombon, És égsávból a földig ér.
RETTENET 2.
Álmaid kioltják a valóság bezúduló jeges gleccserei.
Futószalagon Közös időnk suhanó emlékképei.
Megszakad szíved miközben a haldokló szemébe nézel.
Igaz hogy a képen a Népszínház utca látható Ezerkilencszázötvenhat elmúlt De én sose jártam a Nép
„Jaj meg-megáll a láb, mert fél, hogy sírba téved.”
éjszaka a sírba téved
Aprócskát koppant a kis levél, a párkányra szállt, és ott lesett. Nem tudtam miért jött, mit remél, kezembe vettem – csak reszketett.
Sáros volt, foltos, és szaggatott – felkapta többször az őszi szél! Becsuktam csendben az ablakot – ennyi az élet, hát ennyit ér?
poszáta, íme: pontos, egyetlen dal csak, s okos tekintet (Keiseki, kb. XVII-XVIII sz)
Vállamat mesterek veregették, s lám, mire vittem, magam magam, az aki vagyok, jobb, rosszabb, ki tudja, nem lehet az, aki nemrég még voltam, vagy aki leszek siratva, kiterítve, holtan, búcsúztatva, meghatottan, ezért is hát nagyon kell lenni most, maradéktalan, tövig vágni a nádat, ne maradjon ürítetlen pohár utánad.
DÖNTÉS
Elhagytam mind, kinek tekintetében szabadságvágy lángolt szenvedély helyett.
Nagyanyám konyhája kincsekkel volt tele, de ezt csak én láttam, nem kérkedett vele.
A ház aprajának, ha reszelt a torka, mindig akadt pár szem mentolos cukorka.
csomóan vagyunk,
Kozmikus porból lettünk Kozmikus porrá leszünk, Közösek bennünk az alkatrészek, Bár néhol vannak hézagok rések,
De ott az űrkitöltő: csillagmalter, Ősrobbanás, a teremtő valcer, Vonzás-taszítás az ósdi habarcs, Mely lelket-testet egybekavart.
Őszülő fák közt jár a szél,
Kíváncsi lett, hát leballagott a vers, kíváncsi füllel, kíváncsi szemmel, kitárt szívvel, mosollyal az emberek közé, szép arcokat, kedves tekinteteket keresve, a Parnasszus visszhangtalan csöndjéből pajkos gyermekkacagásra vágyott, emberi szóra, találkozásokra, párás ölelésekre, kockás abroszos asztalokra, könyöklő nótázásra, imbolygó léptű Szindbádok történeteire, borosdugók penészespince-illatára,
Levél Alanyából XX.
Tenger által határolt hajlékom hűvösében csendes a hajnal, a balkonon ücsörgök, az asztalon gyűrött könyv, kávé, könnyű szellő babrál ezüstbe fordult hajjal.
A Toros hegység felett hajnalpír színezi az eget, odalent az üres utcán hártyás lábakon vánszorog az idő, ahogy ő, úgy én sem sietek.
Hová is mehetnék e hajnali órán, és minek? A kihalt parton pár girhes kutya kószál, ők sem hiányoznak senkinek.
(Háttal a világnak c. kötetből)
Ismétlődés
mélyében mutatja helyed; ismétlődik az ezerszer elhallgatott magának jogot követel.
Hatalmas hegyek mögül akárha vér, zúdul alá vöröslő lavina.
Ebben a szédülékeny őszi délutánban elmosódó arcod lebegteti asszociációk kígyózó sora.
leírom, kitörlöm. most ez van.
leírom. kitölt. most ez van. egy kerge fecske körbeszáll
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|