Az én félelmem lusta állat,

nem támad, szelíden zabál csak,

nyámmog, talán még foga sincsen,

de nyomát látom a kilincsen,

bár belépnék egy új szobába

a nyála vár rám, csillogása

undorít, megemészt végül,

s meghátrálok tettek nélkül.

   Negatív síkok

(2. változat)

Az első képen öntudatlanul burjánzó kettős földrész.

Az első képen a további képekről hiányzó figurák valaga.

Az első képen szitakötőszárny-leplű Succubus.

Az első képen szikkadt okádék a félregombolt zakón.

Az első képen a médium testnyílásai visszanyelik

a nyálkás-hűvös ektoplazmát.

Az első képen az első kép.

Én és a nyár

Iszom arany szavát,

Sóhaja illatát,

Arca keménységet,

Múltba temetett összes fájdalmában,

Reggeli résszegségét.

Iszom az éppen csorduló nektárt,

Festett szeme kékét,

Hullámzó lelkéről lekonyuló

Lelkesedését.

Olyan mintha ketten volnánk,

Hiány

Amikor itt vagy,
jobban hiányzol,
mint amikor
nem vagy itt.

Idegesítem a lányomat. Halkszavú

asszony lettem, kiabál, elsírja magát. 

Tagad.

Reggelente ébresztjük egymást. 

A lift nyöszörög. A test nyöszörög. 

Pakolgatjuk a végtagjainkat.

Álomlovagok. Papírfecnik az út mentén, 

jegyzetek, gondolatok, a lába nyoma.

FÉNY-ÁRNYÉK

pajkos játék

fény a fénnyel

fény az árnyékkal

árnyék az árnyékkal

színek bomlanak

díszes legyező

pávaszárny lebben

és elszáll hová

nem követheti a szem

szellő bújik meg

a lány hajában

szemében fény

és homály

véget nem érő küzdelme

Esendő fények

Gyertyaláng libeg az üres színpadon.

– Az előbb még itt volt – mondja

valaki csodálkozva, de belefojtja

a szót egy mentő szirénája.

Dallama nincs, csak én hallom

belé az Örömódát, mert tudom,

hogy időben fog odaérni, ahol

lélekszakadva várják.

Vannak, kik

föl se jöttek az óvóhelyről, nem

hitték el, hogy véget ért a háború.

És vannak, kik már indulnak lefelé,

pedig még el se kezdődött az új.

Sötét arcát fordítja felénk a Hold.

A Föld fényei meg oly

esendők, hogy

arra nincs hasonlat. Csak annyi biztos,

ha magadhoz ölelsz egy másik embert,

mintha azt mondanád némán: fiat lux.

összetört napok

kopogó szemekkel kutat át minden polcot.

már megint nem tudja összerakni a napot.

elgurultak azok az átkozott darabok, akár

a könnycseppek, amik régen olyan könnyen

előbuktak, vagy mint az utolsó százas a

szekrény mögötti zugban. de nincs ereje

előkotorni, hisz a szíve egyre veszettebbül

ugrál, üres gyomra görcsbe rándul, ahogy

a szobára köd települ. a betűk elmosódnak,

Mióta kevesebb a költőpénz és drágább a mécses,

péntekenként inkább körbejárok

és meglocsolom a lakásban a virágokat.

Megállok minden cserép előtt,

s elsorolom a rokonokat, barátokat,

az ősök felöl könnyű, az oldalág már akadozó.

Gondolok pár szót szólni hozzájuk, közben

hol felelnek, hol nem, csak mosolyognak.

Minden cserépbe egy emlékezésnyit öntök:

egy virág – egy halott.

Engedd, hogy a madarak hazavigyenek, olvassam a kazlat,

a felhőt, egyem a csipetkés bablevest,

állongjak major palánkja mellett, mint egy idegen koldus,

aki talán még a hosszú őszből maradt itt,

és nem mehet tovább elhagyott dalaitokkal, sírásaitokkal,

gondolkozik a halottain, régi kedvesein,

és mindenféle szomorúságokra gondol, bajban búsulókra,

kepére, mely hortyogva alszik, mint a dűlő, mint a falvak,

kiált kétségbeesve a tél a hétköznap esti csöndhöz,

ami körülvesz, mint a szánok ragyogása, majdnem ének,

hallhatnád megint ez egyszer, hogy kérdik: hová mennél?

azt hittem csak kislány maradsz, kislány

azt hittem, csak álom leszel, nagyfiú

nem egyszerű ez az épített lomtár, de szakszerű

és megszoktam, mert színpad

(meséltem a táncot, a tévét, a rádiót,

s hogy tenyeremben a tövis, a vágás, a vonások,

hogy kilencvennégyben te hol voltál,

amikor nekem az a tábor...

és érted-e ezt, hogy amit a szememben látsz, az vagy

nem egy kinőtt ruha,

nem egy eldobott rongy,

nem mindenki levetett ruhája,

nekem a minden –

Te azt akarod téged mindenki így szeressen,

egynek nem hiszel, a sok kevés, a minden nem elég, Te jó Isten!)

Napfény ég a házfalon,

A paramicsák ivadékai vagyunk

Mi, akik most is érezzük

A hol volt, hol nem volt kenyér ízét,

S akik őrző angyalai vagyunk

Az öreg fazék titkának,

Amit sokszor a megaláztatások levével

Töltött meg a sors.

Camera Obscura

(Bolemant Lászlónak)

mert mindig szembejön a táj

látványa megragad

retinádra vetülnek

kis- és nagyfelbontású képei

egy város, egy erdő, egy vízpart

s te exponálsz

kattan a pillanat

Cheers 

Pezsgő pillanat,

csilingelő könnyedség

Kimérve: pár lat. 

lassul

messzire innen város
még mérföldes lépéssel is
távol az állandó lüktetés 
távol a muzsika szó

itt holdvilág van
Tisza illat
itt csillagfény van
s a szél ringat

ketyeg az idő
a gerendában szú perceg

kint gyereknevetés bújik
kint tarka gyom

ennyi(?)

Isten tán az alkonyok borát kortyolva

jutott más dimenzióba mert

ide nem néz le mostanság az biztos

itt hiába serceg a világ időhullám-tere

szigetelve előtte a lét

kint jéghegy reccsen mint a túlvilág zaja

bent kihűlt szobák csöndje feszül falaknak

míg hőszigetelt éjjelekről álmodunk

napszálltakor a por elül

Istenverte kastélyából az óceán felé. Megsántult, kilencfejű lovon.

Véres-tüskés, ágas-bogas lombkoronájú a mélyzöld emberfő.

Nyáltól síkos, csontszerű Hold a pajzsa:

törékeny csigaház. Különös kígyópárról suttog

a halálra sebzett nővér…

Világunk immár az enyészet martaléka.

Belülről kezdődött a rothadás. (Valamennyi testnyíláson

csörgedezik a málló belsőség gőzölgő leve.)

Elutasította a spontán alakuló, természetes,

uralomnélküli közösségeszményt. S a hierarchikus, tekintélyelvű

csinálmányokról csak a hatalmi téboly hazudhatja ideig-óráig,

hogy életképesek.

Van Gogh

Holtak szájában aranyfog
Aranyfoguk kiveszik
Képek azok. A bakancsok
Szék koporsó meg parasztok
Virágok meg napraforgók
Holtuk után megveszik

az először meglátott tenger fekete árnyékokkal irdalt
piszkoskék hullámaitól nem voltam elragadtatva
éhes voltam piszkosul fáradt és kicsit dühített hogy semmi
végtelenség csak a nyirkos hideg és a fel-felcsapó hullámok
párafoltjai
egy sziget zárta a láthatárt végében kiemelkedő építményfolttal
helsingör vára mondta áhítattal kísérőnk amikor éppen
fordulni akartam hogy kikerüljön a didergető nyirok

ennyi maradt meg bennem a nagynak remélt élményből
és visszafelé valahol még egy partszakasz
irdatlan mennyiségű óriás kőtömbök hegyként torlódva
formájuk mint a hegyi patakok simára csiszolt kavicsai
ugráltam egyikről a másikra
alattam szakadéknyi hézagok fölöttem viharfelhőnyi
sirálytömeg
és bennem az érzés ahogy ugrástól ugrásig
zsugorodik az életösztön

Feltételes…

Egy

ballonkabát.

A skótkockás

szoknya.

Megfeszült arc

selyemillata.

Rozsdamart

hullámbádog

tető.

Egy

balkáni gerle

lábcsonkja.

Cézium-137

eső.

Amerikai

öngyújtóból

kipattanó

tűzkő.

Románc…