Úgy is vágok neki mindegyiknek,
hogy vers legyen.
Nem akarok lélektanászra költeni,
se tanárra, szerelemre sem egy ideje.
A kötélen jól elvagyok
– kilengek egyfelé,
a vers meg másfelől –
kapaszkodok belé, könnyedén,
nekem ez kell a mutatványhoz.

Úgy látom, ma sem jött el a világvége.
Vállamra passzátszél és halcsont tapad.
A tenger sós vize felragad az égre
és örökkévalóságig lassul egy mozdulat.
Hullámmezővé érik most a felszín,
lebegő tányérok a liliomok –

Találkozni akartam vele, azt mondják, olyan, mint az elvonási tünet, nincs egy jó szava hozzá senkinek, nem tudja eldönteni, hogy Földön vagy csak üzemen kívüli, ha nem kérdik is, arról beszél, hogy olvasta az Aranyketrecet, nem szégyen az, ha személyiségzavaros vagy kényszeres, vele ütik agyon az időt, amit azért utál az ember, mert a múlása senkinek sem kell, át akar férni a másodpercek között – nincs időpazarlás –, de mindig késik, különcül öltözött, divatot diktál, mint egy menő manöken, pazarul pazarol, cipőjén Bagarol, nem érdekli sem a vörös szőnyeg, sem a kifutó, nem csinál hülyét magából, nem sétál pengeélen platform cipőben, inkább kitalál egy lábbelit, a fűzője ezüst, abban érkezik, jól tudja, hogy szerencsés, ki mielőtt kihal, megvív szorongásaival, kihányja félelmeit, úgy csinál, mint akit csak az álma szedál, és nem szed olanzapint, nem függ mástól, csak a biztos egzisztenciától,

Halmosi Sándornak

egy régi novellámban

Duglas a kutya ugatott

kiharapott egy darabot

a reggelből

a csendbe először

képzelt szeretőm bicikli

láncának zaja

Nika cipőjének kopogása

a folyosó kövezetén

túldobogott a szívem

a csendben először

erős voltam és hatalmas

szerelem ittas

látássérült utas

a kishír

hiteles forrásból értesültünk
a holland hadsereg új fekete rózsákat
állít hadrendbe
az új rózsák külsőre emlékezetnek
az előző fejlesztésre
az egyiknek vörös a bibéje
a másiknak porzói sárgák
az újítás belső szerkezetükben van
hatósugaruk és illatuk határtalan

a hír arról is szól
az újfajta fekete rózsákat
a háza kis előkertjében
egy öreg hippi nevelte ki
az évek hosszú során

ha tudnád mi zajlik benned nem menekülnél a gondolataid elől
heveny gondolatvázlataid közé
szétzsibbasztani velük az érzéseidet
amik megpróbálnak levezetni létezésed gyökeréig
hogy felismerd azt is amit eddig mélyen titkoltál
hogy már nincs
de valószínűleg eddig sem volt jogod fájdalom nélkül élni

Oda menj, ahol füstös kéményt látsz,

ahol sírni lehet, kifosztott nők gyújtanak tüzet,

minden álmot elfelejtenek, padlásgerendákat,

baglyokat, levegőből sodort köteleket.

Pántlikás, szárnyas lovak horkannak föl velük,

ahogy téli sötétből a lángokba néznek,

alig-alig beszélnek valakivel,

mintha harcmezőn maradt férfiakat ölelnének,

félholt testeket, törött Krisztust,

a megfeszített fáját a vörös havon.

MEMENTO

fáradt agyag
ráncos
szikkadt
a nap gyilkos simogatásában

ujjlenyomatok őrzik
az érintés
a formálás
a magára-hagyás
megmerevedett nyomait

Letaroltatott és megszáradt, mint a fű, az én szívem (102. zsoltár)

Még írni vagy beszélni egyre megy, hiszen

ugyanabban a történetben vagyok a csetlő-botló figura,

türelmesen kivárok hát bármit, ha szórakoztat,

hiszen csak mulattat, ha valamire nem emlékezem.

Írok ezt-azt, inkább, mint aláírok,

megyek vígan bokázva a tollam után,

koccintok, ha van kivel, kézfogás helyett is,

élvezve marasztalom a bennem terpeszkedő unalmat.

Az én fenyőfámon 
nem volt csecse-becse
és alatta se volt
encsem-bencsem ajándék.
Az én fenyőfámon 
üres tekintet csüngött
s rajta sok-sok emlék,
mely szótlanul fecseg

Őszinte szívvel Előtted

Dicséret – dalszöveg

A szív túlcsordul. Kilép a lélekből az én.

Túlfolyik a hála, az öröm és az ének.

Ahogy Isten az emberi létbe belép.

Kis üggyé válik a profán, a szép.

Grandiózussá nő a vágyakozás, a keresés.

S csilingel, gyöngy-hangokkal jelez a baj idején.

Lejátssza álmodban, miként lett meg a születés?

jelentés

a becsület báltermében
nem a széliránynak
megfelelő sebességgel
vezette világnézetét

kórházba szállítása közben
a szabályosan szembejövő
ünnepi jelszónak rohant
láncait vesztette

a kirakatrendezők
mélységes megrendüléssel
a hiba kijavításán fáradoznak
rendületlenül

ki kell gyászolnom valahogy és nem tudom hogy miért jutott eszembe a száz év magány amit mindig rosszul olvastam lapokat átugorva vagy egy sort aláhúzva mert fontos volt azon a napon született amikor a legjobb a bor cukorfoka (van ilyen ezredik Nap? ) édes asztali desszertboré ahogy a meséimben képzelem aznap autózott majd amikor kiszállt a kocsiból akkor látta egészben a regényét két meddő év után megelevenedett egy falu élete ahol nem történik semmi az asztali bor borostyán fénye kellett ahhoz hogy kiugorjon a kocsiból a bor és egy kérges férfitenyér az illat hogy eszébe jussanak ursulák és combjaik. a combokról jutott eszébe az egész követhetetlen laookon csoport aureliánók és buendiák amaranták és fernandák, josék és ursulák szeretkezve

Drakula vért köp. Egymilliárd ember éhezik.

(Lelkiismeretünk éhség.)

S az ocsmány, fertőzött pocsolyavíz,

amelyből az állatok sem innának? Minden második

földlakónak ilyen jut… (S a „fogyasztói társadalom”

kreatúrái az autót is ivóvízzel mossák.) Ez bűntudatunk

tantaluszi szomjúsága…

a világ keletkezése

nagyapám ecetgyári munkás volt

minden nap hajnalban indult a gyárba

két óra gyalog és kettő vissza

nagyanyám harmincöt évesen hagyta magára

de öt gyerek álmába angyalként visszajárt

negyvenhétben nagyapám anyám és két bátyja

papírok nélkül nekivágott a határnak

egy nap rácsok mögött szalmazsákon

némi leves majd tovább puliszkáért napszámba

pedig már odaát is utálták

Helyjegyes intercity járat

Egyetlen ambícióm volt: Hemingway-t megnevettetni,

látni, ahogy ráismer verseimben a saját módszerére,

és elmosolyodik, de nem várt meg,

és soha nem mosolygott, csak fejbe lőtte magát.

Mire odaértem, mire benézhettem a verandaablakán,

már csak az a rohadt karosszék maradt. Meg a puska.

Létgyónás

Meztelenül nézem a felkelő Napot,
pedig ekkor van a leghidegebb.
A horizont lázas, míg kezem fagyott,
s vagyok magammal egyre idegenebb.
Balkonládámban pang az erjedt múlt,
megöntöztem sokszor - de minek.
A felejtés mára már divatjamúlt,
gardrób-lelke van mindenkinek.

A múlt tizenhat évig hordott ki,
hogy a jelenem világra segítsen.
Lelke felsírt - mondta a doki,
csend visszhangzott a váróteremben.
Mert hazugság rágta cserepes ajkuk,
másnál hallották meg a szótlanságot;
kiterített lapokból állt póker-arcuk.
All-in-t dobtam, ők boldogtalanságot.

A test dekonstrukciója

Standovár Ágotának

Súgnak az összerezzenések.
Kis fázás. A sál körbetekerése.
A kabát gallérjai összeborulnak.
Szép a holnap. Jön egy exkluzív mondat –

Új reggel, új lap. Lapozgat a nappal.
A fájdalmak fogynak.
Hazajöttél. Itt vagy.
A nevetést hoztad? Mondd csak!
Új csontok. Új ízületek.
Isten megszületett. Bort ad.
Látod? Új érzés, amit beültetett.
Az újrakezdés elküldetett.
Nem másnak. Neked.
Lágy varratok s óvatos hegek.
Ez mindenkinek üzenet.
A próbák után szabadabb hetek.
A boldogságot megszokja a test.
S a lélek összeforr valami elevennel.
Ki gondolná, hogy a gyógyulás megszentel?
Folyton születik, újraírja lényegét az ember.

Mell-ék-zönge

Napok óta fúj a szél.
Az átültetett szobanövény
az erkélyen egyre több
levelet hoz: életzöld.

A párját még nem
tette új cserépbe,
nincs alatta-körülötte
más föld, csak az eddigi.

Minden viszonyítás
készsége: a változás.
Párhuzamos valósság -
az egyik tartja a másikát.

Tán eszembe jutott volna vers, amelyet többször hallottam,

de féltem, nem tudom folytatni onnan a sort, hogy:

nem is a nap miatt, nem is a föld miatt,
hanem e hosszúkás tűz miatt, melynek ereje egyre nő majd,
egy napon ez lesz az egyetlen fény, mely megmarad,

mikor a szüreti bálban a nők arca már kipirosodott a tánctól,

egy napon, annak hány éve már, hogy szakadt a hó,

némán ballagtunk a házfalak mellett, és néztük az ablakokat,

amelyekben a muskátlik fehérek voltak, lódultak-pördültek,