Videó

A Petőfi Irodalmi Múzeum videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Márkus László: Fények vonzásában

 

Elballagnak a hallgatagok.

Az összezárt fogak nemzedéke.

Sorban, elgondolkodva, egymás nyomába lépve,

ki fásultan, ki berzenkedve,

de mindig ritka, szűrt szavakkal.

Az elhallgatottak.

A lehallgatottak.

A kihallgatottak.

Az elhallgatók és az elhallgattatottak.

Körülöttük dübörgő a csönd.

Fülsüketítő a róluk hallgatás.

 


Németh Kriszta: Rorschach 

 

 

Madár



Üvegkalitkában
szédülő emlék-madár.
Csőrén címer lobog.
Lábával le nem léphet.
Szárnyában már-nem-bízhat.
Körülötte üveg,
alatta szironnyá alvadt
zongoraakkord –
fehér és üres.

 


Orbók Ildikó: Sors

 

Zenész a diófa alatt



A nyár gombos harmonika, kovácssegéd kezd dalt,

mindjárt kezdi, augusztus fúj széthúzott fújtatót,

vagy a rét, ami eltűnő vízdudákkal van tele,

és annyi ilyen van, csak az őzek látják,

a nagypénteken megfürösztött lovak,

hetven év múltán is a hangot felcsendülni hallom,

hiszek mindenben, aminek köze van új napokhoz,

elvesztett ruhákhoz, cipőkhöz,

kötélen csonttáfagyott lepedőkhöz, a hangszerhez,

amin Drácz János játszott a diófa alatt,

 


Orbók Ildikó: Teremtés  

 

 

Örvény

 

Csakráid surrogását hallani. Gerincedre

kövült a láva – gyöngyeidet, mint szaloncukrot

rejted sztaniolba, csörgő celofánba.

Savtalanítod gondolataid, át ne marják

az agyhártyát. Tüzet szítasz a szövetek alatt,

navigálod a boldogság ékköveit.

 

Kafkát olvasva lépek az örvénybe –

lobbanj, szűkülj a körbe, s vizsgáld meg,

ki maradt kinn, ki benned örökre.

 


Orbók Ildikó: Lenn és fenn 

 

 

néha mintha bennem és velem születnének újra a színek

és mutatnák azt ami biztos hogy nem én vagyok

de mindig velem volt

és sejtéseiben ott van a valahol a valamikor bármi megtörténhet 

minden esélye

és soha nem kéri magát számon rajtam

persze hangulataim hullámzásában szabad prédaként viselkedek 

megérzi hogy máig nem sikerült felnőnöm

és sérülni is még mindig csak gyerekként tudok

 


Fábián István: Engem hívnak Fábiánpistának

 

ÖRÖKTÉL: ELMÚLT NOVEMBER

Nagy Gáspárhoz

 

 

Bevonjuk az eget:

óriás vitorlát.

Horizontunk

póktojásos kulcslyuk.

Volt egy ország,

milyen ország?

Merre volt

se tudjuk.

 

 


Orbók Ildikó: Sirató

 

Lángol az erdő Szibériában,

a változatosság kedvéért már

nemcsak az ősfák, fenyvesek égnek:

lángra kapott és izzik a tőzeg,

oltani azt végképp lehetetlen,

olvad alatta a jég, a fagyott föld,

sarki olajtartályok csöndben

ontják mérgük a tengervízbe.

 


Nagy Attila: Portrék (1988-) – Önarckép IV. (metrós)

Szombat van. Január. Délután. Kinézek. A Duna, a Sziget fái. Nincsenek sirályok, nem látok egyet sem. Gyógyszeríz a számban. Kicsit szédelgek. Kórházban voltam. A dühöngő osztályon. Hárman feküdtünk egy kicsiny, kétágyas szobában. Ágyamon se paplan, se párna. Csak a huzat. Azzal takarództam. Nem voltam odavaló, tudták a nővérek. Semmi helyünk nincsen, nagy a zsúfoltság, mondták. Négy napig voltam ott. A zárton. A sarokban. A hegyen, magasan a város felett.

 

 
Nagy Attila: Dreams 1988- (álmok) , Árnyékember

 

Árnyékok
játszanak benned
kúszva, észrevétlen – tudattalan fény-gyilkosságokkal
ellepve, eltakarva eszméletedet.
Árnyékvilágok
televényei öntik el a meglátás, ébredés
megalázott foton-csíkjait – bódító zaj,- és csend-rohamokkal
szétverve elme-tudat-érzékeidet.

És elalszol, de nem tudod, mert nem érzed
És elveszel, de nem érted, mert azt hiszed,
hogy okos vagy és szép.
Pedig nem – pedig nem.
Kötéltáncodban
nem látod a kötelet, amin lépdelsz

 


Szabadi Katalin: Cella – Emlékezés 7. (Szakácsi Sándor-sorozat)

Sárbagyalázva a liliomok

letördelve mind az orgonák

rázza a szél a nyárfavattalombot

mint molyrágta színházi tollboát

 

Iszamos kampón vért izzadó hazai friss húsok

lógnak a pillangókéses kerítésen a koronavírusok

 


Szabadi Katalin: Cella – Emlékezés 2.
(Szakácsi Sándor-sorozat)

 

 

Egy céltalan állomáson

kihány magából a vonat,

mint egy zavaros pocsolyába,

úgy esem arccal a városba.

A katakombaszagú aluljáróban

pokrócba csavart hajléktalan

a területét féltve vicsorog.

A téren ágak meztelenkednek,

falevelek fogócskáznak a földön,

fiúk sétálnak kézen fogva.

Eszembe jut, mikor itt találkoztunk,

és köszönésképpen megérintettelek

a magam udvariatlan módján.

Most leszegett fejjel sunnyogok,

nehogy észrevegyenek az ismerős padok.

 


Bátai Sándor: Princípium (1) 

 

 

Varanasi

 

Szennyes rongyaim

a követ csókdossák

és szitkaimtól

iszamos a ghát.

Hűtlen szívem

mossa, mossa magát.

 


Nyírfalvi Károly: Warhol 4.

Ab ovo

Eredendően a bűn a hunyó

 

Úgy hírlik Trump az új Círus.

Az Örökkévaló újfent

Egy pogány uralkodót használna?

Hogy mire? Apokrif tartalom.

Macron Nabukodonozorként politizál.

A volt gyarmatokat mind egybegyűjti.

Összekapcsolja Afrikát Európával.

Még nem látott a világ olyan birodalmat,

Amilyen ebből kikerekedik.

 


Botz Yvette: Virágszedő – vegyes technikával készült díszüveg 

 

 

Mindenütt csurog a vérem



Mintha a mindenség megfagyott volna miközöttünk,

a sikoltás is, ami te voltál, mint egy tücskös éjszaka,

ami megint sírással világosodik ki, ha elfut a nyár,

mindenütt csurog a vérem,

hogy ne ismerje meg őszi hangomat páskomi homok,

könnyes arcom a Hóvirág-forrás tükre ne nézegesse,

ne tudjak semmit az utazásokról, sorsokról itt, most,

mezőre kuporodva a szabadság szép szaváról,

gyűlöletről, megaláztatásról,

az elmenekülőkről és a fájdalomról, bódogtenyérről,

melynek levelei folyton kitépik belőlem az emlékeket,

voltam-e levendulád az imakönyvben?

 


Fábián István: A tojás

 

A BAROM

 

 

Künn áll az esőn,

mint nemtörődöm istenek.

Hová mozdulna, minek?

Áll a hideg záporba forduló mezőn,

ahogy a háttal kiváró

csorda: fülét se billenti,

áll az esőben.

 


Kovács Zolán: rézkarc 50/7. 2005.

 

MINT EGY RANDEVÚN

 

Mint egy randevún, valami mindig

megtapad. Hol a színe, hol a fonákja. 

Patchwork-életünk percenként dagad.

A perc nem az időben van. 

A síp nem a mi szánkban. 

A gyónás, mint mindig, elmarad.

 


Kovács Zolán: rézkarc 50/7. 2005.

 

Az ember egyszer csak magára marad,

ahogy elindult, amikor elszakadt.

Az út végére is ugyanúgy ér.

Elpattan valami. Talán egy ér.

Az idő és tér ott elveszett.

Már nem kergeti a felleget.

Az avar lehet oly hangtalan,

ha hűvös ősszel betakar,

s ahogy alatta bomlik az élet

nyűtt sejtekből ismét ébred.

Kibújik bimbó, sziklevél,

féreg, rovar. Szárny rebben

és nem jut eszébe egynek sem,

ha földre született röppenjen.

 

Botz Yvette: Tél
üvegplasztika (más fényviszonyok közt)

 

A szemlélődés útjain nem sok

virág nyílik, de vannak köztük kövek.

Patakok, lassan érlelődő mozdulatok.

Mintha kivéste volna a tájat az ember.

A vizek hálóba fonva szövik át az emlékezés

rétjeit. De már a víz sem ugyanaz.

Lélegeznél, de tüdőd a párás lombokon

fennakad. Kocsonyás tekinteted rezeg

 

a vékonnyá csiszolt álmok talpkövein. 

 

 


Botz Yvette: Tél
tiffany technikával készült üvegplasztika a "négy évszak" csoportból

 

"A térképek, amiket kislányként rajzoltam" igen ám,

de aztán a nagyitól megtudtam, hogy mégiscsak

fiú vagyok. Jöttek a testképek. Tizennégy volnék?

Itt az idő, hogy elkezdjek csúnyán beszélni.

Az erőszak csak foltokban kerülget,

s mint vízbefúló falevelet, többnyire nem is látni,

de a jelene tudható. Tarts titokban mondtam.

Nem akarom, hogy beszéljenek erről a helyről, vagyis rólam.

 


Kelebi Kiss István: Két fa – tusrajz

 

körbesétáltatja tekintetét a szürkületben

a tujasor felett húzódó íven 

az utcalámpák szivárgó fehér derengésében a mars bukkan fel elsőnek

nem nagy kunszt gondolja

sietség nélkül idézi fel a mars-szondák felvételein morzsolódó tengerfenék

rozsdavörös kőhullámait az emlékezetéből 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal