VideóKeresés a honlapon:Partnereink:
|
Vers
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
1. Első
A szívem egy repülőgép, ami épp leszállni készül San Francisco felett. Késő este van, nyújtogatja a futóműveit, mint végtagjait egy ébredező oroszlán. A földet figyelve gyönyörködik, a fekete textúrán csoportokba tömörülnek a fénypontok. Erőlteti a szemeit, hátha meg tudja mondani, mi lehet a forrásuk.
Hangoló
éltem én is, mint kőszobor – ártéri krisztus a víz alatt,
de a városokat meztelen lábbal járom a szélben – gyűrött kottám nyirkos bőrömre tapad
hűvös áramlattal érkezel, szemed vérmező – életem hullámsír, öledben örök temető
VIGYÁZZ RÁM! Szapphói strófákban
Végre itthon! Már alig él a szívem! Benn a házban nem fenyegetsz, te vírus! Ég a villany, és koronát a lámpa- glória tesz rám.
Ágyba bújva, újra a régi vágyak éjre várnak. És aki így csinálja, jó. Ki mégse bírja bezárva, kintre óvatosan csak!
Lásd, a szájmaszk véd, amig – ó –, a vírus- vész alább hagy majd. Rizikó, amíg tart. Gond a járvány. Illan a kór, a vész majd. Jól te vigyázz rám!
Árnyékok
hiányaink
a hiányból nincs hiány csukott ablak mögül bámulom a szezonvégi színeket a sok egymást is taszító tegnapot kiselejtezett álmok bomlástermékeként próbálom lekésni a halált de nem tudom kitépni az álnok zsibbadást vérem belesajdul ha nem vagy itt álmomban múltunkkal helyettesítelek újrafestem a mosolyod s a szívedbe tetovált utolsó mondatot – de okos dolog-e hűnek maradni a kimondott szóhoz ha a hóhérom te vagy
Sohasem láttam az apám sírját.
Nem mintha elfelejtettem volna azokat a feddő szemeit, sem a hatalmas keze nyomát az esti kilincseinken minden éjjel félig elfordulnak és ő jönne besározva világi dolgoktól zömök és szótlan mintha egész nap csak várnám felkészülten, hogy újraformálják mindannyiunk alakját de most az esti kilincsek némák nem ismernek fel minket, ahogy elhaladunk mellettük.
Baky Péter tollrajza
felhővel takarózik az újhold születik benne opálos remény csillagkavicsok közt rejtőző búvópatak ezüst szálakból hímzett szótakaró a mindenség titkát rejtő éjjelek sötét egén alszik a világ vele együtt lélegzik valami fehér hiány kesze-kusza út
Baky Péter tollrajza
Szegény öregek panaszai, járvány idején
Kávéillat és mély bíbor lebben a teremben. Bársonykötésben a könyvek, zöld könyöklő posztó az íróasztalon, halvány csillárfény keveredik a hangjegyek diszkréten halk melankóliájába. Ez itt tulajdonképpen az én szobám. A sarokban új festményen dolgozik Renoir, Bach a via dolorosa másfél kilométerét járja újra (és újra), hogy minél hitelesebb lehessen a Passió, mit komponál. A francia szalonban gardedámok önfeledt csevegése. Erkélyem innovatív, mondhatni talán avantgard, itt Delacroix rendezett be éppen egy kisebb lovardát, hol most is elszánt türelemmel csitítgatja villámlástól megriadt lovát. Éjszaka lehet, talán hajnalodik
Signum
Nyárfavirágzás
Nyílik a nyárfa kabócabolyha viszi a lomha lepke-lég
szállongva hull lebegve szárnyal hó- zuhatagként zúdul feléd
tollpihezápor kavarog, táncol orrodon landol
pillád takarja
Abdullah: Idegesek, félnek, mutogatnak rám, vagy éppen megsimogatnak…Nem értem. A nők le vannak vetkőzve – az utcákon is. Elfordulok tőlük, ők kuncognak, majd visszafordulok feléjük és nem találom se a mosolyomat, se a megvetésemet…
Lehet-e őrizni tovább ezeket az egymásba átforrt kazlakat, a mellünkbe tűzött gyertyákat, madarat, tengert, kemence kopott kövét, kurugláját, seb csúnya sötétjét, lepokrócozott lovat, úszó fölleget, vaslándzsa-kerítést, hóban kiürült méhű szűz Madonnát, mezei borzas virágot, világ ékességét, árva bűnösök asszony anyját, nem várva soha megárasztott vizekre, egy villám fényére, fél-alvó udvarokra, ablakokra, macskanyelvű lepkékre, amikor vergődő szárnyakkal a cseréptál-nappalba szállnak,
kidobósecc-pecc kislány ugorj csak kimehetsz az udvarra holnapután fogás után bejöhetsz a házba cérnára fűzlek ha cinegére énekelsz ugorj cica kapd el végre az egérre férfitérre
huss
Allúzió a szerelem, szívek tündérszép allúziója …
Akkor, útközben, épp a meztelen ebédre menet, ritmikus üvöltés állított meg a Giovanni szobájából, a felkapott és proccos 118. Nyugati sugárút és a dohos homályba futó Wesselényi utca sarkán, kattogó bakelitről, vagy tán nyávogó, szalagos magnóról? A régi nóta:
Hogy nemzedékem legjobbjai nem hisznek nemzedékem legjobbjainak, hisz nemzedékem legjobbjai nem bíznak nemzedékem legjobbjaiban látva, némán lapulnak nemzedékem legjobbjai, nem szólnak, nem írnak, nem üzennek, csak félnek fogvacogva, hogy hirtelen kiderül, nem is ők nemzedékem legjobbjai.
Pandémia idején
Változtatni szükséges. A régi nem mehet tovább. Határtalan önzésében az ember mindenható Úrnak képzeli magát. Olyan felfuvalkodott lett, csak pusztít, Pénznek, Hatalomnak hódol, tönkre tesz. Haldoklik a Föld. Majd természeti, társadalmi kataklizma lengedez fejünk felett, s láthatatlan vírusok tanítanak félelmet, alázatot, hiszen a fenntarthatóság vizsgáján az emberiség réges rég elbukott. Nézz szembe bűneiddel, zárkózz be, mert elért a büntetés: ölts zsákruhát. S irgalomért kérleld, kérleld imában a Mindenség Urát.
borostyánkőbe zárt tekintettel nézel magadba
Árnyék magja izzaszt,
jelek
valahova a sarokba dobtam vannak rá szavaim poros lomokban kutatok hitehagyottan mint aki pont azt a hangot nem leli kezdőbetűt sem nem idézem nem kötöm kijelentő módba csak egy vessző- futás felkiáltásait hozz valakit akinek a megbocsátás a mestersége kéményébe korommal vési be mentségeim nem használ kérdő- jelet azonnal temet majd felszáll a hatos villamosra észak felé menet
Kalligráfia
éjjelente hallani ahogy nőnek a fák különös hangjai egy áttetsző membránon alvó misztériumnak földhöz ragadt táncolni vágyó hajadonok valami mély szikra táplálja őket míg porrá málló évtizedekben mosdatják földbe gyökerező lábuk
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
