Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Pamutbugyi

Vásári zsibaj. Pamutbugyit nézek. 
Kiterítve minden, odalenn. Hideg 
van, egy saroknyira a templom. 
Ruhátlanul, nyögve szültél meg. 
  
Avasvasárnap. Utcaszéli tömeg. 
A lélek mindenkiből kilibeg. 
Az utca közepe szikkadt meder, 
azt nem ússza meg senki sem. 
  
Felénk tudják, hogy hol a part. 
És ha úsznak, akkor egymással 
szükségesen a minden szélén, 
jobb oldalt lefelé, egy irányban - 
  
aztán balra föl, amerre a harang 
kongatja a delet. Egyedül a nap 
mosolyog, hogy pamut a bugyim,  
és én majd éjszakára sem veszem  
le.

 

 

1.

ha nem őrjöngenétek

vagy ők

vagy mi

vagy senki sem talán

hallani

lehetne

a szorongás idegesítő

cuppo-

gását a

sárban hallani lehetne

tüzet

ropogást

fémvárost üvegvárost

lovak

patáit

dobognak ta-damm

aztán

sorban

lelövik őket minden

ordít

kiabál

átkozott hangzavar

 

 

Urban legény



Je suis Péter, je t'aime Budapest,

vidéki pulya a city közepén olcsó italozót keres,

mint régen a cimborákkal, zugkocsmákban volt az ágyunk,

a mosdókagylót megszentelni egymás haját fogva jártunk.

Ma csak egyedül. Pivo! Pivo! Igen, a másik is nekem lesz.

Felénél járok villanyoltáskor, zárás után egy egészséges

séta, ... hajnal felé találkozás egy tourist-tal,

a pad, amin ül, egyszerre wc és kocsmaasztal.

Kérdése egy "Where am I?"-ba kevert másnapos remegés,

Válaszom zárt ajkak mögött elmormolt "Flórián square".

 

azon az estén, mint a mesebeli hableány

még szétnézett e földi világban mielőtt

alábukott. teste nem vált semmivé,

lelke huszonnyolc lélekkel emelkedett

a mennybe.

azóta a parti fák minden sikolyra

ágaikkal a víz fölé nyúlnak,

a híd gerince elnehezül, ahogy a folyóra

szemfedőnek ereszkednek az éjszakák.

 

Jelenleg azoknak a nyelvén beszél,

akiknek nincs nyelvük.

Akiknek nincs egyetlen szavuk sem.

Akiknek a mindenható megengedte, hogy hallgassanak.

Felőlük zúghat a kagyló, csapdoshat a tenger.

Szólhat a hegedű. nem hallanak.

Nézegetik a festményeket és rágják a rágógumit.

Alszanak.

A némaság és a csend nem ugyanaz.

A némaság is egyfajta részvétel a világban.

De a némák számára egy szín elveszett.

 

Ó, Brigi, hová leszboszi véred visz,

Én oda nem mehetek már veled,

Kiskutya-koromban Isten házán túl

Népfrontos pártiskola pompázott,

 

Mindkettő maga erkölcsét hirdette –

Másban nemigen, a tiltásban össze-

Ért a hit, egót és ösztönt hűtve –

Tűz és víz, mixelve Marx és Jézus, hm.

 

      Penészes, pestisszagú, görcs sikátorok mélyéről

            lakmározni hívtak. A Bűnevő vagyok.

Üdv, drága hölgy! Hullamerev a tátott száj, dög-csókjaid íze kísért

                    ragacsos húsban, szétfolyó, szőrös kenyérben.



 Viasz-mellein ülő cseréptálból zabálok…

(Gőzölgő pecsenyék közt szar-szerű hurka,

      s égnek meredő nyúlláb.)

 

 

Törékeny sorsod

két kezemben tartom. Lám:

olykor megesünk.

 

meditálva Kvannon lepecsételt szobra ölében

 

 

Mikor a költő fölmegy a hegyre, pontosabban:

amikor elhatározza, hogy fölmegy a hegyre,

egyszeriben minden lépése könnyebbé válik, szinte szökken,

s gyöngykagylót feszítőn hasít szemébe az igéző rózsás hajnal.

 

Mint egy életre szabadító, jó éjszakai alvás

a kiterjedés nélküli, párálló sivatagban,

vagy akár nyirkos téli éjszakán, amikor mégis

elég meleged van a pihetollal tömött tibeti hálózsákban,

akkortól kezdve a süketítő csöndben jól hallod füledben

saját véred ütemét doboló verőered lüktetését

a bölcsesség gyémántjának titokzatos zúgásával elkeveredve.

 

Úgy gondolom

 

Úgy gondolom hogy

nem meghalunk hanem

élve jutunk majd a

„mennyekbe” ahol

a szél – a szemtelen

bolond szél – meglebbenti

szoknyádat s te vissza-

visszafogod mert csakis

nekem mutatod meg

térdedet ágyékod s

hajlataid ott-ott a milliók

közt is örök szerelemben.

 

 

 

 

Mint aki temetésről temetésre megy,
hagytalak magadra,
eltelt több mint négy év,
lett még két gyönyörű gyerekünk, 
mert már nem, nem bírtam tovább a csendes 
napról napra, hónapról hónapra gyilkoló nyomort,
s ott a malac ólban kértem az Istent, 
adjon tíz évet Angliában,
hogy megváltoztathassam az életünket,
cserébe, hogy utána csak azt tegyem, amit neki kell, 
de nap mint nap eszembe jut, 
hogy Veronikával egy csomag ropiért,
ő a boltban s te otthon, zokogtatok.

 

 

Bajaim az idillel

Mikor a konyhaasztalnál olvas, 
miközben répát pucolok, 
mikor álmomban a kezem megszorítja, 
mikor azt mondja a telefonba, 
hirtelen váltással, 
hogy nem, nem hagylak szarban, 
mikor mézszínű fény 
és magzatvíz áramok, 
mikor szeretetünk csupaszon, 
jóságunk felfakadva, 
akkor úgy szeretném, ha újra 
rám vágná az ajtót, 
és csak lebaszná a szatyrot, 
ha elege lenne belőlem, 
és alig várná, hogy lelépjen, 
ha még úgy tékozolnánk egymást, 
mint akik halhatatlanok. 

 

 

Egyszer felmorajlik a csend

és zsebre gyűröd ezt a didergő éjszakát.

Felébredsz megíratlan versek között,

ahol tökéletlenséged része az egésznek.

A térdedben rogyadozó otthontalanság

billenőformaként erősít a tartalomra,

 



Pejoratív parfüm

Lágy szellő és kék selyem



 

A liliom agresszív szirmai

Éj ízű teába áztatva

A vér illatára emlékeztetnek

Íróasztalon egy gyanta

A piperepolc színváltós angyala

A hónaljában méhecske alszik

Álmában frézia a sminkje

A hűtőszekrényben egy meghámozott banánra

Fonódott a levendula szára

Jégcsap csókolja érdesre

 



Mindennap eszünkbe jusson



Mindennap eszünkbe jusson, hogy csak addig érünk valamit,

amíg a szülők élnek, amíg a küszöbök,

amelyeket úgy szerettek a hangyák,

de már csak visszagondolunk a házra, régebbi álmainkra,

az ablakok összeszegezett deszkáira és a résekre,

nehéz fejjel s még nehezebb szívvel az ól kukoricaszár falára,

a meghalt istenekre, akik friss vizet húztak reggelente,

szakálluk a vödörbe lógott, s pattogott ujjaik alatt a lánc,

vizes kefével simították a hajukat mise előtt,

 

Keretbe zárt utak

 

mottó: „viga vendel, a halacska bocsánatos élete”


aug. 20 utáni második nap.
kánikula még mindig, és
esik.
nincs semmi kedvem hozzá, de mégis kimegyek.
muszáj, 
fel kell adnom egy halom határidős csekket.
lejárt hatáidősek persze.
mint én is,
és mindenki, akit ismerek a környékünkön.
rég lefagyott terep ez,

 

Szabadon foglak

Kiért sírtam a Keletitől a Déliig?
Érte vagy magamért?

Hiába rejtettem
arcom a tenyerembe,
kifolyt belőle, mint a
képmása szememből.
Ezüstváladék szivárgott
ujjaim közén és virágba
borult bennem a fejfájás.

 

Egész nap egy könyvvel ültél,

pokróc vackon

pedig akkor nem is volt tél.

Én el akartam mondani

de este lett, aztán éjfél.

Egész nap a konyha látott,

húst sütöttél,

vártam jöjjél, ne csak állj ott

Én el akartam mondani,

de más lettél, elcsigázott.

Egész nap egy orvos vizsgált,

 

Kávézaccról kávézaccra,

Mint akit nem fedeztek fel a Beach-en.

Csúnya, értelmetlen halálod lesz.

Belakott (berakott) valóság,

Amit aztán fénymázzal von be

Valami

Realitáson túli, túlvilágon inneni.

Fegyelmezett áruló, aki vagy,

S úgy csinálsz,

Mintha mások ezt

Nem tudnák rólad.

(De tudják.)

 

Nem csélcsap városi kalandor,

olyan maradós, lombosodó fajta.

Nem látom rajta, hogy kétség gyötörné,

bú nem feketíti, bánat nem falja,

teszi a dolgát, mintha csak történne vele,

a jelenre alig figyel, a jövő foglalkoztatja,

a hajtó, a növő, az érő, a termő –

gyökere annyi épp, mint a lombja.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal