VideóDokk est Szilasi Katalinnal. A dokk.hu videója Keresés a honlapon: |
Vers
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Pieta
új barbár korunk ellen védeni kell, fénylő apollói márvány csak várakozol egy égi bájjal sugárzó, gyöngéd szűzi ölben
A TŰZBŐL Mario Cesariny-nek
A tűzből születtek a kövek és a felhők, az eső újjáteremtheti az erdőket és a tengereket, ahol a halak ezüst pikkelyeik szabadságában tozódtak. Szavak kovácsolódtak vulkánok tüzén az elszenesedett köveken a költészet lehetne láva, víz és érc, mely a világegyetem sötétsége felett uralkodik.
A tűz után jött a hajunkra rakódott hamu, a szavak, melyek próbálták újrateremteni a jelentéseket ott, ahol nem volt más, csak csend. A tűz után, amely a márványt és a fát nyaldosta, a szőlő elszenesedett körvonalai rajzolódtak ki, és a szitakötők félelem nélkül indíthatták légi útjukra tiszta, átlátszó szárnyaikat.
A tűz után a lángok elárulták, hogy miért jöttek, elégették a szőlősöket, a tölgyfahordókban őrzőtt borokat, azóta is a költészet tűze emészti a könyvek és a lelkek lapjait, a szavak ismét a végességről és az örökkévalóságról szólnak, ez lett a várt szabadság.
A címzett nem található
Nyílik az ajtó, huzat csalogatja a porcicákat a kanapé alól. A félelem valahogy így kerül elő. Gyertyafényben mesélünk,
hidegtál, mi Atyánk, aki vagy, aki laksz, mi meg hol?
Vagy akasszunk fel, csak simán minden földre hullt csillagot, ha látunk egy szabad fát egyedül?
A legkellemesebb pillanatom vagy
Nézem a fiaimat. Most Nézlek téged. És csak Elnézek a fák fölött, egy Csak magunkat látom. Amint kilépsz az utcára,
ÜRES AZ UTCA
Reggelre hajnalodóban előveszem a napot a belső zsebemből, rálehelek, megdörgölöm kibolyhosodott kabátujjammal, fölsegítem vállam fölött a szemhatár peremére, és dudorászva sétálni indulunk, együtt, lomhán, kimérten. Útvonalunk tudható, követhető, végigsimítunk az ablaksoron, fölmelegítjük a közönyösre dermedt, nyers panelfalakat, ugrabugráló árnyékokat festünk az oviba igyekvők lába elé, a lehajtott fejjel munkába igyekvők ívbehajlott háta mögé,
A szelíd olajfa ága
Vágyunk erre vagy arra, Vannak a szívünkben titkos igények. Közben Isten mindeneket megcselekedhet. Feljebb, mint kérjük, vagy elgondoljuk. Végére mehetetlen bőséggel, Túlcsorduló áldással és leleményességgel. Az ismereteket felülmúló szeretettel, Amely békességet teremt, Amely minden emberi értelmet felülír. S a napok múlnak, mint egy elutazás, Megtörténik az idő, mint egy narratíva. Anyám fiókja
Egyszer még az életben bele kell nézni.
Virrasztó varázslat
Lángoló láthatár üszkein fény alél, domb mögül, völgy ölén, álmosan kél a szél.
Nesztelen szürke árny fák között jár vakon, megpihen, s messze száll bőregér szárnyakon.
Holdleány-kedvesem vissza, mint szent tekint, bűvöl és bájolog, pőre szép melle kint.
1. Étvágytalanság. Nem kell az alma és a kenyér sem. Másra vágyom. Pilinszky csillaghálóira, Nemes Nagy tölgyfáira, a bizonyosságra, hogy engem is tartanak
A negyvenheteknek
Egymás arcába köptétek a tegnapjaitokat. Ó, mily bűzös undor a bűnötök. Talán lelketek mélyéből duzzadt a szátokig, s megfogant az átok, amit cigány anyák jósoltak rátok, mert elloptátok lábaik alól a jövőt, s nem tudnak már hova lépni, majd ezután csak a nyakatokra!
Fogy a hó a hegyről, csobognak a zselykék, Figyeli a szarvas, burukkol a gerle:
Útvesztő
Csak kidőlt útjelzők hova-tovább, jövendölésigék, túlélt buktatók. Nem menekítenek előre az évek, Nincs iránytű az idő piramisán. Állsz - befejezetlen agyagszobor- kételyeid rád nőtt őserdejében, Aladin- lámpást Istentől remélsz.
Van egy karosszék, ami a nappali ablakára néz. A kilátás egy nagyvárosi lakáshoz képest nem mindennapi. Az ablak keretei folyton változó, de mégis változatlan képet mutatnak. Lemeztelenített faágak alkotnak szilánkos kupolát. Csontvázak. Éjjelente észrevétlen megpihen közöttük a Hold. Csendben szemlélve másként fest a világ körforgása. Észrevehetőek az élet zsigereiben rejlő változások: a fagyott levelek disszonáns muzsikája, az eget tükröző pocsolyák jéggé válása, a vadludak röptének változása egy olyan éghajlat felé, ahol nem törnek le a szárnyaik.
Hosszú az ősz a rövid tél előtt, álmodozik lehunyt szemmel a délelőtt, suhan sután a délután, követi a sötét éj, bután, vacog a mában a holnap. Levetkezik. Lapul, lemondva a jövőről, nem nyújtózik, hogy következik ez itt. Körül, a lomha éjszakában, virágba vágyakozva, fölrobbannak az ünneplő vadgesztenyefák, mint mikor hálás szeretőd a reggelit ágyba hozza.
Ahogy simulnak a lepedő ráncai a forró vasaló alatt, és a szobát betölti a friss, tiszta illat, úgy kellene vas alá rendezni, igazgatni a napokat, a sorsomat,
Mielőtt elengeded a galambot, simogasd
ELVESZETT FOTÓK
Elvesztettem egy fényképet, már nem tudom, mit ábrázolt. Talán egy nőt, aki a kanapén ül, láncfűrésszel a kezében, de egyáltalán nem vagyok benne biztos. Azóta csak a szagos dolgokat tartom elveszithetetleneknek. Messziről kiszagolok egy uton ballagó bivalyt egy szőke csecsemőt műanyag tálban. Vagy megérzem a női bőr illatát az elveszett fotókról.
Az orrom dugóhúzó amely mindent kinyít és otthagyja a világban üresen és egyedül.
Eugénio de Andrade 100 éve Fázis és fekhely
A portugál líra, akár a vörösbor. Zamata az éjfél, a szövet bíbor szeletkéi, Amiket a Hold varrt az éter felhőire. Pessoa alteregója egí félszigeten áll, Távcsővel szemléli a tengert. A katamaránt, amin egy esszé kuporodik A világkép tojáshéjába, mint megmentett magzat. A poézis, mint mátrix és kaleidoszkóp. A metaforaként partra vetődő interferenciák Játszi könnyedségét fényképezi, ahogy felfénylenek. Az ívek egymásba harapnak, Metszenek a hullámok, ellaposítják A huncut csúcsosodást. Mintha női mellek bukkannának föl A lilás felszín selymes leple alatt.
/in memoriam Berda József/
egy túrajelzés hoz ide itt hirtelen aládől a hegytető kis tisztáson áll a ház felhőbe, szélbe feszül konokul a rakott kő a lélek csendje mindenütt
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
![]() |