VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Vers
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Nem attól leszek felnőtt,
hogy én fizetem
az albérletemet, ételemet, italomat,
programjaimat, barátaimat, barátnőimet,
számláimat, hobbijaimat,
díszeimet, berendezéseket
és felelősséggel tartozom értük.
De szép a táj! A hó pihél, bennem egy érzés égig ér, mint egy szép ima, úgy hat át, melenget, mint egy új kabát.
Fehér a hegy, s a háztetők… Hólepte, régi, vén fenyők palástban állnak peckesen, le kell most mindezt festenem.
bükkök gót ívén lángoló monstrancia a felkelő nap
Vigyázz! A háló szálai fonódnak már tovább, nem nyugszik el sosem, aki használni kész honát,
csak maszkot ölt, biztos mosolyt, és sima szóra vált, tudja, legyőz, ha körbefolyt, – ez mindig eltalált;
az is amit nem mondasz ki
Felsírni, jaj, de kéne újra!
Hátha jobbak leszünk, és végre
szeretni fognak bennünket is,
és kerül majd hús is ebédre.
A vers hol játék, hol mese, felhőkbe foszló semmi se’, kiáltás, feszkó legbelül, egy kék madár, ahogy repül, klaviatúrán vak sorok, lélek, ahogy épp háborog, szerelem; feldob vagy fáj nagyon, aranyló könnycsepp, kis vagyon, csobogó víz egy híd alatt, fotó, öröklött pillanat, illat, ahogy Proust írta meg,
kérdezed miért csaltalak meg a sínmenti távhővezeték csak és kizárólag derékszögben kanyarodik fejtegeted miért csaltál meg az egyes terminál rég leomló épületének második szintjén az ablakból valaki néz miért futjuk ezeket a köröket újra meg újra a vonat fékez nincs megálló mégis szeretlek
Borsószemek hulltak az égből, valami fenti főzet. Sziklák voltak azok a könnyek, amit emléknek ejtett a Tavasz, hálóingben bújva ki a Tejút gyűrűjéből Április elsején.
Lehajtott fejjel, dacosan strázsált a köd, belepte a bokrok hegyét – lejjebb nem ereszkedett feljebb se.
REGEIDÉZŐ
Ül Prométheusz; embernyi seb lüktet a sziklás magányból
Sebei lassan bennem fájnak szárnya nő az örök vágynak
Kín-enyhítő szél maradni eleven szív a szíve lenni.
„..szeret, nem szeret..”
nem szedi szét, nem is rakja össze.
simogatna, de nincsen más csak ökle.
ha tartana, ha hajlana hozzám: magamból megránt s magába lök le.
Szerelem, Te drága! — tavasz jégvirága szállna s bóbita pihéje dőf le.
Próbáltam nevetve, próbáltam utálva, voltam jég kezedbe’, voltam izzó láva, próbáltam szavakkal, próbáltam erővel, hittem hogy egy angyal hittem hogy menő kell, próbáltam illatot, próbáltam fényeket, hittem hogy elkapott, hittem hogy jó neked…
ugyan
a világ fixa ugyan meg persze idea is de nem az enyém nem az én világom nekem ez mint eszme téves sőt erősen rög az egész úgy ahogy van egy fantazmagória főorvosnő drága mit is kérdezett az előbb?
Szitál a fény gubbadt tanyákon, A gémeskút halálra váltan Röppeni kész parányi lázak
tizenkét hónapja bennem voltál ostoros sejtjeid átjutottak valahogy a gumin vagy nem is húztál nem emlékszem reggel megesküdtél éjjelre más lettem feltapadt a falra ő most mellbimbómra és rágja ahogy te tetted belülről kilenc hónapig tudom volt terved örökítésre csak miért bennem és hová tűntél
Szépek voltunk és okosak is, csillagszeműek, legkisebb királyfik és furfangos szolgalegények, egymás mámorától szelíden megrészegedve, s most mocskos kupecek kurkászó keze között nézhetjük, ámító jelenünk hogyan rongyosodik múlttá. Próbálunk örülni, mosolyogni, persze hogy, de egyre gyakrabban, egyre hangosabb sikkanással hasadnak meg a hatalmas, fölpúposodott vásznak körülöttünk, csak ideig-óráig győzik újrafoltozni a látszatot szakmányban szorgos díszletfestőink, darab ideig előbb csak lappadt vitorlaként lógva lebegnek, aztán szédülve zuhannak a zsinórpadlásból alá a mélybe,
Ez itt a pezsdülő erek kora! Faroljatok, ti rég elunt fagyok! Figyelj az őrtüzekre, cimbora, vigyék a hírt: a gondjaink nagyok!
Kaján a sors, reánk nevetve néz, alél a szó a parttalan vitán, de nyerni fog, ki áldozatra kész, magyar, vigyázz a messzi Hargitán!
" Csak Tőled vártam el, hogy ne alkudj soha, hogy büszke légy, s konok, ne okos ostoba".
/ Krassó György: Csak Tőled /
Az utca azóta örök legenda kerek asztal felett a fejünk összeért elmerült a fény ezüst glóriádban mikor odafordultál egy gyönyörű leányhoz a falakon plakátok, rajzok a padlón röplapok... Legközelebb a ravatalon láttalak újra.
Életet álmodok,
Szellőm, tavaszi álmom vagy, széles vizeken szállnom hagy csönded, keneget szép mézzel. Oly jó, ahogyan rám nézel.
Hangod szívemen húrt rezget. Álmos dalaink új kezdet minden csivites hajnalban, úgy is, ha sötét, és baj van.
Fény vagy toluló árnyékon, olvassz jegemen, már vékony, jöttöd fagyokat old bennem, megtart a való életben.
Látod, veled itt minden szép, asztal, terítő, párnák, szék, itt vagy, s a világ fel nem dől, egy szál szerelem lelkemből.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
