VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Vers
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
ahogy a Háromtenor énekel önelégülten és kiszámítottan előre bezsebelve magának a tapsot a brávót és a ráadást csak úgy érdemes füvet nyírni
Kezeit arca előtt összefonva, szemeit lehunyva, akárha a semmiben keresné gyökerét valamilyen múltnak.
Legrosszabb úgy tenni, mintha nem történt volna, és nem történne semmi.
/azt hiszem bűn lenne az utolsó hidat felégetni./
és még ez is, hogy egyetlen lövés, dördülés nélkül veszik el, sok tízezernyi élni vágyott perc árán egy döntő ütközet.
ahogy s ahol eldönög egy pillanat s hogy volt, csupán egy furcsa folt, a hirtelen kiüresedő csönd mondja el:
Te vagy a hiány, ami kell..!
az hogy eltűnök ha már nem leszek itt
valaki oltja kiszáradt patak esett madárnak
A mélységek és a vízforrások előtt Született. Mi előtt lehelyeztettek a földkerekség Első porszemei. S eleredt a kimeríthetetlen Gazdagság tiszta folyója. Előállt az ámulatba ejtő gondviselés. Az örökkévalóság idő-nélkülisége. Hozzáférhetővé vált a szellem. Őriztünk együtt szavakat,
a tegnapi fény
hatalmas jégtáblák szakadtak le Alaszkában a Malaspina-gleccserről azt hiszem néhány földrengés szökőár vulkánkitörés is előfordult a bolygón itt-ott amikor kiestem az egyensúlyból de már rendbejöttem
KÖZÖS
Összébb ránt minket a gondolat, meg a közelítő halál förtelmes szaga, vajon a nagyképű mellről az ego-rózsát leszakítja-e a kitaszítottak sóhaja?
terheink
egyensúlyzavarban vagyunk cipeltem terheid önérzetes együgyűséggel de használati utasítást hiába kaptam nem tudtalak átkonvertálni adósság keletkezett és áruhiány az érzések inflációja gyógyíthatatlan hiába ültünk össze ketten döntéshozók jöhetett bocsánatkérés mentegetőzés megalázkodó behódolás meghallgattalak értékválságos kopott szavak zöttyentek mellénk a folyamat visszafordíthatatlan mint amikor a busz halad menetrend szerint a megállóhelyeken nyüzsgés alig akár egy némafilm fel- és leszállók mozognak szótlanul csak a sofőr hangja hasít bele olykor a csöndbe hunyorogva nézed a felállványozott templomtornyot sárga szalag őrzi a tiltott zónát nem érdekelnek a határok a múltnak van csak lelkifurdalása
A kiállításon megszokott kép fogadott. Ideges őrök, film, közhelyek elmondása. Mormolva hömpölygő tömeg szemlélt gránit mosolyt, a szikrázó arany körül torlódtak a becsüs tekintetek: ez igen ! Ekkor felnéztem, és megláttam földöntúli kő-arcodat fényben úszva
Szürke ég alatt tajtékozó öblök, az ormokon zöldellik a fű. Vízszintes eső esik, arcunkba vág. Óriások úján lépdelünk, talpunk alatt megszelídülnek mégis hatszögletű bazaltorgonák. Tövükben itt-ott sárga virág nyílik, ösvényük a tengerhez vezet. Magaslatukra vakmerőn kiállunk, szép alkotásai az Úrnak. Ez első közös utunk. Győzünk hűvöst, esőt és viharos szelet. Mélyen magunkba véssük. És majd őrzik képek, posztok, és emlékezet.
egyikünk sem tudta miféle hit volt képes arra milyen az a hit ami idecsalta nem érdekelt senkit hol fekszik hazája nem kérdezték soha mit keres itt a széles sugárúton hol hangjába belesüvít a gépkocsik monoton zihálása vajon vár e még valakit vagy csak egy kegyetlen és mostoha sors ostoba ígérete állította ide a büszke üvegpaloták bőséget hazudó gránit küszöbeire Csernik Attila illusztrátoromnak, örökös barátomnak
kockás irkába írtam első mesémet kicsi fiamnak kedvesem levélben beszámolt bújnak kifelé örökösünk kicsi fogai néha megharapja tejforrást tiszai történetet álmodtam papírra sűrű sorokban születtek a mondatok kockás irka minden sorában olvasható
Ne hazudj nekem jogról, rendről, mikor a putrim falán átüt a felsőbbrendűséged
Azt akarod: maradjak a mocsárban, hogy a lábam nyoma is csak szégyenfolt legyen.
Mosolyogsz, ha az éhség csendben öl, ha a jövőm egy penészes, dohos négyzetméter.
Barátom, eljöttem megint, kijátszottam a láger vérszomjas kutyáit, éber őreit.
Hajtsd ölembe megkínzott fejed! Ne szenderítsen halálba a bánat! Nézd, itt toll és papír, olvasd a világra szörnyű bűneit! Ne enged eltörni a gondolat
még mindig
nincs mentségem arra hogy még mindig élek én is ludas vagyok benne ezt elismerem de már bánom
a csörgő-patak nyirkos völgyében
nem tettem semmi különöset. nem én inspiráltam Chon Benditet. Guevara gyűretlen álmú arca beléborostásodott a halálba, nélkülem is. s régebben is lángra nem én gyúltam: érintettlen rőzsenyaláb a múltam.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
