Vers

Orbók Ildikó: Szeget szeggel

Egyensúly


Nálad van, észre sem veszed.
Aztán mit sem tudva leteszed elém.
Pont annyit kérsz és pont annyit adsz,
hogy megmaradj te, és megmaradjak én.

Orbók Ildikó: Lejárat

csak táncolj, táncolj

lángoló tűzliliom

nyári szelekben

Orbók Ildikó: Ahogy az idő múlik

Van úgy, hogy az öreg költő fülel, s fölkapja a fejét,

ő, aki pedig már annyi mindenbe beletörődött,

de most a hőségben kitámasztott panel-ablakokból,

alig akarja hinni, retró-nóta árad, nem túl bonyolult zene,

forog valahol az emlék vinil-lemez, SP, tényleg csillogó,

lesi költőnk a szöveget, érdekes, én írtam egykor, súgja,

akkoriban a lemezgyár igazgatóját Bors Jenőnek hívták,

Bimm-bamm Teri bólogat, tényleg, mindig hülyültünk,

hogy nem kömény, nem paprika, pont éppen bors,

de hogy eltűnt, és Erdős doktor is, a világsztájunk lesz kéjem,

hát persze a Neoton-szövegek azután másról szóltak,

mondja Fecó a Mola Gyurinak, közben fogpiszkálót rág,

Orbók Ildikó: miénk itt a tér

ami olyan magas hogy állítva

nem fér el a lépcsőházban és

fektetve nem lehet vele elfordulni

azt megdöntve kell vinni

a fordulókban pedig az elöl haladó

kinyomja a hátul lévő leereszti de

így is gyakran leverődik a vakolat

mint a mosolyodról a vonzerő

a fogaidra tapadt kátránytól

Borsay Márti: Jelenlét 2.

Ünnep után

ellobbantak a gyertyák
eldurrant a szilveszter is
lecsihadt az ember
hosszú a január
homályos nappalok
lidércnyomásos éjek
akár az ösztönök
az elme legmélyebb rejtekében
szívről már régen nem illik beszélni
csak a legörbült szájszöglet jelzi
hogy bolyonganak még érzések is
bennünk valahol
félszegen közelít az új év
mi is féltjük magunkat
meghúzódunk az anyag
tektonikus repedéseiben
az idő azonban ránk talál
jól tájékozódik a térben
az ember be van zárva
háromdimenziós magányába
kipislog belőle néha
megfejthetetlen képletek villódznak
de hát oly rövid egy emberöltő
megtalálni a megoldást

Németh Kriszta: Village Minimal

Az irónia allegóriája

A textus szárnyai

Aki a kitágított pillanatnak él,

A képzeletbeli időnek.

Identitása nem empirikus erő.

Organikus totalitás. Nyelven túli főzet.

Már hernyó korában pillangóként él.

Lepke-tudattal, bár láthatatlan a szárnya.

Kívül kerül önmagán a személy, a tér.

Immár nem a körülmények bábja.

Egyszerre reális és ideális.

Szubjektuma lép az eredeti én helyébe.

Mindvégig úton van kiléte.

Az álmatag Soha székébe ül a Máris.

Mert elszigeteltsége zseniális.

Örök hatás, s ki tudja, dilemmája kiég-e?

Németh Kriszta: Box city 1.

Lyukacsos hótakaró a tájon, a zöldért könyörgő

fák hézagos ujjai közt messzire látnék, de a határ

szürke karmok hasogatta fehérében előttem virít

a lakótelep, közvetlenül az orrom előtt, csodálom

a betontalpakon álló sokszínű faház-sort, amit

nem ronthat el hirtelen ár, ha gyorsan olvadna.

Bálványos Huba: A változatlan hatalma

a pillanat önmagába zsugorította a távolságot

szűk tudatrepedések keletkeznek a leszakadó mélységben

és bennük a rémület

hogy minden ezután következő lépés előtt remegni fog

mert beleégett

bármelyikük lehet az utolsó

Bálványos Huba: Fenyegetések

Kétsoros
 
Mostanában egyre többet alszom.
Gyakorolom a halált.

Fotó: Kim Henry & Eric Paré (Forrás: kulturmunka.reblog.hu)

Fényfestő

Minden reggel
megfestem a fényt.
Ecset nélkül.
Ujjaim nyomán
telítődik a fehér.
Fürkészem, ahogy
egymásba pulzálnak
a felhordott színek.
Távolodom.
Nem kell
visszanéznem.
Tudom, hogy
ott feszül a vásznon,
éles kontúrok közt,
maga az ember.

Dobos Éva: Fiktív tér

ALKALOM FELISMERÉSRE?

Vízgyűrűvé lesz évnek a gyűrűje.

A széles parton a fasor homálya

égi gomolygó mélyben zöld füvekkel

határtalanba zárva most merül le.

Az almagömbnyi lombok saját mása

terét veszítetve, síkban, mint üveg lel

a szemvilágra titkos fényütemmel.

Párás pászmában, lám, huhog, kakukkol

– hol hallom: itt szól? túl? hol?

Mit jósol madarak csivitelése?

Alkalom valamely felismerésre?

Korán siet vagy késve

az ismeretlen rózsaszínű felhő?

Emelkedőn zuhan, árnyban derengő.

Nagy Attila: A visszatérő III

Profán liturgia

Urim és tummim

Aki megérti az utat, amin jár,

Aki tudja a nevet, Akihez köti a történet,

Aki lakja a világot, amit megírt,

Aki érzi az időt, az ítéletet,

Ahol a szóközökben fény rezeg.

Ahol minden szöveghely felhő.

S a habzó kavicsok között egy erdő.

Csalán, kankalin. Liliom és jáspis.

Ott a szavak a csöndet kikiáltják.

Mert a titkokat a fecskék gyártják.

S a méhek kódot rejtenek a mézbe.

Mert az örökkévaló lét ismérve,

Hogy a kulcsátadás előtt kész lett.

Kutató tekintet a szellem. Élet.

Ül, vár, elszalad

ül mellettem.
zöldhajú, kicsi lány.
lóbázza lábát, dudorász,
jegykendőjét hímzi,
majd, ha talán,
nem előbb,
szerelmének adja.
csigát fest a cérna.
a rendelő előtt a padon.

sandít,
belekezd.

csiga viszi az időt,
örvénylik a háza,
darálja az esztendőt,
se keze, se lába.

sandít,
belekezd.

Nagy Attila: Polla

álom

azt álmodtam

hogy alszom

és álmodom

mit mondjak

érdekes volt

mintha fent

lettem volna

és mégse egy

simogatásra ébredtem

gyorsan felugrottam

csak álltam

leesett nadrággal

leesett állal –

hogy került

jennifer lawrence

az ágyamba?

Radnóti sirató

Elzuhant a teste mint fűrész marta fa

a fák és az emberek egyformán halnak

gyönyörű törzsükre ha gyilkos kéz lecsap

világgá sikoltják éhét a tavasznak.

Nagy Attila: Önarckép IV. (metrós)

pásztorének

keressük tovább, hogy legyen végre
egy szükségtelenül széteső napunk.
egy állomás. kitérők nélküli sínekkel, és
a töltésoldalon történjen meg minden
mi megtörténhet egy töltésoldalon.
virágok is persze. feltépett, kevés
látszattal az átáramló égbolt, míg
a tűző napon lassan összeégnek, eggyé
olvadnak az elhagyott napok. magát
fürkésző darázs. egy bokor mögött
dobásra készen kavics. nem tudni
miért és hogyan, de te láttad, hogy én
én vagyok, és én figyellek most is, kicsit
elkésve az egyre sűrűsödő nincsek
tarlóin, reménykedve hogy meg-
találom még ahol fénybe zártalak, mert
nem múlhat el úgy, hogy sosem volt igaz,
csak beszéltünk róla, bár most is hallgatok.

Nagy Attila Homályfej (Géprajzok)

VAJÁKOS

Előbb-utóbb csak megesik minden,

Egyszercsak még Gólem is föltápászkodik,

Mondogatta nagyanyám, aki konok volt, nagyon,

De könnyen megenyhült fecskéink fürge röpte láttán,

Kendőjét igazgatva olykor dalra is fakadt, hogy

Fecskemadár, fecskemadár, ahol te vagy, ott van a nyár …

Kovács Zoltán rézkarca

A víz éle

Az eső a megbántottak dala

Felhőpohár.

Egy kissé opálos feltételezés.

Csordultig van az énemmel a reggel.

A köd a lelkemmel viaskodik.

A gravitációt dicséri a pillangó

A nyitva hagyott szótáron.

Sztoikus szecesszió.

Bálványos Huba: Kisgyermek

December – 2021

Lépkedünk a télbe,
óvatosan, oldalazva,
félve, hogy ránk szakad
az elnehezült ég.
Mellünkre ül,
és rémeket regél,
miközben idillt imitál
köröttünk a táj.
Hófehér szakáll lóg
minden ágról,
s könnyű, habos csipke
a madarak lábnyoma.
A pelyhek érintése
szemfedő-puha
ezüst szegéllyel,
s egy csokornyi jégvirág
nyit éjjel az ablakon.

Cédulák

Cédulák mindenütt.
A hűtőszekrényen (kaják).
Az asztalon (mit vegyek holnap,
mit vigyek útra.)
Az ajtókilincsen (kikapcsolni a tévét,
a számítógépet,
becsukni az ablakokat).
És naponta céda cédulák
a postaládámban,
szinte repülnek, amolyan röpök.
(Kire kellene szavaznom például.)
Ezeket már nem olvasom.
Csak krákogok a sok cigitől
és nagyokat köpök.