Vers

Zápor György (Fotó: Németh Kriszta)

Járdátlan oldal

puha szenet hoztak télire.
és a fuvaros, míg a segéd
szívlapáttal szórta a port,
pokrócba bugyolálva
zsebrádiót hallgatott.
kicsit süppedt a hideg,
kicsit szitált a péntek,
kicsit szerelmelt a csütörtök,
és a stráfkocsi előtt
egy szomorúszínű, számozott ló,
a szünetjelre eltáncolta magát.

Csernátony Lukács László: So What?

Kín haikuk

Pegazus-álom;

Látomásos Don Parnass,

Mon Juan Jüan,

Ló(v)ágyas alom;

Takarós kar-hatalom;

Ha betakarom,

B. Tóth Klári: Tükröződő Naszály

Vigyázzban állok

Vigyázzban állok,

mint itt a parton

a szálegyenes jegenyék,

lecövekelve, moccanatlan.

Körben a szántóföld

széles mosolya terül

a vas hasgatta barázdákra.

Nem fájnak neki, de örökre

bevésődtek, mint tetovált

bőrön a rovátkák.

Valamikor én is eggyé leszek

ezzel a könnyű derűvel,

és lentről kapaszkodom

a szerteszét kószáló gyökerekbe.

Tudója leszek a titoknak,

amit elárulni tiltva vagyon.

Cseri József: Megpihenve

Portugál csempék

A délibábok kergetése veszélyes. Velem is előfordul,
néha mosogatás közben. Szép, ahogy apró szivárványok
jelennek meg a mosogatóvízen felgyűlt buborékokon.
Pillanatnyi tündöklés, aztán beleolvadnak a semmibe.
Mosom a valóságot, a tányérra száradt rántottát,
a keserédes birsalmalekvárt, sziruppá sűrűsödött cukros,
fekete zaccot.
A víz kihűl, felszínén átlátszó citromrostok.
A mosogató alja ezzel-azzal van tele.
Állóvízben morzsák mozaikja.
Felkavarni nem merem.
Valami ilyesmin állok én is.
Mozaik csempe utánzatú szőnyegen.
Kék és fehér műanyagból öntött, kissé homályos
képeken –
mintha víz alatt lennének.
Régi portugál csempékre emlékeztetnek.
Égszínkék és türkiz indák ölelkeznek szárnyas amorettekkel,
narancsfák és kálák gyökereznek pikkelyes sárkányfejekben,
sötétkék vizeken fehér vitorlás,
talán jó szelet fúj rájuk az Isten.
Talán jó szelet fúj.

B. Tóth Klári: Bálványimádók

csoportfoglalkozáson a kérdésre hogy

ki hány gyereket képzel el

néz ki magából

huszonöt fiú négyfelé oszlott

testszavazás

Orbók Ildikó: Szeget szeggel

Ki írt ide, ki írt ki engem?
Ki irt ki engem? Nem tudom,
ahogy ma semmit, talán a
holnapom biztosabb lesz.
Biztos lesz holnapom. Szép.
Holnap majd szép lesz,
holnap majd szép leszek,
és te is, mint mindig.
Mondanám : Ámen,
ha hinném, ha hinnéd,
hogy lehet tavasz.

Orbók Ildikó: Félbemarad(t)

ami még hátra van

ejha ez már az ötödik x –

súlyosbodó neurotiksz

még néhány x és figyeljetek

tisztára szeniális leszek

az öregség-szag bio-illat

jár mindenkinek akit illet

akit szétromboltak az évek

így jutalmaz hogy a jó élet-

be nem láttam én ezt előre

sebaj ha bottal is – ELŐRE

Orbók Ildikó: Pozitívan

elvagyok így csendes emlékezésekkel a semmire 

amikből soha nem nőtt ki semmi 

ülök a magam kispadján a magam kis háza előtt 

és csendesen figyelem hogy rohan körülöttem a világ 

az egyre táguló semmi felé 

kedvem lenne vele rohanni de köt a házam meg a kispad 

Vallomás

Elkapott az öregség

magányomban csöndesség

lépésemben bambaság

lázadásban gyávaság.

Látásom még épségben

gyönyörködöm szépségben

elmémet még használom

verset írok, sajnálom.

Lettem volna bankáros

vagy egy limuzingyáros

nem lettem csak oktató

ide-oda dobható

napszámosa népemnek

ez való az énemnek...

Homolya Gábor: Padlás a kezünk

Ólomsárga Az meg milyen

A kurvásan magakellető kérdőjelek kokettáló hiánya,

itt, az első sorban, nem bizonytalanságot jelent,

elmaradásuk lehetőséget kínál a hazatalálásra,

a haza találására.

Mint ferde járda mellé sepert, sárgán a sárban rothadó

levélmassza, olyan, valami árnyékféle is essen rá,

csak úgy, korfestőként, a békés hangulat kedvéért.

Virág Lajos (Győri Fotóklub Egyesület): Hullámok hátán

analógia

hogyan is lehetne bárkié

akár csak kvantumnyi belőle

ha egyszer mindenkire sugárzik

ám forrása nem rendelkezik vele

birtokolja de nem tulajdon

mivelhogy

visszavonhatatlanul lemondott róla

Fotó Kaposi Viktor chilei sorozatából

afrikai anzix

arcot rajzol a bazalt

forróságtól részeg lépcsők

indulnak a csúcsra

a hegy fölött

felhők füstje száll

a barlanglakás ajtajában

egy megkövült őslakó

mereng

előtte az eukaliptusz-út

a kaktusztüske

tenyerembe vérzik

az égig nyúló pálmalábak

erdőtűztől feketék

égbe szökött az óceán

és a kókadt banáncserjék

vízért könyörögnek

Virág Lajos (Győri Fotóklub Egyesület): Bágyadt fény

Megint a kertre nyíló ablak a képkeret:

hullámzanak lombjai a nyírnek, zöldarany

süveghegy – tuják levéldárdái merednek

fürtökben duzzadó tüskés termések fölé –

Nyárközépi kertben lüktet az élhető lét

velem, bennem a lélek kiáltásmaradéka,

s a szóé, – ahogy a gyökerek életnedvei –

áramlik, indul növekedésnek a fényben.

Ma szélárnyékot választok magamnak,

messzire szöknék a szikkasztó magány­­ból.

Virág Lajos (Győri Fotóklub Egyesület): Indulás!

KIKÖTŐ

Kikötő vagyok, hajók menedéke

Kicsik és nagyok koptatják partomat

Maradok mozdulatlan

Évszázadok, évezredek óta

Ellenállok viharnak, jégnek

Kereskedők mohó harácsolásának

Kikötő vagyok, sóhajok menedéke

Ábrahám Péter: Cím nélkül

és ami már rég nem neked szól.
a nyitott ablakú házak. a szűk
utcákban a szél. ahogyan a ki-
húzott zsinegen fehér szoknyám
lobog. ideje lecserélnem a
zászlót.

Papp Ákos: Várakozás

Béke veletek! –
szólt a pap,
s a templomból kilépve szátok,
mi előtte áldott,
a kocsmában megváltotta a világot,
a sarkon túl meg kénkővel szórta az átkot.

Papp Ákos: Csöndbe zárva

Jól van anyu ne tegyél szemrehányást
tudom hogy rég el kellett volna jönnöm 
de most itt vagyok hát akkor hadd üljek 
kicsit nyugodtan nem akarok arra 
gondolni mennyi mindent csinálhatnék 
ezalatt az idő alatt amíg itt 
ülök te tudod egy anyának mindig 
rengeteg dolga van te két gyereket 
neveltél nekem három van és magam 
vagyok igen egyedül mert én mertem 
továbblépni pedig az én férjem 
is azt mondta hogy nem engedi el a 
gyerekeket csak én nem hagytam magam 

Ábrahám Péter: Fájdalom

Egyébként is nagyon-nagyon hideg volt.
Egy pólóm volt csupán.
Egy rövidnadrág és talán
túl forró a délután.

Megérkezett az este.
Mint fiatalság, tűnt el a meleg.
Állomáson akartam aludni.
De zárva volt. A bokorban hideg.

Kiss Tamás: Dante-sorozat: Pokol

A piros törülközőt hanyag szomorúsággal az ágy karfájára dobta
Én vettem neki a szemközti boltban Ő nem merte megtenni
Csepergős szomorú reggel volt
Minden zaj elhalt a szemekben
Nővérek suhantak a folyosókon én meg remegtem
Rövidesen meg fog halni valaki
Akiből akár „nagy festő is lehetett volna.”

Nem virágzó almafa ez, hanem menyasszony,

szétveti lábait a domboldalon,

s a gyerekek szeme gyökerestül kifordul.

Én csak elbóbiskolok inkább vágytalanul,

vénült, zakatoló szívvel leszek fölfagyott út,

otthon a hegyen, barátaimmal,

mint akinek édes minden arc, gyepű-tér,

ahol a hordók abroncsait letöri a moccanás,

rákezdenek hegedűsök,

járják a táncot koszorúslányok,

holtukban is cifrázzák, párosan forognak,

hoppsz! egész a folyópartig, hová lefut az ösvény.