Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Ült a fotelben. Csendben nézte, ahogy a füst szállingózik a szobában. Talán szégyellte magát. Hiszen évtizedekig jóban volt Árpival. Most meg, mert véletlenül hullarészegre itta magát a temetés napján, haragszik rá a felesége.

Már félt az ajtónyitástól. Gabriella Máriával beszélgetett ez idő tájt az arborétumban, leégetve férjét. Mert nagyon dühös volt rá.

Aztán Sanyi kiment a konyhába, s megivott egy kis feles rumot. Épp enni kezdene, amikor Gabriella ajtót nyit.

 

Már harminc éve éltek együtt, és hat éve nem szeretkeztek. A férfinak nem is hiányzott, abban a korban volt, amikor már nem hiányzik az ilyesmi. Próbálkozott eleinte, többször is. Mindig elhúzódtak tőle, még csak egy ölelésre sem telt a kapcsolatból. Aztán, elmaradt az is. Nem ragaszkodott a nő öleléséhez többé, de nagyon kíváncsi lett volna arra, hogy mi az oka felesége távoltartásának, de nem az a típus, aki nyomozásba kezd. Értelmetlennek tartotta, úgysem változtat semmin. Ő biztosan nem fog változni. Már nem is érzett vágyat, nem volt igénye kapcsolatokra sem. Élt, vegetált. Megadta magát a sorsnak, és várt a végső visszaszámlálásra. Nem jó ez így. Időnként kitört a keretei közül. Senki nem korlátozta semmiben, az életfilozófia, amit vallott, az jelentette a falakat, az egyre szűkebb teret, amelyet a falak körül határoltak. És egy napon, egy teljesen közönséges hétköznapon, megmozdult a lelkében valami. Talán az illatok, a friss hó, a karácsonyi készülődés tette, de ébredezni kezdett benne az öntudat.

 

Minden embernek van valamilyen fogyatékossága. Az enyém abban áll, hogy néha összetévesztek bizonyos dolgokat. Gyermekkoromban például mindig összecseréltem a filagóriát az allegóriával. Szerencsémre még idejekorán figyelmeztettek a tévedésemre. Azóta tudom, hogy a Föltámadott a tenger című Petőfi-vers olyan allegória, melyben a gálya a kormányt, az uralkodó elitet, a víz pedig a népet jelképezi, más szóval valami egészen mást, mint amiről éppen szó van. Ezek szerint, amennyiben fölül a gálya, és mégis a víz az úr jelentése sem lehet más, minthogy bármekkora a „víznek árja”, azért a gálya végig a hátán lovagol.

A régi rendszerben már a megszólításból lehetett tudni, kinek mi a rangja, pozíciója. A nagyságost nem lehetett felcserélni a kegyelmessel, továbbá voltak bárók, vitézek... Ma a munkanélkülitől a köztársasági elnökig mindenki úr, akarom mondani túr valahol. Némelyek a múltban, mások az üres államkasszában vagy a kukák mélyén, mint Kácska szomszéd, amikor egy reggel ráköszöntem

– Jó reggelt, Kácska úr! Dolgozunk, dolgozgatunk?

 

Jürgen Ziegenkopf, a német filozófus egy fél évszázadot lebegett a világok közti űrben. A pokoltól sikerült megmenekülnie, mikor elmagyarázta az ördögnek, hogy mikor azt mondta, a lelkét is eladná egy igazi osztrák-magyar gulasch-ért, az nem számít hivatalos szerződéskötésnek, még transzcendentális körökben sem. A mennyországba viszont nem juthatott be, mert nem volt még fertig, viszont nem akart újjászületni sem, mert nagyon szégyellte Németország szerepvállalását a világháborúkban.

Herr Ziegenkopf kiemelkedően intelligens volt, ami már kiskorában is feltűnt, éppen ezért viszont barátságokat nehezen kötött, hiszen a korabeli gyerekek nem szívesen játszottak vele „gondolkodósat”. A kis Jürgen kedvenc időtöltése volt hallgatag a világ értelmén agyalni, de a többiek azt mondták, épp eleget kell nekik csendben a sarokban ülniük, amikor a tanító néni büntetésbe küldi őket.

 

Megosztani, ami még megosztható

 

Kórház, belülről

 

Elfekvő. Kicsit jobb az előző államinál, de ezért borsos árat kell fizetni, hogy a minimum ellátást megkapják a betegek, és ne állatként kezeljék a haldoklókat. Közeli rokont látogatunk a családdal kétnaponta, sógornőmékkel felváltva, K. nénit. Stroke.  A karácsonyi ebéd közben kapta. Itt legalább nem nekünk kell tisztába tenni, fürdetni. Hónapokig vártunk, hogy legyen hely. És itt legalább nem lopják el a pelenkákat.

Jól kijön a szobatársakkal, sokat segítenek neki. Zs. néni 94 éves. A napi tennivalók lekötik, táplálkozás, anyagcsere-problémák, elpepecsel az ennivalóval, újságot nézeget, kissé beszűkült tudattal, de a tárgyakra fókuszál, a nap rutintevékenységre. Némi zsörtölődés, de azért nyitott, figyel mindenre, elfogadó, beletörődő. Kérdezi az ügyeletes orvost:

 Doktor úr, én miért vagyok bent? Mi a bajom?

 Az öregség – mondja az orvos. – Az öregség az oka.

 

 

 Cica! Cica! Cic-cic-cicc!
Kopognak az apró cipők, végig az udvaron. Goldmanné kinéz a félig nyitott ajtón. Két hosszú, fekete hajfonatot lát, a kislány ott áll háttal Goldmanné ajtajának és a hatalmas, félig már elhalt platánfa tövébe nőtt, elvadult bokor alját kémleli. Most leguggol és kezdi elölről: – Cica! Cic-cicc! Goldmanné kezében megáll a mosogató szivacs. Vizes kézfejével szétkeni homlokán az izzadságot, újra kiles, végül bezárja az ajtót. A szivacsot a mosogatóba dobja, kezet töröl, a konyhából a szobába megy, behajtja a nagy, háromszárnyas ablakot az utca felől védő, kopott spalettákat. Könnyező szemét bántja az erős fény.

 

megint arról a fényképről álmodtam amit a februári nyaramban fotóztam apró kis hullámok lepték el a földet picik jeges havak megfagyott habcsókok és emögé bújt el a nap ami csodálatos látvány volt óararany meg fahéj és végül cinóber le kellett ülnöm a hárs gyökerére és néztem ezt a csodát a dzsekim persze kiszakadt de nem érdekelt hosszú útjaimon nem volt társam nem keresett senki nem hiányoztam senkinek szomjaztam a magányt amitől sosem féltem de kellett a ki a kifelé az el eszembe jutott az a nyár amikor vettem toniotól egy öntöttvas kádat és azon a nyáron abban feküdtem és nem szóltam senkihez én voltam a nyár a nap a víz és a föld nincsenek történetek cukorrépát kapáltam tonio viccei úgy futottak a kapa nyeléről a tarack felé afelé a ringyó föld felé mint egy kis fénypászma a töltés oldalán

 

 

 (Pollágh Péternek és Vécsei Rita Andreának)




szóval, nem is olvastam. Nekem olvasták. Vagy csak nézegettem. Most már biztos, hogy rosszul meséltem, nem igaz, hogy hetekig nálam volt. Nyolc éves vagyok. A kaposvári könyvtárat valami olasz szabadságharcosról nevezték el – nem igaz, hogy valami, hát hogyne tudnám, Palmiro Togliatti Megyei Könyvtár. A szomjas föld hamar beissza a pocsolyákat.
A gyerekkönyvtár külön helyiségben, és elég ijesztő, hogy itt mindenki olyan halk szavú.  A furcsa arcú, színesceruza-magasságú, köpenyes, vagy kardigános nénik. Bízni kell bennük, nem azért, mert sosem emelik fel a hangjukat, hanem, mert van szemüvegtokjuk.

 

 

A sípszó után

 

Drága Márta! Tegnap elhatároztam, hogy nem írok többet. Azt hiszem, kiégtem. Próbálkozom valami rendszert vinni az életembe, hogy legyen valami értelme is a mindennapoknak, de amikor leülök a gép elé, még azt is elfelejtem, hogy pár perccel ezelőtt mi jutott az eszembe, miről akartam írni. Ostoba helyzet. Legutóbb pogácsát akartam készíteni. Ott álltam a keverőtál felett, és fogalmam sem volt, beletettem-e a tojást, és mennyit? Aztán sajtot akartam reszelni, mert szoktam a tésztába azt is tenni. Olyan selymessé teszi a pogácsát, és amikor sütés közben elolvad. Mit is akartam mondani? Igen. Tudtam, de azt hiszem már mindegy.

 

Voltam orvosnál. Azt mondta, ne ijedjek meg, de sok kivizsgálás vár rám. Meg kell tudniuk, hogy a daganat milyen állapotban van, és hogy mennyire rosszindulatú. Nem ijedtem meg. Engem nem lehet megijeszteni. Nyitottam egy dossziét. Beletettem a papírokat, az összes beutalót, és a leleteket. A doki nagyon rendes. Egy cetlire felírta, mikor, hova kell mennem. Lelkemre kötötte, hogy ne hagyjak ki egyetlen vizsgálatot sem, mert akkor megint hónapokat kell várni, és nem tudjuk időben meg, mi is okozza az emlékezet kiesést. Mondtam neki, hogy nekem nincs emlékezetkiesésem, mert pontosan emlékszem mindenre. Mosolygott. Úgy látszik, sikerült jókedvre derítenem.

 

A caesar vagy semmi

(részlet)

 

 

II.

 

 

 

 

Az egykori kedvenc rabszolga féltékeny pillantások közepette hagyta magára az anyacsászárnőt a két olcsó lotyóval. Mula és Lupa bekötött szemmel mórikálták magukat a frigidarium medencéjénél. A fal mozaikjai Aglaia nevetésével, Euphrosyne énekével és Thalia néma bájával olajozták be a pucérságukat: hadd fényeskedjék az olívának az aranyló színében.

A víz lustán locsogta körbe Agrippinát, miközben kikászálódott a medencéből. A haja ellopta a hullámokat. Kígyós karkötői csilingeltek. Sempers de profundis.

- Az én imbecillis fiam sosem lesz igazi Caesar és Akté sem lesz császárné. Ti pedig engem szolgáltok. Az életetek vagy a halálotok vagyok. Ti döntitek el, hogy melyik – szabadította meg őket a szemkötőiktől, aztán visszatért fürdőzni. – Képzeljétek el. Én vagyok a vénséges Caesar, Tiberius. Szeretem a fürge halacskákat.

 

 

A hidi csárda aprócska ablakain, a pipafüsthályog épp csak engedte látni a közeledőt, aki látható óvatosság nélkül poroszkált egyenesen. Valami csikósféle lesz, morogta Harmati, a cseréppoharakat törölgetve. Ezen az órán, ha teli ugyan nem is volt a csárda, szabad asztal nem volt. A lovas átvetette a lábát a ló fején és úgy ért le, hogy a kötetlen patrac ráncot sem vetett. Megkötötte a könyöklőhöz a fekete csikót. A pusztaiemberek szíve megolvad az ilyen ló látványára, ha nem is mutatják. A csikós betoppant a kutyaszagú ivóba és biccentett a csaplár felé. Az tudta valahogyan ebből, hogy étel is kell a bor mellé. Csapó Benő, a lovas, az egyik ablakos fertály asztalához ment és odamordulta, hogy tömörödjenek kentek odébb! Megjáratta rajtuk a szilajnál komorabb szemét, míg az oszolj meg nem szólalt az inakban. Letette magát a padra, azok kényelmével akiknek a kedvére a csárdákat kitalálták valamikor. Letette a csikóskalapot a kenyér mellé és hátrébbnyomta a fekete varkocsait. Kinyitotta a bicskáját és jót kanyarintva nyesett a sódarból. Harmati lekoppantotta a korsót is a pohárral. Készségesen álldogált még ott és körmönfontkodott, hogy is szólítsa a vendéget, ha tudhatná a becses és becsületes nevét?

 

 

Azt mondják, nem lehet találkozni vele, ha balettet tanul, tán nem történt volna meg, hogy lebontják a díszletet, felvonják a függönyt és láthatóvá válik a színház csupasz téglafala, nem tört volna meg, ha nem látja, ki korán kiválik, az nem él sokáig; úgy csinál, mint nagyműtét után; elhagyhatja magát végre-valahára, felszáll, mint a pára esős hajnalok után, az árvának nem hazudja, hogy lesz gondja apára, jól tudja, hogy szégyen szentnek látszani az ördög szerepében, lehet bükkfa, tölgy vagy ében, olvas a fák természetében, csak huszonegy gramm, ami marad, illúzió, hogy hatalma van, ha tévedni akar elrévedezik régmúlt szerelmein,

 

 

Állok az ablaknál négy emelet magasban, miközben szerelem a lamellát.

Van egy percem, hogy elmélázzak.

Az utcán mindenféle emberek sietnek. Négerek jamaicai sapkában, sárgák szép ferde szemmel, törökök kendőben, slamposak, punkok taréjjal – mai szemmel viccesek –, fiatalok piercinggel, iphonnal, és talán magyarok is lesütött szemmel.

Mivel egy kis faluban nőttem fel, nekem furcsa ez a sokszínűség, de szeretem, elfogadom. Otthon mikor fogjuk elfogadni, hogy más emberek is élnek mellettünk, velünk?

 

Vámellenőrzés

 

 Neve?

 Názáreti Jézus.

 Állampolgársága?

 Nincs. Világpolgár vagyok.

 Ne szórakozzon velem! Mindenkinek van állampolgársága. van, akinek több is.

 Jó, akkor írja be, hogy magyar.

 Hol született?

 Jeruzsálemben.

 Akkor maga nem magyar.

 Dehogynem. Egyesek szerint nagyon is magyar vagyok. Sőt, itt a medencében volt az emberiség bölcsője is.

 Igen, hallottam róla. De az lehetetlen, hogy az első ember magyar volt.

 Miért lenne az? Ők lopták el az almát a paradicsomból.

 

Amikor a sör jót tesz

 

Rejtvényt fejtett, aztán elunta. Mihály nem érezte valami jól magát. Legszívesebben berúgott volna. De ezt Krisztina miatt nem merte. Megmérte a vérnyomását, és az 165-öt mutatott.

– Hú! Meg kell nyugodnom! – mondta magában.

Krisztina éppen a konyhában vasalt és gondolatai egész máshol jártak. Ő nem volt ideges természet, mint az ura, sokkal reálisabban gondolkodott.

 

Livilla Alba: Piscia Prurientula

(kisregény, részlet)

 

III.

 

 

Mors omnia solvit! – írják Piscia Prurientulára az ütlegek. Gyönyörű fájdalom s fennkölt halál.

Piscia Prurientula nap mint nap veszíti életét. A császári villa minden zugában. Libitina sikálja fajtalanságát ragyogóvá a feledés örvénylő folyójában.

Piscia Prurientula most a porticusban ragadja magához – hátulról – az agóniát. Tíz mezítelen rabszolga kislány cordaxa gömbölyít neki palaestrát.

Piscia Prurientula verejtéke drága áron kóstáló hispanicus olaj. Tiberius Caesar Imperator érdes és száraz bőrét puhítja.

Piscia Prurientulát kényeskedő hajlással térdre karolja Tiberius Caesar Imperator. Piscia Prurientulát elnyeli e kéjséges szerelem.

Tiberius Caesar Imperator birokra kel Piscia Prurientula harcedzett anusával. Fürge döfésekkel és oldalirányú kitámadásokkal.

 

Piscia Prurientula vére Tiberius Caesar Imperator fújtatása. Ők Bissus könnyű, fehér selyme.

 

Baross tér, május, 17:30

 

Döng az úttest a közeledő busz alatt, amikor mellém ér, gyorsít, a kékes köd beborítja a gyalogjárót. A szél abban a pillanatban eláll. Kipufogógáz és cigarettafüst. 
Nézek a busz után, rálépek az eldobott hot dogra, a virsli és mustár hideg, nyúlós ragacs, csúszkál a cipőm talpa. Belekotrok a táskámba. Nincs benne papír zsebkendő. Mindegy, jó lesz a szegélykő is.
Nagydarab férfi hömbörödik ki a játékterem ajtaján. Fekete farmer, fekete, ujjatlan póló, agyontetovált, vastag karokkal. Élő totemoszlop. Végignéz az utcán, tar fején csillog az izzadság. Övé az utca, a tér, a világ. Lelép a járdáról az érkező taxi elé. A gumik csikorognak, az autó centikre áll meg a kopasz kannibáltól. A sofőr kihajol, kezdetét veszi a verbális közelharc. A taxi végül továbbhajt, a kopasz még belerúg az oldalába, biztos ami biztos. Megmutatja, ki itt az úr.

 

Zabáló



A Zabáló felfalta az eldobott csikkeket és csokis papírokat, azután felépítette belőlük testét, hogy megegye a várakozókat. Észrevétlenül jelent meg mögöttük: a buszmegálló körül szétszórt szemetet, annak esszenciális energiamegnyilvánulását – úgymond lelkét – zabálta fel, hogy átvegye formáját, és megtestesüljön az anyagi világban.
Nem tartott sokáig, mire ide eljutott. Szellemként kezdte pályafutását, embernek lelkeként szállt át a túlvilágra, amikor teste meghalt. Azonban már emberkorában is őrült volt, például halálra éheztette magát, így végeredményben érthető, miért lett belőle Zabáló.

 

Fejlődés

 

Két férfi a kocsmaasztalnál mit sem sejtve hitvitába keveredett.

– Bocsánat, hogy asztalt bontok – mondta az egyik újonnan megismert ivótársának –, de holnap reggel vinnem kell a családot a templomba.

– Templom?! Ugyan már!

– Ne haragudjon, ön keresztény egyáltalán?

– Mi az hogy! Katolikus, születésem óta!

– De nem jár templomba vasárnaponként?

Mielőtt válaszolt volna, magyarázó-pózba helyezkedett, aminek a minőségén csupán az rontott egy kortynyit, hogy jól látható volt tekintetén a becsípettek homálya.

– Én felvilágosult katolikus vagyok. A templom számomra csak egy bürokratikus intézmény, amit élősködő papok tartanak fenn, hogy ne kelljen dolgozni. Nem, a Biblia sehol nem írja elő, hogy templomba kell járni.

 

Véletlenek



Márpedig véletlenek igenis vannak és ezek olykor kellemesek, máskor pedig roppant kellemetlenek tudnak lenni. Még a nyolcvanas évek elején, a floridai Miccosukee Indian Village egyik kis ajándékboltjában esett meg, hogy elhaladt előttem egy rendkívül megkapó, kreol, ránézésre mexikói származású fiatal, nyúlánk nő. Divatos, testhez tapadó pólót és merész tangát viselt. Fekete haja a derekát verdeste. Már puszta megjelenésével is kezelni tudta volna az alacsony vérnyomásban szenvedőket.

Te, ennek a latin szépségnek olyan gyönyörű popója van, hogy festeni sem lehetne szebbet – mondtam hirtelen felindulásból ott élő barátomhoz fordulva, aki a látványtól addigra már kapkodva szedte a levegőt.

 

Köszönöm a bókot. Ritkán hallani magyar szót itt az Isten háta mögött – mondta a hölgy tört magyarsággal, miközben szórakozottan babrált a hajzuhatagában. 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal