VideóSchreck Mo videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Józsikám bácsi átgyalogolt az út másik oldalára. Évek óta kaptatott a macskaköveken. Olyan volt az egész, mint az ember szájában a cukor. Éles kanyarokat vetve halad, abban a magasságban másképp nem is lehet. Semmi kétség, fennakadt, kiszámolta, hogy hány lába van, eldöntötte, gyalogolni fog egész életében. Áthajolt a házakon, hogy kapálódzó mozdulatokkal lelassítsa az erősödő szelet. Kézen állva közeledett abban az állapotban, amikor még az ember váratlan eseménnyel számol. Pár napja még csapatostól jártak itt a gólyák, ma a terület kihalt. Senki nem fut, és a házsorok közül csúnya dolgok tűnnek elő. (Százlábú drón szörnyetegek visítoztak az égen.) A házak falai leomlottak, az emberek megmerevedtek abban az állapotban, ahogy a televíziót nézték. Kígyók és giliszták tekergőznek olyan sebességgel, ahogy tekintetünk megengedi. Derékig tengervízben, csapkodó hullámokban szakadatlanul történik kísérlet arra, hogy a világ a valaha volt őstengerekbe hulljon vissza.
Az ezredes látta, hogy valamit a kompon ügyködött, és bár derékig bele volt mélyedve valami szűk lyukba, hegesztéskor megszokott szikrák potyogtak ki a réseken. – Megmondaná, mit csinál? – Egy pillanat! Máris kifarolok!
Elkezdett izegni-mozogni, ficánkolni; ügyetlenül, apránként haladt kifelé. A tisztnek türelmetlenségében eszébe jutott, hogy esetleg megfogja a két kilógó nadrágszárat, és annál fogva rántja ki a lyukból; de aztán úgy döntött, hogy neki is kell egy kis kikapcsolódás, és különben is ráér pár percet vállával a falnak dőlni; hát így tett, és mosolyogva nézte, ahogy kiszenvedi magát a nyílásból. Ahogy arra számítani lehetett, a feje koromfekete volt, csak a szeme és annak környéke pompázott eredeti fényében, amikor levette róla a hegesztőszemüveget.
1 – Megint bántod azt a kisleányt! – hallom. A vénasszony hangja és a fapapucs egyszerre csattan. Célozni, azt tud a rohadt boszorkány. Háttal állok neki, és Kati egyre hangosabban visít. De így is hallom, ahogy a banya a maradék fél pár papucsában sántikál felénk a gyöngykaviccsal felszórt udvaron keresztül. – Nem én kezdtem! – sziszegem Kati arcába a fogaim között. – Most megúsztad, de ezt még megkeserülöd! Megmarkolom a vállánál, a körmeim a buggyos ujjú, hímzett blúzon keresztül a bőrébe mélyednek, elrántom a disznóól fehérre meszelt, tapasztott vályogfalától, és megpördülök vele. Először azt gondolom, hogy magam elé tartom, élő pajzsnak, mint az a török katona a hercegnőt a filmben, amire tavaly vittek el minket az intézetből. De hamar rájövök, hogy nincs értelme.
Hetvenhárom éves lettem ma. Furcsa kimondani ezt a számot. Valaha olyan távolinak tűnt, mintha nem is emberi kor volna, hanem egy ködös part valahol az idő végén. Fiatalon az ember azt hiszi, hogy az élet egyre csak épül: egyik év a másikra, egyik öröm a másikra rakódik, mint téglák egy ház falában. Aztán egyszer csak arra ébred, hogy a test lassan bontani kezdi ugyanazt a házat. És amikor a fájdalom reggelente előbb ébred nálad, amikor a betegségek már nem vendégek, hanem állandó lakótársak, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés: mi értelme volt mindennek?
Előveszem az egyik könyvet az irodalomlistáról. Rohadtul tanulnom kéne a vizsgákra. Próbálok olvasni, de a betűk vihar előtti pánikban rohangászó hangyák. Képtelenség figyelni. Áporodott a levegő a fejemben, mint egy dohos óvóhelyen. És nekem állandóan ezt kell szívnom. Mint valami mérges gáz, terjed szét bennem, lebénít. Csak fekszem. Rajzolnom kéne megint. A Katonaéva azt mondta a múltkor, próbáljam rajzolással átdolgozni a sok trutyit a fejemben. A gimiben lekötött. Miután kibírtam a délelőttöket a suliban, hazamentem, és csak rajzoltam, és rajzoltam, és egyszer csak este lett. Most hiába ülök fölötte, üres marad a lap. Felhívom Márkot, de ő is kivan, tanulnia kell, nem akar találkozni. Estig a telómat pörgetem, pszichovideókat nézek és kommenteket olvasok, de nem segít.
Nem válthatsz vissza bizonyos információkat, mondta. Ketten emelték az asztalt, míg a harmadik széles vállát tolta alá. Lapos kő kúszik a tábor felé, lovas kocsik bukkannak fel, visítoznak lábtörő hangon. A boltív sarkában, mintha a test különbre nem lett volna képes, csorgott a víz. Ezek az emberek mind háromlábúak, a lábuk a gravitáció hiánya miatt görbe, illetve egyenes, illetve kampós, mint a horog, félig hús, műanyag, fa. Rózsaszínű báránykák legelnek a Balaton fölött. Folyik felfelé a víz, hogy így nyerjen teret. A láb remeg, a kerék forog, ezek az építkezés fizikai adottságai. A művész soha nem amortizálódik. Lihegve mondja, halál önmagamra. A ház tövében sír. Ceruza kattog, folyik ki a gépből. Mindenki ellátja a feladatát, egy palotát látott művész repülni tanul.
Hatalmas szél kerekedett. Ugyan a saját védőruháikon keresztül nem érezték, de a templom épületének minden nyílásán és résén keresztül áramlott be a hideg, porral vegyített levegő. Arra lett figyelmes, hogy az egyik ablakon át egy sűrű koszfelhő áramlott be, ami pillanatok alatt leereszkedett rá és a környezetére; hirtelen alig látott. – Uraim, valami történhetett odakint! – Látjuk! Hatalmas vihar csapott le ránk! A “hatalmas” szó hallatán ijedt meg. Ha valaki a Földön a “hatalmas” jelzőt használja, rendszerint akkor sem szokott különösebb probléma lenni, csak nagyobb a szél és az eső az átlagosnál. Jelen esetben viszont nem tudta, ezen a bolygón mi számít átlagosnak; és azt sem tudta, hogy az ezredes szerint mihez képest hatalmas ez a vihar.
Egy nap két alakot láttak a Szelesdomb környékén az arra járó parasztok, egy férfit és egy nőt. Valaki még emlékezett Cathyre és Heathcliffre, akik azóta egymás mellett feküdtek a sírban. Mikor Cathy a Szelesdombra érkezett, a tájat fura fényesség borította el. Amikor Heathcliff is követte őt a sírból, a nap is kisütött a komor vidéken. Érkezésükkel újra vidámság költözött a Szelesdombra. Az itt élő hallgatag emberek szíve kivirult, mikor látták, hogyan futkároznak, hogyan kergetőznek az újdonsült szerelmesek. Hol Heathcliff üldözte Cathyt a szerelmével, hol Cathy Heathcliffet.
Fölszisszenek, Viola kérdi, mi az, mondom, fáj a bokám, erre ő, mert öreg vagy. Igen, bizony hogy öreg vagyok. Kicsit nehéz elhinni, de tényleg. Viola nemsokára négy éves lesz, ő már nagylány, én pedig öreg vagyok. Még barátkozom a gondolattal, bár ha visszagondolok, tizenévesen hozzánk képest a harmincasok is öregnek számítottak. Úgyhogy ne szóljak egy szót se, vegyem szépen tudomásul, hogy öreg vagyok. Különben is, nyugdíjas vagyok, már jegyet sem kell vennem a buszon, vonaton. Erről jut eszembe, amikor a Nagyvilág szerkesztőségében helyettesítettem a ’90-es évek legelején, a szobában, Raýman Katalin, Gergely Ágnes, Kada Júlia, Csuday Csaba mellett és Szénási Ferenc helyén, én voltam a legfiatalabb ott a Széchenyi utcában. Emlékeim szerint Nagy Miklós és Ádám Péter nem velünk egy szobában volt, Vujicsics Marietta és Fázsy Anikó sem. Nem tudom, az akkor már a nyolcvanon felül járó Raýman Katalin maga mesélte-e, vagy a tördelő, műszaki szerkesztő, a mi Sas Gáborunk, hogy Katalin mindig vesz jegyet a villamoson, nehogy azt higgyék róla, hogy már elmúlt nyolcvan.
Rubi, 2024. július 13. Apa szerint minden világvallás ugyanazt mondja, csak más kiválasztottakon keresztül. Különböző rezgéseken, eltérő tudatos és tudattalan utakon próbálunk kapcsolatba lépni a transzcendenssel. Nem járt misére, rosszul viselte a bűneiktől könnyű munkával szabadulni akaró képmutatókat. Mégis bensőséges kapcsolat fűzte János atyához, a gyülekezet plébánosához. Ők hárman voltak, Sebi bácsival kiegészülve, a világklasszis csapat. Andris sápadt arccal lépdel mellettem, a karjába csimpaszkodom, egyre erősebben szorítom. Combja súrolja az enyémet, nekidőlök, gyengéden ellentart. Araszolunk a tűző napon a sírhely felé. Mellénk csapódik Dávid, este megkért bennünket, ismét szólítsuk így. Sietve belepusmog a levegőbe egy hevenyészett bocsánatkérést, Andris könyökét bökdösi. A bezzegbátyánk. Nem lehet rá haragudni, az őserő a családban. Ma ő fog beszélni, helyettünk is.
Megtölthette másként is, de a vallomásoknak közük nem volt egymáshoz. Felismerte az egész világrendet. A falnak támasztott deszkák, meg a macska együtt. Messze régen felsejlettek előtte. (Átázott közöny.) Poros keretek csúsztak le a falról. Alkotó megmagyarázza világosan. Megsarkantyúzta a lovát, fuldoklott a porban. Legyetek tűrőképesek és boruljatok le. (Valaki el fog hagyni abban a szobában.) Úgy vélte, hogy már holnap van, mielőtt megnézte az órát. Vékony lábbal, kitekert csípővel. (Erősen metszette bele Zsóka erővonalait a sziklafalba.) Összebarátkozott egy csótánnyal. A gondolataival igyekezett eltakarni a valóságot. A gondolatai pörögtek, sikerült a kamaszos arcúakkal összekeverednie. A lányok boldogan lóbálták a lábukat a súlytalanság állapotában. Te eredj a fenébe, mondták. (Az elnökasszony haragosra húzta az arcvonásait.) Én élek itt, mondta, és megsimogatta Józsikám bácsit. Már nem volt rajta ruha. Ketten mentek kézen fogva, Józsikám bácsi folyton elesett, elgáncsolta Zsókát. Egyik lábát a másik után. Az elnökasszony apró karcolásait vizsgálgatta. Emberi csontokat dobált a világűrbe. A gömb, mely a napocskát eltakarta, az elnökasszony művésziesen megtervezett arcképe volt.
Szőlőt vacsoráztam, a lugasról lecsípve, azon mosatlanul. Hiba, tudom. Bort iszom és vizet prédikálok… De én szeretem az ujjaimmal lesimogatni a hamvasságot a feszes szőlőszemekről. Kettőt-hármat bedobok a számba, aztán a hüvelykemmel végigtörlöm a mutogatót meg a mutatót. Ha megmosom a fürtöt, akkor minden szem után nedvesek lesznek az ujjaim, s úgy nem lehet a könyvet lapozni. Ki hogy lazít… Szőlő, lágy kenyér, könyv, doromboló cica az ölben − kicsit szimatol, fintorog, aztán fejlesunyva dagaszt, néha karmol is, és szopizza rajtam a ruhát. Könyv félretol, macska lerak, kézmosás, aztán minden elölről. Oda az illúzió. Cili sosem volt ilyen tolakodó. Ő volt az első jószágunk, még gyerekkoromban. Kendermagos cica volt, vagyis egyszerű cirmos parasztmacska. Törleszkedett, bújt, felült a vállamra, beleszuszogott a nyakamba. Emlékszem, már érett a köszméte, amikor nyoma veszett. Délután még ott tekergőzött a lábam körül, ahogy a kis piros háromlábú széken ültem a bokrok között, két hatalmas karéj zsíros kenyérrel és valamelyik pöttyös vagy csíkos lányregénnyel. Én magam szeltem a kenyeret a kétkilós vekniből, jó kétujjnyira sikeredett, persze nem az én vékonyka ropijaimmal, hanem édesapám férfikezével mérve. Ó, az a kenyér! A nyál még most is összefut a számban, ha eszembe jut. Középen, a két barázda szélénél kemény volt, ha erősebben megnyomtuk, kicsit arrébb centis darabokban pattantak le a kenyérhéjdarabkák. Megnyálazott mutatóujjal szedegettük fel ezeket a pikkelyeket az abroszról, mind egy szálig
Rubi, 2024. július 11.
Penészszag árad a falakból, Andrisnak nyilván nem volt érkezése szellőztetni. Ugyanolyan fullasztó a levegő, mint aznap, amikor utoljára aludtam itt. Reménykedtünk apa felépülésében. A nyirkos paplant sem sütötte nap már jó ideje. Régebben anya a diófák között kifeszített vastag kötélre dobta, minden héten egyszer. Apa mérnöki pontossággal tervezte meg a ház belső elosztását. A felső szinten a három gyerekszobából az enyém lett a legnagyobb. Sok-sok ablakot épített be, különböző méretű körök, téglalapok, félkörök ízléses eklektikáját alkotta meg. Mindennek köszönhetően természetes fény áradt a gyerekkorunkra. Hiába tárom ki az erkélyajtót, az orromban összesűrűsödik a savanykás levegő. Ezerszer elképzeltem a temetést. Két nap és idecsődül az egész rokonság. Érzem, ahogy kiszárad a szám. A szobába tóduló hűvös áramlat csillapít viszolygásomon.
Kétféleképp is fotózták a talált tárgyakat, díszítő elemeket. A magukkal cipelt eszközök egyrészt képesek voltak normál fényképet készíteni vaku használatával; a másik üzemmódban viszont háromdimenziós modellt is tudtak készíteni, ha a bekapcsolt eszközzel megfelelő módon körbejárogatták azt. Szinte nem is nézték, hogy miről készítenek felvételeket. Viszonylag kevés volt az az idő, amit a bolygó felszínén el tudtak tölteni; viszont ha visszavitték a felvételeket a hajóra, ott már sokkal tovább nézegethették, vizsgálgathatták azokat. Nem volt elég nagy felbontása és pontossága ahhoz a felvételeknek, hogy minden apróságot láthassanak rajta; de az biztos volt, hogy a gép több részletet látott, mint amit ők maguk láttak a saját szemükkel a porral teli levegőben. Ilyen értelemben jobb is volt, hogy ahányan voltak, annyi irányba széledtek szét; ugyanakkor egy-egy felfedezésnél az emberi kíváncsiság újra összeterelte őket egy közös pontba.
Éppen külön-külön termekben dolgoztak, amikor felfedezett valamit, ami elsőre csak egy sötét lyuknak tűnt, azonban jobban megnézve igen sokáig folytatódott.
Rubi, 2024. július 8., 21h Dimával telefonszámot cserélünk, megöleljük egymást. Késve érkeztünk a Keletibe, rohan a csatlakozáshoz, Beregsurány négy óra busszal. Andristól jön üzenet, mégis Lilu vár a parkolóban. Bodzás limonádét kortyolok, rágcsálom az apró jégdarabokat. Örülök, hogy ezt a keményfedelű bőröndöt választottam, nem először használom kispadként összekuszálódott életemben. Néhány méterre tőlem taxisok dohányoznak csapatba verődve, káromkodva szedik ízekre a ’rendszert’.
Ha ezt bárkinek elmondjátok, nekem végem van, figyelmeztetett bennünket osztályfőnökünk, Ibi néni. Igaza volt. Dübörgött-dúlt a szocializmus, mindössze két év telt el az 1963-as amnesztia óta, és jónéhány ’56-os politikai fogoly ült még börtönben azok közül, akiket a megtorlás lázában elmulasztottak felakasztani. Hetedikbe jártunk. Csak negyedszázaddal később tudtuk meg, mi zajlott a tantestületben a színfalak mögött; egyik tanárunk, Sándor bácsi rendszeresen feljelentette a kollégáit. Ibi néni szerint korábban magas rangú pártfunkcionárius volt, és már akkor félelmet keltett, amikor munkára jelentkezett az iskolában. Nem is merték tőle elkérni a végzettségét igazoló dokumentumokat. Így aztán csak évek múlva derült ki, hogy a dokumentumok nem is léteznek. Mivel kirúgni sem merték a dolgozó nép e barátját, lefokozták politechnika tanárrá.
Barátság az, ha a Joci nekem adja az uzsonnája felét, pedig ő is éhes, és én meg nem fogadom el, pedig én is éhes vagyok.
Körbenézett, szemügyre véve a távoli romokat, és a kezét a derekára téve a következőt merte kérdezni: – Itt vajon mi történt? – Itt? – kérdezett vissza az ezredes a sisakjába szerelt rádión keresztül. – Ezen a bolygón. Mitől válhatott kihalttá? – Ezt most tényleg kérdezi, vagy csak beszélgetést szeretne kezdeményezni?
A déli háború idejét farakások követték. Megnőttek, ágakat növesztettek, összebújtak. A partvonalak tudományos munkálatok, mondtam. Lelkesedéssel a felhőket szövi. Csendesen, csak a szívét kell masszírozni. Kipiszkálni a képeket a fa odvából, villogni az éjszakában. Ölni, mígnem mesemondóvá szelídül a gyilkos. Kifordítani fekete ruhát, szoknyát. ((t)ettek.) A hóhért mesemondóvá alakították. (Egyre beljebb.) Nem adjuk ezt a keskeny kis országot. Kulcs a levesben és a sztratoszférában.
Bagoly Kálmán kiabálásra ébredt. Kissé bizonytalan, fejhangú kiáltozásra a szomszéd lakása felől. – Leugro..óm! Halljátok, majd adok én nektek, leugrom innen, és kész! Bagoly megdörgölte a szemeit, belebújt kopottas papucsába, és kisétált az erkélyre. Szomszédja, Vecsey Dezső saját erkélyének korlátján ült lovaglóülésben, csíkos pizsama felsője félig kigombolva, haja fésületlen, arcán hetes borosta. – Jó reggelt! – szólította meg Bagoly.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
