Videó

Szabados Árpád videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Szakállas Zsolt: Lőrésekkel elkerülhető a tényfeltárás

 

 

Igazából nekünk majdnem mindegy. – zárta le a beszélgetést Mónika, és szemébe húzta a borfoltos, függönyből takaróvá avanzsált pokrócot. Deszka vállat vont, és foga közt visszhangozta, „majdnem”. Föltápászkodott a kiürült demizsonok mellől, és elgondolkodott, hová is mehetne. Fülében visszacsengett ez a „majdnem mindegy”, így mindenképp olyan helyek jöhettek csak szóba, ahol ezt nem hallhatja. A sápadt neonokkal kivilágított aluljáró sötét foltjai voltak ők, és magában sejtette, Mónikának igaza van.

 

Deszka, bár még csak harmincöt év körül járt, arcát korán meggyűrte az utca. Alkata keménységről árulkodott, tartásában, és még a hajában is volt valami merevség, mikor pár perccel később kilépett a napvilágos járdaszigetre. Meg sem érezte a fáradt, októberi szelet, bőre vastaggá érett az elmúlt öt évben, melyet aluljárókban, menedékszállásokon, hidak csatornaszagú tövébe húzódva töltött. A csiga, ha eltapossák a házát, újat épít maga köré. Az ember is ilyen, gondolta, de valójában fogalma sem volt, ez valóban így van-e a csigáknál.

 

 
Szakállas Zsolt:
Hörpintések vágányzára

Ez a kor is csak olyan, mint többi, mondta Franz, aktuális nevén Ferenc a vámpír, a vele szemben ülő tunikás férfinak. Megkavarta kávéját, két cukrot dobott bele, egy kis tejszínt is hozzá löttyintett, majd letette a kanalat és érintetlenül hagyta a csészéjét. A változások eltűntettek nehézségeket, hoztak helyettük újat, de a kellemes dolgokkal is hasonlóan bántak, így összességében, ha figyelemmel kíséred az új szeleket, hangulatod kiegyensúlyozott, közérzeted otthonos maradhat. Nekünk is annyi időnk van megszokni a változásokat, mint nekik – mutatott ki az ablakon, a kávéházi kirakat mögött siető ember tömegre. Persze te, az elvonulásoddal megint megnehezítetted a saját alkalmazkodásodat. Fogy a vadállat, mi? Közeledik az ember? Remeteség több mint száz évig! Emlékezz, a villanykörtétől meddig rettegtél, az is milyen váratlanul ért középkori önkéntes elvonulásod után. 

 

 
Szakállas Zsolt: Kalandvágyó mechanizmus

 

Hajnalodik. A külvárosi szerelőműhelyben már élénk társalgás folyik.

– Romlékonyak az emberek – szólal meg Robó, a tegnap délután idekerült mentőautó. Lépten-nyomon megbetegszenek, és javításra szorulnak. Hasra esnek, infarktust kapnak, összeverekednek. De, ami a legfurcsább, olykor csak perceken múlhat a leselejtezésük. Ezek az esetek hozzák el számomra a legszebb pillanatokat. Pityu, az aktuális sofőröm kormányon ragad, a mentőstiszt dalt parancsol. Teli torokból énekelve, rohanok, ahogy csak bírok, a többieket kerülgetve. Villogó, kék koronám láttán tisztelettudóan húzódnak félre a többiek.

– Csodálatos lehet – könyököl fel a műtőasztalon egy nagygenerálon átesett kiskocsi –, az én teszetosza hajcsárom majd' beleüti az orrom minden előttem haladó járókelőbe. Csak úgy sikítozok ijedtemben. Ráadásul a vitaminjaimat sem adta be időben. Ezért kötöttem most is itt ki.

 

– Ó, Pityu nem ilyen. Titokban megsimogat olykor, induláskor szinte egybeforrunk. Csak olyankor markol már szinte fájdalmasan, ha a másik ülésen Kertész doktor ül. 

 

 

 
Szakállas Zsolt: Fejemben zsaluznak a fotogének

 

 

Száguldani le, meg fel. Érzelmi libikóka az egész, mormolta László a kórházi büfé fülledt monotóniájában. Tanulmányozta a nyitva felejtett italautomata mechanikáját. Levenné a piros mentős zubbonyt, de mindig épp akkor… Ráncigálta a cipzárat le, meg fel. Itt is vagyok, meg nem is vagyok itt. Veletek meg nem is veletek, közöttetek, mert közétek kevert a sors, de egyedül vagyok, egyes egyedül. Miért nem tudok Ágnes nélkül élni?

Jelzett a csipogó: sürgős. Felhúzta a zipzárt, gondolatban megsimogatta a város másik szegletében ebédet főző Ágnes fürtjeit, aztán felhorkant. Hogy oda ne rohanjak! Oda meg vissza. Megmenteni egy életet!

A szakápolónk mindig a büfében! – robbant be kollégája, a sofőr-betegszállító Pityu. László nyargalt utána a kórházi labirintuson át, azután bevágta maga után a mentőautó hátsó ajtaját.

Eszméletlen sérült a Délinél – trillázta a sofőr mellett ülő Kertész doktor. Pityu beletaposott és az autó szirénázva kanyarodott a villamos sínek közé.

 


Papp Ákos: Útkeresés

 

Arra a szóra, hogy “én”, kicsivel több mint három és félmilliárd találat van a neten. Arra, hogy “te”, kicsivel több mint tíz és félmilliárd. Látod? Mindig mondtam, hogy jobban érdekled az embereket nálam. Soha nem voltunk többek személyes névmásoknál és neked eszedbe sem jutott ragozni minket.

Némasági fogadalmat tettem. Elvégre nem vagy hajlandó beszélni velem. Mással meg úgysem beszélek.

Megbántottalak. Azzal, hogy önmagam voltam. Bezárkóztál a fürdőszobába. Nem vagy hajlandó kijönni. Addig nem, amíg el nem tűnök. Azt mondom, rendben. Elmegyek a házból, hogy legyen egy kis nyugalmad. Azt akarod, hogy a világból tűnjek el. Azt akarod, hogy haljak meg. Csak így lehet nyugtod. Amíg én itt vagyok, nem kapsz levegőt. Rendben.

 

 
Ábrahám Péter: jégbor (olaj vászon 105x100 cm, 2000)

Kilépett a központi pályaudvar, az Amsterdam Centraal előcsarnokából. Na végre, gondolta, itt még a levegő is más. Az állomás előtti téren otthagyott, és vastag lánccal a csatorna partján álló oszlopokhoz erősített biciklik látványa adta az első benyomást a városról. Némelyikből ugyan már csak egyetlen kerék maradt. Hát persze, hol lenne sok bicikli, ha nem Hollandiában. A sarkon rögtön feltűnt a szexmúzeum homlokfala, mintegy jelképezve a vörös lámpás negyed kezdetét, de ez hidegen hagyta. A csatornák felé indult a Damrakon. Nem sietett; tudta, könnyen talál olyan kávézót, ahol elszívhat egy marihuánás cigarettát. Különben sem csak a fű miatt jött, mert ahhoz Chesterben, az észak-angliai városkában is gond nélkül hozzájutott, ha kedve támadt rá. Ha igazán ki akarod engedni a gőzt, Amszterdamba kell menned, hallotta mindenkitől. Ott minden más, ott nem kell titkolózni, nyíltan és simán mennek a dolgok. A marihuána fővárosában igazi kultúrája, sőt etikettje van a legtöbb kábítószer élvezetének. Ezt akarta megismerni, megélni, de nem akart rögtön az első helyre bemenni.

 


Ábrahám Péter: Kockázat (olaj, vászon, 105x100 cm, 2005)

 

Első emlék. Szitálja a homokot a tömbök között, a játszótéren. Sziszegős, pergő, puha, mégis dörzsöl. Ami fennmarad, kiszórja. Visszatérő álom. A pszichológus szerint a múltat szűri meg. A maradék az elfojtott traumák sokasága. Kiönti a szitát. Azt jelenti, megoldja, vagy talán azt, hogy valóban csak raktározza őket, félresöpri, de nem túl messze attól, ahol ül. Lehet, jó lesz még valamire. Majd megszórja vele a tetejét.

 

 

 
Papp Ákos: Becsapódás előtt

 

Megmondtam, hogy ne jöjjön be a farkasok birodalmába – szólt Vörös István. – Menjen!

Azzal elindult az egyik ösvényen a magasles felé.

Az utazó ne bolyongjon csak úgy, minden ok nélkül a Farkaserdőn, barátságtalan délutánon, de azért nyissa ki a fülét, szemét, hátha meghall és meglát valamit. Még mielőtt a konda ismét feltűnik az úton, jön ide tisztásokon, sással benőtt réten és sűrű bozótokon át. Ha a turista jobban megnézi, a tájon Rózsakertet talál, síremléket, ahol Scherg Lőrinc főerdész és felesége, Stegmüller Marianne nyugszik. A fölépített kilátón kipihenheti tagjaiból a fáradtságot, nyitva a világ a Kemeneshátra, Kemenesaljára, a gércei Púpos-hegyre, Ságra, Kissomlyóra, Somlóra, a Bakony nyugati vonulataira.

Nem ez itt a Hidegkút?

De az – mondta a pallér, Vörös János.

Ott meg a Pörös, a domb?

Az.

 


Ábrahám Péter: cím nélkül
(olaj vászon 105x100 cm, 2001)

 

Az írás tulajdonképpen köldöknézés.

Merengés közben mély gondolatokra vadászol, mégis hülyeségek jutnak eszedbe, de ha kitartó vagy és szerencsés, köldökszösz gyűjtésben verhetetlenné válsz, mint Graham Barker. A negyvenöt éves könyvtáros huszonkét gramm köldökszöszt gyűjtött össze egyetlen emberöltő alatt, és ezzel bekerült a Guinness rekordok könyvébe.

Mi tagadás, irigykedve olvastam a szívós pasi teljesítményét. Köldökszöszt gyűjt, ez rendben van, na de mi az? Érdeklődéssel nézelődtem a saját, és az itt-ott megjelent tanulmányok olvasása közben mások köldökének belseje felé. Autodidakta vizsgálódásom adatait most megosztom.

 


Majoros Áron Zsolt: Androméda II.

 

A művészet a bosszú művészete.

1.

Lehetne két vágás is az arcon, az arc két oldalán. Kitalálhattad volna az örök mosolygót, a jobbra is, balra is mosolygót. Te utálkoznál rajta, mások meg kinevetnék. Ki kell nevetni, le kell nézni azt, ami gyermekded felnőtt korában is. Mert az arc is felnő, s ha gyermeki vonás marad rajta, az bosszantja a hibátlan felnőtt-arcúakat, mert az ilyen arcú felnőtt nem felnőtt módon fegyverez le, hanem éppen e gyermeki vonással. Látogasd meg a törpéket, pufókokat és a pofazacskót cipelőket, s engedd, hogy panaszkodjanak egy napsütéses délelőttön át. Meglátod, köztük találod majd meg az igazi komolyságra áhítozókat, a nagy, csöndes filozófusokat s a tömeggyilkos-palántákat.

2.

Kötelet elvágni valóban jó. Akkor, ha lóg is valami rajta. Csábító az a csöpp mozdulat, amivel véglegessé tehetünk valamit, s a mozdulat kicsisége, azaz jelentéktelensége miatt érezhetjük azt is, hogy mi tettük… Akik gyilkoltak már, bizonyára ilyen kis mozdulattal – pöccentéssel, rándítással szerettek volna ölni, szinte oda se figyelve, háttal, majdnemhogy véletlenül, – ahogy az ember a ruhát igazítja magán, vagy ahogy megfordul álmában. Úgy látom, megfeledkeztél azokról, akik önként lógnak, szívesen, örömmel.

 


Papp Ákos: Csöndbe zárva

 

– Rossz láb, okos fej. Dr. X vagyok – szólított meg egy tagbaszakadt, markáns arcú férfi, valamikor a nyolcvanas évek elején, éjfél felé, a Külső Mester utcában.

Egyikünk se volt már józan, ő talán kevésbé, mint én. A meleg nyári esték egyikén, Szent Iván napja után voltunk. Így osztom fel az évet: Szent Iván nap előtti-, mikor ha parányival is, de hosszabbodnak a nappalok, s utáni időre, előre félve a nyári napfordulótól. Már májusban depressziós szoktam lenni.

Mit kerestem törött lábbal, akkor, azon a barátságtalan környéken, mit kereshetett a korosodó jogász, nem emlékszem.

 

– Adjon tanácsot kérem, igaz már késő van, nem tudom eldönteni, elmenjek-e most a fiamhoz vagy sem. A közelben lakik. Igaz, nem örülne a kései látogatásnak. De megbocsátanék neki. Most rá tudom szánni magam. Már két éve nem beszélünk egymással. Tudja, mi Erdélyből költöztünk át – kezdte el akadozva, néha leállva, de összefüggően mondandóját.

 

Meszlényi Attila: Nature morte

 

Senki sem hisz soha egy afféle gyereknek, mint ami én voltam. A magány kisgyermekkorom óta befészkelte magát életembe. Mivel játszópajtásaim sosem lehettek, már idejekorán általam megrajzolt történetekbe menekültem. Belátom, akadt közöttük kitalált is, azonban a nagyobbik része, – mégpedig a hihetetlenebb –, mind igaz.

A kertünkben felbukkanó ér egy közeli patakba csordogált. A víz rengeteg emléket kimosott, török vázát, középkori, kékfestésű tányérokat. Sokszor rozsdás patkókat halásztam ki a patakból.

Háború előtti emlékek, – mondta ezekre nagyanyám. Odakerültek a polcra a többi törött, használhatatlannak vélt, régi tárgy mellé. Amióta az eszemet tudom, mindig is ezeket gyűjtöttem.

 

 
Cseri József: Onnan jöttek 

 

A legtöbb férfi előbb-utóbb megnősül egyszer, kétszer, kinél hogy alakul. Nálam így alakult.

 

Maja

volt az első mennyasszonyom. Haja fekete, göndör és fiúsan rövid. Különös ismertetőjele a szeme alatt húzódó sötét, ráncos táska. Még a főiskolán ismerkedtünk össze, de a táska miatt rá se hederítettem. Eleinte, amíg az egyik barátnője dicsérni nem kezdte az eszét, bájait, meg hogy mennyire szerelmes belém a Majácska. Addig darált, győzködött, amíg már észre se vettem a táskáit. Csak azt láttam, hogy szexi és tetszem neki. Mit tagadjam, jólesett, annál is inkább, mert életemben először csípett engem is valaki. Attól kezdve együtt jártunk, tanultunk, és a főiskola elvégzése után egy évvel meg is kértem a kacsóját.

 

 
Cseri József: Padlón

 

Zoltán fáradtan tért haza a munkából. Családja már várta. Zoli egy kicsit félnótás ember volt, akinek alkoholproblémái voltak. Sérült volt, nem kicsit. Két lánya volt, mindketten egyetemisták. Egyikük Erzsébet, másikuk Júlia. Neje pedig Nikolett. Zoli álmodozó természet volt, hajdanán festegetett. Imádta Gauguin-t. Művelt ember volt, aki mindig fogékony az újabb ismeretekre, könyvekre.

Amikor letette a holmiját, azt mondta Nikolettnek:

Nézd, már egy hónapja nem ittam. Remélem, meg vagy velem elégedve.

Igen. Ha akarod, lemehetsz az ivóba egy pohár sört meginni. De többet kérlek, ne igyál!

Nem megyek én sehova, még egy pohár sörre sincs szükségem – mondta Zoli őszintén.

 


Magén István: Táj felülről

(Az esett volna jól, hogyha kitalálta volna, vagy megtalálta volna.)

Megpillantotta a valóság ágacskáit. Nehéz azokat az ember formájú kőalakzatokat elképzelni, a vékonycsontú, izmos lányokat, akiket egymásra dobáltak. Az volt a vágya, hogy belépjen a testükbe, szúrós tekintettel széttördelje őket, amikor a közelükben van. Még nem késő visszafordulni, és menetelni a vacogó emberekkel, akik arra törekednek, hogy csákánnyal nyílást üssenek. (Te viccelsz a bölcs dolgaiddal, azzal, hogy a nők vére hígabb a férfiakénál?) A részlet egésszé formálódik, bezáródik, átalakul harmóniává. Az emberek egymás arcába köpnek, és megölik egymást, mintha saját akaratukból tennék. A molekulákat egybefűzik, egyesülnek a szégyenteljes vigalomban. (A legszívszorítóbb a gyerekek látványa, akik kézen fogva lépkednek a koporsó után.) A levelek, melyek az ember szemérmét takarják, tele vannak kukacokkal, és rágcsálás nyomaival. Azért jártam ott, hogy az emberek szántsanak, vessenek és arassanak, (és lerombolják a krematóriumokat), kézen járva rohantam az utcán, amit ő olyan fontosnak tartott. Úgy vettem észre, hogy utánozta, és feldíszítette, és működött is, hatalmas lángja volt.

 


Cseri József: Olvasópad

 

 

A legyőzött elme a legjobb baráttá,

a nem fegyelmezett pedig a legnagyobb ellenséggé válik.

/Bhagavad Gíta/

 

I.

 

A tantestület tagjai az ebédlő előtt tolongtak. Az aulában még zenélt a háromszemélyes zenekar, de már mindenki az asztalokon gyöngyöző húslevest várta. Az elit iskola ódon falai között a minden évben megrendezett jótékonysági bál vacsorája zajlott éppen. Ő is mosolyogva foglalt helyet az asztalnál. Mélyen merített az aranysárga léből, a karfiolrózsák mellé, a merőkanálba került néhány szál tészta és sárgarépa is. Élvezte az ízeket, a friss zöldségek illatától még a napfény is felderengett benne a hűvös ősz ellenére. Amint kiürült a tányérja, ismét merített egyet, de most már kereste a karalábét és a kelbimbót is. Második fogásként többféle húst és köretet szolgálták fel. A rizst kerülte, helyette inkább a majonézes kukoricasalátát választotta. Miközben evett, kellemesen eltársalgott az asztalszomszédjaival.

Nagyon csinos vagy ebben a ruhában, mennyit fogytál? – kérdezte tőle az idősödő kémia tanárnő.

 


Márkus László: Hazafelé

 

Meghaltam. Mielőtt őrültnek tartanál, elmondom, hogy itt vagyok, látható vagyok, létezem. Csak éppen élettelenül lógok valahol a lét és nemlét határán. Amikor megértettem, hogy nekem már nincs semmi keresnivalóm ebben a világban, megtettem a szükséges lépéseket. Ahhoz, hogy tudományos alapon közelítsem meg a dimenziók közötti átjárhatóság problematikáját, nincsenek megfelelő ismereteim, így hát elfogadom az empíria által nyújtott magyarázatokat, amelyek valójában nem is érdekelnek. Semmilyen következtetést nem akarok levonni a jelenségből, egyszerűen élni akarom a nemléttel járó izgalmakat, amelyek, amíg nem tapasztaltam meg magam is, közömbösek voltak számomra.

– Egyetlen percig ne hidd, hogy amit érzékelsz, az a valóság! – mondta professzor barátom, akinek hinnem kellett, mert okos ember lévén szakterületének minden irodalmát magáévá tette, és az okkultizmus tárgykörében meglehetős tájékozottságra tett szert. – Mindazonáltal, itt más problémáról van szó.

 


Móricz Csaba: portrék-életek

 

Emese édesanyja kilencven múlt a télen. Egyedül él egy kertes házikóban a város szélén. Napközben gondozónő vigyáz rá, esténként a családtagok beosztás szerint látogatják, vacsoráztatják, beadják a gyógyszert, megágyaznak neki. Mami jobban emlékszik arra, mit csinált gyerekkorában, mint arra, hogy bevette-e a gyógyszert. A szomszédok, mint faluhelyen, mind ismerik egymást, megállnak a kerítésnél, szívesen beszélgetnek vele. Emese, ha éppen nem megy el hozzá, a biztonság kedvéért esténként felhívja őt, hogy hallja a hangját. Emese ma különösen fáradt volt, ezért előbb megfürdött, hátha felfrissül kissé. Köntösbe bújt, beindította a mosógépet és telefonnal a kezében belehuppant a fotelba.

– Szia Mami! Hogy vagy?

– Szerbusz Drágám! Köszönöm jól. Képzeld a szomszédban, tudod a Manci néni felöli oldalon, ahol régen vegyeskereskedés volt, én még gyerekkoromban ott vettem a krumplicukrot, persze olyat már nem lehet manapság kapni, pedig milyen finom volt, igaz, hogy jó kemény darabokból állt, úgy kellett szétfarigcsálni,

 


Orbók Ildikó: Pozitívan
 

 

Nagyon régen voltam a réten, ami ellentmond annak, hogy kinn vagyok minden egyes nap. Régen a Vén Tölgy hívott, néha átkaroltam és beleszagoltam a kérgébe, amikor a kislányért imádkoztam. Magányos, büszke fa, konok, textúrája is érdekes. Ekkor még tavasz volt, de az a tavasz, amikor az egyetlen jó dzsekimet sikerült kilyukasztanom.

Nem mentem hátra, a tölgyhöz. Magányos útjaimon nem zavart senki, belehelyezkedtem a tájba, és eggyé váltam vele. A fa bölcsőd és majdan koporsód. Láttam a nagy fát kidőlni, hirtelen engedte el a gyökereit a föld, és ő, a nagy magas és csupasz a földre dőlt. Utána nagy csend lett, és én ezt a csendet vittem el, amit maga után hagyott. Hetek múlva benőtte a fű, játszottam a porral, a kéreggel és gondolkodtam, hány nyarat tarthatok a kezemben? Mennyi napsugarat és menyi havat? Csókolóztak alatta vajon? Leültem és néztem, ilyenkor nincsenek gondolatok, a bennem levő vizet a szél felkorbácsolja és elsimítja, valahogy így képzelet. És ez a szél, az esőszagú szél mindig tiszta. A Tölgynek nagy az energiája, de a bükk sakk-mattot ad más fák gyökereinek, hiszen képes arra, hogy gyökeret eresszen rajta.

 

 
Németh Kriszta: Village Minimal 

 

 

Újrajátszanám

 

Sötét sikátorok, futva menekül. Fejében hangok, agyának fogaskerekei megállás nélkül kattognak, zajt képeznek. Adrenalintól túlfűtött teste most fáradtan esik össze. Közelednek, hamarosan ott lesznek, lerántják a mélybe, pedig már csak ez a fal és sikerül. Eléri a célját. Az egyik fekete alak gyorsabb, őt be akarja engedni az életébe, de csak hátráltatná. Nem teheti, őt senki nem befolyásolhatja, mindjárt erőt vesz magán, felugrik, átrugaszkodik az akadályon, mindent megkap, amire vágyik. Fülében szívdobogás, alkata bábu. Irányítják, pont úgy, mint mindenkit, ő sem dönthet a sorsáról. Elrugaszkodik, már majdnem átlendül, amikor utánakapnak. Az érintés emlék, múlt játszódik le, újra és újra ugyanaz a jelenet, nézi, könnyezik, utánakap, belemarkol, felszakítja a bőrt, vér csordul. Pár percig hezitál, végül hangos puffanással leesik a földre, a fénybe. Teljesítette saját versenypályáját, a maga ura, ami eddig történt, már nem létezik. Vakító fehérség, tiszta lap, jövő, kezdet. Ennyi számít

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal