Videó

Varga Klára: A két torony meséje


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Zoli az ágyon feküdt. Este volt, nyolc óra. Hamarabb bújt ágyba, mint általában szokott. Mária ki éppen netezett s közbe rejtvényt fejtett, úgy gondolta megnézi, mi van vele. Mert feltűnt neki, hogy tehát valami baja van. Zoli csak nézett egy irányba s nagyokat sóhajtott. Mária bekopogtatott s melléje ült.

Mi baj van, fiam?

Zoli még nagyobbat sóhajtott.

Olyan karikásak a szemeid… – mondta Mária.

Épp ezért feküdtem le ilyen korán…

Igen, de mi bajod van?

Sokat átéltem fiatalon. – mondta erre azonnal Zoli.

 

A szeméthegy purgyékat szült. Szurtosan, fél pucéran és futósan pottyantak a világra. A húgysárga bogárhátú után vetették magukat. Belekapaszkodtak az autó ajtajába. Tokostul tépték ki. A sofőrnek – Paquitónak – annyira tetszett ez a vehemens szeretetnyilvánítás, hogy elfelejtett a fékezni. Csaknem elgázolt egy kövér kisfiút. Ramón rántotta el a kormányt. A csotrogány belefúródott a különféle háztartási hulladékok elegyébe.

Mars hazafelé, a kú’va anyátok’! – oszlatta Ramón vurlyalása a tömeget. – A műsó’nak vége!

Három kisfiú sivalkodva rontott be abba a barlangi putriba, aminek a bejáratát pingvines függöny takarta:

Anyú! Anyú! Meggyött az apú!

 

Agglegény Albert mindig szombaton beszélt az Úrhoz, mert a vasárnapi lottóhúzáshoz fel kellett adni a szelvényt. Letette a papírt és a tollat az asztalra, és megkezdte rituáléját.

Kérlek, csak most az egyszer add meg nekem a boldogságot! – fohászkodott.

Egy alkalommal furcsa bizsergést érzett a kezében. Talán az Isten akart neki segíteni, talán csak rosszul könyökölt az asztalon, és elzsibbadt, maga sem tudta megállapítani. Felemelte a tollat, és hagyta, hogy a karja arra mozduljon, amerre magától szeretne. Bejelölte egymás után a számokat. Felemelte a szelvényt, megcsókolta, keresztet vetett az ég felé. Éjszaka alig tudott aludni, azon gondolkodott, mi mindenre költhetné a pénzt. Tengerparti nyaralás, új autó, kertes ház. Új inget és nadrágot nem álmodott magának, pedig már mind agyon volt mosva.

Vasárnap délután kiöltözött, és elment a „gyülekezetbe”, vagyis a kocsmába, ahol a város nagy ivói találkoztak. Nem volt már szabad asztal, így egy idegen, de szemrevaló hölgyet kérdezett meg, hogy leülhet-e mellé az üres székre. A nő kedves volt, és láthatóan nem vetette meg az alkoholt sem. Ráadásul ő is úgy gondolta, hogy tudna mit kezdeni Alberttel, de ezt nem mondhatta ki. Váltottak pár szót, leginkább udvariasságból.

 

Azt mondja a nagyi, hogy a sarkantyúvirág szinte fölrobbantja a poloskákat. Egyszerűen kipusztul a bogár az illattól. A darazsakat viszont vonzza a molyirtó. Ha kiszórjuk valahova, odagyűlnek és le lehet vadászni őket. És jó a szódabikarbóna méhfullánk ellen. A hernyók nem mernek átmászni a krétával áthúzott vonalakon. A krétaporban van valami a görög filozófiából, amit a tetvek és a giliszták is utálnak.

 

Mindenki törpévé válik. Így vagy úgy. Senki se menekülhet. Még Hófehérke és a Királyfi se. A Gonosz Királynőről és a Vadászról nem is beszélve. A világ egy giccsesnek szánt de elhanyagolt kert, amiben hemzseg a sok, köcsög kerti törpe. A legszívesebben ősi iratokat felolvasva járkálnék köztük és rugdosnám fel őket a kibaszott égig. Hülye a pofájuk, hülye a ruhájuk, hülye a csákányuk, a szakálluk, de még a szakállukban a szalonnaszagú nyál is hülye; a gatyájukba száradt kondenzcsík, na az is hülye. A vacak kis pöcsükkel, meg csöcsükkel meg agyukkal, meg szívükkel együtt alávaló mind. Ezzel együtt szeretem őket. Legalábbis szórakoztatnak, ahogy mind a maguk egyedi módján törpék, ahogyan óriásként és emberként érvénytelenek, de törpeként érvényesek, ahogyan valamennyiükön sehányas a kabát, meg fittyedten meredezik a van/nincs sapka.

 

Ahogyan az erős szél elsodorja a bárkát a vízen,

úgy képes elragadni az ember értelmét még egyetlen érzék is,

ha az elme arra összpontosít.

/Bhagavad-gíta/



Ismét egy másik világban járt, de nem sikerült végletesen feloldódnia benne, visszatért. Felhúzta a köntösét, lassú bizonytalan léptekkel kiment a konyhába és tejet melegített magának. A ház előtti lépcsőre kuporodott, a csészéjét a két tenyere közé szorította és nagyot kortyolt a gőzölgő tejből. A napkorong narancsszínben tündökölt, az őszi szél kergette a színes faleveleket, minden békés volt és csendes. Figyelt, hátha hallja a napfelkelte muzsikáját, de csak a szabálytalan szívverése lüktetett a halántékában.

Várta őket, tudta, hogy hamarosan feltűnnek a horizonton. Hallani fogja a patájuk egyenletes dübörgését, az ütemes dobbanást, amely majd porfelhőt kavar köréjük. Mindig Szenvedély az első, ő vágtat felé a leggyorsabban. Fenség kimért és magabiztos, ritkán ragadtatja el magát, miután tombolt, ő az első, aki a hullámzó érzelmeit ki tudja simítani. Nem marad le a csapattól, de utolsónak fog fejet hajtani előtte.

 

Csengetnek. Kinéz a kis résen. Két idegen alak homályosan, a lépcsőházi üvegajtó mögött. Az egyik újra megnyomja a gombot. Élesen hasít belé ez a hang. Nem érti, mért nem állítja halkabbra. Akárhányszor megszólal a csengő, mindig összeszorul a gyomra. Most is. Esze ágában sincs most idegenekkel beszélni. Mostanában egyre többen jönnek. Világvégét jósolnak, és arra intenek, imádkozzunk, bánjuk meg bűneinket. – Akkor, nagyobb esélyünk lesz az életben maradásra? – kérdezi, de választ nem kap, csak zavart mosoly, és csendben távoznak. Pont ezt akartam. Újra csenget, most a kisebbik nyomja meg gombot. Nőnek nézi, de innen nehezen látható az alak, inkább a kontúrokból tájékozódik. – Ha mégegyszer csenget, kimegyek, és elküldöm őket a picsába. – mondja félhangosan, és a fogasra akasztott ebonit rúdra szegezi a tekintetét. Lakásbiztosítást akarnak kötni, vagy az egyházuk számára toboroznak lelkes hívőket. Teljesen mindegy. Ezek nem ismerik az illemet.

 

A Költő egy régi padon ült a liget árnyas fái alatt. Az ősz épp csak megérintette ezeket a fákat, leveleik aranyos fényben lengedeztek a délutáni napsütésben. A parkban sokan sétálgattak. Egyesek párban, mások csak úgy egyedül bandukoltak. Voltak akik a kutyájukkal játszadoztak, mások a gyerekeikkel múlatták az időt. A szokásos parkbéli vidám hangok viszont most el sem jutottak a Költő tudatáig, annyira el volt merengve saját gondolatai között.

Nagy sóhaj kíséretében hangosan tette föl magának a kérdést: „Mi vajon a létezés egyetlen igazi jele?” Majd tovább morfondírozott: „Mi a bizonyítéka annak, hogy vagyok?”

De nehogy bolondnak nézze valaki mert magában beszél, ezután inkább csak úgy gondolatban tovább elmélkedett:

 

Mit is mondhatnék az életemről?

Sok a keserűség, a bánat, a könny a világban. Nagyon sok szerencsétlen ember él a Földön. Én csak egy vagyok közülük. Van, aki az egész családját elveszíti, mégis tovább kell élnie. Én is megtanultam, mi a veszteség. Bár fogalmam sincs, miért élek még, de élek. Illetve dehogynem tudom, mi értelme van tovább lélegeznem: a legkisebb fiam. Miatta muszáj életben maradnom, hogy legyen, aki várja, ha szabadul a börtönből.

Ez a legkisebbem a második házasságomból született, ami ugyanolyan vacak volt, mint az első és az utána következő. Azzal a különbséggel, hogy ez a harmadik gyermeket adó eleve rosszul indult. Az első viszont nem.

 

Dani nyugtalan volt. Szobáról szobára járkált, két okostelefonnal a kezében. Szórakozott, játszott a nővérekkel. Tehette, igazán jóképű, kisportolt alkatú fiatalember volt. Ifjú korában a városi kick-boksz klub egyik versenyzőjét csodálták benne. Amióta megnősült, elhanyagolta magát, illetve az edzéseket. Fel is szedett néhány kilót. A fölös kilók nem hatottak ki lelkivilágára. Ha mégis, azt magabiztos kereskedő–üzletember magatartásával palástolta. A kórházban divatos olasz és német torna- és szabadidő cipőket szerzett be, és olcsón értékesítette azokat a nővéreknek. Számára játékos üzletet jelentett beteg tüdejének gyógyulása, csak a főnővérrel kellett időnként bújócskát játszania.

 

Meleg nyári éjszaka. Arra ébredek, hogy kopácsolnak. Az erkélyajtó nyitva van, de így sem jár a levegő, nem enyhül a meleg. Nem kalapács hangja, fémen koppan valami ütemes rendben. Aztán csend lesz. Lassan felkelek, és ajtórésben megállok. Egy fekete varjú néz velem farkasszemet, majd egy szárnycsapással felemelkedik, és eltűnik a napfelkelte első szürkületében. Felidézem a koppanásokat, ismerős ütem, de nem jövök rá, hol hallhattam hasonlót. Szeretem a hűvös hajnalokat, amikor a nappali szálláshelyükre igyekeznek, elsötétítve az eget, mindig ugyanabban az órában. Egyszer csak megpillantom a varjút, aki az imént a korláton kopogtatott. Szemben ül a fa tetején, és engem bámul. Üzenetet hozott, – gondoltam – de elhessegettem a gondolatot. De a varjú kitartóan nézett rám, és én pedig őrá. A csapat lassan elhajtott a hát felett, a vége majdnem érintette a fák koronáját. Mire elmentek az üzenetet hozó is eltűnt, csatlakozott a csapathoz. El is felejtettem volna a hajnali közjátékot, ha este nem látom vonulni a varjakat, esti szálláshelyükre. A csapat mindig ugyanazon az útvonalon vonul, és a közeli tó partján lévő lombos fák rejtekében húzódik meg. Meglepetésemre az egyik varjú lemarad, és a szemközti fa tetején pihen meg, mint hajnalban. Szemembe néz. – Mit akarhat? Mintha mondani készülne valamit, de nem értem a jelzéseket.

 

Egy férfi állásajánlatot kapott az őrültek házában. Még mielőtt bármilyen szerződést aláírtak volna meghívták egy napra, hogy ismerkedjen a hellyel, és meglássák, képes lesz-e megbirkózni a feladattal.

Míg a férfi várakozott, egy zöld pólós fickó az órát nézte, és folyamatosan szövegelt:

57… 58… 59… jaj ne! 1… 2… 3… 4…

Csak figyelte egy ideig.

33… 34… 35…

Végül gondolta, csak megkérdezi:

Uram, jól van? Nincs szüksége valamire?

45… 46…

Tessék?

58… 59… jaj ne! 1… 2…

Uram, minden rendben? – kérdezte most már hangosabban.

Talán! – válaszolt végül a zöld pólós férfi. – Attól függ, mit ért az alatt, hogy minden rendben.

 

Ménye Gusztáv állt a Nyugati pályaudvar órája alatt, úgy érezte, boldog, még a szőrszálak is ágaskodtak a karján, kirázta a jóleső hideg ettől a gondolattól, a boldogság szinte kézzelfoghatóan megölelte, magához szorította, láthatatlan, ám nagyon is valóságosnak tűnő csókokkal halmozta el. Hatvan éve nem érzett ilyet, tán akkor utoljára, amikor ötévesen megkapta az áhított kisvasutat, ott körözött a feldíszített fenyőfa alatt, melyen a szaloncukrok és a csokoládédíszek között világítottak a színes izzók, Jézuska is ott ült a kezelőpanel előtt; ötévesen, amennyire meg tudta állapítani, mégiscsak van Isten, tehát az ima, a könyörgés hasznos.

Nem múlt el úgy egyetlen nap sem, hogy este, lefekvés előtt ne ivott volna meg felesége egy csésze citromfű teát, fő a nyugalom; utána ledobta a bordó kispárnát az ágy elé, rátérdelt, összekulcsolta kezét, imádkozott, többnyire halkan, épp csak suttogva a szavakat – akár egy kolibri szárnycsattogása, mely csak halk, finom zizegés –, hogy ne ébressze fel alvó férjét. Alvó férje persze nem aludt, sokszor hallgatta mozdulatlan az imákat, néha el is szégyellte magát, mintha megleste, kihallgatta volna felesége titkait.

 

Hatalmas pofonnal kezdődött az első osztályfőnöki óra, nem ő kapta, hanem aki kirohant a teremből fontoskodva (majdnem így hívták a srácot, hogy Fontos, a magánhangzók stimmelnek is és egy mássalhangzó is) és ütközött az épp beforduló osztival. Felütéssel kezdődött a tanév. Csakhamar megkapta ő is a magáét, mert oszti örült, hogy itt van munkás szülők gyermekeként, szerencse, hogy ilyen művelt gyerekekkel járhat egy iskolába és becsülje meg magát. Maga sem tudja, hogy akkor miért nem ment haza. Akkor másképp alakulhatott volna az élete és még jóra fordulhatott volna minden.

Apa az aknamélyítőknél dolgozott a Szent István téren (akkoriban inkább csak István teret vagy Séta teret volt szabad mondani, ahogy az Apáca utca helyett is Geisler Etát), és meghívta az osztályt az ókeresztény sírkamra csodáit megmutatni a fekete kátránypapír alatt, ami ott csúfondároskodott a téren évekig, amíg a mauzóleum restaurálása el nem készült. Összeácsolt létrákon kapaszkodva kellett lemenni a mélybe, látta az arcokon a félelmet és a megvetést,

 

Zápor Zsolt egy barátja előadóestjén volt a „Pegazus Versbarát Körben”. Az estet követő fogadáson szem elől tévesztették egymást, eljött. Most Józsefváros Kálvária téri parkjában ül egy padon, összetereli még egyszer esti benyomásait. Majd elővesz táskájából egy kopott könyvet, Buddha beszédeit. „Vaccsa, a remete megkérdezte Gótamát: hol születik újjá a felszabadult elméjű szerzetes? Gótama azt válaszolta: Nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, a remete megint kérdezte: tehát nem születik újjá, Ő így felelt; nem lehet azt mondani, hogy nem születik újjá. ...A Beérkezett mély, felmérhetetlen, megismerhetetlen, mint a nagy óceán, nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, nem lehet azt mondani róla, hogy nem születik újjá.Meditál, nem engedve gondolatait kész világosságba, inkább csak tűnődik felőlük, érzéseit tereli, ízleli. Tapogatja, akárha egy udvarra néző szoba szürkületben derengő, alig látható bútorait simogatná.

A parkban egy-két részeg járkál, egy harmadik fekszik a padon, párok sietnek a 9-es busz megállója felé. A fák nagyokat lélegzenek a bágyadt májusi estből, a rigók mindent beleadnak, mintha más dolguk nem is lenne.

 

Letér a Dunapart felé, és a földútra hajt. Lassít. Hallja a dübörgést, a kövek, földrögök hangját, ahogy felverődnek a lakkrétegre. Most már nem számít. Ágnesnek szólhatott volna, legalább. De nem volt biztos benne, hogy kijut a Dunához. Elég rosszul vette volna ki magát, ha hazamegy, Ágnes meglátja sápadt arcát, verejtékező homlokát, és nem tud számot adni az életéről. Mindent előre kigondolt, eltervezett. Most már csak végre kell hajtani a tervet. Lassít. Fürkészi a partot, hol van alkalmas hely, hol lehet megállni? Talál egy félreeső kis területet, amelyet fák takarnak el, a kíváncsiskodók elől. Jó helynek látszik. Fel tud készülni, át tudja gondolni mégegyszer.

 

A minap nekiláttam, hogy csökkentsem lakásom entrópiáját. Kevésbé fellengzősen mondva, felszámoljam az őskáoszt. Értelmesen fogalmazva, rendet rakjak abban a kuplerájban, amit otthonnak nevezek. A folyosóval, konyhával hamar végeztem, az üres pizzás-dobozok légióit egyszerűen kiszórtam a szemétbe, a huzatban játszadozó porcicákat partvissal tessékeltem ki, és mivel tapasztalt agglegény vagyok, már régóta műanyagtányért és -poharat használok, hogy mosogatni se kelljen. A WC és a fürdőszoba kitakarításához szakember segítségét vettem igénybe. Özv. Kovács Istvánné, született Gebauer Etelka, foglalkozását tekintve nyugdíjas és szembeszomszéd kétezer forintért vállalta. Gyorsan, pontosan dolgozott. Folyamatos lamentálása az árak emelkedéséről, a kisnyugdíjak kétséges inflációkövetéséről, valamint a kiújuló reumájáról csak elmosódott foszlányokban, egyfajta hullámzó rózsaszín zajként jutott el hozzám, ami még segített is abban, hogy elmélyüljek aktuális munkámban. Ő beszélt, én programoztam.

 

(1)

Hajnalodik. Az Öreg a konyhaasztal mellett ül, előtte üres vizespohár, az alján kávézacc. A hamutálban elnyomott csikk füstölög. Szól a rádió, híreket mondanak, majd időjárás-jelentés.

 

(2)

Disznók topognak az ólban, a deszkákhoz nyomulnak. Hangos röfögés. Lábuk alatt latyakos trágya, átázott szalmaszálak. Az Öreg a fészerben áll. Habarcsos kanállal egy nagyobb zsákból darát mer egy vödörbe. Lehajol, a kanalat a falhoz támasztja, fölemel a földről egy műanyag palackot. A palackból a vizet beleönti a vödörbe. A palackot a lába mellé helyezi, felvesz egy botot, megkavarja a vödör tartalmát. Miután végez, kilép a fészer ajtaján és az ólhoz ballag. A disznók hangos röfögéssel üdvözlik az Öreget. A vödör tartalmát, áthajolva az ól legfelső deszkáján, beleönti a krumplihéjjal teleszórt vályúba. A disznók csámcsogva falatoznak. Az Öreg megsimogatja a hátukat, tenyerével végigpaskolja őket.

 

(3)

Az Öreg a teraszon ül. Balról egy kisfiú, jobbról egy kislány karolja át a vállait. Mereven néznek előre, fénykép készül. Nem messze tőlük egy idős asszony.

 

Emlékezni jobb, mint élni”
Fellini
A hold hangjai

 

A frissen hullott hó vakítóan csillogott. A dombtetőről be lehetett látni az egész tájat, a kopasz tölgyfákat, a távolban húzódó városi fényeket és az egységet megtörő, a vidékre nem jellemző színesre mázolt fasufnit. A vékony falécekből összetákolt fészerben a merevre dermedt szürke ruhakupac megmozdult.

A réseken beszállingózó hópihék ébresztették, az apró pelyhek csiklandozták az orrát. Ébren volt, de még nem nyitotta ki a szemét. A metsző hideg elnyomta a máskor oly intenzív bűzt, a dohos szagot, amely az összegyűjtött piszkos szövetekből áradt. Mindent összehordott.

 

Zborovszky úr úriember volt. A szó szoros értelmében. Egy letűnt világ Adonisza, de leginkább Krúdy Szindbádja. Hosszú felöltőt viselt, és kalapot. Sála lazán a nyaka köré tekerve, elől és hátul lelógott, különös, hangulatos összképet adva ősz hajú, szakállas tulajdonosának. Minden rendben volt vele. Most is sétára indult, hogy kiszellőztesse a fejét. A bohém világnak vége volt már, de szíve nem nyugodhatott. A fiatalasszonyok között mutatta magát. Shakespeare-t fordított az éjjel, alig aludt valamit. Kedvencei a szonettek. Nem volt elégedett az elődök munkáival, mert úgy érezte, a magyar nyelv használatával átalakítják a művek hangulatát. Számára az ó-angol eredeti megközelítése volt a cél. Arany fordításai álltak hozzá a legközelebb, de ezeket is magyar adaptációknak tartotta. Remekművek voltak, de a magyar nyelv lekoptatta róluk az évszázadok által rárakott patinát.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal