VideóAz Irodalmi Jelen / Csornyij Dávid videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
„…fürdőkupola nagyságú ingasúlyok
Hosszú feje volt, és széles, kerek karja, forgott, ebből következik, hogy a kompresszorok leálltak, megkérdezte, hogy az ő jelenléte befolyásol-e, leszálltak-e már, és hogy ki tudja-e elégíteni. Néhány másodperc múlva túl voltak a repülőtereken, a kiképzés időbeli helyszínein, a fegyverzeten, meg a hasonló formájú védőrétegeken. Akkor ők, miután előtűntek a kövek között, és igyekeztek nem mondani semmit, mert azon a vidéken csak remegő kezű öregek laktak, bólogattak, hogy nem így, meg nem úgy, illetve, hogy szétnyomódott-e, ők meg félrehúzódtak, az anyák a szoknyájuk alá rejtették gyermekeiket, és én azt hittem, hogy az a valaki, aki az előbb kijött már elment, vagy mégis ott maradt, esténként megtanulhatott célozni, persze nem annyira, nem is a lövedékek miatt, (repülés sebessége, szorozva repülési idő), haladhatott tovább a labirintusban, azok hintáztak, és a fegyverek rászegeződtek a célpontokra.
HOGY ÁT TUDJON KELNI AZ APOPHISZ-KÍGYÓ GYŰRŰI FÖLÖTT…
HOGY ÁT TUDJON KELNI AZ APOPHISZ-KÍGYÓ GYŰRŰI FÖLÖTT…Én, Tepi önmagam sóvár kicsinységét köpöm a Szent Tóba s szenvedélyemet hátulról közelítem. Gerincén fölfelé vágtázik harci szekerén Ré. Térdeim remegnek s szárnyakat képzelek sötétbarna hátamra, mivel elröpülünk Ővele. Íbiszek lennénk a Nílus deltájának hűsében. Nászdalunk megsiketítené Hapit. Teje a tükrös vízben révedő Másodtepinek dúdol, majd hátrafordul: Szolga, láb alatt vagy! Hajló derekamat legyőzi valódi természetem. Tavirózsák és békák a tanúi, hogy Teje meglepett sikolya a fejemre pottyan s ágyéka pediglen ágyékomba csókol. Papnő, istenek arany trónusára emellek! Az alázat szikráját sem mutatom. Az asszony az csak asszony, mégha néminemű hatalom is nyugodik a kezében. Teje combjai reámtapadnak. Kegyetlen és kacér mosolya az Apophisz-kígyó. Hiszem, hogy könnyűszerrel átkelek fölötte s uralgani fogom. Szolga, az én szerelmem drágán kóstál! Legféltettebb kincsedet add…De az arany is kedvemre való! A szolga és az arany szavak gyöngeséget gyökeredznek vállaimba s elengedem Tejét. Elégedetten szegi föl az állát, mint a jóllakott macska. Lelkemet kapod aranyba foglalva. Az a legféltettebb kincsem. Sírokból rablott. A gazember Kufunak busás áron kótyavetyére bocsátott. Kerek. Cseng. Boldoggá teszi szívem szépséges szajháit…
Azt mondják, rablóból lesz a legjobb pandúr. De én úgy látom, túl jó lesz, azaz már-már rossz, elviselhetetlenül jó, már-már kegyetlen. Tán az kellene, hogy előbb büntetése legyen neki, kiszabott, letöltött büntetése, s csak aztán lehessen bárki, ha akar, még pandúr is, de csak eztán. Mert nézd, nézd magad, itt vagy te is. Te, akiről azt pletykálják, pénzhez mentél feleségül, de aztán meguntad, meguntad az első férjedet, szeretőhöz jártál, majd meghalt a férjed, de túl hirtelen halt meg, azt mondják. S így, ha te akár segítettél, akár nem az ő korai halálában, ő hős lett, pletykahős, a nép hőse, mert lehet, hogy a végén már csak ivott, lehet, hogy elhanyagolt asszonyt, gyereket, céget, de ezt azért mégse érdemelte, a korai, gyors halált. Mert azért mégis ő, ő volt, aki idehozott téged, telket vett, házat építtetett, és ezt az intézményt, ami eltart téged, míg élsz , és el, majd a gyerekeidet is.
A nappaliban ültünk. Mindenki foglalkozott valamivel, hogy ne unatkozzon. Egyesek kártyáztak. Dominónk is volt. A nők kézimunkáztak. Kis keretekben hímeztek valamit. Csak Ljubojka kötött, már amikor kedve volt. Vagy kibontotta a kötését, amikor, Teréza nővér szerint, „rájött az ötperc”. Mind nyugodtak voltunk. Valamivel foglalkoznunk kellett, hogy múljon ez a ragadós és lassú idő, ami különben, úgy tűnt, meg sem mozdul. Bejött az igazgató. Felkaptuk a fejünket. Nagyon ritkán nézett be hozzánk. A munkások, akik itt dolgoztak, gyakrabban bejöttek. Néhány másik emberrel együtt lépett be, de azok nem olyanok voltak, mint akik rendszeresen meglátogattak bennünket. Nem volt nyakkendőjük. Ezek biztos nem kekszet és ígéreteket hoztak nekünk, gondoltam. Azt mondták, hollandok, legalábbis én így értettem. Lelkesedéssel, csodálattal néztek ránk. Minket így még nem nézett senki. Csak bámultak ránk, jól megnéztek bennünket, aztán elmentek. Nem ígértek semmit, nem hoztak kekszet, sem szörpöket, és azt sem említették, hogy majd autóbuszt biztosítanak nekünk.
Tél múlik, és az este nyolc. Egy olyan házban, ami konyha, a konyha szoba, a szoba kamra. Egy olyan házban, ahol asztal, meg három szék, vaságy, állványom lavór, és tüzelős sparhelt lakik. Meg egy ember, aki vagy legeltet, vagy ül, vagy fekszik, hallgatja a rádiót, és mást nem csinál. Hallgatja, hogy beszélnek, hogy zenélnek, vagy csak csendet adnak. A csendben dallam van, pont középen. A szünetjel. Erről lehet tudni, épp melyik csatorna szól a három közül, mert a szünet mindenhol más, a csend a sajátjuk, mind magának rögzítette.
Egy Vaskos, jegyet vesz, teljesárút, első osztályra, talán ablak mellé, bár azon a vonaton nincs helyfoglalás, csak érkezési sorrend, szóval megveszi, elrakja, megszámolja a visszajárót, zsebre vágja a pénzt, és elindul a peronok felé. Egy Karcsú száll ki a taxiból, megvárja, míg a sofőr a vállára segíti a táskát, aztán csak áll és bámulja a pályaudvar mellé leparkolt autókat. Egy kalauz lépked a szerelvény mellett, minden kocsi számát felírja füzetébe, és mikor végigér, elrakja a tollat a felső zsebébe, sapkáját a hóna alá csapja és bemegy a forgalmi irodába. Egy Foghíjas tápászkodik fel elvékonyodott dobozpapír fekhelyéről, megissza a maradék bort a pillepalackból, kabátja zsebéből félig szívott csikket kotor ki, rágyújt, és megindul a várócsarnok felé vezető lépcsőkön.
Csengődi Péter Fotó: Molnár Attila (Kép forrása: Veranda Művészeti Csoport) „Az oroszok már a spájzban vannak!” – jut eszembe olykor-olykor a film, egész pontosan Horváth Tivadar, majd Sinkovits Imre ledöbbent arca. Bár a költők nincsenek annyian, mint az oroszok, az élet egyre több területén futok össze velük, legyen szó egy kocsmázásról (felolvasó estek), nyaralásról (Tokaji Írótábor), vagy csak egy internetes csevegésről. Így egyre többször esik meg, hogy ingyen vagy fél áron jutok egy-egy kötethez, és ami még értékesebb, nem egyszer egy érdekes történet is kapcsolódik hozzá.
Ha a kávéba aprított kenyér eszembe jut, érzem a ház illatát. A földpadló, a petróleumlámpa füstje. És bár ezeknek inkább szaguk van, bennem mégis illattá állnak össze, a ház illatává, holott házról nem beszélhetek, csak cselédlakásról a Liget tanyán. Hosszú, sok nyirkos odúból álló vályogépület volt, a Majláthok építtették annak idején, valamikor a húszas évek eleje tájékán. Lépcső, ajtó, amely a konyhára nyílt, a konyhából bejárás a kamrába és az egyetlen, bár nem túl kicsi szobába. Földpadló, gerendák tartotta mennyezet, a szobán kis ablak, inkább a levegő, mint a fény beengedésére. Arra pedig már nem emlékszem, hogy hány ilyen szobából és konyhából álló cselédlakás fért meg egymás mellett ebben az épületben, de arra igen, milyen jól megfértek egymás mellett az emberek, a kényszerű összezártság ellenére. Mert az összezártság kényelmetlenségét szinte semmivé tette az egymásrautaltság.
Azt olvastam, semmi gond, az emberiség nem marad bolygó nélkül, ha a Nap és vele a Föld elpusztul, mert addigra biztosan kihal. Az egész, az egész emberi faj, mivel bonyolult, és a bonyolult fajok hamar kihalnak. Maguktól. Pedig talán nem is olyan bonyolult ez. Legalábbis nekem, te, Rómeó, tiszta voltál mindig, mint a víz. Talán a kék szemed tette, a vízszín, az égszín, a szabadság örök színe, hogy mertelek nézni, és mertem elgondolkodni terajtad, és persze Júliádon is. Ha fiatalok lennétek, egyszerűbb lenne minden. Mernétek a szerelmetekért a természethez nyúlni. Bevonzani mindazt, ami kapcsolatotokat megtámogatná, mindazt, ami nem emberi, mégis rajongásra érdemes, s ezáltal hitelessé tenné a ti rajongástokat is egymás iránt. Ha fiatalok lennétek, előkeresnétek az agyatokból minden szépet és jót, amit eddig láttatok és megéltetek, tengert, sziklát, búzamezőt, anyjához simuló csecsemőt, ma született borjút, csikót, ami éppen első lépését teszi a világban. És napot és holdat, és virágot és hasznos, de haszontalan szépet is. Szerethetnétek egymást, ahogy a fiatalok, ahogy valaha fiatalon szerettetek.
Áhítatosan, középen, stílusirányzatok szerint. Seregek között. A könnyelműség bélyegét viselő idegen mesterek. Amikor odaér a naptár keresem a királyt, valamit várok tőle. Csak a holmiját látom, a hatalmas sereget, mely kimerül, ha megsimogatják. (Egyébként voltak. Lesznek.) Hol voltatok akkor, amikor a villámlás felszakította az ország testén az ütőeret: Lovak patája zeng hétköznapi ablakok nyílnak, bátor emberek, mindenféle vegyszerek keverednek a beszélgetésbe. (Között.) Cserebogár, sárga cserebogár, mondják, és félretesznek bizonyos kérdéscsoportokat. Szaggatott vonalban álltak, azt hittük, hogy nem hagynak magunkra minket a világmindenségben. (Magyarország a középkorban európai nagyhatalom volt.) Beteljesedett a jóslat, az őshimnuszok, egymásra néztek, meteor becsapódás. Nem volt senki aki hellyel kínálna, aki biztatna. A föld kérge pózba merevedett. Megvadultak a befőttes üvegek. Nők is voltak ott, lebegnek a harcmező felett. Akik tépkedték a ruhájukat, lehajoltak szükségletüket elvégezni. Már tartott a roham, és a katonák menekülést színleltek. A lőporszag átkelt a folyón.
Mattatiás felhívása a zsidókhoz (The Doré Bible Illustrations; 1866.)
A szívszorongató történet idején, 1992-ben, még éltek a szüleim. Ám sűrűn visszaálmodom őket, különösen anyámat. Álomfejtők szerint éjjeli lebegő létünknek köze van megélt valóságunkhoz. A Krisztus születése utáni második évezred utolsó évszázada kilencvenes évei elejének nyarán egy a Dráva partján megbúvó délvidéki kicsi magyar falu népét menekítették borzadalmak világából buszokkal át Magyarországra. Indulás előtt bezárták a buszok ajtaját. Ekkor ért oda az egyik ajtóhoz egy borzas kutyuska, ugrált szegény, nyissátok meg az ajtót! A busz megindult, az elhagyott kedves házőrző teljes erejéből futott a jármű után, amíg el nem tűnt a kamera elől. Gazdái szemében is könny csilloghatott. Őt bizony elhagyták. Talán magára maradt. Kicsi kutya parasztportán.
Tamásnak szívrohama volt. Asztalos volt. Sokat megélt az ötven évével. Gyógyszereket kellett szednie. Leszázalékolták. Rendszeresen járt kezelésre. Tamást szerették a jó haverjai. A kocsmában azért összejöttek egy-egy pohár sörre. Sokan sajnálták Tamást. Jancsi és Károly voltak legjobb haverjai, akik szintén asztalosok voltak. Most éppen a kocsmában beszélgettek. Már ők sem voltak éppenséggel makkegészségesek. Azt mondta Jancsi Tamásnak: – Volt egy infarktusod! A te helyedben vigyáznék magamra! – Vigyázok én is! De a cigiről nem mondok le!
Mellbevágó az éjszakai akácillat. Olyan sűrű, hogy kedvem lenne megfürödni benne. Ha az utcai lámpák nem világítanák be a kertet, megkockáztatnám, hogy ledobom a ruháimat és szeretkeznék a holdfénnyel. Attól talán újra az a karcsú, 18 éves lány lehetnék, aki egykor voltam. Persze, akkor még annyira elvakítottak saját gátlásaim, hogy nem vettem észre: nő lettem, gyönyörű nő…
Ha bátrabb lennék, mezítláb kiszaladnék, s ha elbotlanék egy vakondtúrásban, hanyatt vetném magam, s fűangyalt csinálnék. Van ilyen egyáltalán? Félek, reggelre kelve, ahogy a nap felszívja a harmatot, a fű újra fölegyenesedne, már nem őrizné tovább testem nyomát, s ezt az egész bolondos éjszakát józan reggeli napfény tenné nevetségesen semmivé.
Két ujjal született, egy-egy mutatóujjal a két kézfején. Valamennyire örülhettek a születésének mégis. A szülés utáni fáradtság jólesik a nőnek, mindegy, milyen is az a pár kiló valami, amit átpréselt a combjai között. Születése után öt is felemelték egy pillanatra – amennyire a köldökzsinór engedte – hogy az anyja is láthassa. A hónaljánál fogva emelek öt is, lóghatott kedvére, ejthette a fejét a csecsemői nyakráncokra, és ordíthatott és mutogathatott a két ujjával felfelé a plafonra, égre, istenre. És mutogathatott eztán otthon is a föléje hajló rokonfejekre, hadonászhatott ő is sírás közben, segíthetett megkeresni a bűnbakot, hogy lehessen végre meggyűlölni és megtagadni valakit miatta. Ha szerencsés csillagzat alatt született, csak találtak valami kéz- vagy lábhibást, aki messze is lakott a családtól, és nem kapa, balta vagy gránát tette nyomorékká.
Áhítatosan, középen, stílusirányzatok szerint. (Egyébként tud.) (Kegyeskednek körüljárni.) Szokásos zúzódások díszítik az arcot. Átfogó körvonalakkal ír. Ez egy olyan írásos anyag, amely tudja. A könyvet odaadják, és aztán szakadatlanul őrzi. Görgőkkel és ráccsal, ennek eredményeként felvetődik a kérdés, (hogy) a magánhangzók élőlények-e? Az ember agyában megmozdulnak a bogarak. Az apró szárnyak hajtják a vizet Belevágnak fáradtsággal. A földtől tanul, de közben odaragad a dühös, zsíros mennyezethez. Felviszi a hangját, olvas. A halember még ifjú, és sovány. Gépesített emberek, férfiak és nők meztelenkednek. Soványak, a tevékenységük izgatott. Sorvasztó vágyak, rózsák, kanyargó rózsaszirmok megfigyelhetők. (A rózsa ebben az esetben érdektelen.) Megpróbálnak kimenekülni a sarokból Impozánsak és rettenthetetlenek, legalábbis így ábrázolják őket. (Egy katonalány a tank elé kúszik az üvegszilánkok közé.) Már várják halott karját és combját. Józsika néni elkezdi mondani a magáét, ücsörög, jön át az úton.
– Egy, kettő, egy, kettő...! Mellet ki, térdeket föl! A sasorrú, enyhén pocakos tanár gyönyörködve mustrálta egyik tanítványát. A lány tizenöt éves volt, bogárszemű, combjai izmosak, csípője enyhén ívelt. Beck ötven, ehhez képest elég jól bírta magát. Fiatalosan járt, mozgott, beszélt – hovatovább egyre görcsösebben, hátha becsaphatja a közelgő öregséget. Felesége elhunyt, talán egy új asszony... Á, hacsak nem fiatal, friss bőröcske, aki még őt is hangulatba hozhatná. Mint... mint ez a kölyöklány, noha évre még gyerek, plusz a tanítványa, akivel így legfeljebb csak szemezhet, azt is diszkréten, nehogy folt essék tanári becsületén. Ez így, ahogy van, marhaság, de hát mit tegyen, ilyen a világ: alkalmazkodásra kényszerít. Vajon mi járhat egy ilyen tini fejében? Érdekli-e a jegyeken, leckéken és fiúkon kívül is másvalami, mondjuk, az idősebb férfiak, mint például ő, végül is nem csak tanár, férfi is, a nemjóját!
A buszmegállóban látom meg D-t. Unalmában fehér botjára támaszkodva billeg, egyik kezében a telefonját tartja, ami a zsinórján keresztül a bal fülébe játssza a zenét, a másik kezében egy félig elszívott cigaretta füstölög. A filmekben látott sztereotípiák jutnak eszembe, sosem mutatnak vakokat káros szenvedéllyel. Sokkal emberibb így látni valakit. Nem árulkodik sok minden a fogyatékosságáról, csak egy furcsa, semmibe meredő tekintet és egy heg a halántékán, aminek feltehetőleg köze volt az állapota kialakulásához. Ott áll egyedül, és valami belső hang azt mondja, hogy jó kisfiúnak kellene lennem, és odamenni hozzá. Aztán eszembe jut egy régi rádióriport, amiben a vakok arról beszéltek, hogy a látó emberek nem tudják, hogyan kell velük bánni. Rángatják őket, akkor is leültetik, ha nincs is kedvük hozzá, és így tovább. Fogalmam sincs, hogy tudok-e neki segíteni egyáltalán, hiszen régebb óta jár ezen a vonalon, mint én. Az jár az eszemben, hogy ha csöndben maradok, akkor olyan, mintha nem is lennék ott. Találkozásunk szerelem volt első látásra, pedig már mindketten benne jártunk a korban. Az idegenek elől mindig elbujdokló macska felemelt farokkal, hangosan dorombolással jött elém, teljesen meglepve gazdáját. Amint leültem, ugrott az ölembe, vörös szőrével borítva fekete nadrágkosztűmömet. Ettől kezdve amikor Pesten jártam, és maradt egy kis időm, beugrottam hozzájuk. Ilyenkor Boni már az előszobában hangos dorombolással írta körém a nyolcasokat. Amikor kiderült, hogy barátnőm unokája a macskaszőrre alergiás, nem volt kérdés, kihez is kerüljön a 10 éves kandúr. Lányom szerint sznob pesti macska költözött vidékre.
Mióta kivirágoztak a mandulafák, tavaszillata van a levegőnek. Mintha hirtelen, pár nap alatt eszmélt volna magára a természet. Bár még nem tértek vissza a költöző madarak, s a kémény tetején üresen áll a tavalyról ott maradt gólyafészek, amelyet alaposan megtépázott a téli vihar, mégis hangos a rét. Dongók és darazsak lepik el a mezőt, kisarjad a fű, s új hajtások fejlődnek a csenevész ágakon. Angelo feltűrt ingujjal, öles léptekkel siet ki a határba. Minden reggel körbejárja azt a kis darabka földjét, amelyet nagyapjától örökölt. Erősen kötődött nagyapjához, aki az előző évben, épp mandulavirágzás előtt ment el. Végighúzza tenyerét a hozzá legközelebb eső mandulafa kétfelé ágazó törzsén, amelyet annyira meghajlított a szél, hogy képtelen kiegyenesedni. Gyermekkorában számtalanszor szaladt ki a határba a mandulafához; ott fogadta meg, hogy akárhogy alakul az élete, gondját viseli a földnek. Pipára gyújt, leheveredik a fa alá, s a pipa füstjével együtt a tavasz illatát is magába szívja.
valahol még mert ugyanis úgy értem már mint ahogy hiszen de azért amikor a (süket vér száguldó és rettenet(es) valahol némán sorban mellesleg mint maga a poszthumusz tétlen hasadékok elcsúsznak kicsit kidudorodva csámpásan is egy vasrúd a városból kialvatlan éjszakai üldözés majd megtudod alkoholista rókák átesés suttogás akkurátusan a mozgás zömökebb a csőre színvas hirtelen lezuhan merre menekülhet félig volt kotort gyakorolt két kézzel az ő tiszteletükre meghatározzák Józsefet ezek a felismerhető emlékek a múltból a ház kertje betartható határokon belül meg sem történt és a retinánkra ragadt
Ügyetlenkedem a két bőrönddel a szűk folyosón, előttem egy férfi a szokottnál is lassabban lépked. Szándékosan nem siet. Úgy jár, sugározzon róla, hogy megteheti. Oldalt ki szeretnék lépni, véletlenül pont elém billen, már majdnem szólnék, hogy engedjen át, de megfordul, szemöldökében pírszing van, nyakán tetoválás, szemei ok nélkül mérgesek. Meghátrálok, visszasorolok a képzeletbeli keréknyomba. A kijárat előtt nem sokkal az érkezőkre várakozók állják az utam. Egy öltönyös férfi kezében egy iPad-et tart, a képernyőjén hatalmas betűkkel a cége neve, nem messze tőle egy szakadt – valószínűleg divatból szakadt – farmeros, fiatal srác szobrozik, az ő kezében egy vonalas spirálfüzetből kitépett lappal, amin a betűk olvashatatlan firkálmányok.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
