Videó

Szénégető Richárd videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Orbók Ildikó: Bölcsek köve 

 


1.

Tor lázasan kutatott ennivaló után, de nem talált semmit. Kiforgatta összes zsebét, és beletörődéssel nyugtázta, ma sem eszik. Rossz helyen szálltak le, ezt már tudta. A többiek a saját kárukon tanulták meg, hogy a pontos navigáció milyen fontos. Nem lehet ezeket a kérdéseket megkerülni, különösen, ha teljesen ismeretlen bolygó a cél. Minden törekvésük, hogy megtudjanak valamit, kudarcot vallott. A légkör összetétele jelentette a legkisebb gondot. Az itteniek ezt a gázt lélegezhetik be, mert a benne lévő alkotóelemek alkalmasnak látszottak a szén alapú organizmusok életben tartására.

Az első meglepetés akkor érte őket, amikor behatoltak a gázrétegbe. A sebességet erősen le kellett csökkenteni a landolásnál, mert a külső burkolat hirtelen átforrósodott, és egy darabon le is vált. Az erős mágneses tér azonban eltérítette a műszereket, és a gondosan kiválasztott sík terep helyett, egy meglehetősen meredek lejtőkkel tarkított, kopár hegységben sikerült földet érniük. Az ő feladata az volt, hogy betáplálja a koordinátákat a leszálló egység számítógépébe, és elvégezze a szükséges korrekciót, ha valami nem úgy alakulna, ahogy eltervezték. Mivel a sűrű gáz megakadályozta a pontos helymeghatározást, kénytelenek voltak megvárni, amíg az alacsonyabb rétegekben jobban szemügyre vehetik a terepviszonyokat, és ki tudják választani a megfelelő helyet a landoláshoz. Zek későn vette észre, hogy nem jól határozták meg az irányt, és a korrekcióra már nem volt ideje. Tornak sikerült katapultálnia, de a többiek egy sziklának csapódtak, és az irányíthatatlan járműben rekedtek. A mért gravitáció elég nagynak bizonyult ahhoz, hogy a tehetetlenül vergődő hajó hatalmas sebességre tegyen szert a becsapódáskor.

 


Orbók Ildikó: Példakép(p)

 

Régi közhely, miszerint a pénz, a jólét ritkán boldogít. Bizonyíték erre az a háborút követő néhány év, amit kisfiúként éltem át egy romániai faluban. Helyesebben most romániai, mert akkor, a második bécsi döntés révén, Magyarországhoz tartozott.

Kajántót ugyanaz jellemezte, mint a többi falut akkoriban: düledező kunyhók, elhanyagolt szántóföldek, hiányzott a villany, út, pénz. A parasztok mezítláb jártak, egyik-másik rongyokban. Rádió, mozi nem létezett. Ezt pótolták a fonók, a tengerihántás és egyéb népi rendezvény, ahol szájról szájra szállt a dal, a fiatalok mókáztak, az idősebbek meséltek. Folytassam? Boldog voltam, így mezítláb és szegényen.

 


 Fotó: Pataki Márta

Ma sírunk vagy nevetünk?, nézett a nő a kutyára, mire az félrebillentette fejét, okos tekintetű szemével ránézett, szinte kérdőn, mintha ő maga is választ várna, de legalább valami utasításfélét, amit rögtön kész végrehajtani, vagy ha nem is azt, de legalább egy mozdulatot, mozdulattöredéket, amiből már tudni fogja, mi lesz a következő lépés, és akkor azonnal cselekvéshez láthat.

Kistermetű, foxi keverék, izgágafajta, egy pillanat alatt felpattan, ha csak ránéz a gazdasszonya, mert ő olvas a tekintetéből, megelőzi szinte a gondolatát, és ha nagyritkán téved is, mert ellenkező irányba indul el, mint amerre menni kellene, akkor is azonnal, észrevétlenül korrigál. Nem lehet megelőzni, vagy túljárni az eszén. Szó mi szó, a gazdasszonya nem is akarja kicselezni, módja se lenne rá, ugyanis elég nehezen mozog.

 


Magén István: Történelmi lecke

 

Miattatok örülök,

hogy nem voltam ott”

(János 11. 15.)

 

 

Észak, de az is lehet, hogy inkább Dél támadott fel. A folyók mentén vastagon emelkedik a fűrészpor. Mindegy mikor, nincs esemény, nincs teste. Meleg van, a tenger derékig benedvesíti, visszafordulna, éppen hátrál, hogy téged fogva tartson. Vakon, kopogtatva érkezik, mert csak így szabad emlékezni. Tágabb tüdővel magasabbra jutott volna. Emberi számítás szerint megüzente, hogy eltévedt Szilviában, a jeleket közvetítő, egyensúlyt biztosító sejtjeiben.

(attól kezdve belé szeret gyengédséggel és szolgálja a sziklákon megölte kevés köze van hozzá a technika más a megszületés tudatos a haja a vállára omlott térbeli akadály választotta el a jövő jár a fejében nincs jelentősége fényképezkedik a legtöbb dal szomorú mint a vadgalamb búgása)

 


Orbók Ildikó: Igazi színek 

 

Megvetően nézte az osztályterem nejlonköpenybe bújtatott diákjait. Fehérre meszelt arcát mintha pengével metszették volna meg a szája vonalában. Vékony, elkeskenyedett ajkát élénk rúzzsal fedte be, maszkká kövült arca alatt egy tehetséges festő lelke élt, akit a nyugati művészvilág hajdan vállára emelt, de a vasfüggöny ebbe a szűk, levegőtlen tanterembe kényszerített.

Sosem tudják meg, mi a szabadság és a felhőtlen élet – gondolta, majd az osztálynapló után nyúlt.

 


Orbók Ildikó: Miénk itt a tér

 

Mellőzöttnek érezte magát a családjában Feri, a fiatal író, akinek műveit még a saját családja sem olvasta el. Micsoda balszerencse! Mikor Feri újabb novellája megjelent, s kivette a lépcsőházban a leveles szekrényből a lapot, megint csak maga olvasta azt. Most már nagyon felháborodott. Ágnes, az anyja éppen vasalt, apja, Márton pedig sepregetett a konyhában. Majd Feri azt mondta:

El sem olvassátok a novellámat?

Mindkét szülő hirtelen abbahagyta a munkáját, s nagyot nézett. Főleg az anya szégyellte magát. S Feri ott állt a konyha közepén a folyóirattal…

Majd elolvassuk! – mondta Márton.

Feri sértődötten a szobájába vonult. Apja letette a seprűt, s utána ment. Azt mondta neki:

Ne sértődj meg, kérlek!

De soha el sem olvassátok! Nemcsak a világnak írok.

 


Nagy Attila: Heg

Gyárfás irigyelte mindazon kollégáit, akik lányokkal jártak. Ő sohasem járt senkivel, leszámítva azt a két randevút, amit még főiskolás korában a szomszéd Bettivel abszolvált. Egyszer egy UNITED koncertre vitte el a SYMA csarnokba, másik alkalommal retró-számítógépek kiállítására, talán a legelsőre, amit Magyarországon rendeztek. Ezt követően sikeresen meg is csókolta a lányt, és aznap este reményteljes tervekkel hajtotta álomra a fejét. A rákövetkező napokban elügyetlenkedte. Mindig is egy szerencsétlen alak voltam, kesergett.

Harminc elmúlt, a munkahelye hat éve változatlan, irodája ablakából rálát a János-hegyi kilátóra, ez amúgy elégedettséggel töltötte el. Gyárfás programozó-rendszergazda, puhány, ikszlábú, korán kopaszodó férfi, el tudott terülni helyén, mint a vízzel telt luftballon, ezt mégsem tehette mindig, gyakorta át kellett járnia más irodákba, hogy programozza, vírustalanítsa a munkatársak komputereit.

 


B. Tóth Klári: Fény felé 

 

Tegnap befestettem a hajamat. Nincs időm elmenni fodrászhoz, de már csinálnom kellett vele valamit. Én az a fajta vagyok, aki simán bele is nyír, ha arról van szó, de ez hangulat kérdése, tudom, hogy laposabb napokon csak elrontanám az egészet. Ilyenkor marad a festés. Mivel ritkán festem, nincs állandó és visszatérő szín, ha van, csak véletlenül, de az biztos, hogy ez nem az, amit már használtam. Ez valami tuti szer, amiben nincs semmi, full bio, semmi ammónia, semmi mesterséges színező, semmi fém, amitől ki is akadok, mert nem is tudtam, hogy az pedig van. A szín, amit választottam valami barnás árnyalat, amiről végül, hogy a termék ne legyen olyan tökéletes, festés után kiderül, hogy marha sötét. Nyelek egyet, úgy döntök, tetszik. Karácsonyi vásárra készülök, ott vél is úgysem tudják, hogy ez nem illik hozzám, hétfőig meg majd lesz valami.

 


Fotó: Hegedűs János

Sohasem mernek igazi rongyot adni. Pedig én így mondtam mindig, egy darab rongyot kérnék, rongyot, bármilyet.

Adhattak volna mosogatót is, amiből nem jön ki a zsírszag, akkor se, ha kimossák, vagy felmosót, aminek meg olyan a szaga, mint a kopár és apró udvaron a csirkéknek. Nekem jók lettek volna nedvesen és büdösen is – amikor dolgozik az ember, nem nagyon nézegeti, mit fog, csak a hogyanra ügyel. Én észre se veszem, ha elpiszkolódnak az ujjaim, s még a munkásruhám is távolabb van valahogy a bőrömtől, nem simul úgy rám. Csak úgy van rajtam, mint a kezem. Sose szégyelltem, hogy a munkámhoz rongyok kellenek. Tudtam, hogy a festők meg harisnyát kérnek a háziaktól, azzal szűrik meg a festéket. Kezdetben érdekes volt, a mesterem is mindig engem küldött, azt mondta, nekem olyan megnyerő az arcom – hogy keressem meg a háziakat a rongy miatt. Mert a háziak inkább eltűntek, elbújtak a lakásban, ha mi elkezdtünk szerelni, aki megtehette, el is ment hazulról, először persze szépen bejelentkezett nálunk, hogy mikor fog visszajönni, vagy hogy melyik szomszédhoz adjuk be a lakáskulcsot. Érdekes volt, hogy még azok is meghunyászkodtak előttünk, akik különben a parancsoláshoz szoktak, ahhoz, hogy mások a félszavukból is értsenek – nekünk persze hosszan magyaráztak, de hamar kiderült, hogy nem értenek a munkánkhoz. Én igyekeztem minél előbb beléjük fojtani a szót, mert rossz volt látni, ahogy a hosszú magyarázat után a mi első megjegyzésünkre megszégyenülnek.

 


Ceruzarajz: Szatmári Juhos László

 

Teremtettem magamnak egy világot, csupán hatvan négyzetméteres az egész. De ebben a hatvan négyzetméterben az egész világ megtalálható, úgy, hogy ki se teszem a lábam. Nincsen miniszterelnök, nincsenek miniszterek, nincsenek hitvány emberek, csak az én barátaim, akikkel bármikor beszélgethetek és még vendégül se kell fogadnom senkit. Nem jó? Ha nem tudok valamit, megkérdezem a barátomat, akinek a neve internet. Csoda egy világ ez!

 


Fotó: Székelyhidi Zsolt 

 

 

13. Hoteles Béluék

 

ittak még egyet. A pálinkától joggal remélték, hogy fokozódik az agyi tevékenységük és úrrá lesznek a helyzeten, ami egyébként nem volt olyan, hogy egykönnyen úrrá lehetett lenni rajta.

A szituáció, mármint ami most van – Bélu kiitta a poharát és folytatta –, nem épp általános. Szörnyek, mondjuk ki, magunk közt, hát szörnyek eddig nem voltak. Itt, az erdőnkben legalábbis. Mit lehet ilyenkor tenni, kérdem én. A szörnyekkel, meg magunkkal.

Lelőni... mindet? – bizonytalankodott Jóska a söre mögül, és elképzelte magát vadásznak, jobb mutatóujja akaratlanul behajlott.

 


Virág Lajos: Lélekvándor

 

Karácsony másnapján utazom Anyámhoz, istenhátamögötti falumba. Egy középkorú, megtört szemű asszony és leánya ülnek a vasúti kocsiban érkezésemkor. Beszédbe elegyedünk. Kiderül, hogy a lány vidéken élő apjához utazik és ott tölti a téli szünet nagyobb részét. Sűrű tanácsokat osztogat a lánynak, induláskor pedig a lelkemre köti, hogy vigyázzak rá és figyelmeztessem a pincehelyi állomáson, mert ott kell leszállnia.

Ismerem a pillanat tragikumát, a csonka családok szülők között ingázó gyermekeinek a sorsát. Ígéretet teszek, hogy nem feledkezem meg a lányról.

 


Fotó: Szeifert Natália

 

Az anyai felmenőim Szegedtől egy hajításnyira, Dorozsmán éltek.

A dorozsmai domb környékén a kun puszták az ezerhétszázas évek elején lakatlanok voltak. Egy részük jó feketeföld, másrészük löszös homok, de volt köztük zsombékos, szikes vegyesen. Éppen ezért Orczy uramnak, a jászkun kerületek adminisztrátorának az a gondolata támadt, hogy az országnak más részibül való családokkal telepíti be a Gara nemzetség valamikori lakhelyét, mind a harminckétezer holdat, vagyis Dorozsmát, ami a Német Lovagrend tulajdonában állt abban az időben.

 


Magén István: Ég és föld (tusrajz)

Elképzelhetetlen volt, hogy emberek léteznek a földön, és nem küldenek jeleket, hogy eljutottak odáig, hogy emberi mivoltukat illetően senki sem oktatja ki őket. Nem tanítják a görcsös és csomós emberi létet, és nem baj, ha az ember bosszúsan, elkeseredve távozik.

Könnyen mosolyog, ami azt jelenti, nem tudja az ígéreteit beváltani. Véletlenül csend támad, és percek is elmúlnak, míg valaki ordítani kezd. Kiküszöbölve a félreértéseket és a félremagyarázásokat, szükségesnek tartom megjegyezni, nem állunk olyan rosszul. Az ember élménnyel érkezett a földre, és eltelt egy éjszaka, és eltelt egy reggel, és a módszerei gazdagodtak.

 

Nagy Zopán, Maszk mozaik

Tegnap temettük apámat. Nem akart hamvasztást. Mielőtt lezárták a koporsót, percekig néztük a valószínűtlenül kékes-fehér bőrű, öltönybe bújtatott, csontsovány viaszfigurát. Élt 72 évet.

Zoli most is elkésett, lassan araszoltunk a tűző napon a sírhely felé, amikor mellém lépett. Frissen mosott, szőke fürtjei nem illettek az alkalomhoz.  Úgy viselkedett, mint aki egy Armani forgatásról érkezik éppen. Cinkosan meglökött a könyökével. Sietve belesuttogott a levegőbe egy rövid bocsánatkérést. Ő a bezzeg-bátyám. Neki lehet. Szinte hallottam apám hangját, az a gyerek éjjel-nappal edz, majd jön, amikor tud.

Öt éves voltam, amikor apám megállt a kertkapuban és bekiabált a házba. Petikém, hozzál a bátyádnak egy pohár vizet, és azt a Balaton szeletet is, amit meghagytál tegnap! Szaladtam a vízzel, meg a csokival. Zoli addigra már lihegve ült a lépcsőn. Apám az izzadságot simította a homlokáról. Nem semmi vagy, fiam! Tizenkét kilométert futottál le. Lassan igyál, kortyonként! Rám se nézett, úgy vette ki a kezemből a poharat. Nem kérdeztem semmit. Ez szokásommá vált.

 

 
Nagy Zopán: Maszk duplex

Az én fejemből ki nem beszéli az álmot senki, hogy egyszer ott volt a szent a templomunkban. Azt mondta, Jan a neve. Életemben nem láttam, nem lett abból semmi baj, akkor már ministrálni se nagyon akartam, sirályszárnyú angyalokon járt az eszem, bordó ruhában ültek a kisoltáron, okos és vad szemmel mindig csak az ég felé nézegettek. A pap barátságosan mosolygott, ismerősnek tűnt, lényéből nem hiányzott a határozottság és a keménység. Ahogy ott álltam, azt mondta:

Ne sírj, te gyerek!

Nekem az anyámhoz kell mennem.

Hát eredj!

De hol van?

 


Orbók Ildikó: Ahogy az idő múlik

 

Korán van, talán most még mindegyik dalt végig tudom énekelni. A térre megyek, mert ott a legjobb. Körben a nagy házakról úgy jön vissza a hang, mintha egy hatalmas nagy teremben lennék. A templom bejárata mellett ülök le egy padra, onnan lehet jól beénekelni az egész teret. Hűvös van, de nem baj, majd bemelegszem.

 

 

Azt mondják, fátyolos és bárdolatlan a hangom. Nem tudom, mi bajuk van vele. Jó énekelni. Emelkedni kezd bennem ilyenkor valami, talán a gyomromból indul. Jön egyre feljebb, és amikor kiszáll a torkomon, az már olyan, mintha nem is én lennék. Néha egy órán át is énekelhetek, alig pihenek közben. Máskor hamarabb elzavarnak. Vannak, akik elmennek a térről, ha belekezdek, azért maradnak is páran. 

 


Orbók Ildikó: Kiséta

 Az anya szereti gyermekét. Ez az anya szereti azt a kislányt, aki tíz évvel ezelőtt mindennap többször és üresre szopta a mellét. Az anyák szeretik azt, aki által megszabadul a mellük a tejtől. Az anyák nem szeretnek félni attól, hogy megindul a tejük nyilvános helyen. Az anyák szívesen segítenének más anyák kisgyermekein, de nem teszik, mert irtóznak attól a gondolattól, hogy más anyák úgy főzzenek a tejükkel, mint a tehenek, kecskék tejével.

 

A kislány áll a pult mögött. Anyjának dolga akadt a raktárban. A gyerekek szeretik, ha szüleik a közelben tartózkodnak. Ha szüleik arra kényszerítik őket, hogy egyedül legyenek, akkor idegen felnőttek közelében telepszenek le, mintha azok rokonaik volnának. Ha rajtakapják őket, elszégyellik magukat és elfutnak. A kislány lassú. Olyan lassú, hoyg az ember kedvet érez ahhoz, hogy féltse. Attól féltse, hogy tagjai elmaradnak valahol, szétkenődnek azon, amit érint. A szalvétán, papírtálcán – a világos színű, többnyire fehér kellékein az ételeknek; büféknek: minden ételnek, amit másnak szánunk.  

 

 


Homolya Gábor: 24. óra

 

Mint egy madonnaképet, úgy hurcolta magában Eszter és Emma képét. Madonna gyermekkel, öleli, meghalnak. Eszter húsz éves múlt, Emma másfél.

A vonatból, az állomást elhagyva évtizedekig látta azt a bombatölcsért. Gyerekkorában, ha utaztak, anyja mindig mutatta, látod, ott haltak meg. Jóval később derült ki, mégsem a pályaudvar környékén, hanem odébb, de már semmi jelentősége nem volt a távolságnak.

 

Felnősz egy kép alatt, hetente port törölsz, az a gyerek dolga, letörlöd Eszter és Emma fotóját, hallgatod a históriát, elpusztultak, amikor bombázták a várost. Húsodba íródik a történet. Később elfelejted, mert többször költözöl, a kép ládába kerül, együtt költözik veled a múlt. 

 


Orbók Ildikó: Miénk itt a tér

 

Várt gyerek volt. Kislány, Fanninak hívtuk volna.

Attilával három éve házasodtunk össze, és nagyon vágytunk már egy közös gyermekre. A terhességem alatt én mesét olvastam Fanninak, míg Attila a gyerekszoba fehér falaira hatalmas napraforgókat festett. A szoba fürdött a napfényben. A szüleim padlásáról lehoztuk a régi gyerekágyam, és egy meleg, őszi napon lefestettük az udvaron. A színén előtte Attilával egy napig veszekedtünk.

Döntse el Fanni – ajánlottam végül. – Amelyikünk színére rárúg, arra festjük.

Attila gyanakvó szemmel nézett. Szőke hajába belevegyült pár napraforgósárga festékcsík.

Legyen – egyezett bele, és kezet fogtunk rá.

Leültem a párnázott székre, amit a férjem hozott ki a konyhából, ha elfáradnék. Megsimogattam a hasam, és mosolyogva élveztem az arcomra még most is szeplőket csaló napsugarakat.

 

Fanni drágám, milyen színűre szeretnéd az ágyacskádat?

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal