Videó

Egy perc VERS – Hétvári Andrea: KICSINNYÉ LESZ




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

"Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak."

 

Apostolok cselekedetei 2:1-2:4, Károlyi-biblia

 

Mindkét szolgálat: vigyázz! Jó reggelt kívánok!
– Erőt, egészséget!
– Pihenj! Szolgálati beosztások a mai napra: I/1–es Tóth Béla törzsőrmester.
– Értem, I/1.
– I/2-es...

A szolgálatváltás a szokásos rendben zajlott a tűzoltólaktanyában. Reggel hat óra volt, a két csoport egymással szemben, védőruhában, sisakban sorakozott a padlón felfestett vonalak mögött. Köztük a szervezet gyönyörű címere díszítette az előcsarnokot. A falon a büszke csapatzászló alatt két, keresztbe rakott bontóbalta bíztatta őket, míg egy kis polcon Szent Flórián szobra vigyázott rájuk. A legénységi tabló mellett pedig néhány túlságosan fiatal férfi gyászkeretes képe figyelmeztetett az életük olcsóságára. A szolgálatot leadó csoport parancsnoka ismertette az általuk végzetteket, majd rátért az eseményekre is. Aztán kiegészítette néhány fontos információval a jelentését:

A fentieken túl, lezárásra került a múzeum melletti Patak utca, mivel megkezdték az épület renoválását, de az ünnep miatt nemigen lesz most mozgás. Ez jó hír nektek, mert tegnap kétszer voltunk ott téves jelzésre. Befejeztem! 

Váltás vigyázz! Átadás-átvételhez oszolj!


 

 

Reggeli kávézás közben halt meg, szívroham végzett vele. Mivel kissé figyelmetlen volt, így észre sem vette, hogy nem él, csak evett tovább. Feleségének sem tűnt fel, ezért megkávéztak és mindenki ment a dolgára. Minden pont olyan volt, mint az életben. Dolgozni indult, ahol a főnöke ugyan megjegyezte, hogy karikásak a szemei és fáradtnak látszik, de ott sem tűnt fel senkinek, hogy nem él.

 

 

A tavaszi szél hozta el nekem magát.

De előbb ez a pajkos fuvallat a hajamba kapott, összeborzolta, a fejemhez lapította, majd felemelte, amitől sokkal dúsabbnak hatott a frizurám, mint amilyen valójában volt. A pöttyös ruhám szoknyáját is le kellett fognom, mert csintalanul fel-felröptette azt is. Úgy tettem, mintha a kirakatban elhelyezett cipőket nézném, pedig azt lestem, hogy követ-e az a magas, szőke fiatalember, aki a villamoson le nem vette rólam a szemét. Követett. Odalépett hozzám, megkérdezte, hány óra van, amit nem tudtam megmondani, mert nem volt órám, de maga azt mondta, mindegy is, mindenképp alkalmas az idő arra, hogy megigyunk egy feketét. Még sosem szólított le senki az utcán; nagyon tetszett a bátorsága. Az erős kávé ízlett, enyhe pírt festett az arcomra. Nem mertem a szemébe nézni, helyette azt figyeltem, hogy milyen őrült tempóban lüktet a vér az ereiben a kézfején.

 

Végül a kék ruha mellett döntött. Kissé alkalminak hat majd a gyerekek között, de estig nem lesz ideje hazaszaladni átöltözni. Este... Jaj! Imre végre bemutatja a szüleinek! Azért ugrott fel kora reggel, hogy ezt megmondja. A szomszéd Ilonka néni akkor csoszogott a lift felé, amikor kurta hálópólójában beengedte a fiút. 

Beérsz a következő busszal is? − kérdezte Imre, majd a tétova fejbólintásra becsapta az ajtót, és még ott a folyosón letépte róla a bugyit.  Gyors menet volt, egyoldalú befejezéssel.  Elmegy a buszod, vigyorgott rá, aztán felrángatta a farmerét, és felszívódott. 

 

Felállt a fotelből, és elindult az állólámpa felé. Egy bogár röpködött a szobában. Eleinte nem zavarta, de látta, hogy a pimasz a halogén lámpa forrósága felé tart. Felemelte a lámpát, hogy a repülő rovart csapdába ejtse. Beleestek azok maguktól is, irgalmatlan bűzt árasztva, amikor lángra lobbantak. De erre a nyavalyásra mérges volt, siettetni akarta az aktust. A bogár nem esett pánikba, kikerülte a hőforrást. Aztán, hirtelen sötét lett. Valójában elájult egy pillanatra. A vérnyomása leesett, és ez most eszméletvesztéssel járt. Úgy érezte, zuhan. Tudatában volt annak, hogy tehetetlen. Még nem jött vissza a fény, de tisztán végiggondolta, mi fog történni. Megadta magát, nem tiltakozott. Tudta, súlyos következménye is lehet ennek a zuhanásnak.

 

Cimborám, Man Ray! 

 

Elmesélem neked  – ne nevess ki –, hisztis vagyok! Pierre Unik, tudod az az elcseszett cseh kakaska, (még a tojáshéj a seggén) kihirdetett egy főzőversenyt az éttermében, amit úgy hívnak, hogy NEVET A SZEDER.

Beneveztem! Miért miért, mert érdekesnek mondotok.  Gegenbach a muris kicsapott lelkész –, harsogjátok, de én legalább tudom mi a jó az orosz matrjoskámmal! Hát persze! Mint Hokusai képén a polip, amint a halász feleségének erotikus álmába betolakszik egy sunghában. Na, persze látom magam előtt a polipot, ahogy száz kezével átfonja a halszagú csajt, isteni!

 

 

A pap befejezte a misét. Ment haza, mert már fáradt volt. Ment hazafelé, majd közben rágyújtott. Élvezte az esti, friss levegőt. Egyszer csak egy húsz éves cigány hapsi közeledett feléje. A pap kicsit berezelt. A cigány hapsi eléje állt, mint aki nem engedi tovább menni. A papnak földbe gyökerezett a lába.

Mit akar tőlem? – kérdezte.

Csak háromezer forintot. – mondta a cigány.

A pap úgy gondolta nem ellenkezik, öreg volt már nem tudott verekedni.

Tudja mit? Adok ötezer forintot s hagyjon engem békén.

A cigány elgondolkodott.

Én csak háromezret kértem. Tegye csak vissza azt a kétezret.

 

Kovács Hosszúka 1984-ben született, apja építész volt, anyja matematika tanár. Öt éves volt, mikor szülei frissen alakult vállalkozása sikeressé vált, így édesanyja háztartásbeli lett, és ezután rengeteg időt tudott fordítani Hosszúka és testvérei szeretetteljes nevelésére. Hosszúka a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen végzett, a Közlekedésmérnöki és Járműmérnöki Karon, majd felvételt nyert az Oxfordi Egyetem posztgraduális képzésére, de onnan egy év után kihullott.

 

Néha látom a lelkeket a szemem sarkából, elsuhanni mellettem. Eleinte arra gyanakodtam, hogy képzelődöm. Talán, a vérnyomásom játszik velem, káprázik a szemem. A mérések azt mutatták, hogy a gyógyszerekkel karbantartott vérnyomás rendben van. Ha erősen koncentráltam az írásra, és elmerengtem a billentyűzet felett, elsuhanó árnyakat figyeltem meg, amelyek körvonala nem látszott, de határozott jelenlétük érezhető volt. Nem hiszek a túlvilágban, úgy gondolom, hogy az ember a semmiből jött, és a semmibe vész, ha itt az idő. Mi lehet a jelenség mögött? Felteszem a kérdést, de nem találok választ, ezért elfogadom a jelenség valóságát, nem kételkedem. Megtanultam az életem során, hogy nincs mindenre magyarázat, és a dolgok olyan bonyolultak, hogy sokszor csak elfogadni érdemes őket. Beletörődtem abba, hogy ezután már együtt kell élnem koboldjaimmal. Egyre jobban megbarátkoztam velük. Félelemnek, rossz érzésnek nyoma sem volt bennem. Sőt, olykor biztonságérzetet adtak a suhanó árnyak.

 

Így van ez, ha az ember egyedül van. Körülöttünk a város, az emberek írják a fejezeteket. Öt bogár mászik felfelé a hídon. Öt lapos, cincogó, egymásra éhes. Végül megveszik a vonaljegyet, és nekivágnak. Sovány az út, és kirajzszögezett a térkép. Számkivetéssel kezdődik a világ. Márkás telefonom jelez, megpróbálok félrevonulni. Hosszú logikai műveletsort helyettesítek fényképekkel. A kitinpáncél nem homogén, nem egyenlőknek való. A bogarak meglelik az ösvényt, turisták, azt látják, amit megmutatnak nekik. Az egész földgolyó mesterséges. Egy igazsághalmaz, mellyel meggyőzzük magunkat, a másik embert, egymást. Másképp esik az eső, elenyészik, felszívódik a fűben. Állítom, hogy a víz másodlagos, megkísérlem kinyitni a vizet. A víz szól, fütyül, kizavar az ágyamból. Az ébresztőóra pontosan be van állítva, észre sem veszem. Láttam a Dunát, nehéz volt megtalálni a szerkezetét. Tanulmányoztam a műszaki rajzokat, rajzoltam, véstem, kevertem, még mindig meglátszik a helye. Beborult, késő ősz van, egy kis halál. Öreg emberek háborúznak, titkot lopnak, nyögnek, így, meg úgy, megfogalmazódik a hitvallásuk. Valami megakadályoz, csendre szorít. Álarcként öltöm magamra a csendet. Beleejtettem a sapkámat a gorgófejes szökőkútba.

 

Az éjszakai égre nézni augusztusban elég nagy könnyelműség, mert a múltat látni ott.

Egyszer nekem is muszáj volt alaposan megnéznem, de akkor még csecsemő voltam.  Ennek ellenére biztosan tudom, hogy apám megmutatta. Én is megmutattam mind a háromnak, titokban, amint beérkeztem egyikkel a másik után a nyárba – bár én inkább őket mutattam fel a csillagoknak, és nem fordítva.  Enélkül nem nagyon érdemes elkezdeni egy életet, gondoltam. Ez amolyan romantikus rögeszmévé csillapult változata volt egy ősi, afrikai szertartásnak. Egyik vallás vigasztal, egy másik csupán rendezi a létező világot. A szertartások egyiket sem teszik, legfeljebb rendet csinálnak: a véletlent és a végtelent kis adagokban szívd be, különben elveszted az eszedet, de azért tudj róla, másképp nagyon hamar elkezd szorítani a cipő – és akkor úgyis menekülni kezdesz, tulajdonképpen a legtöbbünk élete menekülés, és nem is a halál elől, ezt is jobb tisztázni mindjárt a legelején. Mindenki visz valamit a dobozban, és úgy dugdossa egy életen át, mintha tudná, mi van benne.

 

Könyvet írni nagyon nehéz. Először is kell találni egy jó kezdő mondatot, ami felkelti az érdeklődést és rögtön megteremti a hangulatot. Ez néha helyettesítheti még a tartalmat is. Ha például valakinek fogalma sincs, hogy miről írjon, már a könyv elején írhat a könyvírás nehézségeiről, ami már a kezdő mondattal felkelti az érdeklődést és megteremti a hangulatot. Sőt, a tartalmi hiányosságok elkendőzése érdekében látszólagos őszinteséggel írhat arról, hogy mindez helyettesítheti a tartalmat is.

Hát, így kezdődött volna a könyvem a könyvírásról. Még emlékszem, amikor eszembe villant a nagy ötlet, és lelkesen elkezdtem írni az első sorokat. És most itt ülök, előttem az első félig kész oldal, miközben visszagondolok a nagy útra, amit azóta megtettem.

 

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta,

hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

János evangéliuma



Róma, egy kis köztársaságból minden idők legnagyobb birodalmává nőtte ki magát és közel hatszáz évig tündökölt. Ragyogott, és bevéste magát a világtörténelembe, de megtanította nekünk azt is, hogy ez a változás síkja, semmi sem örök, csak tünékeny látszat. Történetünk idején Tibériusz császár uralma alatt Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Heródes Antipász Galilea fejedelme, Kajafás pedig a főpapja.

Jeruzsálem lakói a pészahra készülődtek, a kovásztalan kenyér ünnepére. Első terméseiket összegyűjtve áldozatokat mutattak be, áldást kértek életükre. Antef a kovácsműhely előtt ült és egy fehér ronggyal törölte magáról az izzadságot, bent már elviselhetetlen volt a hőség, a verejték már csípte a szemét és a bőrét. Úgy tervezte ő is ellátogat a zsinagógába, lerója a tiszteletét az égiek előtt, de még teljesítenie kellett a megbízatást, amit kapott.

 

Szívrohamot kapott, meghalt. Aztán elindult az alagúton miközben lepergett előtte minden, majd jöttek azok a kellemes fények, aztán egy virágos mezőre érkezett, pont úgy ahogyan olvasta. Visszapillantott, látta, hogy masszív kezek nyomogatják erősen mellkasát. Tovább ment. A kapu előtt nagy volt a sorban állás,  tülekedtek, lökdösődtek. Mindig tömegiszonytól szenvedett, már a boltban sem szeretett tolakodni, így hátrahúzódott. Felrémlett, hogy régebben sokan mondták lehetne kicsit életrevalóbb.

 

Nézte a lány arcát. Az italát kortyolgatta, és ahogy kicsit felemelte a fejét, megfeszült a nyaka, megkívánta őt.

– Ne, kérlek! Nyilvános helyen vagyunk – mondta a lány, és arrébb húzódott. – Edd a fagylaltodat inkább.

– Jó, de a nyakadat akkor is megcsókolom – húzódott közelebb a lányhoz, belecsókolt a füle mögötti érzékeny helyen.

A lány megborzongott, jólesett neki a férfi erőszakossága.

– Jó, most már elég. Tudod, hogy nem szeretem, ha mások bámulnak minket.

 

 

Csörgött a telefon az asztalán. A fénymásolót nem hagyhatta magára, tegnap begyűrte a lapokat és egy órát veszkődött, mire rájött, mi is a baja tulajdonképpen. Az ujjhegyei még otthon is feketék voltak a festéktől, émelyítette az olajszag, a konyhában is érezte a kezén, hiába sikálta először a munkahelyén, aztán odahaza. Ha csörög, csörög, majd visszahívják. Nézte a gépen a kis fekete ablakot, lassan ugráltak rajta a számok, még ötszáztíz lap, még ötszáz, még négyszáznyolcvan. A telefon újra és újra csengett, a rezgő hívásjelzőt persze bekapcsolta, ettől az egész úgy hangzott, mint a férje körfűrésze vasárnap a garázsban, amikor a raklapokat aprította. Már a haja is bizsergett az idegességtől, amikor a fénymásoló az utolsó lapot is a tálcára tolta és leállt. Ugrott az asztalához, a telefon meg elnémult. 'Nem fogadott hívás: Kati.'

 

Ki minek nem mestere, annak kontára – dünnyögtem magamban, miközben megpróbáltam feltápászkodni. Nem volt könnyű. Előbb végighúztam néhányszor az ecsetet a befőttesüveg száján, hogy minél kevesebb festék maradjon benne, majd keresztbe fektettem az üveg tetején. Eddig jó, de hol marad a daru, hogy talpra állítson? Már sajgott a térdem, a durva, nyers beton keménységén nem sokat lágyított a kartonpapír. Festékes bal kezem élénken emlékeztetett rá, hogy talán nem kellene megint a frissen festett radiátorcsőbe kapaszkodni, mert elég nehéz ám eltüntetni a nyomokat. A kezemről is, bár ez most másodlagos probléma. De mit szól Édesapa, ha meglátja?

 

 

Az egyszerű, de lakályos nappaliban tizenöten szorongtak. Valamennyi jó barát, illetve író, költő és drámaíró. Akkor ez egy irodalmi szalon, ugyebár? Lényegében igen, mai szóhasználattal élve irodalmi kör, klub vagy műhely. Ahogy tetszik, lehet választani. Tagjai munkások, értelmiségiek, fiatalok, öregek, akiket mind egyetlen cél lelkesít: az önmegvalósítás versben és prózában. Merthogy ilyen is van, kérem tisztelettel. Régen vala az olvasó, nem sok, de még vala. Ebből lett a tollforgató. Mondjuk ezerből egy. Ma egy olvasóból ezer zsenipalánta, következésképp ma már több az író, mint az olvasó. Világos? Nem világos? Őszintén: nekem sem, amennyiben elfogadjuk azt a tényt, miszerint előbb olvasónak kell lenni, és csak utána következhet a művészet? De, mint tudjuk, az emberi megértésnek is vannak határai. Én például a mai napig sem értem, mitől testes egy bor, kecske a béka vagy tollasodott meg a főnököm, mikor én kétszer annyit gürizek. Szóval abszurdum.

 

A négy évszak 4. (Tél)

ARKTISZ

Aurora és Boris

 

Egész kicsi korom óta tudok a földönkívüliekről. Bár anya nem szereti, hogy így hívom őket, apának pedig sosem mertem még csak említeni sem, mert biztosan nagyon kikapnék érte. A húgom viszont nagyon szereti, ha villanyoltás után róluk mesélek. Kicsit ugyan fél, olyankor egészen az orráig húzza a takarónkat, mégis nagy kék szemekkel várja a történetet. Akkor olyan közel mászok ágyunkon az ablakhoz, amennyire csak tudok, kinézek, és elmesélem Rory-nak, hogy épp milyen színűvé változnak az apró földönkívüliek.

Tudod, Rory, minden a találkozáson múlik. Amikor te megfogantál anya hasában, akkor két sejt találkozott, és elkezdődött az életed. A földönkívüliek is csak akkor fénylenek, ha a Föld atomjaival kölcsönhatásba léphetnek. Megérintik egymást, kézen fogva repülnek, együtt fogócskáznak, s fénykisugárzással reagálnak. Így örülnek egymásnak: fénygyűrűbe olvad a boldogságuk.

 

Megfogta a kezét, a szemébe nézett. Nem látta benne jövőt, nem volt benne az univerzum minden fájdalma, nem volt benne ragyogás, szerelmes vágyakozás. Abban a pillanatban elengedte őt. A többi már menetrendszerű pontossággal érkezett. Időt kért, azt mondta szüksége van egy elmélyültebb gondolkodásra, hogy tisztázhassa érzéseit. Ez volt az a pillanat, amikor a ködbe veszett idő visszafordíthatatlan múlttá változik, amikor a vásznon feltűnik a vége főcím, de a kockák még peregnek tovább.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal