VideóA Remind Media és Krizsó Szilvia videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
(Azért van, mert visítoztak, pedig szerencsések.) Behallatszott a hallgatag, lesoványodott kétségbeesettek dala. A világ fiatal és gyakorol, eszik, alszik, gyereket csinál. Azért szerencsések, mert a vízből átbújnak a levegőbe. A fejekre hajat ültetnek, és lefogják egymás kezét. Zsóka szűk ruhában emberekben lakik. A papagájok körülrajongják, imádkoznak érte. Ha Zsókának akkor mélyen az arcába nézek, ma ő a feleségem, mondja. A vén tölgyek csilingelnek, és spriccelik az esővizet. Ne felejtsd el, hogy a kapuban toporog a tél. Méltóságos porfelhő kavarog a kockaköveken.
Való igaz, diktatúra volt, de nem proletár vagy emberarcú, meg olyasmi, ahogy az efféle rendszereket a fontoskodó történészek jellemezni szokták. Helyette hús-vér futballsztárok és utódaik paradicsomi köztársaságaként került végül az ország történelmének legfényesebb lapjai közé! És nem sejthette senki, hogy mindezt valójában az 1954-es berni vb-döntő vezető bírójának, Lingnek köszönhette a nép, az ő tökös angol természetének, hidegvérű, makacs hiúságának, mely holtában sem engedte meggyalázni néhai nagynénje, Szvatopluk Tímea emlékét![1]
a könyvemet, amiben Édes Anna megszökik Jancsi úrfival, és Amerikában Jancsi híres filmcsillag lesz, a házuk pedig a legnagyobbak második otthonává válik Lugosi Bélától Bartók Béláig. Könyvem Bródy Sándor-, Mészöly Miklós- Franz Kafka- és Femina-díjat kap. Anyagi gondjaim megszűnnek, a közönség kiköveteli az önéletrajzi kötetemet, különös tekintettel az olyan traumatikus részletekre mint mikor hatévesen megvertek favonalzóval (a tanár), meggyfavesszővel (a szülők), mikor öngyilkossági kísérletet követtem el (fél doboz nyugtatóval), vagy mikor eladósodtam (vásárlásfüggés), ezért kiváltani kényszerültem a magánnyugdíj-pénztári befizetéseimet. Önéletrajzom miatt az összes menő podcast-adásba (Partizán, Puzsér, Friderikusz) meghívnak. Az Édes Anna Amerikában-regényemet megfilmesíti a magyar HBO (négyrészes minisorozatban).
Még csak másodszor járt a kietlen bolygón, de máris a megszokottság érzésével lépkedett rajta. Igaz, hogy most másik helyet látogattak meg, több kilométer távolságra az előzőtől; de a hangulat, a környezet alapján úgy érezte, csak valami ismétlésben van része. Úgy érezte, van már valamekkora tapasztalata abban, hogy a fizika itt hogyan működik: A gravitáció, az uralkodó széljárás, az állandó por a levegőben ismerősen hatott.
Az az objektum, amit most látogattak meg, egy régi, színházi építmény lehetett, ahol szintén minden egyetlen kődarabból volt kifaragva. Talán egy domb lehetett korábban ott, akkora, amekkora magában foglalhatta a színpadot és a teljes nézőteret is, amikor még egy darabban volt. Bár nem volt pontos képe arról, hogy az idegen lények mekkora méretűek lehettek; úgy sejtette, hogy viszonylag kevés személy férhetett el a nézőtéren. Ki tudja, mi lehetett az oka. Talán a színházi kultúra alapvetően nem terjedt el széles körben ennél a fajnál. Vagy csak az szabott határt, hogy az ilyen módon kifaragott építményeket nem lehetett bővíteni.
A hajléktalan már napok óta nem evett és nem ivott rendesen. Egyre a közeli áruházba járó házaspárt figyelte. Boldognak látta őket, hiszen mindig nagy szatyrokkal jöttek kifelé. Egy ízben különös dolog történt. A férfi zsebéből gyűrű gurult ki. Amint a házaspár befordult az első sarkon, a hajléktalan rögtön felkapta, na, most lesz pénze végre! Eladja, és szalámit vesz, sajtot, kenyeret meg még bort is. Valami mégis azt súgta neki, hogy ne adja el. Jó lenne tudni, mennyit érhet ez az aranygyűrű!
A terem zsúfolásig megtelt. Itt volt Angioléri asszonyság őszes férjével Aholérivel, az idős hölgy a panzióból, az ezredes, a büszke római, az elegáns úr, Tonio Kröger, a Buddenbrook ház minden lakója, dr. Faustus, József és testvérei, Lotte Weimarból és a Halál egyenest Velencéből. Negyed tíz múlt, majdnem fél tíz. A feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Bizonyára ezt akarta mindenki kitapintani, amikor a barnainges a pulpitushoz lépett, mert karjukat mindannyian magasba lendítették és addig ott tartották, míg a barnainges le nem ült. Ekkor kezébe vett egy kalapácsot, háromszor az asztalra ütött vele és így szólt: – A tárgyalást ezennel megnyitom. Vádlott álljon fel! Az első sorban felállt egy ismerős, intelligens úr. A háború második napján. Egy használt fekete bicikli. Forog, ütődik, lövöldöz. Kis emberek szaladnak utána. (Kibuknak ketten.) Szobor-őrültek, a hegy olyan, mint egy sámli. Sápadt kanalakkal eszik. A kezdeményezés szótlan, pontosan, mint egy krokodil, a művész sápadt vonalakkal rajzolja, hogy eszik. Pajtások vagyunk, eszünk, iszunk, származunk. Egy kisfiú jön, bal lábon, bal kézen, borzong. Szétszórtan, Isten áldja a világot. Az űrhajós lila foltokkal álmodik. Mi a különbség? A csillagok pornográf jeleneteket ábrázolnak. Az arc barna és néma. Mélyen a halálig formázható információ, lapítható. (Gügyög.) Körben állnak a hídon, ahol a tanintézet van. A mesterek hevesek, az arcszínük fekete, a fejükön sapka, a hegyekben hó. Ne csodálkozz, idáig mehetsz, a sugarak feltörik a tested. Ez így nem szerepelt még, csúszkálnak a szőnyegen, melyik lesz legközelebb? A rájuk törő szerencsétlenség idején.
Az utca közepén állt a házunk. Kicsi volt, nádtetős, szoba-konyha az egész. A szobában két ágy feszült egymás mellett; az egyik az enyém volt, a másik Szuszkáé meg Marisé. A meszelt falon régi, megsárgult képek lógtak, meg egy homályos tükör, s ott volt az utcára nyíló, keskeny kis ablak. Tízévesen még átfértem rajta; én voltam az egyetlen, aki ki tudott rajta surranni a nyári estékbe. Szuszka a nagybátyám volt, a feleségével, Marissal együtt neveltek, három hónapos korom óta. A konyhában nem volt nagy hely. Egy asztali sparhelt, egy kis asztal, meg egy kétszemélyes kopott kanapé zsúfolódott össze. A kanapé előtt egy vastag, asztalmagasságú fatőke állt. Napközben azon dolgozott Szuszka. Többnyire fúrókat élezett egyenletes, kíméletlen türelemmel, reszelővel. A reszelésnek éles, sikító hangja volt. Beleivódott a fejembe, és idegessé tett. Tanulni szerettem volna, de mire ő végezte a napi munkáját, már ránk sötétedett. Villanyunk még nem volt, csak a petróleumlámpa sárga, imbolygó lángja melletti homály. A kertkapunál áll. Várja haza az anyját. Az anyja buszvezető, és sosem mobilozik, mikor pirosat kap. A reggeli csúcsban a fülkéje mellett tüsszögő utasnak azt mondja, kedves egészségére, mosolyog, ha szép napot kívánnak neki a leszállók. Félhosszú szőke hajába minden nap más színű hajráfot tesz, hétfőn mindig halványlilát, a körme kékre lakkozott, babakékre, erre a lánya beszélte rá, aki néha kapucnis felsőbe bújik, és titokban felszáll az anyja járatára, feloson a hátsó ajtón, és megy vele pár kört. Persze a lány anyja igazából nem ilyen.
Amolyan új és remegő monstrumot akartam szerkeszteni. Összesen tíz monstrumot, mely felfelé ezer lépés. (Őrséggel látják el a falakat majd száz évvel később.) Az jó, ha megsebez? A nevét emlegette, ahelyett, hogy leírta volna. A homloka rusztikusan szabályos. Egy daliás ugrással, mint aki semmit nem akar, és nem mer. A kapu fölött délibáb márványból. Ez egy micsoda, áll a szélen, le nem esik. A legnagyobb dicséret és megaláztatás. A világűr széle lapos, csiszolható, alacsony épületekből áll, melyek ráfekszenek az útra. Józsikám bácsi életét megmentve szkafanderben távozik a falu háta mögött. A drónok berepültek a szénapadlásra vízzel, sárral és repedéssel. Páran még dolgoztak a feltöltött folyómederben. A parasztok elméjét lefoglalta a gondolkodás.
Először a haja. Ahogy lebbent a szélben. A színe, az a tömeg, erő, lágyság abban a lebbenésben, ahogy a hátára simult. Ő meg csak el a kocsival, mintha soha többé. Egyébként is lehetetlen. Hiszen soha többé. Aztán a szeme a visszapillantó tükörben. Kék, amilyen nincs. Mert csak mondják, hogy mint a tenger, de ez tényleg olyan. Ő meg nyomta a gázt. Hogyan jutottak el a tengerig? Talán az út, vitte őket oda, mert csak azok a szemek a tükörben, néha lehunyva, a férfi mellett, aki fecsegett. Végig fecsegett. Dezső, a negyvenötéves rendőr mostanában rákapott a rockzene hallgatására. Jóvágású, jóképű férfi volt Dezső, mintha egy szappanoperából bújt volna elő. Angéla, a neje büszke volt rá. Úgy tűnt, boldog párkapcsolatban élnek. Dezső mindig fáradtan érkezett haza, és újabban folyton zenét hallgatott. Kedvence a Beatles, bár nem az ő generációja, nem számított. Örökérvényű zenekar, az ember bármikor felfedezheti. Szerette az ABBA-t is. Kezdett leszokni a tévéről. Már nem érdekelte. A zene lenyűgözte. Angéla csodálkozott. Dezső sokkal vidámabb, mióta zenét hallgatott. Élénkebben végezte a munkáját is. Barátai nem nagyon voltak, csak munkatársai, velük jó viszonyt ápolt. A munkahelyén is látszott rajta a változás. Felszabadultabb lett. Egyébként is titokzatos, egyedi bűnüldöző, mindenki tudta róla. Vasárnaponként még templomba is járt. Szülei már nem éltek. A templomban mindig elmondott egy imát értük. Gyereket is szeretett volna, de sajnos ez nem jött össze. Jól értett a politikához is. Valami mégis hiányzott az életéből. Mintha Angéla mellett nem annyira lenne boldog, pedig csinos nő volt, hivatalban dolgozott.
Addig nem mentek haza, míg meg nem mondjátok, kinek a műve ez. A horogkereszt ott virított a táblán. Egy intés, és a hetes elmaszatolta a krétarajzot. Igazság szerint még így is lehetett látni, de Márta néni közben már idegesen kiment. Amint magunkra maradtunk, kitört a hangzavar, a többiek Otta Bencével ordítoztak, hogy miatta kell itt maradnunk. Belefájdult a fejem. Bence egy idő után már zokogva magyarázta, hogy az apja tutira agyonveri, mert a nagymamája zsidó. Akkor te is zsidó vagy, állapították meg többen. Az idegesítő Técsői Melinda, aki mindig mindent jobban tud, felvilágosított minket, hogy a zsidó vallás anyai ágon öröklődik. Ezen valamennyien elgondolkodtunk, és csend támadt.
Az első emeleten már jártunk. Hatalmas kövér nap, dundi szigetek, melyeket nem takar el semmi. Nyers erő és derűs, gyengéd gondolkodás. Több-kevesebb megértés után néhányan betolakodtak. A növények ágai tetszés szerint hullottak alá, vagy tűntek fel az ablakokban. (A különböző övezetekben tessék szükségszerűvé tenni.) Ne udvariaskodj az én számlámra, mondta valaki a villamosról való lógás közben. A fogantyúkba kapaszkodtak puszta kézzel. A növények száraira vékony repedéseket rajzoltak. Lesüllyedtek a medence aljára és a végtagjaikkal csapkodva hajtották maguk előtt a vizet. Itt kell fogat mosni, mondja, és mozdulni kipróbál. Megkapaszkodni a végleges információban. A Várinál esett az eső, és a nap rágcsálta az esőcseppeket. A kövér házak között kunyerált, rágcsált napnyugtáig.
A falu, a völgybe leérkezve dupla kanyarba csavarodó út két oldalán álló házak sora. A Habsburgoknak tetszett volna valaha, ők szerették és kötelezően előírták ezt a településszerkezetet. De az idő nem áll meg, bár néhol lassabban mozdul. Mint például itt, a hegyek között. Másfél évszázad alatt mindössze két utcát nyitottak a főutcára nagyjából merőlegesen. Azok is rövidek. A város felől érkezőknek először egy dombra kell felkapaszkodniuk, onnan éles kanyart véve leereszkedniük. Az út mellett, balra, öreg ház áll, nem túl nagy, eredetileg vályogból épült. A sárból és törekből vetett tégla jó építőanyag, még itt a hegyek közt is, a télen-nyáron párás levegő és a nagy esők ellenére, kitart akár száz évig. A házat az egymást követő tulajdonosok később égetett téglából épített falakkal bővítették, cseréppel fedték. Most garázs is tartozik hozzá, a telket alacsony kerítés, és azon túl árok választja el az úttól. A férfi és a nagy, barna kutya az út mellett sétált. Felballagtak a dombra, az elágazásnál jobbra kanyarodtak és mentek tovább, felfelé. Még pár száz méter a dombtető, minden nap odáig sétálnak. A kőkeresztre szegelt, kopott festésű bádogisten mellett megálltak. A férfi rágyújtott, a kutya a lába elé heveredett. Sűrű, apró, hideg cseppekben szitálni kezdett az eső. Ha éjjel megjön a fagy, reggelre gonosz hellyé válik a világ. A férfi a mozdulatlan levegőbe fújta a füstöt. Világosodott az ég alja, aztán messze, túl a horizonton, a nap, mint egy hatalmas, vörös korong, kibukkant a felhők alatt, mielőtt végleg eltűnt volna. Rövid időre felfénylett, mint egy távoli, gyenge reménysugár.
és bárhogyan. de ez nem a szabadság, hanem a behatároltság maga. bárhol lehet élni, és bárhogyan, csak istenhez hű legyél, mondta nagyanyám, aki hű volt istenhez, hazához, hű volt a nagyapámhoz, még akkor is, amikor hetvenkét évesen elvált tőle. ezt mondta apám is, csak másképp folytatta. ha hű vagy a párthoz, az eszméhez, a tudáshoz, akkor bárhol élhetsz, és bárhogyan. barátaim azt mondogatják mostanában, legjobb önmagához lenni hűnek az embernek. hát én hűséges voltam. először az apámhoz, mert nekem ő volt az isten. aztán mikor ez az isten derékban és egyéb helyeken törve nyilvánvalóan hűtlen lett önmaga istenségéhez, magam próbáltam helyébe lépni. akkor már volt kinek istene legyek én is, hát lettem, s voltam hűséges megint. Józsikám bácsi átgyalogolt az út másik oldalára. Évek óta kaptatott a macskaköveken. Olyan volt az egész, mint az ember szájában a cukor. Éles kanyarokat vetve halad, abban a magasságban másképp nem is lehet. Semmi kétség, fennakadt, kiszámolta, hogy hány lába van, eldöntötte, gyalogolni fog egész életében. Áthajolt a házakon, hogy kapálódzó mozdulatokkal lelassítsa az erősödő szelet. Kézen állva közeledett abban az állapotban, amikor még az ember váratlan eseménnyel számol. Pár napja még csapatostól jártak itt a gólyák, ma a terület kihalt. Senki nem fut, és a házsorok közül csúnya dolgok tűnnek elő. (Százlábú drón szörnyetegek visítoztak az égen.) A házak falai leomlottak, az emberek megmerevedtek abban az állapotban, ahogy a televíziót nézték. Kígyók és giliszták tekergőznek olyan sebességgel, ahogy tekintetünk megengedi. Derékig tengervízben, csapkodó hullámokban szakadatlanul történik kísérlet arra, hogy a világ a valaha volt őstengerekbe hulljon vissza.
Az ezredes látta, hogy valamit a kompon ügyködött, és bár derékig bele volt mélyedve valami szűk lyukba, hegesztéskor megszokott szikrák potyogtak ki a réseken. – Megmondaná, mit csinál? – Egy pillanat! Máris kifarolok!
Elkezdett izegni-mozogni, ficánkolni; ügyetlenül, apránként haladt kifelé. A tisztnek türelmetlenségében eszébe jutott, hogy esetleg megfogja a két kilógó nadrágszárat, és annál fogva rántja ki a lyukból; de aztán úgy döntött, hogy neki is kell egy kis kikapcsolódás, és különben is ráér pár percet vállával a falnak dőlni; hát így tett, és mosolyogva nézte, ahogy kiszenvedi magát a nyílásból. Ahogy arra számítani lehetett, a feje koromfekete volt, csak a szeme és annak környéke pompázott eredeti fényében, amikor levette róla a hegesztőszemüveget.
1 – Megint bántod azt a kisleányt! – hallom. A vénasszony hangja és a fapapucs egyszerre csattan. Célozni, azt tud a rohadt boszorkány. Háttal állok neki, és Kati egyre hangosabban visít. De így is hallom, ahogy a banya a maradék fél pár papucsában sántikál felénk a gyöngykaviccsal felszórt udvaron keresztül. – Nem én kezdtem! – sziszegem Kati arcába a fogaim között. – Most megúsztad, de ezt még megkeserülöd! Megmarkolom a vállánál, a körmeim a buggyos ujjú, hímzett blúzon keresztül a bőrébe mélyednek, elrántom a disznóól fehérre meszelt, tapasztott vályogfalától, és megpördülök vele. Először azt gondolom, hogy magam elé tartom, élő pajzsnak, mint az a török katona a hercegnőt a filmben, amire tavaly vittek el minket az intézetből. De hamar rájövök, hogy nincs értelme.
Hetvenhárom éves lettem ma. Furcsa kimondani ezt a számot. Valaha olyan távolinak tűnt, mintha nem is emberi kor volna, hanem egy ködös part valahol az idő végén. Fiatalon az ember azt hiszi, hogy az élet egyre csak épül: egyik év a másikra, egyik öröm a másikra rakódik, mint téglák egy ház falában. Aztán egyszer csak arra ébred, hogy a test lassan bontani kezdi ugyanazt a házat. És amikor a fájdalom reggelente előbb ébred nálad, amikor a betegségek már nem vendégek, hanem állandó lakótársak, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés: mi értelme volt mindennek?
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
