Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

A négy évszak 3.

Ősz

 

Nagytakarítás.

Hetekbe telt, mire az összes kötött, horgolt és plüss ágytakarót kimosta. Ülőgarnitúra szettjén vastag rozsdabarna mintás huzatra cserélte a vékony, finom nyárit. Könyveket porolt, cseresznyefa bútorait törölte csillogóvá, a padló tisztítása pedig az utolsó teendő volt képzeletbeli, évek óta begyakorlott rutinlistáján.

A takarítás kezdete az utolsó augusztusi hétvégére esett. Reggeli kávéját kevergette, úgy szemlélődött az ablakban. A pillanatot kereste, amikor a nyár búcsút ölelkezik az ősszel. A hirtelen feltámadó szélben érezte a változást, száraz kórók meghajlásában és a nap erőtlenségében látta meg az elmúlást. Akkor gyorsan felhörpintette kávéja maradékát, és az ősz előfutárait ünnepelve nem volt rest elkezdeni a szorgoskodást. Egész évben erre a pillanatra várt.

 

Balaton a plafonon

 

 

Nagy volt rajta a nyomás. Nem emlékezett pontosan, mikor kezdődött, minden csak alakult körülötte, mintha köze sem volna az egészhez, ártatlan megfigyelő, átsiklott felette az élet. Néha megpróbálta visszatekerni a képet, mint aki szétvágott, szemétre dobott, öreg negatívokból próbál összetenni egy nem ismert életet, beazonosítani a honnan-t, a hová-t, az ismert és ismeretlen mosolyokat. Memory. Elhallotta ezt a szót, talán az a vastag bokájú, szőke asszony mondta, aki olyan hamisan énekel a zuhany alatt, vagy a gömbölyű, puha lányka, aki mindig gyorsan szappanozza be magát, valójában nem is számít, mindig csak egy sóhaj a vége, egy félrehúzott, szomorkás grimasz a száj szegletében, hogy már megint elmulasztott valamit. Öregedni kezdett, minden, ami valaha fekete volt rajta, most tompa lett, reszketeg, az apró ráncok árkokká mélyültek. Nézte saját, lassan elszürkülő kontúrjait, a csíkokban történő, lassú kifehéredést, egy női hang jutott eszébe, cseresznyevirágok és hósapkás vulkán képe, lágy mesék az esti mosdásnál, egy idegen ország idegen szokásai, ahol evőpálcikával eszik a rizst, ezt az apró, gyorsan pergő valamit, amit soha nem ízlelhetett meg, az a különös világ, ahol a fehér a gyász színe.

 

 

A ridegvári harangok

 

X . Y. községben, nevezzük Melegfalvának, Ábris és Leó számítottak a barátság mintaképének. Pedig élt itt más igaz barát is, továbbá jó szomszédok, jó boltosok, jó gazdák, akikről mind-mind példát lehetett volna venni, ha ismerik. De nem ismerték. Sem a falut, sem a lakóit olyan eldugott, istenháta mögötti vidéken éltek, éldegéltek egymás mellett sok-sok éven át, amíg… Nos igen, amíg egy reformhullám át nem csapott a községen. Ekkor fokozatosan leépítették az iskolát, postát, pékséget, varrodát és más, munkát és szolgáltatást nyújtó intézményt, mely minden település fennmaradásának egyik biztosítékát képezi. Erre, aki tehette, lelépett, elsősorban a fiatalok, hogy másutt, kevésbé ellehetetlenült vidéken kezdjenek új életet. Ezek közé a lelépők közé tartoztak Ábris szülei is. A fiú apja pék volt, az anya vasúti pénztáros, akik munkaerejük teljében maradtak kenyér és pénz nélkül.

 

Sziddhárta

Czukor Samu kijárta azokat az iskolákat, amelyeket még boldog öntudatlanságban választott, de választása elvéről nem tudott számot adni, legfeljebb az érdeklődés szót mutathatta volna fel magyarázatként, de az senki nem kérte tőle. A múlt kusza, reflektálatlan életfa tenyészetéből azonban valami új sarjadt, valami ismeretlen erő bontakozott, mely átrajzolta a világ értelmességébe vetett hitét. Az érzés csontvázig csupaszított értelmét új érdeklődési körnek mondaná valaki, aki nem ismeri a szív rejtett útjait és kedveli a száraz szavakat. Czukor Samu fejébe vette, hogy intézményes úton fogja a Nagy Mestert tanulmányozni, hogy végre a bent és a kint összhangba kerüljön. Barátnőjével többször átbeszélték ezt a különös vágyat. Czukor Samu ilyenkor úgy beszélt, mint aki tartalommal tölti meg a nagyon értékes időt, Tacskó Gabriella pedig hallgatta, és ahol tudott, mélyített rajta.

 

 

A vágy

Az asszony belépett a liftbe, és a bent álló férfire nézett. A férfi rámosolygott, ahogy szokott, amikor találkoznak. Legtöbbször a liftben, ritkán a ház előtt, amikor jön vissza a kutyával, a nő és a lánya akkor lépnek ki a kapun. A lány nyitva tartja a nehéz vasajtót, amíg felér a lépcsőn. Néha dicséri az időjárást, ahogy elmennek egymás mellet. Érzi a nő illatát, kívánja a testét. A találkozások nem túl gyakoriak, de mindig felizgatják, hosszabb időre. Nem tudja megfogalmazni magában, miért találja vonzónak az asszonyt. Talán, az elmaradhatatlan mosoly, ahogy a lányával beszél, mintha barátnők lennének, vagy az enyhén molett test, amely arányiban is izgató, felkelti az ember figyelmét. Hirtelen felriad a révedezésből, a lift egy rántással megáll. Csodálkozva látja, hogy az asszony nyomta meg a gombot, két emelet között. A nő közelebb lépett hozzá, az arcuk összeért. Érezte a parfőmöt, amit annyira szeretett, és még máshol nem találkozott vele. A szíve hevesen vert, a torkában dobogott. Nyakában az asszony lehelete, mint valami finom szellő borzolta.

 

Találkozás

 

           1.       

Két évet éltünk együtt. Dzseni és én. Két év reggel, vacsora, alvás, kelés, két év „Mit fogunk vacsorázni”, „Hová tetted a cipőmet, édesem?… Két év öt nap csend, könyvek, esti nyugalom. Aztán Dzseni elment az orvoshoz, egy ideje sokat köhögött, én ültem a folyosón, Dzseni kijött, és azt mondta: Szétrohadt bennem minden, rákom van. Most mi lesz veled? Ki fog törődni veled? Ezért nem akarok meghalni. Én pedig nevettem hülyén, mert nem tudtam nem nevetni, csak a nevetés álcája maradt. És közben néztem bele a hatalmas barna, meleg szemébe. Dzseninek nem volt senkije rajtam kívül. Két évvel ezelőtt riportot írtam egy hajléktalanszállóról, két évvel és húsz nappal ezelőtt elmentem az éjjeli szállásra, hja, ez kell olvasónak, mondta a főszerkesztő, Dzseni ott ült a szálló sötét folyosóján. Cigarettázott, melléültem, elé tartottam a mikrofonomat, megnyomtam a REC gombot, megkérdeztem, mi a foglalkozása. Igen, ez a felvétel tartott két évig. Tanár voltam, mondta halkan Dzseni. Tanár, ismételtem meg, és hogyan került ide, kérdeztem, a hajléktalanszállóra?

 

Aznap éjjel

 

sokat ittunk. Kirúgták a főnökünket, Janit, taxit küldött érte a vezérigazgató. Sohasem szemtől-szembe közölte a tényt, mindig taxit küldött, most sem tett kivételt, pedig Janival iskolatársak voltak. Nagyképű hülyegyerek volt a vezér már a gimnáziumban is. Nyíregyháza  környékéről származott, szülei felvásárolták a fél falut, volt házuk a Mókus közben, a Mackó utcában és a mackóról nyíló Farkas téren. A sofőr a kirúgott Jánossal nem egyenesen a kijárathoz hajtott, hanem tett egy lassú kört a gyáregységek között húzódó, tujákkal szegélyezett aszfaltúton. Az ablakokból dolgozók lógtak, mert a kocsival egy időben körlevél is érkezett, hogy bár próbálták fenntartani a jó kapcsolatot, János szellemisége nem illett a vállalati kultúrába és többszöri nekifutást követően meg kellett hozni a fájdalmas döntést.

 

Tatabányai körjárat

 

Valójában már akkor, tizenhat évesen sem tudta, minek rója ezeket az utcákat. Nem tudta, csak érezte. Aznap hallotta a tévében, a Clark Ádám téren felavatták a Nulladik kilométerkövet. Ott lenne jó, Pesten, vagy Budán, ahol nyüzsög az élet, gondolta, nem ebben a poros kisvárosban, itt Tatabányán, 1975-ben. El is indult szokásos körútjára a koraesti nyirkos félhomályban. A 15-ös körbevitte volna a városon, de ő leszállt Bánhidán, s magába mélyedve trappolt a családi házak csendjében. Erre szeretett leginkább kószálni, itt közelebb érezte magát hozzá, akárhogyan is. Erre lakott Klarissza, itt szállt fel az 1Á-s buszra, amikor még megszólítani sem merte, csak illedelmesen pislogott felé a túloldali ülésről, és itt piroslik a Táncsics mozi neonfelirata, ahol aztán mégis megszólította, ahol ismeretségük igazán elkezdődött, ahol az első csók méze elbágyasztotta és felajzotta, s itt az utca végén a park a padocskával, hol esték során át ölelték egymást csacskaságokról ábrándozva, s hol a bányafolyó óceánként csobogta körül szerelmünket.

 

 

NEGYEDIK TALÁLKOZÁS

 

A sósvizű gyógyfürdő parkjában sétált, mankókkal a hóna alatt. Verset már hónapok óta nem írt. Felháborodni sem tudott már igazán, mint egy évvel korábban. Igyekezett távol tartani magát, mindentől, ami számára idegesítő, esetleg veszélyes lehet. Tulajdonképpen a balesete óta. 

Azon a márciusi napon kissé szórakozottan lépett az úttestre. A személygépkocsi ütésétől bal lába két helyen törést szenvedett. Közvetlenül a boka felett és a lábszárcsont, valamivel feljebb. A fájdalmak, és később, a gipsz által befojtott bőr viszketése türelmetlenné tette, oly mértékben, hogy hónapokon keresztül csak jegyzetek írására volt képes, afféle naplótöredékeket írogatott. A gipsz eltávolítása óta havonta három-négy napig a fürdő vendége volt.

Le a kalappal Ön előtt! – mondta gyógyfürdői kezelőorvosa. Gyors és sikeres a rehabilitáció. Meg kell jegyezni, Gyökér Titusz, a költő, hatvanöt éves korában is igen vitális ember volt, azonban vitalitása, erős hite és akarata ellenére is állandó félelmet érzett mellkasában, valamint gyomorszája tájékán. Önelemző matematikai taktikája (saját megfogalmazása szerint) sem bizonyult megfelelő orvosságnak a félelemérzet megszüntetésére. „Képzelődöm, vagy teljesen becsavarodtam?” – kérdezte többször is önmagától. A harmincöt éves nagybecskereki fiatalasszony, akivel az érkezése utáni második napon megismerkedett, a negyedik napon köszönés nélkül távozott. „Hazament – mondta az egyik masszőr –, nem tudta elviselni a terápiát!”
 

A teknővájó

Öreg arcában a ráncok olyanok voltak, mint a kérgek árkai a fákon. Mert Árokparton született. Forró légen és szikes földön, mely akár a berepedt köröm mellett a bőr, sanyarú. Sarjadék fa, cigány akác. Isten ege alatt élt meztélláb. Rettentő szabadságról mesélhetnék e sorban.
– Tudod-e, mi a cigány? Ismered-e az akácot? Betűzzed analfabéta!
Átlátott az embereken. Ki mifajta fán termett, s lehetne-e belőle biztos teknőt faragni. Ez volt az ő tudománya. Tanulni kell a fákat, melyik mire jó. Engem is ösmert. Magyal? Cser? Jegenye? Magyar? nem szedtem ki belőle.

 

 

Izé néni leálmodott

 

„Történelmi mélyponton a mélypont” – zörögte az autórádió, majd azzal folytatta, melyik politikai stróman lett megint gazdagabb. Lekanyarodtunk a sztrádáról. Nyaralnivalót kerestünk Mátraderecskén, csak úgy ad hoc, bele a vadonba. Egy turistaház jellegű tereptárgy előtt álltam meg. Szép kis utca, szép kis ház. Festői környék. Csend.

„Ingyen vérnyomás. Mérés” – állt a helyi patika kirakatán.
Nézzünk egy kis frissítő után – mondom az asszonynak, de nem felel, elnyelte a sudoku, beszippantották az ábrás lapok, és ha nem mozogna a ceruzája, akár azt is hihetném, alszik. A nap fehér, az égbolt fehér, a hőség fehér.

Kiszállok, elindulok. Nem nézem, hogy az asszony követ-e vagy tovább firkál. Gyalogolok a Kék lugas presszó felé. A levegőben áll a por. Nem zavar. Odabent hőség, félhomály, vörös, repedezett kockakő és lusta legyek. Kockakőszag, légyszag. Egy álmos kisasztalhoz ülök, az ablakkeretezett panoráma miatt.

 

AMIKOR TÁRVA-NYITVA MARADTAK AZ AJTÓK

 (Az Arany János emlékév jegyében)

 

 

W. úr gondosan beretválkozott.

A befejező, utolsó lehúzást követően nem öblítette le a mákos-szappanhabbal borított elefántcsontnyelű kést, nyitva csúsztatta a fajansz mosdókagylóba.

Fertőtlenítő arcszeszt dörzsölt állára, nyakára, kellemes, hűs Figaró-illat terült szét a visszhangos fürdőszobában, az ügyes kis parafabetétes fémkupakot már nem csavarta a helyére, letette a zöld-arany mintázatú üvegcse mellé, a tükör előtti polcra.

Két trikót vett föl, alulra egy vékonyabb ujjatlant, arra egy teniszpólót, legfelülre a fekete monogramos, vajfehér puplininget gombolta magára. Alsónadrágot is kettőt húzott, alulra egy gumis műselymet, aztán egy gombosat, fehér vászonból.

 

Kora esti deviancia kutyákkal, zivatarral és kerekesszékkel

 

 

Hat óra után itt mindig megmozdul a levegő, még akkor is, ha napközben nagy a meleg, talán a folyó és a budai hegyvidék közelsége miatt. Télen ennek senki nem örül, de most nyár van, és a rekkenő, harminc fokos hőség után a naplemente és kísérője, a hűvös, kicsit folyó- és iszapillatú szél, kicsalja a házakból az embereket. A házak többnyire egyformák. Keskeny ablakok, keskeny kapuk. A kapuk felett timpanon, amit groteszk, vaskos, de rövid oszlopok tartanak. Valamikor, állítólag, népének nagy tanítómestere és vezére, Joszif Visszárionovics azt mondta, a munkásosztályt is megilletik az oszlopok. Így aztán ennek a fura építészeti stílusnak a neve Sztálin-barokk, ám ez jelen esetben csak féligazság, mert a mai lakótelep első házait még a múlt század harmincas éveiben építették. Ezek is lehangoló, barakkszerű épületek, a különbség annyi, hogy a timpanont és az oszlopokat az ötvenes évek elején ragasztotta hozzájuk a mindent uniformizálni akaró, szocialista realizmustól áthatott, építészeti igénytelenség. A közeli vasúti hídról levezető töltés és a legszélső házsor közötti park, ilyenkor estefelé, benépesül. A játszótértől távolabb a kutyatartók gyülekeznek. Sokan vannak, nagy a lakótelep. Először csak pár gazda áll a fák tövében, körülöttük – és a legszebb eb-hagyományoknak megfelelően láb alatt –, néhány kis termetű házikedvenc tipródik, később bővül a kör, jönnek a nagy testű, robusztus alkatú, ránézésre mogorva vagy épp előkelően közönyös jószágok.

 

 Yamaha poétkája

A zongorája, Yamaha, elektromos, legalább nem kell hangolni, elég magunk ráhangolódni a játékra; rengeteg hangszíve van: Bach-hoz csemballó vagy orgona illik, a kétujjas technika visszaalakul tízujjassá, és még a pedálokkal is lehet manipulálni.

Van otthon a családi házában egy igazi kistestű páncéltőkés elefántcsont-billentyűzetű zongora, egy magánmúzeumból vették az anyjáék, április volt: a cseresznyefa virágai útban voltak, hatan vitték be a nagykapun, majd az ablakon fért csak be és ez csak a zongora teste volt, lábak nélkül vánszorgott be az ablakon, a párkányon megpihent kicsit, majd a lábai is előkerültek. Mikor a helyére került, elkezdett egy kis Mozartot játszani. Mégiscsak illett valamivel felszentelni a faragott gyertyatartók szentélyét.

 

 

ISTEN ÁLDJA, MÉRNÖK ÚR!

Július, hőség, gyér forgalom egyrészt, városi központi park, fák, virágok, madárcsicsergés másfelől, mint fő helyszíni elemek. Idő: dél.

A parkban zöld mellényes alkalmi közmunkások dolgozgattak. Amint megkondultak a harangok, egy árnyékos fa alá heveredtek. A közelben, egy padon szakállas, napszemüveges férfi ült és olvasott. A lába előtt kistestű kutya lesett a falatozó parkgondozók irányába. Tiszta csendélet, festő ecsetjére kívánkozó életkép.

– Vau-vau!

– Mi van, Jeromos? A te hasadban is harangoznak? – követte a kutya tekintetét.

Az egyik munkás jókora pulykacombot marcangolt, a másik kolbászt, a harmadik tejet ivott, a negyedik pedig egy kosztos csészéből eszegetett szép komótosan. A férfi gyomra görcsösen összehúzódott, s csak most érezte, hogy nem­csak a kutyája, bizony ő is éhes.

 

 

Egy fura lány

 

A presszóban egy lány ült magányosan. Megtetszett nekem. Az asztalon ott hevert a kávéja, a kezében pedig a Népszavát tartotta. Na, gondoltam, ez egy baloldali beállítódottságú lány. Félszemmel rám is tekintett. Talán a szeme fényéből éreztem, szimpatikus vagyok én is neki. Odaültem melléje. A lány máris fordult egyet az újsággal a kezében. Azt mondtam:

Baloldali lapok közölték ám a novelláimat!

A lány sóhajtott, majd letette a Népszavát a kezéből.

Gondoltam, hogy maga valami művészlélek!

Nem csak lélek! Író is!

Nocsak! Micsoda önbizalom!

Nem hiszi? Ha akarja elhozok holnap ugyanebben az időpontban egy lapot!

Én holnap már nem leszek itt!

Hát hol lesz?

 

Hiéna


Egy nap az ember a szavannákon átgázolva egy szikla tövében meglátott egy sebesült hiénát. Óvatosan közelített felé, de még így is megtorpant, amikor látta, hogy az állat reszket a félelmtől. Meghajolt, szubmisszív testtartást vett fel, hogy jelezze, nem támadni akar, nem készül harcra, és úgy haladt felé lépésről lépésre. Mikor karnyújtásnyira volt csak tőle, a hiéna lába felé nyúlt, hogy közelebbről vegye szemügyre a sebet, a vérző végtagot; de az nem engedte; a lábát elhúzta, vicsorított, rámordult az emberre, majd mikor látta, hogy nem próbál meg újra érte nyúlni, visszazökkent a félelmet sugárzó reszketésbe. Az ember ráeszmélt, hogy ha segíteni szeretne, akkor türelmesebbnek kell lennie, több idő kell ahhoz, hogy bizonyítsa az állat felé, hogy nincs benne ártó szándék. Leheveredett mellé, nem mozdult, csak szuszogott és feküdt, várta, hogy az állat lassan megszokja a jelenlétét. Leszállt rájuk az est, ott aludtak egymás mellett a szikla tövében, békésen, szinte hangtalanul. Végül a hiéna is rájött, hogy nincs mitől félnie; az ember szelíd, kedves, és a húsa is ízletes.

 

 

MÁSODIK TALÁLKOZÁS

 

A rozsdás sínek között sétált. Vonat évtizedek óta nem járt a tájon. A falusi vasútállomás várótermének kétszárnyas ajtaját a huzat csapkodta. A tanár, amikor az ajtó irányába ért, megállt és hosszan bámulta a végtelenben elveszni látszó síneket. Szigorú párhuzamos vonal. Behatárolt terület, amelynek „falai” között az emberi szabadságról alkotott politikai dogma a jövőbe fut. Filozofikus gondolat, amellyel valójában semmit sem tudok kezdeni – mondta magának Gyökér Titusz, a matematika szerelmese és tanára, aki erős belső kényszer hatására látogatott el az elhagyott és az idő mindent megrágó-őrlő állkapcsára bízott falusi vasútállomásra.

 

Egyetlen alkalommal, még gyerekkorában járt ezen az állomáson. Hétéves lehetett, amikor a kedves öreg néni – akit nagymamának szólított – kezéből leszállás közben, véletlenül kirúgta a lakodalmas tortát. A lakodalmas ház száz méterre lehetett a vasúti átjáróhoz. (Akkor még rendszeresen közlekedtek a vonatok.) Ebből a gyerekkori élményből még arra emlékezett, hogy rengeteg gyerek volt a lakodalomban, akikkel akkor egész délután a vasúti töltés oldalán játszott. A lakodalmas ház udvarában felállított sátorból, állandóan ismétlődve, a sínekig hallatszott a dal: „Zime zum, zime zum, sütik már a rántott békát! Puskás Gábor későn futott, neki csak a farka jutott, zime zum zime zum.”

 

 

     Labda és rúgás

 

 

       De mi a fenét keres egy színész egy labdarúgó-csapat szakmai stábjában?

 

       Művész.

 

       Művész?

 

       Kiváló.

 

       Kiváló?

 

       Kiváló művész. Tavaly tüntették ki.

 

       Tavaly?

 

     Segíteni fog.

 

       Miben?

 

       Ej, de nehéz-fejű vagy! Hát a színészi teljesítményünket javítja.

 

       A miénket?

 

Tízparancsolat

Noel képes volt szintetikusan gondolkodni. Az agyában összerakta a legapróbb részleteket, és úgy állította össze az eseményeket, hogy mindig jutott valamilyen következtetésre. Többségében helyesen ítélte meg a maga szerepét a dolgok alakulásában, de most két ténnyel is szembe kellett néznie, amit nem értett.

Ősz volt, de a nyárvége még hagyott elég meleget, hogy megragadjon az őszben egy hangulatot, nem adta könnyen magát. Noel szerette ezt az időt, a fények különleges vibrálása, az őszi színek tobzódása mindig lenyűgözték. A mobilján kapott üzenetet, hogy menjen be az intézetbe, mert üzenetet kapott a számítógépére, de nem tudják megfejteni a kódot. Már bejezte az aznapi vásárlást, semmit nem tervezett délutánra. Sportkocsijának tetejét kinyitotta, és szép kényelmesen bement a munkahelyére. Élvezte a friss tengeri szelet, sós illatát a levegőnek.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal