Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Cserepes lakótárs

Megtanítottam a szobanövényt kommunikálni. Ha szomjas, leengedi a leveleit, ha jól van, magasra tartja. Ha dolgoznom kell, nem nyaggat, csak türelmesen vár, de ha kinyitom neki az ablakot, örömében a szellő ritmusára táncol. Nem elégszik meg azzal, ami van, folyamatosan törekszik felfelé. Ebben jól megértjük egymást.

 

 

Padon

 

Az öreg ott ült a padon reggel óta. Szinte, meg se mozdult, csak nézett maga elé. Nem voltak könnyei, de sírt. Csendesen, befelé. Idönként szipogott, és felsóhajtott. Néha felállt, ment néhány lépést, hogy visszatérjen a véráram elgémberedett végtagjaiba. Nem volt hideg. Kellemes nyárutó, indián nyár, ahogy mondani szokás. Ebédidő. Előveszi műanyag szatyrából az ebédjét. Ma is hideg lesz ebédre, szendvicset hozott magával. Párizsis zsemlét. Még tegnap este elkészítette, gondosan becsomagolta, és betette a hűtőbe. Reggel majd elteszi a táskába, mielőtt elindul. Hetente egyszer főzött magának paprikáskrumplit, lecsót, éppen, aminek szezonja volt. Hús ritkán akadt. Nem mintha nem tudott volna venni magának, de egy ideje már nem esett jól.

         Valami baj van, öreg? – kérdezte a kertész, nem tiszteletlenül, inkább segítő szándékát jelezve.

 

Egy nézés béklyójában 

Paranoid pillanat

 

    Mereven álltam, tagjaimat szándékkal dermesztettem meg. Velem szemben Ő hasonlóképpen tett, és farkasszemet néztünk egymással. Alkalmam adódott alaposan végigmérni.

Hűvös, vagy inkább jegesen hideg tekintetét gyanakvás árnyéka felhőzte — bár kezdődő ráncoktól markánsabbá lett arca egyetlen apró rezdüléssel sem árult el ennél többet. Keskeny ajkai közül a felső olyan vékony volt, hogy szinte eltűnt, beleolvadt a körülötte lévő, alig világosabb bőrbe. A haj röviden meredezett, alig két milliméter hosszan és szürkén, formája leginkább egy verőlegényhez illett. Ugyanakkor a magas homlok, a szemekben megcsillanó értelem ennek teljességgel az ellentétét mutatta.

 

A látogató

 

 

Pötröndi Kálmán lassan ballagott haza a kisboltból. Jobb kezében a zöld-fehér csíkos nylon szatyrot fogta, benne egy liter tej, négy kifli, húsz deka kenőmájas, bal kezében összetekerve a Hírharsona mai száma. A késő nyári Nap reggeli sugarai épp a szemébe sütöttek, ahogy hazafelé csoszogott, s talán épp ezért észre sem vette a mellette elhúzó gördeszkás fiú gúnyos pillantását, amit Pötröndi bácsi kockás mamuszára vetett.

Pötröndi Kálmán világéletében praktikus ember volt. Egy néhány perces kiruccanás a kisboltba, hogy beszerezze reggelijét igazán nem tette indokolttá azt a nehéz és fájdalmas műveletet, hogy csípőprotézisét megerőszakolva cipőit fölhúzza, s azok fűzőit kínkeservesen be is kösse. Nem beszélve arról, hogy már csak termetes pocakja is megnehezíti az imént említett műveletet. Mármint fölvenni a cipőit.

 

Karácsonyi három perc(es)

 
I.

Behurcibálta a fenyőfát a nappaliba, és közben arra gondolt, hogy jövőre még kisebbet vesz, úgy látszik, már ez is egyre nehezebb munka a számára. A befizetett csekkek letépett feladóvevényeit kis fénykampókra szúrta, és azokat aggatta fel sárgálló díszeknek. A gyógyszereket és a vitaminokat színes papírba csomagolta, hogy hasonlítsanak a szaloncukorra; édességet úgysem szokott enni, majd szépen leeszegeti ezeket a fáról, gondolta. Orvosi gézt vagdosott fel, tépdesett szét, és azt szórta a fára műhó gyanánt. Masnival átkötött egy üveg száraz, vörös bort, és miközben betette a fa alá ajándéknak magának, egy nyálcsepp elindult a szája szélén a gondolattól, hogy milyen finom is lesz. Leült a hintaszékbe, megdörzsölte ősz haját, tört egy darabot a kalácsból, amit a szomszéd asszony sütött neki, és jóízűen falatozta. Végiggondolta, mi minden történt vele az elmúlt évben, mennyire meg kellett küzdenie időnként azért, hogy az egyik unalmas hétköznapról a másik unalmas hétköznapra jusson; de most itt ül, és minden a legnagyobb rendben. Mosolygott.
 

Armand és az idő vége

 

Ajónok óta nem volt ekkora összecsapás. Ez volt az a csata, amit az emberek prófétáinak látomásai úgy írtak le, hogy a vér a lovak zablájáig ért. Valójában nem voltak se lovak, se zabla, se vér. A fizikailag nem létező harcmezőn azonban újra fellángolt az időn kívüli küzdelem. Míkaél a Hegy tetejéről ellenőrizte csapatai mozgását, miközben villámnyilakat küldött az ellenséges áradatra. Sealtiél egy pillanatra felnézett a Seregek Vezérére – már nem kellett odanéznie ahhoz, hogy védekezésből azonnal támadást indítson. Azzal a gyakorlottsággal és ügyességgel kerülte ki a méregtőröket, amely szinte csak a kerúbok rendjének sajátja. Egyszerre furcsa előérzete támadt, mert a csata látványának részletei néha kimerevedtek, vagy rejtélyesen lelassultak, miközben a harc csatazajában is hallotta a fülsiketítő csendet, ami megelőzi a sors rándulásait. Kissé elszakadt fegyvertársától, akivel egymás hátát szokták védeni, de nem ez zavarta; náluk ez már nem okozhatott gondot. A szeme sarkából látta, hogy Bárúq, nagy erejű barátja, épp elkapja Moloch egyik kapitányát, a Pöröjöklűt, és brutális egyszerűséggel letépve annak karját a saját öklével veri agyon. Az angyali hierarchiának abba a harcos rendjébe, ahová ők tartoztak, csak azok kerülhettek, akik egy időre emberi testbe, sorsba és személyiségbe öltöztek, hogy a szabad választás lehetőségével még a visszaemlékezés képessége nélkül se bukjanak el úgy, ahogy azok a testvéreik, akikkel most harcoltak. Sealtiél fel tudott idézni minden szót, amit visszatérése után Míkaéllel váltott. A végső kérdésre adott saját válasza azonban most mégis távolinak tűnt:

 

 

 

Nem vagyok én kisember

 

Reggel. Lengyel Tivadar jó közérzettel ébredt. Megmosakodott, evett egy pár falatot, aztán indult az ivóba. Várták a cimborák. Ahogy megérkezett felüdült Mihály és Karcsi arca.

– Sziasztok!

– Szevasz, haver! – mondta Mihály.

– Jól vagytok? – kérdezte Tivadar.

– Megvagyunk. – mondta Karcsi. És te?

– Én is jól vagyok most! – örvendezett Tivadar.

– Na, gyere, fizetek egy rumot! – mondta Mihály.

– Köszi.

– Úgy csinálsz, mintha először tenném!

 

Csőrike, a galéria lelke

 

Legtöbben nem jöttek be a galériába. Szívélyes invitálásunkra „Majd máskor, most sietnem kell” válasz érkezett nap mint nap, a „Hagyjatok békén az ócska kacatjaitokkal” szinonimájaként.

Csőrikét azonban mindenki észrevette. Kedves, hirtelen visszahajló, esernyőnyél-szerű csőre, keleties színezetű tollazata, okos, kerek szemei még a művészet legádázabb ellenségeit is levette a lábáról. Ő volt a kapus, az őrszem, a vendéglátó és a primadonna. Ő volt a galéria lelke. Mindig az ablakban ült, figyelte a járókelőket, ő köszöntötte az utcáról bekukkantó érdeklődőket.

Ismeretségünk nem mai keletű. Sokszor találkoztunk már életünk során, sőt születése óta kísérem figyelemmel fejlődését.

Csőrike hozta a tavaszt a Gregussba vidám csivitelésével, múlni nem akaró életkedvével.

 

 

Vasárnapi rántotthús

 

 

 

Szeretem a vasárnapokat. Régi emlékek tolakodnak elő, gyerekkorom bevésődött képei, hangulatai. Nyári forróság, délelőtti napsütés, a hűvös bérházak folyosóira vetített árnyékok, és az elengedhetetlen rántotthús illat.

Templomba készülünk. Anyám bepanírozta a húst, majd frissen süti, ha hazaértünk. Ő nem jön velünk, a feje fáj, vagy csak nem bírja a huzatos templom hűvösét. Nem is igazán vallásos, nem szereti a papokat. – A hit a fontos, nem a templomba járás. – fejti ki, mielőtt elindulunk. Talán, igaza is van, de a vallás megköveteli a szakralitást, a közösségi érzést. A Rózsák tere kedvenc játszóhelyünk volt, bandákba szerveződve üldöztük egymást a templom körül. Amióta csak itt lakunk, úgy emlékszem a templom környékére, mint építési területre. Hatalmas kőtömbök, faragványok a földön. Arra várnak, hogy a szerkezet felújítása után visszakerüljenek a helyükre. Némelyiken látszanak a tisztítás nyomai, fehéren rikítanak a napsütésben, jócskán elszürkült társaik között.

 

 

Teremtés

 

 

 

Rohadjon meg Haydn! gondolta magában Hárskürthy Teodor másodkürtös –,  a laposüveget mégiscsak be kellett volna csempésznem a tokban. Az abszintot a buszon felejtette, mikor az előtte lévő ülés hátsó zsebébe csúsztatta a flakont. Egy ideje rákapott. Valahol olvasta, hogy a nagy művészek mind ezt itták a tizenkilencedik században és abban reménykedett, talán majd neki is meghozza az ihletet. Persze előtte is ivott. Mindig is ivott, mikor mi volt.
Titokban ivott. A többiek tudták, hogy piál. Mégis úgy tettek, mintha nem tudnák. Ő tudta, hogy tudják, mégis úgy ivott, mintha nem tudná, hogy tudják … A többiek is tudták, tudja, hogy tudják... de mindenkinek kényelmesebb volt így.
Nem ő volt az egyetlen aki „titokban” ivott.

Háromnegyed kilenc volt. A népek egyre csak sorjáztak a beremendi domboldalba. Már kezdett sötétedni. Ahogy hátranézett a színpadról látta a horvátországi fényeket.
A templom szép volt szemben kivilágítva. Bár őt sosem érdekelte a vallás.

 

Időfészek

 

Tizenöt voltam, amikor a Vígszínház melletti „Solaris” lemezbolt kirakatából megállított Patty Smith első albuma, a Horses. Semmit sem tudtam róla, csak tetszett a borító, fekete-fehér, egy zilált  hajú, kissé fiús lány néz pimaszul a lencsébe, szexi, éhes gebe, azonnal beleszerettem. Akkor még voltak titkaim, ő lett az egyik.

Kaposvárig várnom kellett a hangjára. A mono-Teslán pont úgy szólt, ahogy kellett, maszatos hangok, de elképesztő szenvedély, erő, itt-ott idétlennek hangzó kántálás, gondolkodni nem lehetett, csak a bizonyosság érkezett meg abban a percben, hogy leváltam mindenről, amit addig hittem arról, hogyan is kéne felépíteni egy életet. Az a hang húzott egy vonalat, a gyáva, beszari fiú elhatározta, hogy kockáztatni fog. Mégpedig minden alap nélkül, hiszen semmihez nem éreztem magamban tehetséget – mi több, ambíciót sem, a legértékesebb tevékenységnek a szemlélődés tűnt, azt gyakoroltam tehát.

 

 

A NAGY UGRÁS

Heten voltak testvérek. Az apa nyomdász volt, az anya szakácsnő. Mindketten komoly gondolkozású, becsületes emberek. Mi tagadás, a becsületes elég közhelynek hangzik ahhoz, hogy manapság ilyen szóval keltsünk érdeklődést valaki iránt. Sőt, egyesek szerint talán gyanús is. De milyen szóval jellemezhető a legtömörebben az, aki valóban becsületes? Hát, hogy becsületes, tehát maradjunk a közhelynél. Ora et labora: imádkozzál és dolgozzál – vallja évszázadok óta a bencés rend. Ugyanezt vallotta a Szabó család is anélkül, hogy tudott volna valamit erről a nevezetes rendről és mondásról. Egyikük sem lázadozott, politizált, irigykedett. A dolgukat legjobb tudásuk szerint végezték el, egyszóval betartották mind a világi, mind a vallási törvényeket és annyi. Egy héten egyszer, vasárnap templomba mentek, és erre szoktatták a gyerekeket is. Félreértés ne essék, azért megvolt a maguk etikai kódexe, csak ennek ritkán adtak hangot, más szóval inkább cselekedtek, mint szövegeltek. Hallgatni arany – tartja egy másik mondás. És ezt már ők is ismerték, ehhez is tartották magukat.

 

 

Paradicsom

 

Ott állt az ajtóban, nézte a kifosztott lakást, és sírt. Szinte semmije nem maradt. Néhány ruha a szekrényben, pár személyes holmi, de a tévé, és a hűtő sem volt a helyén. Első gondolata az volt, hívja a rendőrséget. Soha nem került még ilyen helyzetbe. Éva mondta, hogy megteszi, itt fogja hagyni, de arra nem gondolt, hogy minden mozdíthatót magával visz. Tegnap este, amikor hazajött a munkából, eléggé feszült volt, és összeveszett vele. Már nem is emlékszik mi volt az, amin kirobbant a vita, de látta Éva szemében a gyűlöletet. Évek óta úgy éltek, mintha házasok lennének. Ha visszagondol, soha nem volt szerelmes a lányba, de jól megértették egymást, és az ágyban is jó volt vele. Éva a pályaudvaron szedte fel, szó szerint, a peronról. A falnak támaszkodva ült, és olvasott. A lány nem hitt a szemének, Csehov összegyűjtött drámáit tartotta a kezében. Odalépett hozzá, és határozottan feltette a kérdést, ami annyira meghatotta.

 

Döntetlen

Az ember és emberségének egyik lényegi jellegzetessége, hogy mindig győzelemre törekszik. Legyőz állatot, szelet és esőt, ércet és erdőt, anyagot és anyagtalan hullámokat egyformán.

Azonban létezik egyetlen egy olyan dolog, amelyet nem győzhet le soha. A Természet mindig felette fog állni, mert bár idővel az ember képes lehet majd leküzdeni a tomboló hurrikánokat és megállítani a szökőárt is akár, az idővel szemben tehetetlen marad.

 

 

Költők és nők egymás közt  

Egy lusta nyári este

 

A hőség szinte elemel az úttesttől, harmincöt fok csak árnyékban van, a piros lámpánál a kereszteződésben, ahol az aszfaltcsíkok összefutnak, kiszélesednek, lehet tán ötven fok is. A menetszél sem hűt most, úgy ölel át a légáramlat, mint láztól átizzadt forró paplan. A bukósisak legfőbb haszna ilyenkor, hogy legalább napszúrást nem kapok.

Megállok egy boltnál, tejszínhabot, dobozos jégkrémet veszek, és csak reménykedem benne, hogy a csomagtartóban kibírja a rövid utat, és még fagylalt állagú lesz, mire megérkezem.

Esztelen ötlet ebben a kánikulában kimozdulni a lesötétített lakásból, de barátnőm hívott egy kis beszélgetésre, s hogy mindenképpen elcsábuljak, némi sült csirkét és salátát is beígért. Ezért a fagylalt és a tejszínhab: bebiztosítom magam, hogy desszert is legyen.

 

Az utolsó nomád - mégis

 

Técsi előkészítette a centit, amelyet mostantól vágni fog.

Mintegy harminc egység hosszú volt, amelyből minden centi egy még hátralévő napnak felelt meg, mint a bakáknál a seregben. Többet nem adhatott a Földnek. Mire az utolsót is levágja, már nem lesznek halak. A tengerek, az óceánok végleg poshadt kátyúvá válnak. Fák már régen nincsenek, legfeljebb zuzmók. Az utolsó kóbor nyúl és az egyszem megkergült sakál néhány hónapja pusztult el a miriádnyi többi állat után, akik már soha nem fogják benépesíteni a földet. Csak mi, városlakók maradtunk.

Ma jött el az a nap, amikor a tengerek biológiai egyensúlya végleg megbomlott. Ezt már semmilyen intézkedéssel, semmilyen adalékanyaggal nem lehet helyrehozni. Megindult az algák lebomlása is, amit csak fokoz az oszlásban lévő sokmilliárdnyi haltetem. Innen már világosan látni a folyamat végét, amikor az óceán nem lesz más, mint posványos, üledékkel telt sós víz. Élettelen, koszos sóoldat. Mégis…

 

Bohumil és a lágy masina

 

 

 

Sok éve történt, hogy Hrabalnak kiégett a lakása. Éppen leírta azt a mondatot, hogy Minden cselekedetem visszahull a fejemre, így aztán nap mint nap tanúja és oka vagyok drámáimnak.” (Egy osztályismétlő emlékezései) ha nem tudnátok, amikor elment otthonról, hogy Pavellal lejátsszon egy sakkpartit. Pavel a postás volt, és ahány ház annyi pletyka.

Ezt leginkább Bohumil értette meg, mindennap kikérdezte a postást, hogy mi újság van, Pavelnak sem kellett több, mesélt Áprilkáról, de akkor már Bohumil fejében félig kész volt a regény. Nagy jókedvében fütyörészve ment haza, á, gondolta az egyetlen mondatos könyv készen van. És mennyit vacakolt rajta! Most az írógépében van, és várja a címét. Persze Anna megint megállította, hogy milyen büdös ez a nő, gondolta Hrabal, csupa pacsuli, és közben Annuska mesélt.

 

 Két hét hajléktalanság

 

Két hete már, hogy hajléktalan Sipos Sándor. És ráadásul meg is betegedett. Náthája volt. Tél volt s ezt így iszonyatos kibírni, ha ki lehet egyáltalán. Egyik utcasarokból a másikba vonszolta magát. Szipogott, köhögött, majd egy ház sarkánál megállt. Egy szociális munkás észrevette. Rögtön segíteni akart rajta.

– Jól érzi magát? – kérdezte a nő

– Meg vagyok fázva.

A nő a férfi homlokára tette a kezét. Forró volt.

– Jézusom! Maga nagyon lázas!

– Nincs nekem nagy bajom!

– Kapaszkodjon belém és jöjjön velem!

A hajléktalan nem ellenkezett. Vitte a szállóba, amely szerencsére nem volt messze. Ahogy beértek, rögtön lefektette. Gyógyszert s vizes zsebkendőt hozott. Sándor feküdt s már jobban lett egy picit.

 

Gyula

 

 

Gyula nem egy hús-vér férfi, Gyula egy szellem. Előrebocsátom, nem hiszek a túlvilágban, racionális embernek gondolom magam, de a történtek elbizonytalanítottak. Gyula évek óta velünk van. Fiam nevezte el így, ki tudja, miért? Néhány évvel ezelőtt, amikor beköltöztünk a lakásba, boldogan vettük birtokba a szobákat. A fiúk ketten a belsőben kaptak helyet, és a lányom is saját kuckójában rendezkedett be. Mi a nappalit vettük birtokba. Több funkciót szántunk ennek a helyiségnek, lényegében ez lehetett a hálószobánk is. Egy kihúzható, kétszemélyes kanapé töltötte be ezt a szerepet, amely összecsukva is jelentős területet foglalt el, kinyitva pedig betöltötte az egész teret. Bútorokat nem hoztunk magunkkal, azokat költözésünk után szereztük be, és hónapok munkájával állítottuk össze a feleségemmel. A fiúk szobája felújításra szorult. Fiam asztmája miatt le kellett cserélnünk a padlószőnyeget, és ráfért a helyiségre egy alapos festés, tapétázás is. Szerencsére, volt gyakorlatom mindkettőben. Egy barátom segített a laminált hajópadló lerakásában. A szobában rossz szag áradt szét, a feleségem csak dorbéz-szagnak nevezte a dohány, és alkohol keverékéhez hasonlatos illatot. Hiába szellőztettünk, parkettáztunk, tapétáztunk, ez a szag valahogy évekig áthatotta a szoba levegőjét.

 

Ember, kutya, köd...

 

...meg a csend. Mint némafilm. Nyílik a kapu és csukódik, a kutya megáll, fülel, gyanús a világ. Beleszimatol a levegőbe, fülét hegyezi, forgatja minden irányba. Leül, nézi az embert, fejét félrebillenti. Kérdez. Mondd, mi történt? Az ember figyeli. Kezével int. A kutya bizonytalan. Feláll, tétovázik. A fűre fut, szinte támolyogva. Szaglász, forog maga körül. Végigkocog a foghíjas sövény mellett. Nyilván szorítja a szükség, de ez a csend... Végül a sövény túl-felére fut, diszkréten lekucorodik. Hiába, a kutya is csak ember. Végez, megrázkódik, talpát a lucskos fűbe törli. Visszaül gazdája elé. Az zsebbe nyúl, labdát hajít. A labda pattog, de nem hallom a tompa dobbanásokat.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal