VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Ha ezt bárkinek elmondjátok, nekem végem van, figyelmeztetett bennünket osztályfőnökünk, Ibi néni. Igaza volt. Dübörgött-dúlt a szocializmus, mindössze két év telt el az 1963-as amnesztia óta, és jónéhány ’56-os politikai fogoly ült még börtönben azok közül, akiket a megtorlás lázában elmulasztottak felakasztani. Hetedikbe jártunk. Csak negyedszázaddal később tudtuk meg, mi zajlott a tantestületben a színfalak mögött; egyik tanárunk, Sándor bácsi rendszeresen feljelentette a kollégáit. Ibi néni szerint korábban magas rangú pártfunkcionárius volt, és már akkor félelmet keltett, amikor munkára jelentkezett az iskolában. Nem is merték tőle elkérni a végzettségét igazoló dokumentumokat. Így aztán csak évek múlva derült ki, hogy a dokumentumok nem is léteznek. Mivel kirúgni sem merték a dolgozó nép e barátját, lefokozták politechnika tanárrá.
Barátság az, ha a Joci nekem adja az uzsonnája felét, pedig ő is éhes, és én meg nem fogadom el, pedig én is éhes vagyok.
Körbenézett, szemügyre véve a távoli romokat, és a kezét a derekára téve a következőt merte kérdezni: – Itt vajon mi történt? – Itt? – kérdezett vissza az ezredes a sisakjába szerelt rádión keresztül. – Ezen a bolygón. Mitől válhatott kihalttá? – Ezt most tényleg kérdezi, vagy csak beszélgetést szeretne kezdeményezni?
A déli háború idejét farakások követték. Megnőttek, ágakat növesztettek, összebújtak. A partvonalak tudományos munkálatok, mondtam. Lelkesedéssel a felhőket szövi. Csendesen, csak a szívét kell masszírozni. Kipiszkálni a képeket a fa odvából, villogni az éjszakában. Ölni, mígnem mesemondóvá szelídül a gyilkos. Kifordítani fekete ruhát, szoknyát. ((t)ettek.) A hóhért mesemondóvá alakították. (Egyre beljebb.) Nem adjuk ezt a keskeny kis országot. Kulcs a levesben és a sztratoszférában.
Bagoly Kálmán kiabálásra ébredt. Kissé bizonytalan, fejhangú kiáltozásra a szomszéd lakása felől. – Leugro..óm! Halljátok, majd adok én nektek, leugrom innen, és kész! Bagoly megdörgölte a szemeit, belebújt kopottas papucsába, és kisétált az erkélyre. Szomszédja, Vecsey Dezső saját erkélyének korlátján ült lovaglóülésben, csíkos pizsama felsője félig kigombolva, haja fésületlen, arcán hetes borosta. – Jó reggelt! – szólította meg Bagoly.
„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég, / Zöld ág virított a föld ormain” – szavalom magamban Vörösmarty örökbecsű sorait, miközben kihurcolkodom az udvarra. Végre, végre! Boldog sóhajjal nézek körül. Az átható tekintetű Feketedög két méterre hever a napozóágytól, lustán csap egyet-egyet tekergőző farkával a levegőbe, de ezzel nem valami macskanőt hoz lázba, hanem őrületbe kergeti a nemrég hazatért rozsdafarkú pár hímjét. A kis fekete tollú hisztérikusan csattog, meg-megpördül az ághegyen. Mellettem bodobács küszködik, nem tudja eldönteni, bebújjon-e a száraz falevél alá vagy felmásszon a sóska levelére. Míg lecsekkolom, hogy a fölöttem elzúgó gyönyörű gép egy Boeing 777-es és Isztambulból tart Chicago városába, addig a vörös kabátos bogár eltűnik. Jönnek helyette a muslincák. Nem tudom, mit ehetnek, de a szememből akarnak inni. Újabb fortyogás: Moszkva-Isztambul járat pont a fejem fölött. Alatta mozdulatlan szárnyakkal karvaly vitorlázik a gyülekező felhők felé.
A föld, lapos hátú és tollas, illetve habos és áll a kapu alatt, tornyot épít. Hibás, illetve annak ellenkezője. A könyveket valahol a felhőben írják. A legmélyebb és a legbensőségesebb hely tele zsemleszínű boldogsággal. Zsóka belenyúl Józsikám bácsi szájába. A lábával. Ez a világűr háború. A kapu alatt lakók olyanok, mint a kozmosz pora. Lábbal hosszúra nyitja a száját. Fekete lyuk. A baktériumok szülőföldje. Jön az anyja, szabadon, munka nélkül, ingyen. Rövid ruhában, hosszú haja zavartalanul úszik. Józsikám bácsi sír, de nevet is. Egy kicsit így volt az őskorban, meg a korszellem meg az illetékesek. Hajlottan jár, kimászik a konyhaablakon. Használd ki, boldogan élek az emlékezetedben. Szüksége van, mert ő nem az, aki. Erre halad egy konvoj, egy tárgy, vagy mit tudom én, mondjuk egy űrállomás vagy egy lány, meg hozzá csatolva tankcsapda. Az kérdezi, erem-e gyűlölni azt, aki egész életemben elnyomott? Zsóka Józsikám nyakán ül és sír.
A város, ahol Ventília élt, nem volt nevezetes semmiről. A tengertől éppúgy sok napi járásra feküdt, mint a hegyektől, s a körülötte elterülő szántók és erdők, bár megteremték a magukét, nem biztosítottak különösebb gazdagságot művelőiknek. A környékbeliek számára ismeretlen maradt a túlzott jólét éppúgy, mint a kegyetlen nélkülözés. A folyton háborúzó nagyuraknak, akik nem sajnálták alattvalóik ezreinek életét pazarlón feláldozni azért, hogy birtokoljanak egy hegycsúcsra épített várat vagy egy biztonságos kikötőt, eszükbe sem jutott hadjáratot indítani egy efféle porfészekért.
Az irodában ide-oda rendezgetem a jegyzeteimet, háromszor kapcsolom be a projektort, mielőtt elkezdjük. A fal fehér, nem nézek az arcokra. A körmöm mellett felszakad a bőr, a másik kezemmel tépem le, miközben beszélek. Nem tudom, melyik mondatnál. A tarkómon csorog a veríték, a zakó eltakarja. A szünetben a kávé ráfolyik a cipőm orrára, letörlöm, nyoma marad. Még egy kör a tárgyalóban, feszült mosolyok, az órájukra néznek. Elköszönéskor megbotlik a nyelvem a viszlát-ban.
Teltek az órák, nem kérdezett semmit. Tudta jól, hogy bármi is a cél, idővel meg fogja látni. Arra lett figyelmes, hogy a képernyőn az egyik fényes pont apránként egyre nagyobb lett. Egy kis, vöröses folt kezdett kialakulni. Közben ettek, ittak, ahogy emberi lényeknek muszáj időnként. Az órák teltek, a vörös folt egyre nagyobb lett, kezdte kitölteni a képernyőt, és mellette látható volt egy másik, alig kivehető gömb. A vörös törpecsillag és a körülötte keringő bolygó közötti arány merőben más volt a mi Napunk és a Föld közöttihez képest. Az embernek valamelyest az az érzése támadt, hogy ennek a kettőnek talán nem is szabadna egyben maradnia. Akármit is sugallt ez az optikai csalódás, a tény az tény maradt: Ez bizony egy másik naprendszer. A legjobb tudása szerint a mi naprendszerünkhöz mérve a legközelebbi csillag is több mint négy fényévre helyezkedik el, és volt egy megérzése, hogy amit a képernyőn lát, az nem a legközelebbi csillag. Meg egyébként is, ha egy űrhajó átmegy egy ennyire furcsa és bizarr anomálián, az képtelenség, hogy pusztán a legközelebbi naprendszerhez vinné.
Ivan Iljics Golovin törvényszéki bíró felmászott a szobalétrán, hogy új lakásának új ablakán megigazítsa az új függönyt. Amikor a létra legmagasabb fokára ért és egy pillanatra az új kilátásban gyönyörködött, megingott alatta a létra, és Ivan Iljics Golovin belátta, hogy nincs tovább. Nem tudott megkapaszkodni az új karnisban egyetlen ujjával sem, a létra villámgyorsan eldőlt és Ivan Iljics Golovin rázuhant az új zongorára. Ettől kezdve új élet várt rá. Emberekkel előfordul, hogy hosszú ideig tartó szenvedés egyetlen megrázó esemény hatására pillanatok alatt elmúlik. Ez történt Ivan Iljics Golovinnal is, hisz valaha ő is beletartozott az Ember kategóriába. – Ez az! – csillant fel Ivan Iljics Golovin szeme.
egészséges vagy beteg madárként tartották a fenyők nem suttognak igazán elaludni (AMENNYIBEN) megállít talán egy szobor madár csőre dülöngélő még egészséges kószál a hajában erdőben kukac pondró báb a hajadban az összecsomósodott ember a semleges karikák mint a komoly láb rúg gyűrűs ujj kéz viselkedik a fegyver csövén kapkod a zene (gázkamrában) énekelnek égő szem a halál kedvéért eszelősen a feje felett egy kis szél az asztalon pálcikaember tűz pattog a csontjaidban hajnali zene felvilágosult tekintély humanizmus eredményük tőkehal karmája szállj mint a cérna lyukas kutyák csaholnak ez a legnyilvánvalóbb kinyújtott nyelvvel mint a matematikai zsenik kóvályognak k(t)opognak a falon az előcsarnokban (galopp) a mennybe jutásért lányok hűs combját ölelte melegszik forrók a fák zanzásított bacilusok ba(l)j ha megerőszakolnak egyáltalán súg(j) a fülébe zavartan (a) Nem tettem, mondom pedig igazán szerettem volna. Most pedig felolvasok nektek egy levelet, jelentette ki Ferenczes Ottokárné dr., azaz Klára néni, az osztályfőnökünk. A doktort szándékosan biggyesztette a neve mögé, hogy világosan kiderüljön, ő maga a cím birtokosa, nem pedig a férje. Mindez réges-régen történt, 1967-ben, egy másik világban, amikor mindig sütött a nap, hódító útjára indult a miniszoknya, Dunát lehetett rekeszteni hosszú hajú fiúkkal, és a Beatlest meg a Rolling Stonest is mindenki ismerte már. Emlékszem, amikor az osztályunk megnyerte a gimnáziumi papírgyűjtő versenyt, jutalmul nyaralhattunk pár napot a balatoni táborban. Ott aztán minden este hullarészeg volt a gyerekek fele, miközben Ferenczes Ottokárné dr. lefeküdt aludni, vagy ha nem is aludt, a szobájából soha nem került elő. Azt is fel tudom idézni, ahogy érettségi előtt, egy kiránduláson egyikünk pálinkát rendel a vendéglőben, és noha Klára néni szemöldöke felszalad meglepetésében, egyetlen szót sem szól.
Ebéd után volt. A levegőben még ott állt a zsír szaga. Töröltem a pultot, lassan, mintha le lehetne mosni róla a nap fáradtságát. Egy öreg gazda lépett be. Zöld munkásruha. Földes cipő. A szemében valami fáradt óvatosság. – Van még menü? Bólintottam. Levest kért, meg a mai húsból egy szeletet. Amikor letettem elé, úgy nézett rám, mintha bocsánatot kéne kérnie azért is, hogy kanalaz.
Rubi, 2024. augusztus 2. 1 Dávid tíz körül érkezik Barnival, felméri a károkat, az üres borosüvegek címkéit böngészi, úgy vélem, ő is szívesen beszállt volna a Bodega Numanthiába, somolyog, elismerően bólogat, amint visszateszi a palackot az asztalra. Nem térünk ki az est részleteire, mohó pillantást vet Lilura, nem sok ideje marad belefeledkezni a látványba, mert Barni enni szeretne. Dávid a kezébe temeti arcát, jól van, beismerem, egy napja éheztetjük szerencsétlen kölyköt. – De Dávid! – méltatlankodik Barni – Nem emlékszel? Három és fél pizzát ettünk meg Andrissal. Igaz, reggelire nem sok maradt, éhes vagyok, anya! – már a hűtőben matat. – Megehetem ezt a csokis joghurtot? Lilu vihorászik, igent mond. – Esetleg mind a kettőt? – ekkor már vinnyogva röhögünk mind a hárman.
Fiatalodjon tíz évet a nyárra! Ez egy rémálom, emberek. Én mondom, hogy ez egy rémálom. Férfiak járkálnak az utcán, és nem lehet megmondani, hogy hány évesek. Fiatalember dús, fekete hajkoronával jegyet vesz az uszodába, s elkérik a diákigazolványát, ami nincs, mert negyvenöt éves. A nyugdíjasklubból majdnem kizárják Józsi bácsit, mert múlt hét végén ültették vissza azokat a szögszínű loknikat, amikkel annak idején elbűvölte Imola nénit, és nem lehetett ráismerni elsőre, azt hitték, valami imperszonátor. A saját öregapám pórul is járt: csak egy néhány szálat akart visszatetetni őszülő-ritkuló tincsei közé, erre beültették neki a fiatalkori jampihaját, és most, mint lázadó szellemű ifjút leteremtette megfiatalodott középiskolai tanára, aki ugyan bottal jár már és kissé szenilis, de a hajában egy ősz szálat nem találni.
következő pillanatban egyetlen mozdulattal kifejezte gyanakvását sajnálom mondja fulladozik keress magadnak átkeltek a folyón jött a délelőtti eső csizmásan ahogyan egy szitakötő sző tisztogatás csoportok elhelyezése egy nép keresi önmagát kövekkel és fűszerekkel súgta titokzatosan végre Józsikám bácsi homlokáról letépte az írást magasrangú óriások kocka alakú nevetés fegyver kiheverték volna együtt megmaradt közülük négykézláb tenyéren homlokát csókolgatva mint a majom akinek megölték a fiát tíz évvel később mire lett volna szüksége kereste lehet hogy csak él látom mondta nézz szét felmehetsz az emeletre nem könnyű visszatalálni maradj ott Zsóka rövid szoknyában meddig lakhatsz nála mennél legalábbis annál nagyobb hogy milyen mélyen a föld alatt tudja megmondani a széken ülve elcsendesedik a szerelemtől és már nem történelmi igazságszolgáltatás
20. A következő napokban félholt voltam az izgalomtól. Állandóan az járt a fejemben, hogy Éva ki fogja törölni a levelemet. Elképzeltem, hogy mások is írnak neki. Fényképet is küldenek. Mi van, ha megtetszik neki valaki? Sokféle forgatókönyvet gondoltam végig, és mindegyik megegyezett abban, hogy Éva sohasem fog válaszolni az üzenetemre. Péntektől hétfőig rengetegszer látogattam el az internet kávézóba. Aztán kedden… Szia, Vilmos, Úgy látom, te is paranoiás vagy, akárcsak én. Interneten ismerkedni? Hm. Csak nem arról van szó, hogy feleséged vagy barátnőd van? De a névtelenség nekem sincs ellenemre, és nem azért, mert foglalt vagyok. Hanem mert szeretném távol tartani magamtól a lerázhatatlan egyedeket. Volt már részem tapadó pasikban, és az ilyesmi eléggé kellemetlen. Ráadásul eddig még nem tanultam meg, hogyan kell valakit úgy elhajtani, hogy ne gázoljak a lelkébe. Valószínűleg lehetetlen feladat. Mindig igyekszem finoman megfogalmazni az „elbocsátó szép üzenetet”, aminek az a következménye, hogy nem értik meg, vagy nem akarják megérteni, amit mondok. Egyébként azok közül, akik válaszoltak a hirdetésemre, te vagy az egyetlen, aki rájött, hogy a Felícia névvel egy Ottlik-novellára utaltam. Ezért meg másért is egyedül te maradtál állva a mezőnyben, úgyhogy légy üdvözölve Felícia világában. Feltéve, ha te is egyedülálló vagy. A novellának különben Szerelem a címe, és a „Minden megvan” című Ottlik kötetben jelent meg. Neked ki(k) a kedvence(i)d? Üdv F.
Bár ésszel tudta, hogy helyes döntés volt elindulnia erre a küldetésre, és hogy már csupán azzal, hogy fellőtték abban a rozoga kis fémdobozban a légkör fölé, magasabbra tört, mint a legtöbb ember egész életében, és ezután bármi is történik vele, kiváltságosnak számít; bár ésszel eldöntötte, hogy teljes nyugalomban folytathatja az útját az ismeretlen felé; valami zsigeri idegesség fogta el. Próbálta nyugtatgatni magát, próbálta ismételgetni magában, hogy minden rendben, és minden úgy halad, ahogy haladnia kell; ennek ellenére azt érezte, hogy felment a vérnyomása, szaporán ver a szíve, és izgága lett. Úgy gondolta, ez valami alapvető emberi tulajdonság lehet, valami, amit az őseinktől, ősembereinktől örökölhettünk. Sokat olvasott az emberi pszichéről, és egyes tanok szerint az evolúció során az agy úgy alakult ki, hogy egyik legfőbb tevékenysége azon gondolkodni, hogy milyen veszélyek leselkedhetnenk ránk. Ezért talán az egy evolúciósan előnyös tulajdonság lehet, hogy ha jól érezzük magunkat a megszokott környezetben; hiszen ott, ahol sok időt éltünk, tevékenykedtünk, pihentünk, és éjszakánként aludtunk, ott statisztikailag mégiscsak kevesebb fenyegetettség ütheti fel a fejét, mintha elmegyünk egy teljesen ismeretlen vidékre. Otthon a kertben a bokorból elég kis eséllyel ugrik elő egy fenevad, és tép szét minket, mintha elmegyünk mondjuk az amazonaszi esőerdőbe. (Persze kevesebb, de nem nulla eséllyel.)
Böjtben járunk, ám a tavaszt hozó széljárás rettenetet hozott ránk, világméretűt. Furcsa betegség suhan a tájon, belemarkol testünkbe-lelkünkbe, életünket fenyegeti bőszen. Szobámba zárva élek, önkéntes rabság ez, ablakomon nincsen rács, barátaimmal telefonon értekezem. Emlékek ébrednek ilyenkor, nem is régi történetek, alig pár hetes múlt, de távolinak tűnik. Nagyon távolinak. Jó évtizeddel ezelőtt Bálint napján a zentai Kisrétben jöttünk össze, Péter Pál barátunk kakaslábon forgó palotájában. Ez az épület abban különbözik ama mesebeli csodától, hogy itt borpince is létezik, kitűnő hordók pompás nedűket forrtak ki, le is tisztult már az idei termés, így felettébb fontos egy komoly delegáció látogatása, amely gyülekezet arra hivatott, hogy osztályozza a fellelhető folyékony kincseket. Bár az is az igazsághoz tartozik, hogy megszöktünk otthonról, öreg legények fiatal óhajtással széttörni vélték a pányvakötelet tartó karót. Végig lopkodtuk a hordókat, éreztem, tolvajlásaim után valami csudanap sugara melegítheti fülcimpámat. Cimboráim képe is ragyogott, jól kezdődött kirándulásunk, amelynek befejezését elképzelni sem tudtuk. Sejteni azért sejtettük, hogy estefelé nem lesz valami szerelmetes ünnep otthon szent Valentinus napja, mert a sok jó bor ellenére néha sajogni kezdett oldalam, pont azon a helyen, ahonnan Urunk kivarázsolta bordámat, hogy megformázza belőle az én kedves galambomat.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
