VideóA Hatvan Online (HO TV) csatorna videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
A rázkódás a kicsi kabinban elviselhetetlen volt. Két dolgot tudott nagyon jól: Az egyik, hogy ennek rövid időn belül vége lesz. A másik, hogy addig teljesen tehetetlen. Ezért aztán az agya úgy döntött, hogy a túlterhelő stressz helyett a gondolkodásban, elmélkedésben merül el. Nagyon fontos kérdések jártak a fejében: Vajon ez volt az utolsó alkalom, hogy a földön járt? Vajon ez volt az utolsó alkalom, hogy a Földön járt? Hány vacsorát tud egy ültő helyében megenni valaki? Ha valahol az űrben egy idegen civilizáció a földi emberéhez hasonló szintre jut, szükségszerűen kialakulnak a valóságshow azon fajtája, ahol kiégett agyú emberek nézik a tévében, hogy más, szintén kiégett agyú emberek hogyan viselkednek egy közös épületbe zárva?
Ült a sötétben. Előtte a kis kályha, rakosgatta bele, amit talált a házban, de már nem nagyon volt mit, amin ült, az volt az utolsó széke, gyakorlatilag az utolsó bútordarab a házban. A kezében egy képet szorongatott, maszatos, gyűrött képet egykori önmagáról, fiatal volt, erőből, akaratból nem volt hiánya, és volt elképzelése a jövőről, tervei… áhh, akkor minden jobb volt. Meg mindenkinek körülötte rosszabb. Tekintete az ablak felé tévedt. Ki nem láthatott rajta, már régen betömte papírral, üres zsákokkal, zacskókkal, szeméttel, csak a kályhacső körül volt egy fém lap. Ott vezette ki a füstöt (de még milyet!), a szomszédok, hogy rohadjanak meg, egyfolytában sipákoltak a bűz miatt. Persze fűtött, amivel tudott, mindig volt mivel, elég sokan odahordták hozzá a szemetüket. Volt, akitől pénzt is kapott, no nem sokat, mondták is neki, hogy hülyére keresi magát rajta aki odahordja a sz…át. Ő áttúrta, amit tudott, használt belőle, leginkább elégette. Régen vasat, fémeket szedett ki, de már nem látta értelmét. A kert pedig lassan telt…
Egy fényes arcot láttam álmomban. El kellett mennem a régi házhoz, de az már nem állt, lerombolták, a törmeléket részben széthordták. Gondolhatod, mit éreztem. A gyümölcsöskert helyükből kicsavart fái mozdulatlanul feküdtek, csak a levelek lebegtek ernyedten a haldokló testeken. Néhány bokor még büszkén ágaskodott a szétrombolt valamikori rendezett kert ösvényei mellett. A ház teste romokban állt, széthordva, széttépve. Szétszedtek minket! A szentségit, széthordtak!
Az udvaron találkozott az ezredessel, aki köszönésképpen rögtönzött gúnyolódásba kezdett: – Nem úgy néz ki, mint aki lefürdött volna tegnap óta. – Elsődleges célok, ezredes, elsődleges célok! – hangzott a riposzt, magát is meglepve vele. Ezen a projekten most ő volt az újonc, akinek szemlesütve kellett volna várnia a parancsokat, és mindenre helyeselni, amit mondanak neki; ugyanakkor azt érezte, egyszerűen túl fáradt a formalitásokhoz. Ráadásul úgy tűnt, a pimaszsága nem is fogja megbosszulni magát, hiszen az ezredes szeme sem rebbent meg. Sőt: – Ez már tetszik! Kvíz-kérdések! Mire való a zsilip ajtaja melletti sárga kar?
Kristóf, a novellista elszakadt a valóságtól, de Lévay doktor sebtében összevarrta. – Nem lesz maga egy darabig jóképű barátom és garantáltan fércműnek fog látszani. Ittak egy kis mókusvizet, ami vizelésre sanyargatva marta a szájsebét. Kisvárosban meggondolandó, mit tesz a köz elé az irodalom. Csütörtökön jöjjön be kiszedetni a varrást, addig lehetőleg írjon virágokról és azok közé semmiképpen ne csempésszen infllagrantikat maga mártír! A vérszegénységét ne kezelje egyelőre pikáns kikezdésekkel.
A kis Franz bezzeg meg merte tenni, mi sose érjük utol. Bár a valóságban jobb lenne most az ötlete. Bogárrá változtatni az embert. Gondold csak el. A nagymamát simán le lehetne tárolni valahol a lakásban, és olykor lökni elé egy kis kenyeret, maradékot, ilyesmit. Hát nem vonzóbbak lennének így az öregek? És így könnyebb lenne őket magukhoz venni a fiataloknak. Ismeretlen, rég látott, beteges nagymama? Az ijesztő lehet, node egy kicsinyke bogár, az jöhet bármikor. Se pelenka, se kötelező beszélgetés naponta, se bájolgás, műmosoly az örökség miatt. Hisz házak, lakások szabadulnának fel azonnal. Mehetnének az unokák oda lakni. A boldog szülők meg eletethetnék a bogárkát.
„A Hóhérok asztaltársaságával szemben” Rejtő Jenő
Aztán jobbra és balra tereltem még megszólaltak az ellentétes-gyűrűben grafitos hajjal kerek szoba az idő bonyolult halmaz lecsúszó csövek görcsben a kéz az almák gurulnak villognak bámulnak részben soha még így olyan friss a felemelt kéz villamosok széles mindig végig szellemes és halk és hülye a homály teszi észt spórol szabálytalan búskomor korlát kacsint a háború kerek mint a szilva a háztartások némák éjféli ebéd kinyúlik faképnél hagyottan keletkeznek az elmúlt emberek csavarmenettel szorgalmas paraszti nap után vetődik rémült népek az égbolton (ban) marhák nyalnak ugranak - döfnek csilingelnek joggal remélnek – magyarázatot (rázott) megjelenik az első kitömött menyasszony az alagutak végtelenek drónok (drótók) csúsznak a szigetek eltévedhetsz a merítés alattvalósága játékok öröm elnyom az.
Sáros Zsolt rendes, becsületes tisztviselő volt. Nemes jelleme mindenkit varázslatba ejtett. Jóképű is volt. Negyvenöt éves, de koravén alkatú. Lelkileg több volt a koránál. Anyja még élt. De Zsoltnak sikerült lakást szereznie. Agglegény volt, csak néhány barátja akadt. A munkatársait persze nem tekintette azoknak… Azokat nem nagyon szerette. Folyton csak kritizálták, hogy milyen nagy az orra. Zsolt a munkahelyén magányosnak érezte magát. Zsolt nagyon ritkán járt szórakozni. A focit szerette, meg sokat olvasni… De nem is volt a tévé rabja… Szerette Goethe verseit. A fociban pedig Peléért rajongott. De Puskás Öcsiért is. Az aranycsapatot nagyon szerette. Ő maga is jól tudott focizni, cselezni. Annak idején az osztályban a legjobb volt. Irigyek voltak rá.
Daniella
A következő hónapokban látszólag normálisan teltek a napok. Rajtam kívül senki nem vett észre semmit. Én viszont kezdtem úgy érezni, hogy már nem vagyok olyan fontos Palinak, mint eleinte. Nem történt semmi, és mégis... Valami nem stimmelt. Eleinte próbáltam magam megnyugtatni. Arra gondoltam, hogy a kapcsolatunk kezdetén még nem volt senki más Pali mellett, csak én. Meg a hűséges Rudi és a nem kevésbé hűséges Péter. Később viszont népszerű lett, emberek gyűltek köré, egyre többen rajongtak a dalaiért, és kevesebb ideje maradt rám. Hát nem az a normális, hogy mások is vannak körülötte? Évekig, évtizedekig nem várhatok feltétlen imádatot. Inkább örülnöm kellene a sikerének.
De egy idő után kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni. Pali esténként fülig belemerült a rajongók leveleibe, elégedetten nevetgélt, és ha szóltam hozzá, meg sem hallotta.
Drimelton-félsziget, a Luppoá-Óceán közepén. Idő: 18. február. 3622.
Az elhagyott és ismeretlen okokból sérült kísérleti labor, a 145767-es prioritást élvezte. A következő neuron doboz tartalmát, Gregor Zadavan régész találta, háromszázötven méter mélyen. A szerkezet az előírásoknak megfelelően volt beépítve a fenéktalaj mentő-kövén. Nyitás után egyértelművé vált a kormeghatározás.
Az alábbi eseménysorok: 05. július. 2098.-ban kerültek rögzítésre, hang és kép fájl formátumban. – Értekezési kód: „Csendes fülek” Az adott földrajzi területen használatos technikai eszközöket és objektumokat az akkori állam pénzeiből finanszírozta: – DKM titkos ügynökség. A kutatás célja: Visszacsapódó hangrezgések fogadása és értelmezése A helyszínen dolgozó navigációs tisztek: – Julien Preszkot alhadnagy: – Szonár és teleszkóp-felelős. – Marien Susan Litvich százados: – Pályagörbe matematikus, statisztika. – Emeric Naffay ezredes: – Az aktuális feladatok kormánytiszti referense. Hatásköre: – Irányítás.
A neuron doboz tartalmának tüzetes vizsgálata után, egyértelművé válik, hogy a szóban forgó lelet egyedülálló és páratlan az Új-Föld történelmében. Felmérhetetlen pontossággal bír a katasztrófához vezető teljes útról és segítséget nyújt az eddigi homályos részek felismerésében.
Míg Teréza nővérrel beszélgettünk, ismeretlen emberek érkeztek. Ott álltak a nappali ajtajában. Egyszerre fordultunk feléjük és csodálkoztunk rájuk. Nem volt nyakkendőjük. Egyszerű falusi emberek voltak. Valószínűleg a mi boszniai falunkból. Csönd lett. Teréza nővérrel váltottak szót. A nővér mosolygott, a látogatók meg a tekintetükkel kerestek valakit. Aztán sírni kezdtek és Ljubojka felé indultak. Megölelték. Ljubojka erősen zavarba jött, tágra nyitotta a szemeit, aztán ő is ölelgetni kezdte őket. Hiszem, hogy Teréza nővér már egy nappal előbb is tudta, hogy Ljubojka rokonai jönnek érte. De ha megmondja neki, ez az éjszaka hosszabb lett volna az elmúlt tizennégy évnél. Várakozott volna ő is, de mi is, vele együtt, abban reménykedve, hogy értünk is eljön az egyik rokonunk. Csak néztük őket és velük együtt sírtunk. Sírtunk a boldogságtól, hogy Ljubojka hazamegy, és azért is, mert mi nem, de ez a dolog mégiscsak reményt adott nekünk is. Aztán egyenként ki-kinéztünk a folyosóra, hátha valaki rokona még ott vár a folyosón, és valaki közülünk még örülni fog.
Ahogy kilépett a tárgyalóterem ajtaján, az egyik sarokban az ezredes a falnak támaszkodva várt rá, kezében egy vaskos méretű, nyomtatott lapokból és tájékoztató füzetekből álló köteggel. – Nem akadtunk el ám semmivel. – Tessék? – kérdezett vissza. Nem annyira arról volt szó, hogy nem értette a szavakat, hanem inkább hogy nem tudta mihez kötni őket. De persze valahol belül tudta, hogy az ezredes szándékosan mondott egyszerre túl keveset, hogy felkeltse az érdeklődését. Régi retorikai stratégia. – Az űrhajó készen áll, és minden vágya, hogy maga is a fedélzetén legyen, amikor elindul. – Az űrhajó egy tárgy, nincsenek vágyai. – Majd meglátja.
– Marcsi néni elmondaná, hogy akkor, azon a napon, azon a délutánon, amikor az a bizonyos dolog… Mikor az az ügy… – Ó, igen! – vágott köbe Marcsi néni. – Nem is volt ügy, nem történt semmi. Tévedés volt? Szőrszálhasogatás? Egyezkedés? Mit akarnak hallani? És miért mindig én? Miért nekem kell… Szóval szeretnének egy szép, szívhez szóló történetet. Egy giccset szeretnének. Tőlem megkaphatják. Álmosítóan szerelmes sztorit fogok elmesélni, tele kifogásokkal, szenvedéllyel, és csillagokkal. Mert maguk körülvettek az állítólagos szeretetükkel, zsarolnak, fenyegetnek, üldöznek... – A nagy, kockás asztalkendőt hajtogatta beszéd közben, mintha onnan olvasná a mondanivalóját. Megnyomkodta a tenyerével, húzogatta, feszegette, tölcsért is formált belőle. Aztán hirtelen elhallgatott, a szemére szorította az asztalkendőt, rázkódott, a vászonkendő sarka vizes lett a könnyeitől. – Bizony – mondta. – Nem volt semmink. Szegények voltunk, éhesek, szerelmesek. – Megállt, pislogott, tudomásul vette az ellenkezést. A rendező felemelte az ujját, hogy: no lám! A riporternő leesett állal csodálkozott, az operatőr kimeredt szemmel kapkodott levegő után, a segédrendező, körte alakú orrát törölgette gusztustalan zsebkendőjével. Daniella
Azt hiszem, a másodév végén történt, hogy a bevásárlóközpontban összefutottam Oliveira Lacival.
Addig, ha felidéztem a képét, mindig pirospozsgásan láttam magam előtt, de aznap szürkének tűnt. Nem tudtam eldönteni, hogy ő változott-e, vagy az én emlékeim csalnak. És szemlátomást neheztelt rám. Nem szólt ugyan semmit, sőt, igyekezett udvariasan viselkedni, de ismertem már annyira, hogy tudjak olvasni a jelekből. A szakításunk után szem elől tévesztettem, de kiderült, hogy ő továbbra is figyelemmel kísérte a sorsomat. Még arról is tudott, hogy Palival élek együtt. Lehet, hogy ez volt a bögyében? Igazság szerint inkább nekem kellett volna haragudnom őrá. Hiszen annakidején ő hordott össze mindenfélét rólam. Sohasem értettem, miért. Talán így akarta megbosszulni, hogy nem feküdtem le vele?
De már rég megbocsátottam a hazugságait; boldog szerelemben éltem.
Ha szerető vagy, nem kell linzert sütnöd. Ha szerető vagy, nem dörgölöd a saját orrod alá olykor, hogy valaha könnyebb, könnyedebb és nevetősebb voltál. Ha szerető vagy, tényleg könnyebben nevetsz. Ha szerető vagy, lehet, hogy becenevet adnak a nemiszervednek. És lehet, hogy te is lenevezed a szeretett fütyköst. De nem muszáj. Ha szerető vagy, rájössz, hogy olyan sok minden nem muszáj. Kötelező gyakorlat alig marad. Ha szerető vagy, lehetnek tiszteletben tartott, fájó pontjaid. Ha szerető vagy, rájössz, hogy téged is tiszteletben lehet tartani. Mert megérdemled, mint a kedvenc testápolódat. Ha szerető vagy, lehet, hogy lovakhoz, fákhoz fognak téged hasonlítani, és ez még jól is esik majd. Ha szerető vagy, nem fognak tesztelni. Ha szerető vagy, főleg nem téged fognak tesztelni. Ha szerető vagy, rájössz, hogy a maci is szeszélyes olykor, és nem akar a málnásba menni. No de ha szerető vagy, akkor ez sose a te hibád lesz. Ha szerető vagy, mindig valami jelenbeli dologhoz fognak téged hasonlítani. Vagy legalábbis valami vonzóhoz. Ha szerető vagy, rájössz, milyen sokféle nedve van az embernek, de nem zavar, mert még a nyál is érted csorog.
A telefon csörgött, mivel sietett, rá sem nézett a mobil képernyőjére, csak általános köszöntést hadart el a hívónak: – Halló? – Szia kedvesem! – Nagyi??? – olyan boldog lett hirtelen, könnycseppek kezdtek gyülekezni a szeme sarkában. – Igen, drágám. – Hogy vagy? – Minden rendben, drágám. Nincs miért aggódni.
Nem a szomorúság könnyei voltak, csak a hagymáé… Egy természeti katasztrófa apokaliptikus modellje sült a fazékban, felcsaptak a gőzök, sistergett a zsír, kitört a fortyogó vulkán. Kéjes illatok terjengtek. A szálfaegyenes makarónik meggörnyedtek. A tészta darabok szétszóródva lepték el a virtuális hegyoldalakat. Marcsi néni főzési elgondolásai a klasszikus hagyományokból merítettek, nemcsak az anyjától, meg a nagyanyjától átvetteket olvasztották magukba, gasztronómiai alkotásaiban fellelhetők voltak vándorlásai, még utazásai, meg álmodozásai is, meg a szabolcsi falucska húslevesei, töltöttkáposztái. Magukba foglalták a háziállatoknak a megszületéstől a fazékig tartó halál-stációit is, egészen a leveses tányérig, a panírozás műveletéig, a fortyogó ízek és zamatok, zsírok és olajok egymásba kapaszkodó folyamatáig. Vékony ujjai a villa derekát ölelték, meg a főzőkanál nyakát, a mártás a csuklójára cseppent, összekuszálta a színeket, az alabástrom-sárga tojást, a tengerzöld brokkolit, meg a lila kökénymártást. Liszt- és cukorpor kavargott, mintha becsapódó aszteroida verte volna fel a földet. Nem akart átmenni a városon bár a távolság hazáig majdnem ugyanannyi volt a külső úton is ő egyszerűen élvezte, hogy száguldhat a csótánnyal. Már ha ezt száguldásnak nevezné rajta kívül bárki. Mióta örökké ellenőriztek mindenkit a vasgyár kapujában hiányzott neki a reggeli pálinka. Az utakon zéró tolerancia ő meg száradjon ki? Nem izgatja, akkor is elszopogatja hazafelé a sörét. Nyolc óra meló alatt akár ki is száradhat az ember gyereke! Add a nyitót bébi! Ne őrülj meg Palikám! Csak nem akarod most kinyitni? És a rendőrök? Ha megint elveszik a jogsidat járhatunk busszal! Ne pampogj már Margit! Add azt a kurva nyitót! Öt perc múlva otthon vagyunk! Persze, hogy odaadja! Nem fog vele összeveszni lefekvés előtt! Mi a franc ez? Kisül a szeme! Egy kurva motoros! Na megállj csak barom!
Palkó
Talán Szász Dáviddal kezdődött. Vagy a verseimmel. Nem, azt hiszem, az egész Daniellával kezdődött. És a gitárral.
Nálunk apa kereste a nagy pénzt, anya pasija épp olyan kis jövedelmű ember volt, mint ő maga. Ajaj, mondta Péter. Két tanár. Nem is futotta anyának két gitárra karácsonyra. Majd felváltva gyakoroltok, jelentette ki. A szüleinknek mindig is mániája volt a zenetanulás; énekkarra jártunk, és általánosban hegedülnünk is kellett. Csakhogy mire megkaptuk a gitárt, addigra Pétert már rég nem érdekelte a zene.
Felnyitották neki a padlót, és egy szűk lyukon keresztül, egy roskadozó falétrán kellett lefelé másznia. Amikor a földre ért, látta, hogy olyan lámpákkal van felszerelve a járat, mint amiket bányákban használnak. A vezetékeik is ugyanúgy lógtak szabadon a levegőben. Kíváncsian várta, hogy miféle barlang vagy katakomba lehet a járat végén, amit érdemes megnéznie. Pár kanyar után egy jobban kifaragott helységbe, és ott egy vaskos fémajtóhoz értek, amit két fegyveres őr vigyázott. Most először érezte úgy, hogy jó helyen jár, és nem csak valami elkésett áprilisi tréfa célpontja. – Jelszó? – kérdezte az egyik őr szinte gépies hangon; ami miatt nem is annyira kérdésnek hangzott, inkább úgy, mintha minden ok nélkül le akarják üvölteni a fejüket. Erre a kísérő hosszú káromkodásba és sértegetésbe kezdett, és mindenféle obszcén “ötleteket” vázolt fel azzal kapcsolatban, hogy az őröknek és édesanyjaiknak milyen közös programokat kellene művelniük. Válaszul az őrök továbbengedték őket.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
