Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Magén István: Pillangó 2

Az iratcsomó még kárörömre is hajlamos.

Évike hosszú haját kényesen ráteríti. (A távoli jövőben, amikor még repülőgépeket meg tankokat látott.) Odalép az ablakhoz, és kinéz a tölcsér alakú lyukon. Előnyöket akart a maga számára kiszimatolni. A bénító fájdalom belenyúlt a testébe. Gurgulázva szétterpesztett fülekkel szül. Embereket szül, torkon ragadják, negyvenezer ember üvölt, a tekintetük azt jelenti, hogy nem akarnak se látni, se hallani. Szállingóznak a kék-sárga levegődarabok, piros-fekete sapkák, fekete-sárga szétrágott szalvéták, vörös-zöld golyóstollak. Ekképp teszem a dolgomat, olajozottan nyikorgok, békacombot eszek, eszközt használ a természet, megvadít a fény, a kullancs bemászik a nyakamba. Fülel, őt akarja megjegyezni, (női fenekeket firkál), felugrik, és a labdát a hálóba dobja. Kőtömbökből formáztak, mondja, beletörődőm abba, hogy vagy, és nem akarok rajta változtatni. Megvadul, videót készít hosszú körmével, kibogozza a cipőpertlijét, a halottak lefeküdtek, mindenkit betakar az üvegszilánk.

 

 


Nagy Károly: Nyírfák és varjak a ködben (Forrás:karolynagy.wordpress.com)

A sógoromnak hiába mondtam, hogy készítse magát és Sárát a legrosszabbra, hiszen én jól értem a madarak röptét, tudtam, mit akarnak mondani. Nem mintha boszorkány lennék vagy vajmi vajákos, de elég fiatalon megtanultam olvasni a jeleket. A legtöbbet ősszel láttam a füstös, borongós ég alatt, amikor elköltöztek a gólyák és a gondoskodó villásfarkú fecskék. Elmenekültek a rothadás elől. Néha, rossz napjaimban árulóknak neveztem őket. Gyönyörű árulóknak. Mindenhová odapiszkítottak. Az eresz alá, háztetőkre, árok partjára, járdaszegélyre. Mennyit sikáltam a tornácot miattuk! Néha hólyagosra marta a kezem a hypós felmosóvíz, sértette a bőrömet a durva drótkefe, de egy idő után már fel se szisszentem, amikor pár csepp a piros véremből a vájlingba hullott.

A mi portánkon mindennek, beleértve a tornácot, a járdaszegélyeket, tisztának kellett lennie, hiszen nem járhattunk madárürülékben. Bevallom, engem nem zavartak a fecskék. Szerettem nézni célegyenes, öntudatos röpülésüket, amiben volt valami finom melegség is egyben, ahogy fészket építettek, ahogy fiókáikat fáradhatatlanul etették. Az uram azon is csak mérgelődött, hogy miért pont a mi ereszünk alatt költenek a fecskék, én meg csendben - ellentétben számtalan asszonnyal - csak azért imádkoztam, hogy a mi kéményünkre soha de soha ne fészkeljen a gólya.

 


Cseri József: Padlón

A patkány már évek óta egy régi, elhagyott szenespincében húzta meg magát. Mióta a négyemeletes ház lakói gázfűtésre tértek át, néhány kíváncsiskodó egérfiat leszámítva, nem háborgatta senki. Szeretett itt lakni. Megvolt a levegő kellő páratartalma, a félhomály, a doh kellemesen otthonos illata. Még egy férfitenyérnyi ablak is nyílt közvetlenül az aszfaltozott járda fölé. A patkány unalmas, nyári délutánokon órákig pislogott ki az utcára. A bepókhálósodott, homályos üvegen keresztül nézegette a járókelők lábán a cipőt, a szandált, a papucsot, a himbálódzó táskákat, nejlonszatyrokat meg más efféléket. Iskola után gyerekek jöttek ki focizni a keskeny zsákutcába, erre nem járt autó, se busz, se villamos, csak néhány erre lakó biciklivel. Ideális volt focipályának. Az agyonstrapált bőrlabda néha nekiütődött a pinceablaknak. Ilyenkor a patkány kissé hátrébb húzódott, de aztán folytatta a szemlélődést, hisz egy futballmeccs soha nem lehet unalmas.

 

 
Forrás: pixabay

Jó kislány légy! Figyelj az órákon, drágám! Ma apád jön érted, nekem sok munkám lesz az Akadémián, mondta, több aggódós puszi után a kislányának reggel nyolc előtt pár perccel, az Irányi utcában levő iskola kapujában.

Kitti harmadikba járt. Nem válaszolt, nevetve intett anyjának, persze-persze! Hátáról lekapta az iskolatáskát, majd néhány társával együtt, egymást vidáman lökdösve, nyomták befelé a régi épület, nehezen nyíló, nyikorgó vaspántos kapuját.

Kata-mama megvárta, míg a kapu - lányával együtt - elnyelte a zsibongó sisere-hadat, majd sietett a villamos felé. A kettes számú a Duna part mentén vitte őt munkahelye, az Akadémia irányába. Mint minden reggel, most is, nem csökkenő ámulattal nézte a járműből csodálható panorámát, ami a világ tíz legszebb villamosvonalának egyikévé tette a főváros eme nevezetességét.

 

 

(válogatott szemelvény a Szép Irén mondakörből, közelebbről a Gyógytúra az Ekronon című nagy megmutatkozásból)

Szóljunk hát, Vanda Geröyk Brünről, a túlvilági életében magassá, szőkévé szépségverseny-győztessé szó szerint titaniszi anyaméhből újraszületett Nofertitiről (a hamisbéke bizottmány ügynökeitől kapott legtitkosabb titkos neve: Szép Irén, így keresztelték, ugyanis mikor feltétlen Őmikroszentsége-az-Ölelnök-és-Magistere-lojális katonafőtiszt-növendéknek, úgymond főhadapródnőnek toborozták). Feltehetőleg már kifejlett szexbombaként jött a (más)világra sámsoni, herkulesi tehát naphéroszi /bocsánat napheroinai/ erővel, merthogy még a legvénebb Nesztór vagy Matuzsálem se látta kisdednek vagy süldőleánynak.

Vandába tehát, ebbe a katonanövendék vámpba, bombanőbe belehabarodik Oerdvigg Mirdroff okleveles agyvizsgáló, aki közben, sajnos, egy különös baleset folytán pezsgőspohárrá változik.

 

 
Magén István: Lakóház a kozmoszban

Ott állt, mint a hab, a lépcsőfokon, kétségbeesetten, meg görnyedten, megpróbálja, miként lehet, visszaemlékszik, ritkán hajlandó felágaskodni és hozzányúlni a véres, rongyos darabokhoz. (Támadnak, aprólékosan rendezve múltbéli dolgaikat, hasznosan gondolkodnak, az ablak kitörik, rávilágít, Évike mászik lefelé a lépcsőn, a lábát rakosgatva, ez egy falak nélküli szoba.) Az égen fiatal bárányfelhő, az izgalom is jelekbe foglalva, meg talán a szellemek érdeklődése.

A másik helyiség játékos könnyedséggel nyílik, a közepén egy állvány. Somfainak mély meggyőződése volt, hogy hibázott élete során. Hidegpadló, az asztal végén az asszony, a szemében csirkepörkölt, üti-vágja az igazságot. Tekintete üzeneteket küldözget, az arca csupa jóság és virág, kivirul, zeng, bélyeget ragaszt, lebeg, felúszik a víz felszínére, a város felszínére, a bombázás felszínére, fekvő helyzetben.

 

 
(Kép forrása: HVG)

Sámuel a könyvkereskedő jó barátja volt. Ezt a boltost Fecónak nevezték. Mindig elolvasta Sámuel verseit. Amik nem voltak rosszak. Mikor Sámuel egyszer a boltban járt, szintén hozott magával egy verset. Persze egy könyvet is kivitt. Fecó elolvasta a verset. Jónak találta. Fecó azonban nem volt magányos ember. Ismert ő neves írókat, költőket is. Csak Sámuel meg éppenséggel magányos volt. Szerény. Hiszen miért nem írónak vagy költőnek mutatja meg a szerzeményét? Talán nem gondolta olyan komolyan. Nem nagyon élt benne a szereplés ördöge. A dolog ezt bizonyítja.

Másnap bement Gál Jenő költő úr. Fecónak egyből az ötlött eszébe, hogy megmutatja neki a srác versét.

Jenő Úr! – szólalt meg a boltos.

 

 

 

Kép forrása:

Egyszer, amikor a fiú még nagyon pici volt, és a három diófa már levéltelenül állt a nagyszülői ház előtt, hisz közeledett a tél, hosszan bámult kifelé az ablakon. Odabent a radiátorok sugározták a meleget, mert papa mindig jól begyújtott reggel, és figyelt, nehogy a tűz kialudjon, hisz kisgyerek van a háznál, még megfázik szegény. Az ablak alatt virágoskert feküdt, persze most csak a metszett rózsatövek álltak benne a nyár mementójaként, magukban hordozva a tavasz ígéretét. Mögöttük kerítés, aztán kis füves terület, kátyús aszfaltút, a diófák, a meddőhányó, ahová papa a salakot öntötte, a völgy, és végül a nagy domb a túloldalon. Tövében aprónak tűnő házikó. Kik laknak ott? Az a ház már külföld? A felnőttek nevettek. Dehogy is, az is a faluhoz tartozik, a régi téglaégető, de már jóideje nem működik.

 

A szőke fiúcska kiszaladt a konyhából. Megtámaszkodott, kis keze biztonságot keresve markolta a durva téglát, lábával tapogatta maga előtt a szürkésfekete betonlépcsőt. Sikeresen leevickélt, meztelen talpával boldogan tocsogott a pocsolyában. Szaladt az esőben, a vékony póló pillanatok alatt átázott rajta, pucér feneke világított az esti félhomályban. Nekiszaladt a drótkerítésnek, belekapaszkodott. Nevetve nézett át a kerítésen az utcára. Combközépig sáros lába rugózott, ujjai néha le-lecsúsztak a vizes dróthálóról, végül a lába kiszaladt alóla és fenékre tottyant, de csak nevetett.

Két erős kéz nyúlt a hóna alá és ő egyszerre felemelkedett, fel, egészen magasra, átlátott a kerítés felett. Az anyja rohant utána, amikor észrevette a nyitott ajtót.

– Hát te? Nem szégyelled magad, pucéran kiszaladni a házból? Kiszökni a jó melegből az esőre? Hát mit képzelsz te? Hogy gondolod te?

 


Magén István: Forrás

Valamit felfedeztek benne, a tájban, az ólban, búvóhelyet, összekent papírt, mennybemenetelt ábrázoló képet. Az ügyesebbik kezével átnyúlt a nyaka felett, átmászott, nagyétkű volt, de nem volt mohó. A haja tövében már ketten koccintottak, és lépések koppantak teljes erőből. Az a legjobb, ha elzálogosítja a házát, gondolta, aztán meghal (türelmetlenül). Magyarázat nélkül felállt, botjával zörgetett. A békés szigetek kődarabokkal voltak berendezve, aztán rájött, hogy csak ismételgeti a szavait. Évike töprengett, hogyan szabaduljon meg tőle, a boldogságát esztelenséggel cserélte fel. Amikor csapásokról beszéltek, sebtében megigazította, zajosabb lett. Úgy kért elnézést, hogy végigsimította. Meghallgatta, felérte ésszel, örült neki, hogy (ott) apró falovak sorakoznak. Az újraélesztés értelmetlenségével gyűjtötte a leveleket, felhúzta a kesztyűjét, a tükör elé állt, és várta, hogy megjelenjen az arc. (A nők az arcukat egyre közelebb tolták egymáshoz.) A lelkét elöntötték a jelek, melyeket meg kellett írni. Megnyílt, feljegyezte, amit mondtak, bekapcsolta a gépet, elnémult a zene és a mormolás. Elbújtak a szőlőindák között, olyanok voltak, mint azok. Teljesen alkalmatlan, gyomorfekélyes, mindenestől vad robotok voltak, esőtől nedves arc, üreg, melynek gazdája a hűséget és az állhatatosságot gyakorolja. Azokban az odúkban múltszázadbeliek, keresztények és zsidók, ékességek, bonyolultan fésült mosolygó arcok, feltétlen szükséges találkozások. Akik kihajóztak, és megszólalásig hasonlítottak. Hűvös és kellemetlen szellemek eligazították, nagyérdemű férfiak, színes nadrágjukat keresztbe vetették. A pillanat felveszi a szemüvegét, egyik másolja a másikat, felkérik egy táncra, (tisztelettel) minden azon múlik, hogy sikerül-e feljajdulni. Levezeti a feszültséget, kölcsönöz, kitekeri, a sugallatra hallgatva beköltözik, lábadozik.

 

 

Július volt, szokatlanul fázós nyár-közép. A TV-ben narancssárga viharjelzés figyelmeztetett az elkövetkező éjszaka álmatlanságára. Unottan néztem. Megszoktam az átvirrasztott napfelkelte-várást.

Egy nyugdíjas, semmittevő, egyedül élő orvosnak ez mindennapi problémája – válaszoltam az üres falaknak, és a meteorológia hírmondójának.

Már éppen át akartam váltani más adóra, valami vidámabb témára, amikor a képernyőn megjelent a Fogyatékossággal élők Nyári Tábora és annak vezetője, aki elmondta programjaikat. Nem kapcsoltam át, mert a táborvezető mellett egy jeltolmács állt.

Akit ismertem.

Istenem! De rég volt…

 

 

      Pontosan az Akadémia bejárata előtt landoltak. Beléptek a hatalmas korinthoszi oszlopokkal keretezett kapun. Ott bévül számtalan szőke, barna, vörös, eltérő magasságú, nagyjából Ghabbal E'kr Firaz küllemét formázó humanoid típusú hímegyedet, tiszti kadétújoncot, ekronit, loront runt, kicsit tőle különböző daimóneus dágonitát, és nagyon más sadagánt és gegót terelgettek a fekete öltönyben feszítő, bikanyakú, tenyésztett izomzatú leloy biztonsági őrök (ők a leloyok másik nagy csoportja az aktatáskás dolgozók mellett) a nagy számú személyi felvonó felé. Amelyek inkább óriási 100-150 férőhelyes függő buszokra emlékeztettek, mert a vízszintes talajról kiindulva szinte merőleges síkban kúsztak felfelé űrléptékű iramban. Persze az újoncok között voltak hegyes fülű vulkániak, szarudísz-kinövéses homlokú klingonok, pigmeusi mélynövésű, szinte orratlan-fületlen, gürüszemű szürkék, nebutiak és hasonló szabásúak, csak zöldben, a sirputiak. S voltak nem utolsósorban, bár kisebb számban, mintegy ezeren küllemükkel, a külcsínnel a férfi férfiasságot provokáló, állandó jelleggel azt kókadni nem hagyó valami szexbombák és -bálványok, amolyan bombanők. Csak mindegyik másféle, egyik nagyon mellyes, a másik nagyon faros, a harmadik roppant combos és így tovább, és így tovább. Persze mindegyiknek minden alkatrésze baró, egy förszt klasszis a maga nemében. Csak az említettek kiemeltek, s már-már Brünhilda tökéletességét közeltik meg. Persze mind egytől-egyig szép arcúak – bár annyira nem lehetnek szépek, mint Vanda meg Hilda, mert az (meta)fizikailag nem lehetséges – nos, együttesen magukban viselték a nimfák törékenységét, kecsességét, darázsderekát, a valkűrök tömörségét, erejét, dús kebelzetét és az amazonok elszántságát, neadjisten vadságát, roppant hátsóját, testük remekbe szabott arányait. Mind 172 cm feletti magasságú volt; őket a biztonsági őrök külön liftbuszba vezényelték, mondanom se kelljen, ők a milói hadapródnők.

 

 

Nem mindennapi körülmények között kezdődött barátságom Major-Zala Lajossal. Ezért engedjenek meg egy rövid (vagy hosszú) kitérőt.

       1971-ben, pesti egyetemista koromban – ám akkor még jugoszláv útlevéllel – a vakációm alatt autostop-körutat tettem Európában. Sok érdekes kaland és viszontagság után, Olaszországon és Franciaországon keresztül eljutottam a svájci határra, ahol viszont már akkor sem engedték be a pénztelen vándorokat. Valahogyan (bár érdekes história, nem részletezem, mert nem tartozik ide), csak-csak sikerült „besiccelnem” az országba, ám – hiába tettem meg a határon átkelő utat vonaton –, a beutazásnál a határőr/vámos, vagy már minek hívják ott ezeket, figyelmeztetett: rajtam tartják majd a szemüket és igazoltatásokra is számíthatok (ami nem elsősorban az irataim valódiságára vonatkozik – hiszen azokat alaposan ellenőrizték a belépésemkor –, hanem arra, hogy „miből élek meg”, miközben átszelem ezt a földrajzilag kis országot. A szabadban, „biztonságos helyen” töltött éjszaka folyamán (a a genfi vasútállomás várótermében ugyanis éjjelente razziát tartottak és az ott szunyókálókat rövid úton visszazsuppolták Franciaországba), újabb élményekkel gazdagodva lapozgattam címesnoteszomat, hátha találok benne egy svájci címet is. Találtam. Major-Zala Lajos címe volt az. A budapesti Központi Antikváriumban korábban felleltem, egyéb könyvek mögé dugva a „Fémember az áramkörben” című verseskötetét (máig is rejtély számomra, hogyan kerülhetett oda abban az időben), igen pozitív kritikát is közöltem róla az újvidéki Új Symposion nevű folyóiratban. A „Nyugaton” kiadott könyvben benne volt a szerző lakáscíme is, ezt átmásoltam annak idején a címesfüzetembe, hogy „majd egyszer” elküldöm neki a kritikát. Nem küldtem el, de most megtaláltam ezt a címet.

 

 
Alphonse Mucha | Dusk (1899) | Artsy

Drága Szindbád! El sem tudja képzelni, milyen boldog voltam, amikor elutazott. Kérem, ne értsen félre, nem a távozásának örvendtem én, hanem az újbóli viszontlátás lehetőségének. A vágyakozás virágaival feldíszített éji órákra gondoltam a tevékeny nappalokon, szívemet könnyű fátyolként simogatták búcsúszavai: „Mire elvirít a gyöngyvirág, bizton visszatérek…”

Reggelente dúdolva ébredtem kis emeleti szobámban, majd tánclépésben jártam-keltem, bár lábujjhegyen, hogy az ócska padlódeszkák nyikorgásával az alant lakók nyugalmát ne háborítsam. Tararararam-papam-param…, keringőztem láthatatlan táncosommal. Ahogy szellőzni az ablak deszkájára tornyoztam ágyneműmet, átölelve a nap melegétől átlangyosodó textíliát pirulva emlékeztem arra, miként hevert maga ezeken a párnákon. Két izmos barna karját a tarkójára kulcsolva nézett, addig bűvölt, míg oda nem roskadtam forró mellkasára. Mutatóujjával cirógatta a magamra kapott kombiné pántját a vállamon, míg le nem simogatva rólam vissza nem szédített maga mellé az ágyba.

 

 

 


Aknay Tibor: Folyópart

– Gyere és békességet adok a szívedbe!

– Hallgass rám és teljesítem minden kívánságodat!

A csónak, csak haladt Jóska és Pista néztek maguk elé.

– Tiétek lehet a gyönyör birodalma süketek vagytok?

– Jóska süket, mint az ágyú, én meg vak vagyok. Te mit akarsz?

– Impotensek is vagytok, vagy mi van veletek, mi kellene nektek?

– Csak impotens vagyok, a Pista az már annyira meleg, hogy süt, de tudod mi kellene, egy kis erős Pista a kenyérhez, mert az nagyon jólesne egy ki sörrel. Kértek egy kicsit, csúfságok?

– Mi ismerjük a szerelem minden fortélyát gazdaggá teszünk titeket!

 

 

Beleszédülni a mosogatóba, az sem rossz. Vagy odatenni a csirkét és elaludni. Gosztonyi néni majd átjön, elzárja a gázt és kiszellőztet. Amikor éjjel felébredsz hideg van, tehát bezárod az ablakot és nem emlékszel, mikor nyitottad ki. Reggel kimész a konyhába és ott találod a piros lábast a mosogatóban, benne víz, kiöntöd és bámulod a szénréteget az alján. Förtelmes szag a szemetesből, belenézel és kezd derengeni, hogy csirke, meg mai ebéd. Az elalvás és a mosogatóba szédülés között fél liter vodka a különbség. Mosogatóba részegen szédül az ember. Az alvás más eset. Aki levezet négyszáz kilométert – kétszáz oda, kétszáz vissza, plusz a rakodás –, az eléggé kivan. Égő szemmel nekiáll a főzésnek, közben letol két sört, meggyújtja a gázt a kaja alatt és elalszik. Jöhet Gosztonyi néni. Nagy baj lesz abból, ha meghal.

 

 


Cseri József: Őszi eső

Ment az ember az úton, ment nagy irammal, kereste a gyerekét, a koszvadt kölkét, aki aznap délelőtt kóborolt el. Ilyen gondolatokkal ment, hogy elveri, ha megtalálja, bizony elpicsázza, csak találja meg, azt a koszvadt kölköt, hogy hová kódorgott el már meginst!

Így ment az ember, tettre készen, felbőszülten, így is ért ki a hármashatárkőhöz. Itt aztán heves fejvakargatásba kezdett, hogy kimódolja, miként folytassa útját ezután, hogy eljutott mindhárom falu határába. Merthogy három falu is állt Kislak körül, név szerint Hídvég és Kőhidas a patak két partján, Széplak pedig kicsivel arrébb. Hogy ki és mikor jelölte ki a három falu közös határát, arról már csak a Kislak alapítását elbeszélő mesék szóltak, de a hármashatár a kisváros közepén álló faragott kőtől eddig, a dombok tövében álló másik kőig húzódott, amely előtt a parasztember a fejét vakargatva tűnődött.

 

 


Cseri József: Onnan jöttek

Ha valakit isten egymásnak teremtett, az Gruber és Gruberné volt. Másfél méter magas az egyik, ugyanannyi a másik. Mindketten farmert és skarlátvörös kapucnis dzsekit viseltek, s még arcban is annyira hasonítottak egymásra, hogy testvéreknek látszottak. Egy kis kunyhóban éltek békességben, szerényen, innen jártak ki fuvarozni minden reggel egy pónikocsival. Eleinte nem minden gond nélkül, de az már régen volt, amikor a gyerekek még gúnyt űztek a két apró termetű emberből.

– Matyi, Matyi, Hüvelyk Matyi! – kiabáltak akkor még úton útfélén utánuk, persze tisztes távolból, ahonnan a fuvaros már nem tudott közéjük csördíteni az ostorral.

– Ó, az a magasságos! Mikor szabadulok meg már tőletek! – gurult méregbe a patkóbajszú, egyébként szelíd természetű iparos.

– Ne foglalkozz velük, egyszer ők is csak elunják – csendesítgette férjét a rövid frizurájú kicsi asszony, azért mutyiban el-elbeszélgetett egyik-másik szülővel, zabolázzák már meg becses csemetéiket.

 


Magén István: Kozmosz sorozat 4. 

Most a gyönyörű és hűséges virágokra, szívfájdalommal életre keltett veteményekre, feledékenység hamujában termett magoncokra, kificamított ágyásokra térek. Vérének esnek, a harapása kevély, a mérgeket kiűzi. Fordul, elromlik. Vigasztaljátok, szinte elfutna. Lakjál vele, szeresd egy másodpercig.

A természetből közelít, homlokán nyitott seb, ebből érkezik a harcos. Február volt. Tavasszal bombák hullottak az ég egyik áttetsző szegletében. Virágzásnak indul az idegen fű. Szeme, orra, keze reggeltől szenved, kezére repül a fájdalom, ajkába harap, olyan erős. Ugyanazt érzi, mint akiket periszkópokkal elkergettek. Kirekesztettek az alkalmatlanságok házából. Aki megfosztottsága miatt senyved, létezik, van, mint a területekről felszállt repülők. Ellágyultak a vadak és a madarak, elméjének díszétől megejtve megöregszik a csiga, megvesztegethető a giliszta, felséges a kukac, mint az ég delelője. Bíztatja házunk törvényeit, ő pedig rókabálba igyekszik. Az elmúlt viharos hónapokban művelt ügyeit firtatta. Használta, látta, kisarjadtak. Az a tudat, hogy láthatóvá válik a nyers hús, arca érzete durva lesz és közönséges. Tisztes távolból is irtózom tőlük.

 

 


Fotó: Hupján Attila

Odüsszeusz bőrig ázva sétált be a kabinba, vizes lábnyomokat hagyott maga után. Szindbádot az asztal mellett ülve találta, a nappali sötétség miatt gyertyafénynél olvasott. Közben időnként megtapogatta a homlokát, néha ivott egy-egy kortyot a lándzsás útifű teájából. Odüsszeusz elsétált mellette kétszer-háromszor, úgy téve, mintha valamit keresne, de csak abban reménykedett, hogy útitársa felnéz a lapok mögül. Mikor megelégelte, közel hajolt hozzá, és gúnyos hangon szólította meg:

– Nocsak, nocsak, az örökké nyughatatlan kalandor idebent ücsörög mozdulatlanul, és olvas.

Szindbád ránézett, a tekintete helyeslő volt, de nem fárasztotta magát azzal, hogy megszólaljon.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal