Videó

A Roma Produkcios Iroda Joka Dj csatorna videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Cseri László: Postaláda

Valahogy el kellene kezdeni teleírni ezt a tiszta lapot. Nehéz. Csak ülök itt, tollal a kezemben, kezemben a tollal, mert feladatot kaptam, írnom kell, írni 10 percig, kézzel írni, folyóírással, írni még akkor is, ha nem jut eszembe semmi. Nekem pedig semmi olyan nem jut az eszembe, amiről érdemes lenne írnom. Tulajdonképpen mióta lezártuk a függő kapcsolatunkat, teljesen magamba zárkóztam. Ellenségemmé vált a papír és a toll, de ellenségeimmé váltak a saját gondolataim is. Most, hogy itt ülök az üres oldal előtt, kezemben a tollal, eszembe jutott, egyszer azt mondtad nekem, hogy színes örvénybe kerültél, és belül teljesen üresnek, tartalmatlannak érzed magad, nem tudsz fogalmazni, nem tudsz repülni, nem tudsz kapaszkodni, nem engeded sodorni magad, és már azt sem tudod, kije is vagy magadnak, másnak. Azt is mondtad, hogy szeretnél inkább zöldség lenni, egyszerűen csak élni a fényt. Én meg most jövök rá, az üres lapot bámulva, kezemben a tollal, hogy végül belőled nem lett zöldség, csak belőlem, és hogy korábban neked írtam, neked meztelenedtem le, és ha már csupaszodtam, valamiféle exhibicionizmus hajtott, hogy mindenkinek mutogassam magam, hogy én milyen bátor vagyok, és nem érdekelt, ki szeret, és ki vet meg emiatt. Aztán felöltöztem. És most újra itt ülök egy üres lap előtt, itt ülök én, a zöldség.

 

Porszag. Hőség. Indián nyár az iskolaudvaron. Szolidan levetkőzött tanerők. A ruhák által nem fedett területeken már kopik a barnaság. Ülnek, beszélgetnek. Padon, kőpárkány szélén. A felkészültebbek kispárnákon. Látszólag csak egymásra figyelnek, valójában láthatatlan csápok tucatjai veszik őket körül, melyek egy-egy gyerekben végződnek. A több száz hangból tévedhetetlenül kiszűrik azt az egyet, amelyikhez közük van, akiért felelősséggel tartoznak. Latolgatnak, mekkora lehet a baj. Minél jobban ordít a gyerek, általában annál kisebb a sérülése. Egy egyszerű, ám annál látványosabb horzsolással három baráttól övezve, minimum egy lábra sántikálva kell a tanárnőhöz eljutni – kettő karol, a harmadik óbégat. Mert az áldozat vérzik. Sőt: folyik a vére! Salakdarabkák vannak a sebben. A kis szanitécek tisztában vannak azzal, hogy ahhoz nem szabad nyúlni. A sebbe kézzel sohasem. Megmondta Anya. Meg látta a reklámban. Betadin kell, no meg fedőkötés. Kellene. Nincs. Csak papír zsebkendő. Jó esetben. Csap alatt le kell nagyjázni, a vért a zsepivel szétmaszatolni. Aztán lehet szörnyülködni, mert a három csepp vér a vízzel felhígítva valóban patakokban folyik a lábszáron. Ha tanár csinálja, tovább fáj. Egészen a szülő érkezéséig. Bősz anya indul száguldva a munkahelyről, szívében hajtépő indulattal. Meglátva a harci sebet, nem tudja, sírjon-e vagy bosszankodjon. Ám ha osztálytárs, barát, barátnő nyújt elsősegélyt, a következő labdamenetbe már a sérült is beszáll. Az első három lépés után már nem is sántít. Ekkorra már elhagyja a vízzel, esetleg nyállal odatapasztott zsebkendőt. Csak az esti fürdés kezdete válik sziszegős-sírós élménnyé.

 


Korányi Mátyás mobilfotója

 

Hogyan csinálod, hogy ne rontsd el? Praktikákat akarsz? Női praktikákat? És évezredeseket?

Nem vagy te ilyen gyökött, hisz’ épp a kortalanságod fogott meg, a szabad szellemed. És a bögre forró almalé, amit a torokfájásomra adtál, hogy könnyebben tudjak dolgozni. Veled, melletted beosztva.

Mert ugyan mire mennél régi fogásokkal? És egyáltalán. Mi ez? Mi ez tebenned, mi ez a nőkben, hogy nekik kell nem elrontani, megtartani, fenntartani és élettel tölteni meg egy kapcsolatot? Végül is képesek rá, mert jók ebben, mert szeretik, ha élet van körülöttük, mert szeretik elsimítani a gubancokat. Mert szeretik letörölni a könnyeket, le kézzel-lábbal, bárhogyan. , És képesek, és meg is hallják a sóhajtást, bármilyen korú és nemű tüdőből jön is. De törekedni, pedálozni eleve, ugyan miért neked kell? Mert megpattan mellőled, mert elszeretik tőled?

Csak nem? Csak nem, hogy te is alapnak veszed a testi hűséget? Te is, és még mindig? Csak nem te is kidobnád, ha félremenne egy pillanatra? Ha félrelépne egyszer, de aztán, a biccenés után veled és melletted akarna tovább menni. Csak nem te is hosszú távra akarsz valakit? És csak úgy? Mert akkor eleve elveszed a kedvet magadtól, már az ismerkedéshez is. 

 

 
Cseri László: Tér

Ez nem valami közös lottó, amit együtt veszünk, azután mélyet lélegzünk és kihúzzák, de azután mégsem, nem baj, majd legközelebb. Érezni kellene valamit, kérdezem, de csak hangsúllyal, mert nem központozom. Nem is tudtam régen, hogy van ilyen szó. Azt jelenti, hogy vessző, pont, írásjelek, nem betűk, nem számok, nem is az első betű. Nem ábécésorrend, csak amit a mixer kikever az első betűtől az utolsóig.

 


B. Tóth Klári: Keresztút – Múltidéző

Április füttyös fiú. Túl a húsvéthétfői öntözésen, a szaporaság, az élet meg a bőség ősi szimbólumán, a locsolóversikéken, túl egy réges-régi nagypénteki lóúsztatáson – lovak már alig vannak, kivesznek, mint a pázsitliliomok, a tőzegrozmaringok –, most a legszerencsésebb dolog arra gondolni, hogy kezdenek nőni a gyógyító füvek, használ majd mindegyik fejnek, lábnak, gyomornak, mellnek. Aki ezeket a tapasztalatokat veti elénk, arra senki emberfia szeszélyeskedve ne tekintsen. Csak az imént kezdődött a negyedik hónap, mintha csak most lett volna a böjti idő, meg az esemény, amikor a kocsisok lovakat fürösztöttek a patakban, betegek ne legyenek az állatok! Az öregek az előbb vittek tüzet a méhek elé, hogy frissebben gyűjtsenek, hordjanak.

Csizmánk alatt a fű, megleljük a csordahajtó utat, poroszkálunk e szép hazában, hosszú utakon, örömest nézve a sárga bokrok ágait. Virágot tart az ág, igaz-e? Messzebb, a falu kertjeiben fóliasátrak látszanak. Ilyenkorra már elkészültek a pásztorbotok, ganajlében értek, abban fürödtek két napig. Hozzálátni a legmegfelelőbb fa kereséséhez most is jó lenne, de nem vagyunk az őrzések, a legeltetések korában, az ártatlan huncutságok, mulatságok és obszcén álmok idejében sem, kiment a divatból az a régi kihajtás, azért érdemes lesz mielőbb megnézni a páskomot, hátha előtűnik hirtelenjében minden, hátha megtaláljuk az ottfelejtett ostort.

Bennünk-e a pásztor?

 


Tamási József: Rakaca

Velencei tópart, reggel hat óra, napsütés, arcot simító enyhe szél, béke, csönd. Futom a szokásos reggeli távot, alig kilencszáz méter, éppen csak arra elég, hogy megizzadjak kicsit, és közben gondolkodjak az élet értelméről. Erről többen kérdeznek mostanában.

Mélyen beszívom a tavaszi levegőt, az orgona és a virágzó gyümölcsfák illatát. Igyekszem, hogy minél hamarabb elérjem a homokos parti sávot.

A futás végén egy emelvényen megállok, ilyenkor még nem foglalja el senki. Szuszogok, nézem a szél borzolta pici hullámokat. A hattyúk most ébredeznek, éppen tollászkodnak, a vízből felcsap egy-egy hal, talán rabol. A kinn ülő néhány pecás a nagy fogásban reménykedik.

 

 
Nagy Attila: A visszatérő III.

A mobil hangja ébreszti, nem nyomja ki, öt perc múlva úgyis újra csöng. Szemüveg után tapogat, papucsba bújik, félig csukott szemmel araszol a lépcsőn, nehogy az üvegajtó vagy a galéria oszlopa állítsa meg. Kába még az altatótól. Kávét tölt, fölbotorkál a hálóba, visszabújik az ágyba, kiissza a kávét, utána a bögrét maga mellé, az éjjeliszekrényre állítja, és várja a tiszta ébredést. Minden reggel.

Néha álmodik. Nagyokat nem mer, ezek csak vágyálmok, könyökvédővel, fekete klott anyagból. A tűzhelyet szeretné lecserélni, jó lenne elintézni, ha már a gázműveknél dolgozik. Kifestetné a konyhát, izgalmas szín kellene, étvágycsináló. Ezt képzeletben hetekig kevergeti, a gondolatai festékszagúak, egybefolynak, végül paca lesz belőlük, tintapaca.

 

 


Kukovetz Nana, A modell, 1919 előtt, Budapest, Kovács Ádám gyűjteménye

 

Anna! – a borízű hang kiáltására összerezzent a lány. Lelépett a zsámolyról, a festőállvány mellé helyezte ecsetjét és felsóhajtott. Elfordította szemét a falnak támasztott állótükörtől. Elszorult a szíve arra a gondolatra, hogy – mivel nem volt pénze modellre – ismét saját, túlságosan is jól ismert testét kénytelen lefesteni. „Zsánerkép női akttal” – állt a megrendelőcédulán. Örömmel töltötte el, hogy festményt rendelt tőle a jó nevű szegedi orvos, de jobban szerette volna, ha végre valaki más lehetne a modellje. Anna karcsú alakján táncoltak a napsugarak. A szemközti tükörre sandított, idegenkedve szemlélte tükörképét. Idegennek tűnt a terpentinszagú műterem, és saját, testét vizslató tekintete is idegenül hatott, amikor farkasszemet nézett vele. Enyhén előrehajtotta fejét, a napfényben megcsillantak a nyakszirtjén bodorodó szőkés hajtincsek. Érezte kontyba tűzött hajának a súlyát, kedve lett volna leereszteni, beleharapni az asztalon díszletként várakozó gyümölcsöstálon művészien elhelyezett, friss őszibarackokba és világgá szaladni.

 

 
Nagy Attila: Tűzmanók

Tiktak, tiktak, tiktak. Milyen hangosan ketyeg ez a vekker. Hány óra lehet ilyenkor? Felgyújtotta az éjjeli lámpát. Fél kettő. Rettenetes, még mindig nem alszik. Láza van? – tapogatta a homlokát. Nem kifejezetten forró, de akkor sem megy be dolgozni. Felszökhet, ami nem nátha, azt már influenzának nevezik. Ma nátha, holnap influenza, holnapután tüdőgyulladás, s mire észbe kap, le is mondtak róla az orvosok. Na, nem, ennyire azért ő sem könnyelmű. Nevessen csak a család. Mi sem könnyebb, mint nevetni, ha nem ömlik homlokunkról a verejték, orrunkból meg a takony, de úgy, hogy tulajdonképpen már csak a szájunkon át lélegzünk. Pedig ez veszélyes, mert ezzel állítólag csökken a vér oxigéntartalma, megzavarja a szívünket, emelkedik a vérnyomásunk, és még aludni sem tudunk rendesen. Ők bezzeg durmolnak, fülelt a szomszéd szoba felé, ahonnét felesége horkolása hallatszott. Most áldja az eszüket, amiért közös megállapodással külön szobába költöztek. Hogy mért? Tök egyszerű. A felesége erősen hortyogott, és gyűlölte a tévés focimeccseket, ő viszont imádta, de a hortyogást annál kevésbé. Emiatt örökké hajba kaptak egymással. A külön szoba óta béke honol közöttük.

 


Magén István: Missa Solemnis (rajz)

A csapatok azért még összecsaptak. Talán egyszerű szimpátiának köszönhető az elv, a pontos fény architektúra, lökdösődések és ficánkolások a szabad térben. Egyetlen elhamarkodott pillantás lelki erőszaknak tűnik. Az áldás évezredekkel ezelőtti üzenet, ismeretlen szabályok szerinti árnyék és fény, csak tudni kell olvasni. Emlékszem a kecskelábú asztalkára, a rézmetszetekre, csapatostul voltak jelen, melyeket új akusztikai kombináció szerint raktunk össze, képzeletbeli hotel gyerekes eljárásokkal. Szerves tartozéka a szépségnek, mely hibának is nevezhető.

 

 

 

Az intenzív osztály gépei csendben tették a dolgukat. Miközben az ágyon feküdtem, mesterséges altatásban, a lélek titkos útjait jártam.

 

Kékesi aznap tíz perccel korábban ment el a munkahelyéről. Be kellett mennie a gyógyszertárba, és utána el kellett gyalogolnia a lakásába, ami már egy ideje üresen állt.

Majdnem egy éve történt a dolog. Miután mindent elintézett, amit ilyenkor szokás, még le kellett mondania az újságot, a tévét, és a telefont.

A gyógyszertárba is e miatt ment, mert azóta gyógyszert is szedett. A gyógyszerésznő mindig nagy szemeket meresztett rá, amit Kékesi nem tudott mire vélni. Már nem volt fiatal, és volt néhány kellemetlen esete a nőkkel.

 

 
Bakay Péter tollrajza

 

Nekem ne büszkélkedj azzal, hogy még a Halloweent is milyen jól megoldják odaát.

Ráérnek, na. Piszok sok idejük van az embereknek, mert a kormányok jó ideje mást se tesznek, mint szétosztják azt a munkát, amit a robotizáció meghagyott. Te is tudod, hogy picsányi részmunkaidőkkel szúrják ki az emberek szemét, már akiét lehet.

Mert itt nálunk nem lehet, itt túlórára van feliratkozva mindenki, és arra büszke, hogy csak alva látja a gyerekét. De nem baj, majd az anyák elmesélik az apáknak, milyen is volt a gyerek. Majd, ha megöregszenek, és lesz idejük beszélgetni. De lehet, a várható élettartam ezt is megoldja, nem úgy, mint nálatok. Minek is beszélgetni kettecskén, ha nincs miről. Minek ezért osztogatni a drága nyugdíjakat.

 

 

A hőség szinte elemel az úttesttől, harmincöt fok csak árnyékban van, a piros lámpánál a kereszteződésben, ahol az aszfaltcsíkok összefutnak, kiszélesednek, lehet tán ötven fok is. A menetszél sem hűt most, úgy ölel át a légáramlat, mint láztól átizzadt forró paplan. A bukósisak legfőbb haszna ilyenkor, hogy legalább napszúrást nem kapok.

Megállok egy boltnál, tejszínhabot, dobozos jégkrémet veszek, és csak reménykedem benne, hogy a csomagtartóban kibírja a rövid utat, és még fagylalt állagú lesz, mire megérkezem.

Esztelen ötlet ebben a kánikulában kimozdulni a lesötétített lakásból, de barátnőm hívott egy kis beszélgetésre, s hogy mindenképpen elcsábuljak, némi sült csirkét és salátát is beígért. Ezért a fagylalt és a tejszínhab: bebiztosítom magam, hogy desszert is legyen.

 

   Mivel már elég régen vagyok fiatal, kitapasztaltam, hogy van az évnek egy különleges, rövid időszaka, amikor egyszerre érzem a női létezés minden gyönyörét, s ereimben lángvörös lobogással forr a szerelem... Nincs naptárban előre bekarikázható terminusa, kiszámíthatatlan, mikor köszönt be, hirtelen zúdul rám. Elmondom, talán felismered te is.

 

 
Orbók Ildikó: Pillanatnyi

Idén csúf járvány uralta éjjelünket – nappalunkat. Az orvosok tanácsára az államvezetés komoly kijárási tilalmat vezetett be. Világszerte kegyetlen megszorításokkal védekeztünk, és védekezünk ma is. Országhatárok zárva, repülőjáratok szünetelnek, ám legfájóbb számunkra, hogy magunk is betettük az ajtót, ki sem mozdulunk a négy fal közül, ha nem kényszerülünk rá. Élelmiszer, gyógyszer egyetlen séta alatt beszerezhető, jószerével helybe is hozzák, így önkéntes áristomunk igencsak megviseli ébrenlétünket. Az éjjelünk sem telik nyugodt pihenéssel, sűrűn fölriadunk, ilyenkor nehezen alszunk vissza. Hajnalban kivet bennünket az ágy, odakint szuroksötét, mi meg kávézunk, szinte szótlanul. Esztendeje még kávé mellett elcsevegtünk, mi legyen ebédre, ezzel kezdtük, s ebből adódott aztán reggeli föladatom, a bevásárlás. A bolt közel van, onnan gyorsan vissza lehet térni, de a piac már kedvesebb világ számomra! Maga az oda-, visszaút is tartogathat csodás találkozókat, de a piacon mindig találkozni kellemes ismerőssel, régi osztálytárssal, lassan nagyszülői sorba forduló diákjaimmal. Eltraccsolgatunk, de kezdjük bármely témával a beszélgetést, gyorsan bekövetkezik a váltás, hogy vannak a gyerekek, hát az unokák?

 

Karácsony előtt leginkább arról volt szó, hogy idén többeknél, így nálunk sem lesz személyes találkozó, mert a járvány elzárja az utat. Azzal nyugtattuk magunkat, nem a hatalom rideg parancsa, hanem józan eszünk diktálja, hogy maradjon fészkében kicsi és nagy, mert így nyugodt a lelkünk, megteszünk mindent annak érdekében, hogy egészségesek maradjunk.

 

 


Fotó: Móricz Csaba

 

A nő összegubbaszkodva alszik a körúton az egyik padon. Inkább őszi, mint téli kabáttal van becsavarva, január közepén. Senki sem figyel rá, pedig mindennap ott van, vagy ébren vagy alva. Amikor alszik, néhány kilónyi batyuja a párnája. Ha ébren van, akkor a cucc mellette a padon. Nem kéreget. A kukában matat, semmit nem talál, csak néhány üres sörös- vagy kólásdobozt. Mindegyiket a szájához emeli, csöpög bele néhány csepp. Úgy kortyolgat, mint a madarak, aprókat, csámcsog az ízeken, hol édes, hol keserű a csepp, nem zavarja, lehetne akár sós is, vagy savanyú, csak csöpögjön már valami, de nem csöpög. Megy a következő kukához. Lehajol hozzá. Előbb figyelmesen belenéz, nehogy megvágja egy törött üveg, azután kivesz egy papírba csomagolt félszendvicset, komótosan bánik vele, nem kapkod, szép lassan kicsomagolja és mint az éhes állat, két-három nyelet, igen, nyelet, mert nincs foga, csak éhe, meg szomja.

 

 
Fotó: Móricz Csaba

 

Mamikám, van olyan az életedben, amit utólag megbántál? – kérdezi váratlanul Rozi. Az unokám gyakran meglep engem. Felpattan a hintaágyból és vár. Felhúzott szemöldökkel, szúrósan néz, csípőre tett kézzel.

Mérlegelem a helyzetet, ködösítés kizárva. A tizenhárom éves, vörös copfokat röptető, megszámlálhatóan végtelen szeplő birtokosa választ követel.

Nem kell ám anyukádat utánozni, terelem a szót ügyetlenül. A te lányod, vág vissza, és máris kuncsorog tovább. Az a házi magyarból, hogy felkutassunk egy történetet a családban, amit homály fed. Mamika, veled annyi minden történt, volt vagy ezer tanítványod, dörgöli a cipőjét a papucsomhoz.

Kis zsaroló.

Biztosan eszedbe jut valami, kérlel tovább.

Szégyenfolt, amit kitörölnék. Jó kis feladat. Honnan veszed, hogy történt velem ilyesmi, bújnék ki, próbálkozom.

 


Fotó: Hegedűs János

 

Józsi nagybátyja a nappaliban alszik. Részegségét most heveri ki. Zenész, aki tegnap este játszott, és többet ivott a kelleténél. Józsi kénytelen ezt a kellemetlen italszagot elviselni. Imre nővére, Mária arra kérte a fiát, hogy kísérje haza Imrét. A neje már biztosan aggódik érte. De Józsi nem akarta hazakísérni, hiszen Imre lábra sem tud állni. Először józanodjon ki, gondolta Józsi. Így hát várnak. Addig tévét néznek kettesben. Egyszer csak a tévés szoba előtt megáll Imre.

– Hol vagyok?

– A nővérednél. Mária vagyok. Nem emlékszel?

– Ja, persze.

– Tegnap este játszottál.

– Igen. Most már emlékszem. Hol a gitárom?

 


Jean-Antoine Watteau, A mormotás fiú, 1716, Szentpétervár, Ermitázs

 

Beethoven dalára gondolok, arra a dallamra, amelyet, ha egyszer meghall az ember, soha nem felejt el: belekúszik a fülébe, a zsigereibe, s aki hallgatja, eggyé válik a zenével.

 

A dallam disszonáns hangjai már messziről megütötték a fülét. Mintha nem is zene szólt volna, hanem valami keserves nyöszörgés. Nyikorgó-tekergő hangtöredékek kúsztak feléje a domb mögül, a szél hol felerősítette, hol elhalkította őket. Kintorna! – ötlött eszébe a szó, amelyet nagyszüleitől annyiszor hallott, de még sohasem látta ezt a furcsa nevű eszközt. Óvatosan lemaradt egymással beszélgető testvéreitől – szerencsére senki sem vette észre távollétét – és átmerészkedett a domb túloldalára, hogy közelebbről szemügyre vehesse a hang forrását. A futástól kimelegedve megállt a domb aljában és körülnézett.

 


Bálványos Huba: Kisgyermek 

Sötétben botorkáló szerzet, ki vagy? Ja, magam. Néha tisztáznom kell alapvető kázusaim árnylényemmel. Nem ittam sok sört, igaz mindegyik mellé társult egy kis gyorsító, de az tegnap volt. Ma már ma van. Hazaérek, a kulcs akadozva fordul el a zárban, az elvarázsolt kastély fahéj illatával fogad, s zár méhébe. Villanyt gyújtok, belebámul elégedett képem a falitükörbe, mormolom a varázsigét:

 

Hol itt a fekete kefe?

Hol itt a fehér kenyér?

Hol a zöld föld?

Hol a kék ég?

Hol itt a darázs Balázs?

Hol itt az alibi Tibi?

Hol az anya banya?

Hol az apa kapa?

 

És sorba előpattannak ők a végtelen tükörből. Rita kisiet a konyhába, Balázs, Tibi kérdőn rám bámul − Apa, hoztál valért? („valami érdekes” az ő nyelvükön.) Nem hoztam valért, biztosan ettetek elég nyamit ma már. Rita jön vissza, körözöttes kenyeret nyom a kezembe, melynek fahéjas az illata. − Nem kaptak ma valért, elfelejtettem venni, nem káptalan a fejem, mindig nekem kell észbe tartanom a valért meg mindent...

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal