Videó

Budapest-töredékek: Jónás Tamás Somlyó Zoltán Megbeszélések az istennel c. verséről




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

10.

 

És mégis a holtak látnak többet… Én önként hulltam hamvaimra, amikor érte imádkoztam. Fenébe a boncasztallal! A holtakat többé már nem vagdoshatja semmi, a lelkek túlélik a halált. Vakon hittem, hogy oka volt elvesztenem a színlátásom, de mekkora egy kretén voltam. Nagypéntek estéjén döbbentem rá, hogy mindvégig… Én sosem láttam. Isten helyében szakadatlan okádnék magamtól. Gyomrot forgató egoista, ostoba egy véglény vagyok.

 

Occam még éjfél előtt meghalt.

 

Órákkal korábban úgy ültünk a tóparton, mintha a történet végére száz évet kellene várnunk. Illatos virágszőnyeg – Nonnea pulla – hullámzott bokánk körül, a nap pedig egyre közelebb süllyedt a horizont csobogó vizéhez. Mennyei érzés volt, varázslat, ám még egy hulla is láthatta volna, hogy csak olcsó giccsparádé – de én még ahhoz is túl együgyű voltam.

Kábulatomban a szirmokat tépkedtem, míg Occam rövidre vágta a hajam. Bárcsak borotvát is vittünk volna, bár érthettem volna, mi Occam borotvája...de egy tudatlan, idióta pöcs vagyok.

Occam, milyen színű a naplemente?

Mint te.

Hullazöld?

 

 

Aknay Tibor: A harc vége 

Valószínű, az alábbi história újból rossz fényt vet rám. Mentségemül szolgál, kora gyermekkorom egyik gaztette…

Szülővárosomban nagyívű építkezés kezdődött, amelynek áldozatául esett a Karmelita templom mellett megbúvó réges-rég nem használt temető. A bőgő-brummogó, kopott-testű, füstös munkagépek kiforgatták sírjukból a holtakat.

 

Irtóztam a tömény gázolaj-szagú, fém-őshüllőktől. A melósoktól ugyanúgy. Valamennyit áporodott, savanyú húgyszag lengte körül, pofázmányuk borostás, úgy néztek ki, mint a falkába verődött, a kiadott ukázt ellenvetés nélkül végrehajtó Lenin-fiúk. Ráadásul ostobák, mint az állatok... (Akiket csodáltam: bűnözők, cigányok, őrültek…)

 

 

 

(1.)

 

Meg kellett értenie, hogy a világ másképpen működik, mint ahogy elképzelte. Eleinte élvezte a korlátok nélküli időt, de ahogy múltak az évek, egyre gyorsabban teltek a napok. Azt vette észre, hogy bár, semmi dolga nincs, a napi teendőkre sem jut mindig ideje. Reggel felkelt, megmosakodott. Minden másnap megborotválkozott. Már nem nőtt olyan gyorsan a szakálla, mint régen. Bevette a gyógyszereit. Ha volt kedve, akkor megreggelizett. Tojást evett, és vajas kenyeret. Ritkán szalámit. Már nem is kívánta annyira a húst. Hetekig elvolt nélküle. Ha jó idő volt, kiment a parkba, leült egy padra, és olvasott. Nézte a gyerekeket, ahogy szaladgálnak a réten, élvezik a szabadságot. A játszótér felől gyerekzsivaj, óvódás csoport érkezett. Néhány éve újították fel, és a legkorszerűbb játékokkal volt tele. A domboldalra csúszdákat építettek, amit nagyon élveztek a kicsik. Elhatározta, holnap is kijön. A könyv olvasásával lassan haladt, már a szeme nem engedelmeskedett úgy, mint fiatal korában. Letette maga mellé a padra a könyvet, és becsukta a szemét. Volt egy visszatérő álma. Egy erdőben keres menedéket, és észrevesz egy hasadékot, ahol elrejtőzhet. Bebújik a nyíláson, és meglepetésére egy barlangba jut. Hallja, ahogy odakint léptek döngenek, nehéz bakancsok tapossák a kis ösvényt. Vezényszavak hallatszanak, hol távolabbról, hol közelebbről.

 

 

 

Kelebi Kiss István: A gyermekkor vége

Réveteg Rajmund, okleveles zanzásító fáradtan meredt a monitorra. Irodája csendjét csak a plafonon vibráló neoncső zúgása bolygatta meg.

Innom kellene egy kávét – gondolta. Rengeteg a munka, ma is muszáj lesz túlóráznom. Az a sok történet, esemény, gondolat, amit még ma zanzásítanom kell… Tovább mélázva eszébe jutott a zanzásítási szaktanára, aki gyakran mondogatta neki: „Rajmund, fiam, ne hagyd magadra gyűlni, tudod, amit ma megtehetsz…”

 

Ennek fényében Rajmund nekiveselkedett. Hagyta a kávét, majd később iszik. Úgy tervezte, megcsinálja a munka harmadát, majd csak utána visz be némi koffeint. Két harmadnál aztán esetleg kimegy, hátha lesz még itt valaki, aki szintén túlórázik és dohányzik, mert akkor lelejmolja az illetőt egy szál cigivel. Na, majd meglátjuk, húzta el a száját és elővette a következő aktát. 

 

 

 

7.

 

Az első után rám legyintettek: majd a kemo kinyírja a többit. A kemo valóban kinyírná… Occam-ot. Úgyhogy a műtősnő tálcájáról felkapom a legelső eszközt, amit csak érek – Resano porcolló –, és úgy ragadom meg a markolatát, ahogy a rák Occam szegycsontjáét, aztán gyilkolásra kész állítom a szakorvos kulcscsonti mélyedéséhez.

Szétszedem a subclaviádat. Aztán az övét, meg az övét, és mindenkiét. Mert nincs különbség. A rák ugyanígy zabálja át magát ereken, lágyszöveteken, csontokon. Ti vagytok a gyilkosok, nem én.

Harapós a kis hölgy!

Nagyon óvatos vagyok, amikor olló van a kezemben. Mindig csak annyit vágok, amennyi a látszathoz feltétlenül szükséges. Szerencsém is van. Az arcvonásaim finom és nőiesek, az embereknek sosem jut eszükbe rólam semmilyen brutalitás.

De Occam megér ennyit. Mindent megér. Hét metszet és hét óra. A szakorvos bőrén hét varrat.

 

 

Az Intézmény előcsarnokából balra fordulva a tolóablakokhoz juthatunk. Jobbra az emeletekre nyomuló lépcsők töltik ki a teret. A gyanútlan ember ezt a szerkezetet, vagyis a lépcsőket csak nagyon nyomós ok miatt hivatott használni. Az emeleteken találhatóak ugyanis az ügyintéző irodák, az intézmény ápolói és nővérei, valamint a vezér emberei és az igazgatóság. Liftet anno nem építettek be. Egy, nem volt rá igény. Kettő, a tervezőnek nem jutott eszébe. Három, a pénz elúszott a megrendelő és a kivitelező megmondható emberei között.

Amikor kiírták a pályázatot, a páciensek kilencven százaléka tréfának vélte, azonban hamarosan kiderült, hogy a fele sem tréfa, az intézményben komolyan gondolták az új tagok, kezdő és nemrég befutott művészek felvételét a Zárt Osztályra. A pályázat feltételei között azonban, mint később kiderült, felületes munkavégzés, netalán szándékos mulasztás miatt, egy igen fontos tétel nem szerepelt. A pályázatra benyújtott kérvény és anyag átadása pillanatában, a páciensnek rendelkeznie kellett egy olyan alkotással, amelyen éppen dolgozik. ZÉnek, a költőnek sajnos nem volt ilyen verse. Keserű mosollyal és szájízzel fordult el a hármas tolóablaktól.

 

 

 

A téma, ami a parkokban, mezőkön és máshol a természet lágy ölén hever – vagy éppen álldigál – a fű és annak babusgatása.

 

Meg nem erősített hírek szerint eredménnyel zárult egy évtizedek óta titokban folytatott kutatás, amiben több ország neves tudósa, nem csekély anyagi forrás kimerítésével vett részt.

Évek óta törte a fejét a tudóstársadalom azon, hogyan lehetne boldogabbá tenni a füvet. Mert milyen élete van egy fűszálnak? Sanyarú. Onnan kezdve, hogy kihajt a földből és nőni, növögetni kezd, semmilyen kényeztetésben nincs része. Pedig köztudott, hogy az mennyire fontos az egészséges testi-lelki fejlődéshez.

Csokoládéval nem kedveskedhetünk nekik, új ruhát sem kaphatnak. Egy nyavalyás Karib-szigeteki kiruccanással sem tudjuk vigasztalni őket. Még arra sem vagyunk képesek, hogy elintézzük, ne azután süssön rájuk a Nap hétágról, miután tövig lekaszálták őket. Az meg egyenesen bűn lenne, hogy füvezésre biztassuk bármelyiküket.

Ám ez megváltozik ezután!

 

 

Magén István: Dimenziós minták

1. Huszonnégy órára tervezek. A testek, vagy test nélküliek, a  végtelenben forognak. Az ujjaim tudják, mit kell tenni, rajtuk keresztül látok. Ha az elmélet helytálló, talán megírom a semmi történetét. A testek megrázzák a fejüket, és hevesen ölelnek. Fiatal erdőket látok, meg jóindulatú körtefákat. 

2. Számottevő a tárgyak bölcsessége. Mindenki szégyenkezik előttük, aki nem tud a helyzetén változtatni. Papír fecnikre írok, a foglalkozásom: önismeret. A csészémben kávé, 50 oldal terjedelemben. 

3. Bizonytalanul kotorászok a kabátujjamban, a jelzett tárgyból sorozat készül a belvárosi ház emeletén. Rugalmas, világos, látszik rajta, hogy sikeres lesz. A kávé olyan, mint a teniszlabda, pattog, pörög, csak demokratikus környezetben használható. Fortyog, csörög, bugyborékol, mint a gyerekjáték. 

 

– Minek bőgsz?

– Tudja azt maga jól, mér’ nem hagy?

Ne bőgjél, úgy sem mégy el.

Hagyjon békibe’!

Eredj, takarítsd ki az állatokat.

Utána elenged?

Nem mégy sehova...

A nagydarab, zsíros arcú ember a szín árnyékában ült valami öreg alkalmatosságon, hogy pad volt-e vagy valami iparosnak a munkájához való eszköz, nem tudta senki. A férfit nem is érdekelte, a lábát átvetve rajta karcolászott valamit a körmével.

Nem mégy sehova, eredj a dolgodra. – vigyorodott el.

Maga nagyon gonosz ember, meglássa, az Isten megbünteti magát, amiért nem enged elmennem.

 

 

Lefekszem ide, kényelembe helyezem magam. Nem jó. Feküdjek a hasamra, és fordítsam oldalra a fejem.

– Nem kellene levetkőznöm?

– Nem. Arra semmi szükség. Csak feküdjön nyugodtan.

 

Teljesen ellazulok. Percekig nem történik semmi. Nem tudom, mire várok, csak szeretném, ha elmondanák, mi fog történni, mert szeretem tudni. Nem voltam még ilyen helyzetben, emlékezetem szerint. A mikor beléptem a szalonba, kedves, mosolygós embereket láttam. Beszélgettek, olvasták kedven folyóiratukat, láthatóan jól érezték magukat.

 

4.

 

Apró szúrás. Meghatározhatatlan mélységben, detektálhatatlan időben. Csak a szín az, amit sosem felejtek már el. Egy angyal, akinek méregzöld íriszcseppek pettyezik keserű csokoládé tekintetét. Volt már holtmerev a pupillám, akkor vesztettem el a színlátásom. Occam szeme sosem lesz szürke, akkor sem, ha a körülötte szakadozó világ most már végérvényesen is az.

A tűz fekete, a hulla szürke, ahogy betolom a sütőbe. A forróság sokszor olyan heves kín, hogy jéggé hűti a bőröm.

Mindig ott találom magam. Mindegy, hogy negyven méter magasan vagy a halál után, lent a hóban; a mamuterdőben, ami elvette a látásom. Megfagytam. Többé nem éreztem az elmúlás tüzét, csak fekete színét, az olló benyomatát az ujjaimon.

 

Néha érzem még a szúrás helyét. Legbelül van, a hetedik terem nászfalán, ahova Occam-mal felfúrtuk első közös virágszedésünk fotóját. A képkeretet ő választotta, vörösen izzó pillangószárnyak – azt mondja, de én csak épp-barna árbócokat látok, ahogy a vihar épp fordítja. Ennyi erővel koncentrációs tábor szögesdrótjai is lehetnének.

 

 

Valóban azt hittük, hogy van időnk. Azt gondoltuk, ükunokáink, netalántán unokáink sorsa fog így véget érni. Mi még igazán hittünk abban, hogy messze van a vég. Saját felelőtlenségünk volt a zászlónk. Hittünk az eldobható palackokban. A földgázban, ami évtizedek óta ég egy kráterben. Az olajban. Irakban. Amerikában. A katonákban, akik ha baj történne, majd kötelességből megvédenek minket. A biztos munkahelyekben is hittünk. Az iskolában. A jövőben. Magunkban hittünk. Benned. És bennem. A legnagyobb tévedésünk volt, amit csak elkövethettünk.

A figyelmeztető jelek az orrunk előtt voltak, mégsem vettük figyelembe egyiket sem. Szőnyeg alá söpörtük a ciklikus evolúció fogalmát, emberi csontvázak és találmányok régészeti leleteit a pleisztocénből, atomrobbanások tízezer éves nyomait Indiából. Saját ciklusunkat hittük egyetlennek. Sok vallásunk volt, mégis az emberiségnek egy istenhite maradt csak: saját maga gőgje.

 

Magén István: Láthatatlan dimenzió

 

Vigadjatok, és tegyétek a földre a kezeteket, hogy felmenjek, és álljak a kaputokban, reggelig.

Mitológiai lények jelennek meg ott, ahol a lény, akire ránézünk, mindig újabb és újabb oldaláról mutatkozik meg. Az ősjelenségeket tárgyakként szemléljük, kritizáljuk őket, hogy visszataláljanak. Holnap valami történni fog velünk itt, vagy ott, azon a helyen, ahol iszonyodnak, ahol lehetetlen megbocsátani. A helynek egy meghatározott részén, ott ahol a dolgok alázattal mennek végbe, a fiók mélyére temettem egy fekete-fehér képet. Festünk, érdeklődünk, a gépkocsink forgalmi engedélye meghatározott időre szól, az emóciók felületesek. A hagyomány megismerésére, megjelölésére, háromszöget, rombuszt, trapézt használunk keretként. Híresek, szeretik a napfényt, rágják a szájuk szélét. A vágy, a vágy szelleme, a szárnyas ajtó mögött térdel, a szavunkba vág, eltipor, terjeszkedik, és így tovább. Az igazi, magasabb rendű emberi kapcsolatokat bedarálják, kolbászt főznek belőle, idegesen és tapintatosan félrefordulnak. Emberi tapsvihar tör ki az üresen kongó folyosón. Feljön, anélkül hogy észrevennék, befizeti a kiszabott összeget, és mámorosan távozik.

 

 

Adrian Ghenie: Self-Portrait, 2017

Úgy érezte, mindent elrontott. Egyetlen mondat, és elszállt a több hónapos küzdelem eredménye, szertefoszlott a remény. A jövő bizonyosságát felváltotta a jelen reménytelensége.

 

Kikészítette a gyógyszereit. Minden reggel legalább egy marékkal kellett bevennie, hogy életben maradjon. Az egyik pirula hiánya heves szívverést, magas pulzusszámot eredményez, ha egy-két szemmel többet vesz be, leállhat a szíve. Azon gondolkodik, melyiket válassza. Talán, ha egy marékkal bevesz belőle, lassan, de biztosan megáll a keringés, és öntudatát veszítve lépi át a másik világ küszöbét. Máskor is volt hasonló helyzetben. Nem volt kedve az élethez. De nem volt bátorsága hozzá, hogy kilépjen ebből a dimenzióból, és új, ismeretlen világba jusson. Biztosan gondot okozna az alkalmazkodás. A várakozás a legnehezebb. Mindig csak várni valamire, vagy valakire. És a bizonytalanság, eljön-e egyáltalán, amire várunk, aminek szükségét érezzük? Mi is az, valójában? A sorsunkat mi határozzuk meg, csak rajtunk múlik, milyen életet élünk. Mondják a pozitív gondolkodás hívei, akik még nem éltek meg tragédiákat, nem kellett nélkülözniük, rettegniük attól, hogy képtelenek alkalmazkodni a megváltozott létfeltételekhez. Még hogy magam irányítom a sorsom. Gondolatait az asszony hangja zavarta el.

Mit csinálsz, Lajos? Normális vagy? – ordított rá, amikor meglátta a kezében a marék béta blokkolót.

 


Kühnel Szabó József: Madarak

Ablakom párkányára szállt egy madár, ragadozó lehetett, mert erős csőrével egyre hangosabban kopogtatott, majd betörte az üveget. Kénytelen voltam ablakot nyitni, nehogy felébredjenek a gyerekeim, meg a szomszédok. A madár eszelősen sikoltozott, mintha a maga módján parancsolt vagy kért volna. Hirtelenjében ajtót nyitottam, a madár néhány méternyit repült aztán megint cserregett, csak akkor hagyta abba a kegyetlen hangokat, amikor a nyomába eredtem, ha merészeltem pihenni, egyből rázendített, ez elég nyomós okot szolgáltatott az álombeli úthoz. Repült mendegéltem, mintha a szír fennsík előtti homokos térségre kerültünk volna. Egy sziklás hegy lábánál vak, tízéves forma kisfiú énekelt. Megrázó élménynek hatott a vak gyermek kezét előretartva hibátlanul énekelte a La Manche lovagja c. musicalből az Álom c. dalt.

 

 

1.

 

Magam vágom a hajam, és ez nálam elvi kérdés. Az ollóm épp úgy csattog a saját fürdőszobámban, mint a boncteremben. Naponta több halottban is megmártom, na, nehogy már egy fodrász csonkolja az én hajamat… Öntömjénezés volna, magamutogató hedonizmus. Bár a homoszexuálisok szeretik az ilyesmit. A feltűnést, a provokációt mindig és mindenhol, hogy állandóan szembesülniük kelljen azzal, ahogy nem fogadják el őket.

Én boncmester vagyok. És homoszexuális.

Én más vagyok.

 

A hajam szőke és hosszú. Nagyon óvatos vagyok, amikor olló van a kezemben. A szerveket úgy kell felbontanom, mintha gép szeletelné, bár én jobb vagyok. Mindig csak annyit vágok, amennyi a látszathoz feltétlenül szükséges. Ne túl rövid, ne túl hosszú. A gépek olykor mohók, én sosem esem ebbe a hibába. Szerencsém is van. Az arcvonásaim finomak és nőiesek, az embereknek sosem jut eszükbe rólam semmilyen brutalitás. Pedig brutális a kézi munkám, és olyan kemény vagyok, hogy ha be akarok hatolni…

Tükrökkel veszem körbe magam, az eszközömet villantó fény éle vágja át a bal kamrát. A szív közepében vajúdja magát újszülötté minden késztetésem, mi épp itt veszik. A fekete lyukba szoborlélekkel hatolok, determinált művésziséggel. A hetedik terem van elzárva, a beteljesületlen álmok szülőszobája, a bal kamra legbelseje, és a világon csak egyetlen kulcs nyitja.

A kulcs én vagyok. A szív egyre szűkülő termek sora.

 

Mielőtt elképzelem magam rövid hajjal, leteszem az ollót. Annyi minden mást kellene még elmetszenem. Nick Cave: Death is not the end-jét hallgatom. Ömlengés, magamutogató heroinizmus. Huszonhétszer szúrja a vénámba, hogy a halál nem a vég. Meg tudom érteni. Az ébredés utáni első négy percben én is ennyiszer mondom el a tükörnek, hogy nő vagyok. A megcsonkolt igazság aztán bifurkációvá bontja az utat.

A keresztutak úgy jönnek létre, ahogy az ember tánclépésekké lágyul. A kígyó kettőzött nyelve is csak egy szerencsétlen helyzet, mert a foga így is, úgy is behatol. És a méreg – akár a himnikus heroin – ezután két biokémiai utat választhat magának. Orgazmus vagy halál.

A húsvét hétfői legelső kliensem a halálba halt bele. Én az orgazmusba fogok. Ő még feltámadhat, én minden isteni beavatkozást homlokegyenest elutasítok. Könnyen jött narcizmus volna.

 

Harmadnapon aztán én is bevallom magamnak, hogy a halál mégis, igenis a vég. Aznap a reggeli fénnyel élezem képzeletem, és a tükör rövid hajúnak mutat majd, az ollót ezután hegyesen tűzöm a sercenő szövetekbe. Napfénytől fog szikrázni a terem, akkor is, ha a legbelsőnek sosem lehet ablaka.

Vagy biblikus mítosz marad az egész... minden utópisztikus álmot boncolló hasít majd örökké laffogóvá. Ollók rémálma volna az irreverzibilis végzet. Pokolba veled, Nick Cave!

Az igazi jósok sohasem szúrnák magukba a tiltott gyümölcs oldatát, mégis tudnak a fa levéltenyereiből olvasni. Így találkoztam anno Occam-mal.

 

Szokásához híven ma is rohanással indult a reggel. Pedig szinte mindig hajnalban kel, mégis mire eljut a gyerekkel az óvodába már olyan szoros az idő, hogy csak futva éri el a fél nyolcas buszt. Még szerencse, hogy rugalmas időben dolgozik, s ha késik máskor ledolgozhatja. Erre adódik is épp elégszer lehetősége.

Ma még futva is csak a busz végét látta, ahogy a megállóból komótosan kifordult. Sebaj. Felszállt egy másik járatra, s kiment vele az erdő széléig. Többször tette már így. A Kartács utcán szokott leszállni a lakótelepiről ilyenkor, s innen az erdei körúton a tízessel ment két megállót, azután már csak egy röpke séta várt rá, hogy beessen a gyárkapun.

 

Híreink.

Egy fiatalokból álló banda az éj leple alatt megrongálta az 51. kerületi Bogyó utca 6. szám alatti ház utcafronti falát. A repedéseket hézagpótló anyaggal szakszerűen betömték, bevakolták, elegyengették, majd a teljes felületet a ház eredeti színével megegyező, fehér védőfestékkel lekenték. A kerületi önkormányzat feljelentést tett ismeretlen elkövetők ellen vandalizmus vádjával. A képviselők szerint az épület így már nem illik bele a városképbe.

 

 

Ráczné Kalányos Gyöngyi: Mesterségek teknővájók 

 

Gyere, Luca elmegyünk a teknővájó cigányhoz, nem hallgatom tovább a történeteteket, amiket ezerszer hallottam már, a múltkor, igen, drágám, azért üvöltöztem a telefonba, mert megakadtál az írásban, paprikát vágtam és te csak mondtad, mondtad, és nem bírtam már. Beszéltél volna úgy, mint egy kurva, vagy mint Pipi néni. de te kerested a körmondataidat. Hülye vagy fiam, – azzal Márk szandált húzott és egy fehér lengatyát. – Megyünk a Cigány Ferkóhoz és kész.

 

 

Az öreg a kukoricagóré mögül tántorgott elő. Ferkó háza pici volt, fehér, de arra ügyelt, hogy az alap stabil legyen, a falak vastagok, szóval volt pénze az öregnek, és cigángógyija. A prosztatájával volt valami gond, mert időnként nagy folt, mint valami rózsa, terült el a gatyáján. Természetes volt ez, nadrágot cserélt. Nem volt nagydarab, az a normál konfekció. Felesége, Marisom nokedlit szaggatott a forró vízbe, mire eszembe jutott, hogy nekem is jól jönne most egy nokedliszaggató, mert nincsen. Arcán verejtékcseppek nyíltak, mint hajnali pára, síkos volt az arca, vékony, szikár cigányasszony alig mellel, kendőben és egyenes háttal állt, fel sem nézett.

 

 

 

Lefagyasztott szene, kitárulkozó szólamok. Mágia. Olvad a levegő is, de a Carmina Burana csodálatos tonalitása mindenen áthatol, és lecsap érzékeimre. Te jutsz az eszembe, mint most már mindörökre emlék. Fülembe csengenek az édes szavak, hozzá nem illő mázzal hitegetve, csak az illendőség kedvéért hallgatok. Kórus zengi ütemesen a dallamot, hozzácsapódik a vágy, és mindent elsöprő szenvedély kiált tárgyiasult jelene után. Nem érdemled meg, hogy könnyet ejtsek érted. A zenei alázat hiányzik, a másik érzései iránt, a megszólaló harmóniák iránti tisztelet. Végigszánt rajtam a kórus, atonális vízió.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal