VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Nem téphető és nem szakítható el, nem érvényes az általános tétel, az elbeszélés, hogy Isten angyalt szült, és az dalol Isten helyett. Azt kell mondanom, hogy gyakran fordul elő, többféle jelentésű és ellenszegül a tanításoknak. Kiirtja az eltévelyedőket, mindenféle indítékokkal, olyanokkal, amelyeknek különben semmiféle jelentőséget nem tulajdonítanak. A gerincoszlop elhajlik, a medencecsont háromszögletű, a fenék rombusz, a nemi szerv delta, a has ovális. Fontos feladata van, lyuk keletkezik és abból seb és genny és vér és imaház és ájtatoskodás. Úgy állok a teremtményeim között, mondja, hogy a tekintetem világos, olyan, mint két egymással szembeni gólyáé. Nőt teremtek, megállok előtte, indíttatva érzem magam, bűnbe esek, mert „olyan” nőt teremtettem. Felette áll a dolgoknak, ami létrejött. Semleges embereket képeztek ki, ez lesz a legerősebb alakulat, jártasak, és akiknek szükséges, megerőltetik magukat. Hajlongnak, és velük együtt valamennyi bálvány sírva fakad, és elutasítja a jeleneteket, melyeknek a magyarázata végleges.
Rögös volt a leszállás. A végén kicsit megpofozgatta a saját arcát, hogy biztosan ébren volt-e. Nem ijesztette meg különösebben a helyzet, de nem szívesen élte volna újra át, ráeszmélve, hogy csak álmodta az előző alkalmat. A szedelőzködés és leszállás már nyugodt hangulatban telt. Minden utazás előtt félt, hogy időben elindult-e, hogy minden irat, és minden útközben fontos dolgot elpakolt-e; most már megérkezett a célállomásra, bármi probléma is merül fel, az már nem lehet az ő hibája. Ahogy éppen sétáltak ki a repülőtér kapuján, érezhetően egy újabb velős beszélgetés közepén voltak. – Folyton kritizálod mások hitét, világnézetét; de soha nem mondod el, hogy te miben hiszel. Talán félsz attól, hogy téged is méletatni fognak?
Az elmúlt héten, pénteken, volt Mikulás napja. Boldog ünnepünk volt minekünk, három kölyöknek, kicsi házunkban a Mikulás eljövetele. Takarítottuk, fényeztük, egyszóval pucoltuk cipőinket! Mikulás csak a jó gyerek takaros cipőjébe hoz ajándékot. Vagy virgácsot. A virgács szó nem járta a mi portánkon, csak a szakállas éjjeli látogató előtti napokban. Dió, alma, gurábli került a cipőnkbe, és soha virgács! Anyánk azonnali taslija pallérozott bennünket, hogy rendes emberekké legyünk, ha majd fölnövünk. Könnyes emlékről írok én most, szép és fájó története ez kisgyerekkoromnak. Nem sokkal karácsonyunk előtt esik a pravoszláv Szent Miklós napja. A pravoszláv világban, ez a legnagyobb ünnepek egyike. A Szvecsár! A házi szent ünnepe.
Montreal Kanada Európája. Az idelátogató alig tudja eldönteni, mi ejtette inkább rabul, mi tetszett jobban: a sétálásra csábító utcák tarka forgataga, a szuper-modern épületek monumentalitása, a táj pompája, a többnyelvűség, a híres-neves montreáli füstölt marhahús, a „smoked beef” íze vagy a műemléképületek gazdagsága. Noha összességében is lenyűgöző a látvány, amely a városnéző túra különböző pontjain a látogató elé tárul, a magam részéről mindenekelőtt az Oratory of Saint Joseph-nek nyújtanám a pálmát. A Mount Royal ékessége az Egyetemes Egyház védőszentjének, Szent Józsefnek a tiszteletére emelt Oratórium. Méreteiben is megbecsülést érdemel ez a 361 láb, azaz 109.89 méter magasságú épület, tehát magasabb, mint a New York-i Saint Patrick’s Cathedral vagy a párizsi Notre Dame. A tetején tündöklő hatalmas kereszt messziről mutatja a követendő irányt a világ minden tájáról érkező, szenvedéseikre enyhülést remélő zarándokoknak.
Eszter, 1984. szeptember 15. Besurranó tolvaj módjára kutat a dohos szekrényben. Kapkodva dobálja az ágyra a hét napra elegendő fehérneműt, pólót, inget, farmert, a piros kardigánt és két csinosabb nyári ruhát, ha beülnének egy igazi olasz étterembe. A ruhákat alig egy hónapja vette, amikor elkezdett tanítani. Jobbnak látta a molyrágta fekete télikabát alá rejteni őket. A kabát zsebében dugdosta apja megsárgult fotóját is, nem sokkal a halála előtt készült. Az anyja évekkel ezelőtt elégette a többit. Nem tudhatja meg, hogy Eszter utazik, végül elvállalta, harminckét gimnazistával, egészen a Vezúvig mennek. Arra a kevéske pótlékra is lecsapna, amit Eszter a következő havi fizetéssel kap majd. C s ö p ö g a c s a p m e g r e p e d t a t ü k ö r e l d u g u l t a l e f o l y ó n i n c s l i s z t s e c u k o r s e o l a j k i k a p c s o l j á k a z á r a m o t t e v a g y a z o k a t a k a r o d j e l i n n e n A szivárgó csap köré Eszter teker viaszos madzagot, sósavat önt a lefolyóba, hetente háromszor megy a kisboltba kenyérért, párizsiért. Az anyja józan pillanataiban, ha egyáltalán akad ilyen, csodálkozva mered a lányára, hogy ő bármikor is pénzt kért volna, ugyan! Hazug kis ribanc! Eszter megnémul. Legyen vége. Inkább fetrengjen ájultan a saját testnedveiben, csak ne kelljen hallgatnia a rekedtes, mély hangot, közelről beszívnia az anyja savanykás, erjedt szagát. Hányszor elképzelte, hogy a penészes mosókonyhába rángatja és rázárja az ajtót, akkor majd bámulhatja az üres vodkásüvegeket, amíg kijózanodik. A nő, akire annyira hasonlít, aki megszülte és most ellöki magától az élettel együtt, hallani sem akar róla, hogy meggyógyuljon. Tagadásban él. Köszöni, jól van, neki nem segítség kell, hanem pénz.
A repülőgép zökkenőmentesen siklott át éppen egy kiterjedt felhőcsoportosulás felett. Ahogy lenézett rájuk, úgy érezte, mintha egy hatalmas felszínű, befagyott tenger lett volna. Hiába száguldottak több száz mérfölddel óránként, hiába tudta nagyon jól, hogy odakint a légáramlatok milyen erővel haladtak, az az optikai illúzió tárult elé, amiben minden mozdulatlan volt. Útitársa mosolyogva figyelte, ahogy szinte egyenként próbálta működésre bírni az agysejtjeit, hogy felfogja végre, pontosan hol van, és mellékesen azt is, hogy miért is van ott. Mikor ezt meglátta, zavarba jött, szíve szerint odaszólt volna neki valami csúnyát, de inkább magában tartotta. Kibámult az ablakon, és várta, hogy eltűnjön arcáról a feltételezett pír.
A kagylót, amit találtam, a vízre tettem. Ott ringott sokáig, én pedig néztem a kis buborékot, mint gyöngyszemet. Átsuhant rajtam: nő vagyok. Szeretni akarok. A piciny tó partján végre azt éreztem: nő. Ahogy a tóhoz jártam, kértem: segíts, kérlek, Istenem, adj jelet! Lázas szél fújt körbe, és én Petra ragyogó romvárosát láttam. A föveny kobaltkék ezer árnyalata a rózsaszínek mögött, a szőke folyó, a sivatag homokja. Ideges, megkövült fekete fák között fények. Ezeken a fényeken táncoltam. Zöld ruhám mellem nem takarta. Éjdió. Láttam a kék pillájút, és tudtam, hogy ő lesz, akit magammal viszek az utolsó órán. Lágyan lehunyja szemét, mintha aludna.
A játszótéren áll egy bárka. Több mint húsz évvel ezelőtt is itt volt: a panelokat körötte átfestették – gyerekkoromban zöld volt mind, mint a hajnali álom! – és volt a térrel szemben egy videotéka, ahova 2004-ben nem vitte vissza anya a Minden kutya a Mennybe jut című mesekazettát. Anya is a Mennybe jutott azóta, és nem kell már megkérdeznem, lemehetek-e a játszótérre. Pedig én jó voltam, és kikerültem az Akikre büszkék vagyunk táblára, én egy párhuzamosan futó, jobb világban biztosan tündérmesét érdemeltem volna! Amikor belépek a régi bárka területére – a nyárszagú homokozónál anyukák, akikről eszembe juthatna, hol kéne tartanom az életemben – akkor arra gondolok, hogy 2023 nyarán randiztam három nyitott kapcsolatban élő férfival, és most talán itt vannak a gyerekeik és anya – és egy percig gonoszan örülhetek, hogy még pár évig a másik oldalon vagyok – így múlunk el, és mindezt figyeli a bárka. Vajon a körülötte lévő homokba 2006-ban elásott játékok ott vannak még? Éget-e még a csúszda? Vág-e a mászózsinór? A bárkára mászok a kis lépcsőn, s beáll az alkony – tettemnek nincs immár tanúja, a jógyerekek otthon vannak, csak én maradtam árván.
Sötétedéskor egyre nagyobb az érdeklődés (Brüll ügyei iránt). Sötétben születnek a könyvek, meg az öreg arcok. A másik két balkezes, ferde sarkú. Repülőgép kattog a levegőben, most jött a háborúból. Nyomulnak előre, övezetekből áll a világ, retteg a bajsza, bátortalan hőhullámokat vet. Akkor maga egy szélhámos, mondja és rátapos. Történt egyszer a magas hegyekben. Akire a világ egyre inkább hagy kincseket. Kitört a hegy a tudományos világban. (Akadémia a csarnokban. Mikrofonnal, közben a tömeget brutálisan verik. Kenyérre lehet kenni. Szétkeni a levegőben őket. Annie a vastag lábú nők kongresszusán. Sírt amikor meglátta költői magasságból.
Van Afrika szívében egy folyó, a Makkala, ami a magas Menebé hegyekből indul, és a fél kontinenst átszelve a Dél-Atlanti óceánba folyik. Azok a kődarabok, amik a hegyen beleesnek, hosszú útjuk során gömbölyded kavicsokká formálódnak. A Makkala közepénél élő Bologonda törzs tagjai szerint a folyó szereti a gömbölyded kavicsokat, azért csiszolgatja olyan hosszú időn át a köveket. Csak szemlélni szabad őket a fodrozódó, tiszta vízen keresztül, kivenni őket tilos; aki mégis megteszi, az büntetésben részesül, mert megbántotta a folyót. Bár az emberek többsége úgy gondolja, hogy ez pusztán egy ostoba hiedelem, még soha nem cáfolta meg senki. Igaz, ennek részben az az oka, hogy még soha senki nem találkozott a Bologonda törzzsel, és soha nem hallott a hiedelmeikről; és ha mégis akadna ilyen személy, valószínűleg nem azzal akarná tölteni az idejét, hogy egy más civilizációktól elzárt törzs hite ellen keressen bizonyítékokat. Azt is érdemes megjegyezni, hogy sok civilizáltnak mondott, nyugat-európai tenger mentén tilos elvinni a partról a kavicsokat, még ha teljesen más okból kifolyólag is. Ott azzal indokolják, hogy rengeteg turista jár arra minden évben, és ha közülük mindenki csak egyet hazavisz, a part idővel teljesen kiürül. Felmerül a kérdés, hogy ha egyszer kialakul az a szabály, hogy tilos a kavicsokhoz hozzányúlni, vajon a mindennapi életünkben meghatároz-e bármit is az, pontosan miért is alakult ki ez a szabály?
Nem is újság. Másolat. Számomra mégis drága kincs.
1988. nyara. Ajándékot kaptam egy barátomtól, aki akkor Pesten járt. – Hoztam neked egy Irodalmi Újságot! – lobogtatta boldogan fölemelt jobbjában. – A legfrissebb szám? – kérdeztem. – Az utolsó szám. Megjelent 1956. november 2-án. Válaszolni sem tudtam, az öröm és a döbbenet egyszerre hullámzott a lelkemben.
Otthon idegesen veszem ki a hatalmas, sárga borítékból kincsemet. Reszket a kezem, bele is hasítok a kovertába.
A ház elől kigördülő mentő mintha magával vitte volna a hangokat is. De cseppet sem bánta. Csak most, a pilinkélő hóesésben rá szakadó csendben érezte meg, mennyire elfáradt a többhetes kórházi bentlét kierőszakolt beszélgetéseitől, a kényszerű együttléttől, a szüntelen jövés-menéstől, mások látogatóitól. Messze volt még az óra szerinti este, de a decemberi korasötétben már égtek az utcai lámpák, a ház előtt álló ottfeledett távíróoszlop bumfordi, gémeskútszerű árnyékot vetett a hóval borított udvarra. A szélrohamok által rakott hódüne széle saját súlyától beomlani készült, betemetéssel fenyegetve a szomszédból áttévedt vörhenyes, sovány kandúrt. A tuják alsó ágai a földig nyomorodtak a rájuk fagyott fehér teher alatt. Holnap, holnap segítek rajtatok, intett feléjük, majd letopogta cipőjéről a havat, és belépett a parányi előtérbe.
Egy kis lebujban laktak. Három cigány ember. Egyikük sem volt idősebb negyvennél. Egymásra voltak utalva. A templom egere gazdagabb volt náluk. – Jani! – szólt rá Janira Zoli. – Menj el a boltba! – Mindjárt. – Eleget neteztél már! – Jól van na! – Hozz egy kis csemegét is! Jani fogta magát s ment.
Az ablakban pajkosan állt egy csillag. Egy fogaskerék volt a szájában. Még negyvenöt percig égnek a fények. Azt írja: jövendőmondás lebeg Európa felett. (Tulajdonképpen, vagy egyszerűen: csak.) Sajátos szájszag, a hidak kopárak és vörösek. Egy csődtömegből álló hadsereg volt. Nő volt, a teste megfagyott, megpróbálták átkísérni a túlvilágra. Érzéstelenítették, kicsit álltak a feje tetején, arcvonásait elrejtette mindenféle párnába, meg kazettába. A homlokán gombák nőttek. Messze voltak, csupa hosszú, hegyes, saját test évszázadokig a háborúban. (Valaki azt kérte, hogy tanítsa.) Belesnek, még mielőtt észbe kapnak már meztelen, persze csak akkor, ha az élet túlélhető.
Egyszer régen húsvétkor csibe- és nyuszimatricás tojásokkal vártál minket otthon – a torma erős volt, cukros a tea, mint a napközikben, és persze sós a sonka. Nekem szántad a zöld tojást, mert az volt a kedvenc színem. Köszönöm. Talán 2016 nyarán és biztosan Balatonfüred sznobturisztikai kávézójában volt egy vízre néző terasz – azt mondtad, csak azért vettél kávét, hogy a vizet nézhesd. Azt mondtad, le kell barnulni, vagy minimum le kell égni, hogy elhiggyék: nyaralni voltál. Te sem szeretted az édeset, és te sem ismertél emberi tekintélyt. Azt hitted, Isten akkor is lát, mikor te már nem láttál. Istenem, ha te lennél!
Azt mondják, a történelem megismétli önmagát. Lehet, az mindenesetre biztos, hogy az erdélyi dilemma sokak számára ma sem lezárt kérdés. Néha kimondták, gyakrabban nem, de a szívekben változatlanul ott bujkál: miért nem élhet a gyermek ősei országában? Kormányunk válasza elég lakonikus: eddig a határ, punktum, faggassuk inkább a történelmet! Hát én kifaggattam, s vele megboldogult apám elsárgult, 1940-ben írt naplóját is, amely immár ugyancsak történelem. Közlök belőle néhány passzust. Aug. 1. A világ vérpatakban fürdik. Csak nálunk nem hullnak még a bombák. A levegő azért itt is puskaporos. Ekék helyett tankot, repülőket gyártunk, s a királyról is bizarr hírek keringenek. Egyesek szerint lemondásra készül, mások szerint eladott minket. Nyilván Hitlernek, de akkor Isten irgalmazzon nekünk. Itt, a faluban minden változatlan. Híveim dolgosak, istenfélők. Egyikük sem politizál, ugyanúgy szántanak-vetnek, mint a béke napjaiban. Bár nekik lenne igazuk, s csupán én látok rémeket.
Azt mondják, rablóból lesz a legjobb pandúr. De én úgy látom, túl jó lesz, azaz már-már rossz, elviselhetetlenül jó, már-már kegyetlen. Tán az kellene, hogy előbb büntetése legyen neki, kiszabott, letöltött büntetése, s csak aztán lehessen bárki, ha akar, még pandúr is, de csak eztán. Mert nézd, nézd magad, itt vagy te is. Te, akiről azt pletykálják, pénzhez mentél feleségül, de aztán meguntad, meguntad az első férjedet, szeretőhöz jártál, majd meghalt a férjed, de túl hirtelen halt meg, azt mondják. S így, ha te akár segítettél, akár nem az ő korai halálában, ő hős lett, pletykahős, a nép hőse, mert lehet, hogy a végén már csak ivott, lehet, hogy elhanyagolt asszonyt, gyereket, céget, de ezt azért mégse érdemelte, a korai, gyors halált. Mert azért mégis ő, ő volt, aki idehozott téged, telket vett, házat építtetett, és ezt az intézményt, ami eltart téged, míg élsz, és el, majd a gyerekeidet is.
Felvonnak, kitűznek és lobogtatnak zászlókat, táblákat avatnak és koszorúznak. Beszédet mondanak egykori hősök – egy sem él már –, meg politikusok – egy sem élt akkor –, valamennyien saját pártjuk szája íze szerint. Lesz zene is természetesen, ilyen meg amolyan. Lesz persze kommunistázás, cigányozás és zsidózás is, mert anélkül már sokan nem tudnak emlékezni. Előveszik számtalan szemüvegük közül azt, amelynek kis címkéjén ott áll, hogy ezerkilencszázötvenhat. Egy napig ezen keresztül nézik a mát. A tegnapot és a holnapot nem, arra van másik szemüvegük.
…És törik a fejüket paprika nélkül, nekiütköznek az oszlopoknak, csak én veszem észre, hogy repülnek és zsákokat cipelnek. Olyan épületek is voltak, melyek teli torokból trombitáltak. A szobrok megpuhulnak, a kő csöpög. Azon a vidéken nem nagyon szeretik a fényűző repülőket. Már megint ott jár, mint egy hulla és nyerészkedik, gondolja. Nem verheted meg őket anélkül, hogy téged meg ne vernének. Utasította a mostohatestvéreit, sógorait, sógornőit, elvált feleségeit. Az arca összeugrott, mint a rugó, és erőszakos lett. (ette a szalonnát, ahogy a gyufát eszik.) A csapat feljut a csúcsra, és a másik oldalon lemegy. Áldozataik karjába ereszkednek azok. A hegyoldal felbőszít, a csoportnak döntenie kell. A sziklák repedeznek, a termet kiürítik Elhaladnak a templom mellett, ahol néhányan ülnek feketében. Lepkék táncolnak pár kilométernyire onnan, ahol az erdő fái emelkednek. Azt számolják, hogy meddig képesek az árnyékban meghúzódni. Messzire száll a csapódó fegyverek hangja. Nyikorgó járással megy bőrönddel a vállán. Nyúzott testéről meglepő rángásokkal kopik le a bőr. (Összemosolyogtak.) Értelmetlen dolgokat emlegettek tréfálkozva.
Mátyás király elégedetten dőlt hátra trónján, miközben jófajta Tokaji bort kortyolgatott mívesen megmunkált kupájából. Testét, lelkét átjárta a jó tíz éve privatizált királyi borvidék fejedelmi nedűjének zamata, és érezte, hogy nagy gondolatok kergetik egymást fejedelmi agyában. Mostanában csak kis hercegségek kuktákból összeállított válogatottja vagy távoli országok derék olajfúró munkásai ellen veheti fel sikerrel a csatát a csapat. Ezért is hívják még mindig "Feketének". De jó királyunk fejében, mint említettem volt, nagyratörő terveket szőttek a percek és a jófajta aszú.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
