VideóAz Írók Boltja videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Miléna, 1996. május 3. Azt rebesgették, hogy az asszony élve temeti el őket. Többször is kapott felszólítást a zebegényi polgármestertől, azonnali hatállyal ivartalanítson. Kiabált, fogadkozott, napokon belül intézi, isten bizony elviszi Marcipánt az állatorvoshoz. Dehogy vitte! A szomszéd, az orosz Miléna, korát meghazudtolva jókora husánggal verte az ormótlan vaskaput minden vasárnap. Pársivaja, álotkinszo kurvá, üvöltötte a ködös reggelekbe ropogós akcentusával. A nő ilyenkor a hátsó kerten át osont a másik utcára, futott egészen a templomig a misére. ravasz csikók gurulnak óriások mindenki követi magát hosszú süket dumák akaratok kalimpálnak mozognak maszkokat formálnak olvadt fémből öklök között testszövetek követik egymás fogát daganatok angyalok barátkoznak angyalokkal a szoknyák alatt kopasz fejek és fenekek harag és hang muskétások berakják összeteszik összevetik csokorban bölcsek orra füle testük tapad szaladnak követik az eseményeket hajnalban a zsinór a szálak eltekerednek feszül a damil szép virág a bőr szalad szorít az arc jön a bók és a sokk gyermekek igyekeznek sejt ölel sejtet életvitel minták a világpiacon gyorslista halállista fogta a táskáját üveggolyók pattogtak a lépcsőn
A világ gyalogosan indul az útra. Életjelet fúj a szél. Napszél zokog. Réka autót vezet, gázt ad, kézen áll. Védtelen siránkozik, informálódik, gyűjt. Hatalom mozgó emberi sejt utat keres. (Roham biznisz, a dolog egyszerű.) A falociták toronymagasan támadják a várost. A képtelenség feszélyeztet. Senki csirkének sikerült elmulatnia. Senki nem hív vissza. A vérerek útvesztőiben harcolnak a vörösök a fehérekkel. Vörös vérsejtek törnek előre. Senki sem segített. Félt a fenegyerekektől. Megalázó szerkezetű emberek és moraj.
7. Másnap, legnagyobb meglepetésemre Éva faképnél hagyta az udvartartását, és odajött hozzám: – Gondolkoztam a Coriolanuson. Szerintem igenis színházban kellene megrendezni, de mai környezetben. Anyagi motiváció, árulás, befolyásolhatóság…Most is aktuális is, nem? Tátott szájjal bámultam rá. Még okos is! Megtört a jég. Ezután gyakran beszélgettünk, kezdetben Coriolanusról, aztán színházról, később pedig sok minden másról is. Együtt fedeztük fel Ottlikot, és kiderült, hogy Éva is a Szerelem című novelláját szereti a legjobban. Mindkettőnket foglalkoztatott a történet hősnője, Felícia. Amikor néha megszólítottam az istennőmet, a többi fiú úgy nézett rám, mintha azt mondaná: neked nem jár ilyen lány! Valójában magam sem voltam benne biztos, hogy jár-e nekem Éva. – Nem kell megverned, ha nem akarsz – mondta a rabszolga. – Nem baj? – Dehogy baj – mosolyog és közben próbálja szorosabban magához húzni a kis úrnőt. Így látta az apáktól, az anyáktól. Na, nem a sajátjától, hanem a filmekben. Emlékét nem tudja, mikor élt utoljára saját gesztussal, tett, vagy mondott olyat, ami tényleg hozzá tartozik, belőle jön. Lágyan próbálja felidézni, bolyongva az emlékei, vagy inkább mozzanatai villanásszerű útvesztőjében, de olyat nem talál. Mintha üvegszilánkokon lépkedne, a szilánkok nem élesek, feslenek, mint a fehér virágszirom lába alatt a hajnali ködben.
A tiszta szobából megyek a másikba, melegem van, mégis fázik a vállam, és máris vizes a fejbőröm a hajam alatt. Mindig szőke hosszút szerettem volna és legalább egyhetven lenni, meg egy csomó faszságot, amiről azt sem tudom honnan vettem. Mifelénk senki sem olyan, mint amilyennek elképzelné magát.
Ahogy a tiszt kísérgette, eljutottak egy felfelé menő, csőszerű járathoz. – Ezt hívjuk mi elosztónak. Szándékosan nincs gravitáció, így a közlekedéshez nem kell se létra, se lépcső, se felvonó. Viszont rengeteg kapaszkodó található benne. Ha az ember elég ügyes, csak meg kell fognia egyet, jól elrugaszkodni, és hamar annak a járatnak a nyílásánál találja magát, ahova menni szeretne. Ha nem elég ügyes, akkor beveri a fejét; szóval érdemes gyakorolni. Tegye le a holmiját a kabinjában, utána jöjjön vissza a hídra! – Melyik az én kabinom? – Elkezd felfelé menni, mindegyikbe belenéz, és amelyik nincs tele egy rakás holmival, az a maga kabinja. Van vagy száz, magán kívül ketten vannak a fedélzeten, remélem, sikerrel jár a küldetésben. Azzal ott is hagyta. Egy ideig gondolkodott, hogy nagy vehemenciával beveti magát a gravitációmentes térbe, de végül az óvatosság győzött, fogantyúról fogantyúra, apránként haladt felfelé.
azt mondja, hogy ha ő belemászik. semmit nem széttörni, mintha sosem múlt volna el. ennyi előkészítés után még hozzáteszem, hogy ő volt az, aki először járt a Marson, a Nap körül táncolt, ugyanabban az álruhában, mulatság, azt mondják neki. természetesnek veszik, hogy. köménymagot szór szét, önmagával körülményes. megedzik paradicsom országban. (kővel, tűvel, napszéllel.) szétmorzsolja az atomokat. nem merem említeni, sűrű tésztaszerű leletek, karambol a pincében, a csoportnak melege van, az autóbuszok átfurakodnak, háromszor annyit nevet, mint a. (…) Félelemmel nem kóstol. Az élet törékeny. csontdarab. Vonat, melyen bepárásodnak az ablakok. Nem volt bennem semmi vonzó. Mégsem ezt mondta, hanem azt, hogy képtelen velem megtenni. Hogy képtelen engem megrontani, úgy bánni velem, mint azokkal a hétköznapi nőkkel, akik kedden este egy áttetsző blúzban belépnek, szerdán pedig felszaladt harisnyában kilépnek az életéből. Persze, nem ezt mondtam, sőt, percekig nem mondtam semmit, levegőt is alig vettem attól való félelmemben, hogy ha most lecsúszik a keze rólam, ennek a jelenetnek örökre vége. Szerettem volna elsüllyedni. Megnyílhatott volna például a kanapé alattam, és simán távoztam volna az ágyneműtartóján keresztül akár a másvilágra is, csak ne kelljen szembesülnöm ezzel a jóságnak palástolt elutasítással. Ezt hívják kegyes hazugságnak? És ha igen, akkor ez fekete, fehér vagy szürke hazugság? Kedves Isten, lehetne róla szó, hogy idén egy olyan tiszta helyzetet hoz a fiacskád karácsonyra nekem végre, ami működik? Ebből baszki megint hiányzik az elem. Az elementáris erő. Története van ennek a napraforgónak. Utolsó heteiben is tanított az élet szépségeinek észrevételére, az életörömre. Tizenegy évvel ezelőtt Stuttgartban töltöttem pár hetet. Súlyos beteget ápoltam. Az ALS-es végstádiumában lévő hölgy elég keményen utasított, mit hogyan szeretne, folyton kioktatott, hogyan helyezzem el az asztalon a vázában a virágot, merre fordítsam.Kötekedésnek vettem.
„A nyelv feltalálásánál szebb beismerése nem is lehet annak, hogy képtelenek vagyunk megérteni egymást.” Henri Lœvenbruck 1.
2000-ben, az ezredforduló évében vettek fel az egyetemre. Az első napon az összes gólyát összegyűjtötték egy hatalmas előadóterembe. Amikor pár perc késéssel megérkeztem, a katedrán már ott állt egy férfi, és lelkesen magyarázott az évfolyamnak. Úgy látszik, zajt csaphattam, mert többen megbámultak. Az első sor szélén ülő lány is visszafordult. A pillantásunk találkozott, és én azonnal riadtan lesütöttem a szemem. Szinte fájt a szépsége. Még ültő helyében is látszott, hogy magas és karcsú, de ami ellenállhatatlanul vonzott, az a gyönyörű arca volt. Közben az előadó megnevettette a közönségét, és így szerencsésen elterelte rólam a figyelmet. Ettől kissé felbátorodtam, és úgy helyezkedtem el - szemtelenül elől -, hogy legalább oldalról láthassam a lányt. A nevetéstől még csodálatosabbak lettek azok a síkok és görbületek, amelyek az arcát alkották. Láttam, hogy milyen kedves, meleg mosolya van. Semmi kerülőút. Később azt mondta, mégis. Visszatérnek karácsonykor és mindig. A vendéglőre gondolt, ahol sört isznak. A rózsafákról ennyit tudok, ebben az intézetben kapaszkodtam felfelé, mormolta. Később elárulta, fáj a szíve, és sajnálja, hogy nem lett úriember. Adódik-e később? Este billegnek a falak. Az emberek egymáshoz láncolják magukat. Megfogalmazta, forgatta, elhagyta, jött. Szakadék felé indult, eső esett, épp kígyó tekeredett egy bokor lábára. Talán így. Lábbal taposta a tetemeket, látomásokat. Kígyóként ízlelgette a levegőt, mégis kézzel és fénnyel.
– Jöjjön velem a hídra! – kiáltotta az ezredes, bár igazából nem akarta felemelni a hangját, csak egy-egy gyenge pillanatában nehezen leplezte, hogy ő maga is izgatott. A terem, ahova mentek, viszont alig különbözött az űrhajó eddig látott részeitől. Ugyanazzal a fehér burkolattal volt bevonva, mint a folyosó vagy a raktárszoba. Talán annyi különbség akadt, hogy nagyobb volt az alapterületet, és elszórva akadt néhány szék, amik gyanúsan egy irányba néztek. Fogalma sem volt, hogy miért hívhatták ezt a szobát hídnak. Számára a “híd” az volt, ami két partot összekötött egy folyó felett. Vagy ha már ilyen fehér minden, akkor igazán rakhattak volna a terem két végébe egy-egy hatalmas fogat, amit összeköthettek volna egy híddal. – Nagyon elgondolkodott – zökkentette ki a ritmusából a tiszt. – Min elmélkedik ennyire?
– Apa, mi a boldogság? – Gergőkém, erre nehéz röviden válaszolni. – Akkor válaszolj hosszan, apa. – A leckéddel elkészültél? – Hiszen éppen ez a lecke. – Hogy mi a boldogság? – Igen, fogalmazást kell írni róla hétfőre. Ráadásul a magyar az első óra. – Aha, értem. – Szóval, segítesz? – Most meccset nézek. – Látom, de közben nem lehet?
Akár gyerekszáj-történet is lehetne. Eltenném a népsorolvasás, a feteke és a mosni-masni örök felcserélése mellé, mégsem teszem. Miért is? Nyolcéves szájból hallani végtelenül lehangoló, hogy ő etikás és nem tanul hiktant. Többször rákérdeztem, de a szó minden szövegkörnyezetben hiktan maradt. Nagyobb horrorok is estek már, minthogy másodikos kisiskolás félrehall valamit, felnőttekkel is előfordul. Az is rendben van, ha a szülő dönt arról, tanul-e a gyereke valláshoz kapcsolódó bármit, cselekedjen legjobb tudása, meggyőződése, világnézete szerint. Ha a gyerkőc otthon nem kap semmiféle vallásos nevelést, kár lenne megzavarni az amúgy is idejétmúlt istenképpel, növelné a káoszt abban a nyolcéves fejecskében. Ezért lett etikás. Kevésbé biztató, hogy etika órán Samuról, a bárányról vetítenek. Jobb híján hát Samuról kérdezgetem. Fenn van a jutubon, adja meg a felvilágosítást a nyolcéves. Rákeresek. Ez az, mutat az egyik felvételre. A film címe Shaun, a bárány.
Ha mégis eljönne hozzám, marhahúslevessel várnám, a hátszín mellé tennék kevés marhaszegyet, de a velőscsontot csak a legvégén tálalnám. A fűszerezésre külön ügyelnék, tudom, kényes a gyomra. Szemes bors, sáfrány, gyömbér, kakukkfű csak módjával, ámbár a zöldségfélékkel nem fukarkodnék csöppet sem. Ha mégis eljönne hozzám, házilag gyúrt finommetéltet főznék a levesbe, van az a jó kis olasz tésztanyújtó gépem, megérte az árát, ismer, kínosan ügyelek az ár-érték arányra. Békebeli vadast is tálalnék, ha mégis eljönne hozzám. A húst majd szuvidálom, vagy hogy is mondják mostanában, nekem a puhára párolás is megteszi. Hát, magának, édesem? Mit szólna egy vörösborban párolt káposztához? Krokettet, esetleg krumplipürét kínálnék hozzá, képzelje, van, aki a káposztás cvekedlire esküszik, jól lepirítva, szinte feljajdul tőle az epém. A maga epéje még bírja az ilyesmit, vagy bilagittal működik már?
Amikor ’44 őszén a románok bevonultak kis szabolcsi falunkba, az akkor alig öt hónapos édesanyám életét a szomszédék csecsemője mentette meg. A családi legendárium szerint a nagyszüleimhez beszállásolt parancsnok előbb a sikertelenül rejtegetett malackát zabálta fel, majd lelövöldözte az udvaron bóklászó tyúkokat. Amikor a sovány tehenet kezdte mustrálgatni, az átélt rettegéstől nagyanyám teje is elapadt, így a ház attól kezdve Anya sírásától zengett. A katona komolyan fontolóra vette, hogy lelövi a vörösre gyúlt arccal ordító gyereket az őt testével védő anyjával együtt, aztán hallgatott a jó szóra: hurcolkodjanak át a szomszédba, ott is van pulya, de az szinte sosem bőg. A parancsnok, mielőtt szétrúgta volna a mezsgyén dülöngélő górékerítést, végzett a tehénnel, majd átvonult Kévésékhez, ahol a bölcsőben rendíthetetlen nyugalommal aludt a parányi mentőangyal. Ezt a történetet mindenképpen el szerettem volna mesélni a tanítványaimnak. Igaz, még csak az első világháború volt soron, de az emberi szenvedés egy és ugyanaz. Csak a gyerekek lesznek egyre kevésbé együttérzők. Nem hatja már meg őket semmi, ingerküszöbük az egekben, csak saját magukkal empatikusak. De egy olyan esemény, amelynek szereplője személyesen is érintett, talán közelebb viszi hozzájuk a történelmet. A fiúk valahogy azt hiszik, a háború a Call of Duty videojáték terepen, 3D-ben zajló verziója, ahol szerezhetsz magadnak új életeket, és ha a több órás küzdelemben szétülöd a hátsód, másnap legalább lesz miről panaszkodni a haveroknak. Ha már nagyon unják, hogy anyu rázza odakint a kilincset, s dühöng a bezárt ajtó miatt, nagy kegyesen hajlandóak bevenni egy tálcán az ebédet, ami idő épp elég egy orvlövéshez, s akkor lehet magából kikelve üvölteni, hogy miattad haltam meg, anya. Szóval, kemény dió ez, jól meg kell tervezni a mondókámat, nehogy a tankönyvi tömény szöveg láttán valamelyik kemény gyerek azt találja mondani, bár megtette volna a román parancsnok, mert akkor én sem jöhettem volna a világra, tehát nem adhatnám fel ezt a rengeteg házi feladatot.
„tanszék mérésekre, modellokra,
Az egyik lábát beakasztotta, ráfordította. Hátra hajolt, azzal előre majd hátra tolta magát. Megforgatta, akkor jöttek, mint a békák. Nehéz, vastag léptekkel fejen állva, állva maradtak egymás fején. Az út megközelítése az egyenlítőn keresztül volt lehetséges. Sovány, kakukkos lyukakat fúrtak a löszbe. Azt magyarázták, hogy át kell fúrni a Földet. (Az utódok megijedtek a gyűjtőktől, tojást dobáltak bele, elaludtak vagy szalonnáztak. Érdemes volt menni, állni, ülni, cigánykereket hányni, vagy csak abba az irányba fordulni alázatosan.)
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
Szelényi Anna: Hajlék a Földön Kép forrása: holdkatlan.hu 
