VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Két ujjal született, egy-egy mutatóujjal a két kézfején. Valamennyire örülhettek a születésének mégis. A szülés utáni fáradtság jólesik a nőnek, mindegy, milyen is az a pár kiló valami, amit átpréselt a combjai között. Születése után öt is felemelték egy pillanatra – amennyire a köldökzsinór engedte – hogy az anyja is láthassa. A hónaljánál fogva emelek öt is, lóghatott kedvére, ejthette a fejét a csecsemői nyakráncokra, és ordíthatott és mutogathatott a két ujjával felfelé a plafonra, égre, istenre. És mutogathatott eztán otthon is a föléje hajló rokonfejekre, hadonászhatott ő is sírás közben, segíthetett megkeresni a bűnbakot, hogy lehessen végre meggyűlölni és megtagadni valakit miatta. Ha szerencsés csillagzat alatt született, csak találtak valami kéz- vagy lábhibást, aki messze is lakott a családtól, és nem kapa, balta vagy gránát tette nyomorékká.
Áhítatosan, középen, stílusirányzatok szerint. (Egyébként tud.) (Kegyeskednek körüljárni.) Szokásos zúzódások díszítik az arcot. Átfogó körvonalakkal ír. Ez egy olyan írásos anyag, amely tudja. A könyvet odaadják, és aztán szakadatlanul őrzi. Görgőkkel és ráccsal, ennek eredményeként felvetődik a kérdés, (hogy) a magánhangzók élőlények-e? Az ember agyában megmozdulnak a bogarak. Az apró szárnyak hajtják a vizet Belevágnak fáradtsággal. A földtől tanul, de közben odaragad a dühös, zsíros mennyezethez. Felviszi a hangját, olvas. A halember még ifjú, és sovány. Gépesített emberek, férfiak és nők meztelenkednek. Soványak, a tevékenységük izgatott. Sorvasztó vágyak, rózsák, kanyargó rózsaszirmok megfigyelhetők. (A rózsa ebben az esetben érdektelen.) Megpróbálnak kimenekülni a sarokból Impozánsak és rettenthetetlenek, legalábbis így ábrázolják őket. (Egy katonalány a tank elé kúszik az üvegszilánkok közé.) Már várják halott karját és combját. Józsika néni elkezdi mondani a magáét, ücsörög, jön át az úton.
– Egy, kettő, egy, kettő...! Mellet ki, térdeket föl! A sasorrú, enyhén pocakos tanár gyönyörködve mustrálta egyik tanítványát. A lány tizenöt éves volt, bogárszemű, combjai izmosak, csípője enyhén ívelt. Beck ötven, ehhez képest elég jól bírta magát. Fiatalosan járt, mozgott, beszélt – hovatovább egyre görcsösebben, hátha becsaphatja a közelgő öregséget. Felesége elhunyt, talán egy új asszony... Á, hacsak nem fiatal, friss bőröcske, aki még őt is hangulatba hozhatná. Mint... mint ez a kölyöklány, noha évre még gyerek, plusz a tanítványa, akivel így legfeljebb csak szemezhet, azt is diszkréten, nehogy folt essék tanári becsületén. Ez így, ahogy van, marhaság, de hát mit tegyen, ilyen a világ: alkalmazkodásra kényszerít. Vajon mi járhat egy ilyen tini fejében? Érdekli-e a jegyeken, leckéken és fiúkon kívül is másvalami, mondjuk, az idősebb férfiak, mint például ő, végül is nem csak tanár, férfi is, a nemjóját!
A buszmegállóban látom meg D-t. Unalmában fehér botjára támaszkodva billeg, egyik kezében a telefonját tartja, ami a zsinórján keresztül a bal fülébe játssza a zenét, a másik kezében egy félig elszívott cigaretta füstölög. A filmekben látott sztereotípiák jutnak eszembe, sosem mutatnak vakokat káros szenvedéllyel. Sokkal emberibb így látni valakit. Nem árulkodik sok minden a fogyatékosságáról, csak egy furcsa, semmibe meredő tekintet és egy heg a halántékán, aminek feltehetőleg köze volt az állapota kialakulásához. Ott áll egyedül, és valami belső hang azt mondja, hogy jó kisfiúnak kellene lennem, és odamenni hozzá. Aztán eszembe jut egy régi rádióriport, amiben a vakok arról beszéltek, hogy a látó emberek nem tudják, hogyan kell velük bánni. Rángatják őket, akkor is leültetik, ha nincs is kedvük hozzá, és így tovább. Fogalmam sincs, hogy tudok-e neki segíteni egyáltalán, hiszen régebb óta jár ezen a vonalon, mint én. Az jár az eszemben, hogy ha csöndben maradok, akkor olyan, mintha nem is lennék ott. Találkozásunk szerelem volt első látásra, pedig már mindketten benne jártunk a korban. Az idegenek elől mindig elbujdokló macska felemelt farokkal, hangosan dorombolással jött elém, teljesen meglepve gazdáját. Amint leültem, ugrott az ölembe, vörös szőrével borítva fekete nadrágkosztűmömet. Ettől kezdve amikor Pesten jártam, és maradt egy kis időm, beugrottam hozzájuk. Ilyenkor Boni már az előszobában hangos dorombolással írta körém a nyolcasokat. Amikor kiderült, hogy barátnőm unokája a macskaszőrre alergiás, nem volt kérdés, kihez is kerüljön a 10 éves kandúr. Lányom szerint sznob pesti macska költözött vidékre.
Mióta kivirágoztak a mandulafák, tavaszillata van a levegőnek. Mintha hirtelen, pár nap alatt eszmélt volna magára a természet. Bár még nem tértek vissza a költöző madarak, s a kémény tetején üresen áll a tavalyról ott maradt gólyafészek, amelyet alaposan megtépázott a téli vihar, mégis hangos a rét. Dongók és darazsak lepik el a mezőt, kisarjad a fű, s új hajtások fejlődnek a csenevész ágakon. Angelo feltűrt ingujjal, öles léptekkel siet ki a határba. Minden reggel körbejárja azt a kis darabka földjét, amelyet nagyapjától örökölt. Erősen kötődött nagyapjához, aki az előző évben, épp mandulavirágzás előtt ment el. Végighúzza tenyerét a hozzá legközelebb eső mandulafa kétfelé ágazó törzsén, amelyet annyira meghajlított a szél, hogy képtelen kiegyenesedni. Gyermekkorában számtalanszor szaladt ki a határba a mandulafához; ott fogadta meg, hogy akárhogy alakul az élete, gondját viseli a földnek. Pipára gyújt, leheveredik a fa alá, s a pipa füstjével együtt a tavasz illatát is magába szívja.
valahol még mert ugyanis úgy értem már mint ahogy hiszen de azért amikor a (süket vér száguldó és rettenet(es) valahol némán sorban mellesleg mint maga a poszthumusz tétlen hasadékok elcsúsznak kicsit kidudorodva csámpásan is egy vasrúd a városból kialvatlan éjszakai üldözés majd megtudod alkoholista rókák átesés suttogás akkurátusan a mozgás zömökebb a csőre színvas hirtelen lezuhan merre menekülhet félig volt kotort gyakorolt két kézzel az ő tiszteletükre meghatározzák Józsefet ezek a felismerhető emlékek a múltból a ház kertje betartható határokon belül meg sem történt és a retinánkra ragadt
Ügyetlenkedem a két bőrönddel a szűk folyosón, előttem egy férfi a szokottnál is lassabban lépked. Szándékosan nem siet. Úgy jár, sugározzon róla, hogy megteheti. Oldalt ki szeretnék lépni, véletlenül pont elém billen, már majdnem szólnék, hogy engedjen át, de megfordul, szemöldökében pírszing van, nyakán tetoválás, szemei ok nélkül mérgesek. Meghátrálok, visszasorolok a képzeletbeli keréknyomba. A kijárat előtt nem sokkal az érkezőkre várakozók állják az utam. Egy öltönyös férfi kezében egy iPad-et tart, a képernyőjén hatalmas betűkkel a cége neve, nem messze tőle egy szakadt – valószínűleg divatból szakadt – farmeros, fiatal srác szobrozik, az ő kezében egy vonalas spirálfüzetből kitépett lappal, amin a betűk olvashatatlan firkálmányok.
Lajos az orvosi rendelő előtt várakozott. Már vagy egy órája. Mellette egy nő ült. Ő is ide várt. Lajos novellista volt. Olyan sokáig várakozott, hogy elővett egy füzetet és tollat. Elkezdett írni. A nő meglepődött. – Maga mit ír? – Író vagyok. – Tényleg? – Aha. – Miket ír? – Leginkább novellákat. De olyan sokat kell várni, hogy már nem bírom ki írás nélkül… A nő mosolygott.
Vonattal utaztunk a fürdőhelyre. Anyám fájós térdét szerette volna megáztatni, én pedig elkísértem őt. Ahol gyógyvíz van, oda a nemzésből kiöregedett városatyák sportmedencét is szoktak telepíteni a nagy városok körbekerített játszótereiből kiszabaduló, hókaszín unokáknak. De a vonaton még mindketten egészségesek lehettünk, nem láthatta senki rajtunk, hogy melyikünk hol fog fürödni, ki az, aki gyógyulni szeretne, s ki az, aki megszabadul majd egy-egy félórára a gyógyulótól, hogy szeretetben és megértésben nevelkedett, sose civódó, népes ízületcsaládját az embernél alig magasabb vízbe terelje. S a kisváros sem alakult át, nemlett belőle éjszakára is kivilágított, éjszaka is élhető, nyílt szolgaváros, ahol a vendégszeretet vagy a vendégtől való félelem bárkit igényessé-finnyássá tehetett volna néhány hétre és kicsit önzővé is, kicsit értékesebbé önmaga szemében. De hét akkoriban semmi sem lehetett valamilyen, akkor még élveztük, hogy olyan sokfélék lehetünk, arcátlanul sétálgattunk egymás kivénhedt – de addig tán őrizni se kellett – szerepeiben, sürgölődtünk a mindenkinek egyformán virsli~sör-bálban, s azt hittük, elég az átváltozáshoz a vetkőzés-öltözés. Szégyen, de én akkoriban csak két dolgot nem tudtam egymáshoz illeszteni, anyám fehér, telt testét, s a vasport, ami munkaruhái után maradt a mosógép hófehér, gyűretlan medrében.
Szokás szerint sorozatot daráltam vasárnapi ebédfőzés-mosogatás közben. Ilyenkor csak hallgatom a párbeszédeket, néha odapillantok, de komplett évadok mennek le anélkül, hogy bármire is emlékeznék belőlük. Ma viszont megtalált egy mondat a Julia című filmfolyamból: „Nem az a legnagyobb dicsőség, ha soha nem vallunk kudarcot, hanem ha felkelünk mindig, amikor elbukunk.”
A mai kor embere génjeiben hordozza a természet szeretét. Ez a vonzodás még azokból az időkből származik, amikor a barlang mélyén, pattogó tűz fényénél hallgatta az erdő állatainak minden zsivaját, vagy erdőn-mezőn barangolva, élelmet keresve köszöntötte ismerősként az őt símogató növényeket.
Valaki azt mondotta: a tükröt azért találták ki, hogy ne csak másokon nevessünk. De mi van akkor, ha ezt a bizonyos tükröt azok a mások tartják az arcunk elé? AZ ISKOLAIGAZGATÓ – TANÁRI SZEMMEL Arcvonásai energikusak, egész lényéből fölény és méltóság árad. Nem csoda, hisz több száz pulyának és minimum húsz felnőttnek parancsol. Tehát amolyan tábornokféle, sőt, tizedes, akinek a szavára elnémul a légy, megalszik a tej, s még a cipőfűződ is haptákba vágja magát.
És? Azt hiszed, elcserélem? Mert nem lencse, az igaz. És húsos is. Húsos leves, de nekem mégis lencse. Csak egy tál lencse. Mert nem akarok felejteni, értsd meg. Dehogy akarok felejteni. A társainkat, a kis, könnyen síró fiatalkákat, de a középkorúakat se. Akik maradni akartak. Akik innen akarták venni a kenyerüket. Maguknak és a párjuknak, vagy maguknak és a gyerekeiknek. De te nem hagytad, mert féltél. Féltél, hogy tőled eszik el a kenyeret. És a mai napi valóm hajlana is az egyezkedésre. Elfogadnám szívesen a levest. Elfogadnám a szövetséget veled, mert hosszú az éjszaka. És az éjszaka nagy kerítő, s itt még inkább az, ahol a műszak minden óráját, percét munkával kell tölteni. És de jó is lenne egy kicsit beszélgetni veled, hogy te némán, butítón teljenek az órák, hogy ne marionett-bábuknak érezzük magunkat, ami a főnök, a főnök haszon utáni hajrája mozgat. És a májgaluskát a férjem szereti, és a kutyáinknak is teljes értékű kaja lenne, de még befagyasztani is lehetne. De a számon, mikor azt kérdezed, hazaviszed a kutyáknak, az szalad ki, hogy nem.
Mint egy felhőben. A hozzá közelállók lapos mozdulatokkal mozognak. A legáltalánosabb, de annyira azért mégse. Beleszólt, krákogott, a ruhája alá nyúlt, pénzt vett elő. Józsikám bácsi ezeket az embereket. Sót önt, kötelek csapkodnak a kopott égbolton. (Lajosmizse határában vagyunk, esik az eső.) Somfainé csurom vizes, kibújik keskeny derekából. Randevúznak egymás halála előtt. Kukacot esznek, ez már kedélyeskedés. Hangyák három nap, és három éjjel. Csillogó homlokuk háboríthatatlanul, valami emberek, agyukban nyüzsög a gondolat. Nyersek és durvák és szidalmazzák egymást. Zöld autók és kecskebékák tolonganak, és harcolnak az elemekkel, és az autók fékeznek a pocsolyában. (Ezekkel a lázítókkal.) Jobbra-balra dőlnek, sírnak, lökdösődnek, tátongnak. Margit a combjára tetováltat. Nincs megfelelő arc, mely képes lenne őt képviselni. Sima, fehér derekára tetováltat. Meglátják magukat egy mély sebben, mondja. Misztériumjáték, kezdjük el, hajszál repül a sivatagban, véleményem szerint ez a csend.
A repülőtérről sem kellett volna kilépnem, hogy elveszíthessem minden pénzemet. A nyerőgépek egymás után sorakoztak a terminálban, a kijárathoz vezető folyosón. Gyalog indultam neki az útnak, a repülőtér a belvárosban van, nem akartam elhinni, hogy érdemes taxit hívni. Sajnos a hotel a reptér túloldalán volt, félúton egy buszmegállóban kerestem árnyékot. Éhes voltam, de nem volt a közelben semmi, csak harminc perces lágytojás, sós lében főzve.
Isten útjai, szándékai – mint tudjuk – kifürkészhetetlenek. Csak vess egy pillantást a koponya szerkezetére. Figyeld meg, hogyan csatlakozik az állkapocs a koponya többi részéhez. Nézz meg egy hópelyhet mikroszkóp alatt. Tökéletesen szimmetrikus, apró csodát látsz majd, valami gyönyörűt. Nem találsz két egyformát a hideg kristályok között, bár milliárd számra hullanak telente. Nézd az ablakon a jégvirágot! Gondolkodj el a táplálékláncon – mi, minek szolgál táplálékul. Félelmetes az a logika, amely mindezt megtervezte, létrehozta. Este hat felé járt. Gábor készülődött a misére. Jó barátja volt a papnak. Máriával, az anyjával élt együtt. A mise hétkor kezdődött. Gábor szombaton mindig elment a misére. Nagyon szerette. A pap beszédje magáért beszélt. Gábor vallásos volt. De szerette a művészeteket is, az irodalmat. A szép verseket. A történelmet is. Gyűlölte Hitlert. A zsidóságot szerette. Jézust meg még jobban. József Atya nagyon szerette a szakmáját. Gábor vízvezeték szerelő volt. Jól keresett, nem panaszkodhatott. Ám az anyjával élt együtt. Önálló életre nem futotta. Valamiből ennie is kell az embernek. Meg ha volna – egy lakást fenntartani. Gábor harmincöt éves volt. Szerelme még nem volt, pedig alaposan benne volt a korban. Készült a misére. Fél hétkor elbúcsúzott az anyjától. – Nemsoká jövök! – mondta. – Vigyázz az autókra! – mondta Mária.
III. Látom, hogy zuhansz, de most nem vagyok veled. Te fent vagy, én pedig lent, de ez most jó, nagyon jó. Nem vagyunk egy helyen, nem vagyunk egymás közelében sem. Máskor talán mindig együtt vagyunk. Mint két pálcikaember, egy kicsi és egy nagy, de a rajzon sohasem látszunk teljesen. Se te, se én. Egymásba lógunk, egymásba csúsznak a végtagjaink, kettőnk törzséből egy törzs lesz, ujjainkat, hiszen úgyis mindig a másikét keresik, nem is kell megrajzolni. Ahogy élünk, ahogy mozgunk, mikor élünk, ahogy a testünk érintkezik egymással, az egy harmadik forma a papíron, s a mi örök pálcikaságunknál mindig érdekesebb. Ha lehajolok hozzád, hogy megsimogassam a hajad, akkor csúcsos-hegyes bohócsapkát kapsz a fejedre. Ha sétálunk, az én lelógó kezemből, s a te kissé felemelt karodból együtt hosszú virágszár lesz, gyökértelen ugyan, de mindkét végén bimbó, a te fejed, s az én fejem. Ha az ölembe ülsz, akkor a csúszdád vagyok, a te eleven csúszdád, ami a te parancsodra válik sikamlóssá, s enged le téged a földre. Ha egymás közelében vagyunk, ha a testünk nem érintkezik egymással, akkor is pálcikaemberek maradunk, mert elkülönülten suták leszünk, mint a szólót táncoló nők, üres mérleghinták. Nem tudom, hogyan is volt, mikor csodáltam a levelek erezetét, madárláb nyomát a hóban. Nekem most már az a kuszaság a szebb, amit a te ruhád hagy a bőrömön, mikor alszol.
Egyre lejjebb és feljebb csúszott. Már nem volt mibe kapaszkodnia. Amikor a lépteket meghallotta, már egy csomó ismerős figyelte görbe mozdulatait. Szorosan, mintha sosem lettek volna ott. Senki és semmi, csak az életnek valamiféle jele. Nem jöttek vissza és nem haragudtak. – Forduljunk el és tűnjünk el a sunyiba? – kérdezte. A sok láb, meg az intelem, meg a kutyám. Meg a táblázatok, meg a sorsok. Néhány régi emlék, melyek után senki nem tett még pontot – Valaki vágjon már a szavukban – gondolta, és a sorsukra hagyta őket. Rányomott a mozdítás gombra. A sor végén a derék cimborák. Annie a sávok számának lecsökkentésére törekedett. Bejöttek, és nézték az izzó kályhát. Vázlatok jelentek meg az égen, csupa nagy betűből, tetszőlegesen, duplán, úgy, mint az asztalon. Az Andrássy úton vakoskodtak a napfoltoktól. A következő utca a terepen olyan, mint egy csapkodó kígyó. (A cél isten adatállományba vétele volt.) A kutya nevetett csillogó fogaival.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
