Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Nagy Attila: Homályfej (Géprajzok) 

 

 Idegesen nyúlt a felesége dobozáért, remegett a keze, miközben a hajcsatot kereste. Lepattintotta a fekete, lakkozott fém végét egy csipesszel és a fültöve mögötti vékony bőr alá süllyesztette. Azonnal érezte a megkönnyebbülést. Tehetetlensége és a lelki teher úgy indázta körbe, mint korhadt fatörzset a mérgező vadszőlő. Többször egymás utána hasította fel koponyáján a fejbőrt. A vékony metszésből vér serkent, melynek minden cseppje egy-egy ballaszttól szabadította meg gúzsba kötött elméjét. Lassan úgy érezte, képes kimászni a szakadékból, már tud helyesen gondolkodni. Le kell egyszerűsíteni az életet, gondolta, ami nem oda való, azt ki kell hajítani, a szépet ki kell festeni és fel kell díszíteni, ha nem csak így gondolkodik, hanem cselekszik is, akkor boldogok lesznek ő és családja.

 


Kovács Zolán: rézkarc 50/7. 2005.

Deja vu

 

Megértelek. Akkor is megértettelek, amikor szó nélkül elmentél. Hónapokig nem tudtam rólad semmit, aztán egy alkalommal, láttalak Dodival. Összebújtatok, ahogy mi is, és ugyanazt a menüt ettétek a gyorsétteremben, amit mi szoktunk. Láttam, hogy sínen van az életed, nem hiányzik semmi, boldog vagy. Csak Dodit sajnálom. Tegnap láttalak Kálmánnal. Összebújtatok, ahogy mi is, és ugyanazt a menüt ettétek a gyorsétteremben, amit mi szoktunk.

 

 


Botz Yvette: Tiffany ajtóbetét homokolt női "Mucha"portréval

Élt Vei-nan tartomány egyik kicsiny falujában egy asszony. Jun Mei volt a neve, ám valamiért mindenki Szőlővirágnak hívta. A háza ott állt közel a falu széléhez, a folyótól nem nagy távolságra, alig különbözött a falu többi házától, talán csak a kertje volt kicsit más. Volt benne egy kút.

Szőlővirág is épp csak kicsit különbözött a falu lakóitól, mégis különös asszony hírében állott. Más szemmel nézte a világot, mint a többiek. Gyakran elszomorodott, amikor mások nevettek, és meglátta a vidámságot ott, ahol szomszédai csak bánatot leltek. Volt még egy furcsa tulajdonsága: bármerre járt, bármit is tett éppen, dúdolgatott állandóan. Nem hangosan, csak úgy, magának, halkan.

 


Magén István: Átrium psd

Elcsuklóan magas hangon nevetett, és megfogta a saját fülét. Ezzel mindenkinél jobban fel tudott mérgesíteni. Nekem az volt a feladatom, hogy ellenőrizzem, hogy két alma, ezeket úgy képzeljük el, hogy nincs környezetük, légüres térben mozognak, nyugtalanok, meg idegesek, mert minden energiájuk arra megy el, hogy szorítják egymás kezét, szóval ez a két alma kering a föld körül, menekül üldözői elől. Egy tükör lógott a falon ártatlan szándékkal, de mondhatom ennél szemérmetlenebb tükröt még nem láttam. Mivel a következményeket nem áll módomban bemutatni, csak azt állíthatom, hogy átkutatták őket, és megpróbálták visszahelyezni saját környezetükbe a rájuk leselkedő veszélyek szerint.

 

A rendkívül csinos Annie Tschötsch ippeg a korcsolyapályáról sántikál le, (alanti kép) a szemközti presszóba van randevúja egy újságíróval. A hajdan híres olimpikon, világ- és Európa-bajnok műkorcsolyázónő, már csak edzősködni tud, (persze e tevékenységében is párját ritkítja) csak akkor miért van a civil életben is (jégporondon kívül) szuperultramini, egykori fellépő dresszében? Jól jön most neki ősöreg nagymamája ősöreg botja a mankó mellé, nem kellett kettőt igényelni a közgyógytól. (Lásd, lenn a grafika.) A nagyanyó már csak fekszik, bicebócán is ő ápolja. Lábán még most is látszik, hogy príma (primissima) izomrostokkal dúsított páratlan műkorcsolyázónői (lábas jószág), nem műláb, mint a lenti rajzolaton is kitűnik. Ő valódi, bár tényleg páratlan, mivel párja szó szerint teljes egészében nincs egy ideje. Ezt fogjuk elmesélni, hogy miként alakult így, vagyis kalandos életéről ő maga számol be a fent említett riporternek semmiképp se herrypotternek. Ilyen veszélyes műfaj lenne a műkori, hogy egy rosszkor jött, bár nagyocska bukástól egy teljes egész, erős, izmos, példás és kitűnő; egyszóval gyönyörű műkorcsolyázónői lábat lehet elveszteni tőbűl s még egy szép szemet is? (Ahogy a rajzon....) Ezt majd meglátjuk.

 


Kovács Zolán: rézkarc 50/7. 2005.

Gyerekként előfordul velünk, hogy a falra zsírkrétával egy nevet írunk. Nem ismerjük, de a fejünkben újra és újra ezt a nevet halljuk, és egy belső késztetés azt mondja nekünk, hogy ne hagyjuk abba az írást. Utána megjelennek a szüleink, nem szidnak le minket, bár tönkretettük a tapétájukat. Mosolyognak, azt hiszik, hogy van egy képzeletbeli barátunk. Hiába mondjuk, hogy nem, azt gondolják, hogy ez csak egy múló szeszély. Aztán kikerülünk a nagyvilágba, és találkozunk valakivel, aki boldoggá tesz minket. Ugyanaz a neve, mint akié a gyerekkori házadban még mindig ott van a falakon.

 


Szakállas Zsolt: Hörpintések vágányzára

Emberünknek volt egy rossz szokása. Nem csak egy volt neki, de talán ez volt a legfeltűnőbb és egyben a legveszélyesebb is. Ha elszánta magát, és a körülmények is lehetővé tették, úgy növelte az adrenalinszintjét, hogy felmászott a Szabadság hídra. Rendőrség, tűzoltóság és pszichiáterek próbáltak segíteni abban, hogy baj nélkül megússza. Órákig tartó küzdelem volt számukra, amíg végül sikerrel jártak. Többször kapott büntetést is, meg kellett térítenie a költségeket. Egy esetben elzárásra is került, de másnap kiengedték, mert nem találtak alkoholt a vérében, és nem mutatott ellenállást sem az intézkedésekkel szemben. Az elmekórtani vizsgálatok is rendre negatív eredménnyel zárultak, így még gyógykezelésre sem irányították. Amikor rákérdeztek az okokra, kitért a válaszadás elől. Egy alkalommal, amikor kissé nyitottabbnak mutatkozott, csak annyit mondott, sok minden szerepet játszik ebben, de minden mögött a nőt kell keresni. Nem úgy, általában a nőt, ő konkrétan Julira gondolt, aki egyszerűen faképnél hagyta egy légtornásszal.

 


Szakállas Zsolt: Fejemben zsaluznak a fotogének

 

 

Az utálatom és vágyakozásom zuhogott a képedre a plymouth-i klub öltözőjében, Angelo. Széttört énem cseppjeivel vigyorogtál. De jön még a kutyára teherautó! És minden szép pasira egy Lalú, aki mindig megkapja, amit akar. Olykor némi rásegítéssel.

Kezdem megkedvelni Danielt. – prüszkölted, míg én belebújtam a táskádba. A búgató bogyóimat csempésztem az egyre hatástalanabb migrénűzőid helyébe.

Mit csinálsz? – kérdezted.

Ööö…semmit…

Áyy! Nenas estupidos! – csoszogtál ki: én még mindig a cuccodat kurkásztam.

Mit keresel, csajé?

Fésűt. Szar a hajad.

A te samponod is – letottyantál a tükör elé, hogy a tökfejeden rutinosan dolgozhassak. Hullámzó kottát szántottam tincseid közé. Féltékeny voltam erre a muzsikára. Szétzúztam a kelta mintás csattal. Te elégedetten bólintottál. Kimért mozdulattal vetted elő a fiolát és lenyeltél két pirulát.

 


Szakállas Zsolt: Kalandvágyó mechanizmus

 

Félfüllel el-elcsíptem egy nagytudású értekezését a busz morajában, aki a vajszínű nadrágjától már félálmában is emelkedett lehetett a szériaprolihoz képest. Ízlés dolga az, hogy valaki kisiparicipővel trappolva mutassa fel a gyáribelépőjét öt negyvenkor. Ehhez nem árt, ha olyan pofát vág  az illető, mintha latolgatná az egyesülést a Daglesz korporációval, de még bevárja a napitőzsde occait. Az ilyen okosok, kalibrálják az alapzajt és hozzátetézik a hangerőt, ügyelve a hangszínre is. Így rengeteget tudhatsz meg a fokhagyma műthoszos légköri vonulatairól, mert anélkül csak a pasas pórusain vulkános bűzeszencia natúrképzetére kellene könyökölnöd. Hálás voltam mindig az ilyen tökkolopiaknak az ártalmatlanságukért a nyamvadt mimikrik színfoltjaiban.

 

A második szomszédban a Pesta, elképesztően attraktív mozdulatkombinációk követhetetlen sebességével szőtte a cipőfelsőrészek főleg bordó úri csodáit. A rutin tizennyolcadik évére akkor sem lehetett volna ügyesebb, ha valamivel több ujját hagyja meg a sorsa. Egyéb módosulásait is beleszoktatta a koreográfiába, így a finom kis szíjhasítékok csipkeverésszerűségéhez szívesebben használta a combcsonkján a lemezharangot, mint a szövőtáblát.

 


Fotó: Gál Endre

 

Vékonydongájú, hirtelen nőtt fiú volt a Sanyika, kiugró ádámcsutkával, orra alatt zsenge bajuszkával. Éppen tizenhetedik születésnapját ünnepelték, amikor csörgött a telefon és édesapja egyik rokona jelentkezett a vonalban.

– Halló, Isti, te vagy az?

– Apa! Téged keresnek.

– Antal István. Kivel beszélek?

– Hát a Birivel. Hogyhogy nem ismered meg a hangomat?

– Bocsáss meg! Alig hallok valamit. Sanyika, kapcsold ki, kérlek, azt a CD-lejátszót! Kösz, ez az! Hogy vagytok, drága Birikém?

 


Magén István: Ház a tavon (tusrajz, papír)

Szerepeltek a hírszerző szolgálat terveiben. A két embert a folyamatosság is összeköti, méghozzá párhuzamosan. Ők nemcsak a szóbeli hagyományt vetették el, utána bizonyos propagandisztikus tévedéseket, kiszipolyozott alattvalókat, akik meghajlanak az ősrégi fák előtt (alatt)

Somfainak a feje búbján dobogott a szíve, meg a fülében, meg az arcán. A vitatkozás végét homály fedi. Fürtökben lógtak a denevérek a faágakon, Somfai hajába kapaszkodtak. A vita alkalmas volt a tények vakmerő letagadására is. Ha Somfai kinyújtja a kezét, eléri azt a faágat, amit országhatárnak neveznek. Nem kötelez semmire, egy fa, amely nem is köteles segíteni. Sokkal részletesebben kellene ismerni az életfeltételeket. Békésen hajlong, megvakarja a fejét, a produkció egyszerű, parázna jeleket mutogat, majd hirtelen hangot vált, a mondatai után nem tesz pontot. Akkor ő sem vonja felelősségre azt az asszonyt, aki a meredek hegyi ösvényen lépked. Megfordulnak hosszú, feszes harisnyája után, az érdekek keresztezéséről van szó. Azoknak a bűnöknek a megbosszulása lehetetlen melyekről egy mukk sem esett a műsorfüzetben. Felnevet, a bálványai között nem volt hajlandó nevetni, és most itt ül egyes egyedül. A tapasztalat behatol az emberbe, és megmutatkozik. Szembeötlő, hogy a természet szerfölött különös, olyan, ahol a gonoszok boldogulnak, szenvedélyesen szeretik egymást, és lelkesednek.

 

Fotó: Hehedűs Gyöngyi

 

Talán már a Bakonyban vagy, csülökpörkölt fő, száll az illata, darazsak keringenek a húsvágó deszka fölött, az egész világ látszik a teraszodról és mindennek pontosan olyan a szaga ahogy megálmodtad, hatalmas tölgy borít árnyékot föléd a hőségben, az asztalon üveg bor, tányér, villa, kés, fehér kenyér. Aztán még egy utolsó pillantás vissza a városra, hőségben olvadó aszfalt, házfalakból pálló zsúfolt magány, csak nedvesen, nyári hajnalban szép, remény nélkül esőre váró poros fák, olcsó feles a sarki kocsmában, szánalomból kolbászzsírba mártott kenyér, vonatsínek gyerekkorszaga, fáradt arcú emberek kifizetetlen számlák, lehetetlen szerelmek hegyei alatt. 

 

Vannak soha meg nem érkező vonatok. Helyjegy, pótjegy nem szükséges. Ha menettérti jegyet kérsz, a pénztáros nem szól, csak rád néz, megcsóválja a fejét és legyint. 

A soha meg nem érkező vonatok mindig a pályaudvar legtávolabbi, legrejtettebb peronjáról indulnak. A peron mindig huzatos, poros, itt nem állnak soha egymásba kapaszkodó, búcsúzó párok, csak fáradt, magányos utazók.

A kocsik kopottak, a fülkék por- és füstszagúak. Az ablakok homályosak. Miért tisztítaná őket bárki is? Hiszen, ha a soha meg nem érkező vonat elindul, az utazók nem kifelé, hanem befelé bámulnak. Magukba néznek.

 


Szeifert Natália: A Szabadság híd lábánál

 

Olyan nehezen indult, egy idő után mégis könnyedén vette az akadályokat. Számot kellett vetnie a múlttal, és ki kellett alakítania személyiségének új vonásait. Tudatosan készült az átalakulásra, de ösztöneinek is engedett, amikor felmérte a lehetőségeit, és meghatározta új egójának fontos pilléreit. Nem akart elszakadni teljesen a beprogramozott valóságtól, de igyekezet minden rossz tapasztalatát beépíteni a modellbe. A megválaszolt kérdések új és új problémákat vetettek fel, és úgy érezte, ha túlságosan belemegy a részletekbe, nem éri el a célját. Lelkiismeretes volt, ezért nem akart kifelejteni semmit. A modell készen állt ugyan, de nem volt bátorsága befejezettnek tekinteni a művet mindaddig, amíg csöppnyi kétsége volt a végkifejletet illetően.

 

A személyiség átalakítás megkívánta a körültekintő, gondos tervezést, de kellő rugalmasságot is igényelt. Tudta, nem mehet biztosra, de a kockázatot a minimálisra kívánta csökkenteni. Érzelmileg még nem készült fel kellőképpen. Várt. Nem tudta meddig kell várnia, de minden idegszálával igyekezett a feladatra koncentrálni, és nem engedett magának lazítást, egy pillanatra sem.

 

 

Bella Italiana, bella signorita

 

 

A két gyönyörű nővér a közép-itáliai tengerparton tengeti szép kis dolce vitá-ját, Sophia Daniella Marsen, a fiatalabbik, huszonhat éves, dolgos, tüsténkedik a konyhában, kiváló szakácsnő és már egész kora hajnalban halas-kofáskodik, körülzsongják a naiv kamaszok, az aendezőszerűségek. Mint minden olasz lány, de még annál is jobban, bell-kántál; kántáre, vóláre, azaz szárnyalva énekel. Mondják is neki határozottan a direktorszerűek, mint egy operaház fantomja: Énekelj! És akkor ő rágyújt egy áriára. Jó néven veszi az udvarlatokat, de alranyifjak és az ezüstkorú, ezüst szőrű, persze bajszos, Vittorio de Sica pónemű rapvetőn monogáma dáma.

Gina Lucia Marsen huszonnyolc éves, ő is szorgos, de nem a fakanál mellett, hanem a férfiúi ostromok és balkézről jött utódok vételezésében és a munkában; éjszakai lokálban mindenes: pincérnő, táncosnő, kuplé-énekesnő, olykor szerző is, (meg is van hozzá mindene, újabban egy szem, egy kar, egy láb kivételével). Meg kell hagyni a balkézről érkezett magzatot meg is szülte, persze húgának, mert ő délig alukál, aztán édes-semmit tesz, azután lokálozik az orfeumban. Van egy Clark Gable jellegű komoly udvarlója.

 


B. Tóth Klári: Keresztút

 

Milyen jóleső a csönd” – állapította meg Esti Kornélia, miközben a reggeli kávéját kutyulgatta. Annyira hozzászokott a kavargatáshoz, hogy amióta cukorbeteg lett, azóta az üres feketét is szertartásos, laza mozdulatokkal keveri.  Sebzett szíveknek csak a homály és a csend való. A nyolcadik emeleti panellakás ablakából csak alig észrevehető és hallható az utca nyüzsgő képe és zaja. Megszokta már a távolságokat ő és az emberek között. Szerette ezt az október végi szélbe csavarodott rozsdabarna időt, amit csak az őszi táj képes adni. Krizantémcsokor lelkét szirmaival teleszórta a magány és a belső csönd.

Beethovenre gondolt, aki élete utolsó felét már teljes siketségben töltötte. Mégis micsoda szeráfi zene volt a fejében! A IX. szimfónia összes hangzata szinte széttombolta az agyát, mire a záróakkord megszületett, új hajtást hozva a zeneirodalomba. Szeretett Beethovent játszani. Volt benne valami démoni, valami egzaltáltságában is mégis személyes.

 


Fotó: Csengődi Péter

 

Sokféle bátorságot ismerek. Lenyűgöznek például az ejtőernyősök, akik boldog örömmel vetik ki magukat a semmibe, vakon rábízva életüket némi vászonra és kötelekre. A tűzoltókat szent borzadállyal csodálom – ezt bizonyára nem kell magyaráznom. Sosem tudnék bányában dolgozni, árammal foglalkozni, a háztetőt meglovagolni. Aki ezekre képes, ámulatom tárgya. De a legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam, édesanyám volt.

Anya kicsi, vékony és törékeny volt, aki kitért a konfliktusok elől. Csipetnyi megalkuvással indult a dolgoknak, szüntelen készen állva a visszavonulásra –cselédsorsú szülei vére csordogált benne is. Még tisztelettel övezetten, bár már akkor is alulfizetetten élte a falusi pedagógusok életét. Autónk nem volt, kerékpár jelentette a falu végéről a mobilitást.

 

 

                      Sorsot vetettek és a sors Jónásra esett. 
Jónás könyve 1.7.

 

Tiszteletben tartom a száztíz sort, (meg a száznegyvenet) az anyagok textúráját, meg azokét, akik úgy aposztrofálják a véleményüket, hogy ismeretlen, tehát jelentéktelen. A Duna szigetén láttam a hervadt és fonnyadt virágokat, és az almát, mely az anyag révén eláraszt hanggal, gitározik, fényt szór, matematikailag halálra van ítélve ugyan, de ettől függ, hogy a filmet a nagy nyilvánosság látja-e, vagy sem. Sovány szamarak legeltek a két oszlop között, a lejtő tetején, mintha az élet és a halál között legelnének, beszélőfilmeket teremtettek, hosszú kerítéseket, falakat, ahol a repedéseken keresztül egy fénysugár benyúlik a térbe. A sovány szamár színtónusa szürke, és az egész jelenet tele van pálcikákkal. Az utcákon hevernek a legválogatottabbak, saját lényük nyújt kielégülést, fáradt elvontság van bennük, feldönti őket a nyirkos szél. (A szamár) jött, leült, beletette a lábát a kosárba, széles mosolyra húzta a száját, a figyelmemet igyekezett magára vonni. A jelenet, melyre csak a feneketlen idő fog emlékezni egyszer, megfelel egyfajta képesztétikai mértékegységnek. Telefirkálom rovásírással, létrejön egy organizmus, mely nem csak szép. Deszkákra írok azonosítható köröket és vonalakat, jeleket, (mindegyiknek megvan a saját, egyedi, embertől független igazsága,) tapasztalataikkal, amiket eszméknek tekintenek, titkos vetélkedőkön vesznek részt.

 

 


Baky Péter tollrajza

Az utcán találtál egy macskát. Valószínűleg nem volt otthona, mert a kukából evett. Mikor meglátott, odabújt hozzád. Bizalmat érzett irántad. Felemelted, a nyakánál fogva. Nevettél. Izomból falhoz vágtad. A macska nyögött egyet, nem tudott megmozdulni. Csak feküdt a fal előtt. Valószínűleg eltörte a lábát. Odasétáltál hozzá. Azt mondtad neki, nem lesz semmi baj. Felemelted megint. Ütni kezdted a falhoz. A fal már véres volt, a macska pedig egyre hangosabban nyögött. Ha az állatok saját nyelvet beszélnek, valószínűleg könyörgött, hogy hagyd abba. De nem hagytad. Csak tovább ütötted. Majd meguntad. Azt hitted, a macska már halott, de még lélegzett. És nyöszörgött. Kitaláltad, hogy kiveszed a cipődből a fűzőt. Az állat nyaka köré tekerted, akiben már csak egy kevés élet maradt. Nem lógattad fel sehova, csak elengedted. De a fűző végét fogtad.

 


Bálványos Huba: Elesetten

A humor a sértődések okozta lelki bajok megelőzésére kitalált igazságdrazsé, ami kívül csoki, belül kinin. Tudvalevő, hogy a kinin fájdalomcsillapító, érzéstelenítő és lázcsillapító. A csokoládé pedig csali.

Így a humor az emészthetetlen valóságot teszi fogyaszthatóvá.

Élménybeszámolóm groteszk feldolgozása személyes – hasonló cím alatt megírt – élményemnek...Túlzásaival az eredeti írás komor hangulatát próbáltam itt jobb kedvűre átkonvertálni. Az írásommal nem kívántam általánosítani, és bárkit megbántani, de jelezni igen, hogy nekem szerencsére gyakran volt/van szerencsém.

***

Nem. Nem vagyok hajlandó maradni. Elegem van már a mindennapos álmaidból. Elegem van a túlórákból. Mi lenne, ha végre zöld rétről, s nem egy újabb kísérletről álmodnál, kedves Főnök?

Nem. Semmi bajom sincs veled, csak torkig vagyok. Én itt güzülök, Te pedig még egy normális marhalábszár pörköltet sem tudtál összeütni a névnapomon.

Hogy a többiek óhaja volt a kolbászos paprikás krumpli? Kit érdekel? Neked lett volna kutya kötelességed a névnapi bulimon a beosztottad kedvében járni!

Na, de mit is várhat az ember egy főnöktől? – azzal kiviharzott az asszony a laborajtón, mely utóbbit úgy bevágta, hogy az kulcs nélkül is rázáródott.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal