VideóDokk est Szilasi Katalinnal. A dokk.hu videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Vésztőy Brünhilda vagyok, a CDX 27-es, imtergalaktikáris kémnő, ahogy üldözőm a Vérpirospozsgás Magiszter, volt vezérkari főnököm titulál, vérpirospozsgás, mert oly ádáz a harcban, hogy arcáig fröccsennek a vérhalmok, ettől meg úgy örvendezik, mint a pozsgásvirágzatúak a víznek. Nem spion vagyok, valami automatahari, hanem a leigázott galaktikus népek szabadságharca élére állt jóügy- terrorista, azért ilyen nagy a lábam, amúgyis nagy, mert a földiek békaperspektívából látnak és épp a földre lépek, idemenekülhettem csak Magister elől. November 1., este hat óra az Idősek Otthonában, ahova nemrég engem is befújt a sors szele. Nem ilyen helyen képzeltem ugyan leélni hátralevő éveim, de úgy látszik, nem érdemeltem jobbat a jóistentől. Csend, így vacsora után már egy ápolónő sem rikácsol, és a takarítónők sem csörtetnek fel-alá zörgő kocsijukkal a folyosón. De a bentlakó öregekkel sincs gubanc, ők ugyanis ilyenkor a tévét bűvölik. Olvasni nem szoktak, a számítógépet is csak csak hírből ismerik. Én olvasnék is, tévéznék is, csak a szemem, hallásom… Azokkal bizony akad probléma. Valahogy olyan ismerős nekem ez a környezet, ez a zaj, az egymás mellett sorakozó szobácskák. Mintha… mintha laktam volna már ilyen otthonban. Deja vu lenne? Nem a, ütöttem többszöri mélázás után a fejemre, és eszembe jutott Marosvásárhely, ahol egy diákotthonban kezdtem ismerkedni a nagybetűs Élettel. Ebben az otthonban is ilyen zsivaj tette próbára az idegeim, aztán szerencsére megszoktam. Na, szépen vagyunk! Ergo ugyanolyan környezetben leledzem, ahol ötvenöt évvel ezelőtt. Csak fél lábbal a sírban ezúttal. Hát… nem kellemes érzés, higgyék el nekem.
Hódosy órák óta mozdulatlanul ült karosszékében. Egykedvűen bámult maga elé, szemével egy fekete foltot követett, amely lassan felfelé kúszott a falon. Talán bolha volt, de az is lehet, hogy pók – végül is egyre megy. A férfi homályosan látta a foltot, nem volt elég lelkiereje hozzá, hogy felálljon, odalépjen a dohányzóasztalhoz és feltegye szemüvegét. A folt néha megállt, mintha megpihenne, és hosszú percekig mozdulatlanná merevedett. A karosszékből nézve apró, szürke szennyeződésnek tűnt, amely belesimult a fal felületébe. Ügyet sem vetett az őt kitartóan bámuló Hódosyra, sem az egyre múló időre és általában az emberi léptékű dolgokra. Egyre csak araszolt felfelé, mígnem elérte a mennyezeten a repedést, amelybe beleolvadt, és eltűnt Hódosy szeme elől.
Kellemes délelőtt volt. Lajosné a konyhában lecsót főzött. Fia, Károly a szobájában olvasott. Cigány volt, nem bírta a bezártságot. Kiment a konyhába rágyújtani. Lajosné jókedvű volt, még fütyörészett is. – Mi van veled, Karcsikám? – Semmi, olvasgatok. De sétálni van kedvem. – Senki nem akadályoz meg. Tégy egy kört. De ebédre gyere haza…
Tudsz-e titkot tartani, kérdezte tőle Niki. Manka gondolkodás nélkül igent mondott. Nem mintha pontos fogalma lett volna, mit jelent, és egyáltalán meddig kell azt megtartani, és ha titok, akkor neki mégis miért árulja el. Kislányként lehetetlen titkot tartani, mert nem tudjuk, mi az, ami titkolni való és mi az, ami kimondható, csak apró sajátokat őrzünk, például, hogy csigákat dugtunk a párnánk alá vagy a kavicsokat mi tettük a mosógép dobjába, és hogy az ágyneműre is ráborult a kakaó, nem csak a plüsspatkányra. Manka hétévesen még nemigen tudta, mi a különbség a titkolózás és a hazugság között, később majd még a kegyes hazugság fogalma is összezavarja, de erről majd máskor.
December. A fagy beálltával kezdett fellélegezni a határ menti szerb nagyközség: na most, hátha most felszedi sátorfáját az a mintegy ötszáz főnyi siserehad, mely hetek óta itt élősködik a nyakukon. Ezért fohászkodtak a lányok, gyerekek is, akik estefelé már ki sem mertek menni az utcára. Akik viszont mégis ki mertek, nem is olyan biztos, hogy ugyanúgy kerültek haza, mint amikor elsétáltak egy moziba, a barátjukhoz vagy a boltokba. Kinek a fogát verték ki, kinek a pénzét, mobilját vették el, míg a lányok legjobb esetben a szemérmükkel fizettek a község utcáin csatangoló iraki, afgán, pakisztáni, nigériai stb. ifjaknak – siránkoztak az asszonyok. Nem úgy a férfiak, akik egyre nyíltabban csikorgatták a fogukat. – Szégyen, gyalázat! Ilyenkor hol vannak a rendőrök, a gradonačelniki, sőt, maga Belgrád, hogy a nyavalya essen beléjük. Ez még akkor történt, amikor a háború még csak harmadik napja tartott. Azt hittem ez egy villámháború lesz. Az ukránok visszaverik az oroszokat, mindenhol ukrán zászlók lobognak majd és az emberek boldogan isszák a vodkát. Miután a védőruhás nővér kivallatott, felvezetett a lépcsőn, majd bevezetett egy úgynevezett sejtbe, ami a fertőzöttek számára volt fenntartva. Előszoba, vécé, zuhanyozó, betegszoba, benne ágy, éjjeliszekrény, mosdó, két fémfogas az infúziók részére. – Zárja be az ablakot, és helyezze magát kényelembe, az egész körülbelül három és fél óráig fog tartani, de nem kell félnie az időhúzás miatt, győzzük a betegek kivizsgálását.
Kőtömböket vernek szét. (A reggeli fényben fodrozódó Duna.) A folyón kívül rekedtek a párhuzamos hidak. Az öregség egész napos bámészkodás. Köszönöm, nem elég, magyarázza. Mit tegyen? Azt kiabálja, hogy elmegy és szétszórja (a saját hamvait). Viharfelhők másznak jelképesen, magasztosAN. Nézem a vonalakat, elindultak, növényeket teremtenek, kapcsolódnak, ami egyébként képtelenség. (Mert kövek.) A családja részletre eszik és él. (Levegőt eszik por nélkül.) Az egyik alapeleme a fakalapács, a másik a fakés, a faló, a falomb. Indulnak a vonatok, esik az eső, a csúszós lépcsőn felmerülhet a kétely. Kata egy hatsoros versikét mormol. Széthull a megszerkesztett agy, a légzés kocka alakú, az információ a gerincvelőn keresztül szökik. Sokfélék vagyunk, returjegyet váltunk, a tükör felidézi a színeket, összetöri a kereszteződéseket, az utcatáblákat, szorosabban karolja át. Feljebb vergődik. Este sétál a pénz. Kotorászik a májban és ellátja a feneket. Az elméje még tiszta, de már darabokban. Gyors felfogású, gyermeki magasságú marslakók. Ott ültél mellettem, mintha egyszer már ilyen lett volna. Mozog a föld, szakad a szó a szókincsekből kitépem. Hajók süllyednek el így, vegyes kifejezéssel, kisebb kézzel. Mondd, hát van? Ezeket, mondja Kata, egymáshoz kellene ragasztani.
Annyi szép pillanat jelenik meg az emlékezet mozivásznán. A nehéz-gyönyörű ifjúkor. Az imént egyik osztálytársammal chateltünk, miközben megjelent a dombóvári almamáterem és a szomszédságában a híres templom. Ennek lépcsőjén mindig eszembe jutott számtalan „szebbnél-szebb gondolat”. Leültem és hirtelenjében igyekeztem ott papírra vetni azokat, ám a lányok sürgettek, mindjárt lejár a kollégiumi rövid kimenő, és ha nem érünk be időben, büntetést kapunk. Szedtük is a lábunkat, rohantunk az iskola és a kollégium közötti barnás-vöröses salakos udvaron keresztül. Nemigen késtünk el. Szerettem a kollégiumot nemcsak a pazar, változatos étrend miatt. Olyan ételeket főztek, amilyenekről addig nem is tudtam, a férfiszakács és a főzőnő igencsak kitett magáért. Kaptunk csokoládét is, és vacsorára igazi, jókora, békebeli, lyukacsos trappista sajtszeletet. A tejet nem szerettem, ezért, ha módomban állt, sajtra cseréltem. A sajtszeleteket összegyűjtöttem az ételtartó dobozban, a közös hűtőben tároltam, hazautazáskor ezt a csemegét vittem haza a családnak, leginkább apám örömére, aki még nálam is jobban szerette a kiváló minőségű sajtot.
Vattacukor-fonatokat formázó, vastag felhőpamacsok gomolyogtak az égen. Rügyeztek már az út menti fák, s kidugták fejüket a földből az első hóvirágok. A völgyben kanyargó Zagyva ezüst csíkként ragyogott a távolban. Keskeny fahíd ívelt át fölötte, amely a Tövis utcához vezetett. A hajnali ködben alig látszott, hogy egy sötét árny baktat az utca szélén magányosan álló, okkersárga falú villa felé. A közeledő alak már messziről felismerte a villa előtt sétáló Perneczky urat, aki elmélyülten tanulmányozta a helyi vasúttársaság évkönyvét. Kalapja homlokába csúszott, hunyorgott, mintha bántotta volna szemét a fény. Perneczky urat hóbortosnak tartották a könyékbeliek, azt azonban mindannyian elismerték, hogy nem csupán vasúti ügyekben járatos, hanem bármilyen, a város közlekedésével kapcsolatos kérdésben is hozzá érdemes fordulniuk. Azt is tudták róla, hogy viszolygott az erős szagoktól, s kertjéből – a citromfű kivételével, amelynek szerette az illatát – az összes többi fűszernövényt kikapáltatta.
Aladdin halott, vele temették el a lámpását is. Hiába dörzsölték, mondták a varázsigéket, semmi sem történt, végül megunták, a koporsóba került. Láttam. Einstein szerint az intelligencia valódi jele nem a tudás, hanem a képzelet. Egy robotnak nem lehet képzelete, gondoltam akkor, amikor még nem voltam robot. Nem. Vagyok. Robot. Ezekkel a szavakkal ébredtem mindennap. Hittem benne, elhittem, hogy ember vagyok, aki érez, aki vágyik valamire, és képes sírni akkor is, ha nem akar. Nem temetéskor, hanem előtte vagy utána, amikor egyedül van és senki sem látja. Egy robot sosincs egyedül, mindenütt ott van, mindenre figyel. Ez a dolga. Figyel és figyel, majd jelez, ha kell. Hamarosan elfogy a vaj, romlik a vilmoskörte, kevés a sör, lassú a szívverés, szaggatott a lélegzet. Cserélni kell a jobbkézfejet, a bal lábat, az egyik szemgolyót, a vese sem működik rendesen, jöhet a transzplantáció. A szív már megvolt, a máj is új. Nem vagyok robot gondolattal aludtam el.
Megismerem a hangját, ahogyan hordozza, mondom a nevem, nem hallja, nem érti, hiszen ez csak egy telefon, messze egy hang mond valamit, ő nem azt várja, miért nem Tami veszi fel, csak mondja, hogy vele szeretne, én mondom, hogy csókolom, Tamit itt nem éri el, már tetszett korábban is hívni, de akkor sem volt jó. Beszélgetni kellett volna vele, a nénivel, aki néha engem hív fel, valószínűleg valamelyik számot elüti, mert nem jól írta fel, vagy jól írta fel, de már rosszul látja. Ha legközelebb megint hív, beszélgetek vele. Az is lehet, hogy nem véletlen a hívása, nekem lenne rá szükségem, ezt azonnal verjem ki a fejemből, beszélgetni öreg nénik akarnak csak, akik másokon keresik a Tamijukat.
Ezek az idén erre a kis fára aggatták az összes díszt. Az előző években jóval nagyobbra vásárolhatták össze, vagy kapták, esetleg örökölték. Az a kopott üveggömb nem éppen mai darab. A kisharangról nem is beszélve, hiányzik a nyelve, milyen harang, amelyikkel éppen csak harangozni nem lehet. A nő ki akarta dobni, de a férfi azt mormogta, hogy még a nagymamájáé volt, családi emlék, fel kell kerülnie a fára minden évben. Cserébe a nő a maga horgolta mackót akasztotta fel. Irtó büszke rá, dicsekszik, idén tanulta a jutyúbról. Szerintem mindenre hasonlít, kivéve mackóra, olyan hosszú fülei vannak, mint a nyúlnak, de a gyerek így is örült, visított, milyen cuki új díszt hozott idén a jézuska. A kis oktondi nem sejti, nem a jézuska hozta a fát és az ajándékokat se. Amíg a nagymamával odajárt a templomba pásztorjátékot nézni, addig az apja meg az anyja küszködtek a díszítéssel. Olyan kicsi fát vettek idén, hogy lötyögött a tartóban, körbe kellett tömködni újságpapírral, de amikor a csúcsdíszt biggyesztette rá a nő, felborult az egész, kidőlt a tartóból, kezdhették elölről a tömködést, aztán a vége az lett, mégiscsak a felső gerendához kellett kötni damillal, pedig a férfinak ehhez a művelethez nem fűlött a foga, még hogy kimenni ebben a fagyban a műhelybe, és a nagy kuplerájban előkeresni a horgászdobozból a damilt. Spárgával akarta megkötni, mire a nő közölte csak egy falusi paraszt gondolhat ilyet, mert hogy nézne ki, erre a férfi lehülyepicsázta, de utána ittak egy kis forralt bort, betették a lemezjátszóba a karácsonyi énekeket és kibékültek.
Sokan tagadják, néhányan fölvállalják, hogy hisznek a csodákban. Az előbbiek figyelmébe ajánljuk a mesék világát, ám még hasznosabb, ha ők tapasztalati úton győződnek meg a csoda létezéséről. Amennyiben nem elővigyázatosak, még a világhálón is belé botlanak, mindenesetre óvakodjanak, nehogy a háló madzagja a lábukra tekeredjék. Ez a figyelmeztetés néhány hónappal ezelőtt Ilának is elkelt volna. Úgy érezte, elég a magányból, nála is ideje van a párkeresésnek, elvégre elvált nő, nem ijed meg a számítógépe monitorjától sem. Elszánt mozdulatokkal, de azért fotó nélkül, álnéven regisztrált az egyik társkereső oldalon. 1 Miután elhunyt a felesége, Dömötör nem találta helyét Keiglhely-ben. Tulajdonképp sohasem szeretett ebben a brit városban. Túl idegennek érezte a nyelvét, szokásait, mindent, különösen azóta, hogy ellepték az afrikai migránsok. Régebben még csak megjárta, de amióta különböző bandák kezdték terrorizálni Keiglhely-t, egyre gyakrabban gondolt Kőszegre. Ugyanis ott élt valamikor, s tán még ma is ott élne, ha a mostohaapja ki nem utálja a házából. Hogy miért? Csupán azért, mert atlétikusabb alkat volt a mostohaapja első házasságából származó fiánál. Na ja, de hát nem vagyunk egyformák. Ezt elvileg maga Borovszky papa is belátta, egyedül azért kesergett, miért pont az ő fiát teremtette ilyen nyikhajnak az Úristen. – Nem nyikhaj ő, csak… Nevezzük inkább aszténiás alkatnak, azt hiszem, így mondják. Viszont annál okosabb, finom lelkű kisfiú, akiben, meglátod, még sok örömed telik az életben – javította ki Dömötör anyja szelíden.
Hideg fényű melegségben fürdik a táj. Bennünk fordítva. Keresztmetszetet húz a párhuzam jégcsíkká nőtt magánya, a harmónia szívében. Benne égnek magánhangzók, zörejt hallatnak a mássalhangzók, de nincsen olyan hang, ami kifejezné a jelent, ami nem egyenlő a mosttal.
1
Fajanszé, Beyoncé-esszencia-szubsztancia-manifesztum terem hát éjjel-nappali kisüzletbe. Rablótámadás zajlik ottan, alkalmi rablók revolvert fognak a boltosra. Fajanszét mi látjuk csak, könyökéig tartó, vállnál habfodros, amolyan játékos, világbuboréknak felfújt, karjához tapadó ujjú, szeméremövéig érő, csípőt, farpofákat is látni latexben, rikító pirosban, kiegészítőkkel: jobb szemét takaró kalóznős tapasszal, combja középig felkúszó csizmában, magas sarkúban, vagyishát combcsizmában mondhatni show-öltözetben, szintúgy rikító Pirisek, bocs pirosok ezennel s ama mankó csontvázzal, a rikító pirossal; Értem, most már értem gyógyászati segédeszközöm színezetét, köszönöm, ó, Karma Drákó; sóhajtoz spirituális vezetőhöz.
Amikor kicsi voltam, nagyon vágytam felülni a borzsai pirosra. Két vasútállomás volt a városban. Az egyiket nagyállomásnak, a másikat kisállomásnak hívták. A nagyállomás mellett volt a rádiógyár egyik épülete. Apám oda járt reggelente, gyalogszerrel. Felnőttnek is jó húszperces séta volt az út, hazafelé pedig még hosszabbra nyúlt, hiszen olyankor be lehetett szaladni a Kalászba friss kenyérért, meg lehetett állni a cukrászdával szemközti sarkon egy plombírt venni a fagylaltoskocsiból, sőt, akár egy pohár sörre is be lehetett térni valahová a kollégákkal. Apám több munkatársát ismertem névről, némelyiket, akikkel találkoztam a május elsejei felvonuláson, arcról is. Ám kedvelni csak egyetlenegyet kedveltem, a Toljik nevűt, lévén, hogy egyedül ő küldött nekem néhanapján csokoládét. Nem egy egész dobozzal, még csak nem is egy táblát, hanem egyetlen szemet. Olykor kettőt. De azok mindig finom, különleges csokik voltak (aszorti csoki, ahogy a nagyszüleim mondták), így aztán Toljik kiérdemelte, hogy kedveljem. Ő és a csokija olyan vonzerővel bírtak, hogy ha valahonnan nem kívántam elmozdulni, hát varázsszó gyanánt vetette be anyám, mint végső megoldást.
Az ajtók záródnak, hallja álmában. Kimarad a kérem, vigyázzanak. Zsadányi csak a nő becenevére emlékszik – Csili. Kábán ébredezni kezd. A lány neve Csilla. Nem lehet elfelejteni. Nem is felejtik. Zsadányi sem tette, ha volt idő, amikor akarta. Hetekig nem jelentkezett, a mobilját sem vette fel, az sms-re sem válaszolt. Egyikre sem, pedig többet küldött, talán egy tucatot. Csilla már a kávéját issza, két cukorral, fahéjjal. Zsadányi szoktatta rá, aki étcsokoládét is rak a saját kávéjába. Sosem szerette a túlzásokat. Nem illett hozzá, mindent csak módjával, tartotta magát nagyanyja tanácsához. Lassan evett, rágott és rágott, élvezte az ételt, közben beszélt is, nem is keveset. Járása viszont ütemes és gyors volt, az utolsó pillanatokban indult el, gyalog is odaér, hosszú a lába, tud sietni. Nehéz volt lépést tartani vele. Zsadányi nem adta fel, hogy kövesse, de egy féllépessel le-lemaradt, akaratlanul is. Az ágyban is így sietsz? – kérdezte a férfi. Csilla csak hunyorgott, nem válaszolt.
– Drágám, figyelsz, volna egy korszakalkotó ötletem! – Ajaj, korszakalkotó, már megint mit sütöttél ki? Remélem, nem mászok tőle a falra, mint a jó múltkor, amikor feltaláltad a szagtalan parfümöt és összkomfortos ágyvécét. – Az csak hecc volt, nem gondoltam komolyan, de amit most mondok… Nos, amit most mondok, több mint ötlet, javaslat, és komoly is, annyira, hogy… – Hát akkor siess, és bökd már ki, mert bejelentkeztem a fodrásznál. – Az más. Ebben az esetben halasszuk későbbre. Végül is nem sürgős, majd elmondom, ha hazajössz. – Géza, nézz a szemembe! Te valamit eltitkolsz előlem. – Én csak azt szeretném bevallani… Na, igyekezz! Este találkozunk, akkor megtudod.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
Fotó: Burst Forrás: Pixnio
