Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Az őrangyalok szeretik a zenét

                                                                                                                                                                  

Joe barátom apja Georg, zenész volt. Ifjú házasemberként tíz évig, amíg szabad idejéből futotta, s a hallgatag fiatalasszony szóvá nem tette, esténként a Rókakuckóra keresztelt falusi vendéglőbe járt muzsikálni. Georg bácsi a banda prímása volt, akiről néhány év után legendákat meséltek a Tisza bácskai oldalán. Hegedűjét száraz bánat hangolónak becézte. Aki  hegedűt hallgat és könnyeket hullat, annak szíve hamis –, mondta a prímás Akinek igazi bánata van, az szomorúan mulat.

Így történt, azonban elbeszélésemet talán a boroskancsókkal kellett volna kezdenem. Joe barátom hosszú, dohányzástól sárgásbarnára színeződött ujjaival, amelyek az agyagot formálták,mert a szőlőfürtökkel díszített, magas hőfokon égetett és zománcozott kancsók jobban lelkesítettek mint Joe apjának legendái. Igaz, Georg bácsi hamar letaglózott engem, amikor először látogattam el hozzájuk. Korán őszülő dús hajával a mindent tudó és megbocsájtó atyára emlékeztetett.

  Tudom ki fia vagy –, szólt és ujjaival beletúrt a hajába. Ismerem az apádat! Ennyi nekem elég is volt. Ha így van, akkor azt is tudhatja amivel kiskölyök koromban sokszor ugrattak a felnőttek.

  A te apád eszi a döglött csirkét?   kérdezték, én meg nagyon szégyelltem magam és természetesen válaszolni sem tudtam, csak hebegtem habogtam és végül el is futottam.

 

 

Szotyi, a holdraforgó

Szotyi egészen megszédült, mikor egy tavaszi napon kibújt a földből és először pillantotta meg a nagy sárga korongot azon a világoskék tapétán. Nem tudta mi az, de tetszett neki. Ez a Nap - mondták idősebb társai. Olyan jó meleg volt. Reggeltől estig csak forgolódott. Szemeivel a Napot követte. Apja - Napramorgó - látva kisfia lelkesedését, próbálta lehűteni. Ne örülj annyira kisfiam! Ő csak azért melenget minket, hogy amikor majd mind beértünk, a gazda eljöjjön a nagy vasszörnnyel és lekaszáljon, hogy aztán olajat sajtoljon belőlünk. Amit aztán az emberek majd megvesznek, hogy abban süssék meg barátainkat a nyulakat, őzeket és a madarakat. Anyja - Holdrakacsintó - próbálta csitítani Napramorgót, de az nem hagyta magát. Egyre csak mondta. Kisfiam nekünk már mindegy, a mi tányérunk már lassan kifordul, de te ne hagyd magad! Fordulj másfelé! Talán ha nem száradsz ki őszre, nem pirulnak meg eléggé a magjaid, megúszod. Tovább élhetsz.

 

 

Maga Önmaga

 

 

A férfi kilépett a metróból, és megtorpant. Furcsa érzés öntötte el. Végignézett magán, és azt érezte, hogy nem önmaga. Vagy talán nem úgy önmaga, mint amit gondolt, hogy ki és mi lesz negyven évesen. Negyven éves, atya ég! Felidézte, hogy milyen öltözéket hordtak a felnőttek akkor, amikor még csak tíz volt. Vagy öltönyben jártak, vagy elegáns farmerben inggel és nyakkendővel. Ő most egy szándékosan megszaggatott farmert viselt, egy óriási betűkkel mintázott pólót, sárszínű melegítő felsőt, ami a jól bevált munkaruhája volt, ezenkívül még a kedvenc sapkája és tornacipője volt rajta. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy vajon a mobiltelefon és a fülhallgató nevezhetők-e valamilyen szinten öltözéknek. Tekintve hogy három különböző színű fülhallgatót is tart magánál, úgy döntött, hogy igen, és ezzel rövidre is zárta magában a témát. A sok kusza gondolat mellett egyetlen dologban azért biztos volt: sosem gondolta volna, hogy így fog kinézni egy negyven éves felnőtt ma. Igaz, egy kis cégnél volt weblap designer; nem volt vele szemben nagy elvárás. Nem kellett zakót húznia, vagy drága karórát viselnie; minden nap szinte beosont a munkahelyére, a hátsó irodában egy rejtett kis sarokba, és onnantól kezdve legfeljebb a pisiszünetekben látták. Úgy érezte, ez így jó is, hiszen kényelmes; de valóban ezt akarja?

 

Találkozás

 

Napok óta nem evett semmit. Sóváran nézi a szemközti trafikot, rongyos zsebeiben kutatva némi aprópénz után. Kellene a cigi. A kaja már régen nem olyan fontos, gyomra hozzászokott a hosszú böjthöz. De a cigi az kell. Az első slukk után megnyugszik, és ahogy lassan, meggondoltan eregeti ki száján a füstöt, szívébe a hála halvány emléke száll. A kalapba végre pénzt dobtak. A fekete öltönyös férfi gyors léptekkel haladt el mellette, sietősen, kezéből akár fáról a falevél, lassú hullámokban hullott alá a papírpénz. Bele a kalapba. Az öreg meghökkenve, gyorsan a pénz után kapott, és kabátujja zsebébe gyűrte. Tekintete a távolodó alakon, közben sűrűn ráncolja homlokát, mintha már látta volna valahol. Talán ez a fekete öltönyös dobott neki pénzt napokkal ezelőtt is... Nagy marék apró volt, erre jól emlékszik. Egy kicsit elszenderedett, mire felébredt, a pénznek hűlt helye volt. Azóta vigyáz, azóta figyel. Ha kap, a zsebébe rakja, onnan nem vehetik el.

A férfin járt egyre az esze. Talán most költözött a környékre, nem látta itt azelőtt, morfondírozott, miközben csonka lábára húzta szakadt, foltokkal tarkított ócska pokrócát. Az ittenieket látásból már ismeri, tudja, ki mikor fordul be az úton, ki melyik épület ajtaját nyitja ki, hogy pár óra elteltével ismét megjelenjen valamelyik utcasarkon, dolga végeztével, ráérősen, vagy épp sietve, folytatva aznapi vándorútját.

 

 

Zoli és a könyvkereskedő

 

Kora délután volt, borongós téli nap. Zoli a fiatal író, most nem írt, hanem a tudását gyarapította – olvasott. Arra gondolt, régen vett már új könyvet kedvenc antikváriumában.

Ezért fogta magát s azt mondta Adélnak, az anyjának:

– Szétnézek a könyvesboltban!

– Jó, de ne maradj sokáig!

– Valószínűleg veszek egy könyvet!

Adél felelet nélkül bólogatott s fejének biccentésével elköszönt, majd ment mosni. Zoli meg ahogy kiért a Március 15.utca végére, megpillantotta a boltot. Bekopogtatott, majd benyitott.

– Jó napot Sanyi bácsi!

– Szia Zoli!

 

 

Az utolsó meló

 

1.

 

A rózsadombi villa teraszán ült, és várt. Egy órája érkezett. Az inas bevezette az előtérbe, elkérte a kabátját, közben, lopva átvizsgálta tekintetével a ruházatát.

         Fegyver? – kérdezte természetes nyugodtsággal, de határozottan.

          Az nincs.

          Rendben van. – mondta, és a terasz felé mutatott. – Fáradjon velem!

Megindultak az üvegajtó felé, elől az inas, ő pedig egy lépéssel utána.

          Kérem, itt várjon! – mutatott az fonott fotelre -, foglaljon helyet, helyezze kényelembe magát! Hozhatok valami italt?

          Nem köszönöm, ilyenkor nem iszom.

Az inas biccentett, és halkan távozott. Akkor vette észre, hogy az épület két végében, egy-egy felfegyverzett őr áll, és őt bámulják. Félénken intett nekik, mire azok elfordultak, és a hegyet bámulták, mintha semmi más dolguk nem is lenne.

 

 

Rómeó és Júlia a Mátyás téren

 

2. rész

 

 

Aztán hangosan:
Szolnokról Pestre? Pénzetek van?
Volt még az este, de éhes voltam. Nem tudom mennyink maradt.
Egy vasunk se - szól közbe az időközben feleszmélt kislovag.
Nem jutok szóhoz. Apa vagyok magam is, elszorul a torkom.
Ki mennyi idős?
Néznek rám, hallgatnak.
No, ki vele!
Dani tizennyolc, én eggyel kevesebb - motyogja végül a lány.
-Iskola?
Idén érettségizek - így a fiatalember.
Kirobbanok.

 

 

Rómeó és Júlia a Mátyás téren

1. rész

Meló van. Annak meg része, hogy időről időre bejárom a ,birtokot'.
Éjjel fél egy, ittam kávét, töltöttem magamnak egy cigit, megyek, körüljátom a társasházat. Hűvös van, meg a szokott éjszakai zajok. Valaki sörösdobozt rugdos, valahol tévé/rádió bömböl...
A ház egyik üzlethelyisége bejáratának benyílójából zoknis láb áll ki. A cipők precízen egymás mellé állítva a gyalogjárón. Adidas. Nézem a zoknis láb tulajdonosát. Fiatal gyerek, jó, ha van már 18 éves. Mellette a lány, széparcú. Sweet little sixteen. Mert 16- nál nincs több, az biztos.

 

Oly távol, oly közel

(Chagall) 

 

1.

“Hirtelen rádöbbenek hogy nem Teával kellene most lennem, hanem vele. A hallgatása, a szeme az én hallgatásom, az én szemem. És mintha régóta ismerne, mintha mindent tudna rólam. A gyerekkoromról, a jelenemről, a jövőmről. Mintha őrködne fölöttem, megérezne bennem mindent, pedig először látom életemben. Ő az én asszonyom…” – így emlékszik vissza Chagall, Bella pedig így kontráz rá : ” Nem merem fölemelni a szemem, s belenézni a szemébe, amely most kékeszöld.”

A menyasszony fekete kesztyűben című kép árulkodik arról a zavarról ami mindkettőjüket átjárta. Az én falum mókás kép, mindig is annak láttam, a birkát és a zöldarcú férfit, mintha egymás tükörképei lennének. A kecske-birka ösztönében már moccan a gondolat, hogy a tejet fejő nő mikor ad neki is enni, mikor feji meg. Rosa kecskesajtot is készít, és a gyermekágyban fekvő nőnek kecsketejes konyakot, jó zsírosat, hadd iperedjen a kismama.

 

 

A szerelmes vers

 

A postánál dolgozott Varró Ferenc. Két hét óta munkanélküli. Újabban sokat dohányzik. A lakásától nem messze, úgy körülbelül tíz méterre egy dohánybolt nyílt nemrég. Egy nagyon csinos, melles, szép arcú nő vagy nevezhetem lánynak is – az eladó. Feri mindig ide szokott járni mostanában. Pall Mallt szívott. Mindig amikor benyitott s cigit kért, a lány nem találta meg azonnal, úgy kellett Ferinek mutogatnia a kezével, hogy hol van. Amikor megtalálta, a lány mindig mosolygott. Feri is, és zavarban volt, pedig a lánynak kellett volna.

Egy szép napon, mikor senki nem volt a boltban s a lány éppen valamit olvasott, Feri benyitott.

–Szia! – mondta

–Pall Mall? – kérdezte a lány

–Igen, azt!

Átnyújtotta, majd a srác kifizette. De utána nem ment még ki a boltból.

 

Cyrano

 

Csörgött a telefon a kezében. Nem nézett rá, a combjához simította, érezte, ráizzad a bőre a képernyőre, egy csepp izzadtság lefolyt a lábán, de nem húzta el az egyre forróbb eszközt, a csengés erősödött, már mindenki őt figyelte a buszmegállóban, páran összehúzták a szemöldöküket, rosszallóan csóválták a fejüket, az egyik férfi még cöcögött is a szájával, különös látvány volt, a magas, vékony férfi, a fekete, csillogó, bőr aktatáskával, öltönyben, ahogyan cöcög, mint valami aprócska gyermek, talán még nyálcseppek is szabadultak ki az ajkak közül.  Nézte a férfit, arra gondolt, mit szólna ha megcsókolná, ha most odalépne hozzá és szó nélkül, egyszerűen csak rányomná a száját az övére, bedugva a nyelvét a cöcögő nyelv alá, kikutatná a száj üregeit, aztán elhúzódna, kézfejével törölné le a száját, gúnyosan mosolyogna csak, összehúzott szemekkel, azt nagyon utálja a Miklós, az összehúzott szemeit, azt mondja, olyankor kirázza  a hideg és félni kezd, mintha legyőzhetné ez a vékonyka lány, mintha erősebb lenne, a legerősebb az egész világon. Elhallgat a telefon.

 

 

HATODIK TALÁLKOZÁS

 

Gyökér Titusz, a költő garázslakásában téblábolt. Olyan nap volt ez számára, amikor nem tudta eldönteni, mihez is kezdjen. Készítse-e el reggelijét, vagy üljön azonnal a számítógéphez és dolgozzon valamin, esetleg a hóolvadás következtében létrejött latyakot söpörje le a betonról az udvaron. Semmihez sem volt igazán kedve. Végül is kávét főzött, egy öblös csészébe töltötte, és fél deci rumot öntött hozzá. Ezután a számítógéphez ült és bekapcsolta.

„Szétnézek egy kicsit a netten” – gondolta. Hosszú próbálkozás után sem sikerült felkapcsolódnia a világhálóra.

– Mi van, a kurva életbe?! – szólt hangosan, és egy ideig dühösen nézett a számítógépre, majd kikapcsolta. Felhörpintette maradék kávéját, és hátat fordított a „bűnös” komputernek. Azután csak bámult maga elé. Később a szemközti falon függő, félrebillent, berámázott fényképre szegeződött tekintete. A fényképen nagymama a nővérével, közöttük pedig ő, hétéves, matróznadrágos kisfiú. Nagyapa sehol. Egy megsárgult fotón sem! Emlékszik, egyszer valamilyen oknál fogva megkérdezte:

– Nagymama, miért nincs nekem nagyapám is?

 

A randevú

 

Jól van, csak eljátszottam a gondolattal, nem vártam ilyen heves reakciót, csak megértést, részvétet, talán. Pár napra elhagytam a gyógyszerek szedését. Nem azért, mert anyagi nehézségeim támadtak, életben maradásom feltételéül szabott vegyszerek árát, a mai támogatási rendszer mellett még meg tudom fizetni, kíváncsiság hajtott, mert tudni akartam, ezek nélkül a szerek nélkül mire megy a szervezetem. Tényleg szükség van mind a tizenegy féle gyógyszerre, nap mint nap? Évek óta szedem, becsülettel, kompromisszumok nélkül ezeket a pirulákat. Színesek, kicsik, és alig lenyelhetők vegyesen. Először a vérnyomásom emelkedett, majd a szívem is gyorsabban vert. Az első nap után megállapítottam, hogy komoly élettani hatása van a napi szükségletek elmaradásának. De nem akartam beletörődni a kudarcba, ezért folytattam a kísérletet. Az éjjel nem aludtam valami jól, egyszerűen nem éreztem szükségét, hogy alvással üssem el az időt. Izgatott, hogyan élem túl az éjszakát. Máskor is előfordult, hogy csak bámultam a plafont, cikáztak a gondolataim, és éreztem a lüktetést, a szorítást a mellkasomon, hallottam a zihálást, az oxigénhiányos légzés hiábavalóságának jeleit. Eszembe jutottál.

 

 

A munkanélküli kőműves

 

Pintér László a kocsmában bámészkodott a barátaira. Kőműves segéd volt, de most munkanélküli. Már négy hónapja és a segélye lejárt. Magányosan iszogatott. Zoli volt a legjobb barátja, de most csak mosolygott, mint egy idióta, mert valószínűleg olyan részeg volt már. Három kisfia volt. Mindegyikük tíz év alatti. Enikő, a felesége depressziós szabadságon volt. Megvolt a baja szépen. Enikő jól keresett ugyan tanári szakmájával, de a három gyerek fenntartásához ő neki is keresni kellett volna. Most is csak ezért ivott, a bánatában. Zoli sörrel a kezében odament hozzá:

– Nagy bánatod van?

Laci nem felelt.

 

 

A négy évszak 3.

Ősz

 

Nagytakarítás.

Hetekbe telt, mire az összes kötött, horgolt és plüss ágytakarót kimosta. Ülőgarnitúra szettjén vastag rozsdabarna mintás huzatra cserélte a vékony, finom nyárit. Könyveket porolt, cseresznyefa bútorait törölte csillogóvá, a padló tisztítása pedig az utolsó teendő volt képzeletbeli, évek óta begyakorlott rutinlistáján.

A takarítás kezdete az utolsó augusztusi hétvégére esett. Reggeli kávéját kevergette, úgy szemlélődött az ablakban. A pillanatot kereste, amikor a nyár búcsút ölelkezik az ősszel. A hirtelen feltámadó szélben érezte a változást, száraz kórók meghajlásában és a nap erőtlenségében látta meg az elmúlást. Akkor gyorsan felhörpintette kávéja maradékát, és az ősz előfutárait ünnepelve nem volt rest elkezdeni a szorgoskodást. Egész évben erre a pillanatra várt.

 

Balaton a plafonon

 

 

Nagy volt rajta a nyomás. Nem emlékezett pontosan, mikor kezdődött, minden csak alakult körülötte, mintha köze sem volna az egészhez, ártatlan megfigyelő, átsiklott felette az élet. Néha megpróbálta visszatekerni a képet, mint aki szétvágott, szemétre dobott, öreg negatívokból próbál összetenni egy nem ismert életet, beazonosítani a honnan-t, a hová-t, az ismert és ismeretlen mosolyokat. Memory. Elhallotta ezt a szót, talán az a vastag bokájú, szőke asszony mondta, aki olyan hamisan énekel a zuhany alatt, vagy a gömbölyű, puha lányka, aki mindig gyorsan szappanozza be magát, valójában nem is számít, mindig csak egy sóhaj a vége, egy félrehúzott, szomorkás grimasz a száj szegletében, hogy már megint elmulasztott valamit. Öregedni kezdett, minden, ami valaha fekete volt rajta, most tompa lett, reszketeg, az apró ráncok árkokká mélyültek. Nézte saját, lassan elszürkülő kontúrjait, a csíkokban történő, lassú kifehéredést, egy női hang jutott eszébe, cseresznyevirágok és hósapkás vulkán képe, lágy mesék az esti mosdásnál, egy idegen ország idegen szokásai, ahol evőpálcikával eszik a rizst, ezt az apró, gyorsan pergő valamit, amit soha nem ízlelhetett meg, az a különös világ, ahol a fehér a gyász színe.

 

 

A ridegvári harangok

 

X . Y. községben, nevezzük Melegfalvának, Ábris és Leó számítottak a barátság mintaképének. Pedig élt itt más igaz barát is, továbbá jó szomszédok, jó boltosok, jó gazdák, akikről mind-mind példát lehetett volna venni, ha ismerik. De nem ismerték. Sem a falut, sem a lakóit olyan eldugott, istenháta mögötti vidéken éltek, éldegéltek egymás mellett sok-sok éven át, amíg… Nos igen, amíg egy reformhullám át nem csapott a községen. Ekkor fokozatosan leépítették az iskolát, postát, pékséget, varrodát és más, munkát és szolgáltatást nyújtó intézményt, mely minden település fennmaradásának egyik biztosítékát képezi. Erre, aki tehette, lelépett, elsősorban a fiatalok, hogy másutt, kevésbé ellehetetlenült vidéken kezdjenek új életet. Ezek közé a lelépők közé tartoztak Ábris szülei is. A fiú apja pék volt, az anya vasúti pénztáros, akik munkaerejük teljében maradtak kenyér és pénz nélkül.

 

Sziddhárta

Czukor Samu kijárta azokat az iskolákat, amelyeket még boldog öntudatlanságban választott, de választása elvéről nem tudott számot adni, legfeljebb az érdeklődés szót mutathatta volna fel magyarázatként, de az senki nem kérte tőle. A múlt kusza, reflektálatlan életfa tenyészetéből azonban valami új sarjadt, valami ismeretlen erő bontakozott, mely átrajzolta a világ értelmességébe vetett hitét. Az érzés csontvázig csupaszított értelmét új érdeklődési körnek mondaná valaki, aki nem ismeri a szív rejtett útjait és kedveli a száraz szavakat. Czukor Samu fejébe vette, hogy intézményes úton fogja a Nagy Mestert tanulmányozni, hogy végre a bent és a kint összhangba kerüljön. Barátnőjével többször átbeszélték ezt a különös vágyat. Czukor Samu ilyenkor úgy beszélt, mint aki tartalommal tölti meg a nagyon értékes időt, Tacskó Gabriella pedig hallgatta, és ahol tudott, mélyített rajta.

 

 

A vágy

Az asszony belépett a liftbe, és a bent álló férfire nézett. A férfi rámosolygott, ahogy szokott, amikor találkoznak. Legtöbbször a liftben, ritkán a ház előtt, amikor jön vissza a kutyával, a nő és a lánya akkor lépnek ki a kapun. A lány nyitva tartja a nehéz vasajtót, amíg felér a lépcsőn. Néha dicséri az időjárást, ahogy elmennek egymás mellet. Érzi a nő illatát, kívánja a testét. A találkozások nem túl gyakoriak, de mindig felizgatják, hosszabb időre. Nem tudja megfogalmazni magában, miért találja vonzónak az asszonyt. Talán, az elmaradhatatlan mosoly, ahogy a lányával beszél, mintha barátnők lennének, vagy az enyhén molett test, amely arányiban is izgató, felkelti az ember figyelmét. Hirtelen felriad a révedezésből, a lift egy rántással megáll. Csodálkozva látja, hogy az asszony nyomta meg a gombot, két emelet között. A nő közelebb lépett hozzá, az arcuk összeért. Érezte a parfőmöt, amit annyira szeretett, és még máshol nem találkozott vele. A szíve hevesen vert, a torkában dobogott. Nyakában az asszony lehelete, mint valami finom szellő borzolta.

 

Találkozás

 

           1.       

Két évet éltünk együtt. Dzseni és én. Két év reggel, vacsora, alvás, kelés, két év „Mit fogunk vacsorázni”, „Hová tetted a cipőmet, édesem?… Két év öt nap csend, könyvek, esti nyugalom. Aztán Dzseni elment az orvoshoz, egy ideje sokat köhögött, én ültem a folyosón, Dzseni kijött, és azt mondta: Szétrohadt bennem minden, rákom van. Most mi lesz veled? Ki fog törődni veled? Ezért nem akarok meghalni. Én pedig nevettem hülyén, mert nem tudtam nem nevetni, csak a nevetés álcája maradt. És közben néztem bele a hatalmas barna, meleg szemébe. Dzseninek nem volt senkije rajtam kívül. Két évvel ezelőtt riportot írtam egy hajléktalanszállóról, két évvel és húsz nappal ezelőtt elmentem az éjjeli szállásra, hja, ez kell olvasónak, mondta a főszerkesztő, Dzseni ott ült a szálló sötét folyosóján. Cigarettázott, melléültem, elé tartottam a mikrofonomat, megnyomtam a REC gombot, megkérdeztem, mi a foglalkozása. Igen, ez a felvétel tartott két évig. Tanár voltam, mondta halkan Dzseni. Tanár, ismételtem meg, és hogyan került ide, kérdeztem, a hajléktalanszállóra?

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal