Videó

A Kincskereső videója.




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Magén István: Jelentések városa 1

20. Somfai koleszterin formájában jelent meg. (Az orvosságos dobozban.) Aktív vélemény, opció a fény világából. Az evéstől széles vállai benőtték a homlokát. A függvények eltorlaszolják az útját, mossa a fogát, és áll a fikuszok között. A fülmirigyei megduzzadtak, és visszafordultak, mintha más dolgokat akarnának bizonyítani. Megették a cellaegyesítés gombját. (Apró gombok sugárzó arccal.) Oly módon kérik, hogy kitöltik a mezőket. A fatelepek illatosan lebegtek. Egy csomag kártyát pörgetett az ujjai között. Ez volt a kérdőjel első sarka. A magasból látta, amint megfogalmazza a halált. Egy zsinór tekeredett a nyakára, ez kezeskedett a végrehajtás helyes sorrendjéért. Meghal a Föld, imádkozik ellenségeiért. A nyomorúságos szolga méltónak találtatik. Végig viszik a toronyhoz vezető úton. Az akasztófa az élőhalottaknak való. Zeng a reggel a föld mélyébe búvó házban.

 


Bátai Sándor: Princípium (7)

 

Három és fél órája toporog a tömegben, néha leguggol, nem ül le, koszos a járda, bámulja az utat, már huszonnyolc kisbusz ment el előtte az avenidán, más nem is jár erre, végig gondolta az összes külvárosi vonalat. Az előzőből épp itt szállt le valaki, biztosan ő is idejött, pedig ez a sor közepe, lassan az eleje lesz, nem a vége. Sétálhat vissza, az nagyjából másfél utcasarok, azt mondják, akik már régóta idejárnak, az imaház hátsó kijáratáig áll a sor,

Nem is érti, miért hívják imaháznak, amikor egy óriási, szürke kockapalota, olyan, mint egy szép börtön. A nagynénje mesélte, pár éve még egy kis imaház volt a Szent tanúi, illetve akkor még nem is így hívták. Morales atya akkoriban jött, talán valahonnan Európából, most már senki sem tudja, honnan, és ki volt. Amióta szent lett, nem is számít az a lényeg, most itt van közöttünk, és áldást adunk az úrnak, hogy megélhetjük ezt a szentséget, te is legyél hálás, tette még hozzá.

 

 


Németh Kriszta:
Out of Focus 2.

Elfelejtette a tél, hogy havaznia kell. A fák lehullatták levelüket a latyakos sárba, hóra számítva, ami nem jött el. A szánkók magányosan, tisztán, vadonatújan álltak a garázsban, nem használta őket senki. A karácsony napsütésben telt, a tavasz azt hitte, itt az ideje, hogy visszatérjen. A sötét fellegeket elkergetve beragyogta a házak ablakait, ahol mindenki a Jézuska eljövetelére készült. Néha egy-egy nagyobb széllöket őszi hangulatot teremtett, csak nem tudta az aranylóan sárga leveleket felrepíteni, és az utcákon emberi alakká formálni, hogy úgy lejtsenek táncot.

 

 

hideg a tarkóján, bizsergeti, szétterjed a hátán, beeszi magát a pórusaiba, elharapózik a testében, a lábujjai is zsibbadnak. a koncertet eltolták. megint. egy évvel, ismét télre. hogy majd újra átütemezhessék, írják a hozzászólásokban. jegyvisszaváltás, elkeseredés, világvégek. megint, ismét, újra, annyiszor egymás után, hogy mindig lesz belőlük. tébolyult várakozás, csalódás, menthetetlen, gondatlan bűnrészesség, megint, újra és újra. állandó görcs a gyomorban. dühös, sírni akar, üvölteni, széttépni őket darabokra, kimenni az utcára, nézni mások ajkát, mennyi talányt bújtathat egy áll, menni, ahová a lelke hajtja, átélni, megérezni, létezni ugyanúgy, hallani a zenét, a csintalan szenvedélyt a sorok között, a melankólia csendjét, hiába, börtön. csak egy bárki benne.

 


Fotó: Csengődi Péter

Állok a baromfiüzlet előtti sorban, a nagycsarnokban. Generációk állnak… Ahogy Voga & Turnovszky megénekelte annak idején. Lassan haladunk, csoszogva, jön Karácsony, ilyenkor mindenki valamivel többet, valami mást, kicsit többért, mint egyébkor.

Előttem idős néni hatalmas, gyékényből font szatyorral, ilyet is a hetvenes évek közepén láttam utoljára, akkor is Nyíregyházán, a piacon. Nincs az idős asszonyon semmi különös, vele egyidős kabátja szürke, nyaka köré zöld sálat tekert, fején hatalmas, lila kötött sapka. A lábán barna, magas szárú, végig fűzős cipő. Pont olyan, mint nagyanyámé volt. (Az ő cipőjének nyelvét kivágtam egyszer, mert kellett a bőr a csúzlimhoz.)

 


Bálványos Huba: Az illem őreinek

1944-ben, amikor egyre aggasztóbb hírek érkeztek keletről, majd nemsokára délről is, a Pogányban lakó sváb családokon lassan erőt vett a nyugtalanság. Azt beszélték, hogy az oroszok és a csatlósaik nem bánnak kesztyűs kézzel a németekkel, sőt direkt keresik is őket az újonnan elfoglalt területeken. Nem lenne jobb még időben lépni, és elmenekülni a biztosabb bizonytalanba, észak, észak-nyugat felé? Sokan csak csóválták a fejüket, nem hitték el, hogy bármelyik hatalom is bántani akarna egyszerű falusiakat. Ki termelne akkor élelmet? Mások féltek, ha el is mennének Németországba, ott milyen sors vár rájuk. Csak auslanderek lennének, kívülállók. Még a nyelvük sem teljesen ugyanaz. Ne felejtsétek el, amikor az a német tiszt jött toborozni a Volksbundba, néha egy szavát sem lehetett érteni. Na, és hagyjuk itt a házunkat? A földünket, állatainkat? Azt a vagyont, amit két évszázad alatt őseink szorgalma teremtett elő? Nein, es ist unmöglich!1 Mások azonban gyávábbak vagy bátrabbak voltak, és a távozás mellett döntöttek. Összeszedték minden könnyen mozdítható és pénzzé tehető ingóságukat, szekerekre pakolták gyermekeiket, és elindultak a pécsi állomás felé. Az asszonyok hangosan sírtak, a férfiak némán könnyeztek, a gyerekek pedig nem tudták, mit is kellene tenniük.

 

 

Reggelre mintha tejszínhabbal öntötték volna le a világot, mindent betakart a hó. A fák is olyanok voltak, mint egy-egy óriás vattacukor. Ebben a pompában jött el az a nyomorúságosan szép karácsony, amely gyerekkorom legemlékezetesebb ünnepe volt.

Kint az úton lovas szánok jöttek-mentek, hozták-vitték az embereket, akik számomra ismeretlenek voltak. Hozzánk nem jött el senki. Még azok a rokonok sem, akik a közelünkben laktak. Talán azért, mert nem volt férfi a háznál vagy azért, mert fűtetlen volt a házunk.

A délutáni szürkületben érkeztek meg a lányok, egy-egy faköteggel a hátukon. Aznap háromszor tették meg az erdőig vezető utat.

 


Nagy Attila: Ablakom

Attól még semmi nem jó, hogy van annál rosszabb, olvasta Klári a jövő évi határidőnapló évindító idézetét egy papírbolt közepén. Mélyen egyetértett, ezért a pénztárhoz vitte, és gyorsan fizetett. Háromnegyed öt múlt két perccel. Fél hatra haza kell érnie, késésben van. Siet, mégis hagyja, hogy az orránál fogva vezessék. Szinte akarata ellenére fordul be a pláza második emeletén lévő parfümériába.

Még fel sem mentette magát gondolatban, amikor eléje penderül az eladó, már kezdi is, egy jól eltalált párfüm, bárkinek kedves ajándék lehet. Ráadásul sokáig tart. Az ajándékozottnak hónapokon át reggelente eszébe jut majd, ha a bőrére permetez egy fuvallatnyit, hogy kinek köszönheti üdítő toalettjét, fújta lelkesen a betanult szöveget meg a kezében lévő illatszert a babaarcú lány. Nem lehetett ellenállni.

 


Nagy Attila: Ő

Azt mondod, nézzek a kamerába. Körbe nézek, de nem látom sehol. Lassan minden elsötétül. Kérdezem, máris este van? Azt válaszolod, még csak dél. Szóba hoztad, kapaszkodjak beléd, és akkor nem lesz semmi baj. Nem engedsz el. Hajtogatod, még erősebben szorítsalak. Hiszen itt vagy nekem. Odahajolok, megölelnélek. Mielőtt megtehetném, felkelek. Az oldalamra nézek, ahol aludni szoktál. Nem vagy ott.

 

 


Kép forrása: Harmonet

Ma sírunk vagy nevetünk, nézett a nő a kutyára, mire az félrebillentette fejét, okos tekintetével szinte kérdőn nézett, mintha ő maga is választ várna, de legalább valami utasításfélét, amit rögtön kész végrehajtani, vagy ha nem is azt, de legalább egy mozdulatot, mozdulattöredéket, amiből már tudni fogja, mi lesz a következő lépés, és akkor azonnal cselekvéshez láthat. Kistermetű foxi keverék, izgága fajta, egy pillanat alatt felpattan, ha csak ránéz a gazdasszonya, olvas a tekintetéből, szinte megelőzi a gondolatát, és ha nagyritkán téved is, mert ellenkező irányba indul el, mint amerre menni kellene, akkor is azonnal, észrevétlenül korrigál. Nem lehet megelőzni vagy túljárni az eszén. Szó mi szó, a gazdasszonya nem is akarja kicselezni, módja se lenne rá, hiszen elég nehezen mozog.

 

 


Magén István: Európa 1.

[1] A háború lehetőséget adott Somfainak, hogy cigarettára gyújtson, mivel kalandokban volt része. Tekintetében fáradtság jelei, gyűrődések, üres vásznak, melyekre még nem festettek. Somfainé a csizmáját levette, érdeklődött, gombszemét kinyitotta, a képet megszentelte, melyet egy fényárban úszó stadion közepén helyeztek el. Most látom, itt minden asztal az enyém, mondta Somfai. Táncolt, az emberek álltak, csak ő feküdt. Elhatározta, épségben maradt szerveit megműtteti. A legsúlyosabb akadályokat állította fel, ez tehát a történet a maga egyszerűségében. Mozdulataiba rejtette, pezsgőt bontott, és behozta az órát. Egy pattanásos képű tinédzser kalandjairól mesélt. Előbb szétesett, majd fokozatosan vált láthatóvá. Csupasz padlón gurította a szőnyeget. A működő agyak elszabadultak, ijesztőnek tűntek.

 

 
Nagy Attila (Géprajzok)

Félig megevett szendvicsek, rúzstól maszatos poharak, elhagyott kések-villák, maradékokat táskájukba pakoló kollégák. A de-jó-hogy-vége megkönnyebbülése elmaradt pedig a felszolgáló már a pezsgőt bontotta. A pukkanásra munkatársaim abbahagyták a pogácsabegyűjtést, körém gyűltek. Mindenkinek megköszöntem a helytállását a konferencián. Koccintottunk, várták a dicsérő szavakat, micsoda rendkívüli nap, felülmúlhatatlan szervezettség, kiváló vendéglátás, de magam sem tudtam, jól sikerült-e. Nagy levegőt vettem és biztosítottam őket, hogy az idei legjobb 21. századi kompetenciák rendezvény volt, csak így tovább a következő évben is. Nem említettem a döcögő regisztrációt, a recsegő-ropogó hangtechnikát, az elkéső előadókat, a megfakult prezentációkat.

 


Kovács Zoltán rézkarca

A férfi összeszorította a fogait, nevezzük Jánosnak, szóval János összeszorította a fogait, lenyomta a kilincset és kilépett a házból, Erzsike a felesége nem szólt utána, ahogy szokott, mert nem is szólni szokott, hanem ordítani, hogy már megint inni mész, a fene a szádat, bár inkább a pofádat szokta, de most nem volt semmilyen hang, Erzsike csendben volt, Jánosnak ez rosszul is esett, nem ehhez szokott ő hozzá, majd lefekvéskor lerendezik.

János állkapcsa elzsibbad, amitől a tarkótájékán és a bal fültövén tenziós fájás alakul ki, ismeri ezt a fájást, az orvos mutatta be neki, de most annyira lefoglalja az idegeskedés, hogy nem veszi észre azonnal, csak, amikor megszédül, és bele kell kapaszkodnia a kerítésbe, hátrafordul, fél, meglátja valaki és Erzsinek mégis igaza lesz, azt fogják gondolni, ez már megint részeg.

 


Kép forrása www.traveljournal.hu

A várost valami bódító szürkeség fedi. Szardíniás ládák, szemét, kóbor kutyák és kóbor emberek mindenfelé. A recepciós csajnak Károly nevű magyar palija is volt már, de szabadkozik, máig nem tudja rendesen kiejteni a nevét. Mire kiválasztjuk a második pizzázót a kaputól jobbra, elered az eső. Beűz a felső szintre, ahol olasz színészek fotói között várjuk életünk első pizzáját. Égett fa illat a kemencéből. Olasz család csacsog tele szájjal. Buldog fejű ötvenes pasas tányérjáról kinézzük a pizza frettát, ezért Marlon Brando torokhangján utasít, hogy vegyünk belőle, és vág egy-egy darabot. A pizza összehasonlíthatatlanul finomabb minden eddiginél. Tűzoltók a téren cédrust darabolnak darus kosárból. Motoros a macskaköves úton vizet csap a gyalogosra, mi kávézunk. Forró vizes kádban úsznak a csészék, hogy ne hűtsék le a feketét. A cukor szinte képtelen belesüllyedni a kávéba. Az esti fák lombján nem látszik, de seregélyek ezrei csipognak mindenütt. A főút mentén párocskák randiznak autókban ülve. Az egyik lány dédelgetve a pasija szemöldökét szedi, míg ő keresztbe fekszik a fejét az ölébe hajtva. Minden tízedik zebránál kurvák, de ha ez nem lenne elég, a rózsaszín esernyős transzvesztita a kisbolt mellett invitál az ernyője alá, hogy megmutassa dinnye nagyságú büszkeségeit. Udvariasan és nőknek kijáró tisztelettel lerázom. Sörrel és cigivel felmegyek a szobánkba. Erkélyünk alatt még éjfélkor is ácsingóznak a focimeccset bámuló alakok. Tévé a kirakatban, emberek a tuskókon, padkán, kukákon.

 


Bálványos Huba: Otthon

 

R. szeretné felhívni Zs.-t a névnapján, rég nem beszéltek, fél, hogy talán már nem él, talán elvitte a covid. A legutóbbi ünnepkor nem jött tőle képeslap. Zs. nem rokona R.-nek, alig találkoztak párszor, mégis erős kötődés van közöttük. Eljön Zs. névnapja. Hangosan kicseng a telefon, mintha itt lakna Zs. a közelben, nem a másik államban. A második csörgés után Zs. felveszi, bemondja a vezetéknevét, magabiztosan, így szokta.

R. a fiatalabb, végre megszólalhat, sohasem tervezi mit mondjon, ennek semmi értelme, mert Zs., aki idősebb és erős egyéniség, és ha R. fecsegne a beszélgetés elején, Zs. félbeszakítaná, tudatná vele, hogy ez nem érdekli. Persze R. ezt ki sem próbálta soha, mert pontosan érzi a helyzetet.

 


Magén István: Tánc 4.

(Értesült arról, hogy meg kell halnia.) Felesleges vagyok, itt maradok két-három méterre. Megforgatta, összepréselte a kezét, úgy, hogy belehasított a fájdalom. Egy mozdulattal adalékanyaggá változtatta a lesötétített tájat. A magyarázatból kiderült, ez így logikus és természetes. A feje eláll, jobb keze nincs. A füle lelóg, jó félórát elpepecsel, iratköteget ráncigál elő. Szerette a szabad részvételt, nem halt meg, nagy halom fehér anyagot kevert egy farakásba. Beleharapott, deréktól felfelé lénynek tartotta magát. Esetenként megrepedt a szíve, mindent meg akart adni a gyerekének. A Holdat spárgával kötözte a Földhöz. Kiszárad a malter, már nem tart fegyelmet, a médiák botrányokról adnak számot. A kútban és a kráterben bőven talált. Megijesztette a mosolytalan zörej. Amikor nem kapott, bosszúból verekedett. Zsongott a végtelennek tűnő világűr. Nem lehet forradalom, mert vasárnap van, és nem kedd. Vasárnap nem szoktak kitörni forradalmak. 

 

 


Fotó: Móricz Csaba

 

Odafönn némi fintorral mondogatták, ilyen az élet. Ennek ellenére vártam, pedig a legnagyobb felhőre ki volt írva a figyelmeztetés, mielőtt megszületsz, az Úr neked is kiválogat egy köteg problémát. Azzal is tisztában voltam, minden léleknek eldarálja, gyermekem, a megoldásukhoz képességet is adok, azzal hátadra teszi az egészet, mint valami hátizsákot.

Latolgattam, ha annyi leszületés alatt szüntelenül aprómunkát végeztem, unom az egészet, adjon az Úr valami gyors lehetőséget a szentté váláshoz, szeretném a maradékot minél gyorsabban megdolgozni, mert elegem van az újratestesülésből. Rendben, bólintott az Egek Ura, és elkezdett szortírozni. Azzal nem számoltam, milyen leleményes, sőt, azzal sem, a komplikáltabb feladatokat megfejteni lényegesen nehezebb. A legnagyobb hiba mégis az volt, hogy a tengernyi újabb hibalehetőségről végképp elfelejtkeztem.

 


Fűkő Béla: Dédelgő

 

Anyám szája

 

beszél belőlem, anyám hangját hallom, anyámat látom, ahogy üvölt apámmal, a cigány vére, a cigány vérem. Nem megyek napra évek óta, anyám még az ujjatlan halványkék mintás nylon blúza alatt is lebarnult, a háta, a hasa és a melle is, szép melle volt, az lóg most rajtam is, bár én nem szültem egyetlen gyereket sem. Anyámnak fekete szeme, fekete pupilla, fekete hosszú haja. Nekem barna, barna szem, vékony szájszél.

 

 

Emlékeim…

Kerestem a tizenkettes számot – sok egyforma között azt az egyet, ahova a hirdetés csábított. Gyűrögettem az újságból kitépett papírfecnit: „Könyveket, könyvtárakat veszünk, érte megyünk...”

A fene egye meg! Az egyforma házakat, meg ezt a bolond világot is. Olyan vagyok, mint a részeges templomszolga, aki úrasztalról lopott misebort árul. Könyveket eladni... Hat év gyűjtése. Napidíjamból vettem, áthoztam a határon; könyvekre költöttem, amíg mások frottír zoknit, konyakot hordtak.

 

 

Hetek óta hangtalanul feküdt, a veszedelmek kezdete előtt kinézett legmegfelelőbb rejteken, a hegyoldalon egy pincében. A veszedelem olyan hirtelen váltott vészbe, hogy ideje is csak arra maradt, hogy futtában – egy lópokrócnak sem nagyon nevezhető –, daróczsák darabot és egy nyaláb szénát vágjon két hóna alá egy útba eső boglyából. Jó rejtekhely volt, bokrok és fák fedték és védték nyáron az arra járóktól, ám így télen sem volt könnyen felfedezhető.

A pinceajtót, belülről dróttal zárta magára. A sok szellőzőt nem merte eltömni, ha mégis arra sodródna egy minden oldali ellenség, ne hívja fel a figyelmet, hogy bent lehet valaki. Nyers krumpli szépen volt, kicsit már unta is, a víz helyett egész jól megtette a bor. Tizenhat éves életét féltve, magában dúdolt, nem hanggal, csak úgy a fejében.

 

 

Messze van a pici falum, de a tornya mégis idelátszik,

pici falum utcáiban, az akácfa éppen most virágzik.

De szeretnék hazamenni, minden szálat bokrétába szedni,

az estéli harangszónál szív-dobogva valakire várni.”

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal