Videó

A Napút videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Gimnáziumi éveim alatt jutott fontos szerephez mindennapjaimban a radír. Ahogy életrajzi töredékeimben már gyakran utaltam arra, hogy nem szerettem, nem is értettem a matematikát. Az XY meg az egyenletek számomra a japán képírást idézték, az én iskolámban ezt a muníciót valahogy nem tudtam megjegyezni. Lemaradásomat soha nem sikerült behoznom, ezért sokat szenvedtem és unatkoztam, öntudatlanul mással foglalkoztam a matematika órákon. Drága Vera néni éles szeme már a gimnáziumi év első hetében kibökte, hogy fésülöm hosszú hajam, és nézegetem magam a pad alatt a szágyi búcsúból származó Beatles képekkel ellátott tükrömben. Vera néni nem tétlenkedett, azonnal beírta az ellenőrzőmbe: „Óra alatt fésülködik, ezért figyelmeztetem.” Mivel kollégista voltam, így szülő helyett a kollégium igazgató nőjével kellett aláíratnom a figyelmeztetőt. Jutka néni megdöbbent miután bemutatkoztam, aztán azt mondta, hogy az első héten nem szoktak beírást kapni a lányok, próbáljak figyelni a tanórán. Könnyű ezt mondani – gondoltam, igazán megpróbáltam magam tartani, amikor az első hétvégén a reggelinél megmaradt kiflimet eszegettem stikában az első padban. Vera néni a terem végéből is meglátta a lakmározást, persze most sem úsztam meg, az ellenőrzőmbe most csak ennyit írt: „Óra alatt eszik, ezért megintem.”

 


Magén István: Emlékezet

“Néha úgy érzed, meghalsz 
a következő pillanatban…”

(Márai)

 

 

(Fóliával befedi az utcát, ledöngöli a földet és a hegyeket.)

A kikötőben fehér a víz, Somfait minden rendezőelv nélkül lelőtték. Éjszaka van, nélkülözhetetlen az útmutató. A nők egyé válnak bizonyos férfiakkal, a folyó túloldalán kiöblösödik a hang. Engedett a szorításnak. Megsimogatta az oroszlán fejét. Három terrorista kúszik a tábor felé, feltűnik szándékaik különlegessége: szervezettség folytán előtérbe kerülni. Aztán fut, hirtelen felé fordul szemmértékkel. Tornacipőben szöknek, férfiszót jegyzetelnek. Nem mondott le, és nem is ébredt fel. Tárgyilagosan megállok, menekülök. Megállok, végigböngészem. Egy kislány emeli a lábát. Harsányan nevetett, kezével a térdét csapkodta. Ahogy fiatalodik, a vér a fejébe száll. Belejavít a mozdulatba, például, ha betűket közöl. Mint a csapdába csalt golyó. Tetszik a döntés és a szerep. Fontos valakinek, egészségesen és alázatosan füstölögnek a felhők. (Részletfizetést kérnek.) Csúcsteljesítmény esetén torz színeket keverek össze, ez a feladat: színkompozíció. Csupasz a föld a pillanat terhe alatt. Gyors ecsetvonásokkal horgászom az égbolton. Reggeltől estig ugyanazt játszom, a megrendüléstől a megvetésig. Bepánikolva kiáltoznak a leomlott falak. (Beszélgetek, főleg más országokról, meg arról, hogy a hódgátak közé szorul a folyó.)

 


Nemes Zoltán 'mettor': Térben, időben (?)

Az első két tojással minden rendben volt, a harmadikból viszont a sárgája helyett egy aprócska univerzum pottyant ki. Először nem értettem, hogy mi úszkál bolyongva a tojásfehérjében a tálamban; de ahogy megnéztem egy nagyítóval, rögtön látszódott minden: Csillagködök, galaxisok, fekete lyukakból álló klaszterek, stb.

Hirtelen nem is tudtam, hogy mihez kezdjek. Mégsem szokásom egy egész világegyetemet megenni reggelire. Különben is, mi van, ha intelligens létforma alakult ki benne? Én sem szívesen ébrednék arra, hogy egy hatalmas méretű serpenyőben sülök némi aprított hagymával és kolbásszal együtt.

 


B. Tóth Klári: Út a hegy felé

 

Facsarom az orsót, a medve ráereszkedik a papra, csorogni kezd a must, folyik a kármentőbe.

Ez nem hóvíz szőlőből való – mondja az ács, akinek az arccsontja, mint szélcsiszolta gerenda.

A gyerek már a nagyapjától megtanulja, hogy a hegy szent, ott mindenki egyenlő, hogy az őszi, megpirosodott szőlőlevelekből készülhet orvosság, jó a lábszárfájdalmakra.

 


B. Tóth Klári: Somkeréki harangszó

 

 Az öreg, sánta harangozó, Borissza Pista bácsi nem cáfolt rá a nevére, egész életében hősiesen vedelte az alkoholt,de dicséretére legyen mondva, legrészegebb állapotában is föl tudott mászni a korhadt, rozoga falépcsőn a toronyba. Nagy erejű ember volt, az állandó haranghúzás megedzette.

      A falu lelkésze szintén híres volt nagy erejéről, hiszen ott segített, ahol tudott: összevágta a magányos öregasszonyok fáját, segített kihordani a bútorokat meszeléskor, eltalicskázta terményeiket, cipelte zsákjaikat, hiszen mit ér a prédikáció Isten szeretetéről, ha nem érzik a maguk bőrén. 

 

 

Kázmér az anyja halála óta nem tért magához. Kázmér író volt. De a haláleset óta nem írt semmit. Gabriella aggódott érte. Kázmér csak a szobában gubbasztott. Étvágya sem volt. Gabriella attól tartott, ura beteg lesz… Mária csendes, jó asszony volt, nem csoda hogy Kázmér most gyászolt. Orvosnő volt. Milyen sok beteget meggyógyított! De magát persze nem tudta. Kázmér ezért is csodálkozott a haláleseten. Hogy nem vigyázott magára? – gondolta. Az élet számára most nem ment tovább. Emlékszik arra, hogy kisfiú korában milyen sokat játszottak. Milyen sokat tolta neki a kisautókat. Ha erre gondolt Kázmér, el is sírta magát. Kázmér nem tudni miért, de az apját nem gyászolta annak idején úgy…

 


Homolya Gábor: 24 óra

Monsieur Xavier DuPont, közvetlenül azután, hogy vámpír létére megmagyarázhatatlan szeszélyből fél éve vegetáriánus étkezésre adta fejét Kongó ádáz vadaktól hemzsegő őserdejében, teljesen elvesztette repülési képességét, ráadásul fogazatát is elhullatta. Hasát fájlalva fetrengett a földön, ami lássuk be, nem illeszkedett épp arisztokrata vérvonalába. Bánta már, hogy bohém mód néhány hónappal ezelőtt háta mögött hagyta az unalmasnak vélt Európát.

Kíváncsisága akkortájt hágott tetőfokra, midőn a Le Monde hírt adott a Kongóban dúló belga barbarizmusról. A vérködös messzeségbe révedő Kongó egyszeriben Kánaánnak tűnt szemében. 

 


Homolya Gábor: A hattyú halála

 

Első nap

 

− Ha karantén, hát legyen az. Mi nem megyünk sehová, de ide se tegye be senki se a lábát! – ízlelgette az új helyzetet Lajos.

Vacsora után voltak, Mari kisírt szemmel mosogatott. Keze meg-megállt a zsíros, meleg lében. Könnyei végigcsorogtak az arcán, le se tudta törölni.

− Na, ne sírj már! Nem hal bele mindenki a COVID-ba. Anyád meg korához képest igazán jól bírja magát. Még csak lélegeztetőre sem kellett tenni.

A lélegeztető gép hallatán Mari hangosan elsírta magát.

 


Homolya Gábor: Rejtelmek...

 

Egyszer, szinte véletlenül, betévedtem egy boltba. Már nem tudom, miért mentem be, talán melegem volt ebben a hőségben és azt hittem, ott van valami klíma. Ehelyett egy klimaxos hölgy fogadott. Igaz, kedvesen kérdezte meg a pult mögül:

 Mit kíván, uram?

Most mit válaszoljak neki? Hogy „mars, fordulj a falnak és húzd le a bugyidat!”, vagy mit kívánok én tulajdonképpen? Zavaromban megkérdeztem:

 Kenyér van?

 

Még idejében érkezik az éjszaka. Darabokra törik, szétszakad hirtelen, anélkül, hogy egyetlen hangot is kiejtene. Mintha kettőig sem tudna számolni, fekete szakállával és viasz arcával a szemekbe világít. Furcsa, a hangyákhoz hasonlít. A támadó ok nélkül nekiugrik bajtársainak. Ide sorolhatom a tehetségeseket, a mit sem sejtő kedveseket, a meggörbülteket, az eltévelyedetteket. Majd elmondja, és megkérdezi. Meghatározó módon manifesztálódik a teremtmények világában. A tan megkeményedett, ez a periodikus változás titka. (A könyv sértetlenül került elő a holdbéli barlangból.) Pusztításra figyelmeztetnek a lepecsételt kövek. A teremtéshalmaz bojkottja okozhatja. Működik, de nem úgy. Az égi út az ő erőszakosságára bízva. (Nincs égi út, csak termékeny vidékek vannak.) Megszakíthatatlan sorokban jöttek a hangyák a sötétben. Az átéléssel szemben az esztétikai igazságot részesítik előnyben. (Bemutatja, véghezviszi, megteremti.) Tanításuk még nem jutott el a megvalósulásig. Az egyik iparos, a másik hordár, ritkábban csavargó. Valaki ráül, mert jó, rohanva jön, emésztőszervei furcsák és hosszúak. Tiltakoznak az ellen, amit a filozófusok mondanak, a kezükben kő, élőlény, egészen közönséges. Vadat fognak az indák. Megdermed, az élet csak nehezen áll össze újra. (Apró szilánkok, maszek humanizmus, panaszkodni a legkönnyebb.) Hátukon szétnyílt hátizsák, és vérző seb.

 


Szelényi Anna: Búcsúpillantás

Nagyanyja – édesanyja megítélése és a falu szája szerint – nem élt épp erkölcsös életet. Lehetett ebben valami, hisz az anyja két házasságon kívüli gyerek közé született, egyedüli törvényesként. Soha nem beszélt neki arról, őhozzá hogy viszonyult a falu és a többi gyerek, de biztosan érték sérülések, különben nem emelt volna pici korától kezdve benne is a szexualitását jól körbezáró, koncentrikusan egymásra épülő gátrendszert.

Stabilnak bizonyultak a felhúzott falak, hisz házassága évei alatt úgy volt nő, hogy ez a védrendszer szinte teljesen ép maradt, a felszabadult szeretkezéseket, a teljes orgazmust sem ismerte meg. Nem mintha nem élvezte volna általában az együttléteket, de az örömhöz nála hozzátartozott a szégyenérzet és a hiány is, ami miatt az ágyban soha nem kerülhetett egy hullámhosszra férjével. Hiába sikerült időközben megszabadulnia néhány kevésbé szilárd tabutól, lelkiismeretfurdalás és pironkodás maradt mindegyik helyén. Talán ez is közrejátszott abban, hogy házassága utolsó éveiben már kerülte az intim együttléteket. Kapcsolatuk tűréshatárig mérgesedett, és párja egyre gyakrabban vágta fejéhez "Te még arra sem vagy jó, hogy a lábad széttedd!". Ő pedig magábagömbölyödve ebből a mondatból épített újabb falat a meglévők köré.

 


Hargitai Beáta: Tabán anno

Gyermekkorom boszorkánya Juli néném volt. Hajlott hátáról már csak a macska hiányzott, állán, a csúf szemölcsön szőrszálak lifegtek. A hideg rázott, ha meg kellett csókolni. Meg kellett. Minden találkozáskor kétszer is. Ezt diktálta a családi összetartás és szeretet. Imádott nagyanyám testvére volt ő, aki kegyetlen nagyapámtól való válása után ennél a férfit soha nem ismerő asszonynál kapott menedéket gyerekeivel együtt, s cserébe cselédjévé vált.

Juli néninek fogalma sem volt arról, mennyire rosszul bánik az emberekkel. Ha botjára támaszkodva kilépett a házból, még a galambok is behúzták a nyakukat. Csakúgy, mint apám, nagybátyáim, a meglett férfiak. Mind féltünk tőle. Ártatlan gyermekésszel sokáig azzal mentegettem magam előtt, hogy bizonyára sokat csúfolták kiskorában, azért kérgesedett meg a lelke. Nem lehetett egyszerű a balesete után.

 


Fűkő Béla: Emlékek naplója

Sokáig nem éreztem szükségét, hogy kilépjek a kovácsoltvas kapun. A „birtok” kimeríthetetlennek tűnt. Ha friss vakondtúrást találtam, elég volt csak lehasalni a fűbe, és várni. Előbb-utóbb megmozdult a kupac csúcsa, és akkor az ember a tenyerével egyszerűen kifordította a bársonybundás, kapálózó kis fúrógépet. Utána rögtön el is engedtem, mert megunhatatlanul szórakoztató volt, ahogy egy gyorsúszó mozgásával hadarja vissza magát a föld alá. Nagyapa ezt is ostoba játéknak tartotta, a vakond kártevő, ha már megfogtam, akkor miért nem... Úgyhogy leginkább szieszta idején lestem a vakondot.

 


Papp Ákos: Őszülés

Ez nem novella.  Nem is dokumentum. Nem krimolett. Ez egyszerűn nem az, ami. Ha ugyanis az lenne, akkor már nem lenne az.

Arra ébredtem egy borús/napos reggelen, hogy pisilnem kell. Ekkor még nem vettem észre semmi szokatlant. Még akkor sem, amikor megvakartam a tökömet. Vissza is feküdtem, aludtam még vagy két órát, ami, utólag úgy tűik, súlyos hiba volt, de nem bántam meg, mert szép, szürrealista álmaim voltak, mint általában, amikor nem bánom meg, hogy visszafekszem még két órára.
Ismét felkeltem, kimentem borotválkozni. Nem tükör előtt szoktam, villanyborotvám van, akkus, az arcomat meg már ismerem látásból, bár nem vagyunk mindig köszönő viszonyban egymással. Megpróbáltam, szokás szerint, felfújni amúgyis felfuvalkodott arcomat, de csak egy puttyanást hallottam. Nem tudtam becsukni a szám. Ekkor belenéztem a tükörbe. Az arcom jobb oldala megbénult. Úgy döntöttem, ismét visszafekszem, mielőtt még elhamarkodnám a dolgot. Ismét szép, szürrealista álmom volt.

 


Hargitai Beáta: Tabán-sirató

Áll az öreg férfi a tűző napon. Hajnalban vihar volt, de a hőség felszívott már minden tócsát, a levegő fullasztóan párás, a föld csontszáraz a kitaposott, zörgő fűcsomók között. Az öreg lábán félretaposott edzőcipő, zoknit nem visel, a cipő fűzője kókadtan lifeg. Rövid, kinyúlt, keresztben csíkos pamutnadrágja domborodó hasa alá csúszott, szára visszakunkorodik a csontos térd fölé, lábszárán kékesen világítanak a visszerek.

Áll a házak között a kis parkban, és a trikójával néha megcsapkodja szőrös mellét vagy verejtéktől fénylő hátát. Időről időre körülnéz, lassú, megfontolt alapossággal, egyenként véve szemügyre a ritkás gallyakból álló, felkopaszodott sövényt, a szánkódombot, a dombra vezető utacskát – régen betonból öntött szegélykövek jelezték –, megszürkült salakját mára felverte a gaz. A férfi körüljárja a satnya bokrokkal szegélyezett, apró terecskét. Minden fánál megáll, azokat is szemügyre veszi. Messziről figyelem, ahogy közelebb érek, megállok én is. Hol járhat ez az öregember gondolatban? Amíg kezével a rongyos kérgű szivarfa törzsének támaszkodik, talán egy másik fát simogat gondolatban, valahol messze. Talán a szülői ház udvarán jár éppen. Tornácos házat lát, fehér falú nyárikonyhát, kutat, és kutyát a vályú mellett az árnyékban. 

 

Ábrahám Péter: Kockázat, bútorokkalÁbrahám Péter: Kockázat, bútorokkalÁbrahám Péter: Kockázat,
Ábrahám Péter: Kockázat, bútorokkal

 

                                                „Egy színész a színpadon akkor »töri át« a negyedik falat, mikor
játékában, mint a darab szereplője, valamilyen formában
a nézőközönség tudtára adja, hogy tisztában van vele,
hogy azok figyelik őt.”

(Forrás: Wikipédia)

 

A nézőtér üres volt, a színpadon egyetlen szék árválkodott. Egy színész jelent meg, borostásan, gyűrött ingben, szakadt farmerben, egy zacskó pattogatott kukoricával a kezében.  Leült a székre, arccal a nézőtér felé, és csak bámult előre. Néha bekapott egy-egy szem kukoricát.

 


Iványi-Grünwald Béla, Szénaboglyák télen, 1910-es évek, Budapest, Kovács Ádám gyűjteménye

Csípős decemberi délután volt, fénytelen és hangulattalan. Egyre hamarabb esteledett és egyre kevesebb volt napközben a fény, úgy tűnt, mintha sohasem akarna elérkezni a téli napforduló. Az utcákon alig lézengett néhány árva lélek. A kertek végében, a hegyi dűlőn napok óta senki sem járt, állatok lábnyoma látszott csak a hóban. A csupasz faágakon rejtőzködő császármadarak árnyéka a hósipkás boglyákra vetült.

 


Nyírfalvi Károly: Fák 6.

Volt egyszer egy ember. Szakálla is volt, olyan kenderformájú, mert már régen nem borotválkozott, nem mosdott, sőt az is régen volt, amikor utoljára igazán jót evett.

Volt egy szatyorkája, de az akkora, hogy minden ingó és ingatlan vagyona belefért. Először is egy kabát. Nem túl vastag, nem túl vékony, hogy télen is meg nyáron is hordható legyen. Aztán egy pár zokni, majdnem új. Ezt nagyon kikímélte, mert ha, uram bocsá’, valami hivatalos ügyben kellett eljárnia, nem kandikálhatott ki a csupasz lába ujja a lyukas cipőből.

 

Éjszaka volt, három felé járhatott. A nő a tenger fölé benyúló sziklán megborzongott az erősödő szélben.

Könnyei gyorsan felszáradtak, és egyre kellemetlenebbnek érezte, ahogy a levegőből kiváló sószemcsék szemhéját belülről bökdösték. Szerette a tengert. Egy órája is elmúlt, hogy kisétált a partra. Egyedül. Azóta ült a sziklán, bámulta a kövekhez csapódó hullámokat, mégsem tudott megnyugodni.

Az öböl túlpartjáról az önfeledten szórakozók nevetésével, beszélgetés-foszlányaival keveredve sodoródott hozzá a szemközti diszkó dum-dumja. Már az aprócska kikötő csónakjai is követték a zene erőszakos ritmusát. Néha fals csobbanással egy fellázadt hullám nekirohant valamelyik hajó oldalának.

 


Gál Endre fotója

Megfogod a kezét a koporsóban, nézed az arcát és csak ennyit mondasz: most már megnyugodhatsz.

Nevetsz a temetés után, nem azért, mert épp nevetni támadt kedved, egyszerűen ez a szokás, nevetni, csak a temetés alatt szokás sírni, ha egyáltalán. Összegyűlik a rokonság, mit mondjanak, egy-két röhögnivalót.

Nem tudsz sírni azóta sem. Jó lett volna kifacsarni legalább egyetlenegy könnycseppet, vagyis inkább párat, de nincs ennyi sem benned. Elfogytak.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal