Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Itten most három úgynevezett irodatündér következik, az első képen Athina Fyorda Zodakhayus tündököl a büró-hivatalt védő őrhölgyként, a másodikon Ghida Bergora Zolkhamyavarsh kápráztat minket úgy nevezett őrhölgyi minőségben, a harmadik rajzon egy kiváló irodai alkalmazott, - az előző két delnő egyik védence - lánglelkű, hangyaszorgalmú, kávéfőzésben, körömreszelésben is jeles titkárnő, Tzitza Matzakisz Zolkhamyadogda kisasszony. Ha már a fenti, hatodik ikon révén így behatoltunk Vogüssen báró második űrbéli krónikájába, el kell, mondjam, hogy e három hölgy azon irodatoronyházba termett egyszercsak valahogy dolgozó lányként, mellyé Yesabel barokkos hajó-úrhajója alakult át földre szálltakor (micsoda totális metamorfóz és transzfigura).

 

 

 

 
Magén István Esti beszélgetés (fametszet)

Semmiféle írásos bizonyítékom nincs, nem is volt. Nincsenek írott, polemikus műveim, és eredeti dogmáim sem. A szentség képlet a szívükről azoknak, akiket hamis felfogás ejtett rabul. Előfordulnak utálatos épületekbe betelepült intoleráns nyilatkozatok és rendelkezések. Tudjátok meg, mondta, hogy aggályos pontossággal megállapították, hogy a kezeket hogyan kell tartani. És, hogy a lábakat bizonyos esetekben mégiscsak szükséges megesketni úgy, hogy az eskű érvényes, és kötelező legyen. Az eskü letevőjének meg kellett csókolni a fejet, és meg kellett tekintenie a fejet, hogy szabályszerűek-e a fülek, és törvényszerűek-e a szemek és az orr. És hogy önkéntesnek és kényszernélkülinek tartja-e a saját gondolatait egy másik társának gondolataival szemben.

 


Papp Ákos: Kettesben

 

Megállt, hogy körülnézzen. Az őszi ködben nem látott semmit, talán, néhány méter lehetett a látótávolság. Elindult, de abban a pillanatban egy kéz szorítását érezte a vállán, valaki visszahúzta. A villamos centiméterekre robogott el előtte.

– Meg akar halni, fiatalember? – kérdezte egy középkorú hölgy, aki megmentette a gázolástól.

– Nem, dehogy. Nem is értem, az előbb még nem volt itt semmi, mintha csak a ködből jött volna elő.

– Ne beszéljen szamárságokat. A lámpa piros, és a villamos éppen indult a megállóból, amikor elé lépett.

– Istenem, úgy sajnálom! Nem is tudom, hogy köszönjem meg?

– Sehogy. A gondviselés mentette meg. Én csak a közvetítő voltam – mondta szelíden a hölgy, és eltűnt a ködben.

 

 


Fotó: Hegedűs János



A Mezei és vele szomszédos utcákon naponta elsétált egy kopasz öregember. Mellette vörös szőrű, széles állkapcsú kutya lihegett. Ahogy jöttek, úgy el is tűntek valamelyik utcában. Szokványos látvány, nemde, szinte hozzátartozik a város képéhez, mint a villanyoszlop vagy polgármesteri hivatal. Budapest utcáin meg másutt is gyakran látni effélét, anélkül, hogy bárki felháborodott volna emiatt. Régebben, mert manapság... Nos, manapság egyre többen pipásak az ebekre, akiket gazdájukkal együtt a pokolba kívánnak. Élén a médiával, persze civilizáltabb stílusban:

Kóbor kutyák a nagykörúton. Kutyaürülék, kiborított kukák, megmart gyerekek. Kik felelősek utcáink tisztaságáért?

Virítanak az újságok fejsorai, teszik fel napjaink egyik legégetőbb kérdését. A lakosok egy része a kormány, másik része a polgármester ellen agitál: A miniszterelnök mondjon le! Válasszunk új polgármestert, emberek! Egészséges, tiszta várost akarunk!

 


Szelényi Anna: Dreaming together - Együtt álmodók, olaj, lenvászon 60/80cm

Nem érzem jól magam. Csak fekszem az ágyban. Aludni próbálok, de nem megy. Valószínűleg lázas vagyok. Odajössz hozzám. Kérdezed, tudsz-e segíteni? Nem tudom, miért, de arra kérlek, mondj egy mesét. Nem lepődsz meg annyira ezen a mondaton, mint én. Előkeresed a mesekönyvet, ami még gyerekkorodból van. Elkezded mesélni a történetet a Napról és a Holdról, de rád szólok. Helyette arra kérlek, hogy mesélj magadról. Mesélj el magadról minden pillanatot, ami a születésed óta történt veled. Ne hagyj ki semmit. Mindenre kíváncsi vagyok.

 

Felkelek. Süt a nap. Te már ébren vagy. Nem keltél ki az ágyból, itt maradtál. Mellettem. Engem nézel. Mint az amerikai filmekben. Köszönök. Nem válaszolsz, csak rám mosolyogsz. Végignézek rajtad. Megnézem a hajadat. A szemedet. Kék a szemed, bár úgy emlékeztem, tegnap még barna volt. A szádat. Kicsit vérzik. Lehet azért, mert múltkor megkértél, hagyjam abba a sajátom tépkedését. Azóta a tiédet tépkedem. Fáj neked, de nem szólsz miatta. A mosolyodat. Boldog vagy. Úgy nézek rajtad végig, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy mellettem fekszel. Lehet megéreztem, hogy tényleg ez az utolsó alkalom. 

 

 

 


Koday László olajfestménye

Tudjátok-e, hogy a cigány közösségekben mindenkinek volt valamilyen beceneve? Hát persze hogy tudjátok, ti is cigányok vagytok, nem igaz? Akkor azt is tudjátok, hogy kinek milyen tulajdonsága volt, úgy adtak neki becenevet. Ha valaki gyáva volt, akkor Sosoj (nyúl) becenevet kapott, ha szép volt, akkor Luludyinak (virágnak) becézték, ha lusta volt, akkor Khandinónak, (büdösnek) mondták, nem azért mert nem mosakodott, hanem azért, mert olyan lusta volt, olyan trehány, hogy párját ritkította.
Az én mesém is Khandinóról szól, egy igen lusta cigány fiúról, aki húsz évesen egy haszontalan, semmitevő fiú volt. Reggeltől-estig, éhen-szomjan a közeli tóban fürdőzött, minden nap, hogy ne legyen az emberek szeme előtt. Belevetette magát a vízbe és onnan csak késő délután mászott ki ernyedten, fáradtan, mint aki egész nap dolgozik. Khandinó még a semmittevésbe is úgy elfáradt, mintha nem lett volna benne élet.  

 

 

Josef Hoffer, a szépreményű, huszonkét éves budakeszi suszterinas, csirizes mutatóujját szájába kapva, hunyorogva nézett fel az alagsorból, a valaha szénledobóként szolgáló világítóablak irányába. Épp az előbb ütött a bütykére a kalapáccsal, mikor a szomszéd antikváros cipőjét sarkalta. A szögeket dühösen hajította szét a műhely négy sarkába. Ritkán szentségelt, de most rendesen kikelt magából. A kalapács pattogva ért földet a macskaköves padlón. Ahogy felefelé kukucskált, szemeit nemcsak a délelőtti napfény beszűrődő sugarai vakították el, hanem két, hosszú szoknya alól éppen csak kikandikáló formás női boka is, melyek tétován toporogtak az ablak nyílásában. Az ócska fekete spánglis cipőről sok szépet nem tudott volna elmondani szakértőként, de a lábikrákról annál többet. Bár azt inkább laikusként.

 


Szeifert Natália: Szandevú

A lámpaoszlopnak támaszkodott. Nézte a forgalmat, figyelte a gyalogosokat. Ráért. Két éve nincs munkája, de amíg az asszony eltartja, nincs gondja semmire. Minden nap azzal indul el otthonról, hogy munkát keres. Legyen az bármilyen munka, ha jól megfizetik, elvállalja. Az utóbbi egy évben már nem akart dolgozni. Alkalmi munkákat vállalt, de aztán belefáradt a bizonytalanságba. Inkább a biztos semmi. Csavarog, bámészkodik, valahogy csak elmegy az idő.

 

A lámpa zöldre váltott. A tömeg elindult. Egy fiatal lány vált ki az áradatból. Feltűnő jelenség. Hosszú, fekete haj, rövid kis színes nyári ruha, és sportcipő. Tetszett neki a lány, ahogy csípőjét ringatta járás közben, mint a modellek, úgy rakta egyik lábát a másik elé, szinte egyetlen láthatatlan vonalon haladt. Ez adta a különleges csípőmozgást, ez a ringás tette vonzóvá. Az arcát nem látta, de el tudta képzelni, ehhez a testhez milyen arc tartozik. Követni kezdte.  

 

 


Magén István: A múlt tárgyai

Sötét volt. Még az ajtó sem volt teljesen bezárva. A félig zárt ajtón keresztül akartunk párbeszédet folytatni. Vizsgálat tárgya a faajtó, emelővel és csavarokkal. Az elemi részeket kicsavarozták belőle, mindent kiszedtek, amit lehetett. Hasonló okokat keresünk akkor is, ha meg akarjuk érteni például a mosóport. A levegő szikrázik, a megfigyelés szabálytalan, az adatok kapcsolódnak. Az átalakulás megtörtént, a törésvonalak döntik el az eseményt. Nőtt a bevétel és nőtt a kiadás is. Felfedezik a kvarkokat, osztódnak és szaporodnak. Csak most kezdődik a munkaidő. Vallják a nyitottságot, és a rádióhullámok szétszóródnak. Az egész világ egy kicsiny falu, gondolták, kevés a természet tartalékainak mozgósításához.

 

Mindezt pedig, én, Jean-Claude von Vogüssen báró (de UpaniSade márki is) írom 1666-ban, (nálunk most is annyi van, az alternatív világok már csak ilyenek) egy Argó nevezetű hajó kabinjában, Yesabel du Anaconde hölgyadmirális fogságában, ő pedig Vésztőy Brünhilda alezredes és darabont fogságában, erre még később visszatérek. (Elraboltatásomnak oka azon képességem, hogy regényíró tevékenységemmel képes vagyok a világ folyását megváltoztatni. Yesabel du Anaconde ugyanis azt remélte, hogy a sötétség és a világosság erőinek harcát, amely kozmosz-szerte folyik, egy tollvonással eldöntöm majd a jók javára. Minden jószándék megvolt bennem, de mivel művészi önkívületben alkotok teljesen mást írtam, nem azt, amit az admirális kívánt, amint a fennebb felvázoltak mutatják, ennek következtében szegény Yesabel admirális, akárcsak túlvilági alteregója előbb elvesztette bal lábát, bal karját mellékesen későbben egy balszerencsés pezsgőnyitás után jobb szemét is. A jó és a rossz harcát viszont meg kell harcolnia mindenkinek (mivel én, UpaniSade márki nem rövidítettem meg az ősi küzdelmet egy tollvonással sem) alternatív valóságosnak és regénybelinek egyaránt (mert idővel a való belekanyarodott regényembe vagy fordítva)

 

 


Homolya Gábor: A hattyú halála

Áron és Angéla a park füves részén feküdtek. Jó kedvük volt. Fiatalok és amennyire lehet egészségesek voltak. Néha-néha csókolóztak. Angéla füvet vett a szájába. Áron gondolatai azonban elkalandoztak. Angéla észrevette.

Mi baj van? – kérdezte.

A szüleim. Izé…

Mi van velük?

Kikészítenek teljesen.

Angéla sóhajtott. Megtört a jókedve.

 

 
Homolya Gábor: 24 óra

 

Van egy lovam, a neve Barnácska. Szeretek vele játszani, mert csak az enyém. Mégis, mások is látják, ha megcsutakolom a hátát, kiviszem az istállóból, megsétáltatom és ráülök. Amikor combjaim szorosan oldalára simulnak, eggyé válunk. Egyszerre érezzük a távoli horizont hívását. Együtt indulunk el megkeresni az egyetlent, amit megkeresni érdemes: a megkereshetetlent. Ilyenkor mindig a végtelen mezőket érzem elsuhanni a talpam alatt, az embernyi magas fűszálakat, vagy a szúrós tarlót. Tudod, vannak emberek, akiknek egyszerűen szükségük van a végtelen mezőkre, és mindarra, amit ezek a mezők adhatnak: a szél suhanására arcukon, a vágtázás erejére, a korláttalanságra. Van egy lovam, Barnácska.

 

Gyakran beszélgetünk a szélfútta réteken zavarba ejtő témákról, – mint például az igazság.

Meg fognak érteni valaha is az emberek?

Attól tartok, soha. Félelmetes vagy, Te önmagadban is, hát még ha a hátamra ülsz. Ilyenkor magasabb és erősebb vagy, mint bármelyik ember állva. Bár azt hiszem, te – végig tekintett apró méretemen – nos, te mindig is magasabb voltál náluk sok-sok dolog miatt.

 

 


B. Tóth Klári: Közeledés, távolodás

 

Lakott egyszer a Teller Ede utcában egy szegény özvegyasszony. Úgy hívták, hogy... Egyébként lényegtelen, mert mindenki Teréz anyának, vagyis a becenevén ismerte. Amúgy keszeg, nyugdíj felé járó ápolónő volt, haja őszes, szeme dióbarna, egyszóval átlagos, mindennapi jelenség, leszámítva talán a tekintetét, melyből szokatlan melegség sugárzott. Ott éldegélt egyedül, az utca végén, egy rozzant viskóban.

Terikém, Terikém, maholnap fejére hull a mennyezet – pirongatta meg egyszer a szomszédja, amint éppen a munkahelyére sietett. – Javasolom, tataroztasson, amíg nagyobb baj nem lesz belőle.

Tataroztassak? – mustrálta végig a házát Teréz anya. – Nem is rossz gondolat, csakhogy miből, drága Somodi úr? Köszönöm, hogy aggódik értem, de majd a Jóisten vigyáz reám.

 

Persze, hogyne, mint az ég madaraira. Viszont, ha így vigyáz reánk, miért támogat maga külön minden… jómadarat? – berzenkedett Somodi szomszéd, egy jól szituált, gömbölyű fejű kiskereskedő, akinek a szemében minden szegény ember zsebes, drogos csavargó volt.

 

 


B. Tóth Klári: Sombereki harangszó 

Meghaltam. Mielőtt őrültnek tartanál, elmondom, hogy itt vagyok, látható vagyok, létezem. Csak éppen élettelenül lógok valahol a lét, és nem lét határán. Amikor megértettem, nekem már nincs semmi keresnivalóm ebben a világban, megtettem a szükséges lépéseket. Ahhoz, hogy tudományos alapon közelítsem meg a dimenziók közötti átjárhatóság problematikáját, nincsenek megfelelő ismereteim, így hát elfogadom az empíria által nyújtott magyarázatokat, amelyek valójában, nem is érdekelnek. Semmilyen következtetést nem akarok levonni a jelenségből, egyszerűen élni akarom a nemléttel járó izgalmakat, amelyek, amíg nem tapasztaltam meg magam is, közömbösek voltak számomra.

 

Egyetlen percig ne hidd, hogy amit érzékelsz, az a valóság! – mondta professzor barátom, akinek hinnem kellett, mert okos ember lévén szakterületének minden irodalmát magáévá tette, és az okkultizmus tárgykörében meglehetős tájékozottságra tett szert. – Mindazon által, itt más problémáról van szó.

 


Császár Norbert: Nem vezet sehova

 

Magányos gyereknek lenni a legrosszabb. Délutánonként a mosógép előtt ülsz, és nézed, ahogy forog. Mert számodra ez a szórakozás.

Bögréből iszom a bort. El akarom rejteni, hogy gondom van az alkohollal. De ha egyedül vagyok, ki előtt?

Megvágom magam borotválkozás közben. Nem azért, mert rád gondolok közben. Azért, mert jólesik.

Anyádnál voltam a minap. Elhoztam néhány holmimat. Nem akartál látni. Helyes. Általában én sem akarom magamat látni. Ezért nem nézek soha tükörbe. Véletlenül adott egy ládát, ami tele volt régi polaroiddal. Tudtad, hogy a nagymamádról kaptad a neved?

 


Magén István: Vektortér

Prológus

A számítógépből jön a víz. Az ember kezéből jön a víz. A számítógép meghalt, nyomorék, számkivetett, rémképek gyötrik. Gyorsan, egymás után, csináljuk, sebesen és undorodva. A hadműveletet most, rögtön ki kell próbálni, máskülönben rögtönöz, összeesik, elbotlik, éhen hal. Loccsan, felsikolt, elviseli a csapást. Szőke, sárga emberek bicegnek a sárban. (Lények.) Gyorsan, egymás után, csibészesen kurjongatnak, a fogaik félelmetesek, a hullámok a rézből készült burkolatot átlyukasszák. Papírszeletekre tépkedem a tömböt, ez az ő írása. A fogaikkal elkapják a mellén az inget, kitépik a szőrt. Ejtőernyős egységek készülődnek az erősen felhígult alakulatok feltöltésére.

 

Majd meglátom, mit hordoz. A szél süvít, a lény fuldoklik, magasan áll a víz, ellepi az arcát. Nevetséges ez az őrület, a felfuvalkodott testek itt úsznak karnyújtásnyira tőlem. Recseg a napfény, dörzsöli a tenyerét, ez egy luxusparadicsom bizonyára. És most, azt hangoztatja, hogy hosszú utat tett meg a föld tengelyén át. Macskák ülnek a vállán, aztán meg elbújik, és kuncogva nevet. Azt kajabálja, hogy volt már macska is, kutya is, most ló lesz. Elönti egész Európát, megfertőzi bűvös kőrben, aztán meg kiteszi a nőjét a fa tetejére, ruhátlanul, hogy nézzék. Szép nő, boldogan kiabál, éppen az jut eszébe, hogy még bugyi sincs rajta.

 


Tóth Irén Morci: Inferno

 

Azt mondják, minden ember, aki születik, meghal. Régi öregektől hallottam, hogy élete során minden ember kétszer magányos igazán. Születésekor, s halàla pillanatában. Mindegy, hányan állnak halálos ágya mellett. Mert mindenki magának hal meg - mondta nem is egyszer nagyapám.

Veress tisztelendő bácsi meg azt tanította, mindenkivel, aki a világra jön, Istennek határozott tervei vannak. Senki nem születik csak úgy, véletlenül. Az Úrnak mindenkivel szándéka van. A véletlen nem szerepel Isten szótárában.

 


Fotó: Korányi Mátyás

 

– Fontos, hogy nézhető arcod legyen.

– Ezt hogy érted?

– Jó legyen ránézni, kedves legyen, és megnyugtató.

– Most nem ilyen?

– Nem egészen.

– Ez mit jelent?

– Én inkább izgatónak tartom.

 

II. Kép

 

 

Szerencsi Judit

A haverok azzal heccelték, mit történt veled, Juditkám, hogy ennyit vesztettél? Vastag combú pincérnősködsz, de ily kevés végtaggal!? Alteregó kereső találta meg őt, hogy a híres énekesnőt helyettesítse, ha annak torka béreked. Aztán beütött a krach: bal karját is tőből, veszítette, (a végtagvesztések leírásának emitti sorrendje nem időrendi, inkább reánézési, fej felől tekintvést előbb jő a kar, mint a láb) mivel valamiféle irmag, tő féle maradt csak, Szerencs a szerencsétlenségben (mert szerencsi lány, a fenti kép) hogy jobb kezes ő, mint rendesen szoktak. Mint látható (dettó a fenti kép) ügyesen tart egy kézben; mankót, sörösüveget, legalább két söröspoharat; bal lábát meg tövestűl amputálták. Valamiféle mini csonkocskát is nagyítóval kéne keresni rajt', mert mint a rajzolaton látszik, ami inge alja alatt valamiféle valamiségnek látszik, az csak tövig akkurátusan felhajtogatott nadrágszára, alig ér lejjebb szemérem dombjánál.

 

Nagy Attila: Árnyékember

A munkahelyemen egyszer megbotlottam, és jól odakoppintottam a bögrémet az asztal sarkának, amitől kicsorbult. A kollégák mérgesek voltak, és azt mondták, mostantól csak abból a bögréből ihatok, hogy megtanuljam a leckét.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal