VideóA Partizán videója Keresés a honlapon: |
Próza
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
A minap találkoztam Rezeda Kázmérral. Azt mondta nekem, hogy Szindbád és Krúdy beszélgetnek a Chicago Kávéházban. Pontosabban hallgatnak. Mindjárt gondoltam, meglesem őket. Daliás lovak, fogat ügetése merült fel képzeletemben. Dobhártyám egyenletesen érzékelte a patkók dobogását, a ló sörényét enyhe szél lebegtette. Nem, nem láttam én errefelé lovat sehol. Mikor is találkoztam lovas kocsival? Amikor azt kiáltotta a kocsis a bakon, hogy szó-dát… szó-dát vegyenek! Azt a kocsit nem paripa, szürke gebe húzta. Többször is megállt az úton, a kis házakból emberek szaladtak oda. Én ugyan a szódát is szerettem, persze szörppel, de igazán a nagy jégtáblák izgattak – most melyik mesébe is helyezzem őket? Azt, hogy elolvadhatnak, el sem hittem soha. Meg a lócitromok, így mondták. Ugyan azt is érdekesnek találtam, de a citromos gömbfagyit mégis jobban szerettem nyalogatni. Abba is jutott a jégből, formája akár a lócitrom, és a fagylaltot is a ház elé hozták akkoriban. Még ciripelt is a fagylaltos kocsi, akár a tücsök. Ennyit a lovakról meg a citromokról, én itt kocsist nem látok sehol.
Eltűnt! Keressük! A felirat alatt, a lap közepén a jó minőségű fényképen egy fehér-vörös cica nyújtózkodik elégedetten. A barátságos kétéves lány cica, Bobo 2014. november 18. óta nem jött haza. Két telefonszám és alul apróbb betűkkel: hiányzik nekünk. Ágay Margit színésznő neve mellé fotót tűztek a lépcsőházi hirdetőtáblára. Barna gombszeme fáradt, mosolya óvatos. Én nem ilyennek ismertem.
(Azért, mert visítoztak, pedig nem voltak idegesek.) Csak akkor hittem el, amit mond, és kitartotta a kezét. Megszámlálhatatlan ujja volt és kapart velük. Azt ismételgette, hogy kivándorol. (Nem velem történt.) Olvass újságot, inkább élj és vidulj, és számolj cérnát, napokat, meg a hónapokat. Folt, mely az ember karjából bújik elő. A vérhígító felhígítja a testet. A jóból sose elég, ha jóízű a sajt. A király bemászik a telefonba. Kompromisszumos cselekedet, az összes tudós téved, talizmánt farag, vagy verébre lő. Durva faág a földi vizek színe. Futnak a sivatagban, meg tudod csinálni. Harmadikos gimnazista volt, és imádott olvasni, tanulás után mindig szépirodalmat. Az anyja elégedettnek tűnt. Jancsi azonban kicsit rossz kamasz hírében állt és kövérkés. Az anyja finom süteményeket sütött, ez tény. Az iskolában semmi különösebb baj nem akadt Jancsival, de otthon igen. Az anyja sokszor utazott a nagyihoz, vitte magával a frissen sütött süteményeket. Ezeket Jancsi néha megdézsmálta. Anyját ilyenkor majd’ megütötte a guta. Most ismét a mamájához készült a hétvégén. Szombaton almásrétest sütött. Ezen a napon Jancsi különösen sokat olvasott, hiszen nem kellett tanulnia. Gogol szerepelt a kedvenc írói közt. Jancsi ki nem állhatta a mamát. Kiskorában ugyanis ördögfinek nevezte. Jancsit az iskolában is sokan csúfolták. Hamletnek. Az apját korán elvesztette, de nem azóta lett kövér. Talán nem tehetett róla, hogy olyan édesszájúnak született. Annak idején apja is az volt.
Igazából úgy érezte, hogy az sem hökkentette volna meg, ha valóságos lett volna. Más helyzet lett volna, ha mondjuk otthon ücsörgött volna a szobájában, tévét nézve, egy pohár bort szürcsölve, és ott jelentek volna meg ezek a figurák a szoba közepén, akkor joggal aggódott volna a saját állapota miatt. Mint a rajzfilmekben, legelőször is letette volna az italt, arra gondolva, hogy soha többet nem kellene alkoholt fogyasztania, hátha attól kelt majdnem-életre a fantáziája. Pár nappal ezelőtt azonban még az is teljesen hihetetlen lett volna a számára, hogy ott legyen, ahol éppen most van. Soha nem jutott volna eszébe, hogy elviszik egy titkos bázisra, aminek még a feltételezéséről sem hallott, onnan felröppentik egy űrbázisra, amit a Föld minden országa titkol, ott felszáll egy űrhajóra, amiről eddig azt gondolta volna, hogy még a hozzá szükséges technológia sem létezik, átmennek egy féregjáraton, amiről meg volt győződve, hogy tudományos képtelenség, majd leszállnak egy bolygóra, és egy olyan kihalt civilizáció annyira épségben maradt nyomait veszik szemügyre, amire a statisztikák szerint nulla esélyük lett volna. Ezek után lehetett-e volna bármennyire is meglepő, ha találkoznak élő űrlényekkel?! Vagy ha nem is élőkkel, de ki tudná megcáfolni, hogy valamilyen formában nem maradt fenn a biológiai és kultúrális lenyomatuk, akár hologram, akár valami transzdimenzionális energia formájában?! Még ez lett volna a leghihetőbb része a történetnek, tekintve hogy odahaza, a Földön is már állítottak úgy emléket rég elhunyt előadóknak, hogy egy egész koncert alatt hologramot vetítettek róla, mintha most is ő lépne fel, miközben a hangszóróból korábbi felvételek dübörögtek.
– Adj gyorsan papírt! – Csak nem? – kérdezed felcsillanó szemmel. – Csak de! – felelem. Amíg keresed, honnan téphetnél ki egy üres lapot, átgondolom az egészet. Regényt fogok írni! Detektívregényt! Miért is ne? Most az egyszer nem várok az ihletre, hanem kipréselem magamból a logikát és a fantáziát, melynek, azt hittétek, híján vagyok. Azt mondják, a regény jobbára seggelés kérdése. Hát majd kiseggelem! Egymás után szépen sorba rakom a szavakat. Nekem is ugyanannyi betű áll rendelkezésemre az abc-ben, mint Thomas Mannak. Mire végre papírhoz jutottam, a regény kész koncepciója köddé vált. Már csak az elejét tudtam elcsípni: Az állványokon sorakozó ruhák sűrű fala résnyire nyílt, és egy pillanatra kikandikált egy mulatt arcból kiragyogó, fürkésző szempár. A ruhák függönye újra összezárult. Magam sem tudtam eldönteni, vajon nem a szemem káprázott-e. De ha tényleg volt ott valaki, akkor hallania kellett minden szót, sőt talán azt is látta, mit adtam át titkon Juannak. Minden áron meg kell találnom ezt a leskelődő alakot! A néptelen áruházi raktár ruhaerdejében képtelenség a nyomára jutni. Lehajoltam. Meztelen, apró női lábakat láttam futni a kijárat felé. Az ajtórésben egy pillanatra megvillant a fehéren izzó karibi nyár. Aztán nagyot döndült a vasajtó, és visszazárt a raktár kellemes hűvösébe. Azok a szemek! Meg kell találnom! Ráismerek, ezer közül is... (Azért van, mert visítoztak, pedig szerencsések.) Behallatszott a hallgatag, lesoványodott kétségbeesettek dala. A világ fiatal és gyakorol, eszik, alszik, gyereket csinál. Azért szerencsések, mert a vízből átbújnak a levegőbe. A fejekre hajat ültetnek, és lefogják egymás kezét. Zsóka szűk ruhában emberekben lakik. A papagájok körülrajongják, imádkoznak érte. Ha Zsókának akkor mélyen az arcába nézek, ma ő a feleségem, mondja. A vén tölgyek csilingelnek, és spriccelik az esővizet. Ne felejtsd el, hogy a kapuban toporog a tél. Méltóságos porfelhő kavarog a kockaköveken.
Való igaz, diktatúra volt, de nem proletár vagy emberarcú, meg olyasmi, ahogy az efféle rendszereket a fontoskodó történészek jellemezni szokták. Helyette hús-vér futballsztárok és utódaik paradicsomi köztársaságaként került végül az ország történelmének legfényesebb lapjai közé! És nem sejthette senki, hogy mindezt valójában az 1954-es berni vb-döntő vezető bírójának, Lingnek köszönhette a nép, az ő tökös angol természetének, hidegvérű, makacs hiúságának, mely holtában sem engedte meggyalázni néhai nagynénje, Szvatopluk Tímea emlékét![1]
a könyvemet, amiben Édes Anna megszökik Jancsi úrfival, és Amerikában Jancsi híres filmcsillag lesz, a házuk pedig a legnagyobbak második otthonává válik Lugosi Bélától Bartók Béláig. Könyvem Bródy Sándor-, Mészöly Miklós- Franz Kafka- és Femina-díjat kap. Anyagi gondjaim megszűnnek, a közönség kiköveteli az önéletrajzi kötetemet, különös tekintettel az olyan traumatikus részletekre mint mikor hatévesen megvertek favonalzóval (a tanár), meggyfavesszővel (a szülők), mikor öngyilkossági kísérletet követtem el (fél doboz nyugtatóval), vagy mikor eladósodtam (vásárlásfüggés), ezért kiváltani kényszerültem a magánnyugdíj-pénztári befizetéseimet. Önéletrajzom miatt az összes menő podcast-adásba (Partizán, Puzsér, Friderikusz) meghívnak. Az Édes Anna Amerikában-regényemet megfilmesíti a magyar HBO (négyrészes minisorozatban).
Még csak másodszor járt a kietlen bolygón, de máris a megszokottság érzésével lépkedett rajta. Igaz, hogy most másik helyet látogattak meg, több kilométer távolságra az előzőtől; de a hangulat, a környezet alapján úgy érezte, csak valami ismétlésben van része. Úgy érezte, van már valamekkora tapasztalata abban, hogy a fizika itt hogyan működik: A gravitáció, az uralkodó széljárás, az állandó por a levegőben ismerősen hatott.
Az az objektum, amit most látogattak meg, egy régi, színházi építmény lehetett, ahol szintén minden egyetlen kődarabból volt kifaragva. Talán egy domb lehetett korábban ott, akkora, amekkora magában foglalhatta a színpadot és a teljes nézőteret is, amikor még egy darabban volt. Bár nem volt pontos képe arról, hogy az idegen lények mekkora méretűek lehettek; úgy sejtette, hogy viszonylag kevés személy férhetett el a nézőtéren. Ki tudja, mi lehetett az oka. Talán a színházi kultúra alapvetően nem terjedt el széles körben ennél a fajnál. Vagy csak az szabott határt, hogy az ilyen módon kifaragott építményeket nem lehetett bővíteni.
A hajléktalan már napok óta nem evett és nem ivott rendesen. Egyre a közeli áruházba járó házaspárt figyelte. Boldognak látta őket, hiszen mindig nagy szatyrokkal jöttek kifelé. Egy ízben különös dolog történt. A férfi zsebéből gyűrű gurult ki. Amint a házaspár befordult az első sarkon, a hajléktalan rögtön felkapta, na, most lesz pénze végre! Eladja, és szalámit vesz, sajtot, kenyeret meg még bort is. Valami mégis azt súgta neki, hogy ne adja el. Jó lenne tudni, mennyit érhet ez az aranygyűrű!
A terem zsúfolásig megtelt. Itt volt Angioléri asszonyság őszes férjével Aholérivel, az idős hölgy a panzióból, az ezredes, a büszke római, az elegáns úr, Tonio Kröger, a Buddenbrook ház minden lakója, dr. Faustus, József és testvérei, Lotte Weimarból és a Halál egyenest Velencéből. Negyed tíz múlt, majdnem fél tíz. A feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Bizonyára ezt akarta mindenki kitapintani, amikor a barnainges a pulpitushoz lépett, mert karjukat mindannyian magasba lendítették és addig ott tartották, míg a barnainges le nem ült. Ekkor kezébe vett egy kalapácsot, háromszor az asztalra ütött vele és így szólt: – A tárgyalást ezennel megnyitom. Vádlott álljon fel! Az első sorban felállt egy ismerős, intelligens úr. A háború második napján. Egy használt fekete bicikli. Forog, ütődik, lövöldöz. Kis emberek szaladnak utána. (Kibuknak ketten.) Szobor-őrültek, a hegy olyan, mint egy sámli. Sápadt kanalakkal eszik. A kezdeményezés szótlan, pontosan, mint egy krokodil, a művész sápadt vonalakkal rajzolja, hogy eszik. Pajtások vagyunk, eszünk, iszunk, származunk. Egy kisfiú jön, bal lábon, bal kézen, borzong. Szétszórtan, Isten áldja a világot. Az űrhajós lila foltokkal álmodik. Mi a különbség? A csillagok pornográf jeleneteket ábrázolnak. Az arc barna és néma. Mélyen a halálig formázható információ, lapítható. (Gügyög.) Körben állnak a hídon, ahol a tanintézet van. A mesterek hevesek, az arcszínük fekete, a fejükön sapka, a hegyekben hó. Ne csodálkozz, idáig mehetsz, a sugarak feltörik a tested. Ez így nem szerepelt még, csúszkálnak a szőnyegen, melyik lesz legközelebb? A rájuk törő szerencsétlenség idején.
Az utca közepén állt a házunk. Kicsi volt, nádtetős, szoba-konyha az egész. A szobában két ágy feszült egymás mellett; az egyik az enyém volt, a másik Szuszkáé meg Marisé. A meszelt falon régi, megsárgult képek lógtak, meg egy homályos tükör, s ott volt az utcára nyíló, keskeny kis ablak. Tízévesen még átfértem rajta; én voltam az egyetlen, aki ki tudott rajta surranni a nyári estékbe. Szuszka a nagybátyám volt, a feleségével, Marissal együtt neveltek, három hónapos korom óta. A konyhában nem volt nagy hely. Egy asztali sparhelt, egy kis asztal, meg egy kétszemélyes kopott kanapé zsúfolódott össze. A kanapé előtt egy vastag, asztalmagasságú fatőke állt. Napközben azon dolgozott Szuszka. Többnyire fúrókat élezett egyenletes, kíméletlen türelemmel, reszelővel. A reszelésnek éles, sikító hangja volt. Beleivódott a fejembe, és idegessé tett. Tanulni szerettem volna, de mire ő végezte a napi munkáját, már ránk sötétedett. Villanyunk még nem volt, csak a petróleumlámpa sárga, imbolygó lángja melletti homály. A kertkapunál áll. Várja haza az anyját. Az anyja buszvezető, és sosem mobilozik, mikor pirosat kap. A reggeli csúcsban a fülkéje mellett tüsszögő utasnak azt mondja, kedves egészségére, mosolyog, ha szép napot kívánnak neki a leszállók. Félhosszú szőke hajába minden nap más színű hajráfot tesz, hétfőn mindig halványlilát, a körme kékre lakkozott, babakékre, erre a lánya beszélte rá, aki néha kapucnis felsőbe bújik, és titokban felszáll az anyja járatára, feloson a hátsó ajtón, és megy vele pár kört. Persze a lány anyja igazából nem ilyen.
Amolyan új és remegő monstrumot akartam szerkeszteni. Összesen tíz monstrumot, mely felfelé ezer lépés. (Őrséggel látják el a falakat majd száz évvel később.) Az jó, ha megsebez? A nevét emlegette, ahelyett, hogy leírta volna. A homloka rusztikusan szabályos. Egy daliás ugrással, mint aki semmit nem akar, és nem mer. A kapu fölött délibáb márványból. Ez egy micsoda, áll a szélen, le nem esik. A legnagyobb dicséret és megaláztatás. A világűr széle lapos, csiszolható, alacsony épületekből áll, melyek ráfekszenek az útra. Józsikám bácsi életét megmentve szkafanderben távozik a falu háta mögött. A drónok berepültek a szénapadlásra vízzel, sárral és repedéssel. Páran még dolgoztak a feltöltött folyómederben. A parasztok elméjét lefoglalta a gondolkodás.
Először a haja. Ahogy lebbent a szélben. A színe, az a tömeg, erő, lágyság abban a lebbenésben, ahogy a hátára simult. Ő meg csak el a kocsival, mintha soha többé. Egyébként is lehetetlen. Hiszen soha többé. Aztán a szeme a visszapillantó tükörben. Kék, amilyen nincs. Mert csak mondják, hogy mint a tenger, de ez tényleg olyan. Ő meg nyomta a gázt. Hogyan jutottak el a tengerig? Talán az út, vitte őket oda, mert csak azok a szemek a tükörben, néha lehunyva, a férfi mellett, aki fecsegett. Végig fecsegett. Dezső, a negyvenötéves rendőr mostanában rákapott a rockzene hallgatására. Jóvágású, jóképű férfi volt Dezső, mintha egy szappanoperából bújt volna elő. Angéla, a neje büszke volt rá. Úgy tűnt, boldog párkapcsolatban élnek. Dezső mindig fáradtan érkezett haza, és újabban folyton zenét hallgatott. Kedvence a Beatles, bár nem az ő generációja, nem számított. Örökérvényű zenekar, az ember bármikor felfedezheti. Szerette az ABBA-t is. Kezdett leszokni a tévéről. Már nem érdekelte. A zene lenyűgözte. Angéla csodálkozott. Dezső sokkal vidámabb, mióta zenét hallgatott. Élénkebben végezte a munkáját is. Barátai nem nagyon voltak, csak munkatársai, velük jó viszonyt ápolt. A munkahelyén is látszott rajta a változás. Felszabadultabb lett. Egyébként is titokzatos, egyedi bűnüldöző, mindenki tudta róla. Vasárnaponként még templomba is járt. Szülei már nem éltek. A templomban mindig elmondott egy imát értük. Gyereket is szeretett volna, de sajnos ez nem jött össze. Jól értett a politikához is. Valami mégis hiányzott az életéből. Mintha Angéla mellett nem annyira lenne boldog, pedig csinos nő volt, hivatalban dolgozott.
Addig nem mentek haza, míg meg nem mondjátok, kinek a műve ez. A horogkereszt ott virított a táblán. Egy intés, és a hetes elmaszatolta a krétarajzot. Igazság szerint még így is lehetett látni, de Márta néni közben már idegesen kiment. Amint magunkra maradtunk, kitört a hangzavar, a többiek Otta Bencével ordítoztak, hogy miatta kell itt maradnunk. Belefájdult a fejem. Bence egy idő után már zokogva magyarázta, hogy az apja tutira agyonveri, mert a nagymamája zsidó. Akkor te is zsidó vagy, állapították meg többen. Az idegesítő Técsői Melinda, aki mindig mindent jobban tud, felvilágosított minket, hogy a zsidó vallás anyai ágon öröklődik. Ezen valamennyien elgondolkodtunk, és csend támadt.
Az első emeleten már jártunk. Hatalmas kövér nap, dundi szigetek, melyeket nem takar el semmi. Nyers erő és derűs, gyengéd gondolkodás. Több-kevesebb megértés után néhányan betolakodtak. A növények ágai tetszés szerint hullottak alá, vagy tűntek fel az ablakokban. (A különböző övezetekben tessék szükségszerűvé tenni.) Ne udvariaskodj az én számlámra, mondta valaki a villamosról való lógás közben. A fogantyúkba kapaszkodtak puszta kézzel. A növények száraira vékony repedéseket rajzoltak. Lesüllyedtek a medence aljára és a végtagjaikkal csapkodva hajtották maguk előtt a vizet. Itt kell fogat mosni, mondja, és mozdulni kipróbál. Megkapaszkodni a végleges információban. A Várinál esett az eső, és a nap rágcsálta az esőcseppeket. A kövér házak között kunyerált, rágcsált napnyugtáig.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
