Próza

Vésztőy Brünhilda csak ámult-bámult, amikor megérkezett a Dágonra, s meglátta a lenyűgöző gigantopoliszt, Abbadont, a Daimoniai Világ(egyetem)birodalom fővárosát. Ez az egész hiper- és megaváros rettentőn fölfelé törekve, mivelhogy csupa felhőkarcolókból álla, melyek a maguk 1500-2000 emeletjével, átlag tíz mérföldes hosszúságukkal már önmagukban kitesznek egy metropoliszt, többmilliós lakosságukkal így egyenként egy egész hivatalkörzetet; hatóságokat, tribunátusokat, milittáns szervezeteket, áruházláncokat, szórakozónegyedeket és természetesen lakószektorokat foglalnak magukba. Mert a démonok (vagy ahogy magukat szeretik hivatni: a daimóniaiak) sokan vannak, mint az ízeltlábúak, a gonoszok, az oroszok meg a sáskák, siserák hadai, mintegy tízmilliárdan ezért kell nékik ily nagy-nagy, kilenc és háromnegyed milliárdos főváros, ily hosszúságos épületekkel a maradék kétszázötven milliócska tanyasi viszont szórványtornyokban őgyeleg, Daimóniaszerte, köztük és körülük, pedig az aboriginális kéjrabszolganép, kínszülőtt, szanszkülott zavandalák.

        Ekkor a bokrok sűrűjéből egy daliás, világos hajú, meleg-kék szemű, kifejezetten jóképű fiatalember lépett elő. Kezeire fémanyagú, ezüstösen csillogó robotkéz vala erősítve melyből, ha akar akár célzatos villámot, sőt még koncentrált fényt is bocsáthat ki, na meg természetesen a százhegyű robottüsketőrt, a kerekded öldöklő sünit, (ahogy magok közt becézve nevezik) minővel a Vén Gazember és Fia Rt.-t felszámolta az elébb, egyszóval a haramiák életét kioltotta. De ez a gépesített fémkéz az előbb felsoroltakon túl arányosan izomzatos karja sebességét tízszeresére gyorsíthatja, ha kell, ilyenkor ökölcsapásai ökörcsapásnak minősíthetők, oly bődületesek. Erős felsőtestén, robosztus mellkasán lila trikó feszült (mint Amandáén is) lábain valaminő különös anyagú, testhez tapadó, lilaárnyalatú elasztikus plasztiknadrágféle volt. S el ne felejtkezzünk ama metalloszi robotcsizmájáról, melynek antigravitációs szerkentyűje lehetővé teszi tulajdonosa levegőbe emelkedését, mitöbb hogy fergeteges sebességgel cikázhasson fel-le, előre-hátra. 

A fekete mén többször bíztatta, combjaival szorítsa erősebben. A bükkök között beszűrődő fény csipkét rajzolt lóra, lovasra.

Belemarkolt sörényébe, a megtermett állat fejét dobálta kínjában. Gyorsult a vágta, mégis zsongító biztonságérzet töltötte be, mintha anyja karjában pihenő gyermek lenne.

Abigél vagyok, és nevem alapján sokan a „Matula gimnázium” kertjébe képzelnek, kezemben kőkorsóval, amibe Vitay, Kiss és Torma Piroska dugdossa a segélykérő papír fecniket. Bár Szabó Magda Abigéljéhez hasonlóan jómagam is méltányolom a karitatív munkát, az életem mégis mozgalmasabb egy leányinternátus kőszobráénál.

Először hatévesen csaltam. A nevelőnőm azt mondta, felsős koromig az Isten megbocsát. A bátyám, Ati vett rá, hogy tapsoljak össze-vissza a zenetanárnőnél. Együtt jártunk volna zongoraórára, de én sem akartam. Amikor skáláztam, a spaletta résein át fénycsíkok szöktek a tanárnő szobájába. Hangjegyek libegtek azon, le-föl bucskáztak kis kötéltáncosok. Olyan hideg volt nála, akár a pincénkben, ahol mindig féltem (mégis lementem), például a szellemektől, bár soha nem láttam egyet sem, csak az őrangyalom egyszer a szobámban, ahogy a parketta fölött lebegett áttetsző fátyolban, és hosszú haja a plafontól a csillárig ért. Épp megnézte a villanykörtét. Én is meg akartam többször. A bátyám egyszer széttört egyet. A zsebrádiót meg kibelezte.

Csak ha egyedül lehetek őrszem! Itt várj!, nyomtam le húgomat a templom lépcsőjére. Még kicsi, hazudni se tud!, érveltem. Bent Sanyi a szenteltvíztartó előtt négykézlábra ereszkedett, Peti a hátára lépett, és hamarosan hallottam a csurgást. Szerettem kislányként a fiúkkal játszani.

Másnap Kati már majdnem pityergett, amikor elfogyott a padlásajtó kutyának kivágott körén besugárzó fény, és a cserepek résein át beszűrődő napsugár még nem készítette el felfelé a fényjárdát. Mit akarsz mutatni? Hogy itt lakik a Mumus. Az meg mi?, törölgette szemeit, amikor felért. Hosszú ősz hajú öregember, és gyerekeket eszik!, bizonyításként a gerendáról lecsüngő kolbászokra, sonkákra mutattam. Megfogta nedves kezem.

Hatévesen hazudtam először, amikor első nap az iskolába értem jött anya. Pár nap múlva nagymama kérdésére, hogy szeretem-e. Nem szerettem a lehelete szagát. Olyan volt, mintha mindig kelkáposzta főzeléket evett volna. Azért jó volt nála, mert gyakran mesélt. Ültem vele szemben a kisszéken. Csak a Bibliából olvasott fel, de az „Ábel tornyos” tényleg tetszett. Az udvaron a homokozóban próbáltam építeni. Sikerült, leomlott! Télen megcsináltam azt a „sómárványt” is az utcán hóból, napokig állt. Amikor összedőlt, a bátyám kesztyűjét eldugtam az ágyban. Nem láttam, válaszoltam neki. Tőle tanultam hazudni. Nem rombolta szét, állította anyának. De másnap visszakapta a kesztyűt, mert nagymama temetésén sírt. Egymás mellett álltunk, kicsit hozzádőltem, kezünk összeért, mint felhővel az ég.

Hatévesen loptam először. Nagymama megkért (nálunk nyaralt), hogy hozzak neki a sarki trafikból tíz szem dianás cukorkát. Itt van a nagymamád?, kérdezte mosolyogva a trafikos, akinek akkora mitesszerek voltak az orrán, mint katicán a pettyek. (Már meg tudtam volna számolni.) A jéghideg-forró (mentolos-édes) lé égette a nyelvem hazafelé, de a márványmintás cukorpalást nagyon tetszett. Nagymama nem számolta meg a fehér papírzacskóban lapuló kilenc cukorkát. Másnap bevallottam anyának. Nem az első eset, mondta. Kétévesen a kutya tányérjából ettél, vér­hast kaptál, be sem engedtek hozzád. Éjszaka amőbákról, baktériumokról álmodtam. Nem értettem, miért nevet.

A tornacipő. Emlékszel? Amilyet 68-ban. Mindkettőnknek egyforma volt, fekete vászon fehér gumi szegéllyel. Bokazoknit hordtam hozzá, a farmerszoknyás, lófarkas kamaszlány. Anya szekrényében elbújtunk a tűsarkúk között. Titokban felpróbáltam párat, illegettem magam a tükör előtt. Üvöltöztünk Katival az utcán. Forradalom helyett, koncertekre rohantunk, minden egyszerűnek tűnt. És olyan okosak voltunk, ismertük Fellinit, Jannis Joplint, a Beatlest, színészeket, írókat, festőket, és a piacon mintás otthonkájában a kofát; Manci nénit, láttuk a hentes véres kezét, amint fehér kötényébe törli, és a templomban a padokat. Többször játszottunk paposat. Megfogtad a nyelvemmel szétlapított rágót, majd felemelted, és valamit mormolva visszatetted a számba. Egyszer csókolóztunk is ott, a szenteltvíz-tartóhoz nyomtál. Utána hazakísértél. Kioldódott a tornacipőd.

Hétévesen már gyűlöltem. Péntekenként az ő vizében fürödtem, mert mindig elfogyott a kazánból a melegvíz. Igen, sietek!, kiáltottam. Lábfejemmel szétrugdostam a vízen lebegő szürke hártyaréteget. A zománcon körbefutó sötét csíkot szappanos szivaccsal ledörzsöltem, közben a húgom a nappaliban anyával a Pancsoló kislányt énekelte. Otthon nem szeretem a strandot, abban semmi se szép, se jó. Gyorsan mosdani, mást se hallok, és még bambi se kapható.

Apa temetésén a kabátokra madeirát hímzett a fagy. Tor is volt utána. Nem akarok felnőtt lenni soha! Én se, öleltem át húgomat. Bátyám parittyájával játszott a sarokban. Nagymama őt nézte, miközben fekete paszpólos fehér zsebkendőjét elővette. Akkor már két napja gyászjelentés volt a kapunkon. Apa is volt, de kitátotta száját a sír, mint mesében a sárkány. A temetőben a csend majd megszakadt.

Mozdul egy kis szél, sodorja lassan a Duna fölött szállongó párákat, a nap is átússza végre a folyót, a vastag, néma ködöt mégsem képes felmelegíteni.
Piszok egy hideg van! Szakállára dér rakódott, keze rágémberedett a zsinórra,felváltva dugja zsebre, a fagy elől. Szép is volna, ha nem mozdulna azonnal amikor jön a hal! Igaz, ilyenkor lassúak, de neki jó módszere van, nem is árulja el senkinek! Tegnap legalább öt kilót adott el a mérnöknek! Jótevője, régóta ismeri, vagy tíz éve hozzá jár halért, a felesége meg úgy tudja, ő a nagy horgász! Kész röhej! Azt adja le a nőnek, hogy titkos helyre jár. Ki tudja, mivel tölti a rengeteg időt, amit horgászásra fog? Amúgy rendes az ipse! Olcsón adja neki, hogy ne kelljen a piacra járnia vele, ő meg pálinkát hoz cserébe, koccintanak, beszélgetnek, néha parázson megsütnek egy halat.

Szemben velem a falról egy nő néz vissza rám. A fotó annyira kinagyítva, hogy láthatóak a pixelek, de nem csak ettől elmosódott. Távoli, mert bár mindössze öt méterről fotóztam, köztünk volt az eső, egy ablaküveg, az üvegről visszaverődő vizes, csupasz fa, egy közönséges beton villanyoszlop, meg a függöny tükröződése, és csak ezek mögött a nő. A nő, aki itt a falon, a falról néz el a fejem fölött, a messzeségbe, mégis engem lát, vagy én őt, illetve mégis magamat, és az egész világot is. Ez a nő, festett fa arccal az üveg, a tükröződések, árnyékok mögött, csúcsos sapkában, fémdíszes fa ruhában, bindivel a homlokán csak néz festett szemével az eső mögül, mintha ezer éve nézne, ezer éves tekintettel el a fejem fölött, belém, át rajtam, rajtunk, át Európán, a mi kis bábszínházunkon. Amszterdam nem létezett ezer éve, akkor Európa sem volt egyéb, mint egy viszonylag élhető kontinens, ez az üvegablak sem állhatott ezer éve közénk, sem a beton oszlop, a pixelek, csak a fémdíszes ruha, a bindi a homlokon, igen, ezek már akkor is közénk állhattak! Legyen hát kétezer! Vagy négy! Még több! Több ezer év!

Nem vettem észre, hogy tetszem neki. Nem szoktam azonnal észrevenni. Nem tűnt fel az sem, hogy az e-mail címem kérte. Volt miről levelezni. Aztán kávézni hívott, sok bort ittunk, beszéltünk, amiről soha nem szoktunk, hallgattuk egymást nagy figyelemmel, az idő elgurult, valahová, elveszett ötforintos, egyikünk se ment utána. Egy ideje bizsergett már minden az asztalunk alatt, a pincér nem nézett ránk többé, mind hátukat mutatták a tükrök is. Akkor belecsókolt a számba, csókja áthatolt a szívemen, megérintette gerincemet, keresztcsontomat. Keresztcsontcsók. Azonnal, mindent akartam. Akár ott, a padlón, pincér, tükrök háta mögött, a mosdóhoz vezető lépcsőn, kamerák alatt, moziban, fagyott padon, bokrok alatt, mindegy, csak öleljen át, tartsa tenyerén az arcom, csókolja keresztcsontomat, mindegy, csak most ne hagyjon itt, jöjjön vissza, tapassza be szájával, nyelvével, tenyerével, vagy csak sápadt, hullott falevelekkel a lyukat, amit első csókjával a szívemen nyitott! Imádtam az internetet másnap, az első napon. Papírrepülőt hajtogattam gondolataimból, hófehér ködben szálltak hozzá kívánságaim.

Először a haja. Ahogy lebbent a szélben. A színe, az a tömeg, erő, lágyság abban a lebbenésben, ahogy a hátára simult. Ő meg csak el a kocsival, mintha soha többé. Egyébként is lehetetlen. Hiszen soha többé.
Aztán a szeme a visszapillantó tükörben. Kék, amilyen nincs. Mert csak mondják, hogy mint a tenger, de ez tényleg olyan. Ő meg nyomta a gázt. Hogyan jutottak el a tengerig? Talán az út, vitte őket oda, mert csak azok a szemek a tükörben, néha lehunyva, a férfi mellett, aki fecsegett. Végig fecsegett.

és bárhogyan. de ez nem a szabadság, hanem a behatároltság maga. bárhol lehet élni, és bárhogyan, csak istenhez hű legyél, mondta nagyanyám, aki hű volt istenhez, hazához, hű volt a nagyapámhoz, még akkor is, amikor hetvenkét évesen elvált tőle. ezt mondta apám is, csak másképp folytatta. ha hű vagy a párthoz, az eszméhez, a tudáshoz, akkor bárhol élhetsz, és bárhogyan. barátaim azt mondogatják mostanában, legjobb önmagához lenni hűnek az embernek. hát én hűséges voltam. először az apámhoz, mert nekem ő volt az isten. aztán mikor ez az isten derékban és egyéb helyeken törve nyilvánvalóan hűtlen lett önmaga istenségéhez, magam próbáltam helyébe lépni. akkor már volt kinek istene legyek én is, hát lettem, s voltam hűséges megint. lassan érő típus vagyok, nem jöttem rá azonnal, hogy istennek lenni hálátlan feladat, alaposan összetörve oldalogtam el, mást keresni, istent, hogy helyembe állítsam, s a hűs templomban találtam is. ők is boldogok voltak, hogy engem megleltek, s ajánlottak azonmód árván maradt gyermekeimnek új apát. ez is megvolt

Eccör vót, hol nem vót, valahun a világ legvége fele, ahun a selyömfű nől, amibül a Göncöl elől kifogott lovak legelésznek hajnaltájt, ha a röggeli párában megbúhatnak, s a harmatcseppben megmárthatják csillagporos patáikat, arrafele. S hogy mikor es? Ha jól emékszök, mán jól meghempergött a világ az Isten idejébe, szóval nem es vót az ollan rég! Vót egy leán. Há nem csak az az egy vót, mer sok leán vót mán akkoriba es, csakhogy ez a leán ollan szép vót, de ollan szép, hogy a napra, lehetött nézni, de reá nem! Megvakútt bisztosan aki mökpróbállta! Mer ha a napra néz valaki, aszt kiheveri azér valahogy, de ha erre a leánra, s kivált, ha férfifélle, hát, az bizon többé mást, mint űtet, sömmit se látott. Sömmit. Beleégett a szemükbe, bemaródott a szívükbe, még a gyomruk es beléfacsarodott! Úgy kévánták attúll kezdve, hogy másra nem is bírtak gondúni.

Anyám rosszul volt.

Mondtam neki, ha meghal

minél előbb keressen egy másik

testet magának.

Pénteken, kora este felhívott Éva. Tudok-e valami programot, helyet, ahol sok ember összegyűlik, szórakoznak, zenét hallgatnak, egymáshoz szólnak emberi hangon? Mondtam: semmit sem tudok. A Rákóczi Restaurant teraszán kevergettem a kávémat, rendeltem magamnak sült krumplit éppen. „De nem hasábot, hanem karikát legyen szíves!” Ezen kívül más tervem nem volt. „Gyere ide, ha van kedved, Éva!” 

–    Ássuk ki a Cilut – mondta Zoli. Verőfényes őszi nap volt, s mi ballagtunk a Normafán. Cilut három évvel ezelőtt ástuk el, akkor szakadt a hó, de meg kellett tenni, bűzlő macskatetem nem maradhatott a Margit körúti lakásban. Szerencsére még nem fagyott, így ha nem is a legjobb helyre, de kapkodva, fázva, bőrig ázva mégiscsak elástuk. A következő őszön két nagy követ is odagörgettünk Cilu fölé, nehogy valami arra járó kóbor kutya kikaparja. Most viszont Zoliék elköltöztek Zuglóba, kertes házban laknak, s Cilu maradványait át akarták menteni a messzi Normafáról a rózsák tövébe. Elég furán nézhettünk ki, így kapával, ásóval felszerelkezve a csendes és elegáns Normafa-i környezetben, néhány jogging-os futó meg is bámult bennünket.