Batári Gábor: HILDA KÖNYVE AVAGY CSILLAGPOR- KETTŐS SZÓLÓBAN (III. Megmutatkozás) Abbadon (Tizenötödik regényrészleg)
Vésztőy Brünhilda csak ámult-bámult, amikor megérkezett a Dágonra, s meglátta a lenyűgöző gigantopoliszt, Abbadont, a Daimoniai Világ(egyetem)birodalom fővárosát. Ez az egész hiper- és megaváros rettentőn fölfelé törekve, mivelhogy csupa felhőkarcolókból álla, melyek a maguk 1500-2000 emeletjével, átlag tíz mérföldes hosszúságukkal már önmagukban kitesznek egy metropoliszt, többmilliós lakosságukkal így egyenként egy egész hivatalkörzetet; hatóságokat, tribunátusokat, milittáns szervezeteket, áruházláncokat, szórakozónegyedeket és természetesen lakószektorokat foglalnak magukba. Mert a démonok (vagy ahogy magukat szeretik hivatni: a daimóniaiak) sokan vannak, mint az ízeltlábúak, a gonoszok, az oroszok meg a sáskák, siserák hadai, mintegy tízmilliárdan ezért kell nékik ily nagy-nagy, kilenc és háromnegyed milliárdos főváros, ily hosszúságos épületekkel a maradék kétszázötven milliócska tanyasi viszont szórványtornyokban őgyeleg, Daimóniaszerte, köztük és körülük, pedig az aboriginális kéjrabszolganép, kínszülőtt, szanszkülott zavandalák. Visszatérvén a 9,75 milliárdos fővárosra a számtalan nyílegyenes, ámbár olykor ferde, végtelenített torony egy mérhetetlen nagy gömbtestből nől ki, mint egy óriás amőba csápjai, avagy egy kozmikusméretű hangyászsün tüskéi, miket épület-áthidalások kötnek össze, na meg eme nyúlánk épületnyúlványok között személyreppentyűkkel is lehet ám közlekedni. Az imént felvázoltakból bizonyára kitetszik néked nyájas olvasó, hogy a démoniták nem lehetnek valami nagy hívei bolygójuk szabad levegőjének. (Hogy honnan gondolom? Kérdhetnéd nyájas olvasó. Hát, ha kérded, megmondom szívesen. Mert monumentális burát építettek fővárosuk fölé, összekötő folyosókat felhőkarcolóik közé, hogy elválasszák őket a természettől, a kintléttől, nehogy véletlenül is egy abszolút órára kikerüljenek a szabadba. Mert légikikötőket létesítenek égbe nyúló toronyvárosaikon, kétszázemeletenként kistávú személyreppentyűik számára, csakhogy ne kelljen a kupola tetején, a városi levegőn – mely, mint tudjuk szabaddá tesz – korzózniuk, pedig az sétálásra, bámészkodásra, toronyházaik megközelítésére igen-igen alkalmatos, mert úgy van az kiképezve.) Ugyanis az itteni ájer nékik nem elég kénköves illatú, csak pár másodikuniverzális órácskáig hajlandók elviselni. Ellenben meg kell, jegyezzem egyéb humanoidok, mint például az őslakos zavandalák vagy akár a milóiak is örömmel szippantgatják a Dágon légkörét ődöngve a városgömbtetőn.
Brünhilda hamarosan a félig a bolygófelszín alá süppesztett gömbcentrum belsejébe érkezett annak tetejéről, a központi űrállomásról, – amely az Abbadont fedő kupola, másként mondva a gömbcentrum egyik legkiemelkedőbb pontjára, azaz síkjára építtetett, innen volt alkalma és ideje megtekinteni és ugyebár ámuldozni-bámuldozni a birodalmi főváros panorámáján, miként fennebb említettük is volt – az irányított szabadeséssel aláhulló, számos, nagy- és sokablakú, öt-hatszáz személyes felvonók, illetve alásüllyesztők egyikén. A liftben is szép kilátásai voltak, (az olvasó ezúttal szabadon és egyszerre gondolhat Brünhilda e rafinált szerkentyűn történő társas szabad zuhantatására, a közben eléje táruló panorámára, na meghát jövőjére, fényes űrfőtiszti karrierjére). Itt a bolygófelszín alatt alig voltak járművek, ugyanis a főutak száguldottak közel 80 mérföldes sebességgel. Természetesen eme gyorsjárású sztrádáknak voltak megállóik, római kort idéző, timpanonos, oszlopos, boltíves, 2-3 szintes épületek sorakoztak mellettük kisebb utakat, utcákat képezve, de helyváltoztatásra csak az óriáskígyó módjára kúszó sugárutak voltak képesek. A gömbtestburából kolosszális tüskeként kimeredező, gigantomán toronycsápok mély gyökereket eresztettek. Csak a fundámentomtól a kupola tetejéig érve már a 200. emeletet taposná az a bolond, aki gyalog kívánná megmászni ezeket a monstrumházakat. A burából kitörve persze még legalább úgy kilenc és fél km magasságáig nyújtózkodtak tovább e felhőkön messze túlnövő felhőkarcolók. Az egész bábeli tüsketornyos, egybefüggő gigantopolisz-komplexum építőanyaga nem kő volt, tégla vagy beton, hanem egyfajta puha mégis kikezdhetetlen, maradandó és szilárd, organikus matéria, valami olyas, mint a kígyóbőr és halpikkely elegye.
Vesztőynek a GS szektort, a legfőbb milittáns kolóniát kellett keresnie – rögvest fel is szállt hát az egyik mozgó főútra –, itt székel a Minden Hatóság, a Rend Űrség, a Hamisbéke Bizottmány központja, a Daimóniai vezérkar, a szárazföldi-, űrbázis- és kozmonauta-, tehát bolygóbéli- és bolygóközi- illetve űrhajóskommandáns-akadémia egyszóval űrgárda-főtisztképző. Itt terpeszkednek a teljes hivatásos tiszti hadállomány luxusjellegű laktanyái, kaszárnyái is egészen századosig, persze a nagykutyáknak, mint az őrnagyoknak, alezredeseknek, ezredeseknek vagy a még nagyobbaknak, a tábornokoknak, meg a főoligarcháknak, a sáhinoknak vagy akár a Magisternek egy saját természetes vagy mesterséges égitest áll lakhelyként a rendelkezésére. Természetesen e katonai hyper-szuper felhőkarcolóban vannak a tiszt- és főtisztnövendékek kollégiumai is leszámítva, mint tudjuk, a milói főhadapródnőket, akik saját aszteroidával rendelkeznek., bár a gólyabál utáni második naptól egész az eskütételig tartó időszakban nekik is meg kell ízlelniük a katonai kollégiumok drilljét. A leloy közkatonákat és a kiképző-kivégző shambol űrmestereket kiképzésükre kiképzett kiképzőtábor-bolygókon képzik ki ott is van kijelölve lakhelyük családostul, ha egyáltalán van olyan nékik.
Fékezett a mozgóút, ugyanis minden az alvárosból kinövő, kilométer hosszú, karcsú, mégis robosztus toronyház előtt meg kellett állnia, és a Milittáns Kolónia ilyen volt. Vésztőy lelépett a mobil sugárútról, s máris meglátta a fegyveres testületek szektorának eme irdatlan tömbjét. Csak egy tágas és kihalt park választotta el attól, hogy rögtön beléphessen a bejáraton. Az elnéptelenedett, kísérteties közkerttel ellentétben, annak szélén, a leszállóhelynél öltönyös, aktatáskás meg egyenruhás hímek siettek, sürgölődtek-forgolódtak, fontoskodtak. Ám a zord ligetet mindenik nagy ívben elkerülte s inkább négyszer annyit gyalogolt, hogy munkahelyét elérje. Brünhilda felettébb csudálkozott azon, hogy mindenfelé csak az erősebbik nem képviselői loholnak, hogy eddig egy darab leányt, ifiasszonyt, de még öregasszonyt sem látott. Ekkor eszébe villantak Vanda tanácsoló szavai:
„Az Abbadonbéli hímpéldányoknak a szemükbe ne nézz, mert vakító, tengermély kék, mandulavágású szemeid erotikus kisugárzásával fölébreszted lomha agytekervényeikben a nőéhséget s reád vetheti magát a siserahadnyi hím.”
Tehát amint illegett-billegett, libegett manöken peckes, macskaléptekkel, az Akadémia s egyéb katonai intézmények tömbjének bejárata felé, – s mivel sajnálatos módon késésben volt a hatalmas ősvadonszerű, elhagyatott cifrakerten által merészkedett útját kurtítani, a megszokott fenékig fekete estélyiben, tehát tetszetősen arányos izomtömbökkel dúsított lába szára combtövig csupaszon, leszámítva a csipkemintázatú harisnyatartóval ellátott selyemharisnyát, aranyszőke haja most copfba kötve, vállán napfénysárga retikül, – két leányzó termett előtte. Párductestűek, sudárak, kisportoltak, az egyik kicsivel magasabb, a másik tömörebb, de ő is 172 centi feletti. Messziről lerítt róluk, hogy milóiak, ugyanis nők voltak, ami jelen körülmények között igencsak feltűnő, mint mondottam daliásak, rendkívül csinosak, széparcúak, (merthát ezek a milói faj legjellemzőbb ismérvei). Eléggé hasonlítottak egymásra, például, magas homlokuk, mandulavágású szemük, szépen ívelt szemöldökük, telt, finomívű ajkuk, görögmetszésű orruk, és persze a tekintetük, mely fene nagy kacérságról árulkodik, ám különösmódon a megközelíthetetlenség kifejezésével párosul, de épp ezekben a külső tulajdonságokban emlékeztettek Vandára is, tehát őrá, a nő Brünhildára is, eszményi szépségek, de azért Brünhildáék, bocsánat, Szép Irénék szemrevalóságával nem vetekedhettek.
A magasabbik hölgy, csaknem oly nagy, mint Brünhilda, kicsit inasabb ugyan, de felette dúskeblű, bár szép kerek keblei pirinyóval kisebbek s nem oly előremeredők, mint Vésztőyé és nem annyira darázsderekú, de azért igen karcsú derekú, takaros, tekintélyes, figyelemre méltó combokkal, ám e pompás cubákok egy-két paraszthajszállal nyúlánkabbak, mint Brünhilda roppant masszív, rendkívül jó formájú boncai. Csigafürtökbe csavarodó, aranyszőke, rövid haját (Brünhildáénál kissé sötétebb), ultramarinkék pánt vette körül. Egzotikus, türkiz kékes-zöld szemeit merészen formatervezett, zöld szemüveg tette még érdekesebbé. Szürke kosztüm volt rajta, a szoknya pár centivel a mutatós térd fölött végződött, bal oldalán nagy hasíték, hogy az erős comb világos gránittömbje kivillanhasson alóla. Combmagasságban, jobb kezében fekete aktatáskát tartott. Lábán fekete magas sarkú cipellő. Társa a leheletnyivel alacsonyabb, zömökebb testalkatú leányzó, keble szép gömbölyű, de szerényebb terjedelmű, mint az elébb leírt hajadoné, ám dereka nagyon darázs, szinte nádszál, (hihetetlen még a Brünhildáénál is). Hosszú, erőteljes combjai a Hilda Brünénél azért rövidebbek, ám (nem fogja elhinni a nyájas olvasó) még azoknál is teltebbek, vaskosabbak, bár semmiképp nem erősebbek, hogy is lehetnének a híresen erős combalkatú, domborodó, hímkezet hívogató ívben feszülő, (isten)nőies lábizmú Vésztőy Brünhildáénál, ám így is szemre, tapintásra igen-igen nagyon kívánatosak. Mandulavágású szeme szürkés-sárgászöld, tekintete átható, mély. Fidres-fodros, loknis haja világos barna, nyaka közepéig érő. Közepes méretű, de nagyon arányos csecsei ujjatlan, pispeklila trikóban voltak kénytelen rengeni, ugyanis ilyesféle szerelés, top vagy mi a szösz fedte sportos, arányos felső testét, bár köldökét szabadon hagyta – hasa lapos, kocka avagy bordázatos izmú –, természetesen karját is – mert ugye ujjatlan a ruhadarab –, minő formás, telt. Indigókék, szűk farmer feszült dús, vastag combján, nagyon formás, kerek, domború, szerfölött izgató, szexepilisen túlméretezett farán, mert az ily tökéletes far az bátran mer terebélyesedni, domborítani a farmerben. Kecses lábán fehér edzőcipő virított, válláról hatalmas sporttáska lengett alá. A két delnő, hogy ne mondjam istennő, kitörő örömmel köszöntötte Brünhildát így:
Megjelent: 2014-07-31 18:10:29
 |
|
Batári Gábor (Budapest, 1967. március 09.) író |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
