Állandó rovatok – Kakaópercnyi villanatok

Hogyan pakoljuk be az életünket egy bőröndbe?

Először is elővesszük a bőröndöt. Rátekintünk. Leülünk, magunk előtt a billentyűzet a nagy fehér köddel, és már kezdhetjük is. Hogy mit? Hát persze, hogy a listát. Mert listát írni jó. Van benne valami megnyugtató illúzió, hogy mindent rendszerezni lehet. Akár még az életünket is. Először minden szobán áthaladunk fejben, hogy mi fér be, mit célszerű elvinni. A fürdőszobából a fogkefe, fogkrémet bárhol lehet venni, és még a tranzitnál is gondot okozhat.

Déjà vu

Amikor az elejéhez értem, csak akkor gondoltam bele valójában, hogy itt és most mi is fog következni. Belenéztem. Szörnyen sötét volt. Egy crypta obscura. Nagyot lendítettem magamon, hogy jól előre tudjak csúszni ebben a lyukban, és éreztem a testemmel, ahogy körülvesz engem a víz, ahogy suhanok előre.

Rombusz

Bejöhetünk? Persze. Ezt válaszoltam, ők pedig szélesre tárták a vajsárga színű ajtót, amelynek a közepébe vájt üveges rombuszán át az arcok mindig eggyé homályosulnak. Éppen mosogattam, amikor beléptek az előszobába. Nézzék csak ezt a belső teret! A lakás tervezése nagyon gondos és precíz. Itt nincs egyetlen szabad négyzetméter sem! És tekintsenek ezekre a tömörfa ajtókra, ezek nem csak amolyan műanyag útmenti nyílászárók ám! A padlóról nem is beszélve. Ez minőségi!

Válás

Éreztem, hogy kiürülök. De futottam teljes erőmből, a lábaim pedig ütemesen estek előre, mint egy autó szélvédőjébe csípődött szöcske lábai. Elhaladt mellettem az Égervölgyi-tó, az indázó gyökerek sokasága, a terebélyes felhőkké összeálló makk- és tölgylombozatok. Egy törött szárnyú veréb feküdt az egyik szürkéssárga kő szélén. A Teca mama vendéglőnél még ütemesen vert a szívem, de talán a Remete rét vetett véget mindennek.

Könyvhét

Mikor a földalatti lépcsőit járva kiléptem, hiába szemerkélt már az eső, a tér így is tele volt. A sátrak pedig úgy álltak befedve az eső ellen, mint a megfázás ellen ruhával beburkolt gyerekek az iskolai padra ültetve. A sátrak előtt asztalok, az asztalok előtt székek, és azokon pedig ki mások, mint akik Írnak. Vagy pontosabban ma már sokkal inkább billentyűznek, és gondolatokat rögzítenek szavak formájában egy merevlemezre. Leírták, kiadták, és most itt. És ami meglepő, mindhiába annyi ember, a szöveg alkotóinak legnagyobb része magányában merengve ül, mint egy kirakati szobor, a lenyomatokba sűrűsödő identitás leképeződéseként. Kivéve egy helyen.

Várakozás

Piroslott minden. Próbáltam kilépni a képből, de nehéz volt. A sorok hosszan tekergőztek, a levegőben forróság vibrált, és az emberek különböző sejtek egymásba nyúló hosszú kígyójaként várták, hogy a harkányi strand kapuja talán majd őket is befogadja. A katonák nem válogattak, végül a homloka közepén érte a golyó, amint éppen hozzá sietett haza és a 11 hónapos kisfiúkhoz.

Hiába, az elvárásoknak meg kell felelni

A Kruger Nemzeti Park Zimbabwéhez közeli részén, a Gezantombi partjához közel (vagy ki tudja hol, még az is lehet, hogy itt a szomszédban nálunk) valami olyasmi történt, ami egy időre megakasztotta az élet egymásba hajlóan szokványosat őrlő monotonul szürke kerekét. A Mopane bozótban megbújó vonalakká egybefonódó fehér pöttyökre először egy parkőr fia figyelt fel Limpo, az oroszlán lakhelyén. A nőstény félrevonultan élt társaitól, és a majomkenyérfák és bozótosok menedékében pihenve egyedül töltötte napjait, legalábbis eddig.

Debrecen

A villamoson még kereste a jegyét, de ahogy a nagytemplom felé közeledett, már teljesen megfeledkezett róla. „Phoebo memoranda satelles.” A nap rendben van, de mit keres ott a hold? Leszállt, ahogy az ajtó kinyílt, és elindult a síneken a motívum irányába.

 Kafkával

A március 15. tér egybefüggő padsorának közepének tájékán ültünk mi ketten egymással szemben. Olykor a BKV kikötő szabályszegő lázadói jutottak eszembe, ahogy a táblának szembeszegülve ráléptek a kikötés előtt a stégre. Megfoghatatlan volt a közelében lenni, ahogy általában mindig is. Te mindig ugyanolyanokat írsz! Vágtam a fejéhez.

Hiány

Gálos Vendel hétfőn végül ellátogatott a Verseny utca téglavörös épületébe, felvette a sötétkék köpenyét, és egy asztal elé állították. A Főnök megmutatta, hogyan illessze a helyére a fémrudat, a jobb oldali hengerbe a pirosat, a baloldaliba a kéket. Vendel felvette a rudat, és a jobb oldali hengerbe illesztette a pirosat, a baloldaliba a kéket. Majd egy újabb rúd esetében ugyanúgy a jobb oldali hengerbe a pirosat, a baloldaliba a kéket. Majd egy újabb rúd esetében ugyanúgy a jobb oldali hengerbe a pirosat, a baloldaliba a kéket.

Egy találkozás a Könyvfesztiválon

Nem igazán lehetett megállapítani, hogy mi is volt több, az ember vagy talán a könyvek. De a válasz mégis magától adódott. Az ember. Ő járta be a teret és a papírt is. Balázs lehajtott fejjel haladt el az egyes pavilonok előtt itt, ahol a papír még egy merész grimasszal vág vissza a virtuális térnek.

Húsvét után

Ütemesen rugdosni kezdtem a jobb lábfejemmel a konyhaasztal lábát. Mint a másodpercmutató. Az asztal közepén piros tojások. Egyél csak nyugodtan, bogaram, ne kéresd magadat! De nem ettem. Ebben a valamiben próbáltam felfedezni valami szénfeketét.

Zadarban

Please don't be confused, because I may have to fillet Signora Pazzi after all. Az apró darabokra tört fekete kagylókat néztem, ahogy a hangja beborította az arcomat. Gyerekek játszadoztak a parton, és a partba fúrt orgonákba fújta hangját a tenger. Érdekes, ahogy az ember szüntelenül átalakul, ahogy újabb darabok épülnek bele a levegőből. A zadari tenger is ilyen.

Látogatás

Hová megyünk? A szag szokatlanul ismerős volt neki. Becsukta a szemét, és úgy próbálta beazonosítani, hogy hol és mikor is érezhette utoljára, de az ismerős belekeveredett az ismeretlenbe, és csak egy kékbe mosódó sárgászöld foltot látott, így inkább kinyitotta, és belépett, hogy szemügyre vegye a lakást. Mama, mi lesz már!

Megszokás

Mikor is jelentek meg először? Talán két hete, a tavasszal együtt érkeztek. Egy este parkoltunk le éppen a garázsajtó előtt, amikor megláttuk őket. Egy foltos és három fekete. Utána már észrevétlenül az életünk részeivé váltak. Talán egyfajta pótlékul is szolgáltak, hogy betömjük a hézagokat, amik üresen tátonganak az életünkben, vagy sokkal inkább csak reményül.

Magamban keresni

Az E-k körülvesznek minket. Néztem azt a fekete foltot ott a sarokban, és nem igazán tudtam megállapítani, hogy mi lehet. KATKATKAT És az E-k észrevétlenül bejárják a szövegeinket. Az a fekete valami megmozdult, de talán csak túl sokáig néztem. Ott vannak mindenhol. Egyszer csak azt vettem észre magam körül, hogy eltűntek a könyvek

Légvár

Az égvilágon semmi kedve nem volt bemenni, de hát a gyerekek. Pedig ugyebár a határidő se semmi. Öt előtt három perccel értek oda, és hát a gyerekekért mindent. Megvették a jegyeket, majd ráírta a nevüket: RUND MÁTÉ, a másikon pedig RUND ANNA. Bedobták a tombolát majd a lábukra húzták azt a kék színű műanyag valamit, amit általában az apukák lábára szoktak kényszeríteni a kórházban szülések alkalmával. Most ez jutott eszébe. Az a pici szomorú síró gömb, ami a kezében vöröslött. Amit úgy a kezébe nyomtak.

Amikor egy betű hiányzik

Esti Kornél már több órája kísérletezett ezzel az E betűvel, amit a kezében tartott. De minden törekvése hiábavaló volt. Rányomni, ragasztó, feszegetés, átkozódás: mindhiába. Az E betű már nem akart visszatérni a helyére, és a laptop harmadik sorában ott éktelenkedett egy fekete rés. Tanácstalanul nézte. Ez a szerkezet alkotja már a szöveget. Ez a csodálatosan elképesztő valami, amiről soha nem tudta, hogyan működött. Ludwignak nevezte Wittgenstein után, de csak maguk közt. Manapság már csak e nélkül a betű nélkül teremtődhet meg a szöveg.

Levegő

Nagy levegőt vett. Annyi oxigént szívott magába hirtelen, amennyit csak tudott, hogy megtöltse az egész tüdejét, hogy sokáig kitartson, mert tudta, bent már nem teheti meg. Ott már nincs levegő. Összeszedte az összes erejét, és belépett. Úgy ment végig bent, hogy senkire nem nézett rá, senki nem köszönt neki, és ő sem köszönt senkinek. Közben szorította a szélét.  Olyan erősen ölelte a jobb kezével magához, hogy már fájt a keze, de csak ez adott itt bent erőt neki. Itt, újra bent. Majdnem mindennap így. Nem tudta, pontosan hogy jutott a padjához.

Esti Kornélnak egy cím nélkül érkezett szövege

Nem szólt semmit, elgondolkozott, fogta a puskáját, és szórakozottan, fizetés nélkül ment ki Rakonca felé. Újhegyi még látta a kertésznevelő nagy üvegházai mentében, amint fogadta a francia főkertész köszöntését (akivel, nagy virágkedvelő lévén maga is, ismeretséget tartott fönn), s fellépett a hídra, mely a vasút fölött viszi át Rakoncára a villamost. A faluban is látták, Rakoncán, melankolikusan ment a főút szederfái alatt a porba tiprott fekete epreken: elgondolva talán, hogy ez a falu is Újváros lesz immár...