VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok – Karcol(g)atok
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Álmomban megint ott áll mellettem, az udvaron. Köd van. Mellettünk a nyers agyag, hatalmas, vastag tömbökben. Kiskocsira pakoltuk. Hűvös van. Én dohányzom. Ő csak áll, zsebredugott kézzel. A munkásnadrág mellkasi részén meghúzódó zsebből kikandikál a korongozókés. A nyakamba vetett fülhallgatót nézi, morcosan. – Tudod Edina, ha mindenki állandóan zenével zárná be a fülét mások elől, nagyon rideg világban élnénk. Nézek rá kérdőn, szótlanul. Már megint ezzel jön? A kocsinak dől, ami nyekken egyet. Az agyagtömbök mozdulatlanul fekszenek.
Két napja érzem. Valami nagy-nagy súlyt. Nehézkedést. Itt csúszkál a bőröm alatt, teste mint a higany, szétválik majd egy pillanat múlva újra összeáll. Mérgez. Valami várakozás ez. Sötét, szederjesen lila. Sietek a gyerekekért. Állok a pirosnál. Csikorog a villamos. Átrohantak előtte. Nem nézek senkire. A szürke utcákat figyelem. A kukák fölé hajló fekete masszákat, akik alig észrevehetően ringatóznak a kotorászástól. Tömeg van. Igyekszem mindenkit kikerülni,
Érdekes tapasztalat, hogy talán a napszakok, holdnaptár vagy menstruációs ciklus alapján változik egyes tanárok hozzáállása a szülőkhöz. Ha a pénzedre, idődre, segítségedre van szükség, akkor felnőtt vagy, meg kell értened milyen nehéz helyzetben van a közoktatás meg a világ, stb, ha viszont valami nem úgy alakul, ahogyan azt az iskola elképzeli, olyan stílusban osztanak ki és tesznek "helyre", mintha taknyos gyerek lennél. Fogd be és örülj, legyél hálás. Rendkívül felháborítónak tartom a postafiókomban landoló levelek számonkéréseit, a kioktatást, a full halvérű megnyilatkozásokat.
Szeretném jelezni: nem vagyok gyerek!
Ahogyan nehezedik, úgy kopnak el a maszkok. Azt veszed észre, hogy már tényleg csak olyan emberekre varázsolsz elő tört perceket, akik fontosak neked, függetlenül attól, mióta ismered őket. Megváltoztál, mondják és te nem vitatkozol. Az élet, mint az írás. Leoldja a barokkos szóvirágokat. Tömör leszel, rövid és erős. Páran úgy fogalmaznak kegyetlen. Ezzel sem vitatkozol. A legnagyobb kincs, az idő.
Megnyugtató, hogy az önvezető autók, robotporszívók, könyvet író, hamis képeket és híreket generáló AI korában, ahol akár a WC-vel is beszélgethetsz, ha éppen olyat választasz, a legnagyobb gond az oktatásunkban, hogy a fiamnál/lányomnál, aki egyedül közlekedik a hajléktalanoktól és rosszarcú figuráktól egyre terhesebb utcákon van mobiltelefonja, amin megírja a szünetekben, hogy megérkezett, hogyha napközben valami gondja-problémája-intéznivalóm van, ami sürgős vagy én írhatok neki, mi a helyzet, mert éppen valami közbejött nekem. Elveszik azt, ami a tulajdona, elpakolják, aztán óra után vagy oktatás után? visszakapja. Persze majd be kell azonosítani mindenkinek. Pin kód meg mintarajzolás, ezer gyereknek mi az. Vagy mindenki visz majd naponta 500ft-os buborékborítékot, felcímkézi, lezárja, hiszen minden nap karácsony. Szodoma es gomorra minden okostelefon. Tanulja meg a gyerek, állambácsi majd megmondja, mit kell tennie. Ne tanulja meg, hogy a szabályok megszegése jár következménnyel, hogy akkor veszik el, ha nem tartja be a házirendet. Azt tanulja meg, hogy elveszik előre, mert már a bűn elkövetése előtt is "bűnös" mindenki, mint Tom Cruise volt a Különvéleményben. Ilyenkor kezdődik a seregély időszak. Kiülök a teraszra. Remeg a levegő a zajtól, a madarak hangja rebegteti, egyre hangosabb. A magas jegenyén ülnek, feketék az ágak, fémesen ragyognak, meghajlanak a súly alatt. Páran még a levegőben köröznek. Helyet keresnek, ahová bepasszírozhatják magukat.
Felszáll a lány, utána a fiú. Fejük fölé nyúlik a dugig pakolt, bumfordi túrahátizsák. A fiúnak búzaszínű haja van, ragyogó kék szeme. A lány haja vastag dús fonat, a derekáig ér. Szeme bögrényi forró, édes csokoládé. A fiú leülteti a lányt. Nem kapaszkodik. Feszülten figyeli a villamos mozgását egy pillanatig, aztán felvéve a ritmust a jegykezelőhöz ring, pittyent, mosolyog. Visszalép.
Hosszú asztal mögött savanyú uborkák. Morog a pasi, mert két lépésnyire állok meg az előttem becsekkoló nőtől, igaz, hogy a nagylánnyal beszélgetek, aki elkísért, arról értekezünk halkan miért és milyen nagyon fontos eredmény az, hogy mindenki szavazhat. Lépjen hátrébb, dörmög a pasi, szája körül szürke a bőr, tekintetén kicsorbulna a kés is. Mi jövünk. Nyújtom neki az igazolványokat, bambul rám, a képre, újra, újra megismétli, nem bírom, kicsit epésen kérdezem, mi a gond, nem hallott még hajvágásról, csak a frizurám lett más, nem a képem.
A legnehezebb feladat elfogadni, hogy bár én tervezek, minden megváltozik egy perc alatt. Hiába akarok ott lenni, tanulni, jelen lenni, bandázni, el kell engednem. Nem megy. Közbejönnek dolgok. Közbejön a kisbetűs élet. Az, amiről nem beszélünk, amikor valaki megkérdezi, hogy vagy, mert az egész belesűríthető egyetlen szóba: szokásos... és ezt, hogy "szóba" úgy írtam le elsőre, szoba.
Táncol, mindene mozog, mintha zseléből állna karja, lába, fülében fülhallgató, néha megigazítja, ki ne essen. Kezével a lecsüngő kapaszkodót fogja, ide-oda leng a ritmusra, vajon mit hallgat, ki tudja mit hallgat, de az én fülemben üvöltő zenére is működik a csípő, a láb mozgása, mosolygok, gyönyörű, ahogyan érzi a zenét, haján csillog a fény, rezes ez a szín mint az augusztusi búza, a szája is mozog de tudom, hangot nem ad, nézik, nézik sokan, lefelé konyuló szájjal húzódnak arrébb, csak én állok közvetlenül mellé mielőtt leszállok a Szentléleken, mosolyog, én is, milyen szép, milyen hatalmas felszabadító csoda a zene.
Anyu kedvenc étele volt. Úgy mesélte, egyszer az életét is megmentette, hogy túl sokat evett belőle. Gyerekként, mikor a hosszú tél.után először felkerült a tányérra, tudtam, tavasz lett. Minden alkalommal, ha készítem, eszembe jutnak azok a régi tavaszok, amikor az orgonabokrok anyák napjának közelében kezdtek virágozni és az elcsent virágoktól púderes illat költözött a szobákba.
Hömpölyög a köd. Tehenek legelnek. Nyúl oson. Őz bújik. A nap fehéren ragyog. Már két órája úton vagyok. Átszállás, pótlás, átszállás. Nyirkos sötétben indultam. Szikrázóan ragyog a hajnal. Mindenki kedves, mosolyognak, szinte nevetnek mikor megkérdezem lesz-e idő kávézni. Csóválják kicsit a fejüket, ne reszkírozzam, mondja a kalauz, a jegypénztáros, a pótlóbusz felé mutató fiatalember, így nem reszkírozok.
Öt órán át jöttünk hazafelé. Öt óra. Ez a kép, úgy a harmadik órában készült, csak ültünk, a nyári melegben, az állomáson, arról beszélgetve milyen jó lesz hazaesni. Ic pótlóbusz. Rosszullét miatt lekésett csatlakozás. Amit egy felnőtt elvisel, egy gyereknek gond lehet... Minden egyre rosszabb. Összedől minden. Közlekedés, oktatás, egészségügy. Senyvedünk, izzadunk állomásainkon, még ezt oldjuk meg okosban, dobjuk össze...de levonják tőlünk, minden hónapban, jacht lesz belőle, be nem vallott kisbirtok, legyél boldog, a gyerek ingyen utazik, milyen menők vagyunk már veled, csókolj kezet...
Az utazás a kedvencem. A megtett út alatt beszívott világ. Az arcok, amik végigmérnek. Az arcok, amiken mozdul egy izom, megremeg az orrcimpa és sírógödörbe vonaglik a homlok szövete. Az utazás a kedvencem, ahogyan nyöszörög a csukló a talpam alatt és az ablakban ide-oda tükröződik a világ. Minden felcserélhető. Minden oldal. A víz iránya. Egy mozdulat. Az arc apró szabálytalanságai átcsúsztathatóak. Esőből maradt szmogpöttyöktől terhes ez a pillanatnyi valóság.
Blaháról sétálok hajnali fél háromkor a Nyugati felé. Onnan indul az éjszakai járat haza. Zenét hallgatok. Figyelem az arcokat. Az alkoholtól gombócba hajló alakokat a kapualjakban. Kisírt női szemek, átölelt vállak, a zenén át is behallatszó vastag kacagás. Pállott széna szagú elektromos cigarettafüst. Fűszag. Pézsmás, fás, agyrohasztóan édes parfümfelhők. Kerülgetem a mindenféle pocsolyákat, elcsordogáló apró folyókat, amik gyanúsan a legsötétebb sarkokból indulnak a járdaszegély felé. Minden él, zakatol, morog, zsizseg, jajong.
Online néztem a tüntetést. A gyerekeim zajongtak a lakásban. Nem akartam őket kivinni, mert ebben bíztam. Ebben a hatalmas tömegben. Amikor elkezdtek felgyúlni a fények és a kanagavai nagy hullámként (Katsushika Hokusai) felfénylett az egész Hősök tere, ott kezdtem el sírni. Nem tudom pontosan megmondani miért. A tömeg okozta? A felindultság? A felszólalások? Hiszen ezeket a beszélgetéseket mi is, napi szinten folytatjuk le évek óta azokkal a szülőkkel, akik látják a rendszerszinten bebetonozott hibákat. Nem jutsz el orvoshoz. Venni kell wc-papírt, zsepit. Kifesteni ezt-azt. Naponta aggódunk az iskolaajtón be és kilépő gyerekért, a lelki törések miatt, amit a "nincslójóaszamáris" alapon foglalkoztatott, kiégett tanárok okoznak. Büdös vagy! Ne zabálj! Undorító vagy! "Csak" három mondat, amit ebben az évben hallottam a gyerekeinkről egy tanár szájából. Az abúzusra nincs mentség. Nincs olyan, hogy jaj, fáradt voltam. Jaj, hiszen csak megsimogattam. Ő sem ártatlan bárány, mert... Nincsen lépj túl rajta, felejtsd el. Az érintés nem felejthető. Stigmaként ég az emberbe, soha el nem múló tapasztalat, mint a verés, a degradáló, megalázó szavak és a napi szinten megélt félelem. Jó kint éjszaka, mindig szerettem kint lenni sötétedés után, gyerekkoromban néha még biciklire is szálltam ilyenkor, a legkacskaringósabb utakat választva, de aztán, mivel biciklin tilos zenét hallgatni, mert nem hallod a forgalmi zajokat, egyszer csak gyalogolni kezdtem, kibomlottak az utcai részletek, a házsebek és foghíjas tetők, anyaga lett a világnak, nehéz és szelídíthetetlen anyaga, saját szabályokkal, melyeket csak megismerni lehet, uralni soha.
Ülsz a személytelen térben, forognak a dobok, mosó és szárítógépek, mindenki a telefonjába bámul, csak te figyeled a pörgést. Fejben számolsz, ha most venned kell egy új gépet, plusz a mosópor és öblítő, az energia, itt kilenc kiló ruha fér a kicsibe, tizennégy a nagyba, ha a gyerekek összerakják, heti 2 mosás, csak vetyengsz, összevetsz, latolgatsz, a felelősség, környezettudatosság, kis tervezés, nem lenne gond, ha gyakorlatban is megtanulnák az apolovasok mindezt, Fotó: Marton-Ady Edina A legsötétebb álmaimban mindig tűz lobog. Ritkán érkező rémképek ezek. Soha nem felejtem el őket. Cipelem magammal azt a kettőt is, amit még gyerekkoromban láttam. Tisztán emlékszem rájuk, mintha nem is álmok, hanem filmek lettek volna, az akkori szovjet színes televízióból, amit a háromlábú fekete-fehér Videoton után szerzett az apám. Két csatorna. Egy gomb.
Kép forrása: Marton-Ady Edina
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
