VideóA KMI Szerzőbár videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok – Karcol(g)atok
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Belefújok a hangszerbe. Rosszul fogom. Valahol, valami nem illeszkedik. Fektetett ujjbegyek. Ne erővel. Lazán. A levegőt is csak könnyedén fújni bele. Koponyámban hernyóselyem vastagságú éles tű a fájdalom. Fals. Belefújok a hangszerbe. Eltalálom a technikát. Tiszta, csodaszép hang szakad ki a rózsaszín testből. Fújom újra. Lágyan. Ködkürt mélységű, kevésbé öblös hang. Gyomromban bugyborékol a jókedv.
Dúdolja. Újra és újra. Fütyüli. Halkan fújja a levegőt a foga közt. Sokan utaznak a buszon. Nem szabad megzavarni senkit. Kapaszkodik. Kifehérednek a porcok ujjain. Hatalmas lendülettel fut a sofőr a kanyarba. Aki nem kapaszkodik rendesen, elesik. Nézi a földön előtte fekvő idős asszonyt. Hallja, ahogyan rekedtes hangon nyög. A lába furcsa szögben áll. Segítenie kellene. Tudja. De csak áll ott, halkan fütyörészve a dallamot. Egy nő lép oda, ő próbál segíteni. Aztán egy férfi térdel az asszony fölé. Egyre többen kezdenek beszélni. A düh lassan, jól láthatóan önti el az arcokat. Megfeszülnek az állkapcsok, két fehér hajú asszony sírva fakad. Pár fiatal a sofőrfülke felé indul. Ökölben tartják a kezüket.
Előttem baktat, próbálom kikerülni. Nem sikerül. Sétálok mögötte, próbálok a számon lélegezni. Tarkómon hideg az izzadság, újra és újra figyelmeztetni kell magam, ne csikorgassam a fogamat. Dúdolni kezdek fejben, valami saját, kitalált tingli-tangli dallamot, de nem köt le huzamosabb ideig. Kicsit lemaradok mögötte. Nézem a húzós kocsi kerekét. Nyolcas van benne. Legalábbis régen, ha így állt a biciklim kereke azt mondták a fiúk, ejh, már megint nyolcas van benne, mit csináltál?
Gyalogolsz. Megállsz. Csukott szemmel figyelsz a helyre, ahol a hullám hozzád ér. Gyalogolsz. Megállsz. Fehér vitorlás hajó. Közeli a távol. Vársz. Nagyobb hullámok érkeznek hamarosan. A tó fölött gyorsan száll a hang. Egyedül állsz a vízben. Gyermeki kacaj. Alak nincs hozzá, akár te is lehetnél, egyszer régen.
Belerúg a labdába. Nem a kapu a cél. A vér azonnal ömleni kezd az eltalált orrból. Rászorítja a tenyerét, az ujjak között vastagon bugyog elő a vörös, megfesti a mandalorian pólót. Nem sír. Lassan sétál hozzám. Fénylik a szeme. – Azt hiszem, jegelni kell. – Én is azt hiszem. Jön mellettem. A pólóját szorítja oda az arcához. – Ez a kedvenc pólóm. Szomorkás a hangja. Lemondó. – Anya szerint a vér soha nem tüntethető el. – Azért megpróbáljuk, jó? Csak álljon el előbb a vérzés.
A házak közé beékelődnek a felhők. Dörög az ég. A levegő sűrű. Nehezen lélegzik ma itt mindenki. Gyöngyöznek a homlokok. Mosolygó tömeg. A táskák könyvektől súlyosan, megfeszülő fülekkel húznak kart, vállat. Újra és újra nekem ütődik valaki, szédülök. Torkomban lassan, keserűen áll össze az émelygés. Egy anya megállít. Bal oldalán aprócska, cukorkaszín ruhákba öltöztetett kislány, hosszú loknikkal. Jobbján egy kisfiú, hatalmas, okos szeme kutatóan vizsgál. Készítene rólunk egy képet, kérdezi a nő. Gyönyörű asszony, haja mézszőke, szeme mint az áfonya, lila vagy kék, vitatkozhatnánk rajta. Persze. Szívesen. Kezembe nyomja a telefont, én letérdelek. Akaratlanul mosolyogni kezdek, ahogyan a gyerekek azonnal pózolni kezdenek, de minden póz anyához köthető. Hol a kéz, hol a törzs egésze simul oda a pipacsmintás ruhához.
Zár. Mindenki ezzel jött. Zár. Elege volt ebből a szóból. Az emberekből. Nem veszik észre? Persze tudta jól. Nem veszik észre. Beszélnek hozzá, mindenki akar magának egy szeletet a megértő, kedves emberből. Csak elmesélem...képzeld el...azt mondta, hogy... Bálint egy pénteki napon pakolt össze. Nem volt soha sok cucca. A kamaszkori, őrült tárgyhalmozási kényszer eltűnt belőle, pár évvel az anyja halála után. Egyszerűsítés. Kevesebb tárgy. Nagyobb tér. Átlátható, rendezett környezet. Megdöbbentő volt felszámolni a dolgait. Kacatvásár, írta ki pár A4-es lapra és a szomszédos lépcsőházakban kiragasztotta a liftekre. Csak három házmester hívta a megadott számon, feljelentéssel fenyegetőzve, ez viszonylag jó aránynak számított. A nagy napon rengetegen jöttek. Az első szobában halmozott fel mindent, apró utakat hagyva a kupacok közötti közlekedéshez, de árcetliket nem írt. Becsületkassza. Sokan hitték, hogy nem veszi észre, ahogyan a kabátok alá rejtett szajréval elszivárognak. Látta a kisebb-nagyobb értékű lopásokat. Nem érdekelte. Vigyék.
Nézem a virágokat a boltban, anyu melyiknek örülne vajon. Mindig azt mondta, szeretetből öli meg a virágokat. Túlöntözés. Túlmetszés. Mindig túl, de így szeretett mindent, életet, bátyámat, engem, a munkáját, a világot, utazni benne, mikor már lehetett, de kevés volt az idő. Hamar ment túl. Fukszia, írja a tábla. Rémesen keveset tudok a növényekről. A színe tetszik. Ez az erős, szemembe robbanó rózsaszín. Persze lelegelné a macska. Talán majd egyszer értem a növényeket is, a mértékletességet, ahogyan anya is megtanulta. Virágzott a keszthelyi lakásban a muskátli. Vastag, erős új hajtásokkal turbékolt az élet a virágládákban és büszkén fénylett anyu szeme mikor mutatta a bimbókat, pont, mint a májusi ég kékje, úgy ragyogott. 4745 napja vagyok anya. Hajnalban számoltam ki, mikor a legkisebb rémálma miatt megébredtem. Simogattam a tenyerét, néztem ahogyan visszamerül az álomba, betakartam a derekát. Ezt is hoztam magammal valahonnan. A derekad mindig legyen betakarva Edina. Nem anyu mondta, ő sosem szólt ilyenért.
Pár napra kiürült a fészek. Egyedül maradtam. Tudtam, hogy így lesz. Készültem. Írni fogok, gondoltam. Mert egy ideje nem megy. Sok-sok hasított részlet, torzók, semmi konkrét forma. Az első huszonnégy órát nagyjából átaludtam. Ha felkeltem, az ablakon kibámulva megittam egy teát, aztán visszafeküdtem. Álomtalan, mozdulatlan órák. Csend. Az anyaságban elfelejti az ember a csend luxusát. Azt a különleges állapotot, amikor csak te vagy jelen a pillanatban. Nincs kényszer. Nincsen terv. Nem tudtam mit kellene mondani. Olyan régen láttuk egymást. Ültünk egymás mellett. Néma csendben. Mégsem éreztem magam kellemetlenül. Mindenki mással az lett volna. Mocorogni kezd az ember a széken. Zavartan a haját birizgálja. Rázza a lábát, miközben a gerince egyre feszesebbnek hat a testében, mintha mindjárt felrobbanna a feszültségtől. De itt csak a zene szólt halkan a pult mögül, a többi vendég duruzsolása töltötte be a teret, és ott voltunk mi, két ember, egymás mellett. Teát ittam. A forró ital gőzét figyeltem, néha kortyoltam egyet, vigyázva, ne szürcsöljek. Emlékeztem, azt nem szereti. Gyerekkoromban is rám szólt érte, minden alkalommal. Ő bort ivott. Vöröset. Karcsú pohárból. Soha nem tartotta el a kisujját, nem úgy, mint én. Amikor észrevette, hogy a poharat figyelem megszólalt. – Emlékszel, amikor kulcskarikákat akasztottam a kisujjadra, hogy ne tartsd el, ha megfogod a poharat.
Egyszerűen nem tudok neki ellenállni. Általában csacsogva sétálunk el a gyerekekkel március 15-én a kávézóba, átlag háromszor vesznek össze a három buszmegállónyi távolságon, minden megállóra egy összefeszülés. Míg én iszom a chait, ők enni szoktak, mindenkinek megvan a kedvence, répatorta, csokis muffin, almás pite, de ilyenkor, ha betegállományban nyomom, nincs séta. Pláne ebben a fejlecsavaró orkánban.
Ugrik az őz, nyomába lép a gida, eldől alattam a bicikli. a vér porral keveredik, nézem őket, ahogyan áthaladnak. nem ijednek meg a csattanástól, csak mennek, előre, át a csapáson, a rétre, ahol füvet remélnek. Traktorok járnak erre, batár keréknyomok az agyagos sárban. Lassan szárad ki a tömörített anyag, a legfelső rétegre hulló esőtől ellágyuló földből amforát is készíthetnék. Várom, hogy eltűnjenek az őzek. minden állattól félek. Felemelem a biciklit, tolni kell. Elferdült a kormány. A vér lefolyik lábszáramon, nyomaim után talán rókák jönnek majd éjjel. Háromujjú patás, nem lépek a nyomába, hátha őzzé változom.
Talán mert este a lányokkal Franciaországról beszélgettünk, egyszer elmegyünk majd oda, persze ők Párizst szeretnék, én meg a vidéket, hasonló, rejtett tájakat, ahol erdők nyúlnak fölénk és fű zizeg alattunk. Talán minden mindennel összefügg, álmomban hasonló tájon baktattunk, pont ilyen szürkéskék, esőt ígérő ég alatt, éhesek voltak és előre szaladtak, néztem őket, ahogyan veszekednek, mint mindig, a hangjuk már nem ért el hozzám, csak a testük árulta el, hogy megint civakodnak valamin. Az égre nézek, mögöttem áll a ház, a gyerekkori faluban vagyok, de közben Budapesten is és ez kicsit sem furcsa. A fa szinte karcolja a tiszta, tompakék eget, olyan magas, hogy teljesen hátra kell döntenem a fejemet, hogy lássam a tetejét. Nem veszem észre, hogy dől, csak az utolsó pillanatban, mikor a tetején lévő rész leválik és zuhanni kezd, át a falu házainak teteje felett. A hatalmas puffanás hangja betölti a fülemet, egy gyerek öleli a combomat, fekete, hullámos fürtös, őzbarna szemű kisfiú, a nagyapja most indult el a testvérével, rétest hoznak a vendégeknek. Megfogom a kezét, sétálunk ki a kapun, át az utcán, rengeteg gyerek, mind egy irányba szalad, ki lehet, valakire ráesett a fa...ki lehet. Egy vöröstéglás hosszú ház mellett állunk meg, könnyes arcú kislány jön szemből, karjai megnyúlt mozdulatlanságban lógnak, rám néz, a Tomi papa az.
Caplattunk haza. Ment le a nap. Az égen csupa rózsaszín és lila. A városligeti piros, fehér csíkos hőlégballon felfelé emelkedett, benne apró csíkemberek, a régi csikókat őrző körhintát rejtő üvegfalak mögött alig fény és hirtelen ott szólt a walzer, felettünk, hangosan. Táncolni kezdtünk. Az emberek néztek, szemükben mosolygós csodálkozással, felfelé görbülő ajkak,
Kép forrása: life.hu / THINKSTOCK
Ezt az ünnepet szerette a legjobban. Olyan volt, minden egyes évben, mint amikor gyerekkorában elindult a nagyszüleihez.Emlékezett a vonatállomásra, ahol vacogva várták a reggel 6:00 órás vonatot. A városban akkor még mindenki aludt, csak a kutyák ugattak és varjak repkedtek a hóval borított házakfelett. Gyerek volt még. Úgy gondolta, a karácsony valódi titkot rejt. Hogy minden egyes nap minden perce alkalmas acsodákra. Várta hát. Még elhitte, hogy az ajándékokat valóban valami varázslatos, kézzel érinthetetlen ember hozza, legyen az Isten halott fia, a Mikulás vagy a Télapó. Szerette nézni ahogy befut a vonat. Szerette a fémek egymásnak feszülő hangját. A fékezés csikorgását, ami megborzongatja a várakozók gerincét. Szeretett fellépni a kupék magas lépcsőjére. Persze magától soha nem sikerült. Az apja nyúlt nevetve a hóna alá és tette fel a legalsó lépcsőfokra.
Ma a postán elromlott a sorszámokat osztó automata. Hatalmas tömeg. Libasor. Beálltunk a lányokkal, beszélgettünk. Lassan haladt minden, mint régen, senki nem mert leülni, nehogy beelőzzék, de nem volt hangos szó, morgás. Mikor sorra kerültünk, a postás kisasszony kedvesen köszönt és miközben egyesével kezelte a csekkeket, a lányaimmal beszélgetett.
Régóta állt a folyosón, a falnak döntve. Üveg van előtte, semmi nem látszik az olajból, néha ránéztem, házak, talán erdő, nincs idő kideríteni mi lehet. Éjjel nem alszom. Mostanában sokszor nem alszom. Tudom, fáradt leszek, karikás, igazi panda, a lányok majd nevetnek miközben iskolába, oviba megyünk, de nem megy. Tanulok élni. Fejben. Nézem a hajnali utcát. Üres utakon elfolyó sárga fény, magányos villamosmegálló. Fejemben lego-ként szaladnak ide-oda a bútorok, elvarázsolt kastély a lakás, mit és hová, hogyan, mégiscsak hasznos volt az az idegesítő tetris.
elfoglalod magad. indulsz, válogatod, cipeled. hámozod, szeleteled, főzöd. töröd, darálod, pakolod. elmosod, kaparod, felolvasod. rajzolod, eldobod, zsebre vágod. előveszed. elrakod újra... egyszer elfogy minden, amit megtehettél egy adott térben. megállsz. kint lila az ég. szikkad a fény. keresed mihez nyúlj, van-e még bármi, akármi, ami terel... akik vigasztalnának elmondták a maguk közhelyeit... ...hogy úgy...
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
Fotó: Marton-Ady Edina
