Állandó rovatok – Karcol(g)atok

Fotó: Ady Edina

Mint egy folyó, úgy nyújtózott el a város fölött. Lent mindenki sietett. Kavargó idegen szavak. Párok. Csoportok. Az egyik hattagú féritársaságon egyenpóló. Fekete alapon az egyik fiú arca, kezében számot tart, alatta game over felirat. Nevetnek. Lapogatják egymás hátát, alig érthető hadarásban majd eltűnnek a Gozsdu bejáratánál. Él az utca. Szinte mozog alattam. 

Gergely Ferdinánd: Absztrakt csendélet
(Kép forrása: Holdkatlan Galéria)

A nagyapámmal álmodom. Szürke aprókockás keménykalapban, angol úrhoz hasonló hússzínű sállal a nyakában áll egy hosszúkás kamrában. Nagyanyám elmosódó alakja, szőkés, ősz haja ide-oda cikázik. Cukorkát keres. Gyere Pocogó, menjünk. Elkésünk, dörmög nagyapám. Odanyúl az egyik polchoz, leemeli a csomagot és az öltönykabát zsebébe süllyeszti. Elindul mellettem kifelé. Arcán minden ránc ismerős, komolyan néz, csak a szeme csillog a humortól. Kérsz karamellát suttogja, nevetünk.

A kapu hatalmas. Kétajtós. Sötétbarna monstrum. Rengeteg ember. Összekapaszkodva állnak. Egy emelkedőn várunk. Itt gyér a tömeg. A kapu körül kötélre húzott szalagokat fúj a szél. A zsizsegés erősödik, nyílik a kapu.

A dokumentum az Ady-család tulajdona. Forrás: Ady Edina

Hát visszatértek. Nem mint hősök. Nem mint a jövőt pozitív irányba formáló Terminátorok. Visszatértek, mint jégbe fagyott, túlélő paraziták. A régi, gyilkos ösztönökkel, amikre a jelen nem készült fel.

Túl régen volt?

Elfelejtettük?

Talán nem is ismertük meg igazán soha.

Hiába voltak a könyvek, múzeumok, az emléknapok. A szembenézés elmaradt. A padlást nem söpörtük le.

Féltünk. Apáink, anyáink bűnei a miénk is. Ránk ragad a skarlát betű, ha kimondjuk, amit hallgatásra ítéltek.

És inkább hallgattunk.

F
otó: Ady Edina (Forrás: Ady Edina)

gyakran eljön anyám álmomban. ülünk padon, vízparton. épületet bámulunk, sodró tempójú embereket figyelünk csendesen. nem szól sokat. hangját már az álomban sem hallja meg a fülem, csak a lelkem emlékszik a rezgésre. ritmusra. a mondatok váltakozásának dallamára. 

Fotó: Ady Edina
(Kép forrása Ady Edina közösségi oldala)

Lenyűgözve nézem őket. Tele van a sziget. Rugalmasan vagy összetörve de újra és újra elrugaszkodnak. Repülnek egy pillanatig, majd földet ér a cipő. Neonszínek és számok suhannak el mellettünk. Szól a zene. Ismeretlen és ismerős emberek szurkolnak. Taps.

Fotó: Ady Edina
(Kép forrása: Ady Edina közösségi oldala)

Fut a nő a villamoshoz. Már az autó is majdnem elcsapja, aztán végignézem, ahogyan rácsukódik a távozó villamos ajtaja. Mind bolond, jut eszembe, aztán egyből kifogásokat sorakoztat fel az agyam. Sétálok a megállóban. Hátralépek. Zsúfolva a villamos. Még hátrébb lépek. Ma nem kell rohanni. Ma nem kell behajtogatni magam. A következő járaton szellős a tér. A sarokban egy idős férfi, mellkasába fordult vállcsontokkal. Motyog. Felnéz, a mellettünk utazó kislányokra. Mozdulatai elnagyoltak. Remeg a keze. 

Fotó: Ady Edina

A dombok mögött a legszebb. Takaróként hasal a fák fölé, óvatosan, meg ne nyomja a fák hegyét, a most nyíló rügyeket. Két napja nem esett. A növények várják az esőt, türelmetlenül nyújtózkodva. Sári szerint, itt két nap csapadék nélkül már kegyetlen szomjúság. A felhők komótosan, de nagy műgonddal tervezik meg magukat. Apró foszlányok futnak sebesen a domb felé, a nagy, hasas matrónák lassan vonulnak, gyakran átrendezve vonalaikat. A szél csípős, olyan, mint amikor jeges kezével nyakadba nyúl a kedvesed. Beleborzongsz.

Hazafelé (Fotó / Forrás: Ady Edina)

Tömve a villamos. Nem bírom behajtogatni magam az aktatáskás, burgerszagú nő és a fejét lehajtó magas fiú közé. Engem néznek, én őket. Záródik az ajtó. A leheletük fehérbe vonja az üveget. Keresem a fülhallgatót. Szemben velem, a túloldali peronon bozontos arcszőrbe rejtett férfi üvölt.

Margit-híd Budai Hídfő (Fotó: Ady Edina)

Reggel viszem legkisebbet suliba, beszélgetünk. Ahhoz képest, hogy alig alszom, mert középső gyógyszerekkel 39,8 fokos lázban ég, egész jó a hangulatunk. Elköszönünk a sulinál. Jövök judo után, ölelés, sietek haza. A kis úton megyek, még be kell szaladni a gyógyszertárba, mert elfogyott minden lázcsillapító és vennem kell mandarint és kaliforniai paprikát, mert csak ezt tudja megenni lázasan...kattogok.

Cseri László: Lépcső (Kép forrása: Holdkatlan Galéria)

Az a piros korlát. Az a piros korlát Edina, azzal még baj lesz. – mondja a nő álmomban. Egy végtelenül hosszú, fehér folyosón állunk. Rengeteg ajtó. Nők lépnek ki a folyosóra, pergő beszédű vagy lassan csorduló szavaik érthetetlenül összegabalyodnak. Rengeteg nő mozog. Itt belépnek, ott ki, csak én állok mozdulatlanul és a nő, szemben velem. 

Stephanie Ghesquier képe a Pixabay -en.

Csak egy percre állsz meg. Kezedben a lavór. Domestos szag. Forró tea, bergamott gőz. Égett pirítós. Kint köd ül a városon. Kék farmer és fehér ing. A mandzsettán hányás. Ma nem mész dolgozni. Fejtől-lábtól fekszenek. Leteszed a lavórt, kettő van. Fifty-fifty. Két borogatás. Hat pohár. Tea, víz, gyümölcslé. 2+2+2= agyhalál. 

 
Fotó: Ady Edina

Jön le a néni az Árpád hídról a lépcsőkön. Vonszolja a kerekes kocsit. Már lentről látom, remeg a keze. A többi ember elsuhan mellette, férfiak és nők, senki nem áll meg, pedig a felső lépcsősor közepén még meg is billen egy kicsit. Én persze rohanásban, ahogyan mindig. Gyerekek iskolába, időre, stb, szokásos mókuskerék. Megállok, kihúzom a fülhallgatót, felszaladok hozzá a lépcsőn. Segíthetek, csókolom? Felnéz. Ibolyakék szeme van. Az arca vörös az erőlködéstől. Ujjpercei fehérek, olyan erősen kapaszkodik a korlátba. Igen, leheli. Most. Kérem. Igen.

Könyv István János: Tánc a réten
(Kép forrása: Holdkatlan Galéria)

Hárman vagyunk. Három lány. Egy kisváros zegzugos, esőtől, elfolyt lámpafénytől narancssárga macskakövein sétálunk. Karunk összefonva. Nevetünk. Azt mondom nekik, olyan, mint annak idején, mikor lógtunk a suliból. Helyeselnek. Az egymásba olvadó házak elmaradnak, nagy kertek terpeszkednek a kadárkockák mellett. A járdán törések, bennűk fű nő és pitypang. Láthatatlan kutyák ugatnak. Nincs busz, mondja egy nő, mikor a buszmegálló csapzott, tető nélküli épületéhez érünk. A viharvert piros padon ül, piros alapon fehér virágos ruhát és hatalmas kalapot visel. Gyalog indulunk tovább. Autó sem jár. A lányok beszélgetnek, én a tájat figyelem. Erdőbe érünk. Szellős, fényes erdő. Talpunk alatt recsegnek az ágak.

Aknay Tibor: Tükrözódés (Kép forrása: Holdkatlan Galéria)

A lila póló megráncosodik a hátán, ahogyan a padra támaszkodik. A zenészeket megfesti a lángok fénye, fodrozódik minden mozdulat, elúszik, mint a füst. Az erdő ránk borul. Zúgnak a fák. Játszanak. Tűzzel. Velünk, akik hallgatnak. Velük, akik játszanak.

Fotó: Ady Edina 

Álmomban megint ott áll mellettem, az udvaron. Köd van. Mellettünk a nyers agyag, hatalmas, vastag tömbökben. Kiskocsira pakoltuk. Hűvös van. Én dohányzom. Ő csak áll, zsebredugott kézzel. A munkásnadrág mellkasi részén meghúzódó zsebből kikandikál a korongozókés. A nyakamba vetett fülhallgatót nézi, morcosan.

– Tudod Edina, ha mindenki állandóan zenével zárná be a fülét mások elől, nagyon rideg világban élnénk.

Nézek rá kérdőn, szótlanul. Már megint ezzel jön? A kocsinak dől, ami nyekken egyet. Az agyagtömbök mozdulatlanul fekszenek.

Aknay Tibor: Folyópart
(Kép forrása: Holdkatlan Galéria)

Két napja érzem. Valami nagy-nagy súlyt. Nehézkedést. Itt csúszkál a bőröm alatt, teste mint a higany, szétválik majd egy pillanat múlva újra összeáll. Mérgez. Valami várakozás ez. Sötét, szederjesen lila. Sietek a gyerekekért. Állok a pirosnál. Csikorog a villamos. Átrohantak előtte. Nem nézek senkire. A szürke utcákat figyelem. A kukák fölé hajló fekete masszákat, akik alig észrevehetően ringatóznak a kotorászástól. Tömeg van. Igyekszem mindenkit kikerülni,

Sam Jotham Sutharson képe a Pixabay -en.

Érdekes tapasztalat, hogy talán a napszakok, holdnaptár vagy menstruációs ciklus alapján változik egyes tanárok hozzáállása a szülőkhöz. Ha a pénzedre, idődre, segítségedre van szükség, akkor felnőtt vagy, meg kell értened milyen nehéz helyzetben van a közoktatás meg a világ, stb, ha viszont valami nem úgy alakul, ahogyan azt az iskola elképzeli, olyan stílusban osztanak ki és tesznek "helyre", mintha taknyos gyerek lennél. Fogd be és örülj, legyél hálás. Rendkívül felháborítónak tartom a postafiókomban landoló levelek számonkéréseit, a kioktatást, a full halvérű megnyilatkozásokat.

Szeretném jelezni: nem vagyok gyerek!

Vata Enikő: Szövött szavak, papírszövés Forrás: Holdkatlan Galéria

Ahogyan nehezedik, úgy kopnak el a maszkok. Azt veszed észre, hogy már tényleg csak olyan emberekre varázsolsz elő tört perceket, akik fontosak neked, függetlenül attól, mióta ismered őket. Megváltoztál, mondják és te nem vitatkozol. Az élet, mint az írás. Leoldja a barokkos szóvirágokat. Tömör leszel, rövid és erős. Páran úgy fogalmaznak kegyetlen. Ezzel sem vitatkozol. A legnagyobb kincs, az idő. 

Fotó: David képe a Pixabay -en.

Megnyugtató, hogy az önvezető autók, robotporszívók, könyvet író, hamis képeket és híreket generáló AI korában, ahol akár a WC-vel is beszélgethetsz, ha éppen olyat választasz, a legnagyobb gond az oktatásunkban, hogy a fiamnál/lányomnál, aki egyedül közlekedik a hajléktalanoktól és rosszarcú figuráktól egyre terhesebb utcákon van mobiltelefonja, amin megírja a szünetekben, hogy megérkezett, hogyha napközben valami gondja-problémája-intéznivalóm van, ami sürgős vagy én írhatok neki, mi a helyzet, mert éppen valami közbejött nekem.

Elveszik azt, ami a tulajdona, elpakolják, aztán óra után vagy oktatás után? visszakapja. Persze majd be kell azonosítani mindenkinek. Pin kód meg mintarajzolás, ezer gyereknek mi az. Vagy mindenki visz majd naponta 500ft-os buborékborítékot, felcímkézi, lezárja, hiszen minden nap karácsony. Szodoma es gomorra minden okostelefon. Tanulja meg a gyerek, állambácsi majd megmondja, mit kell tennie. Ne tanulja meg, hogy a szabályok megszegése jár következménnyel, hogy akkor veszik el, ha nem tartja be a házirendet. Azt tanulja meg, hogy elveszik előre, mert már a bűn elkövetése előtt is "bűnös" mindenki, mint Tom Cruise volt a Különvéleményben.

Elstef képe a Pixabay -en.

Ilyenkor kezdődik a seregély időszak. Kiülök a teraszra. Remeg a levegő a zajtól, a madarak hangja rebegteti, egyre hangosabb. A magas jegenyén ülnek, feketék az ágak, fémesen ragyognak, meghajlanak a súly alatt. Páran még a levegőben köröznek. Helyet keresnek, ahová bepasszírozhatják magukat.