Videó

Egy perc VERS – Hétvári Andrea: KICSINNYÉ LESZ




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

 

Holnap is lesz nap. Csak erre tudott gondolni. Ott állt, a tárgyalóban, háta mögött az éppen leadott prezentáció. Hallgatta a tapsot, mellkasában feszített a boldogság. A munkatársak a szemébe néztek, arcukon hamis, erőltetett mosoly, de neki még ez is tetszett. Azt jelentette, messze felettük áll. Aznap este otthon kinyitott egy üveg bort. Beült a fotelbe, a zene betöltötte a lakás sarkait. Cipzár, a fekete szőrű németjuhász keverék a talpa alá feküdt, érezte, ahogyan felemelkedik majd süllyed az állat mellkasa. A férfi jutott eszébe, aki itt hagyta a négylábút.

 

A hosszú sorban áll, karján a kosár dugig van tömve. Nézem a vállára omló kendőt, a fekete, fényes anyagba apró, háromszög szirmú rózsaszín virágok ragadtak, örök elnyílásra ítélte őket egy ipari szövőszék. Vanília illata csapja meg az orromat minden előre megtett apró lépéssel, araszolunk, vágyakozó pillantással kóstolgatva a futószalagra feltett árucikkek mozgását. Bár már ott lehetnénk, már felpakolhatnánk, fizethetnénk, bár már úton lennénk haza, a munkába, Kalkuttába, bárhová, csak ne itt lennénk, a boltban, hallgatva ahogyan a fiatal pár elől veszekszik, kinek a fényképe van a telefonodban üvölti a lány, keskeny, csinos arca eltorzul, szemében feketén lobban fel a düh, ökölbe szorítja a kezeit. Ütni készül, próbálok nem levegőt venni, nem szeretem a vanília illatát, legalábbis nem ilyen töménységben, az asszony válla megrezzen előttem, mintha lassított felvételt látnék, lassan előre dől, már egész testében remeg, guggolva.

 

Mintha majdnem beverné a fejét a plafonba, kicsi ez a folyosó, igaz, keskeny volt mindig, alig férek el mikor mellém állnak a többiek, de nem éreztem soha ennyire alacsonynak a hajlított üveglapokból összerakott plafont. Úgy szökik be ide a fény, mintha soha többé nem akarna sehol máshol megmaradni. Nem ismerem ezt az alakot. Ekkora embert megjegyez az ember, később, otthon, a tea mellett mesél róla. Te, láttam ma egy fickót a metrón, képzeld, le kellett hajolnia, hogy be tudjon lépni az ajtón, és akkor már tud viszonyítani, aki hallgat, igen, az már bizony magasság, csóválja a fejét, hitetlenkedve, hűha, és az lesz az első kérdése: vajon mit evett gyerekkorában? Persze nem tudjuk meg soha, honnan is tudhatná azt egy ilyen sima megfigyelő, mert a tudáshoz ismerni kellene, eldugott kocsmák kosztól ragacsos padjain üldögélni, míg a beszélgetések során minden kiderül, valójában nem is olyan magas, csak 218 centi és a lába is csak egy szolid negyvenöt.

 

Nem vagy százas, mondja a fickó, közben bedob három csomag hagymás-tejfölös chipset a sör mellé, rá sem néz a lányra, csak a szája széléről lógatja le a szavakat, mintha nem is együtt lennének, mintha csak a lányé lenne az a kocsi, benne szeletnyi trappista, négy kifli, fél literes kakaós tej, két tucat sör, olcsó, a lehető legolcsóbb, minimum tíz percet álltak a polc mellett, míg kiválasztotta a férfi, majd cuppogva, élvezettel pakolta be egyesével a többi holmi mellé, egyetlen mozdulattal seperte arrébb az ennivalót, minek ez a sok szar, morogta az orra alatt, a lány meg halkan csak annyit válaszolt, éjszakás leszek, nem lesz hol venni,

 

Pont ilyen hideg volt, a híd nem tűnt olyan hosszúnak, ott álltál a végén, a kék, báránybőr galléros ingedben, most is, mint mindig felhajtottad a háromszög alakú füleket, rá a nyakadra, csak sálat ne kelljen felvenned. Mindig azt mondtad, megfojtanak a sálak, mintha kígyót viselnél, ami lassan, de biztosan szorítja ki belőled a lélegzetet, minden karácsonyra sálat kaptál a szüleidtől, s minden karácsonykor sálat találtam az ajándékomban. Azt mondtad, az az igaz szeretet megmenti a másikat. A híd zöldje, a szád, ami enyhén rózsaszín, az alattunk hömpölygő öreg folyó, mint egy giccses, ócska képeslap, ütőszínezett idill, valami nem jó, jutott eszembe, minden más alkalommal zöldnek láttam a hullámokat, de azon a délutánon kék volt, szinte áttetsző, mint a kézfejeden az erek, a hófehér bőr alatt.

 

A hullámzó ruhák között sétált. A kiterített lepedők, paplanok és nagypárnák huzatainak hófehér anyaga visszaverte a napfényt, hunyorítania kellett. A vékony szemrésen keresztül minden másnak tűnt, álomnak, átfutott rajta a gondolat, hogy akár hibázhatna is, mellé csíptethetné a mosott ruhát, nehéz halomként zuttyanna a földre, kezdhetne mindent elölről, a fehérítést, mosást, cipekedést. Jól begyakorolt mozdulatokkal haladt tovább. A fák susogva hajladoztak, az összeérő, elváló levelek súrlódása a gyerekkorából jól ismert dallamot játszotta, el sem telt harminc év, minden ugyanaz, az ágyneműk tisztaságszaga, a táj, a falu, nem változik semmi, talán az anyja is ott lesz, ott fog állni, amikor a végére ér, elveszi tőle az üres kosarat, megdicséri, együtt mennek vissza a hűvös, fűszerillatú nyári konyhába.

 

Harapni lehet a forróságot, eső lesz, ránk ül ez a hatalmas pára, nyomja le a fejünket, bele a betonba. Hárman mesélnek, egymás szavába vágva, csomagolom ki a hangjukat, összerakom a részeket, mint régen, a csokitojásba rejtett játék darabjait, hihetetlen milyen jól beáll erre az agy, szinte élvezem. Szembe jönnek az emberek, pontosan tudom, kinek vannak gyerekei, a tekintetükben mosoly és együttérzés bujkál. Vannak mások is, akik nem felejtették el, milyen volt földszintesnek lenni, mindig beszélni, folyton mozogni, soha meg nem állni, arcvonásaikba beköltözik a szeretet amikor ránk néznek, az idősebbek néha köszönnek, megállnak, s mikor kérdő tekintetükre rábólintok, kérdezgetnek a gyerekektől. Hogy hívnak, hány éves vagy, szeretsz e suliba járni, gyerekkoromban is ugyanezeket a kérdéseket tették fel nekünk.

 

Az anyja úgy mesélte, felsírt, amikor átlépték a lakás küszöbét. Az apja ezt soha nem erősítette meg, mindig csak egy hümmögésre futotta, vagy felhúzta a bal szemöldökét, egészen a homlokáig, mert neki fogalma sincs, miről magyaráz az asszony. Ő a kocsmában sem mesélt, mert mit lehet azon, hogy a gyerek azóta ordít, mióta csak előbújt az anyjából. Már a folyosón tudta, az ő fia született meg, mintha előre ismerte volna a hangját, valami láthatatlan kapoccsal lettek összekötve, apa és gyerek. Jó, hogy egyedül volt a váróban. Az asszony rokonai még nem értek oda akkor, könnyekig hatódott, amikor kihozták a sűrű fekete hajú, apró csomagot, de hát, ezt mégsem lehet elmesélni, mert egy férfi nem sír. Soha. Jól emlékszik, az apja hangjára, ahogyan megvetően elmeséli, a nagyapja minden éjjel zokogott álmában. Ismeretlen neveket sorolt, férfiak nevét, s olyan izzadtan ébredt fel a lidérces éjszakákon, hogy át kellett vennie a ruháját.