Videó

A Napút videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Orbók Ildikó: Ahogy az idő múlik

Szardínia konzerv a busz. Egyre többen fel, lefelé senki nem lép. A férfi az idős hölgy mellé sodródik, aki a gurulós járókeretet olyan erősen szorítja az ülés mellett, hogy teljesen kifehérednek az ujjai. Amikor hozzáér a férfi kezéhez, az összerezzen. Rá mondják, hogy baltával nyesték az arcát, állkapcsa kemény vonalán egy dió összetörhető, keskeny száj, azt is pengévé szorítja. Az idős asszonyra néz, aki beszél hozzá, halkan. Lentebb hajol. Én hallom őket, az asszony arra kéri, segítsen leszállni a Margit hídnál, ő bólint egyet, persze, válaszolja halkan és mosolyog. Különös a mosolya, féloldalas, mégis valahogy ellágyulnak tőle a vonásai,

 

Azon gondolkodom, mennyire mást látunk. Izgalmas dolog ez. Egymásra nézni. Én emlékszem anyám alakjára, ahogyan beköti azokat a gyerekkori, régi füzeteket és tankönyveket. Emlékszem a kezére, ahogyan surrog alatta a papír. Sokat mesélek erről, mert fontos emlék. A kéz, ahogyan matat a papíron, ahogyan felkerül a nevem, Edina a vignettára. A vignetta szó, amit mindig szerettem. A könyvek illata. A nyűgös várakozás, ott, a másik oldalon, ahol még én vagyok ez a nyakigláb, csupa kéz, csupa láb gyereklány, aki nem tud mit kezdeni a közösséggel. Kéz a papíron. 

 

 

321. Hiába mosódott el az egyes, még kivehető. A járdán találtuk, ott hevert. Mi ez anya, kérdezte Zozi, én felvettem, már törött, a cipőnyom zsebkendővel letörölhető. Ötszáz méterre már gyűlik a lom, vágyakozva nézek arra, jó lenne megkeresni a többieket, az elveszett háromszázhúsz darabot, vajon mit őriznek, milyen pillanatot ítélt feledhetetlennek valaki, valahol, valamikor, de már ott ülnek, a kinyitható horgászszékeken, árgus, sötét tekintettel zavarva el mindenkit, aki nem visz, hanem elhozna, kimentene.

 

Csak állt, mozdulatlanul. A buszról lepattanó emberek kikerülték, egyik-másik a vállának csapódott, remegő hangon motyogtak elnézést. Nem zavarta. Sem a motyogás, sem az ütközés, még a busz sem, amiből vastagon, feketén, komótosan ömlött elő a füst. Ő az égre figyelt. A fekete, lelógó hasú felhőkre, amikből jéghideg, gömbölyű jégdarabok záporoztak. Az autók hangosan vijjogva, mint kezdő, karmester nélküli zenekar, fülsiketítő káoszt énekeltek, sikoltást is hallott és káromkodást, a villamos csilingelt, emberek rohantak át a szinte sistergő síneken, menedéket keresve. Széttárta a karját. A jég keményen érkezett a bőrére, mintha ütnék, megint, de már megszokta és ez most más, ha be is kékül, ez most tényleg más, elmondhatja majd doktor garbónak, a pszichológusnak, vagy talán pszichiáter, ezt soha nem tudja pontosan, pedig már megbeszélték. Kedd volt és a doki aznap piros garbót viselt. Vajon minden nap másmilyen színt visel, milyen jó lenne tudni, de ő csak kedden és csütörtökön látja, piros és csontszín napok ezek, mindig piros és mindig csontszín feszül rajta, hozzá karcsúsított, sötétkék zakó, farmer és hegyes orrú cipő.

 


Takács Máté 100 kis kép című sorozatából

Azt kérdezi ma tőlem egy fiatal férfi a strandon, tied ez a babó itt a lépcsőn? Együtt nézzük a pucér, három-négy év körüli kisfiút, ő zavartan, mert nem fér be mellette a fogalmam sincsen milyen vízi járművel, én aggódva, hogy a víz szélén, vádliig érő balatonhullámban álldogál egy kisgyerek. Nem az enyém, válaszolom, már csak fejben teszem hozzá, az is lehetne, ha nem verne ki a víz a gondolatra, hogy újra szüljek, pelenkázzak, hogy újrakezdjem azt, ami már mögöttem van. Idehozná, kérdezem halkan, de hallja, mert csóválja a fejét, nem tudom mi zavarja, hogy pucér a kisfiú vagy hogy hozzá kell szólni, félrenéz miközben azt mondja, hahó, az a néni ott, beszélne veled. A kisfiú hozzánk sétál, kezében kék vödör, sárga fogóval, a szeme is kék, mosolygós. Anyukád hol van, kérdezem, hogy hívnak, de csak néz rám, lebiggyed a szája, akkora a szeme, fáj a szívem, talán sírni fog, én ijesztettem meg. 

 

Levehetjük. Nem veszem le. Én vagyok az egyetlen a sorban, akin rajta van. Én vagyok az egyetlen, aki miután negyedjére is rászóltam, inkább kiállok a kígyózó sor elejéről, mert továbbra is a nyakamba liheg az idős férfi. Beállok utolsónak. Tíz perc késés, de talán ennyi az egész élet. Túlreagálom, feddem meg magam, megint túlgondolom, túlaggódom. Megigazítom a fülemen a vékony gumit. Pakolok a futószalagra, egy nő áll előttem, engem méreget. Maga beteg, kérdezi meg hangosan, én pedig kiegyenesedem. 

 


Orbók Ildikó: Ahogy az idő múlik

 

 

Heghegyek. Szépen begyűjtötte a karantén alatt. Mennyi szakítás volt ez, mennyi elhagyás. Oly könnyedén söpörte el a helyzet a szivárványos ökörnyálszálakat, barátság, így hívták még azelőtt, de csak valami nyűgös kapkodás a frizura felé, az arcon lágyan végigfutó tenyér maradt az egészből, mihamarabb megszabadulni a láthatatlannak tetsző, amúgy is darabokra szétesett szálaktól. A nagyanyja mondta mindig. Egyedül vagy, fiam, de oda sem figyelt, azon morgott, miért fiam, mikor lány. Ne hívj fiamnak! Jó-jó. Persze az elnéző, kedélyes beletörődés olaj volt a tűzre.

 


Németh Kriszta: Box City 2.

Hallotta? – kérdezte a nő, én meg csak néztem a kijelzőt, hát valóban ennyi, öt emeletnyi közös utazás, a becsapódó ajtó mellett összesuttogott, pár szennyes mondat, ennyi volna az élet és mosolyogtam egyet, bután, szótlanul. Kifordul majd az első ajtón, én a hátsón, kilépek a napfénybe, a fene egye meg, három napja találkoztunk, éppen kitolták, sétálni megyünk, ült a kerekesszékben, fehér volt a haja, ragyogó, sápadt az arca, de mintha a kék szeme, az is kifehéredett volna, csak mosolygott, törékeny, vékony mosollyal, ahogyan mindig, mióta a férje itt hagyta.

 


Nagy Zopán: Kilátás

Az indulásra várva, türelmesen bámulok ki a vonatablakon. Nyugati pályaudvar. Azonnal felismerem. A kupé teljesen üres, a fekete, bulldogos málhazsákom mellettem, a piros huzatú ülésen, a háttámlának támasztva pihen. Odakint hatalmas a tömeg, víznél nehezebb mozgással hömpölyögnek az emberek. Sok az egyenruhás. Ruhájuk színe ismerős barna, de a felkarjukon viselt szimbólumot még sosem láttam. Mikor zökken egyet a szerelvény a kalauz dugja be a fejét az ajtón. Kisasszony, minden rendben, kérdezi és apró, fekete szeme gyanakodva mér végig. Igazolványt kér, én pedig odanyújtom neki a már előkészített lapokat. A képet sokáig, kedvtelve nézi, nyelvét kidugva, nekem pedig összeugrik a gyomrom, mi lesz, de nem történik semmi, a papírok visszakerülnek hozzám, a férfi továbbmegy, de nem húzza vissza az ajtót. Nem számít. Bámulom, ahogyan elszalad odakint Budapest, belőlem szalad kifelé, úgy érzem, már nem lesz ide visszatérés, amikor egy alagútba érünk. Itt nincs alagút. A sötétség tapintható, valami a térdemhez ér, mások is vannak itt.

 


Szelényi Anna: Velencei farsang (olaj, vászon)

 


Egy téren ülök és teljesen normálisnak érzem, hogy olaszul beszélgetnek körülöttem az emberek. Egy velem egyidős nő ül mellettem, ismeretlen arca ismerősként mosolyog rám, éppen azt mondja, miközben ragyognak a fogai, hogy cara, Edina, és aztán csak mondja, mondja, úgy hullámzik ajkáról az anyanyelve, mint a tenger, és én csak ülök ott, sápadt rózsaszín, hosszú muszlinruhában, őz színű, barna gladiátorsaru a lábamon, a bokámon egy apró kagylóval díszített bőrszalag, soha hasonlót sem viseltem, de miközben ez a nő beszél hozzám, lenyúlok és megsimogatom a kagylót és tudom, hogy valamelyik gyerekem készítette ezt a láncot, hogy ott vannak valahol ezen a téren, kihallom a hangjukat a zsibongó, zenétől lüktető levegőből,

 


Molnár Szabolcs fotója

 

Korán indultam ma boltba, meleg vajas kifli és főzött kakaó, ez volt a terv. Kiléptem a panel ajtaján, süt a nap, a tegnapi, őrült, hideg szél sehol. Diszkréten, kamaszlombú fák moccannak, még nem teljes az a korona, még várat a nyár, a harsogóan mély zöld, hát mégis van egy kis szellő, pajkos, langyos, valahol fent, az ágak között. A parkoló felé sétálok, éljen a hosszabb út, éljen a napfény és meg akarom nézni az egyszer valaha biztosan virágágyásnak megálmodott gaztengert, az ott növő pitypangokat és vadcsalánt. Nemrég vágták a füvet, kinőttek-e már újra. Pitypangkívánság. Bár sok a bóbitáról felszálló ejtőernyő, csak egy lehet a repülésükbe suttogott vágyálom. Ismerős asszony közeledik. Anyu ismerőse. Tudom, megállít majd, még négy lépés és már hallom is, jaj szívem, minden nap úgy hiányzik, én pedig mosolygok, aztán bólogatok,

 

Olykor elképzelem, milyen lesz majd újra odakint, az éjszakában, hogy már az esti levegőtől megrészegedik kicsit az ember, valami ügyetlen, torokszorító meghatottság kapja el, ahogyan végignézhet végre az ismerős arcokon, matató bizonytalansággal nyújt kezet, lehet-e ölelni, puszit adni, kezet fogni, még minden olyan remegősen bizonytalan, mintha az egész világ egy szégyenlős kamasszá vált volna, toporgunk zavarunkban, kínlódva, de végre mégis, megint kézzelfogható lesz minden, a termekben újra dobban, zörög, peng, serceg az élet, illat száll, dallam, zaj neszez, az arc újra arcba néz, s nem hideg tekintetű, fekete lencsés kamerákba

 


B. Tóth Klári: Keresztút – Párbeszéd a kereszttel

 

 

Amikor édesanyám annak idején úgy döntött, hogy egy kínai körútra indul a legjobb barátnőjével, megkapott egy listát, a kötelező oltásokról. Nem verte az asztalt, nem hisztériázott. Telefonált, időpontot foglalt. Türelmesen járt a központba, oltás, emlékeztető oltás...olykor rosszul volt, hát istenem.

Mondhatta volna, hogy na nem, ezt nem, aztán szépen beintenek neki a határon, hogy oké, akkor húzzál haza, a kutya sem akar téged kínai földbe temetni, mert meghalsz az első szúnyogcsípés után.

 


Bakay Péter tollrajza

Most lettünk készen. Két tökéletes könyvmoly, ahogyan életükben először és valószínűleg utoljára tapétázzák a fiuk szobáját, olykor elég nagyokat kacagva önmagukon, a bénázáson, tisztelettel emlegetve fel minden mestert, aki ezzel keresi kenyerét. Utoljára akkor fájt ennyire a talpam, amikor Szonja igyekezett kifelé, mert előző este nagyot sétáltunk, szomjasan ittam a tavaszi levegőt, közben úgy éreztem, izzó, narancssárga széndarabokon lépkedek, mi lehet ez, ez a hullámzó, olykor lábujjaimba, máskor vádlimba kapó fájdalom és reggel menni kellett, mert jött a lány, ezer hajjal, kiabálva, kékszeműen.

 

 

Nem megy, pedig reggel óta igyekszem megfogalmazni, de ahogyan leírnám kicsúszik, pontosabban szétesik, apró atomokra, olyan nagyon összetett ez az egész téma és én belepirulok, ahogyan megpróbálom megfogalmazni, mert bennem van, mélyen, hogy honnan hoztam, nem tudom, ki mondta, ki nézett rám megrovóan, ha szóba öntöttem a bizonytalanságot, félelmet, ejh, hát hogy gondolod, nem illik beszélni ezekről a dolgokról, kínokról, egy nő csendben szenved, azokon a napokon is és én szenvedtem szótlanul, éveken át, nem hatott diéta, gyógyszer, semmi, hümmögtek rám orvosok, jól vagyok, mit hisztizek, de nem voltam jól. Aztán Éva megkérdezte, mi baj és én pironkodva, ha jól emlékszem virágnyelven előadtam a helyzetet. Orvost ajánlott, és én gyomorideggel vártam a napot, az első vizsgálat napját, bízni akartam, ahogyan még sosem, hogy talán itt majd sikerül, lesz megoldás, a napokig tartó fényérzékenységre, hogy fel sem tudok kelni, a karcos, kínzó, szivárgó fájdalomra, ami a nap huszonnégy órájában velem marad,

 


Cseri József: Mr Grey

Akkor jött rá, amikor a táncoló alakok fejei fölött összenéztek. A férfi szeme olyan messziről fekete volt és rendkívül vonzó, ahogyan a rosszfiúk tekintete már csak lenni szokott. Enyhe kaparást érzett a gyomra tájékán, valami olyat, amit már nagyon régóta nem, amiről azt hitte, soha többé nem fogja megtapasztalni. Beleszívott egyet a szívószálba, a hideg víz lágyan bugyborékolt a szájában, közben állta a férfi tekintetét, ami úgy érezte egyre intenzívebb, egyre kutatóbb. A férfi nem mosolygott és ő sem érezte úgy, hogy most ildomos lenne, de enyhén jobbra billentette a fejét. A zene üvöltött körülöttük, az igazgató lelkesen, ám kissé ügyetlenül keverte a számokat a pultban, jól összefért nála egymás után a techno és az ACDC. A zenei káoszban boldogan és ittasan tántorgott az egész cég apraja nagyja, ezerkarú polipként ölelkeztek egymásnak teljesen ismeretlen részlegek, akik máskor csak egymást szapulják az étkezdében. Testek csapódtak a lánynak, de ő kimozdíthatatlanul nézett a fekete, sötét szemekbe. 

 


Kelebi Kiss István: Rimbaud 

 

Jól vagy? – szorítja a füléhez a telefont, szinte égeti a finom porcokat, felmelegszik az apró pontfülbevaló a készülék alatt, keze idegesen rebben meg a teste mellett, inkább zsebre dugja, ott ökölbe szorítja. Jól vagy, kérdezi meg újra, tudom, semmi közöm hozzá, de mégis szeretném tudni, olyan szomorú a tekinteted azon a képen, csak a szád mosolyog, úgy érzem, valami baj van, megint túl sok terhet markoltál fel a közösből, megint túlpörgeted a dolgokat, tudod, erre mondják, hogy égeted mind a két végén a gyertyát, csorog el a viasz, az élet, a jókedv, a szín a szemedből, és most ne gyere azzal, hogy a barna az amúgy is unalmas, mert nem az, persze beszélgethetnénk róla, hogy amikor mérges vagy, akkor olyan ez a barna, mint egy kilencvenszázalékos étcsoki, amit fényesre temperál a düh,

 


Németh Kriszta: Box City 1.

A férfiak és nők derékból hajoltak le. A nárciszok és tulipánok feje remegett, miközben kiszakították őket a földből. Tavasz lehetett. Egy fiatal fiú hegyesre faragott bottal téblábolt a szakadt ruhájú emberek között, s ha valaki morgott egyet, már ugrott is oda. Arca eltorzult a gyönyörtől, ahogyan beledöfte a botot az ezüstszürkére száradt földbe. Forgatta, nyomta, kihúzta, döfte újra, nyelvét kidugva, boldogan, míg rá nem szóltak, elég már, elég már, hallod, de a fiút nehéz volt kizökkenteni. Egy idős, fekete arcú férfi állt távolabb az emberektől, lábának támasztva egy zsák, a zsák oldalán katonai jelzések. Cigarettázott.

 


Nagy Attila: Ablakom

Grizzly a falnak dönti a hátát. Szívesen lecsukná a szemét, de nem lehet. A tömeget kell figyelnie, kiszűrni a gyanúsan viselkedő, sunyi alakokat, a rossz helyen tapogató perverzeket. A fények megfestik a túlsminkelt, maszkszerű női arcokat, a hernyókra emlékeztető műpillák legalább már nem maradnak a kezedben, mondta egy hajnalon a barátja a kávé mellett és a gyomrából reszelősen, keményen szakadt ki a nevetés mielőtt elbúcsúztak egymástól. Senki sem hitte volna, hogy egy marék altató megölhet egy akkora testet, hogy ennyire felgyűlt már Róka lelkében a magány és a keserűség. 

 


Homolya Gábor: Razglednyica

Mikor belépett, már tudta. Ott ült a férfi, a megfordított széken, a háttámlára támaszkodva. A fehér köpenye ragyogott a háta mögötti panorámaablakban mélyfeketén kuporgó késő délutántól. Kezében centi, hosszú, arany zsinóron forgatja a mutatóujja körül. Ő ott áll az ajtóban, az orvost nézi, igyekszik palástolni remegő kezét, erősen szorítja a táska fülét, hátha elmúlik ez a kocsonyás, rémületes hideg, amit a gyomrában érez. Üljön le, mondja a sebész. Csak három lépés a magashátú, bőrrel bevont, kecses szék. Számolja mind a hármat, igyekszik elnyomni a folyton visszalopakodó gondolatot, haza kellett volna menned, kifordulni az első hollywoodi mosolyt villantó, negyvenezer forintos loknis ombrét hátracsapó recepcióst látva, nem leülni a bársonyhuzatú kanapén, feszengve a bámuló arcok előtt, azon gondolkodva, hogyan takarhatod el magad. Nem. Én nem vagyok gyáva. Nem futok el. A mérőszalag hideg. A férfi keze úgy gyurmázza a hasfalat, mintha csak a boltban, a karácsony miatt kitett héjas földimogyoróban matatna. 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal