Állandó rovatok – Karcol(g)atok

Németh Kriszta: Box City 1.

A férfiak és nők derékból hajoltak le. A nárciszok és tulipánok feje remegett, miközben kiszakították őket a földből. Tavasz lehetett. Egy fiatal fiú hegyesre faragott bottal téblábolt a szakadt ruhájú emberek között, s ha valaki morgott egyet, már ugrott is oda. Arca eltorzult a gyönyörtől, ahogyan beledöfte a botot az ezüstszürkére száradt földbe. Forgatta, nyomta, kihúzta, döfte újra, nyelvét kidugva, boldogan, míg rá nem szóltak, elég már, elég már, hallod, de a fiút nehéz volt kizökkenteni. Egy idős, fekete arcú férfi állt távolabb az emberektől, lábának támasztva egy zsák, a zsák oldalán katonai jelzések. Cigarettázott.

Nagy Attila: Ablakom

Grizzly a falnak dönti a hátát. Szívesen lecsukná a szemét, de nem lehet. A tömeget kell figyelnie, kiszűrni a gyanúsan viselkedő, sunyi alakokat, a rossz helyen tapogató perverzeket. A fények megfestik a túlsminkelt, maszkszerű női arcokat, a hernyókra emlékeztető műpillák legalább már nem maradnak a kezedben, mondta egy hajnalon a barátja a kávé mellett és a gyomrából reszelősen, keményen szakadt ki a nevetés mielőtt elbúcsúztak egymástól. Senki sem hitte volna, hogy egy marék altató megölhet egy akkora testet, hogy ennyire felgyűlt már Róka lelkében a magány és a keserűség. 

Homolya Gábor: Razglednyica

Mikor belépett, már tudta. Ott ült a férfi, a megfordított széken, a háttámlára támaszkodva. A fehér köpenye ragyogott a háta mögötti panorámaablakban mélyfeketén kuporgó késő délutántól. Kezében centi, hosszú, arany zsinóron forgatja a mutatóujja körül. Ő ott áll az ajtóban, az orvost nézi, igyekszik palástolni remegő kezét, erősen szorítja a táska fülét, hátha elmúlik ez a kocsonyás, rémületes hideg, amit a gyomrában érez. Üljön le, mondja a sebész. Csak három lépés a magashátú, bőrrel bevont, kecses szék. Számolja mind a hármat, igyekszik elnyomni a folyton visszalopakodó gondolatot, haza kellett volna menned, kifordulni az első hollywoodi mosolyt villantó, negyvenezer forintos loknis ombrét hátracsapó recepcióst látva, nem leülni a bársonyhuzatú kanapén, feszengve a bámuló arcok előtt, azon gondolkodva, hogyan takarhatod el magad. Nem. Én nem vagyok gyáva. Nem futok el. A mérőszalag hideg. A férfi keze úgy gyurmázza a hasfalat, mintha csak a boltban, a karácsony miatt kitett héjas földimogyoróban matatna. 

Kelebi Kiss István: Ék

 Holnap világgá megyek. A bejárati ajtóra nézett, pontosabban az ajtó helyére, mert Lali elvitte, kilincset cseréltetni. A helye feketén ásított felé, tudta, hogy mögötte ott vannak a belakott szobák, a nyikorgó parketta, a törött tükör. Pont kilenc részre repedt el egy este. Kilenc év balszerencse. Ha visszafelé is ér, akkor minden másképpen áll, mint látszik. Újra szabad. Kilenc év elveszett naplemente, kihagyott csillaghullás, fal felé fordult éjszaka. Igen. Holnap világgá megyek, mondja ki, hangosan. A majdnem teljesen üres lakás falai visszaverik a hangját, mint a pattogós, apró gumilabda csattog körülötte ez a holnap, ez a kézzel nem fogható, mindig elodázott lehetőség, minden kínját megtestesítő időhatározó. Holnaptól leviszem a szemetet, holnap felteszem a polcot, holnap kifestünk, az emlékeiben felbukkanó mondatok alakot öltenek, karcsú férfiárnyék a fal mellett, ahogyan végigsimítja a lekopott tapétát, a konyha pultjának dőlve árnylevet iszik, talán tej volt vagy kávé.

Takács Máté 100 kis kép sorozatából

A falu bolondja össze-vissza rohangált. Utcai ruhában volt, mint mindenki más, farmerje sem nem koszos, sem nem szakadt, kabátja hajtókáján kitűző, aki látta, pontosan tudta, egy Batman rajongótól kaphatta ajándékba, valami nyúlánk kamasztól esetleg, aki egyik napról a másikra nőtte ki a fantáziavilágot. A téren sokan sétáltak, a szombat reggeli, hideg, októberi reggel beosont a kabátok alá, azok is ölelték egymást, akik máskor soha. A bolond mindenkire rámosolygott, szimmetrikus, egyszerű arca nem árulkodott a benne lopakodó masszív őrületről, csak a figyelmesebb szemlélő vette észre a kényszeresen rángatózó kezet, a folyamatosan ide-oda rebbenő tekintetet. Mind meghalunk, mind meghalunk kiabálta a téren, hangja magas volt és vékony, az a fajta, ami azonnal valami dermedt, hideg távolságtartást ültet az emberbe, valami gyilkos vágyat, hogy elhallgattassuk a hangot kiadó szájat, minél hamarabb.

Tamási József: Karok

Anyu, várj meg, rohan a gyerek az anyja után, aki telefonál. Én már hazafelé tartok, cipelem a rohadt nagy káposztát, mert a Szonjának amerikai káposztasalátát ígértem, bár még soha nem csináltam eddig, receptet kell keresnem hozzá, talán pont ezen agyaltam, vagy azon, hogy miért nem lehet kicsi káposztát venni, miért kell hazacipelnem egy két és fél kilós darabot. Szalad a kisfiú, piros az arca, szeme fényes kavics a könnytől, kezében őszi falevelek. Zoé is gyűjtötte reggel, tematikus foglalkozás az oviban, ősz, a kisfiú is ezért szedi lelkesen, biztosan része akar lenni a kalandnak, felmutatni a többieknek, mit látott meg az ő érzékeny gyermekszeme ebből a csodás évszakból, az ideiglenesen elköszönő színek utolsó villanásából. Szalad, markában a levelekkel, elbotlik, elterül, de anya nem látja, éppen kiabál valamit a méregdrága készülékbe, valami nagyon fontosat. Leguggolok.

Nagy Géza: A szürke szoba paravánja 

Nagyon szerettem a korong mellett ülni, belenyúlni a tálba, ahol az agyag és a víz sikamlós, fényes masszává vált, foccsnak neveztük, a korong közepén pörgő agyagra szorítani a tenyeremet míg minden göcsört és egyenetlenség el nem simul benne, aztán húzni, fel a masszát, ujjaimon érezni ahogyan megadja magát az anyag, vigyázva kést nyomni rá, belülről hozzásimítva az egyre vékonyabb, egyre sérülékenyebb testet, mindig vizezni, de nem nagyon, közben csak pörög a gép, a szíjak zakatolnak, játszik az ember a pedálon, gyors-lassú, lassú-gyors, különös tánc, ha túl erősen szorítod az odatapasztott testet szétszakad, ha túl lágyan, magával ragadja a pörgés és elrepül.

Nagy Attila: Paintings (1988- ), Ő 

Ha meg kellene magyaráznom, bajban lennék. Hogyan tudok két és fél órán át ülni a játszótéri padon? Bár a kindle ott van mellettem, de nem veszem elő, mert ez egy elcseszett nap és az elcseszett napokon a szavak is félrecsúsznak bennem, értelmetlen erőltetni. Felhőt nézek inkább, gyerekekkel beszélgetek, mire észreveszem magam a sajátjaimon kívül megint hárommal több gyerek vesz körül, mindenki mesél valamit, már a neveket is tudom, kicsit elterelik a figyelmemet és az egyik óvatlan pillanatban már nevetek. Csúszdára pakolom őket, egymás után, az ismeretlenek vigyorognak, kacagnak, mesélnek, megsimogatják a festményt a karomon, ahogyan ők nevezik, a homokozónál mellém ülnek, ez mi, madár, ez mi, cseresznyevirág, és ez, az egy youkai, hú, az mi, és elmondom, persze lágyítva, de nagyon tetszik nekik, a gyermekvilág szellemvilág is egyben.

Dobos Éva: Fiktív tér
elektrografika

Mindig a vízhez vonzódtam, mióta csak emlékszem, órákig tudtam ülni pocsolyák mellett, az égben úszó felhők visszatükröződő foltjait bámulva, a víz alján csillanó betonszikrák fényét kutatva. Később, a döglött halaktól iszamos Holt-Tisza parton pecáztam, gilisztákat szúrva fel a horogra, majd még később, Korfun, mintha hazaértem volna, csak ültem, a partra vetődő hullámok zajától kábán, megértve oly sok körfolyosón ténfergő klasszikust, kik szavakban élnek ma is közöttünk. Úgy jut ez most eszembe, hogy tudom, holnap elkezdődik a pakolás, egy hét, három gyerek, és a fejemben már reggel óta listák terebélyesednek, mit kell vinni, és ez a kell csupa irgalmatlanul nagy számmal szedett betűvel van leírva és még nagyobbal mi az, ami kihagyható. Nyugodtan várom a  tinikor feleslegét, amire anyám tanított. Az egy hátizsákkal nekiindulást, amikor már nem kell póni, plüssdinnye és három csinos mellé, öt fajta póló, mikor elég lesz majd a szakadt ACDC felső és Martens a lábon, meg a málhás zsák, amit évek óta őrizgetek, hogy majd áthagyományozzam. Elvileg tűzjegyű vagyok. Oroszlán lány, oroszlán aszcendenssel, bármit is jelentsen.

Kelebi Kiss István: A gyermekkor vége – digitális rajz

Mikor a fiam elém állt, kell egy saját szoba, teljesen megértettem. A külön világ már ott lődörög a szavai között, olykor szinte összeér az orrunk, ahogyan beletolja a képembe személyiségjegyeit, nézd, ez leszek én, már felskiccelheted vonalaimat, de még ne nyomd meg nagyon a szenet, a kormos, sötét, fix vonal azért még várat magára, de az már tuti, nem, nem leszek egyszerű, de nézz tükörbe, te sem voltál az, soha. Megértem a vágyat, a saját szoba egy zárt, magunkra húzott burok, fontos tárgyak, illatok, formák súgják, itt minden oké, nem lesz semmi baj, a boldogság szinte kitapintható.

Azt ígérted, szeptember elején megisszuk azt az üveg whiskyt, aminek a képét még át is küldted nekem. "Ha mi összeülünk, hajnalig dumálunk majd", ezt mondtad, meg hogy az üveg igazából már üres, de majd szerzel egy másikat, jobbat, és én vigyorogtam a laptop előtt, mint mindig, ha beszéltünk.  Úgy jártál az idővonalamon, mintha hazajöttél volna, viszem, ami tetszik, mert szeretik a katlanosok, olykor noszogattál, írjak, ne aggódjak mindig a semmin, kiosztottál mikor bizonytalankodtam, jó, amit csinálsz, nagyon új, de nagyon kell, írj Edina, mert szeretik az emberek, szeretik az olvasók, amit kifacsarsz az életből.  Azt reméltem, ma reggelre megint itt vár majd egy felugró kis ablak, írsz majd, hogy félreértés volt az egész, itt vagy, mész tovább, kutatod a posztokat, kinek nyújts megint kezet, kit kell picit megpiszkálni, adja meg magát az írott szó erejének, mert bár néha csalódást is hozott, és szomorúan mesélted, ezt nem lehet erőltetni, ezt a  varázslatot, vagy érzi az ember, vagy nem, mégis mindig belefutottál a kihívásba, hogy megtaláld a jó sztorikat.

Pénteken a buszon öt ember utazott maszk nélkül. Én a csuklóban álltam, nem szeretek ülni a bkv járatain. Néztem ezt az öt embert, figyeltem kihúzott derekukat, dacosan felszegett állukat, ahogyan belebámulnak az őt figyelő tekintetekbe. Micsoda bátorság, jutott eszembe, te vagy barátom az az ember, aki a kerti partyn belepisál a medencébe, aki belerúgod a labdát a szülinapi tortába, majd elégedetten hátradőlsz, mert ennyi vagy, ennyi telik tőled, ez a te nagy lázadásod, ez az önmegvalósításod csimborasszója, hogy nem veszed fel a tenyérnyi textilt, magadban varjúhangú nevetéssel, mekkora partizán vagy, szembe mersz menni a hatalommal, te vagy maga Che Guevara, sőt, te vagy Spartacus, egy igazi gladiátor, fetrengve küzdesz a homokban a globális hazugságban megteremtett Covid százfejű szörnyével, arcodon lecsorgó verítéked gyönggyé válik, miből majd utódaink nyakéket fűznek, ez jelképezi majd ezt a mérhetetlen kiállást, amit most itt produkálsz, a buszon zötyögve, három megállót, válladat egy vadidegen testéhez érintve, mert ülnöd, azt muszáj, szóval bámultam ezt a majdnem fél tucat embert

Császár Norbert: Magyar anzix I. (50x50 cm, olaj, vászon)

Szünetet tartok a fal festésében, abrakoltatom apolovasaimat, élvezettel nyammog három száj a sült csirkén és kurkumás rizsen, seperc alatt eltűnik a konzervből előhalászott arany levű barack, nem is értem, mormog a fiam, hogy csinálod ezt Anya, leves, főétel, a fél folyosó már lefestve, elmosogattál, és beszélgettünk is, bár tudom, egy szót sem értettél abból, amit a Fortniteról mondtam neked, de megnézted, ahogyan szalad a karakterem, és még azt is mondtad nahát, aztán meg hogy baszki, amikor lecsepegett rólad a festék a parkettára, de azt úgy tettem mintha nem is hallottam volna, de olyan jó, hogy ezek néha belőled is előjönnek, ezek a szavak, mert az én fejemben is ott vannak, ha valami nem sikerül, de ez a csirke, ez nagyon jó,

Majoros Áron Zsolt: Welcome (65x45x20, acél, 2012)

A ház nem árulkodott soha. A halványsárga, utcasorba illeszkedő sátortetős kocka osztott, kétszárnyú ablaka nem engedett utat a kíváncsi tekinteteknek, csak este nyílt ki, amikor az elsötétített szobában üldögélő alakot körbefolyó sötétség egy-két órára összekeveredhetett a kinti, fényes, zajos, élettől szagló éjszakával. A szobába vezető folyosón a selyemtapéta mintája elkopott, a falban tivornyázó nedvességtől őszi falevelek rothadására emlékeztető halálszag lopakodik a kitüremkedő púpok alá. Néhol már kiszakadtak a légbuborékok, tenyérnyi foltokban hámlik le a nyolcvan éves anyag, de jótékonyan rejtik a szépséghibát az apró, de nagyfejű vasszegeken lógó fakeretbe öltöztetett rézkarcok, fametszetek, a felskiccelt, illanó grafitszélekkel fakuló tanulmányok, fekete-fehér fényképek. Hármas sorokban, hármas elrendezésben kerültek ki az egész házban, szellem-test-lélek, születés-élet-halál.

Fotó: Hegedűs János

azt gondolom, bár ne gondolnám, hogy gondolkodnom hasztalan, az üres aluljáró sarkaiban, napok óta, nem kockás a sziluettje az alvásnak. üres minden egyszer lakott volt szeglet, csak a gondolat, az száll fel a tekintet után a hegyre, járja a fehérre festett jeges fák közét, keresi a sarokból hiányzó testet, jól ismert kesztyűs remegését egy valaha volt kócos kacagásnak.

Fotó: Hupján Attila

Legyél őszinte. Nyugodtan kimondhatod, hogy ez a három hónap arra volt jó, hogy felfedjen benned minden repedést, minden hibát, minden helyet, ahol felhígult az alapozás. Nyugodtan elmondhatod, hogy minden összedőlt, amit biztosnak gondoltál, legyen az ország, város, fiú-lány. Kártyavár a gazdagság, a béke, a jólét, gomolygó ködként ül ránk a legapróbb változás, s a talaj, mint rémálmainkban, ingovánnyá kocsonyásodik lépteink alatt. 

Tóth Irén Morci: Est a vizen

Füstös kis kocsma. Valahol a múltban vagyok, ég a cigi a kezemben, csodálkozva nézem, mit keres ez itt. Sok éve már, hogy nem szívom, hogy nem akarom elpusztítani magam. Elmondták nyolc éves koromban, még a füstje is halálos nekem, hogy soha, SOHA nem szabad. Végig dohányoztam a tinikort. Odalépek a pulthoz, valahol középen. Hatalmas, hófehér, csillogóan tiszta hamutálba nyomom a szinte teljesen ép szálat. A pultnál két ember ül. Egymástól a lehető legtávolabb, de most, mérgesen, engem néznek. Az egyik int, lépjek ki a képből. Hátrébb lépek egyet. Kezdőpozíció. A pultos kiemelkedik a pult alól. Magas, izmos fiú. Törlőkendővel simogatja a kezében lévő poharat. Ismerem őt. Ismerem a hatalmas kék szemét, egyenes, szőkés-vöröses haját. Lovakkal foglalkozik, imádja a lovakat, mint kentaur, össze van nőve velük, láttam, ahogyan lovagol, ahogyan hozzáér az állatok meleg, illatos pofájához, ahogyan odahajol hozzájuk, halkan suttogva, belesimítja az arcát olyankor a ló fényes szőrébe, megrezegnek a szálak a hangjától, libben a ló füle, valami mély, zsigeri szeretet van ott, közöttük, megbonthatatlan, nehéz ragaszkodás.

Szabadi Katalin: Akvarell 02

Te mire jöttél rá az egy hónap alatt, kérdezi, én meg nevetek, olyan gúnyos edinásan, és hallom, nagyobb levegőt vesz. Bocsi, bocsi, hadarom el gyorsan, nehogy rám csapja a vonalat, de jól ismer, csak annyit kérdez, ennyire nehéz, én meg hallgatok, vacillálok, aztán annyit mondok, könnyebb mióta kevesebbet vagyok facebookon. Merthogy? Hökken meg odaát, neki sokat segít, mondja és én hárítok, hogy nekem nehéz, mert hát, ő is tudja, milyen nehéz velem, és egy hónap alatt sem világosodtam meg, nem szólt hozzám sem Isten, sem Buddha, nem szállt meg a zen, nem sikerült kenyeret sütnöm, nem etettem kovászt, ellenben rengeteg olasz tésztareceptet kipróbálhattam a srácokon, évek alatt nem ettünk ennyi gofrit és palacsintát, és nem tudok énekelni, a Himnuszt is hiába próbáltam tegnap elzongorázni, az a fránya varrógép is olyan nekem mint ha luk nélküli tűbe nyomkodnám egy szerencsétlen teve fejét, csupa negatív rácsodálkozás az élet most,

Orbók Ildikó: Ablakmesék – egyenálmok / uniform dreams

Mert olyan volt az egész, mint a film, amin annak idején olyan sokat nevetett, az újabb és újabb, ugyanolyan napok, a soha nem változó mondatok, mozdulatok, amik minden alkalommal ugyanabban a pillanatban történtek, mint tegnap és tegnapelőtt. Éjjel mikor felébredt a plafonra bámult, az ablaktól pár méterre futó úton suhanó autók reflektorai kékesfehér mintákat festettek fel a fehér álmennyezetre, nézte, ahogyan összeolvadnak, szétválnak, és arra gondolt, ezek élnek odakint, abban az autóban, nagyon is élnek, minden percben és minden másodpercben történik velük valami, ha más nem is, de az ablakon túli táj, a dudvák és gyomok elfagyott torzsái másképpen és másképpen haldokolnak minden egyes megtett kilométer után. Hinni akart ebben.

Egy ideje ott álltam, a dohányzó részen, figyeltem, ahogyan az emberek kerülgetik a pénztárcát, gyanakvó tekintettel, bizonytalanul. Érthetetlen. Gyerekkorunkban imádtam pénztárcát találni. Jó, mondjuk pénzt még jobban, mert ugye, ha az ember bankót talál, azt nem lehet visszaadni annak, aki elhagyta, mert mégsem mehet oda az ember mindenkihez, hogy elnézést uram, ön vesztett el tízezer forintot, de papírpénzt ritkán találtam sajnos, így aztán a pénztárca sem volt rossz, azt is nagyon megbecsültük.