VideóDokk est Szilasi Katalinnal. A dokk.hu videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok – Karcol(g)atok
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Egyszerűen nem tudok neki ellenállni. Általában csacsogva sétálunk el a gyerekekkel március 15-én a kávézóba, átlag háromszor vesznek össze a három buszmegállónyi távolságon, minden megállóra egy összefeszülés. Míg én iszom a chait, ők enni szoktak, mindenkinek megvan a kedvence, répatorta, csokis muffin, almás pite, de ilyenkor, ha betegállományban nyomom, nincs séta. Pláne ebben a fejlecsavaró orkánban.
Ugrik az őz, nyomába lép a gida, eldől alattam a bicikli. a vér porral keveredik, nézem őket, ahogyan áthaladnak. nem ijednek meg a csattanástól, csak mennek, előre, át a csapáson, a rétre, ahol füvet remélnek. Traktorok járnak erre, batár keréknyomok az agyagos sárban. Lassan szárad ki a tömörített anyag, a legfelső rétegre hulló esőtől ellágyuló földből amforát is készíthetnék. Várom, hogy eltűnjenek az őzek. minden állattól félek. Felemelem a biciklit, tolni kell. Elferdült a kormány. A vér lefolyik lábszáramon, nyomaim után talán rókák jönnek majd éjjel. Háromujjú patás, nem lépek a nyomába, hátha őzzé változom.
Talán mert este a lányokkal Franciaországról beszélgettünk, egyszer elmegyünk majd oda, persze ők Párizst szeretnék, én meg a vidéket, hasonló, rejtett tájakat, ahol erdők nyúlnak fölénk és fű zizeg alattunk. Talán minden mindennel összefügg, álmomban hasonló tájon baktattunk, pont ilyen szürkéskék, esőt ígérő ég alatt, éhesek voltak és előre szaladtak, néztem őket, ahogyan veszekednek, mint mindig, a hangjuk már nem ért el hozzám, csak a testük árulta el, hogy megint civakodnak valamin. Az égre nézek, mögöttem áll a ház, a gyerekkori faluban vagyok, de közben Budapesten is és ez kicsit sem furcsa. A fa szinte karcolja a tiszta, tompakék eget, olyan magas, hogy teljesen hátra kell döntenem a fejemet, hogy lássam a tetejét. Nem veszem észre, hogy dől, csak az utolsó pillanatban, mikor a tetején lévő rész leválik és zuhanni kezd, át a falu házainak teteje felett. A hatalmas puffanás hangja betölti a fülemet, egy gyerek öleli a combomat, fekete, hullámos fürtös, őzbarna szemű kisfiú, a nagyapja most indult el a testvérével, rétest hoznak a vendégeknek. Megfogom a kezét, sétálunk ki a kapun, át az utcán, rengeteg gyerek, mind egy irányba szalad, ki lehet, valakire ráesett a fa...ki lehet. Egy vöröstéglás hosszú ház mellett állunk meg, könnyes arcú kislány jön szemből, karjai megnyúlt mozdulatlanságban lógnak, rám néz, a Tomi papa az.
Caplattunk haza. Ment le a nap. Az égen csupa rózsaszín és lila. A városligeti piros, fehér csíkos hőlégballon felfelé emelkedett, benne apró csíkemberek, a régi csikókat őrző körhintát rejtő üvegfalak mögött alig fény és hirtelen ott szólt a walzer, felettünk, hangosan. Táncolni kezdtünk. Az emberek néztek, szemükben mosolygós csodálkozással, felfelé görbülő ajkak,
Kép forrása: life.hu / THINKSTOCK
Ezt az ünnepet szerette a legjobban. Olyan volt, minden egyes évben, mint amikor gyerekkorában elindult a nagyszüleihez.Emlékezett a vonatállomásra, ahol vacogva várták a reggel 6:00 órás vonatot. A városban akkor még mindenki aludt, csak a kutyák ugattak és varjak repkedtek a hóval borított házakfelett. Gyerek volt még. Úgy gondolta, a karácsony valódi titkot rejt. Hogy minden egyes nap minden perce alkalmas acsodákra. Várta hát. Még elhitte, hogy az ajándékokat valóban valami varázslatos, kézzel érinthetetlen ember hozza, legyen az Isten halott fia, a Mikulás vagy a Télapó. Szerette nézni ahogy befut a vonat. Szerette a fémek egymásnak feszülő hangját. A fékezés csikorgását, ami megborzongatja a várakozók gerincét. Szeretett fellépni a kupék magas lépcsőjére. Persze magától soha nem sikerült. Az apja nyúlt nevetve a hóna alá és tette fel a legalsó lépcsőfokra.
Ma a postán elromlott a sorszámokat osztó automata. Hatalmas tömeg. Libasor. Beálltunk a lányokkal, beszélgettünk. Lassan haladt minden, mint régen, senki nem mert leülni, nehogy beelőzzék, de nem volt hangos szó, morgás. Mikor sorra kerültünk, a postás kisasszony kedvesen köszönt és miközben egyesével kezelte a csekkeket, a lányaimmal beszélgetett.
Régóta állt a folyosón, a falnak döntve. Üveg van előtte, semmi nem látszik az olajból, néha ránéztem, házak, talán erdő, nincs idő kideríteni mi lehet. Éjjel nem alszom. Mostanában sokszor nem alszom. Tudom, fáradt leszek, karikás, igazi panda, a lányok majd nevetnek miközben iskolába, oviba megyünk, de nem megy. Tanulok élni. Fejben. Nézem a hajnali utcát. Üres utakon elfolyó sárga fény, magányos villamosmegálló. Fejemben lego-ként szaladnak ide-oda a bútorok, elvarázsolt kastély a lakás, mit és hová, hogyan, mégiscsak hasznos volt az az idegesítő tetris.
elfoglalod magad. indulsz, válogatod, cipeled. hámozod, szeleteled, főzöd. töröd, darálod, pakolod. elmosod, kaparod, felolvasod. rajzolod, eldobod, zsebre vágod. előveszed. elrakod újra... egyszer elfogy minden, amit megtehettél egy adott térben. megállsz. kint lila az ég. szikkad a fény. keresed mihez nyúlj, van-e még bármi, akármi, ami terel... akik vigasztalnának elmondták a maguk közhelyeit... ...hogy úgy...
Nem emlékszem, pontosan mikor ismertem meg. Egyszer csak része volt az egészemnek. Úgy is, hogy iszonyú ritkán találkoztunk személyesen. Ha nagy ritkán mégis, mindig megöleltem. Szerettem. Ez nem is fog elmúlni, soha. Ha beszélgettünk, nem csak irodalomról volt szó. Rólunk, az életünkről és arról a sötétről és folyamatos magányról, amit mind a ketten jól ismertünk. Sokszor kértem, írjon rám, mikor túlnő rajta, olykor meg is tette. Próbálok visszaemlékezni mikor volt, hogy hajnalban pittyent a telefonom és ő volt, akkor sokszor írt, estéről estére talán. El kellett mondania miben van éppen, én pedig ültem a lakásban és boldog voltam, hogy beszélünk. Aztán megint az utcákat járta, láttam a fényképeit, azt is, hogy ír, alkot, dolgozik.
Áll, húsz percen át. Apró csörög a kezében. Együtt várunk. Problémás csomagfeladás, öten fordulnak ki az ajtón, de ő kitart. Egy pontra néz. A falon a tartóban színes lapok, hatalmas, nyomtatott összegek, rengeteg nulla. Fejben nem papírlapokat lát. Házat, kertet. Vastag kötegnyi pénzt egy ócska, szakadt kofferben. Gondolatban utazik. Párizs. Brüsszel. Hawaii. Kipirul az arca.
Álmomban a felhők olyan hatalmasra nőttek, hogy az aljuk rálógott a háztetőkre. Ragyogó, fájdalmas kék volt az ég és az utcán csak gyéren jártak emberek. Hangszórókból beszélt valaki, de nem értettem mit hadar, csak azt, hogy újra és újra ugyanazt a szöveget mondja el. Hosszúkás sporttáska állt az ajtó előtt, üres szobákat jártam végig, a polcokon csak pár darab könyv maradt, nem az enyémek. Nem zártam kulcsra az ajtót. Zárom az ajtót, be, ki, elpakolok, zörög, csattog, recseg minden, macska nyávog, mindenki beszél, csöngetnek, a mosógép centrifugára vált valahol egy fal mögött, mellettem pittyeg a játék. Most akkor egy kis időt kérek, szólok nekik, bólogatnak, megértőbbek most, kriptonitom is lett, nem is egy, beszélgetünk, majd összebújnak, sutyorognak, nevetnek.
Gyakran eszembe jut mostanában az a cigányasszony, akivel gyerekkoromban egyszer hosszan beszélgettem. Hogy hol, milyen körülmények közt esett meg a társalgás, az már nincs meg és az is lehet, hogy csak álmodtam őt, ahogyan azóta is álmodom mindenféle figurákkal, látókkal és hallgatókkal egyaránt. A tenyerembe nézett, emlékeim szerint, vonalat követett az ujja, de az is lehet, ő húzta bele a sorsot a tenyerembe, én meg haladtam rajta.
Mányon vártam tegnap a buszt, ültem a megálló padkáján, régi szokásom, hogy jobban szeretek padkán, földön ülni, mint régi füstöt őrző, dohos várókban vagy plexi kalitkákban. Egy epres nyalókát szüttyögve ültem ott, azon filózva, miért nem töltöttem meg a kulacsomat forrásvízzel, aztán egy néni jött. Megállt mellettem. Én azt mondtam, kezit csókolom, ő meg azt, hmmm és hosszasan bámulta a félkész sárkányt a karomon, aztán felmérte a fehér borítékot, amit magamhoz öleltem, a rózsaszín bőröndöt és a hátizsákomon, szélcsend hiányában tikkadtan szomorkodó Van Gogh sálat. Ő sem ült le, csak állt ott, némán.
De van ilyen, nagyon halvány, szinte fehér liliomunk, és ez itt, mutat egy virágra, ami mintha selyemből lenne összerakva, lágyan fénylik, szinte ragyog a szűrt fényben. Én mégis inkább csak azt szeretném, mutatok a fehér rózsára, mellette gömbfejű krizantém, azt is szeretnék, de leint a hölgy, na nem, ő nyáron ilyet, hát biztosan nem és nagyon hosszan nyújtja el az e betűt, értsem ám, mennyire nem, az a nem, itt nincs apelláta. Állok ott, míg ő csokrot köt. Hűvös a bolt. Eszembe jut, meg is kérdezhetném, miért ilyen hideg és sötét itt, ahol vadul burjánzik minden, métereken át kígyózik a hegyescsúcsú futóka, égig érnek az orchideák és Excalibur aloe vera reménykedik, hazaviszi végre valaki, a kerekasztal közepére, mint valami gyógyító trófeát, de csak állok ott, némán, mert úgy tűnt, nem akar beszélgetni. Néha úgy néznek rám, mint az ufóra. A nők gyanakodva méregetnek, hátrafordulnak, az autókat mustrálják, jön-e valamelyikből utánunk valaki. A gyerekeim hangosak, B kamasz, ez az egy szó mindent elmond, nehezen viseljük egymást, ő engem, én a folyamatos, hangos verbális adom-kapomot köztük.
A vér, ami fut bennünk, iramlik, viszi az életet, a lábujjtól egészen a legeldugottabb sejtekig, csodás egy anyag, a vér, baleset során felszínre bukó sötétvörös, kémcsőbe sötéten, dühösen belefeketedő emberlé. Nagyapám, apám, anyám is miatta ment el túl korán, persze ők csak azok, akikről tudok, aneurizma, infarktus, magas vérnyomás, vajon még hány felmenőben borult meg a vér ritmusa, csapódott ki itt-ott a koleszterin, hányan születtek kivédhetetlen halálkanyarral az agyukban, hogy az intenzíven azt mondhassa az orvos, soha nem az a kérdés, megtörténik-e, hanem hogy mikor, van-e bennem, benned tűkanyar
Belépsz a lépcsőházba. Persze gyanús lehetne, hogy minden ajtó tárva-nyitva áll, de nem gondolkodsz ezen, túl fáradt, túl feszült vagy, ne is menjünk bele, elnyomod, nap végén kifejezetten jól megy a nem átgondolás. A kulcsodat keresed, közben elejted az ovis holmival telezsúfolt háti- és tornazsákot, a máskor oly gyorsan előkerülő, fényesen csengő kulccsomó sincs sehol, ellenben ott van a tíz emelet szinte összes lakója, a lift előtt, összezsúfolódva. Pislognak. Néznek. A félhomályban kénsárga a szemük, arcvonásaik, mintha szénceruzával volnának felskiccelve, feketék, szürkék, satírozottan baljósak, hidegek. Megnyomod a hívógombot, igyekszel nem nézni rájuk, az emberi arcokra, hajtogatod magadban a lakóközösség néma, kéretlen figyelmét, félbe, negyedbe hajtod, minél kisebbre, megjön a lift. Miközben belépnek a lányok az apró térbe, már tudod, nem fogod megúszni, túl feszes itt a levegő, szinte pattan.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
