Videó

A PécsTV videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Hazafelé Fotó: Marton-Ady Edina

Az utazás a kedvencem. A megtett út alatt beszívott világ. Az arcok, amik végigmérnek. Az arcok, amiken mozdul egy izom, megremeg az orrcimpa és sírógödörbe vonaglik a homlok szövete. Az utazás a kedvencem, ahogyan nyöszörög a csukló a talpam alatt és az ablakban ide-oda tükröződik a világ. Minden felcserélhető. Minden oldal. A víz iránya. Egy mozdulat. Az arc apró szabálytalanságai átcsúsztathatóak. Esőből maradt szmogpöttyöktől terhes ez a pillanatnyi valóság. 

 


Fotó: Marton-Ady Edina

Blaháról sétálok hajnali fél háromkor a Nyugati felé. Onnan indul az éjszakai járat haza. Zenét hallgatok. Figyelem az arcokat. Az alkoholtól gombócba hajló alakokat a kapualjakban. Kisírt női szemek, átölelt vállak, a zenén át is behallatszó vastag kacagás. Pállott széna szagú elektromos cigarettafüst. Fűszag. Pézsmás, fás, agyrohasztóan édes parfümfelhők. Kerülgetem a mindenféle pocsolyákat, elcsordogáló apró folyókat, amik gyanúsan a legsötétebb sarkokból indulnak a járdaszegély felé. Minden él, zakatol, morog, zsizseg, jajong. 

 


Domenic Hoffmann
 képe a Pixabay -en.

Online néztem a tüntetést. A gyerekeim zajongtak a lakásban. Nem akartam őket kivinni, mert ebben bíztam. Ebben a hatalmas tömegben. Amikor elkezdtek felgyúlni a fények és a kanagavai nagy hullámként (Katsushika Hokusai) felfénylett az egész Hősök tere, ott kezdtem el sírni. Nem tudom pontosan megmondani miért. A tömeg okozta? A felindultság? A felszólalások?

Hiszen ezeket a beszélgetéseket mi is, napi szinten folytatjuk le évek óta azokkal a szülőkkel, akik látják a rendszerszinten bebetonozott hibákat. Nem jutsz el orvoshoz. Venni kell wc-papírt, zsepit. Kifesteni ezt-azt. Naponta aggódunk az iskolaajtón be és kilépő gyerekért, a lelki törések miatt, amit a "nincslójóaszamáris" alapon foglalkoztatott, kiégett tanárok okoznak. Büdös vagy! Ne zabálj! Undorító vagy! "Csak" három mondat, amit ebben az évben hallottam a gyerekeinkről egy tanár szájából. Az abúzusra nincs mentség. Nincs olyan, hogy jaj, fáradt voltam. Jaj, hiszen csak megsimogattam. Ő sem ártatlan bárány, mert... Nincsen lépj túl rajta, felejtsd el. Az érintés nem felejthető. Stigmaként ég az emberbe, soha el nem múló tapasztalat, mint a verés, a degradáló, megalázó szavak és a napi szinten megélt félelem.

 

 
Fotó: Marton-Ady Edina

Jó kint éjszaka, mindig szerettem kint lenni sötétedés után, gyerekkoromban néha még biciklire is szálltam ilyenkor, a legkacskaringósabb utakat választva, de aztán, mivel biciklin tilos zenét hallgatni, mert nem hallod a forgalmi zajokat, egyszer csak gyalogolni kezdtem, kibomlottak az utcai részletek, a házsebek és foghíjas tetők, anyaga lett a világnak, nehéz és szelídíthetetlen anyaga, saját szabályokkal, melyeket csak megismerni lehet, uralni soha.

 


Fotó: Marton-Ady Edina

Ülsz a személytelen térben, forognak a dobok, mosó és szárítógépek, mindenki a telefonjába bámul, csak te figyeled a pörgést. Fejben számolsz, ha most venned kell egy új gépet, plusz a mosópor és öblítő, az energia, itt kilenc kiló ruha fér a kicsibe, tizennégy a nagyba, ha a gyerekek összerakják, heti 2 mosás, csak vetyengsz, összevetsz, latolgatsz, a felelősség, környezettudatosság, kis tervezés, nem lenne gond, ha gyakorlatban is megtanulnák az apolovasok mindezt,

 

 

Fotó: Marton-Ady Edina

A legsötétebb álmaimban mindig tűz lobog. Ritkán érkező rémképek ezek. Soha nem felejtem el őket. Cipelem magammal azt a kettőt is, amit még gyerekkoromban láttam. Tisztán emlékszem rájuk, mintha nem is álmok, hanem filmek lettek volna, az akkori szovjet színes televízióból, amit a háromlábú fekete-fehér Videoton után szerzett az apám. Két csatorna. Egy gomb.

 

Kép forrása: Marton-Ady Edina


Mióta csak anya vagyok kikészítenek a betegségek. Az elején, amikor még "csak" főállású anya voltam, egy gyerekkel, a tapasztalatlanság pánikhelyzetei, a toporgó, soha el nem múló aggodalom, hogy nem figyelek eléggé, el fogom rontani okozta a nehézséget. Mikor már ketten voltak, a ki adja át kinek a bacikat következett és a hogyan hangoljuk össze két teljesen eltérő habitusú gyerek napirendjét. Háromnál már megvolt a rutin, de dolgozni kezdtem és az eddigi, éveken át magammal cipelt nehézségek koronájaként megérkezett a hogyan oldja meg egy anya, hogy mindenhol is helyt álljon, ott legyen és ne bolonduljon meg. Kibonthatatlan problematika. Könyveket tölthetnék meg vele. Egyet meg is fogok.

 

 

 

Fotó: Marton-Ady Edina

Belefújok a hangszerbe. Rosszul fogom. Valahol, valami nem illeszkedik. Fektetett ujjbegyek. Ne erővel. Lazán. A levegőt is csak könnyedén fújni bele. Koponyámban hernyóselyem vastagságú éles tű a fájdalom. Fals.

Belefújok a hangszerbe. Eltalálom a technikát. Tiszta, csodaszép hang szakad ki a rózsaszín testből. Fújom újra. Lágyan. Ködkürt mélységű, kevésbé öblös hang. Gyomromban bugyborékol a jókedv.

 


Fotó: David  Goehring, flickr.com

Dúdolja. Újra és újra. Fütyüli. Halkan fújja a levegőt a foga közt. Sokan utaznak a buszon. Nem szabad megzavarni senkit. Kapaszkodik. Kifehérednek a porcok ujjain. Hatalmas lendülettel fut a sofőr a kanyarba. Aki nem kapaszkodik rendesen, elesik. Nézi a földön előtte fekvő idős asszonyt. Hallja, ahogyan rekedtes hangon nyög. A lába furcsa szögben áll. Segítenie kellene. Tudja. De csak áll ott, halkan fütyörészve a dallamot. Egy nő lép oda, ő próbál segíteni. Aztán egy férfi térdel az asszony fölé. Egyre többen kezdenek beszélni. A düh lassan, jól láthatóan önti el az arcokat. Megfeszülnek az állkapcsok, két fehér hajú asszony sírva fakad. Pár fiatal a sofőrfülke felé indul. Ökölben tartják a kezüket.

 


Kép forrása: pecsiujsag.hu

Előttem baktat, próbálom kikerülni. Nem sikerül. Sétálok mögötte, próbálok a számon lélegezni. Tarkómon hideg az izzadság, újra és újra figyelmeztetni kell magam, ne csikorgassam a fogamat. Dúdolni kezdek fejben, valami saját, kitalált tingli-tangli dallamot, de nem köt le huzamosabb ideig. Kicsit lemaradok mögötte. Nézem a húzós kocsi kerekét. Nyolcas van benne. Legalábbis régen, ha így állt a biciklim kereke azt mondták a fiúk, ejh, már megint nyolcas van benne, mit csináltál? 

 

 


Marton-Ady Edina fotója

Gyalogolsz. Megállsz. Csukott szemmel figyelsz a helyre, ahol a hullám hozzád ér. Gyalogolsz. Megállsz. Fehér vitorlás hajó. Közeli a távol. Vársz. Nagyobb hullámok érkeznek hamarosan. A tó fölött gyorsan száll a hang. Egyedül állsz a vízben. Gyermeki kacaj. Alak nincs hozzá, akár te is lehetnél, egyszer régen. 

 


Forrás: Nógrádifutball

Belerúg a labdába. Nem a kapu a cél. A vér azonnal ömleni kezd az eltalált orrból. Rászorítja a tenyerét, az ujjak között vastagon bugyog elő a vörös, megfesti a mandalorian pólót. Nem sír. Lassan sétál hozzám. Fénylik a szeme.

– Azt hiszem, jegelni kell.

– Én is azt hiszem.

Jön mellettem. A pólóját szorítja oda az arcához.

– Ez a kedvenc pólóm.

Szomorkás a hangja. Lemondó.

– Anya szerint a vér soha nem tüntethető el.

– Azért megpróbáljuk, jó? Csak álljon el előbb a vérzés.

 

 
Kép: Merész Márton / Énbudapestem 

A házak közé beékelődnek a felhők. Dörög az ég. A levegő sűrű. Nehezen lélegzik ma itt mindenki. Gyöngyöznek a homlokok. Mosolygó tömeg. A táskák könyvektől súlyosan, megfeszülő fülekkel húznak kart, vállat. Újra és újra nekem ütődik valaki, szédülök. Torkomban lassan, keserűen áll össze az émelygés. Egy anya megállít. Bal oldalán aprócska, cukorkaszín ruhákba öltöztetett kislány, hosszú loknikkal. Jobbján egy kisfiú, hatalmas, okos szeme kutatóan vizsgál. Készítene rólunk egy képet, kérdezi a nő. Gyönyörű asszony, haja mézszőke, szeme mint az áfonya, lila vagy kék, vitatkozhatnánk rajta. Persze. Szívesen. Kezembe nyomja a telefont, én letérdelek. Akaratlanul mosolyogni kezdek, ahogyan a gyerekek azonnal pózolni kezdenek, de minden póz anyához köthető. Hol a kéz, hol a törzs egésze simul oda a pipacsmintás ruhához. 

 


Kelebi Kiss István: Csipkebokor

Zár. Mindenki ezzel jött. Zár. Elege volt ebből a szóból. Az emberekből. Nem veszik észre? Persze tudta jól. Nem veszik észre. Beszélnek hozzá, mindenki akar magának egy szeletet a megértő, kedves emberből. Csak elmesélem...képzeld el...azt mondta, hogy...

Bálint egy pénteki napon pakolt össze. Nem volt soha sok cucca. A kamaszkori, őrült tárgyhalmozási kényszer eltűnt belőle, pár évvel az anyja halála után. Egyszerűsítés. Kevesebb tárgy. Nagyobb tér. Átlátható, rendezett környezet. Megdöbbentő volt felszámolni a dolgait. Kacatvásár, írta ki pár A4-es lapra és a szomszédos lépcsőházakban kiragasztotta a liftekre. Csak három házmester hívta a megadott számon, feljelentéssel fenyegetőzve, ez viszonylag jó aránynak számított. A nagy napon rengetegen jöttek. Az első szobában halmozott fel mindent, apró utakat hagyva a kupacok közötti közlekedéshez, de árcetliket nem írt. Becsületkassza. Sokan hitték, hogy nem veszi észre, ahogyan a kabátok alá rejtett szajréval elszivárognak. Látta a kisebb-nagyobb értékű lopásokat. Nem érdekelte. Vigyék. 

 

Nézem a virágokat a boltban, anyu melyiknek örülne vajon. Mindig azt mondta, szeretetből öli meg a virágokat. Túlöntözés. Túlmetszés. Mindig túl, de így szeretett mindent, életet, bátyámat, engem, a munkáját, a világot, utazni benne, mikor már lehetett, de kevés volt az idő. Hamar ment túl. Fukszia, írja a tábla. Rémesen keveset tudok a növényekről. A színe tetszik. Ez az erős, szemembe robbanó rózsaszín. Persze lelegelné a macska. Talán majd egyszer értem a növényeket is, a mértékletességet, ahogyan anya is megtanulta. Virágzott a keszthelyi lakásban a muskátli. Vastag, erős új hajtásokkal turbékolt az élet a virágládákban és büszkén fénylett anyu szeme mikor mutatta a bimbókat, pont, mint a májusi ég kékje, úgy ragyogott.

4745 napja vagyok anya. Hajnalban számoltam ki, mikor a legkisebb rémálma miatt megébredtem. Simogattam a tenyerét, néztem ahogyan visszamerül az álomba, betakartam a derekát. Ezt is hoztam magammal valahonnan. A derekad mindig legyen betakarva Edina. Nem anyu mondta, ő sosem szólt ilyenért.

 


Fotó: Marton-Ady Edina

Pár napra kiürült a fészek. Egyedül maradtam. Tudtam, hogy így lesz. Készültem. Írni fogok, gondoltam. Mert egy ideje nem megy. Sok-sok hasított részlet, torzók, semmi konkrét forma. Az első huszonnégy órát nagyjából átaludtam. Ha felkeltem, az ablakon kibámulva megittam egy teát, aztán visszafeküdtem. Álomtalan, mozdulatlan órák. Csend.

Az anyaságban elfelejti az ember a csend luxusát. Azt a különleges állapotot, amikor csak te vagy jelen a pillanatban. Nincs kényszer. Nincsen terv.

 

 
Kép forrása: Marton-Ady Edina facebook oldala

Nem tudtam mit kellene mondani. Olyan régen láttuk egymást. Ültünk egymás mellett. Néma csendben. Mégsem éreztem magam kellemetlenül. Mindenki mással az lett volna. Mocorogni kezd az ember a széken. Zavartan a haját birizgálja. Rázza a lábát, miközben a gerince egyre feszesebbnek hat a testében, mintha mindjárt felrobbanna a feszültségtől. De itt csak a zene szólt halkan a pult mögül, a többi vendég duruzsolása töltötte be a teret, és ott voltunk mi, két ember, egymás mellett. Teát ittam. A forró ital gőzét figyeltem, néha kortyoltam egyet, vigyázva, ne szürcsöljek. Emlékeztem, azt nem szereti. Gyerekkoromban is rám szólt érte, minden alkalommal. Ő bort ivott. Vöröset. Karcsú pohárból. Soha nem tartotta el a kisujját, nem úgy, mint én. Amikor észrevette, hogy a poharat figyelem megszólalt.

– Emlékszel, amikor kulcskarikákat akasztottam a kisujjadra, hogy ne tartsd el, ha megfogod a poharat.

 


Fotó: Marton-Ady Edina

Egyszerűen nem tudok neki ellenállni. Általában csacsogva sétálunk el a gyerekekkel március 15-én a kávézóba, átlag háromszor vesznek össze a három buszmegállónyi távolságon, minden megállóra egy összefeszülés. Míg én iszom a chait, ők enni szoktak, mindenkinek megvan a kedvence, répatorta, csokis muffin, almás pite, de ilyenkor, ha betegállományban nyomom, nincs séta. Pláne ebben a fejlecsavaró orkánban.

 


Kép forrása: mteweb.hu

Ugrik az őz, nyomába lép a gida, eldől alattam a bicikli. a vér porral keveredik, nézem őket, ahogyan áthaladnak. nem ijednek meg a csattanástól, csak mennek, előre, át a csapáson, a rétre, ahol füvet remélnek. Traktorok járnak erre, batár keréknyomok az agyagos sárban. Lassan szárad ki a tömörített anyag, a legfelső rétegre hulló esőtől ellágyuló földből amforát is készíthetnék. Várom, hogy eltűnjenek az őzek. minden állattól félek. Felemelem a biciklit, tolni kell. Elferdült a kormány. A vér lefolyik lábszáramon, nyomaim után talán rókák jönnek majd éjjel. Háromujjú patás, nem lépek a nyomába, hátha őzzé változom. 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal