VideóAz Archivum Roma csatorna videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok – Karcol(g)atok
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Régóta állt a folyosón, a falnak döntve. Üveg van előtte, semmi nem látszik az olajból, néha ránéztem, házak, talán erdő, nincs idő kideríteni mi lehet. Éjjel nem alszom. Mostanában sokszor nem alszom. Tudom, fáradt leszek, karikás, igazi panda, a lányok majd nevetnek miközben iskolába, oviba megyünk, de nem megy. Tanulok élni. Fejben. Nézem a hajnali utcát. Üres utakon elfolyó sárga fény, magányos villamosmegálló. Fejemben lego-ként szaladnak ide-oda a bútorok, elvarázsolt kastély a lakás, mit és hová, hogyan, mégiscsak hasznos volt az az idegesítő tetris.
elfoglalod magad. indulsz, válogatod, cipeled. hámozod, szeleteled, főzöd. töröd, darálod, pakolod. elmosod, kaparod, felolvasod. rajzolod, eldobod, zsebre vágod. előveszed. elrakod újra... egyszer elfogy minden, amit megtehettél egy adott térben. megállsz. kint lila az ég. szikkad a fény. keresed mihez nyúlj, van-e még bármi, akármi, ami terel... akik vigasztalnának elmondták a maguk közhelyeit... ...hogy úgy...
Nem emlékszem, pontosan mikor ismertem meg. Egyszer csak része volt az egészemnek. Úgy is, hogy iszonyú ritkán találkoztunk személyesen. Ha nagy ritkán mégis, mindig megöleltem. Szerettem. Ez nem is fog elmúlni, soha. Ha beszélgettünk, nem csak irodalomról volt szó. Rólunk, az életünkről és arról a sötétről és folyamatos magányról, amit mind a ketten jól ismertünk. Sokszor kértem, írjon rám, mikor túlnő rajta, olykor meg is tette. Próbálok visszaemlékezni mikor volt, hogy hajnalban pittyent a telefonom és ő volt, akkor sokszor írt, estéről estére talán. El kellett mondania miben van éppen, én pedig ültem a lakásban és boldog voltam, hogy beszélünk. Aztán megint az utcákat járta, láttam a fényképeit, azt is, hogy ír, alkot, dolgozik.
Áll, húsz percen át. Apró csörög a kezében. Együtt várunk. Problémás csomagfeladás, öten fordulnak ki az ajtón, de ő kitart. Egy pontra néz. A falon a tartóban színes lapok, hatalmas, nyomtatott összegek, rengeteg nulla. Fejben nem papírlapokat lát. Házat, kertet. Vastag kötegnyi pénzt egy ócska, szakadt kofferben. Gondolatban utazik. Párizs. Brüsszel. Hawaii. Kipirul az arca.
Álmomban a felhők olyan hatalmasra nőttek, hogy az aljuk rálógott a háztetőkre. Ragyogó, fájdalmas kék volt az ég és az utcán csak gyéren jártak emberek. Hangszórókból beszélt valaki, de nem értettem mit hadar, csak azt, hogy újra és újra ugyanazt a szöveget mondja el. Hosszúkás sporttáska állt az ajtó előtt, üres szobákat jártam végig, a polcokon csak pár darab könyv maradt, nem az enyémek. Nem zártam kulcsra az ajtót. Zárom az ajtót, be, ki, elpakolok, zörög, csattog, recseg minden, macska nyávog, mindenki beszél, csöngetnek, a mosógép centrifugára vált valahol egy fal mögött, mellettem pittyeg a játék. Most akkor egy kis időt kérek, szólok nekik, bólogatnak, megértőbbek most, kriptonitom is lett, nem is egy, beszélgetünk, majd összebújnak, sutyorognak, nevetnek.
Gyakran eszembe jut mostanában az a cigányasszony, akivel gyerekkoromban egyszer hosszan beszélgettem. Hogy hol, milyen körülmények közt esett meg a társalgás, az már nincs meg és az is lehet, hogy csak álmodtam őt, ahogyan azóta is álmodom mindenféle figurákkal, látókkal és hallgatókkal egyaránt. A tenyerembe nézett, emlékeim szerint, vonalat követett az ujja, de az is lehet, ő húzta bele a sorsot a tenyerembe, én meg haladtam rajta.
Mányon vártam tegnap a buszt, ültem a megálló padkáján, régi szokásom, hogy jobban szeretek padkán, földön ülni, mint régi füstöt őrző, dohos várókban vagy plexi kalitkákban. Egy epres nyalókát szüttyögve ültem ott, azon filózva, miért nem töltöttem meg a kulacsomat forrásvízzel, aztán egy néni jött. Megállt mellettem. Én azt mondtam, kezit csókolom, ő meg azt, hmmm és hosszasan bámulta a félkész sárkányt a karomon, aztán felmérte a fehér borítékot, amit magamhoz öleltem, a rózsaszín bőröndöt és a hátizsákomon, szélcsend hiányában tikkadtan szomorkodó Van Gogh sálat. Ő sem ült le, csak állt ott, némán.
De van ilyen, nagyon halvány, szinte fehér liliomunk, és ez itt, mutat egy virágra, ami mintha selyemből lenne összerakva, lágyan fénylik, szinte ragyog a szűrt fényben. Én mégis inkább csak azt szeretném, mutatok a fehér rózsára, mellette gömbfejű krizantém, azt is szeretnék, de leint a hölgy, na nem, ő nyáron ilyet, hát biztosan nem és nagyon hosszan nyújtja el az e betűt, értsem ám, mennyire nem, az a nem, itt nincs apelláta. Állok ott, míg ő csokrot köt. Hűvös a bolt. Eszembe jut, meg is kérdezhetném, miért ilyen hideg és sötét itt, ahol vadul burjánzik minden, métereken át kígyózik a hegyescsúcsú futóka, égig érnek az orchideák és Excalibur aloe vera reménykedik, hazaviszi végre valaki, a kerekasztal közepére, mint valami gyógyító trófeát, de csak állok ott, némán, mert úgy tűnt, nem akar beszélgetni. Néha úgy néznek rám, mint az ufóra. A nők gyanakodva méregetnek, hátrafordulnak, az autókat mustrálják, jön-e valamelyikből utánunk valaki. A gyerekeim hangosak, B kamasz, ez az egy szó mindent elmond, nehezen viseljük egymást, ő engem, én a folyamatos, hangos verbális adom-kapomot köztük.
A vér, ami fut bennünk, iramlik, viszi az életet, a lábujjtól egészen a legeldugottabb sejtekig, csodás egy anyag, a vér, baleset során felszínre bukó sötétvörös, kémcsőbe sötéten, dühösen belefeketedő emberlé. Nagyapám, apám, anyám is miatta ment el túl korán, persze ők csak azok, akikről tudok, aneurizma, infarktus, magas vérnyomás, vajon még hány felmenőben borult meg a vér ritmusa, csapódott ki itt-ott a koleszterin, hányan születtek kivédhetetlen halálkanyarral az agyukban, hogy az intenzíven azt mondhassa az orvos, soha nem az a kérdés, megtörténik-e, hanem hogy mikor, van-e bennem, benned tűkanyar
Belépsz a lépcsőházba. Persze gyanús lehetne, hogy minden ajtó tárva-nyitva áll, de nem gondolkodsz ezen, túl fáradt, túl feszült vagy, ne is menjünk bele, elnyomod, nap végén kifejezetten jól megy a nem átgondolás. A kulcsodat keresed, közben elejted az ovis holmival telezsúfolt háti- és tornazsákot, a máskor oly gyorsan előkerülő, fényesen csengő kulccsomó sincs sehol, ellenben ott van a tíz emelet szinte összes lakója, a lift előtt, összezsúfolódva. Pislognak. Néznek. A félhomályban kénsárga a szemük, arcvonásaik, mintha szénceruzával volnának felskiccelve, feketék, szürkék, satírozottan baljósak, hidegek. Megnyomod a hívógombot, igyekszel nem nézni rájuk, az emberi arcokra, hajtogatod magadban a lakóközösség néma, kéretlen figyelmét, félbe, negyedbe hajtod, minél kisebbre, megjön a lift. Miközben belépnek a lányok az apró térbe, már tudod, nem fogod megúszni, túl feszes itt a levegő, szinte pattan.
– Pecsétet tehetek? Ez nem szokás. Mikor elmesélem, hogy ez a pecsét külön a könyvhöz készült, mosolyt kapok. Egy tucat mosoly. Szép így. Kék katáng. Kálmi szeme. Pont ilyennek képzelem az íriszét, ahogyan a napot rajzoltuk gyerekkorunkban. Szerte, szanaszét sugárzik belőle az élet. Szárba szökken minden.
Álmomban eltévedtem. A Vörösmarty térre indultam, lementem egy aluljáróba, ahol olyan sok kijárat volt, mint a mesebeli palota szobáiba nyíló ajtók száma. A szürke falak szinte megfojtottak, neon pislogott, a fehér mesterséges fény halkan sercegett körülöttem, sírás fojtott, pánik. Megszólíthatatlan emberek suhantak a félhomályban, én pedig tudtam, bárhová is indultam, el fogok késni, kegyetlenül el fogok késni, és már tudtam, hogy dedikálni indultam.
Cakkum-pakk megy minden, fújok, mint aki minden nap ezt csinálja, profi görbe, csak kicsit köhögök utána, vizsgálat is gyors, kint villámló szemű páciensek méregetnek, protekciós, morog valaki, jól megnéz magának, na nem, nem fogok magyarázkodni, nem mondom el, hogy tizensok éve járok ide, türelmesen ücsörögve a műanyag székeken sok-sok könyvet kiolvastam, vártam, ha kellett, órákat, olykor gumikacsaként sípolva,
A kert, csupa titok. Hang, mozgás, illat, szín, ezernyi textúra, beleheverednék a fűbe, csak feküdnék, mozdulatlanul, jaj, alig várom, de még hideg a föld, kiszívja az emberi testből a hőt, pillanatok alatt hűl ki a kéz, jeges a tenyér. Várom a nyarat, néha eszembe jut, ahogyan fejemet egy keresztnek támasztva csillagokat bámulok majd, halkan beszélgetve, vagy sétálok, ismeretlen utcákon, mosolyogva.
Anya, te nem tolod a képünkbe a telefont, kérdezi, de persze nem rám figyel. Másodjára csúszik ki a lába a kitartott mozdulatból. Ugrik, zuhan, csak nézőpont kérdése. Morog is. Te vagy az egyetlen anyuka, akinek fontosabbak az árnyékok, mint a menőség. Hazafelé ezen gondolkodom. Milyen igaz. Tényleg érdekelnek az árnyékok. Igazabbak, mint a kifelé mutatott szerepeink.
Vissza sem kellett volna fordulni. Menni tovább, befelé figyelve, de olyan régen hallotta utoljára, Dezsőke. Hát ki hívná ma már így: Dezsőke. Ott remeg ebben az egyetlen szóban minden. A szőke, puha haja, ami még ha két hétig nem mosta meg is olyan volt, mint a Mama párnájából előbirkózott libatoll. Ott van benne a küszöbön majszolt ropogós házi kenyér és a frissen fejt, egyszer forralt tej garatkaparó testessége. Ott van benne Manyi, aki két utcával és nyolc évvel odébb lakik. Akit az almafára mászva kell meglesni, mert onnan pont be lehet látni a kockás ing kivágásába. Ott ülnek fent, hárman, szerelmesen, a lombok közt, bolond barátok és Manyi az utolsó pillanatban néz fel rájuk, arcát itt-ott már kitakarják az almafa levelei. Ejh, fiúk! Dezsőke, már megint intő, és előkerült a pálca, olyan a hangja, mint amikor kerítésen húzzuk, az emberi tenyéren pont olyan keményen koppan, mint a fémen.
Van benne valami felemelő. Állni ott az iskola előtt, várni, hogy pontban tízkor bemenjenek a gyerekek. Tudni, hogy odabent, pár lépéssel arrébb az óvodában, tovább sétálva a következő iskolában és az utána következőben is olyan pedagógusok vannak, akik képesek erőt felmutatni az én gyerekemért. Azért, hogy az én gyerekeimnek legyen jövője. Legyen majd, aki tanítja őket, aki megmutatja, hogy a tanulás nem megnyomorít, hanem felemel, esélyt teremt, egyenlővé tesz és kinyitja az évek óta bezárt, eltorlaszolt és lelakatolt ajtókat. Jó lenne, nagyon kellene a pozitív változás ebben az utolsó utáni pillanatban. Együtt sikerülhet!
Nem akart harcolni. Unta a háborús retorikát. Unta, ha idegenek nyelve ciccegett az utcán, mert a gyerekei jól érezték magukat a bőrükben, unta, hogy a kamasszal már olyan dolgokról kellett beszélnie, amit csak négy-öt év múlva tervezett, hogy ismeretlen emberek kötöttek bele az utcán, mert szivárványos kitűzőt viselt a kabátján, unta, hogy magyarázkodnia kell, ezért nem is tette, egyszerűen kikerülte a kifordult szemű abajgatókat, akik litániának énekelték meg a napi propagandát, zavartalan boldogságukat az sem zavarta meg, hogy naponta változott a liturgia szövege. Elfáradt. Jelzett a teste, túlmentél már minden határon, már az Óperencia is csak illanó, lila délibáb, sziréna szólt benne, valahol mélyen. Öt napja közlekedett fal mellett sétálva, legyen mihez dőlni, ha túl erőssé sűrűsödik benne a fájdalom.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
