Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

A kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb szerzőjének, a mindhárom műnemben, s emellett irodalomtudósként is maradandót alkotó Vörös Istvánnak gigantikus, több mint háromszáz oldalas verseskönyve több év munkájának eredménye. A költő e posztmodern, vagy inkább posztmodern utáni korban keletkezett (?) kötetében nem tesz mást, mint nemes egyszerűséggel (vagy inkább az irodalomtól elvárható legnagyobb komplexitással) parafrazeálja a Biblia százötven zsoltárát, a kortárs magyar lírai és referenciális valóság terébe helyezve át a vallásos versszövegeket.

Mielőtt azonban rátérnénk Vörös István Százötven zsoltárának elemzésére, nem árt egy kis műfajtörténeti-filológiai bevezetőbe bonyolódnunk, ez ugyanis gyakorlatilag elengedhetetlen ahhoz, hogy e kortárs lírai zsoltárokat a helyükön értelmezzük és megértsük, pontosan mi is az, amit Vörös parafrazeál és egyúttal a maga költői módján jó értelemben ki- és átforgat. 

 

 

 

 Paul Celan és a megsemmisülés

Ne vessük meg a szavakat. A szó mindig többet jelent puszta szónál. Voltak ítéletidők, amikor

a szó jelentett mindent, amikor a jövőt mentette az, aki a szavakat őrizte.” ( Bálint György)

 

Amire Tandori int: „merüljünk …egyre mélyebbre”

 

A még sokak emlékezetében élő tragikus mélység kétségkívül a minden korábbinál elvetemültebben kigondolt és végrehajtott genocídium, a holokauszt volt, róla nem leválaszthatóan a II. világháború felmérhetetlen pusztítása. Volt-e valaha ennél mélyebben az emberiség? – a kérdés megválaszolhatatlan, az emberiség sok mindent elkövetett már, hogy saját pokoli bugyrait tovább mélyítse. A Cicerónak tulajdonított mondás: Inter arma silent Musae soha nem igazolódott be. Az emberiségnek mindig szüksége volt arra, hogy megbirkózzék megpróbáltatásaival, veszteségeivel, pusztulásaival. Nem is szükséges bizonyítani, hányan szegültek szembe saját tragédiájukkal (Radnóti szinte a halál pillanatában is), vagy emlékeztettek rokonaik, ismerőseik tragédiáira. Az is természetes, hogy nem mindenki képes azonnal megszólalni az átélt kataklizma után. Arany így vallott 1861-es Vojtina ars poeticá-jában: „Mély hallgatásban torkom elrekedt.” Weöres Sándor háborús műveinek kemény, fájdalmas, reménytelen hangjáról (Dalok Na Conxy Panból már 1940-ben, XX. századi freskóA reménytelenség könyveHáborús jegyzetekMagyar tanulságElesett katonákA fogak tornácaSzirénák légitámadáskor – az 1943-44-es évekből) mintha tudatosan megfeledkeznének a személyiségét próteuszi alakoskodónak, vagy éppenséggel lebegő, misztikus orfikusnak minősítő teoretikusok. Holott igazi orpheuszi mélyreszállásait, a borzalmak világában megmerítkezését, annak humánus, őszinte feltárását éppen ezek a költeményei tanúsítják. Kötetbe foglaláskor ezt a címet adta nekik, Ciceróval vitázva: Inter arma.

 

Rilke, akit divat félreért(elmez)ni

És az élet mégis csupa esztétikus, daloló, örömre vágyott szépség, és a költő hivatása,

hogy szépséget énekeljen. De szépségeit csak az ismeri, aki már szembenézett borzalmaival.”

(Szerb Antal: Rilke)

 

A Nietzschével talán legtöbbet együtt emlegetett költő az a Rilke, akiről – ahogy haladunk előre a posztmodern paradigmaváltó korszakban – egyre több „értelmet váltó” elemzés születik. Holott Rilke, a mélyre hatoló gondolatiságú versek és esszék szerzője, maga írt igazán „öneligazító” sorokat: „…csak a jelenlevő áramlatoknak és a művész időtől idegen életszemléletének ellentétéből születik egy sereg felszabadítás, és létrejön a látható tett: a műalkotás. Nem a művész vonzalmából születik. Mindig válasz a mának.” A Nietzschéhez kapcsolódó meghatározása: „ Az, ami a műalkotás önállóságát adja: a szépség. Minden műalkotással valami új, egy dologgal több születik a világra.” És egy még rokonabb gondolat: „ Ha egyszer a világ össze is törik a lába alatt, a művészet mint teremtőerő továbbra is fennáll, és töprengő lehetősége marad újabb világoknak és koroknak. Éppen ezért az ember is, aki a művészetet vallja életfelfogásának, tehát a művész: a végső cél embere, ifjan lép át az évszázadokon, és mögötte nincsen múlt. A többiek jönnek és mennek, ő megmarad.” Majd: „ A műalkotás az a legbensőségesebb vallomás, amely egy emlék, egy tapasztalás vagy egy jelenség ürügyén nyilatkozik meg, és – a kiváltó októl elszabadulva – önmagában is megáll.” (kiem. Sz.E., Ver Sacrum, Hajnal Gábor ford.) És még konkrétabban, egy regényhősének szájába adva: „ Mert a vers nem valami érzés, ahogy az emberek hiszik, - érzelmeink elég korán jelentkeznek, – hanem tapasztalat.” (Malte Laurids Brigge feljegyzései, 1910, Görgey Gábor ford.) Annak bizonyítására, hogy mit és hogyan adott át ebből a tapasztalatból, és miként párolta szépséggé, álljon itt csupán az Őszi nap című (igen sokak által fordított vers) utolsó versszaka:

 

 

Miért írom?

2011-ben Kántás Balázs fiatal költő és irodalomtörténész írt egy Orpheusz című verseskötetet, amihez felkérésre írtam egy rövid kísérő szöveget. Azóta éppen tíz év telt el, és nekem át kellett gondolnom a korábban írt rövid tanulmányt, nem is elsősorban a terjedelméből fakadó hiányosságok, pontatlanságok miatt, hanem főként azért, mert Kántás Balázs több irányban is tovább gondolta fontosnak érzett témáját. Egyrészt hatalmas munkát fektetett bele a példaképnek és irányadónak választott Paul Celan életművének fordításába, értelmezésébe, a róla szóló szakirodalom feldolgozásába, - a szerzőről szóló tanulmányait tanulmányait 2015-ben összegyűjtötte „Vannak még dalok túl az emberen” címen, ami az egyik legfontosabb Celan-vers kulcssora, másrészt nem állt le a 2011-ben megjelent verssorozattal sem, hanem jelentős lépést tett előre a költemények hangvételének, céljának módosítása érdekében, miközben továbbra is követi a Celan-versek jellegzetességeit: a kezdősorok címként feltüntetését, rövidségüket, a megszokott költői nyelvtől eltérő keménységüket, zártságukat.

 

Az aureum saeculum, avagy a történeti és teológiai veritas metszete

 

A történeti és keresztény veritas között fenálló különbség, mint fentebb szó esett róla, a két fogalomnak immanens tartalmi magjában valamint a költőkhöz való relációjában nyilvánul meg. A történeti veritas esetében a költők materiájául szolgáló res gestáről van szó, mely az euhémerizmus elméletén nyugvó mitológiai interpretációt fedi le. Generalizáltan a költők ezt transfigurálják a múltban és e révén kreálják meg a mitológiai történeteket. Így egyfajta befejezett aspektus jellemzi szemben a keresztény értelemben vett veritasszal. Ez utóbbi, mint maga az elnevezés is determinálja, a keresztény tanokat, mint kizárólagosan elfogadható vallási elemeket jelenti. A keresztény isteni tan az egyes pogány költők opuszaiban helyenként manifesztálódik egy új keresztényi testis funkciót ruházva a poétákra. Ez a veritas-típus átlépve a múlt idősíkját hatással van a lactantiusi jelenre, affirmálja azt. A két veritas a Divinae Institutionesben azonban olykor összeér egymással. Ez a kontaktus érvényesül az aureum saeculum esetében is.

 

 

 

A költők feladatait, attribútumait, eszközeit és célját Lactantius nem egyetlen összefüggő szövegrészben tárgyalja, hanem argumentumokként funkcionáló exemplumok közé iktatva kiszólások és interrogatiók, néhol pedig exclamatiók formájában. Poétaképét tehát induktívan, azaz egyedi példákból általános következtetésekre jutva adja meg.

 

Lactantiusnál a poétaképnek alapvetően két aspektusa figyelhető meg:

 

  1. A poéta mint testis: A poéták műveinek egyes locusait az isteni tannak megfelelően interpretálja. Ily módon a poéta mint testis alakját tanúbizonyságul kívánja alkalmazni a művelt pogányság megnyerésének érdekében.

  2. A poéták mint transfiguratorok: Az euhémerista koncepció mitikussá alakulásának költői folyamatát tárgyalja, azaz a poéták transfiguratióját, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a res gestae-t, egykori királyok lényét és tetteit istenivé emeljék.

 

 

A korakeresztény hívek részéről az antik költészeti hagyomány mint a pogánysághoz tartozó elem a retorikához és a filozófiához hasonlóan1 jelentős ellenérzéseket váltott ki. A Római Birodalom és a kereszténység közt fennálló feszültség, a keresztényüldözések és más, a keresztényeket hátrányosan súlytó intézkedések tovább szilárdították ezt a meggyőződést. Lactantius ezzel a felfogással szembehelyezkedve a vallás szolgálatába állítva, nyíltan használja fel a retorikát, filozófiát és antik költészetet mint eszközt az isteni tan hirdetésére fő művében, a Divinae Institutionesben. Az opus második exordiumának2 tekinthető 5.1 caputban önreflexió formájában fogalmazódik meg Lactantius részéről, hogy milyen célközönség indokolja a pogány antik kultúra eme három ágának átvételét:

 

1. Nostros tamen confirmabimus, quorum non est stabilis, ac solidis radicibus fundata et fixa sententia. Nutant enim plurimi, ac maxime qui litterarum aliquid attigerunt. Div.Inst.5.1.93

 

A De ave phoenice az első olyan ismert keresztény költemény, amely az antikvitás költészetének tradícióját veszi alapul. Keletkezési ideje bizonytalan, de klasszicizáló jellegét és kripto-keresztény voltát figyelembe véve leginkább a keresztényüldözések idejére tehető.1 A klasszikus forma és tárgy egy mitikus madár, a phoenix2 történetét veszi alapul. Az antik irodalomban hagyományozódott fabula3 szerint a phoenix a keleti Arábiában élő egyedülálló és páratlan lény, amely halála közeledtét megérezve tömjénből és myrrhából, valamint más illatos füvekből fészket készít. Itt elégve testéből hernyó kel ki, amely felnőve korábbi myrrhába és tömjénbe behengerített testmaradványait Héliopolisba, a Nap oltárához viszi, majd visszatér Arábiába, s ötszáz év múlva újra megjelenik. A phoenix-motívum tehát az antikvitás ismert jelképe4, mely a keresztény kultúrába mint feltámadás- és Krisztus-szimbólum került be.5 A főnix-mítosz legkorábbi keresztény változata az I. Kelemen-levélben,6 valamint a Physiologusban7 jelenik meg.

 

A narratológiai vizsgálatok középpontjában a 20. század második feléig a szövegek álltak. Ezt követően a digitális tér és az annak hatására kialakult információs társadalom más médiumoknak, majd az intermedialitás lehetőségeinek is teret engedett, hozzájárulva ezzel a klasszikus narratív elemek transzformációjához.1 Ugyanakkor az irodalmi textusoknál alkalmazott narratív stratégiák más médiumok adaptációs alapjául szolgáltak, azaz a szöveg az intermedialitás révén egy másik formában született újjá a posztklasszikus narratológia jegyében. Az eltérő mediális terek más médiumfüggetlen narratívák kialakulását is előidézték, amelyek akár egy textuális kontextusban is napvilágot láthattak volna, és némileg napvilágot is láttak. Jelen tanulmány célja egy ilyen komplex narratív struktúra vizsgálata.

Ez a narratívatípus egy filozófiai elmélet alapjaiból képződött meg a posztnarratív formájában, amely a butterfly effect elnevezést2 kapta. Ennek a káoszelmélet alapjaira építő teóriának a lényege, hogy a véletlenszerű folyamatok, azok pozitív visszacsatolásai folytán, egy dominóelv hatású aktussorozat következtében messzire nyúló és hosszú távú hatást válthatnak ki az őket befolyásoló rendszerből. A teória megteremtője Edward Lorenz, a New York-i Tudományegyetem professzora 1963-ban alkotta meg tézisét. Ekkor a pillangó helyett még sirály szerepelt a reprezentatív kiindulópéldában.

 

Petőcz András A megvénhedt Isten címet, illetve ezzel együtt az (újabb versek) alcímet viselő verseskötete1 szintetizálja mindazt, amit a kiváló költő az elmúlt negyven évben a költészetről, és bízvást állíthatjuk, vele szoros összefüggésben az emberi létezésről megtudott. Az avantgárd felől a posztmodernen át érkezett, ezer arccal és ezer alakban megszólalni képes2, kétségtelenül sokoldalú és sokhangú, sokféle műfajt és lírai megszólalásmódot sikerrel kipróbált Petőcz legújabb líráját a kifejezett nyelvi minimalizmus, bölcs letisztultság és kinyilatkoztatásszerű, szentenciózus hangvétel jellemzi, amely elemi erővel tudósít a minket körülvevő világról.

Szintetizáló kötetét a költő egy Meditatív költeménnyel, afféle lírai programmal kezdi, ezt pedig egy bibliai, a Királyok könyvéből vett mottó követi: „Mikor pedig megvénhedt és megöregedett Dávid király, bár leplekkel takargatták be, mégsem bírt felmelegedni.” Ezt követően a kötetet három nagyobb ciklusra osztotta fel – cikluskomponáló képessége egyébként már szinte minden korábbi verseskötetében is megmutatkozik3 –, ezek közül első az Idegen tárgyak címet viseli, melyet legtalálóbban talán a külvilágtól, a szűkebb környezettő, illetve a félreérthetetlenül kelet-európai és magyar valóságtól való elidegenedés ciklusaként olvashatunk.

 

A kisebbségi társadalmi léthelyzet költői humanizmusa

 

Kapcsolódó tanulmány Jónás Tamás Önkéntes vak című verseskötetéhez

 

        Egy régi esszé újrahangszerelése –

 

 

 

 

 

 

 

Jónás Tamás, a kortárs magyar középnemzedék illusztris költőjének Önkéntes vak című, 2008-as kötetét nemrég Aegon Művészeti Díjjal jutalmazták. Habár idáig is kétségtelenül több kritika született a kötetről, úgy gondolom, szerző és műve még most, évekkel a megjelenés után, továbbra is megérdemlik az értelmezői figyelmet.

A kötetet végiglapozva szembe tűnhet az első oldalak egyikén feltüntetett ajánlás furcsa, paradoxont megfogalmazó ajánlás: „Istennek, ha nincs.” Ez az ironikus és paradox dedikáció már rögtön elindít valamit, a könyv legelején, ami később, a verseket olvasva válik egyértelművé. A kötet másik szembetűnő sajátossága, hogy nincs ciklusokra tagolva, a versek egymásután, mintegy kronologikus (?) sorrendben következnek, mint a lírai beszélő / költő monológjai. A kötetet szinte végig egyes szám első személy uralja, hiszen Jónás Tamás alapvetően alanyi költő, de talán, mivel sosem tagadott, sőt, időnként büszkén vállalt roma származásának is hangot ad, a költő lírája valamilyen módon képviseleti költészetnek is nevezhető.

 

 

A hagymaember 

Turczi István költészetének mélyrétegei

 

A magyar hagyma

„Du er ingen kejser; du en log.
Nu vil jeg skalle dig, kare min Peer!”

(„Dehogyis vagy császár, Peer; csak hagyma vagy.
S most, kedvesem, meghántalak itt.”)

 

Henrik Ibsen műve egy hatalmas, fantasztikus utazás története, egy filozofálgatásra hajlamos, önmagát kereső ember vándorlása. Peer, a munkát sosem látott, álomvilágban élő fantaszta, kevésnek érzi saját valódi világát. Álmai keresése közben önmagát keresi, de mindig visszaretten az evilági próbatételektől. Próféta lesz a beduinok között, császár az őrültek házában – s ezen élmények hatására rádöbben vándorlása értelmetlenségére, és hazatér. Otthon a megfáradt, megöregedett Peer előtt megjelenik a drámai költemény allegorikus figurája, a Gomböntő, hogy Peer rosszul sikerült életét beolvassza a „közös formába”. Peer kétségbeesetten bizonygatja, hogy egyedi, saját életet élt, nem illik bele az átlagba, de azt sem a trollkirály, sem az ördög nem hajlandó elismerni. Már-már úgy tűnik: a Gomböntő győzedelmesen belegyömöszöli Peert az olvasztókanálba, amikor régi szerelme, Solvejg bizonygatja, hogy az ő szerelme változatlan, mert szerelmének tárgya az maradt, aki volt. A Gomböntő haladékot ad. A felelőtlen életművész Peer nem teljesíti be sorsát, mert sem a halál, sem az élet felett nem ül diadalt. Sosem tud önmaga lenni: valahányszor megpróbálja, elébe áll Boyg (Hajdu Henrik fordításában a Nagy Púpos), és kerülőutakra tereli. Minden zsákutca egy-egy lehetőség az önkiteljesítéshez: minden zsákutcánál egy héj hull le Peer személyiségének hagymájából. A hagymahéjak lassan elfogynak, és Peer riadtan észleli, hogy legbelül semmi sincs, a héjak csak a semmit burkolták. Ibsen Peer Gyntje 19. századi norvég romantikus hős, a kudarc megtestesítője. Metaforáját, a hagymát egy 20–21. századi magyar költőre alkalmazni – nem blaszfémia? Könyvem egészében szeretném bizonyítani: a „magyar hagyma”, Turczi István mindannak az ellentéte, ami Peerről elmondható, és minthogy az ellenpólus a másik ellenpólussal világítható meg leginkább, úgy gondolom, az olvasó – és főként a költő – megbocsátja merészségemet.

 

 

 

A szenvedés méltósága

Bíró József: Tükörmáglya című verseskötetéről

 

 

Rémítő mélységekből emeli tekintetét szédítő magasságokba Bíró József ebben az 55.születésnapját ünneplő kötetben, amely életkor számára jelentősebb, mint a kerek 50, mert kezdetén és végén ugyanaz a számjegy áll: szinte sugallja a szimmetria kezdet és vég azonosságát, amely – talán bajelhárító – jóslat, szerencsére nem teljesedett be: a költő túlélte saját számmisztikáját (amit még a május hónap, - az ötödik!-  5. napja is megerősít). A költő a mágia, a számmisztika bűvöletében, 55 verset gyűjtött ebbe a kötetbe, amelynek enigmatikus címe egy rendkívül összetett világot fémjelez. Kezdet és vég egymást feltételező kettőssége a kötet  két pillére, melyek – Bíró Józsefre jellemzően – fordítva  keretezik a verstörténést, amelyet a  halál vezet be: a mottóként élre állított nekrológ ’56 mártírjait idézi a 30. évforduló alkalmával, és ebben a nekrológban a kötetegészre vonatkozó legfőbb kulcsszavak már együtt vannak: átkelni – az életből a halálba; a megváltó ...halál a bűn nélküli áldozatokat, akikért  „sírjaik sírnak” váltja meg a kíntól. A támadó „S ti!” azokat a gyávákat szólítja meg, akik tenni nem mertek, csak gyertyát gyújtani, s akik a kín arcait nem ismerik (7, a verseket a továbbiakban is az oldalszámmal jelölöm).

 

 

                             „az önarckép egyben világértelmezés”

 

                                     Orbán Ottó modern személyessége

                                   Gondolatok a paradigmaváltásról 

 

              A címként választott verssorban, amit A költő körülírja mesterségét című versből emeltem ki, Orbán Ottó egész életét és költészetét  meghatározó véleményt nyilvánít – véleményt mondok és nem vallomást, mert kinyilatkoztatóbb, törvénybe kívánkozóbb a lágyabb hangon intonált konfessziónál - , s ezzel céltudatosan megy szembe a posztmodern tömött sorú áradatával. Egyrészt tudatosítja, hogy igenis önmagáról ír, a személytelenséget megkívánó paradigmaváltás idején, másrészt közhírré teszi, hogy van értelmezése a világra (számára nem  veszett el a posztmodern által hiányolt Nagy Narratíva), s hogy ennek a narratívának egyik főszereplője ő, a költő, a másik pedig az általa  megélt világ, s hogy a kettő közti kapcsolat az egyetlen lehetséges módja annak,hogy megértsük önmagunkat és a világot („reflektálunk” a világra), a világ megértése saját életünkön átszűrve pedig  a legmagasabb rendű, ( a posztmodern teória  által elvetni, kidobni való ) személyesség.

 

A költő, akit csak jelenéseiből ismertünk

In memoriam Láng Éva (1925 – 2013)

 

 

Első jelenés: a meglepő

A legelvtársibb időben, az ötvenes évek első felében, nagy hivatástudatú, fontos elvtársak értekeztek éjszakába nyúlóan, gomolygó cigarettafüstben, kis csészéik alján beszáradt kávézacc, Marx-Engels- Lenin- Sztálin pedig figyelte őket.. Nagy feladatuk volt: minisztert kellett jelölniük a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium élére. Első számú jelöltjük egy alacsony, halkszavú, sűrű bajuszos férfi, aki előtt számokkal, geometriai ábrákkal telefirkált papírok tornyosultak. Magas homlokáról az izzadságcseppek sűrűn hullottak a papírhalomra.

Elmúlt éjfél. Hirtelen kivágódott a nap közben szigorúan őrzött, de éjszakára őrizetlenül hagyott terem ajtaja, és bemórikálta magát a Csárdáskirálynő Sylviája, habos tüllből és fényes szaténból művészien kreált alkalmi kosztümben, széles kalapjáról oldalra lefittyedt fácántollakkal. Az értekezlet elcsigázott résztvevői megbűvölten meredtek a látomásra, aki negédesen megszólalt:

- Az uramért jöttem!

A mondat ugyanolyan anakronisztikus volt, mint a jelenés öltözéke: az ott izzadó férfinak megszólításként elsősorban az „elvtárs” járt, kevésbé hivatalosan a „férjem”, de az „uram” egy olyan, letűntnek hitt világból szólt, hogy az ily módon megszólított azonnal hiteltelenné, megbízhatatlanná vált a többiek szemében. Az alacsony, bajszos, szemüveges férfi meghajolt asszonya előtt, aki karon ragadta és kivonszolta. A férfi otthon kezet csókolt a nejének. Sosem lett belőle miniszter.

 

 

 

 

A képek és hangulatok költője

Megcsendülő fehér, avagy Krúdy még egyszer átpörgeti a kalendáriumot

 

 

Szeretem azokat a címeket, amelyek előre utalnak az általuk megnevezett könyv tartalmára, jellégére. Érdeklődve vettem hát kezembe a kétrészes címmel ellátott kötetet. Számomra a Megcsendülő fehér egyértelmű színesztéziás kép, főként a századforduló tájékán élt impresszionisták, dekadentisták, olykor a szimbolisták kedvelt költői eszköze. A cím másik fele, a nyílt Krúdy-utalás a nagy írón és művein kívül valamiféle századfordulós, századelős, szecessziós hangulatot ígér - már a kalendárium szó is kissé ódon, patinás zengésű mai nyelvünkben. Ezért tehát a kötettől valamiféle fin de siécle - hangulatot, impresszionista képeket vártam. A cím nem csapott be. A kötet látszólag két világra bontható: egy képekből összeálló, valamiféle álom és ébrenlét határán mozgó világra, amely éppen a képek sokfélesége miatt nem homogén; mozaikszerű vagy még inkább kaleidoszkópszerű. A másik világ a hangulat világa, amely keserűségével, fojtottságával, időnként erősebb hangütéssel, robbanó indulataival egy állandósult, rossz kedélyállapotra, közérzetre vall.

Nézzük, mennyiben különül el ez a két világ, avagy mennyi kapcsolat van köztük?

 

 Ignoramus – ignorabimus

Kontra György és a teljes ember

 

 

– Új biológiatanárt fognak kapni – jelentette be osztályfőnökünk, Kovács tanár úr a hírt.

– Már megint – indult meg a morajlás az osztályban –, három év alatt ez a harmadik.

– Ne izguljanak, jövőre már nem tanulnak biológiát, úgyhogy új tanár sem lesz – mondta cinkos félmosollyal Kovács tanár úr, és betette maga után az ajtót, amely hamarosan, egy erélyes rántásra, újra kivágódott.

Alpakkaszürke öltönyben, fehér ingben és sötétkék-fekete csíkos nyakkendőben belépett Yves Montand. Vagy valaki, aki magával hozta a világsztár eleganciáját, jelentőségteljes személyiségének auráját. Ahogy felült a dobogón az asztalra, keresztbevetett lábbal, az is maga volt a hanyag elegancia. Orrhangon, raccsolva szólalt meg, akárha francia alteregója.

– Most azt kérdezhetik, mit keresek én itt? Elárulhatom: nem sokat. (Röhögés.)

Azért jöttem, mert összehoztam egy biológia tankönyvet harmadik gimnazistáknak, tehát maguknak. Még csak kísérleti állapotban van, annyi példányban, ahányan az osztályban vannak, és mielőtt véglegesíteném, ki akarom próbálni magukon. Igen, nem kell összenézni, nem kell sugdolózni: maguk lesznek a kísérleti nyulak. (Kollektív sértődés.)

– És miért pont maguk? Mert én a gimnázium legrosszabb harmadikos osztályát kértem, mert azon tudom a legjobban lemérni, hogy jó-e, amit írtam, hogy eljut-e a leggyengébbekig is. (Ezt is megkaptuk. Újabb morajlás.)

– Most pedig elmondom, hogyan zajlik majd ez a kísérlet. Én nem fogok a könyvből tanítani, se az anyagból, egyáltalán nem fogok tanítani, hanem óráról órára feladok egy fejezetet, és a következő órán abból, hogy ki milyen kérdést tesz fel az anyaggal kapcsolatban, látni fogom, milyen alaposan olvasta el. Ha olyat kérdez, ami benne van a könyvben, akkor az elégtelen, ha sikerül rámutatnia valakinek egy hiányzó gondolati láncszemre, kellőképpen ki nem fejtett magyarázatra, netán logikai hibára, az jeles. A sajtóhibák felfedezéséért piros pont jár. A téma: az ember biológiája.

 

 

                                                       Magyar Antaiosz

                   Gondolatok Konczek József Vogul szigorlat című kötete kapcsán



Kapcsolódások

A görög mítosz Antaiosza, a természet elemeinek, Poszeidón tengeristennek és Gaia földistennőnek a gyermeke, rettegett, legyőzhetetlen hős volt.: minden közelébe kerülőt elpusztított. Egyetlen méltó ellenfele volt csak, a nagyerejű Héraklész, aki a birtokában lévő testi erőn felül egy mélységes titoknak is tudója volt: tudta, hogy Antaiosz csak addig legyőzhetetlen, ameddig talpa a földdel érintkezik. Ezért küzdelmük közben igyekezett elszakítani Antaioszt a megtartó szülőanyától, Gaiától, és amikor sikerült felemelnie, Antaiosz erejét veszítve összeroskadt.

           Hogy mi köze Konczek Józsefnek, az ősi magyar múltat megidéző Vogul szigorlat költőjének a görög mitikus hőshöz? Természetesen az azonosítás egy olyan metafora, amelynek lényegét, létjogosultságá  a kötetegész  elemzésével lehet feltárni.

 

„Társak a Gondban”

                                        (Sütő András esszéi erdélyi írókról)



Különleges veretű és sugárzású stílusművészete, prózaköltészete, leíró, elbeszélő és értelmező esszényelvezete külön helyet biztosít Sütő Andrásnak még a magyar remekírók klasszikus sorában is. A gondolattömörítő stiláris erő megteremtésének olyan mestere ő, akinek sajátos kifejezésformáiból a nyelviség és a mondanivaló – szépség és igazság – hatása együttesen, egymást fokozva árad; s a sajátosságok éppen „a szép és az elkötelezettség, a szép és az üzenet” kölcsönhatásának energiáiban rejlenek. Az előadásmód érzékletes gazdagságához az atmoszférikusan fogalomkapcsoló és képzetsűrítő szófűzések, a bensőséges szemléletességet és a filozofikus távlatokat összehangoló mondatszövések, a köznapi, a népi, a természetes, a nemzettörténelmi, a kultúrhistóriai, a mitologikus, a vallási tudattartalmakat dúsan társító gondolati-bölcseleti fordulatok éppúgy hozzátartoznak, mint az emelkedett és a játékos, a retorikus és az anekdotikus, a tragikus és a humoros hangnemek, a fájdalmasan keserű és a vigasszal-reménységgel bizodalmas hangulatok – s mindezek időtlenné zamatosuló összetettsége. Az eddigi stilisztikai vizsgálódások sorát gyarapító továbbiak bőségesen tanulmányozhatnák ezt a szóképi, metaforikus, jelentéstani sokféleséget és sokrétűséget, plasztikus konkrétság és szivárványos elvonatkoztatás, elokvencia és eufónia változatos összefüggéseit, kutatva a kristályossá gyöngyözött szentenciák, az életbölcsességgel és létderűvel melegített emberiességet árasztó elmélkedő futamok, a mélységesen személyes és közösségi sorsproblémákra rávilágító igazmondások artisztikus varázsának titkait a nyelvi matériában és a nyelvfölötti szférákban. Lehet, hogy későbbi, az ezekbe az alkotásokba foglalt élet- és műveltséganyagtól már csak távolodó olvasónemzedékek számára éppen ezek a szuggesztív stílushatások válnak közvetlenül és elsődlegesen megragadóvá és megigézővé, így irányítva a figyelmet a bennük revelálódó létgondokra és üzenetekre. Azokra a jellegzetes erdélyi, kisebbségi és egyetemes magyar sorskérdésekre például, amelyeknek emberi, erkölcsi, lelki, érzelmi, szellemi jelentőségét másfelől viszont éppen a művészi beszéd minősége képes oly megrendítően árnyalni és kitágítani. Így szövetkeznek „a szavak nagyfejedelemségének” benépesítői, örök emberi és művészi értékek képviseletében a nyelv önkijelentő létigéi és a létezés rejtelmes nyelvjelei: mondathajlatok sorsigazságai.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal