Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Szepes Erika: A szenvedés méltósága – Bíró József: Tükörmáglya című verseskötetéről

 

 

 

A szenvedés méltósága

Bíró József: Tükörmáglya című verseskötetéről

 

 

Rémítő mélységekből emeli tekintetét szédítő magasságokba Bíró József ebben az 55.születésnapját ünneplő kötetben, amely életkor számára jelentősebb, mint a kerek 50, mert kezdetén és végén ugyanaz a számjegy áll: szinte sugallja a szimmetria kezdet és vég azonosságát, amely – talán bajelhárító – jóslat, szerencsére nem teljesedett be: a költő túlélte saját számmisztikáját (amit még a május hónap, - az ötödik!-  5. napja is megerősít). A költő a mágia, a számmisztika bűvöletében, 55 verset gyűjtött ebbe a kötetbe, amelynek enigmatikus címe egy rendkívül összetett világot fémjelez. Kezdet és vég egymást feltételező kettőssége a kötet  két pillére, melyek – Bíró Józsefre jellemzően – fordítva  keretezik a verstörténést, amelyet a  halál vezet be: a mottóként élre állított nekrológ ’56 mártírjait idézi a 30. évforduló alkalmával, és ebben a nekrológban a kötetegészre vonatkozó legfőbb kulcsszavak már együtt vannak: átkelni – az életből a halálba; a megváltó ...halál a bűn nélküli áldozatokat, akikért  „sírjaik sírnak” váltja meg a kíntól. A támadó „S ti!” azokat a gyávákat szólítja meg, akik tenni nem mertek, csak gyertyát gyújtani, s akik a kín arcait nem ismerik (7, a verseket a továbbiakban is az oldalszámmal jelölöm).

           A tényleges első vers már valóban  a születés verse, erről a dátumcímből értesülünk, ( s milyen fájdalmas fintora a sorsnak, hogy a kötet megjelenésekor még élt a mottó ajánlottja, Nagy Gáspár, akinek azóta bekövetkezett halálával ez a születés-vers is dualisztikussá vált.) E rövid beköszöntőben nyoma sincs  más  költők kötetkezdő  hetyke öntudatának, hanem az európai  sorsról számot adó japán haikuban  - keleti és nyugati kultúrák szintetizálása  Bíró költészetének különleges sajátossága -  bosszuló ISTEN fogadja az éppen  magyarnak megszületőt, aki számára ily módon nincs megérkezés, mert nem hazába születik. (9) Így utal vissza a kezdő ’56-os versre: ahol áratlanokat gyilkoltak le, ott nincs haza.  Az eltorzult jelenből fordul vissz a múltba  mint XXI. századi utód, aki számára Kassák nikkelszamovárja  „szűz”, tehát egy tisztának vélt és sokak által elfogadott kassáki eszmerend szimbóluma, míg Bíró szellemi termékeit tűzre vetik, hogy legalább melegedni lehessen mellettük. A szabadverset író Kassákról a legszigorúbb szabályok közt tartott európai versformában, a szonettben, annak is egyik ritka válfajában, a sonettus continuus-ban, a 4//4//4//2 tagolású strófarendben ír, mintha a formával is jelezné: ez nem a forradalmi szabadvers világa. A nikkelszamovár mellől hiányzik állítmánya, a repül, hiszen  a repülés szabadsága már a látvány, a jelenség szintjén sem létezik. A születéssel tehát nemcsak  az élet kezdődik meg, hanem mindennek a romlás, s az ezzel együtt járó szenvedés is.

 

Szenvedés

Kettősségként vonul végig a földi világ és a költő (időnként  egy többesszám első személyben megfogalmazott, de nem konkretizált – csak a verstörténés folyamán tisztázódó – közösségének) lényegi összeférhetetlensége is; a földi lét mindig alantas („rothadt avar”), a költő (és közege) „széparcú”, aki(k)nek  „túléltető -  lélegzete „ fölfelé  törekszik”:  fáklya - sorsként  ( a lángoszlop – vátesz költő modulációja!)  „zord égre lobban”. (18) A magyarként megélt vigasztalan sorsot  máskor, mások is megélték: „ egy franciának” címzi egyik versét, amelyben saját magyarságát helyezi bele egy olyan állapotba („foglyoknak foglya”), ami a „franciának” szóló ajánlással együtt nyilvánvaló  intertextus  a „szenvedő misztikus” (Radnóti Sándor szava), Pilinszky versével. A jelzett létállapot, a „foglyoknak foglya” egy francián keresztül vonatkoztatható a magyarságra, de Bíró egy szemantikán túl, stilisztikai utalással segíti az azonosulást: a „foglyoknak foglya” első verses nyelvemlékünk nevezetes figura etymologicá-jának  átvétele. Közben feltűnnek az európai kultúrkör más híres legendái: a „vízre írt ígéret” miatt háborgó Catullus, a homokba rajzolt geometriai ábrái eltiprása miatt jajongó Arkhimédész: más-más korok nagyformátumú szenvedői.

A konszolidáció évei egy  szép képben, „ kondenzált felhőkként húznak Keletre” az égen, miközben  „meggyötört álmaink” földhözragadtan „alant” maradtak. Az ég felé indított harangszó is „eltéved”, és leszáll a földre. (20) FALANSZTER-ben élve „gyónunk....gyónunk...kifulladásig”. Mintha a gyónás valóban felmentene a bűn alól. Felmentést nem hoz, csak feledést a „vágóhídi pálinka - bűz”. (20) Az „éljük túl az életünket” és a „csak ezen legyek túl” ismerős mondatokkal  végigkínlódott életünk képei sorolódnak, a nyomor, a lealázottság, a kétvilágköztiség („INNENTÚLI-szél...ONNANTÚLI –szél”) okozta depresszió, a lélektől lélekig ható  szót lehetetlenné tévő zaj, árulás, káromkodás, az életuntság fáradtsága – mindebből lenne hivatott visszahozni az élhető világot a „közös éneklés”, ami „visszaénekelhetné „ az otthonosságot a „vétlen öregeknek”, „lelenceknek”, az „új hazában hazátlanoknak” . a történelem jelen fázisában élőknek. (21)

       (Rendkívül  érdekes, külön tanulmányt érdemlő korjellemző a közösségi érzés nosztalgiájának, sőt szükségletének  metaforizálása a „közös énekléssel”. Az általam vizsgált szerzők közül Ladányi Mihály, Petri György, Körmendi Lajos, Varga Rudolf és egy esetben Várady Szabolcs is visszabűvölné az elveszített közösséget a közösen énekelt dalokkal.A dalok minéműségét  nem lehet konkretizálni, a kollektíva hívó-vonzó ereje a pontosan körülhatárolható.)

E közös történelmi kor kollektív szenvedéseit  átéli a költő, csupa feketét, füstöt, fénytelenséget, sötétséget észlel, és a közös szenvedés megtermi a személyes gyötrelmeket is, amelyek egyre  súlyosabbak: „árnyékomra vetülő árnyad nőttön nő” (27). A saját életben „megszerzett” szenvedés, a betegség, átkelés a halál felé: a halálnak éppen átkelés-jellege teszi lehetővé, hogy  beletörődéssel vegye tudomásul. A BÉKE címet viselő vers oszlopba tördelt szótagjai kihívóan magasodnak-egyenesednek, egyáltalán nem árasztanak nyugalmat, derűt, hanem tárgyilagosan közlik a betegség jellegét, folyamatát. Az oszlop kopjafa-reminiszcenciáját a betűk karcolta ornamensek sugallják. (29) S hogy mennyire egyenértékűen sújtja Bírót saját, halálos fenyegetettsége és az ország állapota, arra a legmeggyőzőbb példa, hogy a MAGYARORSZÁG...MA című  vers egy ismeretlen csecsemő  teteme fölé állít hasonló „kopjafát” (36). A minden emberi gyötrelem paradigmájává lett krisztusi sors teljesíti be a szenvedéstörténet stációit: az ECCE HOMO vers szereplőjét általánosító második személyben  szólítja meg Bíró, egyesítve ezáltal  a Krisztus-képzetet és a mindenkori szenvedő embert: „ mint sebről-lerohadt ...-/-...// szikkadt -  kötésről ...vérrögöt - // mohón...habzsolod - / - falod // - ... – tömöd ...magadba ...// a megszentelt ...telihold – ostyát...” (39) Az ostya telihold-metaforája nem csupán alaki hasonlóság alapján generálódott, hanem a holdnak az emberi sorsot jelképező buddhista szemléletéből is fakadt. A telihold a magával megelégedett, önérzetes ember szimbóluma. Áldozati ostyává válása, teljességének megtörtsége az egészséges élet elpusztulását, az  emberi lét megszűnését jelenti. A krisztusi halál – minden emberi élet pusztulása. Ezt a verset egy káprázatos nekrológ követi, amely a természeti képek fagyosságával utal az emberi élet megszűnésére, miközben érzékelteti, hogy az elhunyt  magával visz valamit  egy másik emberből, megfosztotta társát önmagától. „fagyos földbe visszaforognak a vágyak” – mondja Bíró jelen időben, a még létező vágyakról. És az egész  vers szüntelen lebegés a már mozdulatlanná dermedt halott volt életfunkciói („légbuborék – zárványok”) és az utána sóvárgó ember még teljes készültségben működő testi megnyilvánulásai között, amelyek e végső felfokozottságban, túlfeszítettségben  eljuttatják a gyászolót az érzelem konvencionális szervének, a szívnek a „megszakadásáig” (40).

           Az enigmatikus BABEL vers több szinten is betetőzi a kollektív szenvedést. Jelképezi – már tördelésével is – a bibliai torony minden emberi feszültséget, meg nem értést, örök háborúskodást indukáló fenyegetését, az istenkísértés –a kollektív erővel az ég felé törés – meghiúsítását, büntetését, aminek  következtében  a maga csonka megvalósítatlanságában mindmáig jelképezi az összefogás képtelenségét, az emberek közti megértés lehetetlenségét, a „lélektől lélekig hatoló szó” örök hiányát. Minthogy magyar nyelven szól – idegen ortográfiával, jelenti a magyar és magyar közti feloldhatatlan ellentéteket is: egy nyelven beszélünk, de mégsem („ost heesem eet von aw boy”);s végül a magyar nyelv háttérbe kerülését, elsivárosodását, évszázados visszavetettségét a bántóan kiharsogó angol szöveg mögött. Az angol szöveg hibátlan. Azt tudjuk írni is és olvasni is. (59) S a szenvedés végső, már-már meghaladhatatlan foka a halál előtti magány, mely a kötet utolsó előtti verséből süvít ki:”...nincs...ki(k)-től ...elbúcsúznom// - ... -/ - ---------------------------------:// kanálisba...kéne ...fojtanom...magam’...!” (67)

                A közös magyar sors miatt érzett fájdalma elsöprően kerekedik felül a saját életben megélt betegségen, keserűségen. Míg a személyes kínok  - a végzetes kór – leírására, egy puszta  tényközlésre mindössze egyetlen verset szán (BÉKE, 29), addig történelmünk súlyos csapásai  vissza-visszakísértenek a kötetben, természetesen Bíró sajátos szimbolikájának, avagy éppen a szó szemantikai elkülönbözésével operáló módszerének megfelelően. A felületen sakk-játszmának feltüntetett  HUSZÁR...VILÁGOS verset (12) a KIRÁLY animális megjelenítése, mohósága  (zabál – bagzik – zabál) leplezi le: nem a sakktáblán feszül szembe egymással  a futó (=huszár) és a király, hanem valami jelenbeli társadalmi képmutatás, művészetelméleti szófacsarás  („témagazdagságban esztétikai  minőségben”) jelzi, hogy vészhelyzet van, valami olyan, aminek a felszínre törése egy márciusi vasárnapra várható, emlékezésül arra a hajdani esetre, amikor  a HUSZÁROK  VILÁGOSnál  végleges vereséget szenvedtek. A kötet feszes szerkesztésére jellemzően ez után a vers után ismét annak a Nagy Gáspárnak ajánl egy verset Bíró, akinek a kötet elején az egész szenvedéstörténetet ajánlja, és ebben a szabadság helyett a  SZABVÁNY-SZABADSÁG-ban létezés szörnyeit vetíti fel: „savanyú-sokadalom... - // DÖGKESELYŰ CSIPEGET...// A fő- PÁSZTOR ...FÉSZKÉBŐL”. Bíró számára a legfőbb ellenség, a leginkább gyűlöletre méltó az az ember, aki a mindenkori főpásztorok körül sürgölődve gyűjtögeti össze a tőle lehullott morzsákat (13). A SZÜNETLEN  (14) egy archaikus magyar gondolatalakzattal, a közöléssel (lényege, hogy egy szó egyidejűleg állítmánya a megelőző ill. az őt követő mondatnak) hozza tudtunkra, hogy a penge kézben van, és vagy a nyakat vágja el, vagy az asztalon fekvő kenyeret. Mindezt – nehogy magunkra vegyük – japán haikuban.

              Közös sérelmeink módszeres feltárása közben egy szabálytalan nekrológ következik, TERC címen (műfaját azért nevezem nekrológnak, mert Hervay Gizella emlékének szól), és a verstörténés fokozatosan jut el a költőnő halálának valószínűsíthető okáig: ahol a csahos szentek ganajbűzös sátraikban emberhúst adnak-vesznek, ( ahol szentek bonyolítják az emberkereskedelmet), akik alvilági lények sürgető megrendelésére készülnek a műalkotások, ott a „tarkón-lőtt madár-dal... zuhan” és „  szemünkre fagy országos jégeső” – e gyönyörű képpel siratja Bíró a magát vissza nem vártnak érző, öngyilkos halálba hullott, keserves sorsú költőnőt (15). A Hervay-emlékverset követő költemény már a következő tematikus csoporthoz, a halálversekhez tartozik (lásd később), de a nyugatról-keletről hangzó halálharangzúgás a vészterhes hangulatot egy Hervay-intertextussal is megerősíti: „szégyenszemre ... egymás-büdös-húsát tépve / - ... – nyüszítünk ... --------------------: költők, szól Bíró (16), a célzott intertextus Hervaynál az erdélyi magyarság szenvedése: „egymást tépjük tehetetlenség áldozatai”.

             Országunk kollektív hiányvilág, összegzi a költő, tartománynak nevezve a hazát, amely tartomány létállapothatározója: „kifosztva” (31).

 

Halál

A szenvedéstörténet – és ezt nemcsak az Újtestamentumból, hanem a nála korábbi misztériumvallásokból is tudjuk – a halál felé vezet. A halál – jó esetben – a megváltáshoz. Az ország általános sír felé tántorgása ( MAGYARORSZÁG ...MA,36) hívja elő azt a kis ciklust, amelyet Hermann Nitsch nevével vezet fel: MEGVÁLTÓNK-ról esik benne szó, aki most éppen „éber”, tehát akcióban van, de nem a megváltások fáradozik, hanem vérének „felhörbölésére” serkent, ami nem az elfogyasztott áldozati borból vált vérévé, hanem az emberiség totális öldöklésének vértengere. A  megváltás tehát gyilkossággal kezdődik (37). A mini-ciklus következő darabja (CONSUMMATUM EST, 38)már a végső zarándoklatra készít fel, ami nem Krisztus keresztvitele stációinak felel meg, hanem a dermesztő halálfélelem sokkja fokozó felsorolással, ez beletorkollik a bekövetkező halálba, ami itt nem más, mint sötétség, agyag és föld. Sehol a megváltás fénye és a lélek kiáramlása. Az ECCE HOMO (39) még nem a halálban felmagasztosult Krisztus, akivel kapcsolatban ez a kijelölés született (Pilátus szavai János 19,5), hanem az éhező ember, aki minden ehetőt-nem ehetőt magába töm („telihold-ostyát”). A mohó evés nem a krisztusi mítoszkörhöz kapcsolja a zabáló embert, hanem inkább visszautal a Pilinszky-felidézésre, a Francia fogoly-ra (19). Ezt az ösztönlényt betemeti a fekete föld, hiába az érte adott júdáspénz és a keresztre rögzítő szögek: mindennél jobban gyötri a földi éhség. A szenvedéstörténetet a továbbiakban sem Jézus éli át, hanem az Ember, a szerelmét-párját szívszakadásig gyászoló férfi (40), a többiek kínjának megéléséért önmagát lángoló szurokba merítő, megnevezetlen Másik ember, aki alámerülve a kínba, elindul az imaginárius világ felé (41). Érezzük, hisszük, hogy ebből a mélységből már nincs felemelkedés. Egy korábbi vers a kötetben (18) mintha magasba emelné a fájdalmat („gyötretésünk  lángja rálobban zord égre”), a megváltás elmaradásáról hírt adó további versek ezt a felemelkedést nem engedik. Fokozódik a személyes kín, s hogy a költő elviselhetővé tegye, eltávolítja, harmadik személybe teszi át a versalanyt, aki a test minden kínjával terhelten próbálja mérlegelni: van-e még esély az „átkelés”  után a  „megérkezésre”. (42)

            Ez a vers a kötet mélypontja. Itt vall a költő elmondhatatlan fájdalmairól, itt kezd el kételkedni a felemelkedésben. „Zsilett-vékony fugákon” szivárog be a fény ebbe a fájdalmasan sötét alvilágba. Hatására a költő látni kezd: summázza életét, számba veszi kudarcait: „nincs mit megköszönnie”, - és miközben lepereg előtte saját múltja, az idő örökös körforgásának szele kezdi melengetni, s bűvöli világra költészetének egyik legszebb strófáját, amelyben a négy évszak leteltével már „hamva sincs az időnek”, az időtlenség az őt magába morzsoló fekete földben folytatódik, ahol a nem fokozható  mélység ad erőt a kimondhatatlan kimondására : „ barokkos-tavaszból ...rekkenő ...szenvedélyes-nyárba ... / dallamtalan ...dér-ütötte-őszből ...ebordító-télbe -/ hamva-sincs-idő parázslik ... majd ...föld-fekete-ajkán.../ mire kimondható lesz ...ami onnanról...kimondhatatlan...” (43).A kimondás – a szó mágikus, apotropaikus (bajelhárító) erejét is segítségül hívva – meghozza a nyugalmat, a megbékélést, ami beleolvad az egyetemességbe, s ez egyenlő a „ szeplőtelen kezdettel”, azaz a megújhodással, az újjászületéssel .Ez nem a krisztusi megváltás-gondolat.  Ez annak a Bírónak az univerzumba simulása, aki tudja, hogy „módosított visszatéréssel”, a görög panta rhei és a keleti örökkévalóság-tan egybeötvözésével minden  körbeforog, azonos magával és mégsem azonos. Azonosság és különbözés Bíró világrendjének alapja, s a „módosított visszatérésben” korábbi önmagára visszatekintő eltávozott – aki elveszíti tükörképét, azaz testi megnyilvánulását – „világszép halottnak” láthatja magát, hiszen megfosztatott minden testiségtől, a testnek az idő okozta romlásától. Ez a „világszép halott” már „harmóniarendbe zárult”, átkerült egy másik dimenzióba.  Ez a „harmóniarend” – a költő következetes szerkesztésének köszönhetően – a következő ciklus címe.

 

Átkelés a bardón keresztül

Az első átkelés a kötet élén (7) az életút megtétele, az átkelés az életből a halálba. Ez a második átkelés (amelyet egy mini-ciklus fog ívbe: növekvő számú csillagok helyettesítik a verscímeket) egy Európán kívüli kultúra és vallás – a tibeti – hitvilágának szerves része: a Bíró által magáévá hasonított bardo, az a létállapot, amelyben a halált követő 49 nap folyamán („hétszer-hét –halál”, 51) a bla, az elhunyt életereje tartózkodik. Az ötszínű szivárványban megszentelt bla az égben teszi meg útját, csendben és vakságban, az újjászületés során megismerhető igazságért. A szanhárának, a lélekvándorlásnak a végén felragyog a transzcendens ősfény, a megvilágosodás, ezt követik  az értelmezést váró víziók, amilyen  pl. az a  Bíró-vers, amelyben „világszép halotti lelke” (44) a mélységekből  („káposztáshordód mélyén”) emelkedik „fehér- szantállal körbeszórt zsámoly mellé” (47), ahonnan egy látomásszerű jelenés, a kristálygömbben feltűnő halálmadár emeli fel, s e ponton olvad egybe a mini-ciklus három darabja azáltal, hogy a versek zárósorait össze kell olvasni: „haragvó gyöngybagoly” (*) „emeli röptödet” (**) „ Aum Ma Ni Pa Dme Hum” (***), a végső tudásig, mely szerint „a drágakő a lótuszkehelyben van”. A hat szótag a Tibeti Halottaskönyv  imazáró varázsmondókája, amit akkor mormolnak a holtak  árnyai, ha nem sikerült még végigjárniuk a hatfokozatú szanszárát. (Nem mindenki teheti meg a lélekvándorlás teljességét, ha valaki valahol megáll, ott születik újjá.)E misztikus átkelés során túlvilági jelenségek tűnnek fel, számmágiával telik meg a titkos tanról hírt adó szöveg  és a „ teknőspáncélból mesterremek talizmán, ’melybe nyolc ősjel rejtetett” (48), megtisztulván ébreszteni lehet a  titkos tudás fényútját. Az út megtétele közben a versekben megnevezetlenül, de jelen vannak a dharmák, a lételemek (föld, víz, levegő stb.);föld: káposztáshordó mélye, zsámoly; természeti elemek: holdkő, virradat mint látvány és mint  napszak; ég: vattahabos felhőtenger, fényút. Az Én ezen elemek folyamatosságában létezik, a lételemek pedig csak az Én révén  nyernek megtartó szubsztrátumot: különös, misztikus keveréke ez az anyagelvűségnek és a szubjektív idealizmusnak. S ha nem sikerül a fényút  ébresztése, a bla sorsa a „hasztalan igyekvés”, amelynek negatív eredménye a „semmit...semmit...semmit ...sem” megtudása, akkor újra kell indulni, és el kell mormolni a hat szótagos imaformulát. (49)

             Az út megtétele megtisztulással jár: a földi vér szennyét  a felhők párája mossa le a lélekről (49). Hang sem hallik („ légbedermedt üvöltés”,52 ). A fényjelenség (ősfény) epifániája után – a vakság megszűnésével – színes víziókat lát a költő: a földre visszanézve a skarlát nap kontrasztját a fagyott, fehér gerlékkel ( 50). Élesedik a fény, amit Bíró, racionális hajlamát követve, „továbbít” a transzcendens világból a földre, hogy világosságánál láthatóvá váljanak a világi gazságok; a fényjelenség megjelenése közben a hang nem tér vissza, mivel „isten csendje mindörök’”- e keleti misztikával szőtt képek most nem ellenpontként, hanem stilisztikai azonosulással  tankában elevenednek meg. (53) Panta rhei – zengeti vissza a görög filozófia máig hihetetlenül korai dialektikáját, s olvasztja egybe a magyar olvasó előtt ismeretlenebb buddhista lélekvándorlás-tanával, Európa és Ázsia misztikus kommuniójaként: „ halál – utáni – kezdet „ ( s tartsam-e véletlennek, hogy a kezdetet és véget egymásba hajlító vers éppen a misztikus 55.oldalon olvasható?).

          Az univerzumba való teljes beolvadáshoz a NON  FUI / NON  SUM  váratlan fordulattal a krisztusi megváltás-képzetet is társítja: „a világ minden teremtménye... gondjaimra bízva ... mégis...” (56). S mintha innen megkezdődnék a reinkarnálódott új élete ugyanazokkal a jelenségekkel. „(ál)-- arcaidat ismét felöltvén/ ...újólag ráismersz.../ minden fájdalomra- -:-  ... minden...szenvedésre.” (57)

         Ha Bíró szűk látókörű, kizárólagosan transzcendens gondolkodó volna, itt fejezte volna be a kötetet. De nem az. Fájdalmas szavak szólnak ezután a tudomásul nem vehető elmúlásról, -hiszen újra elkezdte ugyanazt az életet, „módosított visszatéréssel”, tehát ugyanolyan fájdalmai lesznek -, a halál névtelenségéről, az „ örökös éjbe zuhanásról”, és ismét elkezdődnek a földi létet elviselhetetlenné tévő nyomorúságok is: a kukázás, az értelmet pusztító italozás, mert „ ez az év is fenemód aszerint megy...mintha  tavaly” (58), kiújul az éhezés is  (61).Ebben a „módosított visszatérésű” életben  magasodik a BABEL, amely a magyar nyelvet nem értő magyarról, a testvérharcról mint legfőbb bűnről tanúskodik (59),  az archaizálás-jellegű torzított írásképű Babel-t egy valóban „titkosított” költemény követi, amelynek alakja immáron harmadszor kopjafát formáz, mintha valakinek a haláláról csak 85 év múltán szabadna tudnunk  ( s hány ilyen „titkosításról” tudunk?, 60). E „módosított visszatérés”, az újban folytatódó régi, adja A KONTINUITÁS  GYÖNYÖRÉ-t, , az ismétlődésben a felismerés „örömét”: a megismétlődő vörös fényt, a mesevilág lealjasulását (élemedett, leszázalékolt tündérek, tejjel-mézzel folyó Kánaán helyett „mézzel-tejjel dúsított tócsákat”, 62), a videokazetták rémületes világát (63).

          Bíró tudja, hogy meg kell halni. De ha már elkerülhetetlen – és ettől olyan emberi az ő világa -, akkor legyen szenvedés nélküli, infarktusból eredő halál inkább, mint – és itt szinte sajnálja az ember a gyönyörű képet a haláltól – „ a rák-rothadás mocskos / ...naptárt-pergető-szeszélye...”, időhúzása (64).És a végső számvetések: mi volt a jó, a szép, mi volt a lealázó, a rút (utóbbiak: légszomj, csapdák, folyosók, mimikri, hatalom) , és főként  a HALÁL (65), ami akkor következik be, ha IMMÁR’ ...M ND N ...MINDEGY, mert „...nincs ...ki(k)-től ...elbúcsúznom...”(67).

 

Megváltás

Habár a kötet beköszöntő verse, ami – nem jelentőség nélkül – halottak napjára készült, felmutatja azt a három kulcsszót, amelyek köré szerveződik a kötet, a magasságot (szél, festett ég), az átkelést és a megváltást („megváltó golyó-halál...bitófa”,7): a versek a legkevesebbet az általunk legfontosabbnak gondolhatóval, a megváltással foglalkoznak. 1956 mártírjait csak rabságukból váltotta ki a halál, de semmiféle túlvilági megváltás nem lehetett osztályrészük – feltehetőleg nem is erre tartottak volna igényt -, csak „jeltelen sírjaik...sírnak” – e helyen az egyalakú szó kettős értelmű használata nem posztmodern szójáték, hanem emlékük, utóéletük, mártíromságuk leszűkítése egyetlen szótőre, hiszen kultuszuk is ebből az egyetlen tárgyiasult emlékből állt 30 évig. A születést átokként megélő költő megérkezése a világra nem valódi megérkezés, mert nem hazába születik, így innen a hazátlan hazából távozása lesz majd megváltás (9). Krisztus születését sem úgy gondolja el, amiként azt a Biblia leírja; Bíró apokrifjében  a Szűzet nem angyal lepi meg álmában, szülöttét pokolra meneszti,  élete-halála fölött a döntés Istené, s a meghalni induló Krisztus József Attila szavával („szoktatom szívemet a csendhez”, és „A békességet szétosztja az este, /Meleg kenyeréből egy karaj vagyok”) készül egy részleges megváltásra: „ KENYÉRRÉ lehessek” (17). A Krisztus-József Attila kettősportréhoz így kezd csatlakozni  harmadikként Bíró, aki a megváltást soha nem a maga számára igényli, hanem az elesettek számára követeli , mozdítaná elő. Krisztusként mondja sorsáról e honban: „ Az én országom nem jön el”: Krisztus nem tudja kiterjeszteni kegyelmét Magyarországra, Bíró pedig sosem lesz abban a helyzetben, hogy ezt mondhassa: „ Ez az ország az én országom.” (27) Hermann Nitsch-csel együtt feléleszti a Megváltót, de ez a Salvator mundi inkább vérszívó vámpír, mint szelíd békességosztó (37).

             Európai-keresztény gondolatvilága szerint nincs megváltás, se egyéni, se kollektív. Feltehetőleg ennek következtében keresztény hite meginog, sőt, megszűnik, bár bűntudata van emiatt: az egész kötet utolsó oldala egy képvers, amin a „hiszekhiszekhiszek...” horizontálisán átlépő alak függőleges tengelyét egy vertikális betűsor követi, a „nem hiszek” betűiből. A vízszintes-függőleges betűsorok egymást metszése nem képez keresztet, inkább egy koordinátatengely-rendszert, amelynek terében az órafejű – tehát a múló idővel együtt arctalanná vált –  költő-főhős egyensúlyoz, hit és nem-hit, lét és nem-lét között (71).Keleti bölcseletei úgy tanítják, hogy a „ hitvány földi sors” – ami négy évszak, kerek egy esztendő, azaz kerek egy élet  eltelte után – nyugalom, megbékélés, „egyetemes - / - szeplőtelen-kezdet” jön, azaz a „megújhodás”. Ez nem azonos  a keresztény megváltás-hittel, amely szerint Krisztus eljövetele egyszer s mindenkorra megváltja a bűntől a világot; ez egy racionálisabb tan, amely csak engedélyt, lehetőségeket ad újabb és újabb élet-kísérletekre.

            A remény, hogy újabb élet-lehetőségeket kaphatunk, könnyebben elviselhetővé teszi az evilági siralomvölgyet. Az idő rohanását siettető ember lemond a jelenéről, amit nincs értelme megélni ( HATÚLÉLEMAMAINAPOTÉSMEGÉREMAHOLNAPOT, 21); „tegnapmaésholnap ......- örök-ágrólszakadt”, 24), az IDŐUTAZÁS vers egésze, amelyben a jelen szörnyűségeinek okait a múltban találja meg (28). A tibeti buddhista megváltás-tan lényege a dharmákra (lételemekre) vonatkozó elmélet, amely abban különbözik a kereszténységtől ( és az iszlámtól is), hogy a létezés összes folyamatát racionális szigorral vizsgálja, és igyekszik e folyamaitok oksági kapcsolatait feltárni. Minden másnál jobban hangsúlyozza a világ összes jelenségének múlandóságát, szüntelenül hangoztatja, hogy a földön és az égben minden egyaránt szenvedéssel teli, mert törvényszerűen tovatűnik. A létnek ezzel a pesszimisztikus szemléletével azonban soha felül nem múlható optimista  hitbeli meggyőződés áll szemben: az az elképzelés, hogy a szenvedés legyőzhető,  hogy a jó erősebb a rossznál, és hogy létezik az örök boldogság nyugalmának állapota, amelyben a szüntelen ide-oda tévelygés teljesen és mindörökre befejeződik, amikor egy lény, végtelenül sok , időtlen idők óta egymást követő létformáinak végén, számos visszaesés és ismételt felemelkedés után, végül eléri a tökéletes szenvedélynélküliséget, s ekkor a világban való vándorlása véget ér. Bírónál efelé az abszolút nyugalom felé mutat a még az átmenet fázisát  megjelenítő, sötét és fénylő közti, kiemelt jelentőségű verse, az ÁRNYÉKHATÁR (43), majd a végtelen csendet árasztó, mindig a szépség epifániájában tündöklő tájképei, a megvilágosodás utáni állapot versei (50, 51, 52).

           A szépség esztétikai minőségének felkeltéséhez Bíró alkalmazza a misztikában különös jelentőséggel felruházott szimbolikus színeket ( a vér vörösének és a fagy fehérségének ellentéte az élet és halál világa közti áthidalhatatlan szakadék, a föld feketesége a már lelkétől elhagyott, puszta anyaggá vált test  befogadó szubsztrátuma, 10); tárgyakat  ( a tükör kiemelt fontosságára már a kötetcím felhívja a figyelmet; a FLUXUS performance-ában a művészt a földi világtól az  imaginárius tükör  emeli el, 41; a halál beálltának biztos jele, ha a halott elveszíti tükörképét, 44).  Ismeri Bíró azt a hiedelmet is, miszerint a lánggal – gyertya, máglya lángja – megvilágított személy képmását a tükör magába fogadja, elnyeli, majd onnan rituális kézmozdulattal, kendő használatával vízbe átvezethető, s a vízzel együtt megiható: ez az idegen lélek befogadásának-megszerzésének módja a tükör segítségével. (Jelentős még a tükör szerepe a napistennő, Amateraszu mítoszában, ahol az istennőt a barlangból tükör segítségével csalogatják elő.) A fény és a tükör ikerjelenségek nemcsak a mítoszban, de Bíró költészetében is: az újraszületett ráismer régi arcára és fájdalmaira , miközben – gyönyörű ellentétként – „ [ - kútmélyi-víznek vibráló - / - / holdsugaras ....tört-tükrében / ... szelíd télutói-fuvallatok .../ ütemére ... r i n g ó .../ártatlan-álmok-koldusai -: /sz ü z e k ...szépítkeznek -]” (57).

 

 

Méltóság

A szenvedés méltóságáról kívántam szólni, és mindeddig a szenvedésről beszéltem. Ennek a szenvedésnek elsősorban az adja méltóságát, hogy  Bíró egyéni kínjairól alig beszél, s ha beszél, mértéktartóan, sőt távolságtartóan, már szinte a múltba helyezve azáltal, hogy kopjafára vési a betegség puszta tényeit. Éhségét-nyomorát egyszer írja le, és akkor is a magyar líra egyik legszebb képébe –és egy japán tankába -  „csomagolja  a semmit” : „ mit eszünk - ? -/ - kérdezi a Lányom - / násztáncukat lejtő.../ alkonyi ...fényeket / - f e l e l e m” (61).Az ő nyíltan vállalt és hangoztatott szenvedéseit  a tömeges nyomor és a szabadsághiány  okozza; az emberi létezés peremére kerültek érdekében vállalná az agnus Dei szerepét, ha hinne benne. A kötet verseinek túlnyomó része a magyar költészet legerősebb, az „És mégis magyarnak számkivetve...” idézettel fémjelezhető vonulatába  tartozik.

           Méltóságának ez legfőbb alapja. 

Bírónak van hite. Nem keresztény, nem buddhista, nem taoista, hanem mindez egyszerre, egybeötvözve benne mindazt, amit tapasztalatai alapján igaznak, követendőnek talált, gazdagítva még az európai kultúra kezdetének, a görög-római civilizációnak a vallástól már elkülönbözött filozófiájával. Európai és ázsiai egyszerre. Kijelölte, és megszenvedte a maga útját a saját maga elé kitűzött  megismerés felé, és töretlenül törekszik elérésére.

          Méltóságát ez is erősíti.

Bíró Józsefnek van hite, de ezt a hitet nem terjeszti, nem propagálja, nem akar megtéríteni – nem akarja senkire ráerőszakolni. Bíró tudja, hogy mindenkinek megvan a maga útja, de erre magamagának kell rátalálni. A másik ember integritását sosem sérti  durva behatolással.

         Méltóságát számomra legfőképpen ez adja, ezért áll előttem, valahányszor rá gondolok, egyenes derékkal és emelt fővel. Méltósággal néz szembe velünk és a sorssal.

 

  
  
 

Szepes Erika (Budapest, 1946. december 24.) irodalomtörténész, klasszika-filológus, vallástörténész, krtikus, egyetemi tanár, szerkesztő

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.