Állandó rovatok – Különvélemény

Néha kikopnak az emberből a szavak. Belőlem fakulni kezdtek, mint a Vasvári Pál utcai panelház oldalára felfestett „ICA LOVE” felirat. Először csak az idő halványította, de később, már az emberi kezek is más értelmet adtak neki. Majd jött egy panelprogram, és teljesen eltüntette.

Alizzá váltam. Olyan világban ébredtem, ahol kiforgatják a leírt szavaimat. Mindenki csak önmagát vagy önmaga sértettségét akarja olvasni a leírt betűkben, így elvész a mögöttes gondolat. Az igazság. A szavaimat szembefordítják velem, és valami számomra is ismeretlen kódként értelmezik őket. Anagramma. Mintha bármit is el akarnék rejteni.

Mintha a világból megszöktek volna a tündérek és hercegnők. Egyre több banya szaladgál mindenhol, és mintha a hercegek is kihalófélben lennének. Divat lett a követelőzés és a bunkóság.

Nem tudom mi volt előbb, de mindenki mar mindenkit, aki meg csendesen félrehúzódik, az mindig egyedül marad. A vitatkozásban, az egymás hibáztatásában mindig az a legmegtévesztőbb, hogy azt hiszik, kikerülhet belőle bárki is tisztán. A sárdobálás közben mindenki mocskos lesz.

Az éjszaka selyemhidege

A hűvös selyem érintésére ébredtem hajnalban. A takaró lecsúszott a derekamra, a hálóing rideg öleléssel burkolt körbe testem. Hiába akartam közelebb vackolni magam öled melegéhez, ágyam rád eső oldala üres volt. Majd holnap – gondoltam. Holnap majd ágyadba kérezkedem, ahol nem létezik ruhám hidege. Ott nincs ruha sem, csak az ölelésed.

Időcsapdába kerültem. Megbénultan ülök, és várok. Mindenre.

A holnapra. Arra, amikor neki jó. Arra, amikor valakinek jó. Arra, hogy mikor van rám szükség. Arra, hogy kisüssön a nap, arra, hogy nyár legyen, majd arra, hogy tél.

Várok.

Közben teszem a dolgom. Dolgozom. A határidőimet betartom. Fejlesztem magam, és egyre tapasztaltabb és bölcsebb vagyok.

De ideje lenne kicsit magunkba fordulni, nekünk, tanároknak is.

Mivel a saját különvéleményemet írom, így azt gondolom, nyugodtan lehetek szubjektív. Mint informatikus, nyugodtan lehetek realista. Az érzések is kétállásúak. Számomra. 0 vagy 1. Igaz vagy hamis. Ez nem kérdés. Vagy van, vagy nincs. Vagy szeret az ember, vagy nem. Minden más, csak köret a külvilágnak. A nagy szenvelgések is. Amikor mérlegelni kezdünk, amikor el kell gondolkodnunk azon, hogy mit érzünk, és hogy ez az érzés mi is lehet, nos, az a semmi. Olyankor tovább kell állni, és nem gondolkodni, nem elemezni pro és kontra.

A szomorúság a csalódottságból táplálkozik. Valami nem úgy sikerült, ahogyan szerettük volna. Sós lett a húsleves. Pedig finomat akartunk… Nem jött össze. Vajon hány húslevest kell még elsózni ahhoz, hogy valóban egy jól sikerült, amolyan igazi falusi leves legyen belőle? Mindennek a feltétele a gyakorlás? Ha nem sikerül egy vizsga, akkor tanulunk és újra próbálkozunk.

Nem vagyunk felkészülve a halálra, az elmúlásra, az egyedüllétre. Félünk a magánytól. Nem tudunk teremteni belőle semmit? Valóban csak attól lehetünk boldogok, hogyha van társ a nyomorúságunkban? Az ember egyedül már nem is lehet vidám? Félelmetes látni, mennyit fáradoznak felnőtt emberek, hogy belecsöppenjenek valami kívülről ideálisnak látszó kapcsolatba, csak hogy azt mondhassák, hurrá, van valakim, aki az enyém, csak az enyém, és már nem halok meg egyedül.

A közhelyek viharában azt gondolom, ebben az esetben a legigazabb az, amikor a kevesebb, az több. Fogadjuk el, múlik az idő, mert mindenfajta túlzó szembemenetel vele, csak még nevetségesebbé tehet minket, nőket. Tudni kell, hogy már nem az áll jól, ami a húsz éveseknek, de azt is, hogy nem kell úgy kinéznünk, mint a nagymamáknak. Amikor ekkora különbségtétellel szembesítjük a külvilágot, ne csodálkozzunk egy-egy lekicsinylő tekinteten, vagy egy-egy olyan férfi mosolyon, ami azon kap minket, hogy „na mi van csajos, betojtál, mert múlik az idő?”

Az egyetem éveinek a végére mindenki megtanulja, hogy nem szabad túl nagy terheket húzni a barátság szóra. Nem szabad túlmisztifikálnunk, hiszen a közösség szó, körülbelül ekkortájt inkább az egyén szóra fog változni bennünk, mert mások lesznek a prioritásaink. Ez a más, pedig nem jobb, vagy rosszabb egy életre szóló barátságnál, egyszerűen, más a neve, de szintén életre szól: család.

Az olvasás az egyetlen olyan út, ami elvisz majd valahova. Nincs más, csak a betűk tengerén való merész áthajózás. Néha unalmasan ringatózol majd rajta, és lesz olyan, mikor vadvízi evezésként éled majd meg. De csak ezeket tudom adni. Ezt a könyvszagú lakást, és betűtengert a fürdőszobába. Nincs pénzem palotára, és szép autóra, nem ígérek rózsadombi villát sem neked.