Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Vaskó Ilona: Az időcsapda zűrzavara

 

Időcsapdába kerültem. Megbénultan ülök, és várok. Mindenre.

 

A holnapra. Arra, amikor neki jó. Arra, amikor valakinek jó. Arra, hogy mikor van rám szükség. Arra, hogy kisüssön a nap, arra, hogy nyár legyen, majd arra, hogy tél.

 

Várok.

 

Közben teszem a dolgom. Dolgozom. A határidőimet betartom. Fejlesztem magam, és egyre tapasztaltabb és bölcsebb vagyok.

 

Ha a munkámról kérdeznek, azonnal tudok tartani egy szenvedélyes, hittel és reformgondolatokkal teli kiselőadást, mondjuk úgy két-három órában. Ha az életemről kérdeznek, akkor várok. Én várok. De az idő nem. A nagy, ha kezdetű mondatok.

Ha majd ráér ő vagy ők, elmegyek ide, és ide. De akikre várok, ők már elmentek. És jót szórakoztak. Jól érezték magukat. Egyetlen percre se jutott eszébe senkinek, hogy én meg várok. Hogy szóljanak, hogy most indulunk.

 

A mindennapjaim időcsapdája egyetlen kóddal fejthető meg: Ha kezdetű mondatokkal.

„Ha igazán szeret, elmegyünk Prágába.” Mert Prága egy álom. Bármikor elmehetnék. Egyedül is. De Prága, az egy varázslat kezdete. És telnek az évek. És én bejártam már a világot, de Prágában még nem voltam.

 

„Ha eljön az advent, Bécsbe szeretnék menni.” De Bécs is várat magára, mert mindenki más már elindult. Pedig mehettem volna, hívtak. Még a társaság is jó lett volna, hiszen a családom. De én mégsem mentem, mert megint vártam. És most ülök magányosan –amit még életemben nem éreztem ennyire fojtónak-, és legszívesebben felrúgnék mindent, és ledobnék minden köteléket, egyedül beülnék a kocsimba, és elindulnék.

 

Az érdektelenség szürke ködébe burkolóztam. Úgy teszek, mintha…

 

Mintha nem venném észre a társas magányokat. A párokat, akik egymást csalják. A férfiakat, akik négy-öt nővel is cicáznak egyszerre. És én állok, és látok. Állok, és várok. Hogy talán szólni kellene ezeknek az embereknek, hogy ők is tudjanak egymásról. De nem szólok. Csendben vagyok. De csak azért mert egyre szürkébb és szánalmas a látvány, és olyan szinten forrasztja torkomra a szavakat, hogy már leírni sem tudom. Megbénít. És közben az idő meg telik. Megint az időcsapda elmélet tör rám. Őrület. Lehet nem is időcsapdába kerültem, hanem idő tolvajok markába?

 

A zűrzavar meg egyre csak nő. Már semmi más nem ad értelmet, csak a munka. Az idő egyszerű ismétlődése, mely csengővel jelzi nekem, ha indulhatok. Egy olyan biztos kapaszkodó, amire bármikor számíthatok.

 

Nem kezdek bele újévi fogadalmakba. Nincs értelme. Tudom, hogy változtatnom kell, mert rám dőlt a csend, és ez a csend még soha nem volt ennyire fájdalmas. Mert a magány soha nem fájt. A mellőzöttség sem. A hazugságok fájnak. A ki nem mondott válaszok. Az érzelmi hinták szédítő gyorsasága. Hányingerem lett, az érzelmi ringlispíltől. És az idő megint telik. Megint mindjárt vége az évnek, mindjárt itt van megint a születésnapom.

 

Na jó beiratkozok még egy egyetemre. Mi másra. Az legalább biztos. Ott az idő is biztos.

Őrület van az időcsapdákban, semmi más, csak őrület. és talán némi zűrzavar.

  
  
 

Vaskó Ilona (Nyíregyháza, 1974)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.