Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Hegyibeszéd 1966-71 között    olaj, vászon (80x70 cm)
Kép forrása: litkegyorgy.com

 

1

Vannak dolgok, amelyek nyelvi tevékenységből születnek. A világszemlélet, a gondolkodásmód. Az elmélkedés vágy a korlátozottságból való kilépésre. A beszéd még a legmélyebb magányban is feltétele az ember önmegértésének. A nyelv ehhez persze nincs készen. Szakadatlanul megszakítja önnön képződését, keletkezését. Soha nem bánják egymást a felhők, akárcsak a mondatok. A pára belemegy a földbe, és kipattan egy mag. A csíra áthatol a rögökön, és kiszúrja a kertre pottyant szappanbuborékot. Ezt érezni lehet. Az érzékelés darabokra törik. Lant és citera szól. A kórista lány. Elég, ha lehajol az öltöztető nő előtt, amikor belépek. Máris megvan az ihletés. Könyörtelen engedékenység. Ez volna a posztmodern. Hideg, súlytalan lebegés. Az alvás illúziója. Szétgombolt szirmok a testén. Puding és bárd. A pillanat-szappan lefogyása. a test szégyenkezik, egyre halkul a rések cuppogása. Szó-csészék. Kávé a kinyitott könyvön. A nyelvet minden beszélő újraalkotja. (Humboldt) Az artikuláció kifejezéssé változtatja a mentális hálót.

 


Francois Bruneri: Tükör (Kép forrása: stilusmentor.hu)

Divat az, amit megkívánsz. Stílus az, ahogy birtokba veszed. Elfogyasztod, magadévá teszed, megeszed és megérted-beépíted. Majd részeddé válik, motívummá, kóddá és emblémává. Kiül az arcodra, behatol a szívedbe, majd kijön a szádon, amikor megszólalsz. Megváltoztatja a jellemed, ellene állsz, amikor észreveszed. De tovább él. Elkezd kötőanyaggá válni, ami összeszövi a jelent és a múltat, a tartalmat és a formát. A gondolatot és az anyagot. A jelenséget és a lényeget. Az alvásod és ébrenlétedet.

 

Szűkszavú, tárgyilagosnak mondható Wikipédia-szócikke szerint Szerdahelyi István professzor 1934-ben született Budapesten, iskoláit ugyanitt végezte, majd felsőfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta, ahol könyvtár szakos diplomát szerzett 1957-ben. Ugyanezen évben az ELTE Egyetemi Könyvtárába vették fel gyakornoknak. fiatalon részt vett az 1956-os forradalomban, amiért egy időre elveszített az állását. Állástalan időszaka két éve alatt lefordította magyarra a Mahábaráta című indiai eposzt, valamint igen sok verset klasszikus kínai költőktől. 1959-ben jutott újra álláshoz, az Akadémiai Kiadóhoz került szerkesztőnek, majd csoportvezetői beosztást nyert. 1978–1980 között a Magyar Tudományos Akadémia kutatójaként dolgozott, tudományos főmunkatársi beosztásban, 1980-tól 1990-ig az ELTE Esztétikai Tanszékén adjunktusi, majd docensi beosztásban oktatott és kutatott. Egyszakos könyvtáros bölcsészként 1977-ben a filozófia tudományok kandidátusa fokozatot szerezte meg, 1987-ben pedig az irodalomtudományok akadémiai nagydoktora. Irodalomtudós, kultúrakutató, közíró volt, aki mintegy tíz éven át (1980–1989) volt a Kritika című folyóirat és a 1967 óta a Világirodalmi Lexikon szerkesztője és főszerkesztője, s ily módon pedig a magyar szellemi élet egyik irányítója, tudományos-szakmai pozíciója mellett kvázi kultúrpolitikusa volt. Megírta a magyar kultúrában előzmény nélküli Verstant, volt egy népszerűsítő sorozata az Eötvös Kiadónál (Irodalomelmélet mindenkinek, Verstan mindenkinek). Két ikerkönyvben pedig nagy erudícióval vizsgálta (kultúrtörténeti kutatásai előzményeként) a kapitalista és a szocialista társadalom szerkezetét és működését. 2017. szeptember 24-én, életének nyolcvanharmadik évében elhunyt.

 

 

 
Fotó: Hupján Attila

Vannak dolgok, amiket akárhogy akar a világ, az idő elporlasztani, beszennyezni, nem tud. Ilyen a zene, a vers, a tánc, a képzőművészet, a filozófia, a hit (nem a vallás) és a sport (!). Ezek rendre kibújnak a temporalitás (időbeliség) öleléséből. Nem múlnak, csak telnek. Bizony! Megtelnek, telítődnek még inkább lényeggel, megtartó erővel, ahelyett, hogy kisebbé tehetné őket a félelem vagy a szidalmazás. Az ellenség azt akarná, hogy egyetlen percünk se maradjon az örök ügyekre. Az a helyzet, hogy a nemes dolgok az ellenerőket is felülmúlják.

Miért van ez így? Vélhetőleg Isten építette így bele a folyamatokba az időtlen értékeket, a mércét, amit senki nem tud felülírni. Jézus mondja, hogy nélkülem semmit nem tudtok cselekedni. És tényleg. Amióta megtörtént az engesztelés (megváltás), a dolgok állása merőben más. Legyőzte Valaki a sötétség erőit, Aki emberként jött, pedig Isten Fia volt (van).

 


(Kép forrása: magyarirorezidencia.hu)

Január 17.

Még az este leszakadt a bőröndöm füle. Megpakoltam ruhával, könyvvel, és a legnagyobb, még Madridból származó szép narancssárga bőröndöm füle kiugrott a helyéről. Újratervezés következett, Pilar barátnőm leselejtezett Samsonite gurulós táskája váltotta fel, a szakadást annak idején egy rávasalható Cipotegato (Tarazona jelképe) jelvénnyel kendőztem. Pilar annak idején nekem adta, mert valahogy nem fértem el a hátizsákomban, és ez még elment kézipoggyásznak. Most pedig elnyelte a nagybőröndöm ruhatartalmát, részben a könyveket is, de sokat otthon kellett hagynom. Hoztam volna a Spanyol Elbeszélők köteteiből a könyvtárnak, ám sajnos nem volt rá kapacitásom. Négy hétre összecuccolni nem egyszerű dolog. Csak sikerült, némi rutinra szert tettem már az évek folyamán, még szerencse, hogy október végén útnak indultam a kétéves kihagyás után, mert nagyon ki lehet esni a gyakorlatból. Új hajtogatási módszert tanultam Anna unokahúgomtól, úgyhogy egész sokat el tudok helyezni viszonylag kis helyen. Persze, most tél van, vastagabbak a ruhadarabok.

Autó és jogosítvány híján bajban lettem volna, ha Leányfaluról busszal és metróval kell eljutnom a pályaudvarra, de szerencsére hétfő van, Ági barátnőm egész az állomásépületig beszállított. Kelenföld. Egyetemista korom ideje. Mindig itt szálltam le, a Budaörsi kollégium innen jóval közelebb volt, mint a Déliből. Kicsit nehéz az eligazodás, de egy kedves vasutas megmutatja a liftet, aztán még egyszer találkozom vele az aluljáró szinten. Jó ómen. Akárcsak a München Hbf. épp a tizenötös vágányon.

 

Turczi István egyik legfontosabb, műfaji-műnemi határokon átnyúló, besorolhatatlan könyve, talán okkal mondhatjuk, össz-irodalmi főműve a Deodatus. A könyv első kiadása 2001-ben jelent meg Tata Város Önkormányzatának kiadásában. A könyv nem más, mint Tata város, tágabb értelemben pedig Magyarország történelmének (valós és fiktív elemekkel átszőtt) sajátos szépirodalmi feldolgozása. A mű címét egy feltehetőleg valós történelmi személy, Deodatus gróf, I. (Szent) István, államalapító királyunk nevelője és keresztapja ihlette, aki – legalábbis a krónikák szerint – olasz vagy normann származású nemes, nápolyi gróf volt, aki a Sanseverino családhoz tartozott, és egyúttal ő volt az egyik legelső nyugat-európai személy, aki Magyarországra került Géza fejedelem uralkodása alatt, amikor a fejedelem elkezdete keresztény hitre téríteni a magyar népet. Azt már persze csak a XIV. századbeli hagyományból tudjuk, hogy Deodatus Szent István keresztapja volt, a grófnak pedig Észak-Magyarországon voltak birtokai, ahol egy bencés kolostort is alapított. István a hagyomány szerint nem Deodatusnak hívta a grófot, hanem Tatának, és utána kapta a nevét a kolostor, az ott lévő vár és az egészen máig fennálló, mára megyeszékhellyé mai város. Tata, mint az az irodalmi életben talán köztudott, Turczi István szülővárosa, e különleges művében pedig a szerző szűkebb pátriája történelmének sajátos szépirodalmi feldolgozására vállalkozott... Viszonylagosan ismert, nagy vonalakban igaznak tekinthető történeti tények alkotják a kiindulópontot, ám a forrásokban szórványosan említett Deodatus gróf, a valós, vagy legalábbis elérhető történeti tudásunk alapján kvázi-valós személyből kiindulva Turczi István megalkotott egy fiktív tatai nemesi famíliát, a Deodáti családot, akiknek történetén – rájuk utaló, illetve családi levéltárukból származó, szépirodalmilag konstruált forrásokon keresztül – feltárul előttünk a család, a város, illetve tágabb kontextusban értelmezve az ország, a magyar nemzet történelme.

 


(Kép forrása: magyarirorezidencia.hu)

A Magyar Írórezidencia1 program keretében működő vajszlói rezidencián dolgozom január 17. óta. Részletes naplót vezetek, így napra pontosan tudom, hogy február 15-én, egy héttel ezelőtt Baranyahídvégről a Sámodot Majláthpusztával összekötő úton az egyes kilométert jelző zöld táblával szemben az út jobb oldalán egy elgázolt, már élettelen kutyát pillantottam meg.

Autóm nincsen, Anna tiszteletestől kaptam kölcsönbe kerékpárt, mellényt, sisakot, és kihasználom a lehetőséget, lazításképpen mindennap teszek egy rövidebb, órás-másfélórás túrát a környéken. Addig a napig általában Vejti felé indultam és a Hirics, Kisszentmárton, Baranyahídvég közötti szakaszon tettem meg ezt tizenöt kilométert, 15-én viszont úgy gondoltam, inkább a Cseri erdőbe megyek futni, így ellenkező irányba indultam el, csakhogy még a Mecsek Erdő táblája előtt eldöntöttem magamban, mégsem futok, hanem megteszem a jól bevált körömet, most ebből az irányból.

Nem sokáig örülhetek elhatározásomnak, hiszen alig teszek meg néhány kilométert, ott fekszik az út menti árok szélén a fűben a világosbarna, rövidszőrű kutya.

 


Botz Yvette: Budapesti Néri Szent Fülöp Általános Iskola - kápolna díszüveg oltár

 

Nagyon jól érzékelteti a nyelv, hogy a meggondolatlanság, a végig nem vitt gondolatmenet, az elhamarkodott, indulatból (és érzelmektől vezéreltetve) kimondott szavak nyomot hagynak a sorsunkon. A meggondolatlanság nem gondolat-nélküliség, van benne tartalom, tele van sokszor nem kívánatos hangulatokkal, keserűséggel és rezignációval. Még okosnak is tűnhet a negatív megszólalás mások szemében. „Milyen precízen látja a helyzetet ez a frusztrált ego.” Mondhatná bárki, amikor hallja. Bizony, önsorsrontó bölcsesség ez. Nem felfelé emeli az embert a csüggedt, melankolikus hangnem, hanem lerántja az igénytelen, középszerű átlag szintjére, ahol a rossz előjelek keringenek.

 


Mórotz Krisztina: Niké szárnya

Az elmúlt esztendők folyamán rendkívül sokszor fogott el az aggodalom, és éreztem döbbenetesen erős szorongást és félelmet, amelyeknek okát főként abban a számomra véghetetlennek és végtelenül szomorúnak látszó anyagi, szellemi és spirituális hányattatottságban és kilátástalanságban véltem felfedezni, amely jelenleg a világunkban tapasztalható, és amely megülni látszik lassacskán szinte minden lakójának szívét-lelkét. Alkalmam nyílott több gondolattal is találkozni azzal kapcsolatban, hogy miközben korunkban gyakorlatilag mindeddig sohasem tapasztalt intenzitással virágzik az ezotéria és a spiritualitás, irányzatok, tanítók, mesterek és guruk szinte véget nem érő ármádiája ajánlja fel számunkra és nyújtja felénk a megváltást, szabadulást, megvilágosodást, teljességet, boldogságot, gazdagodást és biztonságot ígérő tudást, az emberiség zöme mégis egyre kétségbeesettebb és kilátástalanabb helyzetbe kerül, mindenféle értelemben.

 

 


Bátai Sándor: Princípium (1)

 

Felbecsülhetetlen értékű lelki kincsek szunnyadnak elrejtetten a zsoltárok mélyén, és ezen megállapításnak nyilvánvaló igazságtartalma rendszerint még azoknak számára is egyértelműen megnyilatkozik, akik általánosságban kevés, avagy éppenséggel szemernyi érdeklődést sem mutatnak a zsidó-keresztény tradíció irányában. Jómagam az alábbi, első olvasatra talán némiképp nehézkesnek és hosszadalmasnak ható történet nyomán szeretném felvezetni azoknak az élményeknek és tapasztalatoknak megosztását, amelyeket kétségkívül a zsoltárvilágnak köszönhetek, és amelyek nézetrendszeremet mind a mai napig alapvetően meghatározzák. Számomra gimnazista koromban adathatott meg első ízben a velük való találkozás élménye, amikor iskolám akkori szerzetes-igazgatója egy hideg és sötét hajnali találkozás alkalmával zsolozsmára invitált. Lakóhelyem, és az iskolának otthont adó nagyváros között ugyanis több, mint harminc kilométeres távolság terült el, nekem pedig így minden egyes hétköznap alkalmával mintegy háromnegyed órás utazással kezdődött a reggelem, amíg megérkeztem a gimnázium kapujához. Minthogy a vidéki buszjáratok közlekedési rendje akkoriban még - meglehetősen finoman szólván - nem volt túlságosan rugalmasnak mondható, sok esetben már jócskán a tanítás megkezdése előtt az iskolapadban üldögélhettem, elsőként lépve az épületbe. Egy alkalommal tehát, amikor az igazgató atya a kápolnába igyekezve belém botlott, kegyesen megszánva felajánlotta, hogy a magányos üldögélés helyett inkább csatlakozzak hozzá és testvéreihez, a zsolozsma ideje alatt erősítvén valamelyik szerzetesi kart. Akkoriban persze még semminemű fogalommal nem rendelkeztem arról, hogy mit is takar ez a homályos kifejezés, amelyet éppenséggel akkor volt alkalmam első ízben hallani, így merőben új élményben lehetett részem azon a reggelen.

 

 

Kezdetben volt a Tóra. Az ószövetség Igéje. Isten használati utasítása az emberi korpuszhoz. Az abszolútum színtiszta beszéde Zsinórmérték. A kánon szövege. 613 egyperces novella. Minden későbbi dolog ebből lett. Az Igéből.

Minden általa, érte történik. A mi Istenünk (Adonáj, JHWH) akarata szerint. Aki a Messiás, a Fia kedvéért teremtett világot, eget, földet és vizeket. És embert. Csinált egy agyagedényt, aminek kezeket, lábakat, füleket és szemeket vésett, gravírozott. Majd belelehelte az orrába a szavát. Voltaképp Jézust tette bele elsőnek a teremtménybe. A mintát, amilyenné kellene válnia. De a sátán is munkálkodott a kertben. Egy trükkje bejött. A varázslás.

 

Nietzsche mindig is vitatott és az intellektueleket megosztó gondolkodónak számított. Filozófiája, művészetfelfogása rendkívül nagy hatású, sok szerzőt, művészt megihletett.

Életfilozófiájával az individualizmus képviselője, az egzisztencializmus egyik előfutára Kierkegaard és Schopenhauer mellett. Kritizálta a korabeli értékrendet, különösen a kereszténységet, a szocializmust, a darwinizmust. Különc zseniként került be a történelembe. Szenvedélyes elkötelezettség, radikális újítási akarat, nyelvi mágia jellemzi munkásságát.

„A vallást hazugságnak tekintette az emberen túli ember szemszögéből nézve, a részvétet a tömegmorál jelének (jobban mondva a tömegmorállal való megalkuvásnak). A részvét az, ami szerinte tönkreteszi az erős embert, aki magasabb célok felé tekintve ki van téve annak a veszélynek, hogy az emberi szenvedés láttán képtelen követni elhatározását. Tagadta az akkor fennálló államrend és szerkezet jogosultságát a néptömegek vezetésében. Az uralomra termett, erős embert hirdeti.

 


Simone Weil (forrás: Wikipédia)

A poszthumán és az antropocén, a kitalált „történeti” korszakok gondolatkísérlete után újabb képtelenségekkel kábítják a liberális filozófusok a világot. Ez benne van a zeitgeist, korszellem láthatatlan bugyraiban, állítják a konzervatív teológusok, a kétségbevonás, a gnosztikus tudálékosság mindig csavarokat, új görbítéseket szeretne belecsempészni abba, ami egyébként egyértelmű az üdvtörténet bibliai kinyilatkoztatásában. Az új filozófiai poszt-apostolai azt hangoztatják, Isten nincs itt. Milyen avítt, ősrégi szavak! Dekonstruálni szeretnék a tradícionális Isten-képet. De már az elején belebonyolódtak.

Az új, negatív teológiát, Simone Weil gondolatai ihlették. „Simone Weilt tehát először is modern misztikusnak, a negatív teológia 20. századi képviselőjének szokták tekinteni. A negatív teológiai álláspont szerint – szemben a pozitív, többnyire egyházi teológiával – Istenről, az isteni igazság dimenziójáról nem lehetséges pozitív fogalmakban számot adni. A pozitív teológia pozitivitása abban áll, hogy racionális, vagyis fogalmi koherenciára és rendszerességre törekszik, definíciókat, bizonyításokat, levezetéseket alkalmaz.

 

 


Kokas Ignác (Kép forrása: nefmi.gov.hu)

Mimózák között rózsa. Csupa bibe, kagyló és tölcsér. S a minden bársonyt beborító, apró szemcsék. Szegmentumok. Mintha a senkiföldje-érzés lenne, ami meghatározná örökségét. Pedig otthon van. Eggyel magasabb szinten lát, mint a többi én. Páracsepp a szemhéján. Nem könny. Nem magától értetődő ez a látás.

Mint egy picike bárányfelhő, vagy pehely-foszlány. Alaphelyzet.

Mintha nyelvvé tenné a beszédet rögtön. Nagy vásznak, kék és világoszöld drapériák, tapéták. S ha közelebb lép a néző, akkor veszi észre, ezek szerves, lélegző plüssök. 

 


Nemes Zoltán 'mettor': Hommage à de Chirico – avagy: Metafizikus merengés...
(„EGYENSÚLY – Kizökkent” c. darab alapján – 2017)

Szentkuthy, mint fordító, hasonló mentális és nyelvi frekvencián rezgett, mint Joyce. Írta Széky János, a Súlyszivárvány fordítója, a Litera.hu-nak adott interjúban. Pynchon kapcsán. Igen, ez nagyon fontos. Az olvasás, a műélvezet milyensége is ilyesféle dolgokon múlik s telik. A nyelvi frekvencia, ami egy örökös odafigyelés, hallgatózás, mikor történik a nyelvben, a cikkekben, olvasmányokban olyan, ami jó lesz valamire, amivel frissíthetjük a jó, öreg emlékezetünket. Ez a nyitottság, ez a szenvtelen lágyság, mint a sávos ragyogás, olyan, mint a vízfelszín. Amíg nem jön egy kolibri, hogy belekortyoljon, rezzenetlen, azután, ha felzavaródik, izeg-mozog és jelentésekkel, gondolat-futamokkal lesz teli. Egyébként, a barbárok abban a hitben éltek, hogy az idő a tengerben lakik. Majd egyik teoretikusuk kifejtette, mivel senki nem látta még kijönni a vízből, az idő nem látnivaló. Inkább hallgatjuk. Szela.

 

Isten a teremtményein keresztül beszélget a földdel és éggel. A történelemmel. S vannak írók, akik rezonálnak az idők jeleire. Krasznahorkai olyan gondolatokat oszt meg olvasóival, amelyek segítenek megérteni a jelenlegi világkorszak eseményeit. Rávilágít arra, hogy a belső szabadság kiépítése Isten nélkül hiteltelen.

Ahol a Szellem, ott a szabadság. Mondta Pál apostol. Krasznahorkai azonban nem Isten, csak egy író, de nem erről kell meggyőzni az olvasókat. Az apoteózis másutt keresendő. De a világos beszéd méltó a figyelemre.

A Krasznahorkai László életmű új darabja jelent meg nemrég. A Herscht 07769. Németországában játszódik, annak is a lepusztult, romkocsmás, keleti felében, amely egyszerre Johann Sebastian Bach műveinek eredet-világa és a neonáci mozgalmak kaotikus fészke.

 

Bíró József PAX VOBIS … PAX VOBISCUM - Béke nektek béke veletek - című verse a kortárs magyar közéleti költészet lenyűgöző, páratlan gyöngyszeme. Habár a szöveg 1986ban, az 1956os forradalom és szabadságharc harmincadik évfordulójának alkalmára íródott, az elmúlt harmincöt év nem erodálta, erejéből, aktualitásából mit sem veszített.

 

 

A kortárs magyar irodalom idősebb nemzedékének grand old manje, Turczi István azon kevés szerző közé tartozik, akinek sikerült maradandót alkotni mindhárom műnem, a líra, az epika és a dráma területén is. Noha elsősorban költőként ismerjük, s talán másodsorban prominens prózaíróként tekintünk rá, drámaírói munkássága – noha számszerűleg nem írt olyan sok drámát – ugyancsak figyelemre méltó, jelentékeny alkotásokkal gyarapította irodalmunkat.1

Az általunk itt és most, jelen esszé keretei elemezni megkísérelt, rövid, ám annál mélyebb dráma nyitó jelenetében Jókai Mór,2 az idős író azon mereng, hogy a fiatal színésznővel, Nagy Bellával kötött házassága miatt környezete elfordult tőle, házasságát kész botránynak tekintik, őt vén bolondnak tartják, és úgy gondolja, erre valamiféle csattanós, klasszikus, nagy íróhoz méltó választ kell adnia. Lévén író, nem tehet mást, egy dráma megírásába kezd, így az olvasó/befogadó rögtön egy dráma a drámában szituációval találja szemben magát. Valamiféle titkos drámát ír hát, amelyet nem szán feltétlenül publikálásra, ám a néző/olvasó e titkos, Jókai elméjében megképződő, ön-sors-elemző drámába is betekintést nyer, szereplői pedig megjelennek a színen.

 

Az ősi világban a szó volt a pillanat élménye, kimondásakor teremtett, és mágikus erővel bírt. Később az írott szó már vesztett varázsából, mert aki olvasta, a jövőben élt. A modern világban a különböző eszközökkel rögzített szó tovább gyengült, mert ember és ember közé beékelődött a technika.

A kétezres generációk szavai többször más-más jelentéssel bírnak, erejük s hatásuk eltérő, valamint jellemző használóikra. Ennek ellenére a szó a legfontosabb kapocs a ma élő X, Y, Z generációk között, valamint a Baby-boom idején és a 2010 után született „alfa” generációkkal való kommunikációban.

A legidősebbek (PRÓFÉTÁK) számára a legfontosabb a lassú, nyugodt élet és a családi harmónia. Az általuk használt nyelv szókészlete is minden esetben ezt tükrözi.

 


Németh Hajnal Auróra: Alkimista 1. (Szabaduló szoba projekt)

Amikor leül a monitor elé vagy a kezébe vesz egy könyvtestet, figyelni kezdi a kurzort, a szóközök világát, a testesebb szöveghelyeket, az írás mozzanatát, s kinéz az ablakon, megpillantja a tágabb környezetet (várost, tájat, kertet, parkot és tavat), hirtelen visszatekint a kéziratra, amit éppen alkot, és megnyugszik abban, amit lát. Az eggyé forrt, összeszövődött szövegvilágot. A láthatatlan, és a tapintható valóság egybeforrását, tarka világát.

Rögtön kijáratot keres a szövegből. Amin újra bemegy. Ami ott maradt a hűlt helyén, a szövegen kívül, az emlékezetté dermed. Azt szépen maga mögött hagyja. Elnyeli a tekintete a látványt. Az elméjén keresztül beugrik a nyelvbe. A pupillájával és az idegrendszerével megszólított tér (aura) pedig mindvégig úton van felé.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal