Videó

A Napút videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Nemes Zoltán 'mettor': Hommage à de Chirico – avagy: Metafizikus merengés...
(„EGYENSÚLY – Kizökkent” c. darab alapján – 2017)

Szentkuthy, mint fordító, hasonló mentális és nyelvi frekvencián rezgett, mint Joyce. Írta Széky János, a Súlyszivárvány fordítója, a Litera.hu-nak adott interjúban. Pynchon kapcsán. Igen, ez nagyon fontos. Az olvasás, a műélvezet milyensége is ilyesféle dolgokon múlik s telik. A nyelvi frekvencia, ami egy örökös odafigyelés, hallgatózás, mikor történik a nyelvben, a cikkekben, olvasmányokban olyan, ami jó lesz valamire, amivel frissíthetjük a jó, öreg emlékezetünket. Ez a nyitottság, ez a szenvtelen lágyság, mint a sávos ragyogás, olyan, mint a vízfelszín. Amíg nem jön egy kolibri, hogy belekortyoljon, rezzenetlen, azután, ha felzavaródik, izeg-mozog és jelentésekkel, gondolat-futamokkal lesz teli. Egyébként, a barbárok abban a hitben éltek, hogy az idő a tengerben lakik. Majd egyik teoretikusuk kifejtette, mivel senki nem látta még kijönni a vízből, az idő nem látnivaló. Inkább hallgatjuk. Szela.

 

Isten a teremtményein keresztül beszélget a földdel és éggel. A történelemmel. S vannak írók, akik rezonálnak az idők jeleire. Krasznahorkai olyan gondolatokat oszt meg olvasóival, amelyek segítenek megérteni a jelenlegi világkorszak eseményeit. Rávilágít arra, hogy a belső szabadság kiépítése Isten nélkül hiteltelen.

Ahol a Szellem, ott a szabadság. Mondta Pál apostol. Krasznahorkai azonban nem Isten, csak egy író, de nem erről kell meggyőzni az olvasókat. Az apoteózis másutt keresendő. De a világos beszéd méltó a figyelemre.

A Krasznahorkai László életmű új darabja jelent meg nemrég. A Herscht 07769. Németországában játszódik, annak is a lepusztult, romkocsmás, keleti felében, amely egyszerre Johann Sebastian Bach műveinek eredet-világa és a neonáci mozgalmak kaotikus fészke.

 

Bíró József PAX VOBIS … PAX VOBISCUM - Béke nektek béke veletek - című verse a kortárs magyar közéleti költészet lenyűgöző, páratlan gyöngyszeme. Habár a szöveg 1986ban, az 1956os forradalom és szabadságharc harmincadik évfordulójának alkalmára íródott, az elmúlt harmincöt év nem erodálta, erejéből, aktualitásából mit sem veszített.

 

 

A kortárs magyar irodalom idősebb nemzedékének grand old manje, Turczi István azon kevés szerző közé tartozik, akinek sikerült maradandót alkotni mindhárom műnem, a líra, az epika és a dráma területén is. Noha elsősorban költőként ismerjük, s talán másodsorban prominens prózaíróként tekintünk rá, drámaírói munkássága – noha számszerűleg nem írt olyan sok drámát – ugyancsak figyelemre méltó, jelentékeny alkotásokkal gyarapította irodalmunkat.1

Az általunk itt és most, jelen esszé keretei elemezni megkísérelt, rövid, ám annál mélyebb dráma nyitó jelenetében Jókai Mór,2 az idős író azon mereng, hogy a fiatal színésznővel, Nagy Bellával kötött házassága miatt környezete elfordult tőle, házasságát kész botránynak tekintik, őt vén bolondnak tartják, és úgy gondolja, erre valamiféle csattanós, klasszikus, nagy íróhoz méltó választ kell adnia. Lévén író, nem tehet mást, egy dráma megírásába kezd, így az olvasó/befogadó rögtön egy dráma a drámában szituációval találja szemben magát. Valamiféle titkos drámát ír hát, amelyet nem szán feltétlenül publikálásra, ám a néző/olvasó e titkos, Jókai elméjében megképződő, ön-sors-elemző drámába is betekintést nyer, szereplői pedig megjelennek a színen.

 

Az ősi világban a szó volt a pillanat élménye, kimondásakor teremtett, és mágikus erővel bírt. Később az írott szó már vesztett varázsából, mert aki olvasta, a jövőben élt. A modern világban a különböző eszközökkel rögzített szó tovább gyengült, mert ember és ember közé beékelődött a technika.

A kétezres generációk szavai többször más-más jelentéssel bírnak, erejük s hatásuk eltérő, valamint jellemző használóikra. Ennek ellenére a szó a legfontosabb kapocs a ma élő X, Y, Z generációk között, valamint a Baby-boom idején és a 2010 után született „alfa” generációkkal való kommunikációban.

A legidősebbek (PRÓFÉTÁK) számára a legfontosabb a lassú, nyugodt élet és a családi harmónia. Az általuk használt nyelv szókészlete is minden esetben ezt tükrözi.

 


Németh Hajnal Auróra: Alkimista 1. (Szabaduló szoba projekt)

Amikor leül a monitor elé vagy a kezébe vesz egy könyvtestet, figyelni kezdi a kurzort, a szóközök világát, a testesebb szöveghelyeket, az írás mozzanatát, s kinéz az ablakon, megpillantja a tágabb környezetet (várost, tájat, kertet, parkot és tavat), hirtelen visszatekint a kéziratra, amit éppen alkot, és megnyugszik abban, amit lát. Az eggyé forrt, összeszövődött szövegvilágot. A láthatatlan, és a tapintható valóság egybeforrását, tarka világát.

Rögtön kijáratot keres a szövegből. Amin újra bemegy. Ami ott maradt a hűlt helyén, a szövegen kívül, az emlékezetté dermed. Azt szépen maga mögött hagyja. Elnyeli a tekintete a látványt. Az elméjén keresztül beugrik a nyelvbe. A pupillájával és az idegrendszerével megszólított tér (aura) pedig mindvégig úton van felé.

 

 

Mennyiben más énem, mint a hangom? Aki: ego-ként beszélek, Túlfűtött individuum. Mégis valami anyagtalanság mondja el. Amit egyre többen írunk. S lassan kirekeszt a szövegből a nyelv. Munkába állít a szó. Képzelni kell. Nem elég várni, hogy szülessen magától. Én beszélek, és közben a világ tágul? A túlzott összhang nem emel, csak gátol. Bár egy akaraton vagyok a szöveggel. A szívem helyén mindvégig a nyelv ver. Egyfajta cél lebeg lelki szemeink előtt. Csak sejtjük, mi a mellékes és mi a fő? S nemcsak az idő, a szöveg is eltelik. Hatékony délelőtt.

A jelentés születése összetett folyamat. Mint a fogantatás, olyan szép konstrukció. Az intuíció, ami a magja a sejtnek, nem racionális információ, hanem olyan anyaga van, mint a lelkiismeretnek. Egy hatványozott motiváció, a szív inspirálása a tudatalatti által.

 

 
Vehofsics Erzsébet fotója

Van a szívemben egy elmélkedés, amelyet ez alkalommal meg kívánok osztani. Újabban rendszeresen előfordulni látszik velem, hogy bármikor térek is nyugovóra előzőleg, és bármennyi idő is hiányzik még a teljes kipihentségem eléréséhez, az alvással töltött időszakom során egy rövidke időszak erejéig mindig megébredek, és ilyenkor rendszerint különféle elmélődésekkel próbálom ismételten álomba ringatni magamat. A mai reggelen ezek az elmélődések gondolataimat az ember, illetőleg kiterjesztvén ezt a kört az egész emberiség helyzete felé terelték, én pedig alaposabban is elmélyülhettem élet és halál, letaszítottság és felemelkedés, megalázottság és felmagasztaltatás dolgai felett. Életem során megannyi változást, váltást, leépülést és felépítést, hanyatlást és emelkedést, elbukást és diadalt volt alkalmam végigélni és megtapasztalni, és amennyiben megkísérlem, hogy közös vonásokat fedezzek fel mindezekben, minduntalan arra a következtetésre jutok, hogy legalább egyetlen ezen hasonlóságok közül egészen bizonyosan tetten érhető.

 

 

Galvanizált génjeink zúgnak és rezegnek éjjel, minden sejtben ott a hárfa, a húrok világa. A lant és a hegedűk, a brácsák és a citerák. A csembaló, a csinos gordonkák. Kifényesítve a zümmögés, a dürgés, a zátonyokba akadt dopamin. A hangok gyöngyei, a szemgolyóba gravírozott színskála. Az összhang nyelve, a beszéd által szóhoz jutó lét.

 

 
Orbók Ildikó: Nagy utazás

Amióta csak öntudatra ébredtem, állandó jelleggel kénytelennek mutatkoztam szembesülni a környezetemben élők részéről azokkal a kisebb-nagyobb mértékben kritikai természetűnek nevezhető észrevételekkel és megállapításokkal, amelyek szerint túlságosan is visszahúzódó, önmagamba forduló, idealista, naiv és álmodozó, sőt mi több, egyenesen lusta, menthetetlenül kényelmes, kényes és nemtörődöm, a világgal szemben irreális elvárásokat támasztó, tudatosan kihúzó és elkülönülő személyiség lennék. Ezeknek a véleményeknek a számomra legsúlyosabban csengő, és legtömörebben zanzásított összefoglalását éppen egy bizonyos egyházi személy részéről nyílhatott alkalmam megtapasztalni, aki szerint mivel "nem találom a helyemet a világban, ezért teremtettem magamnak egy mesterséges, egyszemélyes világot", és aki egyúttal nem fukarkodott kifejezni abbeli sajnálkozását sem, hogy voltaképpen "igazán kár értem, mert egy értékes ember vagyok, aki jobb sorsra lenne érdemes". Ennek és a többi, voltaképpen hasonszőrű véleménynek a nyomán gyakorta elgondolkodtat annak a kérdése, hogy vajon miért is érzem magamat sokkalta komfortosabban, otthonosabban és önmagammal sokkalta inkább azonosnak ebben az alternatív és egyszemélyes világban, mint az úgynevezett "való életben".

 


Papp Ákos: Nárcisz

 

"A tudomány az ember szégyene,

mert szüntelenül érezteti vele, hogy mit is veszített"

~ LCdSM

 

Az Ismeretlen Filozófus szavai velőt rázóan csengenek, főként azoknak számára, akik jelen korunk posztmodern, a tudomány szupremáciájában szinte szolgai buzgalommal hívő és remélő attitűdjét mindenfajta ellenérzést és kétkedést nélkülözve teljes mértékben magukévá tették. Jelenlegi tobzódásunk a technika különféle vívmányainak garmadájában különösebb ráfigyelés nélkül azonmód tetten érhető, bőségesen elegendő csupán néhány röpke pillantást vetnünk egyfelől a magunk saját mindennapjaira, másfelől pedig a környezetünkben élők általános magaviseletére, főként a tekintetben, ahogyan mainapság hétköznapinak tekinthető eszközeinkkel bánunk. A modern ember idejének számottevő hányadát a különféle virtuális tereken tölti, külsőségekben megnyilvánuló sajátosságaik tekintetében minden szempontból telefonra emlékeztető virtuális nyakörveiken és pórázaikon felfüggesztve révednek bele egy minden szempontból mesterségesnek nevezhető, az esetek túlnyomó többségében kimondottan álságos, megtévesztő és felületes világba. Életünket a tudomány és technika újabb és újabb vívmányainak olykor különösen is kritikátlanságba hajló lelkesedéssel történő ünneplése hatja át, mintha csak ezektől remélnénk mindannak eljövetelét, amely az ember alapvető egzisztenciális problémájára megoldást jelent.

 


Kelebi Kis István: Csipkebokor

A van világa az emberi ösztönlét és a metafizikai üresség között helyezkedik el. Mondja Levinas.1 Ebből az együttállásból emelkedhet ki a felelősség érzése, ami nem emóció, hanem maga az emberi nem lényege. A szabadság akarása, arra vonatkozóan, hogy segíthetünk azokon, akik rászorulnak. Minden azért van, hogy jól éljünk általa. Ahogy Spinoza mondta.

A javunkra van a világ, a transzcendencia, az abszolútum. Folytatja a gondolatot Voltaire. S az Ige véleményét még nem is mondtuk. Hogy kötelességünk az özvegyek, a nyomorultak és a gyermekek őrzése. A gondoskodás, amit Isten eleve elrendelt a parancsolatokban. De a legnagyobb gondviselő maga az Örökkévaló, még akkor is, ha az ateisták ezt nem veszik tudomásul. Isten nagyvonalúsága, hogy azokat is ellátja, akik megvetik, sőt, más istenek, bálványok után futkosnak.

 

Arany János 1817-ben született, megérte a ’48-49-es forradalmat és szabadságharcot, megérte a kiegyezést, és még belekóstolt a pluralista társadalmiforma mindennapjaiba is. Viszont ésszerű röviden visszatekinteni a 18-ik századra, hogy előadásomnak történelmi kontextusát is megvilágítsam.

A török által kizsigerelt, majd aztán a Rákóczi szabadságharcban elbukott Magyarországot a Habsburgok olyannyira a magukénak (kis túlzással: saját gyarmatuknak) tekintették, hogy népünk minden jogos szándékát, legyen az jobbágyság, az egyház vagy az arisztokrácia felől jövő, határozottan, sőt felháborodva visszautasították. Tehát a 18. századi Magyarországot egy elmaradott, jogilag demoralizált tartománynak tekinthetjük, s a Habsburgok olyan propagandát működtettek ellenünk, hogy ekkoriban csupán az európai kartográfusok jóindulatán múlott, hogy jelölik-e országunkat a térképen vagy sem.

 


Orbók Ildikó: Fényjáték

Nagyon közel van hozzánk a beszéd, a szánkban és a szívünkben van: azaz a hit beszéde belénk van kódolva. Szívesen beszélünk az evangéliumról, emberi társaságban is és angyalok között is. Mert ha mi a szánkkal kimondjuk a tényeket Jézusról, és meggyőződéssel hisszük, hogy Isten feltámasztotta a Messiást a halálból, megtart minket az Ige. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre. (Róma levél 10. 8-10.) Mivel mással? Kérdezhetné a szkepszis hercege.

A mondandó a szívből és a lélekből szakad fel, ha őszinték vagyunk. Már eleve kész a beszéd, mire kimondjuk, már össze van rakva. A száj csak edénye a mondandónak. Csatorna, amin áthalad az üzenet. Valaki összekészítette. Az, hogy nem egyedül döntünk bizonyos dolgokban az életünk során, az évek múlásával egyre inkább kidomborodik.

 

Ördögh Ottó eddig is mesélt: történelemtanárként, gyerekszínészként, előadóművészként és regényíróként. Tizenharmadik kötetének a meséje, amely A kis herceg és Buddha címet viseli, azonban merőben új. Maga a történet nem túl bonyolult: hőse, a szerelmében csalódott fiú egy Isten háta mögötti faluban próbál vigasztalódni. Az egyhetesre tervezett ottlét azonban jócskán elhúzódik, s közben egy öregembertől, újdonsült mesterétől új világlátásra tesz szert.

A regény vérszegény cselekményét mozgató két legfontosabb figura az öreg és a fiú: korántsem véletlen, hogy a címben, valamint a felütésben és a zárlatban egyaránt feltűnnek, keretezik az elbeszélt történetet. Rajtuk kívül három másik fontos, virtuális karaktere is van a regénynek: az elefánt, a kis herceg és Buddha.

 

A természet létezik – nem magyarázható. A művészet létezik, s megmagyarázhatatlan. A természet olyan kiindulópont, melyből minden érthetővé válik. A művészet az emberi tevékenység egyik dimenziója, mely nélkül az emberi élet érthetetlen. A természet szavakkal leírhatatlan, csak közelíteni lehet felé, elérni soha. A művészet egy külön világ, szavakkal kifejezhetetlen.
A természet a legtökéletesebb „művészeti alkotás”.

A művészet – ugyanúgy, mint a természet – a szépség kitüntetett megjelenési formája. A művészetet az ember teremti, nem úgy, hogy önmagát kifejezi, hanem megalkotja azt, ami nála több: az ember magát önmaga fölé emeli. Megteremti az ember lényegét, emberré tesz egy semleges lényt.

A művészet ezáltal sokkal fontosabb, mint a tudomány vagy a vallás: kulcs, amellyel az eszme nyitható, kapcsolatot tart fenn a transzcendens erőkkel. Az élet irányítása mindig a művészet kezében volt, jelentősége mindenek felett áll. A művészet a valóság kicsinyített mását tárja elénk művészeti alkotásként, olyan modell, mely megmutatja a nagyban alig felismerhető összefüggések logikáját, tendenciáit és erővonalait.

 


Fotó: Hegedűs János

Azt embert rendes körülmények között elbűvöli és rabul ejti a nálánál magasabb létélménybeli fokozattal rendelkező valóságok szemlélete. Az általános, hétköznapiként leírható tapasztalatokon túlonnan tetten érhető élmények a maguk sajátos és sajátságos természetükből fakadóan emlékeztetnek, és önnön transzcendenciájának elvitathatatlan mivoltáról tanúskodnak az ember számára, természetesen persze annyiban, amennyiben az ember önnönmagát valóban a szó hagyományos értelmében elképzelt és felfogott emberként képes megragadni. A biológiai értelemben értendő emberség, tehát általánosságban az emberi fajba való tartozás ugyanis csak akkor esik egybe az emberi lét tradicionális értelemben felvetett sajátos esszenciájával, amennyiben az adott személy önmagát a maga elvitathatatlan transzcendenciájában képes megragadni és megfogalmazni, azaz saját magának lényegét Istenben képes szemlélni.

 

 
Nagy Zopán fotográfia

 

A kvantumfizika szerint véletlen nincs. De ettől még nem determinált. Csak akarta valaki azt a valamit, ami történt. Meglett. A szellem kotlott a mindenség fölött és kikeltette a Földet. Tizennégy milliárd évvel ezelőtti az arkhé.

A kezdet. A kozmológia korifeusai szerint. Aperion. A semmi hirtelen megingott. És belépett a képbe a valami. Mondja Szókratész. Isten tudata a származási helye a szoborműnek, ami az ember nevet kapta. Előbb elképzelte magát a világot, azután kezdte a vörös agyag kézzel és képzelettel történő megformálását.

A Biblia ezt hat ezer évvel ezelőttire teszi. Tehát a semmi eltűnése és a mostani világkorszak közötti létezés között már voltak különböző világok. A rés-elmélet szerint a Mózes első könyve első és második verse között nagy idő-rés van. Ott lehet a pre-história. A történelem előtti mítoszok kora.

 

 
Fotó: Kaposi Viktor törökországi sorozatából

A sokáig csak a forma közvetítő közegeként számon tartott matéria, az elrejtésre való és ezért marginalizálódott entitás, a 20. századra végre felszabadult a jelentés és az üzenet által kikényszerített célelvű eszközjelleg alól s megmakacsolva magát, és szinte nem ábrázol már semmit. Az anyag fellázadt a forma, a jelentésátvitel ellen.1

Ezzel megindul a mondandótól az anyagszerűség felé történő hangsúlyok áthelyeződése, a jelentésalkotás folyamatába behatol a matériának az önállósult beszéde, nyelve, vagyis az anyag anyagként is hozzájárul a jelentésrétegek kialakításához, nem csak azzal, amit ábrázolt. Hanem, ahogyan megmutatkozik. Így már nem csak technikai szükségességként, hanem esztétikai kategóriaként is figyelembe vehetővé válik. Napjainkra az alkotók már sokféle módon tudják szóra bírni az anyagot, amellyel a jelenlét és jelentés közötti viszonyt árnyalják, és szólaltatják meg.

 


Ábrahám Péter: Kockázat

 

 Írom a regényem. Egy ember élettörténete. Néha kitérőt kitérőre halmozok. Elkanyarodik a történet, belemegy egy kamionba hátulról. De csak koccan. S ha leírok egy hegyet, folyót, kijön lelkemből a vers. Nem bánom. Hadd folydogáljon a líra patakja a széppróza Himalájának tövében.

„Az idő ezer hervadt rózsa. Eső hull az elkenődött rúzsra. A zsebóra fedelén ódon töredék: óda. Írások állnak a kapu előtt. Nem kerülnek sorra? Az egyiket kilőtték a Holdba. A költőkkel már csak ufók állnak szóba. A Holdon meg nincs egyetlen ufó sem. Így ez kiesett láncszem.”1

 

 

 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal