Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

 


Kántor Zsolt Fotó: Keserű Zsuzsa

 Tele vagyok beszéddel; inspirál engem a bennem levő szellem. Íme, bensőm olyan, mint az újbor, amelynek nyílása nincsen; miként az új tömlők, csaknem szétszakad. Szólok tehát, hogy levegőhöz jussak; felnyitom ajkaimat, és felelek.

 

(Jób 32. 18.)

 

A politika történeti létmódja egy tapasztalat, amiben a valóság nagyon ritkán jelenik meg. Legtöbb kinyilatkoztatott beszéd hazugság, megtévesztés és masszív képmutatás. A sajtóközlemények, a manifesztumok mind álruhák, jelmezek és maszkok. A liberális demokrácia hamissága kezdettől fogva az úgynevezett szabadság, szabadosság, káosz, lázadás és hedonizmus jegyében építette ki intézményrendszerét. Amiben a keresztények által tisztelt és alapnak tekintett tízparancsolat háttérbe szorul, a törvény és a lelkiismeret meghal.

 


Majoros Áron Zsolt: Látszat határ

 

Megejtően halk, mondja a primadonna, messze gyűrűző gyönyör. Válaszol a báró, aki a karjában tartja. Akár egy film is lehetne, pedig csak vers. Szöveg, amire a befogadó elme fölfigyel a rádiót hallgatva. A szó értelme a kimondás által tárul fel. S elgondolás lesz, az agyban nyomot hagyó emlék.

Kerekes Erzsébet írja: „A nyelv a legsajátabbját: az igazi mondást veszélyezteti azzal, hogy magát állandóan egy „maga nemzette látszatba” állítja.”1 A heideggeri tiszta, lényegi szó ma igen csak veszélyeztetve érezhetné magát, ha lennének emóciói. Miért is? A nyelv, mint a lét háza, képes beszűkülni, ha a hanyatló hajlam vezeti, a fecsegés és a leegyszerűsítés. De ebben nem a nyelv a hibás, hanem a felhasználók.

 


Kép forrása: internet

Maga a dolog jut szóhoz, amikor megfogalmazunk róla egy állítást. Ami önmagában szótlan, azt beszéltetni akarjuk. S behívjuk a saját gondolkodásunkba a szavainkkal. S a szöveg ajtó, kapu, kinyitjuk, amikor megszólalunk s leírunk. hogy beletartozzunk abba, amit megértünk. A nyelv tehát nem egy elzárt, külön entitás, amit előveszünk, s amire szükség esetén támaszkodhatunk. Hanem bennünk van gyermekkorunk óta, velünk együtt gazdagodik, gondolkodik, ítél és elszámoltat, önismeretünk génkészlete, amiben a közös és a magánmítoszok egybeforrnak. A nyelv táptalajából hajt ki a tradícióval átszőtt káposztalevél, ami az individuum-tudat. Így hát történetiség van a bensőnkben, amit szavak és mondatok organizmusa rejt. S mindenki felelős azért, mennyit tud meg önmagáról és a világról abból, ami benne rejlik. 

 

„Íme itt a szívem, Uram, a szívem, amelyen megkönyörültél a feneketlen mélységben. Mondja el néked az én szívem most, hogy mit keresett ott, amikor a semmiért voltam gonosz, és vétkemnek csak egy oka volt: a vétek. Rút volt a vétkem és szerettem; örömömet leltem benne, hogy elpusztulok, örömömet leltem a vétkemben. Nem abban, amiért a vétket elkövettem, hanem magában a vétekben. Silány lélek, amely a Te biztonságodból vesztébe rohan…” – Szent Ágoston így ír a Vallomások második könyvében, miközben választ keres és talál arra, miért lopott társaival együtt tizenhat éves korában. Feleletéből a mai napra szánt evangéliumi sorok magyarázatát is kiolvashatjuk.

Jézus farizeusok gyűrűjében állt, akik szokásuk szerint – tisztelet a kivételnek –, most is kioktatták. Nekik válaszolt Izajás próféta jövendölésével. Krisztus szavai: „ott, akkor, itt és most. Mindörökké!”

Az ősök hagyományának kórképét mutatja fel ott, akkor és immár kétezer éve folyamatosan: itt és most, és meddig… Meddig még Uram? Meddig még! Mikor fogadja be a világ, a haza, a család tanulékony lélekkel a lelkeinket egyedül megmenteni képes tanítást? Az egyedüli igaz, életünket, világunkat, hazánkat, családjainkat megmenteni képes tanítást? Vajon mikor kezdjük tettekre váltani szavainkat? Előttünk az Út!

Se ki! Se be! állapotú hazánk egére sötét felhős éjszaka borult. Ilyen is marad, hiszem, nem hajnalodik mindaddig, míg nem tekintjük nemzeti ügyünknek, hogy visszatérjünk keresztény gyökereinkhez. Nem halljuk meg az immár ezer éve népünkhöz szóló hívást, Szent Márk evangélista egyszerű, de egyben minden gyógyírt magába foglaló mondatát: „Ismét magához szólította a népet” (Mk 7,14).

 


(Kép forrása: internet)

1

A fennköltség kultuszát ünnepli egyszemélyes lelkem, mégis egyre hidegebbek a nappalok. Hajszál-szerű üvegpálcikákkal dobol a hold a befagyott ég jég-cintányérján. Mintha el akarnák függönyözni az éneklő csillagokat, vizes lepedőket teregetnek a kerubok, kifeszített hegedűhúrokra. (Elmélet és szeretet.) Az estély abbamarad. S mi megtekintjük Jeruzsálem hegyeit. Igazság. Az empíria ragad. Más már az éj anyaga, mint álom idején. A felszisszenés, mint makett. Nem minden turista futurista. Konkrét (Koncert). Hiedelem és rítus. Kvarc. Egy éjjeli szótár benyomásait rögzítem. Uff. A Kék Szótövek zenekarának karnagya szólt. A frigyládában ott a mannás korsó, Áron főpap kivirágzott gallyacskája, és a két kőtábla a tízparancsolat szent betűivel. A szemhéjam alatt van a látvány, a fejem rejti el. A szívemben pedig a kegyelem szelleme énekel, valami nagyon jó illatot lehel ez a kellemes jelenlét. Bodza, frézia. Gyöngyvirág. Rózsa, liliom, lila orgona. Vadmeggy-bimbózás. Megyek az üvegtrón felé és leborulok a Messiás előtt.

 

 


Kép forrása:medicalonline.hu

1

A szellem maga az élet

Lét

A héber nyelvben, ami az ó-szövetség eredeti nyelve, több kifejezés is van a szellemre. Mindkettő (rúach, nesámá) jelent szellemet, szelet, leheletet és haragot is. A görög kifejezés (pneuma) jelentése szellem, szél. A szellem az elsődleges létező. Isten, mint abszolút létező is szellem; teremtői munkáját is Szellemként végezte el.

Ez nagyon fontos előfeltevés annak megértése érdekében, hogy a materiális valóság csakis a szellemi (spirituálisból) következik, mivel a szellemi megelőzi azt, sőt, minden ami van a materiális szférában, a szellemiből állt elő, sőt, nem is szűnt meg abban létezni (a spirituális szféra mintegy körbeöleli a természetes világot) - így nyilván következik, hogy magasabb rendű is egyben. És nemcsak körülveszi azt, hanem minden molekulája, sejtje és részecskéje szellem által él.

 

 

(Forrás: internet)

Isten a zenében jelenik meg leginkább. A hangok legtetején ül, mint trónszéken. Hallgatja Mozart zenéjét és Tórát olvas. Mi meg, ha tetszeni akarunk Neki, legnemesebb gondolatainkat, a legkövérebb allegóriákat füstölögtetjük el a dicsőítés (szeretet) tüzén. Miként is? Ahogy Rilke és Pessoa fogalmazási géniusza lángolt, mi közben a papír fölé hajolt a zseniális ész, a szív diktálta az elégiákat. S közben a tudatra ráfolyt, mit folyt? Ömlött a szerotonin.

„Mi megismerők, ismeretlenek vagyunk önmagunk számára [...]. Sohasem kerestük önmagunkat – hogyan is történhetne hát meg, hogy egy szép napon megtalálnánk?” (Nietzsche: A morál genealógiája) S ha önmagunkat nem kutatjuk, hogyan is találhatnánk meg az örökkévaló Urat? A kitalálónk személyét, azt, aki a kezével formálta a testünk, aki a leheletével élesztett minket. Aki apokrif természetét, jelenlétét és gondolkodásmódját sok esetben az emberbe rejtve nyilvánítja ki. S ez a színrevitel mindig ihletett, kivételes pillanat és időtlen alkalom.

 

Maradjunk abban, hogy amit a fogalmazás-írás órán tanítottunk, jó pár éve az általános iskolásoknak, át kell értelmezni. „A szöveg pusztán egy köztes termék, a megértetés történésének egy szakasza”.2 Kulcsár- Szabó Zoltán idézi ezt a citátumot, a megértéselmélet hipotézisének kapcsán. Tehát az írásmű csupán átmeneti állapotban van, amikor épp olvassuk. Végleges formájában soha nem pillanthatjuk meg, minden befogadó fejében másképp néz ki. Egyetlen olvasó sem ugyanúgy gondol rá, mint a másik.

Tegyük fel, hogy éppen ez a Gadamer-citátum az a szöveg, amit analizálnunk kell. Akkor mit kezdünk a „köztes” kifejezéssel? A szöveg fogantatása, vagy a szöveg megszületése, világra jötte a zéró pont, ahonnan elindul a jelentés létesülése? S mihez képest jelöljük ki a jelentés „teljes” elhangzását? Amikor befejeződik az összes jelentés-lehetőség kibomlása-megtekintése? Vagy olyan számegyenesről, útról, „járásról” van szó, amely egy véget nem érő prímszám-sorozat? A végtelenségig építhető, göngyölíthető fraktálokhoz hasonló egymásba bújtatással? Lehetséges-e megtalálni a „köztes” formátum egyedüli, igaz legjobbját? Vagy elég néhány variáns, és léphetünk tovább? Most tegyünk így. Hiszen ebben az esetben a szöveg sohasem végtermék, hanem csak mutációk együttlélegzése, felfutása. A megértetés, ami a mondatok és textusok célja, valóban egy folyamat, ami a fejben folyik, folytatódik, mindaddig, amíg be nem esteledik. (Ezt már a költő mondja.) Történet és történés.

 


Hegyibeszéd 1966-71 között    olaj, vászon (80x70 cm)
Kép forrása: litkegyorgy.com

 

1

Vannak dolgok, amelyek nyelvi tevékenységből születnek. A világszemlélet, a gondolkodásmód. Az elmélkedés vágy a korlátozottságból való kilépésre. A beszéd még a legmélyebb magányban is feltétele az ember önmegértésének. A nyelv ehhez persze nincs készen. Szakadatlanul megszakítja önnön képződését, keletkezését. Soha nem bánják egymást a felhők, akárcsak a mondatok. A pára belemegy a földbe, és kipattan egy mag. A csíra áthatol a rögökön, és kiszúrja a kertre pottyant szappanbuborékot. Ezt érezni lehet. Az érzékelés darabokra törik. Lant és citera szól. A kórista lány. Elég, ha lehajol az öltöztető nő előtt, amikor belépek. Máris megvan az ihletés. Könyörtelen engedékenység. Ez volna a posztmodern. Hideg, súlytalan lebegés. Az alvás illúziója. Szétgombolt szirmok a testén. Puding és bárd. A pillanat-szappan lefogyása. a test szégyenkezik, egyre halkul a rések cuppogása. Szó-csészék. Kávé a kinyitott könyvön. A nyelvet minden beszélő újraalkotja. (Humboldt) Az artikuláció kifejezéssé változtatja a mentális hálót.

 


Francois Bruneri: Tükör (Kép forrása: stilusmentor.hu)

Divat az, amit megkívánsz. Stílus az, ahogy birtokba veszed. Elfogyasztod, magadévá teszed, megeszed és megérted-beépíted. Majd részeddé válik, motívummá, kóddá és emblémává. Kiül az arcodra, behatol a szívedbe, majd kijön a szádon, amikor megszólalsz. Megváltoztatja a jellemed, ellene állsz, amikor észreveszed. De tovább él. Elkezd kötőanyaggá válni, ami összeszövi a jelent és a múltat, a tartalmat és a formát. A gondolatot és az anyagot. A jelenséget és a lényeget. Az alvásod és ébrenlétedet.

 

Szűkszavú, tárgyilagosnak mondható Wikipédia-szócikke szerint Szerdahelyi István professzor 1934-ben született Budapesten, iskoláit ugyanitt végezte, majd felsőfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta, ahol könyvtár szakos diplomát szerzett 1957-ben. Ugyanezen évben az ELTE Egyetemi Könyvtárába vették fel gyakornoknak. fiatalon részt vett az 1956-os forradalomban, amiért egy időre elveszített az állását. Állástalan időszaka két éve alatt lefordította magyarra a Mahábaráta című indiai eposzt, valamint igen sok verset klasszikus kínai költőktől. 1959-ben jutott újra álláshoz, az Akadémiai Kiadóhoz került szerkesztőnek, majd csoportvezetői beosztást nyert. 1978–1980 között a Magyar Tudományos Akadémia kutatójaként dolgozott, tudományos főmunkatársi beosztásban, 1980-tól 1990-ig az ELTE Esztétikai Tanszékén adjunktusi, majd docensi beosztásban oktatott és kutatott. Egyszakos könyvtáros bölcsészként 1977-ben a filozófia tudományok kandidátusa fokozatot szerezte meg, 1987-ben pedig az irodalomtudományok akadémiai nagydoktora. Irodalomtudós, kultúrakutató, közíró volt, aki mintegy tíz éven át (1980–1989) volt a Kritika című folyóirat és a 1967 óta a Világirodalmi Lexikon szerkesztője és főszerkesztője, s ily módon pedig a magyar szellemi élet egyik irányítója, tudományos-szakmai pozíciója mellett kvázi kultúrpolitikusa volt. Megírta a magyar kultúrában előzmény nélküli Verstant, volt egy népszerűsítő sorozata az Eötvös Kiadónál (Irodalomelmélet mindenkinek, Verstan mindenkinek). Két ikerkönyvben pedig nagy erudícióval vizsgálta (kultúrtörténeti kutatásai előzményeként) a kapitalista és a szocialista társadalom szerkezetét és működését. 2017. szeptember 24-én, életének nyolcvanharmadik évében elhunyt.

 

 

 
Fotó: Hupján Attila

Vannak dolgok, amiket akárhogy akar a világ, az idő elporlasztani, beszennyezni, nem tud. Ilyen a zene, a vers, a tánc, a képzőművészet, a filozófia, a hit (nem a vallás) és a sport (!). Ezek rendre kibújnak a temporalitás (időbeliség) öleléséből. Nem múlnak, csak telnek. Bizony! Megtelnek, telítődnek még inkább lényeggel, megtartó erővel, ahelyett, hogy kisebbé tehetné őket a félelem vagy a szidalmazás. Az ellenség azt akarná, hogy egyetlen percünk se maradjon az örök ügyekre. Az a helyzet, hogy a nemes dolgok az ellenerőket is felülmúlják.

Miért van ez így? Vélhetőleg Isten építette így bele a folyamatokba az időtlen értékeket, a mércét, amit senki nem tud felülírni. Jézus mondja, hogy nélkülem semmit nem tudtok cselekedni. És tényleg. Amióta megtörtént az engesztelés (megváltás), a dolgok állása merőben más. Legyőzte Valaki a sötétség erőit, Aki emberként jött, pedig Isten Fia volt (van).

 


(Kép forrása: magyarirorezidencia.hu)

Január 17.

Még az este leszakadt a bőröndöm füle. Megpakoltam ruhával, könyvvel, és a legnagyobb, még Madridból származó szép narancssárga bőröndöm füle kiugrott a helyéről. Újratervezés következett, Pilar barátnőm leselejtezett Samsonite gurulós táskája váltotta fel, a szakadást annak idején egy rávasalható Cipotegato (Tarazona jelképe) jelvénnyel kendőztem. Pilar annak idején nekem adta, mert valahogy nem fértem el a hátizsákomban, és ez még elment kézipoggyásznak. Most pedig elnyelte a nagybőröndöm ruhatartalmát, részben a könyveket is, de sokat otthon kellett hagynom. Hoztam volna a Spanyol Elbeszélők köteteiből a könyvtárnak, ám sajnos nem volt rá kapacitásom. Négy hétre összecuccolni nem egyszerű dolog. Csak sikerült, némi rutinra szert tettem már az évek folyamán, még szerencse, hogy október végén útnak indultam a kétéves kihagyás után, mert nagyon ki lehet esni a gyakorlatból. Új hajtogatási módszert tanultam Anna unokahúgomtól, úgyhogy egész sokat el tudok helyezni viszonylag kis helyen. Persze, most tél van, vastagabbak a ruhadarabok.

Autó és jogosítvány híján bajban lettem volna, ha Leányfaluról busszal és metróval kell eljutnom a pályaudvarra, de szerencsére hétfő van, Ági barátnőm egész az állomásépületig beszállított. Kelenföld. Egyetemista korom ideje. Mindig itt szálltam le, a Budaörsi kollégium innen jóval közelebb volt, mint a Déliből. Kicsit nehéz az eligazodás, de egy kedves vasutas megmutatja a liftet, aztán még egyszer találkozom vele az aluljáró szinten. Jó ómen. Akárcsak a München Hbf. épp a tizenötös vágányon.

 

Turczi István egyik legfontosabb, műfaji-műnemi határokon átnyúló, besorolhatatlan könyve, talán okkal mondhatjuk, össz-irodalmi főműve a Deodatus. A könyv első kiadása 2001-ben jelent meg Tata Város Önkormányzatának kiadásában. A könyv nem más, mint Tata város, tágabb értelemben pedig Magyarország történelmének (valós és fiktív elemekkel átszőtt) sajátos szépirodalmi feldolgozása. A mű címét egy feltehetőleg valós történelmi személy, Deodatus gróf, I. (Szent) István, államalapító királyunk nevelője és keresztapja ihlette, aki – legalábbis a krónikák szerint – olasz vagy normann származású nemes, nápolyi gróf volt, aki a Sanseverino családhoz tartozott, és egyúttal ő volt az egyik legelső nyugat-európai személy, aki Magyarországra került Géza fejedelem uralkodása alatt, amikor a fejedelem elkezdete keresztény hitre téríteni a magyar népet. Azt már persze csak a XIV. századbeli hagyományból tudjuk, hogy Deodatus Szent István keresztapja volt, a grófnak pedig Észak-Magyarországon voltak birtokai, ahol egy bencés kolostort is alapított. István a hagyomány szerint nem Deodatusnak hívta a grófot, hanem Tatának, és utána kapta a nevét a kolostor, az ott lévő vár és az egészen máig fennálló, mára megyeszékhellyé mai város. Tata, mint az az irodalmi életben talán köztudott, Turczi István szülővárosa, e különleges művében pedig a szerző szűkebb pátriája történelmének sajátos szépirodalmi feldolgozására vállalkozott... Viszonylagosan ismert, nagy vonalakban igaznak tekinthető történeti tények alkotják a kiindulópontot, ám a forrásokban szórványosan említett Deodatus gróf, a valós, vagy legalábbis elérhető történeti tudásunk alapján kvázi-valós személyből kiindulva Turczi István megalkotott egy fiktív tatai nemesi famíliát, a Deodáti családot, akiknek történetén – rájuk utaló, illetve családi levéltárukból származó, szépirodalmilag konstruált forrásokon keresztül – feltárul előttünk a család, a város, illetve tágabb kontextusban értelmezve az ország, a magyar nemzet történelme.

 


(Kép forrása: magyarirorezidencia.hu)

A Magyar Írórezidencia1 program keretében működő vajszlói rezidencián dolgozom január 17. óta. Részletes naplót vezetek, így napra pontosan tudom, hogy február 15-én, egy héttel ezelőtt Baranyahídvégről a Sámodot Majláthpusztával összekötő úton az egyes kilométert jelző zöld táblával szemben az út jobb oldalán egy elgázolt, már élettelen kutyát pillantottam meg.

Autóm nincsen, Anna tiszteletestől kaptam kölcsönbe kerékpárt, mellényt, sisakot, és kihasználom a lehetőséget, lazításképpen mindennap teszek egy rövidebb, órás-másfélórás túrát a környéken. Addig a napig általában Vejti felé indultam és a Hirics, Kisszentmárton, Baranyahídvég közötti szakaszon tettem meg ezt tizenöt kilométert, 15-én viszont úgy gondoltam, inkább a Cseri erdőbe megyek futni, így ellenkező irányba indultam el, csakhogy még a Mecsek Erdő táblája előtt eldöntöttem magamban, mégsem futok, hanem megteszem a jól bevált körömet, most ebből az irányból.

Nem sokáig örülhetek elhatározásomnak, hiszen alig teszek meg néhány kilométert, ott fekszik az út menti árok szélén a fűben a világosbarna, rövidszőrű kutya.

 


Botz Yvette: Budapesti Néri Szent Fülöp Általános Iskola - kápolna díszüveg oltár

 

Nagyon jól érzékelteti a nyelv, hogy a meggondolatlanság, a végig nem vitt gondolatmenet, az elhamarkodott, indulatból (és érzelmektől vezéreltetve) kimondott szavak nyomot hagynak a sorsunkon. A meggondolatlanság nem gondolat-nélküliség, van benne tartalom, tele van sokszor nem kívánatos hangulatokkal, keserűséggel és rezignációval. Még okosnak is tűnhet a negatív megszólalás mások szemében. „Milyen precízen látja a helyzetet ez a frusztrált ego.” Mondhatná bárki, amikor hallja. Bizony, önsorsrontó bölcsesség ez. Nem felfelé emeli az embert a csüggedt, melankolikus hangnem, hanem lerántja az igénytelen, középszerű átlag szintjére, ahol a rossz előjelek keringenek.

 


Mórotz Krisztina: Niké szárnya

Az elmúlt esztendők folyamán rendkívül sokszor fogott el az aggodalom, és éreztem döbbenetesen erős szorongást és félelmet, amelyeknek okát főként abban a számomra véghetetlennek és végtelenül szomorúnak látszó anyagi, szellemi és spirituális hányattatottságban és kilátástalanságban véltem felfedezni, amely jelenleg a világunkban tapasztalható, és amely megülni látszik lassacskán szinte minden lakójának szívét-lelkét. Alkalmam nyílott több gondolattal is találkozni azzal kapcsolatban, hogy miközben korunkban gyakorlatilag mindeddig sohasem tapasztalt intenzitással virágzik az ezotéria és a spiritualitás, irányzatok, tanítók, mesterek és guruk szinte véget nem érő ármádiája ajánlja fel számunkra és nyújtja felénk a megváltást, szabadulást, megvilágosodást, teljességet, boldogságot, gazdagodást és biztonságot ígérő tudást, az emberiség zöme mégis egyre kétségbeesettebb és kilátástalanabb helyzetbe kerül, mindenféle értelemben.

 

 


Bátai Sándor: Princípium (1)

 

Felbecsülhetetlen értékű lelki kincsek szunnyadnak elrejtetten a zsoltárok mélyén, és ezen megállapításnak nyilvánvaló igazságtartalma rendszerint még azoknak számára is egyértelműen megnyilatkozik, akik általánosságban kevés, avagy éppenséggel szemernyi érdeklődést sem mutatnak a zsidó-keresztény tradíció irányában. Jómagam az alábbi, első olvasatra talán némiképp nehézkesnek és hosszadalmasnak ható történet nyomán szeretném felvezetni azoknak az élményeknek és tapasztalatoknak megosztását, amelyeket kétségkívül a zsoltárvilágnak köszönhetek, és amelyek nézetrendszeremet mind a mai napig alapvetően meghatározzák. Számomra gimnazista koromban adathatott meg első ízben a velük való találkozás élménye, amikor iskolám akkori szerzetes-igazgatója egy hideg és sötét hajnali találkozás alkalmával zsolozsmára invitált. Lakóhelyem, és az iskolának otthont adó nagyváros között ugyanis több, mint harminc kilométeres távolság terült el, nekem pedig így minden egyes hétköznap alkalmával mintegy háromnegyed órás utazással kezdődött a reggelem, amíg megérkeztem a gimnázium kapujához. Minthogy a vidéki buszjáratok közlekedési rendje akkoriban még - meglehetősen finoman szólván - nem volt túlságosan rugalmasnak mondható, sok esetben már jócskán a tanítás megkezdése előtt az iskolapadban üldögélhettem, elsőként lépve az épületbe. Egy alkalommal tehát, amikor az igazgató atya a kápolnába igyekezve belém botlott, kegyesen megszánva felajánlotta, hogy a magányos üldögélés helyett inkább csatlakozzak hozzá és testvéreihez, a zsolozsma ideje alatt erősítvén valamelyik szerzetesi kart. Akkoriban persze még semminemű fogalommal nem rendelkeztem arról, hogy mit is takar ez a homályos kifejezés, amelyet éppenséggel akkor volt alkalmam első ízben hallani, így merőben új élményben lehetett részem azon a reggelen.

 

 

Kezdetben volt a Tóra. Az ószövetség Igéje. Isten használati utasítása az emberi korpuszhoz. Az abszolútum színtiszta beszéde Zsinórmérték. A kánon szövege. 613 egyperces novella. Minden későbbi dolog ebből lett. Az Igéből.

Minden általa, érte történik. A mi Istenünk (Adonáj, JHWH) akarata szerint. Aki a Messiás, a Fia kedvéért teremtett világot, eget, földet és vizeket. És embert. Csinált egy agyagedényt, aminek kezeket, lábakat, füleket és szemeket vésett, gravírozott. Majd belelehelte az orrába a szavát. Voltaképp Jézust tette bele elsőnek a teremtménybe. A mintát, amilyenné kellene válnia. De a sátán is munkálkodott a kertben. Egy trükkje bejött. A varázslás.

 

Nietzsche mindig is vitatott és az intellektueleket megosztó gondolkodónak számított. Filozófiája, művészetfelfogása rendkívül nagy hatású, sok szerzőt, művészt megihletett.

Életfilozófiájával az individualizmus képviselője, az egzisztencializmus egyik előfutára Kierkegaard és Schopenhauer mellett. Kritizálta a korabeli értékrendet, különösen a kereszténységet, a szocializmust, a darwinizmust. Különc zseniként került be a történelembe. Szenvedélyes elkötelezettség, radikális újítási akarat, nyelvi mágia jellemzi munkásságát.

„A vallást hazugságnak tekintette az emberen túli ember szemszögéből nézve, a részvétet a tömegmorál jelének (jobban mondva a tömegmorállal való megalkuvásnak). A részvét az, ami szerinte tönkreteszi az erős embert, aki magasabb célok felé tekintve ki van téve annak a veszélynek, hogy az emberi szenvedés láttán képtelen követni elhatározását. Tagadta az akkor fennálló államrend és szerkezet jogosultságát a néptömegek vezetésében. Az uralomra termett, erős embert hirdeti.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal