VideóA Hatvan Online (HO TV) csatorna videója Keresés a honlapon: |
Esszé A SZOBRÁSZ HÁLÓJA
„Akinek van füle a hallásra, hallja.” (Mt. 13:9, 43)
A szobrász hálója összeszedi, veszi, továbbítja a felsőbb dimenziók sugallatait és tanításait. Alkotása valójában egy energetikai jelenség, mely küldetésének megfelelően egy teljesebb valóság megismeréséhez vezet el bennünket. Párbeszéd matéria és ember között, ember és az őt körbeölelő univerzum között. Természetesen ezen párbeszéd nem csupán metafizikai síkon történik. Csanádhoz hasonló kőporosként úgy gondolom az alkotás folyamatában törvényszerűen lezajló vívódások, kalapács eldobások, oda-oda mondogatások, egy emberi hozzáállásnak a természetes megnyilvánulásai. A SZOBRÁSZNAK FÜLE VAN A HALLÁSRA, EZÉRT HALLJA. Fülünk van a hallásra, ezért halljuk azt is, amint harsányan nevetnek az égiek. Még ha tudjuk is, hogy mindezen mosolyognak odafenn, kikerülhetetlenül lejátsszuk földi szerepinket. Beszélgetünk, és mivel csak mi vagyunk részesei, éppen ezért, ezen vitáink talán a legszemélyesebbek. De ne feledjük, a befogadó hálója hasonlóképpen összeszedi, veszi, továbbítja a felsőbb dimenziók árnyalt információinak adaptációját és tanításait. Ugyancsak személyes tevékenység az alkotások befogadása is. A meditációs gondolatcsemegék mással való megosztása pedig már sok esetben beavatás számba megy. Az intimitás netovábbja, mikor valaki veszi a bátorságot és a forrást adó kutat megosztja vélünk.
Gomolyfelhő hajolt a nád fölé. Spirituális princípium. Égre rajzolt bárány. És kinyílik a nappal, mint egy frézia szirom s az ömlő víz leszakítja. Beleharap a móló lépcsőjébe a hullám. Zúgó kagylók, szóközök bújnak a szótövek közé. Ámulat-csipke szakad fel. A ráncok megnyugodnak. Egy vonat robog át az emlékezeten.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves közönségünk!
Nagy öröm számomra, hogy itt a fiaimmal is gyakran látogatott Pinokkió Gyermekkönyvtár, oly kedves enteriőrjében köszönthetem újra Kováts Ferenc grafikusművész barátomat, bár most nem rézmetsző mesteri státuszban, hanem mint Őméltósága papírcetliségének kollázzsá szelídítőjét, aki egy elegáns sasszéval egyszerűen képes volt MŰFAJT változtatni. Mint hallani fogják ez mégsem volt olyan nagyon egyszerű lép-zár-lép csúsztatott tánclépés, mint azt a táncművészet területén mondanák. Barátunk váltott lábbal próbálta követni a tánc ütemét, csak hát nagyon nehéz minden apró lépés, ha a sors átveszi az irányítást. A lábnak valójában nem is kéne lépnie, hiszen a rézkarcok mestere jól érzi magát az asztalánál. Rézkarcai, grafikái önálló életet élnek már régen, és utánozhatatlan atmoszférája képeinek sokunk számára ismert és szeretett. Réztábláit reszeli, metszi, karcolja, savazza és képalkotásai közepette még a stART alkotócsoport tehetséges művészeit is összefogja, arról már nem is szólva, hogy az ORFŰI ŐSZI TÁRLAT Neki is köszönhetően immár hatodik alkalommal kitárta kapuit a szemlélődni vágyók előtt. Miért is kellene néki itt sasszézgatnia?
Kántor Zsolt Hétvégi házikónkban aludtam. Az udvaron lomok s romok. Például egy dobfelszerelés, egy bordatörött hegedű. Az eső a cintányéron kopog. A 35 éves fiam gyerekkori szánkója egy zongora fedelén. Mint a Celsus könyvtár Epheszoszban. Amikor Schliemann „megtalálja” Tróját, az addig csupán mitikus, mesebeli helyként aposztrofált virtualitás új valóságként ölt testet.
2021. szeptember 11-én itt állok, és egy számomra is kedves felkérésnek kell méltón megfelelnem. A megfelelés szót nem szeretem, mert mindig sejtet valamiféle pszichoszomatikus rendellenességet: valamit, valami fajta elfojtott rongáltságot, amit valamikor, mikor gyökereink erősödni kezdtek és mélyre hatolva sokat ígérően terebélyesedtek, ránk erőltetett a környezet megcsontosodott elvárásokkal teli kövülete. Ma valójában nem kell megfelelnem, és még a kell szó is a szeretnék kifejezéssé halványulgondolat ösvényeimen, mivel ünnepről van szó, mégpedig a mi ünnepünkről. Jubileumi kiállításon vagyunk ma mindannyian együtt, ahol méltó megemlékezésről, művészetről,pontosabban a művészek szerepéről szeretnék vallani. Azt gondolom, némi térben és időben való visszanyúlást nem árt tennem a nemes kezdeményezés megértése végett. Vannak eszmék, melyek szinte tapinthatóan a levegőben vannak. És azt gondolom, mi alkotók, bohém lelkek mindannyian fogékonyak vagyunk rájuk, de ahogy Ralph Waldo Emerson amerikai esszéista filozófus a 19. század közepén transzcendentalista előadásain kifejtette:„Mindannyian fogékonyak vagyunk rájuk, hiszen ezekből az eszmékből állunk; mindenki fogékony, de egyesek fogékonyabbak másoknál, és ők fejezik ki ezeket az eszméket először.”
Az elbeszélés bejáratánál toporog. Keletkezést lát. A méz íze a szájában, akár a parfüm. Van benne émely és kókadt szomj. Kint enyhül a hurrikán, a völgy hónaljánál kulminál. Csurom hínár a folyópart, a szél egy kagyló alakú kavicsot a sziklából kiváj. Töprengő entitás. Kiszabadítja a Holdat, a túlfolyás foglyát a láz. Beleugrik a gyík az ömlő örvénybe. Viszlát! Egy sejt hatol a fénybe. Mint emlékek a történetbe. Zúzmara hull az évekre. A memória sejtszáma pitypangként szaporodik.
Sylvia Plath - Wikipédia Hagyjuk a higanyt. Mondtad, amikor megmérték a lázad, gyönyörködtél az indigón guruló, ezüst golyócskák keringésén az (k)elme körül. Csöpögtek a rokkant atomok. Hormonok a láthatatlan világban, ahová átpillantottál. A szörnyű kútba, a misztérium szájába hullottak a szavaid. Te vagy az egyetlen szilárd tér, mondta a kritikusod, s erre támaszkodott, erre az extázisra, sok olvasó lélek, szív. Irigyellek. Az időtlenség érzését kölcsönözted nekünk a bolygóközi fuksziák világából, a legfelsőbb bibliotéka regiszterei közül. Neked ez is megvolt.
Heidegger mondta volt: „A szavak [Worte] nem szók [Wörter] s nem hason-latosak – mint emezek – a vödrökhöz és hordókhoz, amelyekből meglevő tartalmat merítünk. A szavak kutak, amelyeknek utána ás a mondás, könnyen betemethető, ám némelykor hirtelen fel is éledő kutak, melyeket állandóan újra meg kell találnunk és újra kell kiásnunk. A szüntelen ismételt kútra járás nélkül üresek maradnak a vödrök és hordók vagy állott marad a tartalmuk.” (1997) 1 A gesztusok testté lettek. Hangnemmé. Hagyjuk tehát a higanyt. Mondta álmában Harlekin, amikor megmérték a lázát, gyönyörködött l az indigón guruló, ezüst golyócskák futásán. Potyogtak a káosz- atomok. Éles kontúrok a láthatatlan világban. Metszetek, lamellák. A szél sorba rakja az időket. Mint egy elutazás.
Dobos Marianne közíró 81. éves. A lapunknak általa közlésre átadott írásával köszöntjük, és további, szép alkotóéveket kívánunk! Dobos Marianne A hit és a szeretet ereje a kanadai ’56-os magyar emigrációban Közel hetven év távol a szülőhazától. Miért? Mert hatvanhét évvel ezelőtt az élet, pontosabban a tíz nap remény után a reménytelenség hozta azt, hogy el kell hagyni az országot. El kell hagyni a hazát. Búcsút venni, mert búcsút kell venni. Ha nincs másként, akkor búcsú nélkül is búcsút kell venni. Útnak eredni, mert útnak kell eredni. Elindulni, mert el kell indulni. Miért? Az életért! Az életben maradásért! Miért? Mert el kellett kerülni a statáriális bíróságot, a börtönt, vagy a Szovjetunióba deportálást. Ott kellett hagyni a hazát. Ott kellett hagyni a szülőt, olykor a nagyszülőkre kellett bízni, ott kellett hagyni a gyereket, ott kellett hagyni a rokonokat, barátokat, ismerősöket. Miért? Mert menekülni kellett a hazából! Szívükben a levert forradalom és szabadságharc életre szólóan meghatározó, felejthetetlen, még az unokák nemzedékének is átadandó élményével, emlékével, és egy maroknyi anyafölddel a vándortarisznyában eredtek útnak. Honnan? Hová? Hogyan? Megtudjuk, hogy élte ezt meg az a harmincnyolc ember, a harminchét-ezerből, aki a kanadai emigrációba kényszerült, és elmondja élettörténetét Dancs Rózsa Add tovább a lángot1 című könyvében. Mintha harmincnyolc meg nem írt regényt olvasnánk a 268 oldalban. Mert mindegyik történet ebben a maga terjedelmében is izgalmas, olvashatjuk úgy, mint harmincnyolc szinopszist. A szinopszisba foglalt regények tagoltsága hasonló. Mindegyik történet arról szól, hogy hogyan élt szereplője 1956. október 23-ig. Majd mit csinált, mi történt vele a november 4-ig tartó varázslatos napok alatt. Mit azután, mikor kiderült számára, hogy menekülnie kell, és hogyan sikerült átjutnia a határon. Főként az osztrák határon, de a később indulóknak a jugoszlávon. Élet a menekült táborban. A befogadó ország kiválasztása, vagy kiválasztatás a befogadó ország által. Tengeri betegségben szenvedve, vagy nélküle, az óceánon át, szerencsésebbeknek repülőn út az ismeretlenbe. A megérkezés pénz nélkül, jobbára angol vagy francia nyelvtudás nélkül egy hatalmas kiterjedésű országba, Kanadába. A szovjet megszállók ellen fegyvert fogott, a nyugati világ által cserbenhagyott magyar forradalom menekültjeit szívesen várták ott még akkor is, amikor a nyugati világ már belefáradt a nagy exodusba.
Pécs külterületén, a várostól Észak-keletre -részben beerdősült meddőhányójával- a bányaipar régi emléke hever – egy elhagyott bánya. Egykor nyüzsgő ipari-közösségi központ volt ez a hely, amely most egy soha vissza nem térő korszak kísérteties emlékeztetőjeként szolgál. Csethe András aranyokleveles bányamérnök, az egykori István-akna felelős műszaki vezetője, üzemvezetője, később a Mecseki Szénbányák volt vezérigazgatója visszaemlékezései alapján készítettem el ezt a részben történelmi, részben személyes visszatekintést.
Igaz, már évek óta gond van a szakszerű irodalomkritika területén. Kevés az erre specializálódott alkalmas, érdemes befutott író és költő, illetve az ilyen irányú tevékenység eddigi munkáikban. Az, hogy közülük valaki egy másik tollforgató gondolatai felett elidőzve véleményt alakíthasson ki, gondos és körültekintő elemzés szükséges, de elsősorban bizonyos szimpátia, s az, hogy magához közelállónak érezze a művet, annak egy része, vagy egésze megragadja a figyelmét, azonosulni tudjon a kiemelkedően jó, vagy esetleg nem oda illő, de említésre méltó megállapításaival, gondolatmenetével, metaforáival.
Ahogy Kulcsár Szabó Ernő írja a Mi az, hogy műalkotás? című tanulmányában, „A műalkotásban … szóhoz jut a „föld” és a „világ” vitája, ami nem egyéb, mint a jelentésképzetek anyagtalanságának és a hangzásmódok materialitásának konfiguratív mozgása.” Igen, sokszor az irodalomórák elszenvedői is keresik a hangok, betűk és szavak mögött a formák mibenlétét, a beszéd mikéntjét, kutatják a hámszövet alatti erek és nyirkok titkát, azt az anyagot, ami szállítja a lelket a szavakban. Ahogy épp kigondoljuk a kontamináció vázlatát, a nyelv közben születik, alakul, képződik és keletkezik. Azt mondom, a szótő, szerkeszt, kék, mint az égbolt, világoskék ég, akár egy messziről szemlélt tó, amire rásüt a Nap. Kék szótövek vannak az ég égisze alatt, tövestől ki lehet tépni, szakítani őket, hogy csokorba szedjük a grammatológia piciny szó-csokrait. Kék szótövek, bokros szöveghelyek, lila és sárga kankalin, mondattá fürtösödött fréziák, fehérek, züldek, mint a hangulatok és ízek a nyelvhús anyagában.
„Századunk tragédiái nemegyszer afféle tesztet jelentettek a költészet számára melyek lehetővé tették, hogy felmérhessük, mennyi valóságot bír el a költészet.” (Czesław Miłosz)
Nagy Gáspártól kölcsönzött a cím, és kölcsönöztem a verse mottóját is. Ajándékba kaptam. Síron túli üzenetként. Éppen most, talán, hogy tovább ajándékozzam. Kinek? Kiknek? A 2010 végén megjelent remekmű szerzőjének, és valamennyiünknek, akik elolvassuk. Azoknak is, akik évtizedeket éltünk meg abból a századból, de a fiatalabbaknak, a fiataloknak is, hogy kellő tisztelettel fejet hajtva elődeik tragédiája előtt, tanulmányozzák az egyéniben az általánost. Ismerjék meg hamisítatlanul a világtörténelemnek egy borzasztó fejezetét. A PPKE BTK-n rendezett egyik konferencián előadásom Nagy Gáspárról szólt. A szervezők most állítják össze a konferenciakötetet. Aktuális lett a lábjegyzeteim megírása, vagy pontosítása. Gazsi köteteit lapozgatva kerestem újra a szóban akkor megidézett helyeit a verseinek. És akkor, azokban a napokban, abban a lelkiállapotban kaptam Konrad Sutarskitól a 2010 végén megjelent könyvét.
Akkor a legjobb, ha az ember maga mögött hagyja anyag-létét s egy új, lehetőleg elkülönített világba lép be, zeng az édes április, illatok csengettyűi kiabálják, ez az időszak az öröm korszaka. A másutt föllelhetetlen érintettség, hogy a gondolatok, mint a szélben a rügyek, megsimogatják az arra járó álmodozót. A lecsüngő ágak, a felfrissült utcák és a madarak kedves füttyei. Csivitelés, csicsergés, oltár alakú felhők. Most meg ráadásul az esőcseppek, végre! Itt van a pára, a fuvallat és a magas fű. Feledhetetlen, örökre bevésődő múlt, emlék és zene. A szükségszerűség, esetlegesség és ornamentika. Mintha az ember a levegőben kutatná azt a misztériumot, amit már egyszer megkóstolt, de elkeverte, elfeledte. Az atmoszféra, amiben utak rejtőztek el.
Most elkerülik a tudatalatti könyvtárat az álmok, csak akarat van és radikális eklektika, nincs idő, csak vakuvillanás és egy szép, női akt, Könnycseppkő-barlang, derűs festmény a kanapé felett. Hold alakú dió, Szamóca-asszonáncok, gyógyszerek után nyúló kéz, most épp belepiszkál az alakuló festménybe egy kopott ecsettel, mártogatja a kékbe, majd vért ken a szétmázolt, szürke égboltra. Bánat-műterem.
Füzes János nagymonológját a pécsi Janus Egyetemi Színház mutatta be 2022 november 28-án Mikuli János rendezésében, azóta is folyamatosan műsoron van, nagy sikerrel játsszák, legutóbb például zártkörű előadáson hajdani tanítványai nézhették meg. Inhof László alakítja a címbeli professzort, aki nem más, mint a város hajdan jól ismert oktatója, dr. Romhányi György, aki abban az évben született, mint József Attila, és aki huszonöt évfolyam hallgatóját tanította a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, amíg a Patológiai Intézet vezetője volt. A nagybetűs prof, aki a hallgató fiatalembereket gyakran mesternek, a lányokat pedig kisasszonynak szólította, és még hetvenöt évesen sem hagyta abba a tudományos munkát, tanulást, mi több, görög és latin nyelvórákat vett, és bosszankodott, ha nem tudott rendesen lefordítani egy Horatius epigrammát. A magyar irodalom nyelvi tudata nem marad el e korszak más gondolkodástörténeti hagyományai, más nemzetek literatúrája mögött. A magyar nyelvi identitás Európában páratlan jelentőséggel bír, hiszen mindig meghatározó eleme volt a honi közélet alakulásának. Heidegger mondja, „A kő világ nélküli, az állat szegényes világú, az ember pedig világképző” Így a neves filozófus nem egyébről beszél, mint a nyelvnek az élethez (mint zoé vagy bíosz) viszonyított meghatározhatóságáról: Világot csak az kép es alkotni, világa csak annak lesz egyáltalán, akinek nyelve van.1 A nyelv nemcsak azért nélkülözhetetlen, mert általa jut el a gondolat a másik ember tudatáig, hanem azért, mert használat közben alakul, épül, gazdagodik és keletkezik és képződik, s a szánkban és a szívünkben van a rejtély. Miként tud olyan hirtelen, elsöprő erővel megszületni, hogy évtizedek szokásait és bevett szófordulatait egyetlen innovatív gesztusával felülírja?
Jean Cocteau írja, hogy a fiataloknak jól áll az ősz haj, selymes lesz tőle a szemük. És élénk. Mintha a tenger nedve itatta volna át a tekintetük. „Opera-páholy csügg az estben/ a spanyol utcácskák során./ Ki ez a bájos ismeretlen?/ Halál. Tiéd lesz Don Juan.” Ez is Cocteau. A Szélrózsa-kötet. (Az utazás) Somlyó György válogatott műfordításai. Tevan. 1995. (Ez a 170. lapon van.) Utazás. Utazás? Igen. Menni, iparkodni, olvasni. Lépést tartani a kánonon túli irányzatokkal. Új utakkal. Valóban, olykor úgy fogunk meg egy könyvet, mint egy széplány sima combját. majd a laptopot is becsukjuk, hogy egyedül legyünk egy szöveggel, úgy, mint egy hús-vér valakivel, akinek jázmin parfüm van a bőrén. És az utazás is testté lesz. Ki lehet nyomtatni a csavargást.
Tele vagyok beszéddel; inspirál engem a bennem levő szellem. Íme, bensőm olyan, mint az újbor, amelynek nyílása nincsen; miként az új tömlők, csaknem szétszakad. Szólok tehát, hogy levegőhöz jussak; felnyitom ajkaimat, és felelek.
(Jób 32. 18.)
A politika történeti létmódja egy tapasztalat, amiben a valóság nagyon ritkán jelenik meg. Legtöbb kinyilatkoztatott beszéd hazugság, megtévesztés és masszív képmutatás. A sajtóközlemények, a manifesztumok mind álruhák, jelmezek és maszkok. A liberális demokrácia hamissága kezdettől fogva az úgynevezett szabadság, szabadosság, káosz, lázadás és hedonizmus jegyében építette ki intézményrendszerét. Amiben a keresztények által tisztelt és alapnak tekintett tízparancsolat háttérbe szorul, a törvény és a lelkiismeret meghal.
Megejtően halk, mondja a primadonna, messze gyűrűző gyönyör. Válaszol a báró, aki a karjában tartja. Akár egy film is lehetne, pedig csak vers. Szöveg, amire a befogadó elme fölfigyel a rádiót hallgatva. A szó értelme a kimondás által tárul fel. S elgondolás lesz, az agyban nyomot hagyó emlék. Kerekes Erzsébet írja: „A nyelv a legsajátabbját: az igazi mondást veszélyezteti azzal, hogy magát állandóan egy „maga nemzette látszatba” állítja.”1 A heideggeri tiszta, lényegi szó ma igen csak veszélyeztetve érezhetné magát, ha lennének emóciói. Miért is? A nyelv, mint a lét háza, képes beszűkülni, ha a hanyatló hajlam vezeti, a fecsegés és a leegyszerűsítés. De ebben nem a nyelv a hibás, hanem a felhasználók. 
|
