Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 
Dobos Marianne

Dobos Marianne közíró 81. éves. A lapunknak általa közlésre átadott írásával köszöntjük, és további, szép alkotóéveket kívánunk!

Dobos Marianne

A hit és a szeretet ereje a kanadai ’56-os magyar emigrációban

Közel hetven év távol a szülőhazától. Miért? Mert hatvanhét évvel ezelőtt az élet, pontosabban a tíz nap remény után a reménytelenség hozta azt, hogy el kell hagyni az országot. El kell hagyni a hazát. Búcsút venni, mert búcsút kell venni. Ha nincs másként, akkor búcsú nélkül is búcsút kell venni. Útnak eredni, mert útnak kell eredni. Elindulni, mert el kell indulni. Miért? Az életért! Az életben maradásért! Miért? Mert el kellett kerülni a statáriális bíróságot, a börtönt, vagy a Szovjetunióba deportálást. Ott kellett hagyni a hazát. Ott kellett hagyni a szülőt, olykor a nagyszülőkre kellett bízni, ott kellett hagyni a gyereket, ott kellett hagyni a rokonokat, barátokat, ismerősöket. Miért? Mert menekülni kellett a hazából! Szívükben a levert forradalom és szabadságharc életre szólóan meghatározó, felejthetetlen, még az unokák nemzedékének is átadandó élményével, emlékével, és egy maroknyi anyafölddel a vándortarisznyában eredtek útnak.

Honnan? Hová? Hogyan?

Megtudjuk, hogy élte ezt meg az a harmincnyolc ember, a harminchét-ezerből, aki a kanadai emigrációba kényszerült, és elmondja élettörténetét Dancs Rózsa Add tovább a lángot1 című könyvében.

Mintha harmincnyolc meg nem írt regényt olvasnánk a 268 oldalban. Mert mindegyik történet ebben a maga terjedelmében is izgalmas, olvashatjuk úgy, mint harmincnyolc szinopszist. A szinopszisba foglalt regények tagoltsága hasonló. Mindegyik történet arról szól, hogy hogyan élt szereplője 1956. október 23-ig. Majd mit csinált, mi történt vele a november 4-ig tartó varázslatos napok alatt. Mit azután, mikor kiderült számára, hogy menekülnie kell, és hogyan sikerült átjutnia a határon. Főként az osztrák határon, de a később indulóknak a jugoszlávon. Élet a menekült táborban. A befogadó ország kiválasztása, vagy kiválasztatás a befogadó ország által. Tengeri betegségben szenvedve, vagy nélküle, az óceánon át, szerencsésebbeknek repülőn út az ismeretlenbe. A megérkezés pénz nélkül, jobbára angol vagy francia nyelvtudás nélkül egy hatalmas kiterjedésű országba, Kanadába. A szovjet megszállók ellen fegyvert fogott, a nyugati világ által cserbenhagyott magyar forradalom menekültjeit szívesen várták ott még akkor is, amikor a nyugati világ már belefáradt a nagy exodusba.

 

 

 


Pécs, István akna Fotó: Hódi Hajnalka

Pécs külterületén, a várostól Észak-keletre -részben beerdősült meddőhányójával- a bányaipar régi emléke hever – egy elhagyott bánya. Egykor nyüzsgő ipari-közösségi központ volt ez a hely, amely most egy soha vissza nem térő korszak kísérteties emlékeztetőjeként szolgál.

Csethe András aranyokleveles bányamérnök, az egykori István-akna felelős műszaki vezetője, üzemvezetője, később a Mecseki Szénbányák volt vezérigazgatója visszaemlékezései alapján készítettem el ezt a részben történelmi, részben személyes visszatekintést.

 


Kép forrása: pexels.com

Igaz, már évek óta gond van a szakszerű irodalomkritika területén. Kevés az erre specializálódott alkalmas, érdemes befutott író és költő, illetve az ilyen irányú tevékenység eddigi munkáikban.

Az, hogy közülük valaki egy másik tollforgató gondolatai felett elidőzve véleményt alakíthasson ki, gondos és körültekintő elemzés szükséges, de elsősorban bizonyos szimpátia, s az, hogy magához közelállónak érezze a művet, annak egy része, vagy egésze megragadja a figyelmét, azonosulni tudjon a kiemelkedően jó, vagy esetleg nem oda illő, de említésre méltó megállapításaival, gondolatmenetével, metaforáival.

 


Fotó: Gál Endre 

Ahogy Kulcsár Szabó Ernő írja a Mi az, hogy műalkotás? című tanulmányában, „A műalkotásban … szóhoz jut a „föld” és a „világ” vitája, ami nem egyéb, mint a jelentésképzetek anyagtalanságának és a hangzásmódok materialitásának konfiguratív mozgása.” Igen, sokszor az irodalomórák elszenvedői is keresik a hangok, betűk és szavak mögött a formák mibenlétét, a beszéd mikéntjét, kutatják a hámszövet alatti erek és nyirkok titkát, azt az anyagot, ami szállítja a lelket a szavakban. Ahogy épp kigondoljuk a kontamináció vázlatát, a nyelv közben születik, alakul, képződik és keletkezik. Azt mondom, a szótő, szerkeszt, kék, mint az égbolt, világoskék ég, akár egy messziről szemlélt tó, amire rásüt a Nap. Kék szótövek vannak az ég égisze alatt, tövestől ki lehet tépni, szakítani őket, hogy csokorba szedjük a grammatológia piciny szó-csokrait. Kék szótövek, bokros szöveghelyek, lila és sárga kankalin, mondattá fürtösödött fréziák, fehérek, züldek, mint a hangulatok és ízek a nyelvhús anyagában.

 

Századunk tragédiái nemegyszer afféle

tesztet jelentettek a költészet számára

melyek lehetővé tették, hogy felmérhessük,

mennyi valóságot bír el a költészet.”

(Czesław Miłosz)

 

Nagy Gáspártól kölcsönzött a cím, és kölcsönöztem a verse mottóját is. Ajándékba kaptam. Síron túli üzenetként. Éppen most, talán, hogy tovább ajándékozzam. Kinek? Kiknek? A 2010 végén megjelent remekmű szerzőjének, és valamennyiünknek, akik elolvassuk. Azoknak is, akik évtizedeket éltünk meg abból a századból, de a fiatalabbaknak, a fiataloknak is, hogy kellő tisztelettel fejet hajtva elődeik tragédiája előtt, tanulmányozzák az egyéniben az általánost. Ismerjék meg hamisítatlanul a világtörténelemnek egy borzasztó fejezetét.

A PPKE BTK-n rendezett egyik konferencián előadásom Nagy Gáspárról szólt. A szervezők most állítják össze a konferenciakötetet. Aktuális lett a lábjegyzeteim megírása, vagy pontosítása. Gazsi köteteit lapozgatva kerestem újra a szóban akkor megidézett helyeit a verseinek.

És akkor, azokban a napokban, abban a lelkiállapotban kaptam Konrad Sutarskitól a 2010 végén megjelent könyvét. 

 


Fotó: Standovár Ágota

Akkor a legjobb, ha az ember maga mögött hagyja anyag-létét s egy új, lehetőleg elkülönített világba lép be, zeng az édes április, illatok csengettyűi kiabálják, ez az időszak az öröm korszaka. A másutt föllelhetetlen érintettség, hogy a gondolatok, mint a szélben a rügyek, megsimogatják az arra járó álmodozót. A lecsüngő ágak, a felfrissült utcák és a madarak kedves füttyei. Csivitelés, csicsergés, oltár alakú felhők. Most meg ráadásul az esőcseppek, végre! Itt van a pára, a fuvallat és a magas fű. Feledhetetlen, örökre bevésődő múlt, emlék és zene. A szükségszerűség, esetlegesség és ornamentika. Mintha az ember a levegőben kutatná azt a misztériumot, amit már egyszer megkóstolt, de elkeverte, elfeledte. Az atmoszféra, amiben utak rejtőztek el.

 


Dunai Andrea: Olvas a Hold

 Most elkerülik a tudatalatti könyvtárat az álmok, csak akarat van és radikális eklektika, nincs idő, csak vakuvillanás és egy szép, női akt, Könnycseppkő-barlang, derűs festmény a kanapé felett. Hold alakú dió, Szamóca-asszonáncok, gyógyszerek után nyúló kéz, most épp belepiszkál az alakuló festménybe egy kopott ecsettel, mártogatja a kékbe, majd vért ken a szétmázolt, szürke égboltra. Bánat-műterem. 

 

Füzes János nagymonológját a pécsi Janus Egyetemi Színház mutatta be 2022 november 28-án Mikuli János rendezésében, azóta is folyamatosan műsoron van, nagy sikerrel játsszák, legutóbb például zártkörű előadáson hajdani tanítványai nézhették meg.

Inhof László alakítja a címbeli professzort, aki nem más, mint a város hajdan jól ismert oktatója, dr. Romhányi György, aki abban az évben született, mint József Attila, és aki huszonöt évfolyam hallgatóját tanította a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, amíg a Patológiai Intézet vezetője volt. A nagybetűs prof, aki a hallgató fiatalembereket gyakran mesternek, a lányokat pedig kisasszonynak szólította, és még hetvenöt évesen sem hagyta abba a tudományos munkát, tanulást, mi több, görög és latin nyelvórákat vett, és bosszankodott, ha nem tudott rendesen lefordítani egy Horatius epigrammát.

 

 
Kép forrása: internet

A magyar irodalom nyelvi tudata nem marad el e korszak más gondolkodástörténeti hagyományai, más nemzetek literatúrája mögött. A magyar nyelvi identitás Európában páratlan jelentőséggel bír, hiszen mindig meghatározó eleme volt a honi közélet alakulásának. Heidegger mondja, „A kő világ nélküli, az állat szegényes világú, az ember pedig világképző” Így a neves filozófus nem egyébről beszél, mint a nyelvnek az élethez (mint zoé vagy bíosz) viszonyított meghatározhatóságáról: Világot csak az kép es alkotni, világa csak annak lesz egyáltalán, akinek nyelve van.1 A nyelv nemcsak azért nélkülözhetetlen, mert általa jut el a gondolat a másik ember tudatáig, hanem azért, mert használat közben alakul, épül, gazdagodik és keletkezik és képződik, s a szánkban és a szívünkben van a rejtély. Miként tud olyan hirtelen, elsöprő erővel megszületni, hogy évtizedek szokásait és bevett szófordulatait egyetlen innovatív gesztusával felülírja?

 

 


Kép forrása: posztoljverset.hu

 

Jean Cocteau írja, hogy a fiataloknak jól áll az ősz haj, selymes lesz tőle a szemük. És élénk. Mintha a tenger nedve itatta volna át a tekintetük. „Opera-páholy csügg az estben/ a spanyol utcácskák során./ Ki ez a bájos ismeretlen?/ Halál. Tiéd lesz Don Juan.” Ez is Cocteau. A Szélrózsa-kötet. (Az utazás) Somlyó György válogatott műfordításai. Tevan. 1995. (Ez a 170. lapon van.)

Utazás. Utazás? Igen. Menni, iparkodni, olvasni. Lépést tartani a kánonon túli irányzatokkal. Új utakkal. Valóban, olykor úgy fogunk meg egy könyvet, mint egy széplány sima combját. majd a laptopot is becsukjuk, hogy egyedül legyünk egy szöveggel, úgy, mint egy hús-vér valakivel, akinek jázmin parfüm van a bőrén. És az utazás is testté lesz. Ki lehet nyomtatni a csavargást.

 

 

 


Kántor Zsolt Fotó: Keserű Zsuzsa

 Tele vagyok beszéddel; inspirál engem a bennem levő szellem. Íme, bensőm olyan, mint az újbor, amelynek nyílása nincsen; miként az új tömlők, csaknem szétszakad. Szólok tehát, hogy levegőhöz jussak; felnyitom ajkaimat, és felelek.

 

(Jób 32. 18.)

 

A politika történeti létmódja egy tapasztalat, amiben a valóság nagyon ritkán jelenik meg. Legtöbb kinyilatkoztatott beszéd hazugság, megtévesztés és masszív képmutatás. A sajtóközlemények, a manifesztumok mind álruhák, jelmezek és maszkok. A liberális demokrácia hamissága kezdettől fogva az úgynevezett szabadság, szabadosság, káosz, lázadás és hedonizmus jegyében építette ki intézményrendszerét. Amiben a keresztények által tisztelt és alapnak tekintett tízparancsolat háttérbe szorul, a törvény és a lelkiismeret meghal.

 


Majoros Áron Zsolt: Látszat határ

 

Megejtően halk, mondja a primadonna, messze gyűrűző gyönyör. Válaszol a báró, aki a karjában tartja. Akár egy film is lehetne, pedig csak vers. Szöveg, amire a befogadó elme fölfigyel a rádiót hallgatva. A szó értelme a kimondás által tárul fel. S elgondolás lesz, az agyban nyomot hagyó emlék.

Kerekes Erzsébet írja: „A nyelv a legsajátabbját: az igazi mondást veszélyezteti azzal, hogy magát állandóan egy „maga nemzette látszatba” állítja.”1 A heideggeri tiszta, lényegi szó ma igen csak veszélyeztetve érezhetné magát, ha lennének emóciói. Miért is? A nyelv, mint a lét háza, képes beszűkülni, ha a hanyatló hajlam vezeti, a fecsegés és a leegyszerűsítés. De ebben nem a nyelv a hibás, hanem a felhasználók.

 


Kép forrása: internet

Maga a dolog jut szóhoz, amikor megfogalmazunk róla egy állítást. Ami önmagában szótlan, azt beszéltetni akarjuk. S behívjuk a saját gondolkodásunkba a szavainkkal. S a szöveg ajtó, kapu, kinyitjuk, amikor megszólalunk s leírunk. hogy beletartozzunk abba, amit megértünk. A nyelv tehát nem egy elzárt, külön entitás, amit előveszünk, s amire szükség esetén támaszkodhatunk. Hanem bennünk van gyermekkorunk óta, velünk együtt gazdagodik, gondolkodik, ítél és elszámoltat, önismeretünk génkészlete, amiben a közös és a magánmítoszok egybeforrnak. A nyelv táptalajából hajt ki a tradícióval átszőtt káposztalevél, ami az individuum-tudat. Így hát történetiség van a bensőnkben, amit szavak és mondatok organizmusa rejt. S mindenki felelős azért, mennyit tud meg önmagáról és a világról abból, ami benne rejlik. 

 

„Íme itt a szívem, Uram, a szívem, amelyen megkönyörültél a feneketlen mélységben. Mondja el néked az én szívem most, hogy mit keresett ott, amikor a semmiért voltam gonosz, és vétkemnek csak egy oka volt: a vétek. Rút volt a vétkem és szerettem; örömömet leltem benne, hogy elpusztulok, örömömet leltem a vétkemben. Nem abban, amiért a vétket elkövettem, hanem magában a vétekben. Silány lélek, amely a Te biztonságodból vesztébe rohan…” – Szent Ágoston így ír a Vallomások második könyvében, miközben választ keres és talál arra, miért lopott társaival együtt tizenhat éves korában. Feleletéből a mai napra szánt evangéliumi sorok magyarázatát is kiolvashatjuk.

Jézus farizeusok gyűrűjében állt, akik szokásuk szerint – tisztelet a kivételnek –, most is kioktatták. Nekik válaszolt Izajás próféta jövendölésével. Krisztus szavai: „ott, akkor, itt és most. Mindörökké!”

Az ősök hagyományának kórképét mutatja fel ott, akkor és immár kétezer éve folyamatosan: itt és most, és meddig… Meddig még Uram? Meddig még! Mikor fogadja be a világ, a haza, a család tanulékony lélekkel a lelkeinket egyedül megmenteni képes tanítást? Az egyedüli igaz, életünket, világunkat, hazánkat, családjainkat megmenteni képes tanítást? Vajon mikor kezdjük tettekre váltani szavainkat? Előttünk az Út!

Se ki! Se be! állapotú hazánk egére sötét felhős éjszaka borult. Ilyen is marad, hiszem, nem hajnalodik mindaddig, míg nem tekintjük nemzeti ügyünknek, hogy visszatérjünk keresztény gyökereinkhez. Nem halljuk meg az immár ezer éve népünkhöz szóló hívást, Szent Márk evangélista egyszerű, de egyben minden gyógyírt magába foglaló mondatát: „Ismét magához szólította a népet” (Mk 7,14).

 


(Kép forrása: internet)

1

A fennköltség kultuszát ünnepli egyszemélyes lelkem, mégis egyre hidegebbek a nappalok. Hajszál-szerű üvegpálcikákkal dobol a hold a befagyott ég jég-cintányérján. Mintha el akarnák függönyözni az éneklő csillagokat, vizes lepedőket teregetnek a kerubok, kifeszített hegedűhúrokra. (Elmélet és szeretet.) Az estély abbamarad. S mi megtekintjük Jeruzsálem hegyeit. Igazság. Az empíria ragad. Más már az éj anyaga, mint álom idején. A felszisszenés, mint makett. Nem minden turista futurista. Konkrét (Koncert). Hiedelem és rítus. Kvarc. Egy éjjeli szótár benyomásait rögzítem. Uff. A Kék Szótövek zenekarának karnagya szólt. A frigyládában ott a mannás korsó, Áron főpap kivirágzott gallyacskája, és a két kőtábla a tízparancsolat szent betűivel. A szemhéjam alatt van a látvány, a fejem rejti el. A szívemben pedig a kegyelem szelleme énekel, valami nagyon jó illatot lehel ez a kellemes jelenlét. Bodza, frézia. Gyöngyvirág. Rózsa, liliom, lila orgona. Vadmeggy-bimbózás. Megyek az üvegtrón felé és leborulok a Messiás előtt.

 

 


Kép forrása:medicalonline.hu

1

A szellem maga az élet

Lét

A héber nyelvben, ami az ó-szövetség eredeti nyelve, több kifejezés is van a szellemre. Mindkettő (rúach, nesámá) jelent szellemet, szelet, leheletet és haragot is. A görög kifejezés (pneuma) jelentése szellem, szél. A szellem az elsődleges létező. Isten, mint abszolút létező is szellem; teremtői munkáját is Szellemként végezte el.

Ez nagyon fontos előfeltevés annak megértése érdekében, hogy a materiális valóság csakis a szellemi (spirituálisból) következik, mivel a szellemi megelőzi azt, sőt, minden ami van a materiális szférában, a szellemiből állt elő, sőt, nem is szűnt meg abban létezni (a spirituális szféra mintegy körbeöleli a természetes világot) - így nyilván következik, hogy magasabb rendű is egyben. És nemcsak körülveszi azt, hanem minden molekulája, sejtje és részecskéje szellem által él.

 

 

(Forrás: internet)

Isten a zenében jelenik meg leginkább. A hangok legtetején ül, mint trónszéken. Hallgatja Mozart zenéjét és Tórát olvas. Mi meg, ha tetszeni akarunk Neki, legnemesebb gondolatainkat, a legkövérebb allegóriákat füstölögtetjük el a dicsőítés (szeretet) tüzén. Miként is? Ahogy Rilke és Pessoa fogalmazási géniusza lángolt, mi közben a papír fölé hajolt a zseniális ész, a szív diktálta az elégiákat. S közben a tudatra ráfolyt, mit folyt? Ömlött a szerotonin.

„Mi megismerők, ismeretlenek vagyunk önmagunk számára [...]. Sohasem kerestük önmagunkat – hogyan is történhetne hát meg, hogy egy szép napon megtalálnánk?” (Nietzsche: A morál genealógiája) S ha önmagunkat nem kutatjuk, hogyan is találhatnánk meg az örökkévaló Urat? A kitalálónk személyét, azt, aki a kezével formálta a testünk, aki a leheletével élesztett minket. Aki apokrif természetét, jelenlétét és gondolkodásmódját sok esetben az emberbe rejtve nyilvánítja ki. S ez a színrevitel mindig ihletett, kivételes pillanat és időtlen alkalom.

 

Maradjunk abban, hogy amit a fogalmazás-írás órán tanítottunk, jó pár éve az általános iskolásoknak, át kell értelmezni. „A szöveg pusztán egy köztes termék, a megértetés történésének egy szakasza”.2 Kulcsár- Szabó Zoltán idézi ezt a citátumot, a megértéselmélet hipotézisének kapcsán. Tehát az írásmű csupán átmeneti állapotban van, amikor épp olvassuk. Végleges formájában soha nem pillanthatjuk meg, minden befogadó fejében másképp néz ki. Egyetlen olvasó sem ugyanúgy gondol rá, mint a másik.

Tegyük fel, hogy éppen ez a Gadamer-citátum az a szöveg, amit analizálnunk kell. Akkor mit kezdünk a „köztes” kifejezéssel? A szöveg fogantatása, vagy a szöveg megszületése, világra jötte a zéró pont, ahonnan elindul a jelentés létesülése? S mihez képest jelöljük ki a jelentés „teljes” elhangzását? Amikor befejeződik az összes jelentés-lehetőség kibomlása-megtekintése? Vagy olyan számegyenesről, útról, „járásról” van szó, amely egy véget nem érő prímszám-sorozat? A végtelenségig építhető, göngyölíthető fraktálokhoz hasonló egymásba bújtatással? Lehetséges-e megtalálni a „köztes” formátum egyedüli, igaz legjobbját? Vagy elég néhány variáns, és léphetünk tovább? Most tegyünk így. Hiszen ebben az esetben a szöveg sohasem végtermék, hanem csak mutációk együttlélegzése, felfutása. A megértetés, ami a mondatok és textusok célja, valóban egy folyamat, ami a fejben folyik, folytatódik, mindaddig, amíg be nem esteledik. (Ezt már a költő mondja.) Történet és történés.

 


Hegyibeszéd 1966-71 között    olaj, vászon (80x70 cm)
Kép forrása: litkegyorgy.com

 

1

Vannak dolgok, amelyek nyelvi tevékenységből születnek. A világszemlélet, a gondolkodásmód. Az elmélkedés vágy a korlátozottságból való kilépésre. A beszéd még a legmélyebb magányban is feltétele az ember önmegértésének. A nyelv ehhez persze nincs készen. Szakadatlanul megszakítja önnön képződését, keletkezését. Soha nem bánják egymást a felhők, akárcsak a mondatok. A pára belemegy a földbe, és kipattan egy mag. A csíra áthatol a rögökön, és kiszúrja a kertre pottyant szappanbuborékot. Ezt érezni lehet. Az érzékelés darabokra törik. Lant és citera szól. A kórista lány. Elég, ha lehajol az öltöztető nő előtt, amikor belépek. Máris megvan az ihletés. Könyörtelen engedékenység. Ez volna a posztmodern. Hideg, súlytalan lebegés. Az alvás illúziója. Szétgombolt szirmok a testén. Puding és bárd. A pillanat-szappan lefogyása. a test szégyenkezik, egyre halkul a rések cuppogása. Szó-csészék. Kávé a kinyitott könyvön. A nyelvet minden beszélő újraalkotja. (Humboldt) Az artikuláció kifejezéssé változtatja a mentális hálót.

 


Francois Bruneri: Tükör (Kép forrása: stilusmentor.hu)

Divat az, amit megkívánsz. Stílus az, ahogy birtokba veszed. Elfogyasztod, magadévá teszed, megeszed és megérted-beépíted. Majd részeddé válik, motívummá, kóddá és emblémává. Kiül az arcodra, behatol a szívedbe, majd kijön a szádon, amikor megszólalsz. Megváltoztatja a jellemed, ellene állsz, amikor észreveszed. De tovább él. Elkezd kötőanyaggá válni, ami összeszövi a jelent és a múltat, a tartalmat és a formát. A gondolatot és az anyagot. A jelenséget és a lényeget. Az alvásod és ébrenlétedet.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal