Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Az ünnep genealógiája

Időt áldozni, teret szentelni

 

            Az összegyülekezés, az ünnep, mindig a megalapításra való emlékezés. Valaminek a kezdetét akarjuk feleleveníteni, szinte újraírni s kitágítani. Összehívni az érintetteket, hogy egy napra mindenki hagyjon fel a hétköznapi tennivalóival, álljon meg, üljön le. Nyugodjon meg és gondolja át az eddig megtett utat. Mérlegelje az eredményeket, örüljön a teljesítménynek, adjon hálát a sikerekért. Hogy tart még a jólét, a kegyelem és az élet. Közben nézzen bele a harcostársak szemébe, hallgassa meg történeteit a többieknek. Vonja le a tanulságokat és jelöljön ki új célokat. Az ünnepi összejövetel[1] segít visszamenni a rajtvonalhoz képzeletben, ugyanakkor megláttatja a jövőt.

 

 

Halványkék szintagma-lánc

A tények és a hit

 

            Mit gondoljak arról, ami történik? Ki tudná megmondani, vajon valóság-e egyáltalán, amit beszélnek?   S van-e alapja annak, amit mondanak? Amit felépítettek verbálisan és jól megkentek a fantázia textúrájával, az most illatot áraszt a hírek között. Mintha a képzelet felületén csúszkálna az elme, lágyan kenik a feltételezéseket, hogy folyjon. S esetleg, aki rám gondol, amikor épp elmélkedem a dologról, érzi, hogy kibújok a tudatából és lefekszem a szabadság abszolút ágyába aludni. A helyemre heveredem le. És kizárok a fejemből minden más teret. Csinálok egy kuckót az égből lehulló szöveghelyekből, ami szigetelni tudja a partikuláris hangokat. Isten Országa nem beszédben áll, hanem erőben. Mind az élet és mind a halál a nyelv hatalmában van. A hit pont a nem látható dolgok valósága és a reménylett megvalósulások világa.

 

A gondolkodóba ejtett én

Az Ingeborg Bachmann – beszédhez[1]

 

Deja vu! Mintha álmomban mondta volna Hartay Csaba, Te, odaülök a géphez, és mint a sír, hallgatnak a szavak. Mintha az eredendő bűn „jutalma” lenne ez a korlátozott „anyag”! Lehetőség, ami voltaképp az „írás”. Tegyél bele sót, cukrot, belefolyatjuk a sírást!  Beleadunk apait, anyait! Hagyd két napig állni. Azután daráld le. Csak az a pillanat a fontos, amikor a téma megtalál. Azután írni kell. S ehhez semmi köze a nyilatkozatoknak. A felkérések és a díjak nem írói entitások.

 

 Formálj a pépből ezt-azt. Tedd a mélyhűtőbe. Majd áztasd be. Majd irány a sütő! És mégis félkész. Vacak alap. Nem tudunk könnyen beszélni. Egész nap kérleljük a szavakat. Mondjatok már valamit. Fogdossuk őket. Bevesszük a szánkba a legszebbeket. „Akit szeretsz, kapd be!” Mégsem ízlik nekik a mi módszerünk. Nem szóra bírhatóak. Ha meghamisítjuk a személyiségünk azáltal, hogy belemegyünk egy ránk erőltetett beszédbe, a törékeny, cizellált egyensúly megbomlik. S ez szembeköpés. nem olyan, mint a Jézusé, ami látóvá tette a vakot. Hanem fordított köpés.

 

 

Szélben rohanó fű

Tandori Dezsőnek

 

 

Nincs bekezdés. Se zárójel. Se folyt. köv. Se metafora, se pillangóhatás. Csak nézem a fát. Ülök a nejlon teraszon egy tea mellett. Emlék legeltet. Egyéb cselekedetek helyett. A létezés és a tudás szövetségkötése beérte a telet. Ez azt jelenti, hogy a dialektika megbukott. A világló rejlés kibújt az allegóriából. (Erről a hírek beszámolt.) Egyedüliként jött be a világba a rejtegetett titok, mint aki nem lehet semmihez hasonló. S ahogy elvesztette általános egyetemességét, úgy szövődött bele az abszolútba. És akkor az szavatossági ideje is lejárt. S ezzel a természet és a gondolkodás megtalálta a közös nevezőt. Azt a dimenziót, ahol a kimondott szó behatolhat az írottba. Ez volt az a pillanat, amikor a mindenkori Kívüli és Túli elnyelte a Bensőt. S ugyanezzel a gesztussal egyben újjászülte a maga közegét, amiben növekedett. S így szóhoz juttatja az összes kezdetet. Ennyit tett a Tett. Nem nevetett.

 

 

​​

Botz Domonkos és írásművészete

 



Igen sok könyv, igen sok szerző: napjaink egyik kulturális „termése” ez a tény, azokkal a cáfolhatatlan és statisztikailag igazolt adatokkal együtt, hogy kevésbé olvasunk, kevésbé „fogynak” a kötetek. Sok könyv, sok szerző, egyszerre könnyű és nehéz megjelenni, a végeredmény a művek sokasága: jó esetben széles sugárban a boltokban is, vékony sugárban kis példányszámokban. Köztük persze gyengék és rosszak, mondjuk úgy, kevésbé jók, vegyesen. Jók is, tehát az irodalom maga, s most ne méricskéljünk; Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője mondta, hogy vannak a nagy írók és van az irodalom. Irodalmon belül gondolkodom a szép számban megjelent könyveket kóstolgatva és valamelyest ismerve, s ez már dicséret, nyilván nem nekem, hanem az alkotásoknak. Ebben a kétségkívül gazdag termésben – Botz Domonkos művei is természetesen idetartoznak – sok hasonlóság és eltérés van, persze a szépírói minőség összeköti őket. Mi az, ami számomra egyértelműen kiemeli Botzot és műveit a viszonylagos nagy és minőségi mennyiségből?

 

 

 

High-tech szimulakrum

Effektív nirvána

 

 

A narratíva és a történetszövés. Bomlik a sorozat-szövet. Ahogy olvasod a ruhákat a szekrényben, a reflektálás felövez. Eseményláncolat tekeredik a derekadra. Mintha a ceremónia szívedbe akadna. Nem kell névelő. Puskázik a laptop. Skype-üsző.  Jössz haza egy vonaton. Mintha kabátgomb lenne minden atom. Játszol s elalszol. Túlmentél Cegléden. Szolnokra haragszol. Tanulság most sincs. Csak nagy por. Majd csak azért is utazol még. Prédikálsz a büfében. Az Ige égkék. A forró lélek lehűl. De marad a pupilla párás. Megtalált debanalizálás. Itt a léptékváltás!  Leírtál hetvenhét szót. A nirvána most végszó.

 

 

A hang illata

Noé és az oltár

    A szépség és a kellemes illatok egy tőről fakadnak. Sőt a szabadság is egy illat. Az esztétikai érzék is. A zenemű minden hangja, akkordja felidéz egy-egy illatot, ízt. Képeket, emlékeket hoz be a tudatba. Mintha virágok nyílnának egy káprázatos mezőn, amikor Chopin vagy Vivaldi harmóniái megszólalnak. De ugyanígy a szavaknak is van színük és szaguk. Mintha testek lennének a kifejezések. Van kiterjedésük, anyaguk. Textúrájuk. A mondatok, versek hangulatokat teremtenek. Képesek a szavak vágni, szúrni, mintha fegyverek lennének. De ugyanakkor meg tudunk fürödni bennük, le tudunk mosakodni általuk lelkileg-szellemileg, ha kiáradásuk egy tiszta szájból származik.

    A Bibliában is van példa erre. A tisztelet és az Isten méltánylása, dicsérete mindig jó illatot áraszt. S ez a beszéd, a hangszerelt hódolat-imádat, magával ragadja és vonzza az atmoszféra pozitív erőit.

 

Menóra és elme

Képtalálat a következőre: a menóra jpg képek

 

    A hetes szám a teljesség száma a Biblia szerint. A tökéletesség, a mennyei dolgok mennyisége. Ami egyfajta minőség is. Isteni ihletés és transzcendens inspiráció van benne. Egyértelműen a jó dolgok és a szeretet jelképe, szemben például a három hatossal, 666, ami a gonosz védjegye. A másik ilyen szent szám a hármas. A kettes számrendszerben a hetes: három darab egyes: 111. Minden azonos lelkület megtalálja a hasonló identitást még egy másik dimenzióban is.

 

 

Kertész Imre utca a Szellem szökőkútjánál

2016-03-31

 

    Az egyik utcában felhőkarcolók álldogálnak, a másikban már a tenger. És kék hegyek, sárga búzatáblák. Sok sétálgató, boldog ember. A Sorstalanság lakóparkban a megszabadult árvák. S a bal pitvarból ered a trónszék alól egy folyó. Innen a néző az égbolton is átlát. Mint az áttetsző kristály. Megnyugtató látvány. Majd a Logosz negyed jön, a vízesések között. Ahol aranyból van: a híd, s ott ragyog az emlék-üvegpalota. Most Kertész Imre sétál be oda. Ahová Thomas Mann, Freud és Boris Vian szokott. S kezet fognak a boldogok.

    Bár a valóság a látható létből kiléphet. A lét másik dimenziójában úgyis regény lesz. A kitaláltba nem fordul vissza a Hold. Marad tény és tett örökre, aki volt. Csak Isten tudja a lélek titkát, ha lehajol. Hogyan tovább? Lezárult egy korszak! Jöhet a Kor. A léten túli etika. Kicsurran, ha forr.

    S egyre ízesebb lesz a Kaddis. Itt az ünnepi bor. Kicsit megáll a világ.

 

A fikció beépül

Kulcsra járó értelmezés

    Ha a fikció realizálja a képzeletbelit, beépül a valóság regiszterei közé, akkor rejtélyessé válik maga a valóság is. Wolfgang Iser bizonyára olvasta ezzel kapcsolatban Nietzsche mondandóját. Mely szerint a megismerés alapösztöne lenne a gondolkodás szülőatyja. És rögtön hozzáfűzi, hogy ez a vágy persze félreismerésként mutatkozik be elsőre. Heidegger pedig imígyen fogalmaz. „Az igazság létezése szabadságként lepleződik le.” És hát a valódi megtapasztalás soha nem élmény és nem is csak érzés. Hanem valamiféle hangoltság és létezés–leleplezés.  Intuíció és empátia.

 

Kobajasi - Beethoven - Schiller Örömódájáról

 

Lángolj fel a lelkünkben szép

Égi szikra szent öröm,

Térj be hozzánk drága vendég,

Tündökölj ránk fényözön.

//:Egyesítsed szellemeddel,

Mit zord erkölcs szétszakít,

Testvér lészen minden ember,

Merre lengnek szárnyaid.//

 

Bele sem tudom képzelni magam, hogy milyen jó dolgom van. Az egyik pillanatban Dalí paranoia-kritikájáról olvasok és írok, a másik pillanatban begyűjtök szövegrészeket Schiller Örömódájából Beethoven 9. szimfóniájának utólagos feldolgozásához.

 

 A hömpölygő elmúlás – immár testközelben?

Gondolatok Géher István egy verséről



,,... a víz leggonoszabb ..."

micsoda beszéd? fél év - s már kiárad, 
hömpölgyet lombkoronát, tetemet, 
mossa a partot, s ami rajta száradt, 
beszívja magába, levet ereszt 
a gát alá, lazítja, átszivárog 
a réseken, kő kövön nem marad, 
ha csábítják sustorgó vallomások, 
ilyen vízen hajózni nem szabad. 

eveznél? jó dolog, de csónakázás 
asztaltól ágyig? örvénylik szobád. 
elúszik minden, mert ez nem beázás, 
ez árvíz, ennek nincsen ne-tovább... 

        folyjon tehát? az életeden átereszted? 
        ám pusztítson /ha kell/: övé kurafi tested. 



Géher István „Új Folyam” című, 1998-as verseskötetének nyitóverse – a költőre, s főként kései életművére természetesen oly jellemző módon – klasszikus shakespeare-i szonettformában íródott. A szöveg három egységből áll össze, egy nyolc, egy négy, majd egy kétsoros tömbből, az úgynevezett kódából. Ezen egységek pedig nem csupán strófikai és metrikai alkotóelemei a versnek, de egyúttal remekül szerkesztett gondolati egységeket is alkotnak. 

 

 

Lét és világ

Észjárás, norma

    Zsúfolt vagyok, de éjszaka sokat tisztultam. Tele voltam odaadással, tenni akarással. De az álom elvett ebből. Adott helyette struktúrát. Kicsit leengedte a fáradt gőzt az elme kapillárisaiból. Friss szótöveket ültetett a félregombolt földbe. Úgy éreztem reggel, hogy az ember az, amit beszél és gondol. Nemcsak az, amit átél és tesz. Persze a gondolkodás is egy tett. Folyamatos. Mint a lélegzés és az emésztés. S a kérdés, milyen ennek a permanens ész-járásnak, ketyegésnek az állaga. Konzisztenciája. belenyúlik-e az identitás-szigetbe vagy csak azért szökik a megszokotton kívülre, hogy pihentesse a fáradt tradíciókat?

    Az egyik hetilapban láttam ilyen mondatot a könyvtárban. „A szabadság üres sivataga.” És a net ellentmondásait taglalta. Nem olvastam tovább. Éreztem, hogy rólam is szól. És nem akartam szembesülni már kora reggel bizonyos hibákkal. Mert valóban a képernyő is tud ölni, akár a betű.

 

A VERS ÉL,

A SZERZŐ NEM KEVÉSBÉ



Annyian próbálták már meghatározni a vers ismérveit, funkcióját, lényegét, hogy tulajdonképpen talán felesleges bármit is leírni e témában, újat mondani pedig végképp nehéz vállalkozás. Sok minden függ persze attól, hogy az ember irodalomtudósként, alkotóként, vagy csupán (átlag)olvasóként közelít a vershez, mint olyanhoz, és próbálja meg valamiképpen megragadni, meghatározni azt. Ahány ember, annyi (vers)olvasási / írási módszer, és annyiféle versdefiníció. És persze ahány vers, annyiszor végtelen, de legalábbis szinte megszámlálhatatlanul sokféle, egymással összeegyeztethető és egymásnak ellentmondó, különböző szintű olvasat, interpretációs lehetőség.

 

 

A szolipszizmus kísértete

 

„S már azt hiszem: nincsen rajtam kívül semmi.

de hogyha van is, Isten tudja, hogy' van?

Vak dióként dióba zártan lenni

[...]

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.

[...]

Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj én vagyok az ómega s az alfa.”

 

Babits Mihály: A lírikus epilógja

 

A filozófiában tiszta szolipszista nézőpontról (csak magam vagyok) nem beszélhetünk. Inkább egy filozófiai neurózis rémképéről. Lakatlan területről, bizonytalan viszonyítási pontról, ami a gondolat hajósai számára, mint Szkülla, Szkarübdisz sejlik fel, s így olyasmi, amitől mindig megfelelő távolságban kell maradni.

Magát a fogalmat a 19. században J. S. Mill hozta a köztudatba a solus (csak) és az ipse (magam) latin szavak összevonásával. Olyan filozófiai attitűdről van szó, amely tiszta formában senkinél nem jelenik meg. Az elme igazságait vizsgáló újkori ismeretelméletekben, az ókorban különböző szkeptikus iskoláknál találunk rá, mint egy gondolkodási út zsákutcájára vagy egy módszer tilalomfájára.

Továbbiakban a szolipszista kifejezést tágabban, metaforikusan használom, gondolkodói stílust, mentális beállítódást is értve rajta.

Rövid, skiccszerű filozófiatörténeti példákat keresek az ókorból, újkorból e gondolkodási formák megvilágítására.

 

***

 

 

A Mennyei Atya és Jézus: valóság

Prédikátumok

 

Mi csak az emberi nyelvben tudjuk Istent elgondolni.1 Pedig Ő a nyelven kívül van. Ő az abszolút Vagyok. Minden elképzelésünk antropomorf. S nyilvánvaló, hogy Ő ennél több. Mert nem a Lét által létezik, hanem a létezéstől (el)különböző létezési szférában (van jelen). De helyesen tesszük, ha megkíséreljük a mi esendő és esetleges szókészletünkkel mégiscsak megközelíteni s a megfelelő tisztelettel, alázattal magunkhoz édesgetni.  Egyébként az Ige kijelenti a Bibliában Őt, tiltva bármilyen összehasonlítást. Mert a hasonlat és a példázat az már eszköz arra, hogy hatalmat (uralmat) vegyünk valami fölött, amit magával az összehasonlítással „összefogdosunk” és beszennyezünk, (hozzáérünk az elménkkel) magyarán: tisztátalanná tesszük. Isten nem tűri, hogy hatalmat vegyenek fölötte, vagy bármi módon ezt megkísérelje bárki. (Úgysem sikerülne.) Az Ézsaiás könyvében ír erről a Beszéd. „Kihez hasonlíttok hát engem, hogy hasonló volnék? Szól a Szent. Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremtette ezeket? Ő, aki kihozza seregüket szám szerint, mindnyáját nevén szólítja; nagy hatalma és erőssége miatt egyetlen híjuk sincsen.” (És. 40. 25.)

 

 

Szellem, tapasztalat: nyelv

 

Georg Wilhelm Friedrich Hegel olvasása

Van egy tér a fejemben, amit szabadon hagytam a gondolkodás számára. Parlagon maradt ugyan egy darabig, de a Beszéd mégiscsak vetni kezdett valami magot az emlékezet földjébe. Majd az éjszaka a porszívójával városokat nyelt le. Egész komoly területeket foglalt el a szisztematizálás. Majd tojást törtem fel. Átöntöttem a sárgáját egyik héjból a másikba. Amíg a világosság el nem vált a sötétségtől.

Lett éjjel. Első nap. Van olyan pillanat, amikor nem lehet törődni az alvók érdekeivel. Fel kell kelni, leírni valamit. A kis villanyt muszáj felkapcsolni. Ilyenkor éjjeliőr vagyok. Ellenőrzöm a konvektorokat. Pislákol a remény, kattognak a termosztátok. Egyúttal pisilek. Nappal legyek író vagy álmomban? Hentesként vágom kockára a marhahúst. Majd fodrász vagyok. Hajnalban fazonra vágom a szakállam. Utána tanítom a mosogatószivacsokat újjászületni. Bemerítem őket. (Baptidzó.)

 

Éden és rítus

A sötétség sóssága

 

    Nemcsak az idő, az időtlenség is gyorsan telik. Múlik. Ha jobban meggondoljuk, ennek az oka is a Beszéd, ami/Aki a kezdettelen nihilből választotta le a maga számára az időt, a fényt és a látványt.

    Mintha egy kis szigetet csinált volna magának az örökkévalóság óceánjában. Jól érezte magát rögtön, mihelyst megalkotta a világosságot és az időt. Mindezt azért cselekedte meg a Hang (Leánykori nevén Beszéd), hogy láthatóvá váljon a világ, ami addig rejtve volt, a lehetséges dolgok raktárában. Ez a raktár a Hang tulajdona volt. Mindenféle ajándék, öröm és áldás volt ott elhelyezve, ami csak létezett. (Előzékenység, tapintat, gyöngédség, stb.)

 

Kedvenc filmekről

 

1.

Kedvenc filmem a Sörgyári Capriccio, Bohumil Hrabal regényéből Jiři Menezel és a szerző írta a forgatókönyvet, és Menzel rendezte. Három főszereplős film, Mariska, akit Hrabal az édesanyjáról mintázott meg, másik Francin a férje, harmadik Pepin,  a félnótás sógor.

Mi az, ami a filmben megkapott? Falun élek, rengeteg a "Mariska", akik nem rettennek meg egy disznóöléstől, sőt egy korsó sör is lecsúszik néhanap, azonkívül sok a biciklis fiatalasszony is, akik észrevétlenül irányítják a férjüket. a sok málé teddide-teddoda " Francinokat", akik olyanok, mint a filmben a férj, savó folyik az ereikben. Az én kis falucskámban túl sok Pepin él, akik figyelnek mindenre, pletykálkodnak, kiszínezik a dolgokat, és akik elég lusták a melóhoz. A mosómedvés jelenet mindennapos nálunk, vagy Marzsenka, akinek az ura felakasztotta a szögre a kalapját, máris teherbe esett. A falucskámban minden férfi szerelmes valamelyik Mariskába, és bizony ebből krucifix világok születnek!

 

Vallomás a Vallomásokról

Jegyzet Rákóczi Confessióinak fordításához



Minden fordító szívesen ámítaná magát azzal, hogy egyszer s mindenkorra meg lehet tanulni latinul: hogy létezik egy olyan latin nyelv, amelynek birtoklása kulcsot ad az összes latinul írt mű fordításához. Pedig nemcsak koronként és tájegységenként változott a nyelv és a stílus, hanem szerzőnként is, alkalmazkodva a mondandó természetéhez és főként a szerző egyéniségéhez. Ez okozza a legtöbb nehézséget, hiszen minden szerző minden sora árulkodik kultúrájának összetettségéről, műveltségének forrásairól, és ez a latin nyelv esetében együtt jár az egész latin nyelv irodalmának és történetének észrevétlenül a műbe épülésével. Egy újkori latin műhöz az embernek különösen nagy óvatossággal kell nyúlnia: érzékeny füllel ki kell hallania az ókori irodalom visszhangjait, a kereszténységgel együtt született középlatin nyelv és kultúra üzenetét, észre kell vennie a filozófiai és teológiai irodalom beszüremkedését, a látomásirodalmak ihlette víziókat, és sorolhatnánk tovább.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal