Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Patak Márta1: A professzor vallomása

 

 

 

 

A professzor vallomása

 

Füzes János nagymonológját a pécsi Janus Egyetemi Színház mutatta be 2022 november 28-án Mikuli János rendezésében, azóta is folyamatosan műsoron van, nagy sikerrel játsszák, legutóbb például zártkörű előadáson hajdani tanítványai nézhették meg.

Inhof László alakítja a címbeli professzort, aki nem más, mint a város hajdan jól ismert oktatója, dr. Romhányi György, aki abban az évben született, mint József Attila, és aki huszonöt évfolyam hallgatóját tanította a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, amíg a Patológiai Intézet vezetője volt. A nagybetűs prof, aki a hallgató fiatalembereket gyakran mesternek, a lányokat pedig kisasszonynak szólította, és még hetvenöt évesen sem hagyta abba a tudományos munkát, tanulást, mi több, görög és latin nyelvórákat vett, és bosszankodott, ha nem tudott rendesen lefordítani egy Horatius epigrammát.

Egy hetvenperces monológot megtanulni, előadni nagy kihívás a színésznek, lankadatlan figyelemmel végig kísérni a nézőnek, és hogy Inhof Lászlónak ez mennyire sikerült, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a nézők sorában ülő orvosok előadás közben helyeseltek egy-egy bölcsesség vagy aforizma hallatán, előadás után pedig lelkesen gratuláltak szerzőnek és előadónak egyaránt, mert bizony ők még ismerhették, és ilyennek is ismerték meg Romhányi professzort, amilyennek most itt előttük eljátszották.

Ez mind nagyon szép, csakhogy itt annál jóval többről van szó, mint hogy akik ismerték, azok előtt Inhof László alakításában megelevenedett a professzor alakja, elhangzottak a jól ismert mondatai, gesztusai, megtudhattuk, hogy a Serendipity nevű hajót a hallgatói ajándékozták neki hálájuk jeléül, hogy a professzor maga folyékonyan beszélt németül, hiszen élt is Németországban, amikor az ostrom elől oda evakuálták a Semmelweis Orvostudományi Egyetemet, ahol ő akkor már tanársegédként működött a professzor mellett, meg hogy szívesen példálózott Platónnal, Senecával, Ciceróval vagy Aiszkhülosszal is akár. Mindez tényleg így volt, az viszont sokkal, de sokkal fontosabb, hogy akik nem ismerték Romhányi professzort, talán soha életükben nem is hallottak róla, azok ma este elhiszik-e Füzes Jánosnak és főleg Inhof Lászlónak, hogy itt és most egy legenda kel életre előttünk.

Elhiszik. Ebben biztos vagyok. Én kétszer is elhittem.

Kérdeztem Pécsett végzett orvos osztálytársaimat, ismerték-e, őket azonban már nem tanította a professzor, rögtön hozzá is tették, sajnos. Én még azt is hozzáteszem, nem csak ők, hanem minden orvos sajnálhatja, akinek az egyetemi évei alatt nem adatott meg, hogy legalább egy ilyen professzora legyen, aki így viszonyul szakmához, emberhez, beteghez, egészségeshez, élőhöz, halotthoz egyaránt, mint ahogyan a nagymonológból kiderül a néző számára, hogy Romhányi professzor hogyan viszonyult mindehhez.

A színészi játék tökéletes kép az emberről. A tudósról, aki nem akart laboratóriumba zárkózó kutató lenni, inkább a tanítást választotta, aki öltönyt viselt a fehér köpenye alatt, ezzel is tisztelegvén a halott előtt, mert minden felboncolt halottal egy kicsit előbbre jut az orvostudomány, hiszen nem csupán a szenvedéseit, hanem azt is elárulja a testével, hogy bár a klinikus kollégák mindent megtettek érte, valami miatt mégsem tudták megmenteni. A patológus szól hozzánk, aki nem szerette, ha valakinek a valakijét szeretnék előnyhöz juttatni nála, aki nem szerette, ha hulláról vagy elhunytról beszélnek előtte, a patológia ugyanis az emberi szenvedés tana. Ezt jelenti az ógörög szó, de a görögök máig így mondják, ha elszenvednek valamit, παθαίνω, ezzel a szóval kérdezik, hogy mi történt veled, τί έπαθες.

Zsúfolásig megtelt a terem a professzor előadásain, még a lépcsőn is ültek, pedig katalógust sem tartott, nem volt szükség rá, egy hét után névről ismerte a hallgatóit, időnként még szüleik is beültek, sőt, végzett orvosok, nem csak Pécsről, hanem Budapestről is akár, ahonnét neki annak idején szakmai féltékenységből kellett távoznia. De nem törte derékba a pályáját a döntés, Szombathelyen lett prosector, majd onnan került Pécsre, az intézet igazgatói székébe.

Azt hiszem, kevés, nála műveltebb, egyenesebb embert ismerhetett, aki személyesen is ismerhette, aki pedig ma este Inhof László előadásából ismerhette meg, az csak sajnálkozhat, hogy neki nem adatott meg az életben. A színész maga a bemutató után nyilatkozott a riporterének: „nem tanulmányoztam Romhányi professzor urat, hanem a saját gondolataimból, meg a saját személyiségemből próbáltam felépíteni, ami a szövegből adódik. Szerintem sallangmentes egyéniség volt (…), de úgy gondolom, hogy volt benne egy jó adag önirónia is, ami szerintem lejön a darabból.” Ugyanott szólalt meg Dr. Romhányi Mária is, a professzor lánya: „Nagyon-nagyon tetszett. Annyira visszaadta a művész úr apámnak az egyéniségét, a gesztusait is, azt hittem, hogy ismerte, kiderült, hogy nem ismerte, és mégis tökéletes volt és élethű.”

Fölösleges is mondanom, hogy Inhof László mondata az előadás kulcsa, a színészet lényege. Elég a jó szöveg és a színész találkozása, akkor elkezd benne élni a figura, ha jó a rendező, akkor hagyja is, hogy olyan legyen, amilyennek ő szeretné megmutatni, főleg, amikor ilyen egyszemélyes darabról van szó. Mikuli János nyilván hagyta is, tudtak együttműködni a próbák idején.

A szerző még a ’80-as években, az MTV Pécsi Körzeti Stúdiójának szerkesztőjeként beszélgetett Romhányi professzorral: „Ez a negyvenperces anyag az MTVA archívumának tulajdona, de szerencsére az operatőr, Bárány György, annakidején és véletlenül, a beszélgetés utolsó néhány percét, saját videomagnóján rögzítette. Ez a három perces bejátszás egyben a monodráma befejezése, amikor a maga valóságában a professzor is megjelenik. A nagymonológ forgatókönyve először egy 380 oldalas tanulmánykötetben látott napvilágot, melynek egyik szerkesztője lehettem. Ebben a kötetben, a szakmai írások mellett, megszólalnak a professzor által tanított 25 évfolyam (sok ezer hallgató) visszaemlékezései, felidőződnek legendás ötletsziporkái, ezt rendeztem dramaturgiai egységbe.”

Füzes János a Covid-időszakban írta a darabot, mikor a járvány ideje alatt az egész ország azon drukkolt, hogy az orvosok bírják a hatalmas terhelést, és számára is elérkezett az idő, hogy megírja ezt a darabot, amely „egy olyan tanártípust akar bemutatni – teljesen mindegy, hogy az orvosi egyetemen van vagy bárhol másutt –, amely ma már nagyon-nagyon ritka. Erről szól a darab. Hogy mitől az, mit érdemes belőle átvenni. (…) Mi azt szeretnénk, ha a fiatalabbak merítenének ebből erőt.”

A professzor teljes világszemléletét kellene magukévá tenniük, aki egész munkásságával, nemcsak szavakkal hangsúlyozta, hogy a tanár nem arra való, hogy ismereteket közvetítsen a hallgatóinak. Ennél sokkal többről van szó. Emberségből mutasson példát, viselkedésével, tetteivel, hozzáállásával, egész lényével tanítson. El tudom képzelni, hogy előadásain ki sem ejtette a száján azt a szót, hogy empátia, az ő tanítványai azonban megtanulhatták tőle, hogy az mit jelent, főleg, amikor orvosként állnak szemben a kórházi ágyán fekvő kiszolgáltatott beteggel. Ha a lábcédulán az állt, hogy nyugdíjas, akkor tiltakozott, „ha tudom, hogy életében hegesztőként dolgozott, akkor azt is tudom, mit kell keresnem a tüdejében”. Így dolgozott.

Humor, irónia, igen, finom önirónia, végtelen humánum, alázat, hihetetlen szakmai tudás és klasszikus műveltség. A monológ minden mondatából ez sugárzik, ez lehetett Romhányi professzor alakjának legfőbb ismérve. De hogy a darab ne puszta anekdota- vagy ismeret- és ismeretátadás-halmaz legyen, arról szerző és rendező egyaránt gondoskodik.

A kis színházi teremben a szín egy szobabelső, az előadó katedrája. A színek közti váltást egész rövid zenei betét jelzi, maga a professzor-színész helyezi rá a tűt a lemezjátszóra és veszi le, amikor magára ölti vagy veti le a fehér köpenyét, így jelezvén, hogy épp előad, vagy otthon elmélkedik magában. A lépcsős megoldású színpad kellő mozgásteret biztosít a színészi játékhoz, megadja a dinamikát a monológhoz. Az előadótermi tábla, a katedrát helyettesítő pulpitus, az otthonos környezetet érzékeltető bútorok, a Kékes televízió, melyben az előadás végén a már említett felvételről Romhányi professzort halljuk. Díszletként emellett egy-egy jellemző tárgy kapott fontos, szimbolikus szerepet a darabban. A hegedű, a Serendipity makettje, a tudós életében ugyanis rendkívül fontos a véletlen, hogy a dolgok látszólag véletlenszerű egybeesések folytán szerencsés véget érjenek – a legtöbb felfedezés ilyen véletlennek köszönhető. Csakhogy nem akárkinek adatik meg, hogy ilyen véletlen szerencse érje. Romhányi professzor tudósként, tanárként, magánemberként is példaként állhat örök emberi erényeivel. Köszönet illeti Füzes Jánost, hogy ezt darabot megírta. Bárcsak minden orvostanhallgató megnézné az előadást, nemcsak a pécsiek, hanem a másik három karéi is. Égetően fontos lenne számukra ebben az értékvesztett társadalomban. Aki pedig nem orvos, az az előadás után valószínűleg kicsit másképp gondol majd a halálra. Mert ha az ember fölnevel két-három generációt, utána elmehet.

 

 

1 2022. január 10. és február 10. között a Petőfi Irodalmi Ügynökség Írórezidencia programjának keretében Pécsen dolgozhattam a Zsolnay Kulturális Negyed vendégszobájában.

 

 

 

 

 

  
  

Megjelent: 2023-02-21 20:00:00

 

Patak Márta (Kaposvár, 1960) író, műfordító

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.