Videó

A Pécs 8 csatorna videója




Keresés a honlapon:


 

Pastiche vagy paródia akkor lenne, ha az 1930-as évek nyelvezetén és modorában, József Attila egyedi stílusjegyeire alapozva szólna – ám itt napjaink világhálós-számítógépes tolvajnyelvét kapjuk, a virtuálisnak becézett rögvalóságot. Átköltés ez a javából, hiszen a korán halt egykori mosónőt, a ferencvárosi prolilakás hangulatát áthelyezi, átfordítja a mába, amely egyidejűleg dizájnos és igénytelen, high tech és tömegselejt, magasan kvalifikált és prosztó, közösségi és önző, kommunikatív és semmitmondó.

 

Egy vidéki kisvárosban jó költőnek lenni eleve versenyhátrány a fővárosi jó és középszerű pályatársakkal szemben – és kétszeresen nehéz terep, ha az illető saját elhatározásból egyetlen írószervezetnek sem tagja. Az ilyen szerző a hivatalosságoktól nem sok jóra számíthat, ugyanakkor emberileg megsüvegelendő a bátorságáért, az állhatatosságáért. Az 1960-ban született költő, író, szerkesztő, pedagógus, Miklya Zsolt eme vakmerő különcök közé tartozik. Évtizedek óta Kiskunfélegyházán él és alkot, miközben tudatosan nem kérte a felvételét egyetlen országos irodalmi szervezetbe sem: a maga útját járja, nem törtet, nem cselez, nem hangoskodik. 

 

Bizony, az irodalmi értelemben vett őrültség is fontos költői eszköz. Vannak úgynevezett okos versek, a gondolati líra örökzöld művei, vannak a szerelmi líra gyöngyszemei, továbbá vallásos himnuszok és gyönyörű képekkel telepakolt tájleíró költemények, még továbbá fotószerű hangulatversek, illetve szóviccekkel sziporkázó humoros strófák.

 

Az 1968-ban Miskolcon született, József Attila-díjjal kitüntetett Vass Tibor kezdettől vállalja, verseiben és képzőművészeti alkotásaiban következetesen műveli a játékosságot, és ez már eleve érdem. Önmagában sokat sejtet, hogy 2004-ben Spanyolnátha címmel alapított művészeti folyóiratot, amely jelenleg is működik, és köszöni, járvány idején is jól van.

Itt olvasható verse, amelyet most Az év versei 2020 antológiából emeltem ki, egy hosszabb ciklus része, és jól példázza humorral, nyelvi leleményekkel, kutyafülefarkákkal, át- és elhallásokkal, valamint állandósult felszabadultsággal többszörösen megbolondított stílusát.

 

Márpedig a húrok pengetésébe fogni csak akkor érdemes, csak úgy születhet jó mű, ha nem a mások által milliószor papírra vetett gondolatokat ismételgetjük, hanem felmutatunk valami eredetit. Kortárs költő legyen a talpán, aki Istennel kapcsolatban képes erre.

 

Tapasztalati tény, hogy a líra fenegyerekei, az avantgárd forradalmárok, a posztmodern gerillák, a polgárpukkasztó lázadók, a harsány demonstrálók az évtizedek során szolid öregurakká nemesednek. A legkülönfélébb alternatív műfajú alkotásaik (képversek, hangköltemények satöbbi), illetve fesztelen szabadverseik mellé – radikálisabb esetekben azok helyett – megjelennek a műveikben a strófák, a rímek és a kötött, sőt olykor időmértékes formák, például a disztichon. Szakszerű tömörséggel ezt a jelenséget úgy szoktuk megfogalmazni, hogy a költészetük klasszicizálódik.

 

Az 1964-ben született (szeptember 20-án 57. életévét betöltő) József Attila-díjas költő, Vörös István biztosra megy, mindkét kategóriát kipipálta: többgyermekes családapaként és szépirodalmi szerzőként is gondoskodott a továbbéléséről. Ebben a Könyvvé leszek című, 2014-ben írt versében – nagyon helyesen – leszámol a patetikus képekkel, hiszen a romantika korának emelkedettsége már a múlté. A szöveg éppen ezért jó, szabad, érvényes, mondhatni, Vörös hangvételére jellemző és finom humorral átszőtt;

 

Mindössze nyolc sor, amelyben bőséges versanyag sűrűsödik, egy egész mikrovilág: a költészetben az ilyet miniatűrnek mondjuk, nem mellék-, hanem főnévként használva a szót. Vannak költők, akik szinte egész életművükben miniatűröket alkottak – a magyar lírából Fodor Ákost említhetjük kiragadott példaként, Pilinszky János Szálkák, illetve Kráter című kötetét, a világlírából Emily Dickinsont, a cseh Ivan Blatnýt és a lengyel Anna Świrszczyńskát.

 

Aki anyaországi magyarként járt már télen Erdélyben, pláne a Havasokban, az a saját bőrén tapasztalta, milyen hideg uralkodhat arrafelé. Az egyik legpontosabb meghatározás az, hogy csontig hatoló… Az 1957-ben született Babérkoszorú-díjas költő, Turczi István is átélte ezt tavaly, amikor a Fogarasi-Havasokban töltött néhány napot. S az élmény nyilvánvalóan intenzív volt, hiszen vers lett belőle, amely az Irodalmi Jelen 2020 októberi számában jelent meg, majd Az év versei 2021 című antológiában is helyet kapott. A helyi éghajlati viszonyok mellett nem túlzó a mottó („Írj, mielőtt megfagysz!”), sem a szöveg közepére szerkesztett jégszirom-menedék kifejezés, valamint a kétsoros állítás, hogy „Dermesztő fagy van / szívben, csontozatban.” Az a szójátékos bejelentés is reális, hogy „Idegidő jött el, / feneketlen köddel.”

 

Az elmúlt hetekben bemutatott rímtelen szabadversek után itt egy vers, amely rímel. „Na, végre!” – gondolják egyesek – „Végre egy tisztességes, igazi vers!” Szinte minden héten belefutok a vélekedésbe, szomorú módon diplomás embereknél is, miszerint „A vers az, ami rímel.” Nos, nem, kedves diplomás és mindenféle emberek, a vers nem (csak) az, ami rímel. A vers még nagyon sok egyéb dolgot művel, joga van hozzá, és 2021-ben nem kellene korlátolt, dohos nézeteket raktározni a fejekben.

 

 

"Ezért a jó költők nem nagyon tehetnek mást: letérnek a kitaposott útról, és szokatlan lírai témákat keresnek. Így tett az 1972-ben született, Budapesten élő G. István László is, amikor megírta az itt szereplő versét. Első közlésben a Tiszatáj folyóirat februári számában találkoztam e művel, és fogadni mernék, hogy jövőre bekerül Az év versei 2022 című antológiába is… Már a verscím felkelti a kíváncsiságot, a kezdő sorok pedig végképp magukkal ragadnak: „Az uborkásüvegben a csemege / uborkaszeletek mindegyikének / apró szájnyílása lett” – ilyen felütés mellett biztos, hogy az olvasó nem lapoz tovább, és egyetlen lendülettel felfalja a szöveget. "

 

Az 1975-ben született Szentmártoni János az a fajta költő, aki a szívünkhöz szól. Remekül ismeri a mesterség formai finomságait, tud rímelni, alkalomadtán meg is teszi – de nem béklyózza meg a tollát, pontosabban a számítógépe billentyűzetét. Emberien szól hozzánk, nagyon empatikusan, egyenletes sodrással, szép szóval és nyílt szívvel; érzésünk szerint éppen jó arányban vegyítve a kifinomultságot és a keresetlenséget. Verseire igaz, amit évekkel ezelőtt egy fesztiválozó kamasz rocker mondott a híradó kamerájának: „Azért szeretem a Tankcsapdát, mert megénekli az életemet!”.

 

"A laikusok, pláne az idősebb korosztály tagjai, általában nem bonyolítják túl a választ, és holmi cizellált teoretikus szakmai megfogalmazás helyett durr bele, azt mondják: „Vers az, ami rímel, és strófákból áll. Miért, hát nem?” Nos, nem. A lírának (szerencsére) ennél sokkal több formája és hangja van. Az 1960-ban született Filip Tamás költészete egy közülük – izgalmasan elénk tárja, hogy a szabad versnek, más szóval szabadsorú versnek is van szerkesztésmódja, fegyelme, ritmusa."

 

"Az időmértékben alkotó szerzők túlnyomó része a formát fölébe teszi a helyesírásnak: önkényesen rövidnek írják a hosszú magánhangzót, aposztróffal lecsipegetnek egy-egy szótagot, sőt mássalhangzókat is elhagynak, például egy t-vel írják azt, amit kettővel kellene. Teszik mindezt a költői szabadság, leánykori nevén poetica licentia nevében – ez már évszázadok óta bevett hivatkozási alap. Régi mániám, hogy ezt nem kedvelem: véleményem szerint a magyar nyelv kellőképpen gazdag és hajlékony ahhoz, hogy az érvényes helyesírásnak megfelelően verseljünk."

 


Végh Attila

 

Ez a mű először a Kolozsvárott szerkesztett Helikon folyóirat 2020/21. számában kapott nyomdafestéket, majd szerkesztőként beválogattam a költészet napja alkalmából frissen megjelent Az év versei 2021 című antológiába. Tizenhárom sor rímtelenül, szabad formában – a címválasztás is indokolja ezt, hiszen a kortárs angol költészetre nem jellemző a kötött versformák alkalmazása. Végh Attila lírájában egyébként sem hemzsegnek a rímek és a szabályos strófák, bár adott esetben gond nélkül boldogul velük, mert rendelkezik a szükséges mesterségbeli tudással.

 

 

Ezt az izgalmasan egyedi hangvételű versét Vasadi Péter (1926–2017) két évvel a végső elszenderülése előtt írta, vagyis nyolcvankilenc évesen. Elképesztő, hogy valaki annyi idős fejjel ilyen magas színvonalon ír – főként ezért, hogy választásom erre a költeményre esett. Bízvást nevezhetjük öregkori remekműnek. Ez nem a megfáradt kései, hanem a lehető legerőteljesebb líra: efféle műveket erejük teljében lévő költők alkotnak (ha életük során egyáltalán összejön nekik, csak egyszer is…), és nem a kilencvenhez közelítő aggastyánok. Normál esetben. Ám aki személyesen ismerte Pétert, tudhatja: ő kivételes személyiség volt, szellemileg mindvégig hallatlanul friss és nyitott. Ez a mű nem egy kopott sátor a biztonságos, évtizedek óta használt alaptáborban, hanem egy merész, szédületes csúcstámadás. Megkockáztatom: József Attila-i magasság.