VideóA MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Az a piros korlát. Az a piros korlát Edina, azzal még baj lesz. – mondja a nő álmomban. Egy végtelenül hosszú, fehér folyosón állunk. Rengeteg ajtó. Nők lépnek ki a folyosóra, pergő beszédű vagy lassan csorduló szavaik érthetetlenül összegabalyodnak. Rengeteg nő mozog. Itt belépnek, ott ki, csak én állok mozdulatlanul és a nő, szemben velem. A Daliás idők itt olvasható részlete az 1849–1853 folyamán készült, hét énekből álló első dolgozat hatodik énekéből való. Az egész mű ugyanilyen szerkezetű, tehát sorszámozott, nyolcsoros, páros rímekbe rendezett strófákból áll, az egyes szakaszok ötödik sora behúzással jobbra tolva. Ebben a hatodik énekben – Arany költői képzelete szerint – Toldi Miklós egyenesen a lengyel koronázó városba, Krakkóba megy, ahol az utolsó Piast-házi (ez a magyar Árpád-ház történelmi megfelelője) király, Nagy Kázmér ünnepi lakomát rendez a tiszteletére. Igen, Nagy Kázmér neve onnan ismerős számunkra, hogy lengyel részről ő vett részt az 1335-ös visegrádi királytalálkozón.
Csak egy percre állsz meg. Kezedben a lavór. Domestos szag. Forró tea, bergamott gőz. Égett pirítós. Kint köd ül a városon. Kék farmer és fehér ing. A mandzsettán hányás. Ma nem mész dolgozni. Fejtől-lábtól fekszenek. Leteszed a lavórt, kettő van. Fifty-fifty. Két borogatás. Hat pohár. Tea, víz, gyümölcslé. 2+2+2= agyhalál.
Ám ebben a kiválasztott versében nem tapasztalunk ilyesmit. Ellenkezőleg: egyenletesen hömpölygő, szép logikai mederben vonuló gondolatiságot kapunk, zökkenőmentesen olvastatja magát a költemény. Ami pedig a rímtechnikáját illeti: ritka tünemény. Tíz sor, mindegyik tíz szótagból áll – száz szótagba sűrített mikrouniverzum: esőcsepp, zivatar, fény, Teremtés, lény, szeretet, túláradás, part. Rímképlete szerint AAA BBB CCC A, vagyis: bokorrím, bokorrím, bokorrím, ráütő rím. Úri körökben ezt úgy nevezik: virtuóz.
Jön le a néni az Árpád hídról a lépcsőkön. Vonszolja a kerekes kocsit. Már lentről látom, remeg a keze. A többi ember elsuhan mellette, férfiak és nők, senki nem áll meg, pedig a felső lépcsősor közepén még meg is billen egy kicsit. Én persze rohanásban, ahogyan mindig. Gyerekek iskolába, időre, stb, szokásos mókuskerék. Megállok, kihúzom a fülhallgatót, felszaladok hozzá a lépcsőn. Segíthetek, csókolom? Felnéz. Ibolyakék szeme van. Az arca vörös az erőlködéstől. Ujjpercei fehérek, olyan erősen kapaszkodik a korlátba. Igen, leheli. Most. Kérem. Igen.
"Ha földrajzilag vizsgáljuk a vers tartalmát, szintén a határvidéken találjuk magunkat. A nyitó sorban arról értesülünk, hogy főhőseink, a telihold és a hód az esti Rimában úsznak – az utolsó előtti sor pedig tudatja, hogy történik mindez valahol Rimaországban. Egy tisztességes versolvasó, aki vízügyileg járatlan, veszi a fáradságot, és utánanéz, vajon tó-e vagy folyó a Rima, és pontosan hol áll, netán merre folyik. Nem boszorkányság kideríteni, hogy a Sajó jobb oldali felvidéki mellékfolyójáról van szó; neve latin eredetű, a római birodalomból származik, jelentése hasadék, repedés. A szlovákiai Vepor-hegység lábánál ered, kilencven kilométer hosszú, és a jelenlegi határ mellett, már magyar területen, Sajópüspöki községnél torkollik a Sajóba. Vagyis a Rima a határvidékhez tartozik. Jókai Mór is járt a partján, és útleírásaiban megemlékezett róla: „Csak ott, hol a hegyekről lejövő folyam kettészeli a völgyet, tűnik elő a zöldes pázsit; a buja fűben hevernek a félelmetlen dámvadak; a vad méhe köpüt ásott a vízre hajló fa odvában, s dongva röpkedi körül a havasi virágokat, mik a víz fölött inganak. E folyam a Rima vize.” A magyar népi hitvilág pedig úgy tartja: a múlt szelleme a Rima forrásának ezeréves fájából meséli a régvolt idők eseményeit."
Hárman vagyunk. Három lány. Egy kisváros zegzugos, esőtől, elfolyt lámpafénytől narancssárga macskakövein sétálunk. Karunk összefonva. Nevetünk. Azt mondom nekik, olyan, mint annak idején, mikor lógtunk a suliból. Helyeselnek. Az egymásba olvadó házak elmaradnak, nagy kertek terpeszkednek a kadárkockák mellett. A járdán törések, bennűk fű nő és pitypang. Láthatatlan kutyák ugatnak. Nincs busz, mondja egy nő, mikor a buszmegálló csapzott, tető nélküli épületéhez érünk. A viharvert piros padon ül, piros alapon fehér virágos ruhát és hatalmas kalapot visel. Gyalog indulunk tovább. Autó sem jár. A lányok beszélgetnek, én a tájat figyelem. Erdőbe érünk. Szellős, fényes erdő. Talpunk alatt recsegnek az ágak.
Filotás Lili: Legényanya
"Ennek a lenyűgöző költőnek a magyar fordítóival is szerencséje volt: legtöbb versét a kiváló formaérzékű Baka István magyarította; Gergely Ágnes szintén garancia a magas minőségre, ahogy Bajcsi Cecília és Soproni András is jó munkát végzett. Az itt olvasható részletet Gergely Ágnes ültette át – húsz sor keresztrímekkel, tizenegy és tíz szótagokban: ennyiből is érezhető, hogy nagy költővel van dolgunk. A géniusz már húsz sorból is felismerhető. Megállít bennünket ez a vershang, és beszippant, szellemi izgalmat érzünk, testünkben boldogsághormon szabadul fel." A disztópiát szokás a science fiction (SF) egyik műfajának tekinteni, azonban a disztópia történetvilága nem csak a jövőbe helyezhető. A klasszikus, jövőbe helyezett fikciós történetvilág helyett a disztopikus jellemzők az alternatív történelem és/vagy a párhuzamos valóságok (világok) formájában is megvalósulhatnak. Ebben az esetben az olvasók által ismert történelmi valóság a referencia, amelyhez képest az eltérés adja a tárgyalt társadalmi jelenségek reflektív potenciálját. Ennek legismertebb példája talán Philip K. Dick Az ember a Fellegvárban című alternatív történelmi regénye, amely a párhuzamos világok lehetőségéből indul ki.
Ezeknek a történeteknek a hátterében a „Mi lett volna, ha?” kérdése áll, és, bár nem szükségszerű, de a felvázolt világ lehet disztópikus, a tényszerű történelmi ismereteink nézőpontjából.
A lila póló megráncosodik a hátán, ahogyan a padra támaszkodik. A zenészeket megfesti a lángok fénye, fodrozódik minden mozdulat, elúszik, mint a füst. Az erdő ránk borul. Zúgnak a fák. Játszanak. Tűzzel. Velünk, akik hallgatnak. Velük, akik játszanak.
A felkérés szerint a Tompa plusz Herman Ottó(né) téma egy vélt élethelyzetből indul ki: a reformkor egyik kiemelkedő népi-nemzeti költője, Tompa Mihály (1817–1868) együtt kirándul Lillafüredre az utolsó magyar polihisztorként elhíresült Herman Ottóval (1835–1914) és feleségével, az erdélyi születésű írónővel, Borosnyay Kamillával (1856–1916). A költői feladat versben megénekelni, mire ment egymással e három kiváló koponya, milyen közös élményeket szereztek a természet lágy ölén. A város (különösen a modern nagyváros) a művészetekben gyakran nem csak helyszíne a cselekménynek, hanem jelképes jelentéseket is hordoz: rendszerint a bűn, a káosz, vagy éppen az elnyomó rend, és az arctalan tömeg, az elidegenedés kapcsolódik hozzá. Egy alternatív valóságba helyezett város tehát különösen alkalmas disztópiahelyszín, amely esetében nem szükséges az időbeli eltávolítás sem. Sajátos példa erre a François Schuiten és Benoît Peeters által 1982-ben a Les murailles de Samaris-szal (kötetben 1983-ban jelent meg) elkezdett Les Cités Obscures (Rejtett városok) sorozat. Ennek kötetei egy sokszínű alternatív világot tárnak elénk, mindegyikre jellemző azonban a város disztopikus tematizálása, Fritz Lang klassziks városfilmjét, a Metropolist idéző módon.
Álmomban megint ott áll mellettem, az udvaron. Köd van. Mellettünk a nyers agyag, hatalmas, vastag tömbökben. Kiskocsira pakoltuk. Hűvös van. Én dohányzom. Ő csak áll, zsebredugott kézzel. A munkásnadrág mellkasi részén meghúzódó zsebből kikandikál a korongozókés. A nyakamba vetett fülhallgatót nézi, morcosan. – Tudod Edina, ha mindenki állandóan zenével zárná be a fülét mások elől, nagyon rideg világban élnénk. Nézek rá kérdőn, szótlanul. Már megint ezzel jön? A kocsinak dől, ami nyekken egyet. Az agyagtömbök mozdulatlanul fekszenek.
A magyar nyelv varázsa, különös kegye, hogy ötszáz évvel ezelőtti őseink beszédét is értjük. (Ez más nyelveknél, például az angol esetében, nem feltétlenül van így.) S ha itt-ott a fülünknek ismeretlen archaikus vagy kihalt szavakra bukkanunk a középkori szövegeinkben, azok jelentését is ki tudjuk következtetni, a szövegösszefüggésre támaszkodva. Rimay jelen versében például gond nélkül értjük, hogy a régies „valjon” valójában annyit tesz: „vajon”, a „kémélli” pedig: „kíméli”. A „bűves” szót illetően világos, hogy „bűvös”, „elbűvölő”. Az archaikus névmásokról, „azki”, „azkinek” is könnyűszerrel kitaláljuk, hogy azt jelentik: „aki”, „akinek”. A legnagyobb nehézséget az első strófában szereplő „tétetes” kifejezés adja, ám kis töprengéssel azt is megfejthetjük: „ékes termetű”, „szépen termett” – vagyis azt a szépséget jelöli, amely a megfelelő arányokon alapul.
Az új utakat kereső francia képregény és meghatározó alakja Jean Giraud (1938–2012), aki a Gir és Mœbius művészneveket használva több műfajon is rajta hagyta a keze nyomát. Munkássága során olyan művészi, elbeszéléstechnikai újításokat alkalmazott, amelyek rámutattak, hogy a képregény multimediális médiuma nem feltétlenül művészi érték és intellektuális tartalom nélküli tömegtermékek hordozója.
Az Humanoïdes Associés alkotócsoport tagjaként részt vett a Métal Hurlant magazin elindításában, amelyben Mœbius néven több sikeres, újszerű sci-fi sorozatot is megjelentetett az 1970-es évek második felében. Mœbius ekkoriban kezdett közös munkába az avantgarde filmrendezővel, Alejandro Jodorowskival, aki Frank Herbert Dűnéjét készült megfilmesíteni.
Két napja érzem. Valami nagy-nagy súlyt. Nehézkedést. Itt csúszkál a bőröm alatt, teste mint a higany, szétválik majd egy pillanat múlva újra összeáll. Mérgez. Valami várakozás ez. Sötét, szederjesen lila. Sietek a gyerekekért. Állok a pirosnál. Csikorog a villamos. Átrohantak előtte. Nem nézek senkire. A szürke utcákat figyelem. A kukák fölé hajló fekete masszákat, akik alig észrevehetően ringatóznak a kotorászástól. Tömeg van. Igyekszem mindenkit kikerülni,
"Egy rímtelen, váltakozó szótagszámú szonett a patikamérlegen körülbelül ugyanannyit nyom, mint egy keresztrímes strófikus költemény – tehát helyreállt a műfaji rend, kerek a világ. S amikor azt hinnénk, hogy a súlyok és ellensúlyok okos alkalmazása itt ennyi és nem több, akkor felfedezzük: a szerző a rímkényszer és a kötött szótagszám hiányát azzal ellentételezi, hogy búvópatakszerűen jambikus sorokat gördít. "
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
