Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
Sze jún. 28, 2017 @18:00 -
Ajánlom a könyvedet
P jún. 30, 2017 @19:00 -
Jazzköltészet júniusban

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

Ahogy az ember időnként leporolja a könyvespolcon sorakozó könyveit, néha egy-egy világirodalmi alkotásnak sem árt ilyen „portörlés”. Ma legfeljebb az irodalomtörténet tartja számon Rousseau Új Héloïse című levélregényét, holott korának legolvasottabb alkotása volt Franciaországban és Európában egyaránt. A regény 1761 januárjában jelent meg Amszterdamban, mégpedig meglehetősen cirkalmas címen (Julie ou La Nouvelle Héloise, Lettres de deux amants, habitants d’une petite ville au pied des Alpes, azaz magyarul, Júlia, avagy a második Héloise). Ebben az évben viszont egy új kiadás is megjelenik Douches nyomdájában, s ez az új kiadás néhány illusztráció és rézmetszet mellett a Rousseau által utólag a regényhez hozzácsatolt Előszót (Préface de La Nouvelle Héloise ou Entretien sur les romans entre l’éditeur et un homme de lettres)[1] is tartalmazza. A könyvnek példátlan sikere volt. A könyvkereskedők nem győztek a megrendeléseknek eleget tenni és az olvasók naponként, sőt óránként egy frankjával bérelték a könyvet; az újabb kiadások és utánnyomások egymást érték. A szalonokban, az akadémiákban, a hírlapokban és folyóiratokban, a polgári körökben – mindenütt csak Rousseau-ról és könyvéről beszéltek.

Csillagváros

Szubjektív filmnapló

 

KALIFORNIAI ÁLOM (La La Land), 2016. Damien Chazelle

 

Végre úgy mondhatok hangzatos féligazságokat a Mulholland Drive-ról, hogy közben a Kaliforniai álomról beszélek. A Mulholland Drive (David Lynch, 2001.) megnézése óta engem Los Angeles- szel helyzetbe lehet hozni, két teljes hét és egy kockás füzet ment el értelmezéssel, jobban ismerem a város térképét, mint a helybéliek, a végeredmény mégis a nullával konvertál. Lynch előkotorta a régi forgatókönyvet, átnyújtotta Damien Chazelle-nek, aki megrendezte a Mulholland Drive nézőbarát változatát, a Kaliforniai álmot. Kicsit túloztam.

Vannak filmrendezők, akik világot teremtenek és vannak, akik ügyesen variálják a már meglévőt. Damien Chazelle Animátorként egyszerre mozgatja a zene, a mozgás és a dialógus szentháromságát. Szépek a ruhák és nincsenek benne sivár foglalkozású emberek. A művészet derivatív és időnként újat mond. Nem pont a musicaltől várnám ezt az újat, de valamiben azért meglepett. Nem abban, hogy új kontextusba helyez régi kulturális képzeteket, képi reminiszcenciákat, mint a Casablanca, PárizsHaragban a világgal, és az art decós Griffith Obszervatórium Los Angeles tetején.

Jelen írás a 2017. év tavaszi szemeszterében a Pécsi Tudományegyetem romanisztika alapszak francia szakirányán leadott szakdolgozatom témáját mutatja be. Miben is rejlik a téma különlegessége? A nemzeti – csakúgy, mint a nemzetközi – történelem számos olyan dolgot rejt magában, amelyhez az átlagos olvasó, illetve a történelem iránt érdeklődő kutatók hozzáférése jelentősen korlátozott. Ebből fakadóan több olyan fontos esemény marad láthatatlan a közönség számára, amelynek feltárása komoly előrelépést eredményezhet történelmi ismereteink szempontjából. A történelmi tájékozatlanság általában kétféleképpen magyarázható: vagy szándékosan maradnak eltussolva történelmünk bizonyos fejezetei, vagy források hiányában maradnak feltáratlanok. A francia hadsereg magyar önkénteseinek második világháborús részvételére az utóbbi érvényes. Bajomi Lázár Endre Tramontana, Magyar önkéntesek Franciaországban című könyvét tartjuk számon elsődleges forrásként, amely azonban még a levéltári dokumentumok fellelése és kutathatóvá válása előtt készült.

Válás

 

Éreztem, hogy kiürülök. De futottam teljes erőmből, a lábaim pedig ütemesen estek előre, mint egy autó szélvédőjébe csípődött szöcske lábai. Elhaladt mellettem az Égervölgyi-tó, az indázó gyökerek sokasága, a terebélyes felhőkké összeálló makk- és tölgylombozatok. Egy törött szárnyú veréb feküdt az egyik szürkéssárga kő szélén. A Teca mama vendéglőnél még ütemesen vert a szívem, de talán a Remete rét vetett véget mindennek.

Lecsupaszított költészet. Nem csupán szintaktikai értelemben idézhetjük a kifejezést Denis Emorine versei elé: a tragikum esszenciájának szintjén megragadott minimálstilizmus emorine-i jellegzetessége, hogy a szövegekben feltáruló belső világ alaplüktetését az érzelmi veszteség, a hiány és nélkülözés, a megkopott, kiürült, kizsákmányolt és elvesztett létezés időtlenné merevített állóképei adják. A sajátos szimbolikájú versekben a mindent betakaró, gondolatokat lágyan elnyelő éj sötét telítettségét, üres merevségét csak a szívdobbanások hangja pontozza, valamint a készülődő, vagy már mindent körülölelő vihar moraja, amit már a cím is előrevetít: Буря (burjá, a francia eredetiben Bouria) – vihar. Буря női névként a vihar idején született lányt is jelöli. A szerző a szláv kultúra és az orosz nyelv előtti tisztelgésen túl utalni kíván ezzel a politikai, történelmi viharokra, nehézségekre, az üldözésekre, száműzetésekre, megpróbáltatásokra, melyekkel a szovjet íróknak, költőknek, művészeknek kellett szembenézniük. A metafizikai vizsgálódásokat közvetlen vallomásosság jellemzi, a halál pedig állandó, letörölhetetlen vízjelként kíséri végig a felvillanó képeket. Az édesanya emlékének ajánlott kötet a száműzöttség, kirekesztettség lenyomatainak sorozata, melyek a „fájdalom kereszteződéseiben” gondosan kimunkált, aprólékos műgonddal megformált mozaikká állnak össze. A minimalista formakultúra hatására pedig az önkeresés momentumai, a dilemmák, kérdések, kételyek és disszonanciák letisztult, áttetsző szövegiségben manifesztálódnak és teljesednek ki.

Könyvhét

 

Mikor a földalatti lépcsőit járva kiléptem, hiába szemerkélt már az eső, a tér így is tele volt. A sátrak pedig úgy álltak befedve az eső ellen, mint a megfázás ellen ruhával beburkolt gyerekek az iskolai padra ültetve. A sátrak előtt asztalok, az asztalok előtt székek, és azokon pedig ki mások, mint akik Írnak. Vagy pontosabban ma már sokkal inkább billentyűznek, és gondolatokat rögzítenek szavak formájában egy merevlemezre. Leírták, kiadták, és most itt. És ami meglepő, mindhiába annyi ember, a szöveg alkotóinak legnagyobb része magányában merengve ül, mint egy kirakati szobor, a lenyomatokba sűrűsödő identitás leképeződéseként. Kivéve egy helyen.

Bereczki Péter: Az élet megéri, hogy megéljük…

Thierry Loisel:

Tollbavágó történetek

2. kötet

(Megjelenés előtt)

 

Thierry Loisel megjelenés előtt álló új novelláskötete méltó folytatása a szerző eddig megjelent írásainak.  A francia író, műfordító és filmrendező 1955-ben született Montivilliers-ben, s 2007 óta él „önként vállalt száműzetésében” Magyarországon. E száműzetés, mely a novellák egyik – olykor egymásnak is ellentmondó mellékzöngékkel kiegészülő – visszatérő motívuma, láthatóan a közvetítés és a kapcsolatteremtés jegyében fogant. Olyan csodálatos szövegek értő francia fordítását köszönhetjük neki, mint Csáth Géza Naplója (2009), Kosztolányi Dezső Nero, a véres költője (2010), vagy éppen Lázár Ervin Hétfejű tündére (2014). A most megjelenés előtt álló szövegek közül pedig – különböző módon ugyan – de erről beszél a „Paul és Amandine”, a „Révész”, vagy akár a „Zárójel” című írás.

Szűkös napok, a lebbencs meg a becsület


A tányérra szedett szalonnapörcöt eltoltam kéz alól, és mivel a zsírja füstölni kezdett, gyorsan elkevertem benne a megtördelt tésztát. Azzal azután meggyűlt a bajom, mert folytonosan kevergetni kell, nem lehet magára hagyni. Amikor a vékony tésztalapok hólyagzani, pirulni kezdtek, hozzáöntöttem az apró kockára vágott hagymát. Jó illata lett a konyhámnak. Aztán a tészta lassan dohánybarnára, a hagyma pedig épp megfelelő állagúra pirult, félrehúztam hát, meghintettem egy kevés őrölt pirospaprikával, gyorsan elkevertem és hozzáadtam a krumplit. Kevés só, rá a víz, mehetett a fazék vissza a láng fölé. Gyorsan elkevertem, lefedtem, amikor felforrt, fedőt tettem rá és lecsendesítettem alatta a tüzet. A többi a tűzhely meg a Jóisten dolga.

Acta Romanica – Bene Krisztián: A Trianon utáni Románia, külső szemmel – Matthieu Boisdron : La Roumanie des années trente, De l’avèvenement de Carol II au démembrement du royaume (1930-1940) 

Bene Krisztián: A Trianon utáni Románia, külső szemmel

Matthieu Boisdron : La Roumanie des années trente,

De l’avèvenement de Carol II au démembrement du royaume (1930-1940)

Editions Anovi, Parçay-sur-Vienne, 2007, 221 o.

 

Matthieu Boisdron a Paris 4 Egyetem doktorondusza, aki a Nantes-i Egyetemen szerzett történészdiplomát 2003-ban. Kutatási területe a 20. század első felének diplomáciai kapcsolattörténetéhez kötődik, elsősorban a Franciaország és Kelet-Közép-Európa közötti viszonyokat kutatja. Ebben a művében, mely diploma dolgozatának átdolgozott verziója, a két világháború közötti korszak egyik középhatalmának számító Romániát veszi górcső alá. Arra tesz – egyébként nagyon sikeres – kísérletet, hogy bemutassa az olvasóknak azt a folyamatot, mely a régió egyik vezető országának számító Romániából megosztott, meggyengült és számos területétől megfosztott kisállamot hozott létre.

A korához képest

Szubjektív Filmnapló

ELLE (Áldozat) francia-belga-német film / Paul Verhoeven / 2016.

 

Milyen bátor rendező, egy középkorú nőre alapozza a filmet. Ez a korosztály akkor érdekes filmalkotásban, ha sorozatgyilkos, szentté avatták, vagy az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Valamit ki kellett találni, hogy mindenki figyelmére igényt tarthasson, és sikerült olyan extraordinális helyzetet teremteni, hogy csak nézek, mint a moziban. Epikus terjedelmű alkotás, van eleje, közepe, vége, és elég hosszú.

 

Michèle Leblanc (Isabelle Huppert) sikeres cégvezető, aki kényelmesen él párizsi lakásában, nincs híján a társasági életnek, vannak barátai, szeretője, anyja és egy felnőtt fia. Kislánykorában traumatikus eseményeken ment keresztül, de felnőttként sikerült kemény munkával egzisztenciát teremtenie, és kézben tartani az életét. Egy nap brutálisan megerőszakolják otthonában, azonban nem jelenti a rendőrségnek az esetet. Traumájához, a támadóhoz, és a körülötte lévő emberekhez való ambivalens viszonyáról szól a film.

 


Kutatásom témája az önkép felépítése, az irodalmi műfajok és a transzfikcionalitás vizsgálata Georges Perec W ou le souvenir d’enfance[1] remekműve alapján. A mű harminchét fejezetből tevődik össze, és két részre oszlik: egy önéletrajzi, antikvával szedett, illetve egy fiktív, kurzívval szedett elbeszélésre. Az előbbi egyes szám első személyben íródott, és vélhetően maga Perec mesél. A fiktív rész első felében szintén egyes szám első személyben, aztán pedig egyes szám harmadik személyben íródott a történet, amelyet egy Gaspard Winckler[2] nevezetű elbeszélő mond el. Az önéletrajzi részben a narrátor-szereplő-szerző visszaemlékezik, kevés, még feledésbe nem ment emléket idéz föl gyermekkorából. A fikciós részben a narrátor-szereplő egy rendkívül emlékezetes útról számol be az olvasónak, amit saját szemével tapasztalhatott meg: egy W nevű tűzföldi szigeten járt, ahol európai telepesek laknak, akiknek kizárólag a sport körül zajlik az élete, és egy egységes atléta társadalmat alkotnak. Az utazás a narrátor-szereplő-szerző kamaszkorában megfogalmazott ábrándból építkezik. 

Várakozás

 

Piroslott minden. Próbáltam kilépni a képből, de nehéz volt. A sorok hosszan tekergőztek, a levegőben forróság vibrált, és az emberek különböző sejtek egymásba nyúló hosszú kígyójaként várták, hogy a harkányi strand kapuja talán majd őket is befogadja. A katonák nem válogattak, végül a homloka közepén érte a golyó, amint éppen hozzá sietett haza és a 11 hónapos kisfiúkhoz.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen működő Francia Kapcsolat Kutatócsoport, valamint a Paris 3 Sorbonne Nouvelle Egyetem THALIM (Théorie et histoire des arts et des littératures de la modernité) Kutatócsoportja A trauma reprezentációi címmel interdiszciplináris nemzetközi konferenciát rendezett Budapesten 2017. május 26-27-én. A rendezvény egyik alapfelvetése az volt, hogy az irodalmi és művészeti megjelenítés elősegíti a veszteségek feldolgozását, ilyen formában tehát gyógyító tevékenységnek tekinthetők. Mivel a trauma az esetek többségében konkrét múltbéli eseményekhez köthető, ezért elmesélésükkel feldolgozásuk is megkezdődik, ami remélhetőleg lehetővé teszi, hogy egy bizonyos idő elteltével kevesebb fájdalmat okozzanak. Minden bizonnyal ez a hatásmechanizmus is motiválja az emberek egy részét arra, hogy a művészet és az irodalom segítségével megosszák élményeiket másokkal. Ezek az alkotások pedig számos tudományág számára jelentenek vizsgálati mezőt, mint az irodalom történelem, pszichológia, filozófia, szociológia, orvostudomány, művészettörténet, következésképpen a rendezvény szervezői (Catherine Brun, Alain Schaffner, Ádám Anikó, Radvánszky Anikó) mindezen diszciplínák képviselőit szólították meg és invitálták közös tanácskozásra.

Hiába, az elvárásoknak meg kell felelni

 

A Kruger Nemzeti Park Zimbabwéhez közeli részén, a Gezantombi partjához közel (vagy ki tudja hol, még az is lehet, hogy itt a szomszédban nálunk) valami olyasmi történt, ami egy időre megakasztotta az élet egymásba hajlóan szokványosat őrlő monotonul szürke kerekét. A Mopane bozótban megbújó vonalakká egybefonódó fehér pöttyökre először egy parkőr fia figyelt fel Limpo, az oroszlán lakhelyén. A nőstény félrevonultan élt társaitól, és a majomkenyérfák és bozótosok menedékében pihenve egyedül töltötte napjait, legalábbis eddig.

Freud úgy nyilatkozik, hogy a költői fikció szülte álmokat ugyanúgy lehet értelmezni, mint a valódi álmokat, mivel bepillantást engednek az alkotó és az alkotás tudattalan tartalmaiba. Ennek nyomán mind a pszichológia, mind az irodalomtudomány területén számos Freudot követő, módszerét továbbfejlesztő, (újra)értelmező munka született. Napjainkban egyre több ófrancia nyelven írt irodalmi alkotást vizsgálnak Freud módszerével, szemet hunyva az eljárás és a mű között feszülő időbeli távolság felett. A mélylélektan módszere révén ugyanis a cselekmény bizonyos elemei új színben tűnhetnek fel, különleges figyelmet kapnak a tudattalan egyes elemeire irányuló utalások. A szereplők vagy az álmodó ily módon feltáruló személyisége új összefüggések megismeréséhez vezeti el az olvasót. Ám fontos jól behatárolni és definiálni miben áll a mélylélektani vizsgálat létjogosultsága a középkori irodalmi álomjeleneteink vonatkozásában.  Mindenekelőtt nem zárkózunk el attól a gondolattól, hogy ez a szövegek „újraaktualizálásának” hatékony eszköze lehet, viszont a módszer alkalmazása nem kis veszélyt rejt magában: könnyen érheti az anakronizmus vádja. Tanulmányunk első részében ófrancia nyelvű korpuszunk tekintetében összegezzük a mélylélektan módszerének alkalmazása kapcsán született véleményeket, igyekszünk állást foglalni a módszer relevanciájáról, bevonási lehetőségeiről, majd három álomjelenet szimbólumképeiben feltárni a tudattalan psziché néhány elemét.

 

Jean-Paul Sartre sokszínű munkásságából természetesen következik megítélésének ellentmondásossága. Az egzisztencializmus pápája, az elkötelezett szépíró, a politikai aktivista értelmiségi, a marxizmus eretnek társutasa, az ateista és antidogmatikus erkölcskritikus mind ő. Egyesek számára az utolsó univerzális értelmiségi, egyúttal a 20. század egyik legjelentősebb filozófusa, mások szerint az ifjúság nihilista megrontója, individualista, sőt mint állítólagos szubjektív idealista: őrült fasiszta. Az 1940-50-es évekbeli kommunista és keresztény támadások sokban hasonlítanak, elsősorban dogmatikusak és felszínesek. Hatásuk mindenesetre széleskörű és tartós, ami igencsak megnehezíti Sartre filozófiájának objektív megítélését és elhelyezését filozófiatörténetben. Nem könnyíti ezt meg az a tény sem, hogy a marxizmus hatására Sartre filozófiájában a leíró és az előíró elemek egyaránt jelen vannak, ezért a tudomány mintájára felfogott filozófia nézőpontjából egyes tételei csupán falszifikálhatatlan hitet, ideológiát képviselnek. Hogyan lehetséges, hogy ennek ellenére számos jeles gondolkodó tekinti A lét és a semmit a fenomenológia és az ontológia egyik alapművének, A dialektikus ész kritikáját pedig a dialektika, a marxizmus és a társadalomfilozófia egyik legfontosabb 20. századi teljesítményének? Úgy tűnik, ha nem akarjuk, hogy a sok bába között elvesszék a gyerek, és helyes képet akarunk alkotni Sartre filozófiájáról, érdemes az interpretációkat zárójelezve újraolvasnunk a szövegeket, hermeneutaként figyelve arra, hogy számunkra milyen kérdésekkel szolgálnak ezek, bő fél évszázad távlatából.

Bene Adrián: Bóc Imre a francia ellenállásban – visszaemlékezés és történelmi regény határán

Imre Bóc: Grenoble, de l’Occupation à la liberté

Grenoble, Presses universitaires de Grenoble, 2012, 237 oldal

 

A Grenoble-i Egyetem kiadásában jelenik meg a francia ellenállás történetét – különös tekintettel a Rhône-Alpes régióra – feldolgozó 'Résistances' könyvsorozat, melynek jelenlegi szerkesztői Olivier Cogne (a Musée de la Résistance et de la Déportation de l'Isère igazgatója) és Gil Emprin, aki szintén a múzeum munkatársa. A sorozatot korábban Pierre Bol és Jean-Claude Duclos irányította. A témában 1994-95 folyamán megjelentetett négy kötet után a sorozat kötetei 2004-től dinamikusan gyarapodtak, 17 újabb darabbal. Ezek egyik érdekessége, hogy rendszeresen teret biztosítanak a hagyományos történészi kutatómódszerek mellett a személyes résztvevői perspektívának, a mindennapok rekonstrukciójának, az emlékezet szubjektív jellegét is felvállalva. (A „témoignage” elméleti szempontból vitatott kategóriájának a francia történetírásban legalább az első világháború óta helye és mára komoly hagyománya van.) A sorozat egyik darabjaként jelent meg Bóc Imre „történelmi regény” alcímet viselő visszaemlékezése a szerző élményeiről a Grenoble-i ellenállásban.

Debrecen

A villamoson még kereste a jegyét, de ahogy a nagytemplom felé közeledett, már teljesen megfeledkezett róla. „Phoebo memoranda satelles.” A nap rendben van, de mit keres ott a hold? Leszállt, ahogy az ajtó kinyílt, és elindult a síneken a motívum irányába.

A pályáját festőként kezdő Eugène Fromentin viszonylag gyorsan felfedezi magában az irodalom iránti vonzalmat, ami idővel a festészettől való eltávolodáshoz vezet. Az alkotó e tekintetben ugyanazzal a dilemmával kénytelen szembenézni, mint híres pályatársa és névrokona, Delacroix, aki eredendően maga is írónak készült: a két alkotó bizonyos értelemben kényszermegoldásként tekint a festészetre[1], mely másként ugyan, mint az irodalom, de mégis lehetőséget biztosít számukra az önkifejezésre. E szempontból Fromentin valósággal szembe megy a művészeti ágak megítélésére vonatkozó XIX. században elterjedt felfogással, mely a festészetet s általában a képzőművészetet előszeretettel helyezi az irodalom elé. Bernard Vouilloux Flaubert irodalmi képeiről írott tanulmányában ezt az átrendeződést mindenekelőtt szociológiai okokra vezeti vissza: a kor kezdő irodalmárai számára kimondva-kimondatlanul a sikeres szalonkritika jelentette a belépőt az írók táborába.[2] Nem véletlen, hogy Baudelaire, Gautier, Zola és Huysmans mellett számos olyan szerző nevét említhetnénk a korszakból, aki képzőművészeti alkotások többé-kevésbé hozzáértő elemzésével kezdte pályáját.

Csak Gatsby

A NAGY GATSBY (The Great Gatsby)/Baz Luhrmann/2013.

Szubjektív Filmnapló

Ez a film attól érdekes nekem, hogy a létezés botránya olyan groteszk benne, hogy leszakadhatna Long Island fölött az ég. Nem a mű hamis, hanem a karakterek olyan áldozatok, akikkel nem tudok igazán együtt érezni. Egyikkel sem. Gyerekkoromban azért nem nyúltam soha S. Fitzgerald e könyve után, mert azt hittem a Gatsby egy amerikai sport, olyan, mint a Rögby. A film óta tudom, hogy ez valakinek a neve, most éppen Leonardo Di Caprióé.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.