VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Csak annyit látsz, összeesik. Fekszik a földön. Egy fiú és én lépünk oda. Magánál van, de alig érteni, amit mond. A fiú már tárcsázza a mentőket én közben próbálom kicsit félrehúzni, a fal mellé, ne lépjenek át felette az emberek. Icipici ember. Alig hús, látható csontok. Nem koszos, nem büdös, de elhasznált rajta minden. Mint akit megevett és kiköpött az idő. Halkan beszélek hozzá. Van nálam víz. Zsebkendő. Megvizezem, áttörlöm vele az arcát. Megnedvesítem a száját. Várunk.
Kevés olyan intézmény létezik Európa kultúrtörténetében, amely annyira összeforrt volna egyetlen város nevével, mint a kabaré Párizzsal. Amikor kimondjuk ezt a szót, önkéntelenül megjelenik előttünk a Montmartre meredek utcáinak képe, a gázlámpák sárgás fénye, a macskaköveken csillogó esővíz, a nyitott ajtókon kiszűrődő zongoraszó, a cigarettafüstben úszó termek, ahol festők, költők, zeneszerzők, újságírók és színésznők ugyanannál az asztalnál vitatkoznak művészetről, politikáról, szerelemről és az élet értelméről. A kabaré nem egyszerűen vendéglő volt, nem is csupán mulató vagy színház. Sokkal inkább egy sajátos szellemi tér, ahol a megváltozott Párizs önmagára ismert.
Pedig kezdetben semmi sem utalt arra, hogy ezekből az egyszerű ivókból és kertvendéglőkből egyszer a művészet bölcsője lesz. A 19. század elejének Párizsában a város szélén működő guinguette-ek elsősorban a hétköznapok fáradtságából kiszabadulni vágyó embereket fogadták. Vasárnap délutánonként családok indultak a Szajna partjára vagy a külvárosi dombokra. Az olcsó bor, a tánc, a harmonikaszó és a közös étkezés jelentette számukra a szabadság néhány óráját. Ezek a helyek még nem ismerték a későbbi kabarék ironikus szellemét, sem a bohémia jellegzetes világát. Egyszerű emberek egyszerű örömeinek színterei voltak. Legnehezebb időszak az évben. Iskolakezdés. Pocsék. Tanszerlisták. Vásárlás a zsúfolt helyeken. Ezer ember. Tolod a kocsit. Igyekszel nyugodt maradni. Még ez. Még az. Cikkcakkban rohangáló népek. Csak legyél túl. Mihamarabb. Ünneplőruha. Kamasz nyúlik egy nyár alatt, ki tudja, mennyi centit. Szoknya, nadrág. Ing. Cipő is kell. A ruhaboltok halálos ellenségeim. Rossz géneket örököltem. A shopping nekem kínzás. Próbafülke. Nem úgy áll. Raptoronként átlag fél óra egy outfit. Fejben éneklek. Mindjárt vége. Hazaér legidősebb. Az ajtót sem zárja be maga után már mesél. Én forgatom el a kulcsokat. A matektanárral dumáltam és megyek OKTV-re, ami kiváltja majd az egyetemi felvételit és megköszönte, hogy mennyit segítettem a többieknek és hogy mennyire örül nekem...csak mondja, áradó öröm, büszkeség. Mosolygok, megsimogatom a vállát, már felfelé kell nyúlnom, túlnőnek rajtam és ez olyan szép. Büszke vagyok rád, te nagyon lusta zseni. Vigyorog, de látom a szemén, van még valami. Ül a fotelben, szája széle megfeszül. A lányokat fésülöm hajmosás után. Hagyom a csendjét.
Elfelejtettem kikapcsolni az ébresztőt. Amúgy is rémálmok gyötörtek. Felkeltem. Lefőztem egy teát. Napok óta eszemben járt. Belopóztam legnagyobb szobájába, hangtalanul leemeltem a polcról. Közben betakartam a derekát.
Ahol ő volt, ott lehettem teljesen szabad. Meghallgatta legvadabb meséimet. Nem szidott. Néha dorgált. Belekaroltam és egy pillanatra a vállamra hajtotta fejét. Illatára pont úgy emlékszem, mint a gyermekeimére. Tartani a világot, mint eget. Napfényt csiholni napok szürkeségéből. Bánatra gyógyírt suttogni. Kacagásukat elraktározni polcaimra. Bukások után ragtapaszt felhelyezni testre, lélekre. Ébredni minden zajra. Üzenetet kérni, ha késnek. Ablakból figyelni jönnek-e már. Elbújni az ölelésekben. Kimondani, szeretlek.
Befut a mosolygós villamos. Áll előttem. Egész arcán valami méla, lenéző undor. Nézi a villogó gombot. Nézi. Vár. Nem történik semmi. Rám néz. Szinte elszégyelem magam. Átnyúlok mellette, megnyomom a nyitást. Bevonul a kocsiba. Megyek utána. Egy pillanatra áfut a fejemen, milyen jó, hogy nem esik az eső. Meglenne a spontán fulladás.
A legjobban azt szeretem az életemben, ahogyan élünk. A mindenféle utazásokat, ahol kacagunk, a faarcúak meg néznek. Az utcán sodródásokat, ahol a raptorok mindenre őszintén reflektálnak és minden megbeszélhető. A tervek, álmok, amik kiterülnek, mint egy térkép. A vélemények különbségénél mosolygok. Mindegyikben van igazság. Az én tapasztalatom beégette ugyan az egyéni tudást, de néha titokban kell tartani. Ne sebezzen.
Egy világítóan szőke, hosszúhajú, mezítlábas kislányról álmodom. Talán 6-7 éves lehet. Sötétkék ballonkabátban van. Három nő kíséri. Nem beszélgetnek, csak lépkednek mögötte. Szemük folyamatosan az apró alakra tapad. Egy aluljáróból lépek ki. Emberek suhannak el mellettem. Én csak állok. Az utat keresem, merre induljak tovább. Ahogyan lépek le a lépcsőkön, pont szembekerülök velük. Megtorpanok. A kislány engem néz. Kerek, tiszta arcában sötét szempár. Én a meztelen talpát figyelem. A járda fényes az esőtől. Csizmák és bakancsok dobognak körülöttünk.
Sétálunk vissza a partról. A területen még látszik a hatalmas vihar maradéka. Rengeteg uszadék, szemét. Egy férfi sétál a kutyájával. Farkasnak tűnő, hatalmas nemetjuhászféle. Folyamatosan beszél hozzá. A kutya figyel. Lassan minden összeáll. Iratok, biztosítás, kinyomtatott ez meg az, saját logikám vagy logikátlanságom szerint rendszerezve. Kimosott, illatos hátizsákok. Százezer fél pár zokni. Betegszabi alatt tökéletes program a párosítás. Küklopszról mesélek esténként meg Odüsszeuszról. Laknak-e cápák Cataniában? Delfinek? Kihajózunk-e hozzájuk? Látunk majd tengeri sünt? Polipot? Kalózokat? Remélem nem. Lávakőárust keresünk? Mosolygok. Olyan, ahogyan így kimondod, mint egy mesefigura.
Elmegyek értük, mint minden pénteken. Meleg van. A télikabát lebeg utánam. Folyamatosan beszélnek. Egymás szavába vágva. Azon gondolkodom, vajon a fülükön lélegeznek-e. Mikor megállok, hogy fotózzak, elhallgatnak. Nézik ők is a fatörzset. Csend van. Idegen. Különös. Nézem a videót, ahogyan a jegesmacik tombolnak a hóban Nyíregyházán. Nagyon szeretem a jegesmedvéket. Minden évben utalok a wwf-nek, azaz annak a részének, ami őket menti. Legkisebb egyik kedvenc emléke, amikor felidézzük, még töpszli korában álltunk a budapesti állatkertben. A jegesmacik a plexi mögött, lábunknál víz és az egyik ott állt, tőlünk karnyújtásnyira.
Nem hiszek az évváltásokban. Akit ma szeretek, azt szeretem holnap is. Ami nem érdekel, az holnap sem fog, pedig 6 lesz a vége az évnek. Kötjük magunkat rítusokhoz, babonákhoz, elvárásokhoz. Támasztjuk a tarthatatlan elvárásokat magunknak. Diktálja a világ, a környezet,
Hazaérni egy ilyen nap után: kikötő. A lakás illata azonnal hat rám. Persze a rendetlenség is. Egész nap kattogtam, mint egy elromlott óra. Hátrafelé. Ha hamarabb. Ha máshonnan. Megvizsgáltam. Elemeztem. Újrakezdtem elölről. Közben rohant a nap. A visszatalált tárgyak utáni kacagás és mosoly feloldott. Az óramutatók lassultak. Lassan megálltak. Csend lett.
Van valami gyógyító a sétában. A fákban. Az avarban kutató varjak feketeségében. Kisebb lesz az emberben, összehúzza magát ami fáj. Eleinte a zene dallamára lépek. Csak a padra leülve húzom ki a fülhallgatót. Üres minden. Vasárnap.
Reggeli séta a Pennybe. Holnap már iskola. Álmos vagyok. Nem is álmos. Vitatkozom magammal. Keresem a megfelelő definíciót erre a nyúlós mégis száraz csendre, amit érzek. Mikor meglátom a kesztyűt, akaratlanul lefékez a lábam. Stop. Nézz körül. A levelekbe belesüpped a bakancsom.
Tele a négyeshatos. Állok az ajtó mellett, a kis beugróban. A falnak dőlök. Zenét hallgatok. Csak az zakatol bennem, ha hazaérek alszom egy órát. Fut a szerelvény. Emberek szállnak, mennek. Egy férfi elejt egy maréknyi aprót. Hárman szedjük fel. Még éppen időben. Üvöltve ugrik ki az ajtón a Margit szigetnél.
Fotó: Ady Edina
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
