VideóA Partizán videója Keresés a honlapon: |
Publicisztikák
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
A pillanatnyi élményre épülő gondolati modell
Egy belső képet, egy mentális élményt megragadni, mintegy elcsípni, megörökíteni, lefixálni – akár egy fényérzékeny papírra vetült pillanatnyi fényhalmazt – nem is olyan könnyű, mint azt gondolnánk. Illékony és ugyancsak törékeny pillanatok ezek, és ha nem is tűnnek el, mert bevésődve már jelen vannak az alkotó tudatában - arról a feltételezésről nem is beszélve, hogy ősképként elképzelhető, hogy mindig is tudatunk mélyén voltak amolyan diapauza állapotban -, azért a megvalósítástól még igencsak messze vannak, akármilyen művészeti folyamatról is beszéljünk. Nem véletlen, hogy a diapauza fogalmát használtam, hiszen több esetben is felmerül a keleti filozófiai irányzatokban, hogy a tudást valójában nem megszerzi az ember, hanem mindaz már eredendően benne lakozik. Tudatfejlődésünk során, pontosabban tudatos befelé nézéseink tapasztalásainak folyamán, az éppen aktuális fejlődési szakaszunkban, mikor eljön az ideje, a mentális kép, az IDEA – mely belénk vésődött egykor – egyszer csak megmutatkozik. Az állatokhoz hasonlóan még a legelviselhetetlenebb feltételek között is képesek vagyunk arra, hogy ha nem is a megmaradás végett, de hosszabb-rövidebb ideig nyugalmi állapotba tudunk kerülni. A változó körülmények varázslatos módon befolyásolták törzsfejlődésünket. A diapauza kis túlzással olyan, mint egy ritmusszabályzó, ami a kellő időben adja meg a kellő impulzust.
A kötet szerzője nem riad vissza a nehéz, húsbavágó témáktól, a történetekben felbukkanó sorsokat érzékenyen villantja fel. A cím tökéletes metafora erre: a fakígyó egy olyan játék, amely merev, élettelen fadarabokból áll, mégis képes a kígyózó, hajlékony mozgásra. Ez a kettősség – a merevség és a kényszerű alkalmazkodás – tükröződik a szituációkban, és az emberi kapcsolatok finom, mégis merev és megfoghatatlan dinamikájára utal. „A Fakígyó novellái nem egy előre kijelölt tematika vagy kész koncepció mentén álltak össze. Írás közben vettem észre, hogy újra és újra ugyanazokat a kérdéseket feszegetem, ugyanazok a dolgok térnek vissza: a hiány, a veszteség, a megszállottság, a test és a lélek sérülékenysége. Az egyes karaktertípusok is, más gúnyában, más szituációban, más idősávban, eltérő családi viszonylatban visszatérnek... Azt hiszem, bárki életét, ha kicsit megkapargatjuk, a felszín alatt szinte biztosan van valamilyen rejtett fájdalom.” (Hegymegi Flóra: Lekaparni a felszín alá – Interjú Persányi Norinával. Országút folyóirat, 173. szám). A Partizán videója
Klasszika-filológusként és vallástörténészként végeztél, az ókorból indultál… Hogyan lett ebből végül a mai magyar költészet és a kortárs versek iránti elkötelezettség? Ókori szövegek fordításával kezdődött: először csak kíváncsiságból, mire képes a magyar nyelv, majd hobbiból, aztán már munka: a Világirodalmi Lexikon metrikai darabjainak fordításával, amelyeknek képlete mellé nem tudtunk létező magyar műfordítást tenni. Ezek a legkülönfélébb, a magyar költészet bennem, vagy alig ismert mértékekben szólaltak meg. Ehhez társult aztán a mértékek elméleti megkülönböztetése: nem minden antik mérték „lábazó”, hanem vannak ú.n. kólonok, amelyek nagyobb egységekből és helyettesítő lehetőségek nélkül épülnek, vannak strófaversek, amelyekben a strófa egésze az ismétlődő elem, és végül vannak a kardalok, amelyek felépítéséről könyvtárakat írtak össze. A műfordítások után elkezdtem keresni (Magyar költő – magyar vers, 1990, ill. A mai magyar vers I-II-III., 1996) mit valósítottak meg ezekből a magyar költők. Az eredmény meglepő volt: a mai magyar költészet a világ majdnem minden versformájában alkotott és alkot (japán haiku, tankaill. szanszkrit ganavritta stb.)
Persányi Norina kézirata különleges betekintést ad egy még a szakemberek számára is nehezen érthető pszichiátriai kórképbe, az úgynevezett borderline (határeseti vagy labilis személyiség) zavarba. A szöveg annyira pontosan ragadja meg a kórképet, hogy egyes szakorvosok egyetemi oktatásban is használják, míg olyan pszichés diszkomforttal küszködő emberek, akik nem igazán értik, mi bajuk van, a szöveg révén rálátnak a saját életükre
Álomutazásra hívom a kedves olvasót. De ne gondoljanak itt holmi karibi luxusnyaralásra, világ körüli hajóútra, afrikai szafari kalandra, vagy Holdutazásra. Egy sötét birodalomba nyerünk bepillantást, az álmok útvesztőibe, a rejtett vágyak, indulatok, szorongások pikáns és bizarr világába, egy olyan szabadulószobába, ahonnan mindenkinek magának kell megtalálnia a kivezető utat.
Köszöntöm a kedves jelenlévőket és nem utolsó sorban az alkotót István László grafikust, és akvarellfestőt, jubileumi kiállításán. István László akvarellfestő munkáival gyakran találkoztam kiállításokon járva, és minduntalan azon kaptam magam, hogy vissza-visszalépek egy-egy képének láttán. Engem, akit legfőképpen a kőszobrairól ismerhetnek a jelenlévők mindig is az anyagon túli világ vonzott, és a sziklában látom meg legtöbbször a valóság igazi arcát. Mégis azon kapom magam, hogy István László festményeit látván is felsejlik bennem egy másik valóság, egy képen túli világ. Az akvarell könnyednek, néhol már-már illékonynak tűnő technikája mögött ősi keleti gondolkozás rejtezik. A kép mindig többet mond, mint amit láttat. A keleti festészetre jellemző, hogy semmi nem az, ami a felszínen látható. Nem véletlen, hogy az akvarell technikájának nagy mesterei japánok és kínaiak. A képek szimbolikáinak hálójában könnyen elvész egy európai szemlélődni vágyó befogadó, akit ráadásul elméje rendszeresen becsap. A nyugalmat, amit egy világos áttetsző színekbe burkolt békés táj ábrázol egy zaklatott csapongó, még mindig a külvilág fényeitől megszédült elme képtelen mélységeiben átérezni. A Remind Media és Krizsó Szilvia videója
Mindenki azt mondta, hogy a Szaharára nincs már jegy, sőt gyakorlatilag nem is volt. Régen elfogytak a helyek. Én mégis találkoztam egy angyallal, aki az előadás napján a kezembe nyomott egy tiszteletjegyet. Ma sem tudom, hogy történhetett ez meg velem; mintha azon a napon valami láthatatlan erő utat nyitott volna előttem egy olyan világ felé, amelyről mindenki azt mondta, elérhetetlen. A nézőket felvezetik a színpadra, ahol kialakították a nézőteret. Körbeüljük a kis pavilont, amelyet a darab helyszíneként rendeztek be az alkotók – először arra gondolok, rosszul választottam helyet, mert nekem háttal indul az előadás, de ez a félelmem gyorsan szertefoszlik. Egy mackónadrágos, atlétatrikós férfi jelenik meg: Balog József már az első percekben berántja a nézőt a darab világába. Cigarettát tölt egy asztalnál, egyiket a másik után. A tévében egy film vagy sorozat végefőcíme megy, a szinkronszínészek nevét sorolják. Vele szemben ülő fia matchboxot tologat, és az asztalra hajolva, alulról néz fel az apjára. Aztán az apa egy vadászpuskával főbe lövi magát. Innen indul minden.
Beszélnél ifjúkori kedvenc olvasmányélményeidről, kik hatottak rád akkoriban? A tanulás tulajdonképpen csak az általános iskolában érdekelt, akkor még kicsit meseszerűen tanultuk a történelmet, bár rengeteg csúsztatással és hazugsággal. Feltehetően nem véletlenül álmodtam azt egyszer úgy nyolcadik elején, hogy Tímár Mihály búzát szállít az Auróra cirkálón az éhező orosz forradalmároknak. Még hatodikban volt egy nagyon kedves történelem tanárom, Perényi Mártonnak hívták, és rögtön azzal kezdte, hogy felrajzolt a táblára egy óriási amőbát, ez volt a Perényi birtok. Itt vannak az urasági földek, itt a jobbágyoké, ez itt a legelő. Nekem ez roppant megtetszett, ráadásul minden jó feleletért piros kartonból kivágott korongocskákat osztogatott, s ha azokból öt összegyűlt, már írta is be az ötöst az ellenőrzőbe. Ezenkívül persze imádtam a történelmi regényeket. A koppányi aga testamentumában olvasott alsóvágással például egyenesen őrületbe kergettem a játszópajtásaimat. Nyilván nem tudtam –husángokkal vívtunk–, tökéletesen kivitelezni, ezért mindig rávertem a kezükre a botommal.
Miért épp a hommage műfajára építetted fel az egész legújabb verseskötetedet? Igazából anno még 2019-ben Ady Endre halálának 100. évfordulója adta az ötletet. Akkor láttam, hogy az Ady motívumaira vagy vitáira s életére utaló versekből „kijönne” egy ciklus. S hamarosan rájöttem, hogy egy időszakban sok Juhász Gyula motívumaira és életére utaló verset is írtam. Innen indult, ez a két ciklus volt az alap... Ezután már „adta magát”, hogy más nyugatos és kortárs jelentősebb írókról s költőkről is írhatnék valami (némileg „megcsavart”) megemlékezést...
Hogyan jött az ötlet, hogy nagy író elődök és nemrégiben elhunyt kortársak előtt tisztelegj a könyvvel? Egy idő után kicsit szűkösnek éreztem a XX. sz. elejét és a Nyugat első nemzedéke időszakának tematikáját. Adódott még tematikának az elfeledettnek érzett költők, írók s más kiváló emberek (elhunyt orvos barát, pogácsaárus ismerős) témája is... Úgy éreztem, ez is kapcsolódik a kötet tematikájához. Még a rokkantnyugdíjas, özvegy néni is „bekerült” egy emlékező verssel, aki már csak a temetőbe „jár el”...
Az MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója
Legújabb novelláskötetében távolabbra tekint Ványai Fehér József, mint előző művében, mely szintén novellákat tartalmazott. A közelmúlt, Trianon kora, a háború és a málenkij robot pokla elevenedik meg számunkra a novellákban. Tizennyolc novellát tartalmaz a kötet, mely 2024-ben jelent meg a Napkút kiadónál a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. A novellák sora egyfajta történeti utazás, melyben a képzelet elemei keverednek a megtörtént eseményekkel.
Az időnek szárnya nő Az időnek csonka szóvégek kiszámíthatatlan
Szabó Magda Az ajtó című regényének cselekménye néhány mondatban összefoglalható. A regénybeli írónő főfoglalkozású íróvá válása kezdetén háztartása ellátásához segítséget keres és kap. Segítője a közelben lakó, a szomszéd házban házfelügyelői feladatokat ellátó Szeredás Emerenc lesz, aki betegségéig háztartási segítsége az írónőnek. A közel húsz év története nem sokkal Emerenc halálával lezárul. A regény olykor kulcsregény, de mégsem az, nem is életrajzi regény, bár autofikciós elemeket is tartalmaz.
A könyv 1987-ben jelent meg Magyarországon először. Internet akkor még nem létezett, lehetett találgatni, mi a valós, mi nem. Ma már közismert, hogy Emerencet Szőke Juliannának hívták, lakásának előtere, valamint a villa, ahol házmesterként dolgozott zarándoklat színtere. A budai Júlia utcában pedig, Emerenc egykori lakásával szemközti házon bárki megnézheti az író házaspár, Szabó Magda és Szobotka Tibor emléktábláját, ugyanakkor a Farkasréti temetőben kettejük védettnek minősített sírhelyén Szőke Julianna neve is olvasható, bár tudunk arról, hogy Szobotka ki nem állhatta Juliskát, ha írt róla, szörnyetegként ábrázolta. Ugyanakkor Szobotka az Ókútban és a Régimódi történetben tündérré eszményített Jablonczay Lenkét sem állhatta.
Persányi Norina novellái szenvedélyes figyelemmel írnak le helyzeteket, olyan érzéki és pontos a szöveg, hogy szinte leugrik a papírról. Ha leugrana a papírról, nehéz, megterhelő emberi szituációkban találnánk magunkat, de ezeket a szomorú, néha kiábrándító helyzeteket a nyelv szépsége, gördülékenysége mégis izgalmassá teszi. A középpontban a korábbi szövegekben a barátság, a későbbiekben család áll, az emberi kapcsolatok funkciói és diszfunkciói. Persányi Norina nem riad vissza nehéz témáktól, de nem is vájkál bennük, éppen csak annyira villant fel egy-egy sorsot, hogy megértsük, megérezzük és aztán elengedjük, mert meghagyja szabadnak az olvasót.
ISBN: 9786156395498
A 97. Ünnepi Könyvhét első napján a Holdkatlan szerkesztője, Várnagy Márta a 10 évvel korábbi Ünnepi Könyvhét megnyitójára és Esterházy Péterre emlékezik.
A Vörösmarty tér nyitva, bejöhet akárki. A könyvhét is nyitva, Esterházy Péter az imént megnyitotta. Azóta az Oroszlános kút közelében dedikál, és mosolyog rendületlenül. Van távolság a mosolya és az olvasó között, a sor végén álldogálók viszonylatában elég nagy, hármas, négyes láncolatban egészen a Váci utcáig rá várakoznak, hogy még egyszer, utoljára meglessék az írót. Olyan az egész, mintha a halottas ágyához lépegetnének, ezért a leskelődés nem lehet tartózkodó, bár az író udvariasan engedi őket egészen az érintésig. A beláthatatlan sor elé végül a Magvetősök sorompót állítanak, azt mondják, itt a vége, fuss el véle. Végtelen nincs, vagy mégis. Esetleg a matematikában. Senki nem lehet biztos semmiben.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
Gáspár Ferenc Fotó: Székelyhidi Zsolt (Kép forrása: facebook)
