VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Publicisztikák
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
D. M.: Teleki Ella grófnőre és férjére, John Dickinsonra Szabó Lőrinc 1945-ös Naplója, valamint védőbeszédei hívták fel a figyelmet. Az általa megörökített történet: 1944 elején Magyarországon jár a költő Weimarban megismert barátja, az akkortájt alakult, nemzetközire tervezett, náci orientációjú német írószervezet sokat utazó főtitkára, Carl Rothe. Magánemberként, a költő személyes vendéglátását élvezve. Védőbeszédében a költő sok mindent elmond róla. A rendszerváltás előtti időkig kapcsolatuk jellege megkérdőjelezhető: konfabulációs védekezésként is felfogható lenne a költő emlékezése. Hasonlóképpen utólagos magyarázat Rothe 1948. szeptember 22-i levele, amelyben egy közös ismerősnek írva kéri, hogy tájékoztassa a költőt élete menetéről: „Rólam és családomról tudnia kell [Szabó Lőrincnek] a következőket: a kapitulációig épen húztuk ki, jómagam, ami őt nem fogja meglepni, nagyon közel állottam a július 20-i összeesküvőkhöz, és csak csodával határos módon menekültem meg, míg legközelebbi barátaimnak rettenetes halál jutott osztályrészül. Így meg fogja érteni ma, miért és kiért utaztam akkor”. Ugyanebben a levélben utal a Dickinsonékkal való kapcsolatára is: „Mondja meg neki [Szabó Lőrincnek] azt is, hogy azokkal az angol barátainkkal, akiket akkoriban éjek évadján gyakran felkerestem, s akik az Orsó utcában laktak, újra szoros a kapcsolatom, s hogy fiam, aki most lett 13 éves, hozzájuk utazik télen több hónapra Stockholmba,”2. Ha a háború után felújíthatta a régi ismeretséget angol barátaival, kapcsolatuknak tényleg konspirációs értéke kellett hogy legyen. Valószínűleg ezt, az általa is fedezett „angol kapcsolatot” nem tartotta célravezetőnek 1945-ben hangsúlyozni és feltárni Szabó Lőrinc. Ellenállásban volt tehát öntudatlanul összekötő, amellyel utóbb sem dicsekedhetett el. A történet mozaikjait is csak negyvenöt év múlva sikerült összeállítani, összefüggő történetté szervezni3: a vendég Carl Rothe 1944 elején esténként bizonyos angolokhoz jár az Orsó utcába. A titokzatos kapcsolatról csak egy véletlen folytán szerez tudomást a költő az ostrom után, 1945-ben. Segédrendőri felügyelettel közmunkán egy sparheidot kellene kilopni az angol gyáros, Guy Martin Orsó utcai külön épületben lévő garázsából, de – az egyik elbeszélés szerint: – a gazdasszony (Arady Erzsébet) – másik emlékezetben: – az idős Teleki grófné észreveszi őket, és rájuk förmed. A költő mentegetőzve Shakespeare-t idéz angolul – az emlékezők hagyományozásában a Lear királyból, valahogy eképpen: „ezek a rossz idők rossz színben tüntetik az érdemet” – kérve, hogy a megalázó körülmény ellenére más emberként fogadják. Megismerkednek, a vasárnapi zeneestélyre meghívást kap a költő. Ekkor találkozik Teleki grófnéval, Margittal, akinek leánya, Ella, John Dickinson felesége. Őket kereste 1943-ban Rothe, kérve Szabó Lőrinc közvetítését, őket nem találta akkor Szabó Lőrinc4, aki csak a Napló idején azonosítja a személyeket: „Zenei délután, elkéstem. Teleki grófnő az utcán. Megvannak dr. Rothe Dickinsonai!!
Sarokkő is lehetne az Élektra, hiszen Ballai László hatvanadik születésnapját ünnepelte az idén. Egyébként pedig minden nívós könyv megjelenése ünnep. Abban biztosak lehetünk, hogy Ballai nem áll meg egyetlen pillanatra sem, hatalmas tempót diktál, munkabírása legendás. Ha jól számolom, ez a huszonegyedik kötete, amely már komoly életműnek számít. Szerzőnk akár hátra is dőlhetne, csakhogy ilyesmi eszébe sem jut, valami titokzatos erő hajtja. Témaválasztásában nem találunk semmi meglepőt, ezúttal is az irodalom, a humánum, a példaképek nagy korszakához nyúl, teszi ezt úgy, hogy valami áthallást felfedezhetünk, korunkig érnek a diadalmas évek szálai. Átsüt a szellemiség. Megerősíti ezt a fülszöveg is. „Akkor minden polgár ismerte Homérosz műveit, és alig várta, hogy hősei és hősnői életre keljenek a színpadon, amikor a kar már bevonult. Tudták, hogy Agamemnónt a palotájába belépve legyilkolják, a hazatérő Odüsszeusz nem ismer házára, hazájára, álarcosként kell színlelnie, amíg el nem jön a pillanat. Tudták, hogy valamennyien álarcot viselünk, de nem mindenkinek adatik meg, hogy tettekkel is büszkélkedjen, midőn a halál orcájába néz. Ám a proszkéneionról röppenő szavakra sok ezernyi szív dobog fel, és a katarzis szárnyain istenek magasába repülnek.”
Lovász Irén vizivárosi dalolóköréből mentünk fel páran a pesthidegkúti Klebelsberg Kastélyba október végén, mert a kastélyszalon új rendezvényének, a Művésztükörnek első vendége Lovász Irén volt. Már a villamoson éreztem, hogy valami örömteliben lesz részem, miközben könnyedén siklott a villamos a Hűvösvölgy erdei között. A Templom utca felől érkeztünk meg a patinás épület szépen gondozott belső kertjébe, ahol még az ősz utolsó rózsái nyílottak. Igazi rózsák voltak, még illatoztak is. A színpadon ezúttal nem csak Lovász Irént láttam. A beszélgetőpartnere Mirtse Zsuzsa költő, író volt. Ő indította el a beszélgetést egy kedves metaforával. Népmesei keretbe helyezte a sokszorosan kitüntetett magyar művészt, úgy, azon a nevén szólította meg őt, ahogy az övéi tehették még akkor, amikor nem volt annyira kitüntetett, elismert és tisztelt. A nagy művészből pillanatok alatt Ircsike lett, aki örömmel ment bele ebbe a játékba és ontotta magából azokat a történeteket, amiket már sokszor elmondhatott és azokat is, amiket lehet, hogy csak akkor este tudott úgy elmondani. A Danubia Televízió videója
Az advent szó jelentése „eljövetel”. A latin „adventus Domini” kifejezésből származik, ami annyit tesz: „az Úr eljövetele”. A karácsonyt megelőző várakozás időszaka. Az idei adventben Dobos Marianne karácsonyi témájú, interjúkat tartalmazó könyveiből elsőként az 1944 karácsonyáról megjelent interjú kötetét ajánljuk olvasásra, amelyben Szabó Magda, Polcz Alaine, Püski Sándorné, Kabdebó Lóránt, Határ Győző, Schéner Mihály, Mezei András csupán néhány név a harminc közül, amelyek mögül az ember szól egy-egy kitörölhetetlen élményéről. A kiindulópont 1944 karácsonya, a 80 évvel ezelőtti Budapest ostroma. Ég a világ, mindenki veszélyben van. Van, aki bújik, van, aki bújtat, de a bombák nem kímélnek senkit. A kötetben az interjúk kapcsán sorsok bontakoznak ki, pillanatok, amelyek meghatározták az élet és a lét alakulását. Dobos Marianne interjúival arra tett kísérletet, hogy beszélgetőtársai megnyilatkozásaival igazolja: legyen bár az ember keresztény, zsidó, mohamedán, hindu, a szeretet lelkiismereti kérdés.
D. M.: Szabó Lőrinc a klasszikus magyar költő és hozzátartozóinak történetét több elbeszélésből, feljegyzésből ismerhetjük. Maga a költő a Bizalmas adatok és megjegyzések című memoárjában az Erzsike című részben leírja szerelmének karácsonyát és ostrom alatti ténykedését. Ezt a történetet Tel Avivban Szentkuthy Miklós felelségének, Dollykának unokahúga mesélte el az ő szempontjából, rajongva emlegetve megmentőjét, a csodálatos Korzáti Erzsébetet. Korzáti Erzsébet fia továbbmesélte a történetet. Közben előkerült magának Korzáti Erzsébetnek levélfogalmazványa, amelyben Svájcba menekült barátnőjének számol be az ostrom eseményeiről. A karácsonyest története imigyen négy elbeszélésben maradt fenn; Szabó Lőrincé mellett Dános Veronika idézi fel, Vékesné Korzáti Erzsébet a háború utáni levélfogalmazványaiban tér ki rá és Vékes Endre meséli el interjújában.
Néhány éve kisebb megszakításokkal Törökországban élek, így a kötetben egy fejezetet szenteltem a kinti létélményeknek is. (B. D.)
Boldogh Dezső: A Rue Quertz utcai és egyéb történetek – Filip Tamás Kafka bukósisakja című kötetéről
Filip Tamás bizonyára kettős életet él. Könnyű neki, mert egy Magritte festette házhoz hasonló épületben lakik, ami fölött soha nem megy le a nap, és a fák lombjain át jól látható, hogy odabent éjjeli lámpák égnek, ráadásul a tenger is ott hullámzik valahol a lakás közelében. Időnként vasútra száll, mint a régi magánzók, de később veszi csak észre, hogy fülke helyett a szerelvény lépcsőjén, aktatáskáját magához szorítva kapaszkodnia kell, miközben figyeli az egyre gyorsuló tájat. A veszélyes szitu ellenére kötelességtudóan láttamozza az efféle kalandjait, még akkor is, ha egy becsapódás előtti repülőn whiskyt kortyolgat egy forrongó város légterében, vagy éppen irodalmi estről tér haza. Minden élethelyzet fontos együttállások váratlan képlete lehet, lejegyezni való talány. A Kafka bukósisakja bárhol fellapozható könyv, nem tévedhetünk el benne. Apró megfigyelések, versanyagok, naplók, álmok, „irodalmi látványpékség,” sőt, ismeretterjesztő érdekességek, stílus- és műfajgyakorlatok elegye, mélyen láttató költői reflexiók jelen korszakunkról, sajátos Filip-optikán keresztül.
Sok éve, megboldogult lapszerkesztő koromban főszerk-utasítást követve zabolát próbáltam kötni állandó színikritikusunk tollára, mondván, ragaszkodjon – ha teheti – a megbeszélt karakterszámokhoz. Mert hát főszerkesztőtől tördelőig mindenki szereti, kiváltképp printesetben – s talán még az olvasó is –, ha egy adott téma a lap oldalának állandó helyén található, megszabott terjedelemben, s nem nyúlik bele a hirdetéseknek fenntartott keretbe. A kérést nem nagy örömmel közvetítettem, mert szinte előre tudtam (hasonlóképp érezve) a neves kritikus válaszát: mindenről annyit írok, amennyi van benne. Na most, kérdik azonnal, a címet olvasva, hogy miként jön ez ide, Boldogh Dezső rövidprózákat tartalmazó könyve (N. feljegyzései) kapcsán? A válasz egyszerre evidens és komplex: mert valamiképp ez ötlött föl bennem elsőként – annyi más mellett – a bekezdéseket olvasva. Az a kérdés: mégis, hogyan dönti el itt a szerző, hogy miben mi van, adott bekezdésen belül, s hogyan folytatódik, látszólag egészen más megközelítésben, ugyanaz a történet? De hát ugyanaz-e a történet?
A bölcsesség a mélység, az értelem a magasság. Íz és illat. Együtt közlekednek. A nyelv világteremtő közeg. A szó által lesz megértés. Minden általa lett. S folyamatosan úton vagyunk a felfogás felé. Teljesen majd csak akkor vesszük birtokba a dolgot, amikor megdöbbenve tapasztaljuk, hogy használni vagyunk képesek. Isten géniuszként teremtette meg az emberi testet. Virtuóz szobrászként. Beleírta a természetünkbe a törvényt. Beleszőtte bőrszövetünk regiszterei közé a lelkiismeretet. Az orrnyálkahártyába a hetvenhét illatot. A nyelvünkbe az ízeket. Szemünk anyagába a színek emlékezetét. A lelkünkbe az érzéseket. Sejtjeinkbe, a részecskékbe húrokat helyezett. Génjeinkbe ösztönöket.
Írónak lenni ma már egyfajta küzdősport, hiszen egy szerző nemcsak a világgal, de olykor önmagával is kénytelen ringbe szállni. Hősi feladatai közé tartozik az elrendezés, az oldás és kötés, a valóságfeltárás, esetleg Isten-keresés. Novák Valentin legújabb kötetében a „párhuzamos valótlanságok” virtuóz koreográfusa, kinek sorait élénken átszövi a láttató képiségbe oltott szatíra. A Repedéshez hasonlóan már korábbi műveiben is bizonyította, hogy azt írja meg, amit érez, nem pedig azt, amit éreztetni akarnak vele. Mivel túl mer lépni 3D-s világunk kötöttségein, egyfajta metafizikai látnoknak is tekinthetjük. Olyan szerzőről beszélünk, aki még hisz az írás misztikumában és teremtő erejében, hőseit pedig a tenyerén hordozza – aminek vagy örülnek, vagy nem.
Amíg a természettudományoknál a gyakorlati alkalmazhatóság a mérvadó, ha a társadalmi funkciójuk a kérdés, ilyen jellegű elvárás a szellemtudományoknál nincs. Nem mérhető, hogy egy filozófiai esszé életet mentett-e, amikor valaki boldogra olvasta magát miatta. De az egyén életében lehet, hogy fontosabb volt a „szöveg”, mint egy injekció vagy egy vakcina. Ugyanez mondható el egy versről vagy egy novelláról. De a zenékről meg pláne. A lélekemelő festőművészetről nem is beszélve.
"Szemlélődő természetem gyökere a kövek világára való rácsodálkozásomból ered. Akkor vagyok alkotáskor igazán átszellemült állapotban, amikor minden egyes lepattintott kődarab egyesül a bennem élő heggyel. Felismertem magam a Kőben: Fűkő Béla
Mintha időburokba fagyott volna a világ. De itt belül van némi szabadság. A szólás szabadsága. Beszélhet az ember bármiről, nem büntetik meg. Ezért nagyon vigyázni kell. Nehogy túlszaladjon a fantázia. Az időn. Már ez képzavar volna, ha a magyartanárom javítaná a dolgozatot, aki gimnáziumban tanított. De itt a hermeneutika. Megmagyarázom. Minden éjszaka túlfutunk a jelenlegi sorsunkon. Kimozdulunk a megszokott kontextusból. A komfortzónánk meghasad, mint egy magzatburok. És kilépünk önmagunkból, mint egy lakásból. Nem mi mondjuk meg, hova utazunk. Itt sem érvényesül tehát az akaratszabadság. De ha bűnt követünk el álmunkban, nem tulajdoníttatik nekünk. Vagy mégis? Az abszolút és a relatív ütközik össze. A nemesedés és a lealacsonyodás harcol. A kegyelem és a törvény. A dogma és a megélt Ige.
A kötet két drámát tartalmaz. Az első dráma, mesebor alcíme: Színmű egy évszázados hintáról. A szerző az utószóban megemlíti, hogy egy öreg, eperfán lógó, évszázados hinta lehet a legbiztosabb pont egy ember számára. Megingathatatlan viszonyítási pont lesz. A szerző Örökhagyók című szövegben igen sok a személyes és családi motívum, a történet valóságos, abból gyökerező fikciók szerepelnek a szövegben. Balogh István édesapja valóságos háborús történeteit, viszontagságait is beleszőtte a drámába. A várandós leány nem rokon, de igen közeli ismerős, 1968-69-e iskolaévben tanította a szerző. A lány akkor fejezte be a nyolcadikat. Számtalan felmérésben olvashatjuk, hogy Magyarországon az emberek nem bíznak a jövőben, nem bíznak a politikában, kiábrándultak a politikusokból. Az idelátogató külföldiek is komornak, depresszívnek festik le népünket, keveslik a mosolyt és a segítőkészséget. Említik a lepusztult, nemtörődöm környezetet, a levegőszennyezést. Hosszabb külföldi tartózkodás után hazatérve számunkra is feltűnő az embereknek egymás iránti durvasága, modortalansága, az öltözködés, tisztálkodás elhanyagoltsága, a rossz közérzet. Szembetűnik a megfizetett szolgáltatások otromba elégtelensége (éttermekben, közlekedésben), a mindent elborító kosz, a közterületen végzett munkák siralmas gyengesége és kulturálatlansága.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
