Videó

Szabados Árpád videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Balázs F. Attila új kötetének darabjai 2010 és 2020 között íródtak, amiből következhet kivételes megdolgozottság és egységes kompozíció éppúgy, mint a patchwork-jelleg, annak minden egyenetlenségével. A versek hangvétele, alapélménye és témahálózata mindenesetre egységes: a hiány, az elmúlás, az idegenségérzés és a kiábrándultság mellett a szerelmi vágy (emléke) szólal meg a versekben. A formájukat és kifejtettségüket tekintve meglehetősen heterogén szövegek között további kapcsolat a viszonylag eszköztelen, kevéssé figuratív versnyelv. A dikció prózaisága Balázs F. Attila szabadverseiben egy olyan közérzetlíra eszköze, amelyben ez a lecsupaszított, helyenként kopogó versbeszéd a káosz és az otthontalanság személyes tapasztalatát érzékelteti. Ez a koncepcionális törekvés figyelhető meg az olyan szimbólumok használatában (kezdve a kötet címében szereplőtől), amelyek lehetővé teszik az általánosabb, egzisztencialista olvasatát a verseknek.

 

 
Fotó: Kaposi Viktor törökországi sorozatából

A sokáig csak a forma közvetítő közegeként számon tartott matéria, az elrejtésre való és ezért marginalizálódott entitás, a 20. századra végre felszabadult a jelentés és az üzenet által kikényszerített célelvű eszközjelleg alól s megmakacsolva magát, és szinte nem ábrázol már semmit. Az anyag fellázadt a forma, a jelentésátvitel ellen.1

Ezzel megindul a mondandótól az anyagszerűség felé történő hangsúlyok áthelyeződése, a jelentésalkotás folyamatába behatol a matériának az önállósult beszéde, nyelve, vagyis az anyag anyagként is hozzájárul a jelentésrétegek kialakításához, nem csak azzal, amit ábrázolt. Hanem, ahogyan megmutatkozik. Így már nem csak technikai szükségességként, hanem esztétikai kategóriaként is figyelembe vehetővé válik. Napjainkra az alkotók már sokféle módon tudják szóra bírni az anyagot, amellyel a jelenlét és jelentés közötti viszonyt árnyalják, és szólaltatják meg.

 

Az ezredforduló óta egyre több írót és filmest foglalkoztatnak apokaliptikus témák, sorra születnek az emberiség fejlődésének fenntarthatatlanságával,  a civilizáció pusztulásával,  globális  lecsengésével foglalkozó, sötétebbnél sötétebb alkotások, kevés biztató végkövetkeztetéssel, illetve megoldással. Csak a pusztulás biztos, utána meg a nagy semmi, vagy még az sem. A tehetetlen emberiség újra lekerül a gödör aljára, de legalább onnan már csak felfelé tarthat. Ezekben a művekben többnyire az ember önmaga felelős a kialakult káoszért, és vagy nukleáris katasztrófa, vagy egy meggondolatlan, balul elsült kísérlet áll a háttérben.

Rafael Pinedo Plop című regényében egy kegyetlen, apokalipszis utáni világ bontakozik ki: maroknyi túlélő vándorol a folyton zuhogó esőben és a soha el nem fogyó sárban. Ha összetalálkoznak egyéb törzsekkel, újra meg újra élethalálharcot folytatnak a radioaktív rozsdavidék egyre fogyatkozó erőforrásaiért. Emlékeik a családról, a szeretetről vagy a kultúráról elhalványultak: darwini világukban a gyengéket „újrahasznosítják”.

 


Ábrahám Péter: Kockázat

 

 Írom a regényem. Egy ember élettörténete. Néha kitérőt kitérőre halmozok. Elkanyarodik a történet, belemegy egy kamionba hátulról. De csak koccan. S ha leírok egy hegyet, folyót, kijön lelkemből a vers. Nem bánom. Hadd folydogáljon a líra patakja a széppróza Himalájának tövében.

„Az idő ezer hervadt rózsa. Eső hull az elkenődött rúzsra. A zsebóra fedelén ódon töredék: óda. Írások állnak a kapu előtt. Nem kerülnek sorra? Az egyiket kilőtték a Holdba. A költőkkel már csak ufók állnak szóba. A Holdon meg nincs egyetlen ufó sem. Így ez kiesett láncszem.”1

 

 

 

 

Mivel egyetlen vallás sem vitázik az elkerülhetetlenről, halálunkig kísérletezünk az életünkkel, ám e folyamat nem veszélytelen, pláne nem unalmas. Akár még könyvet is lehet írni időközben a lehetetlenről meg a lehetségesről. Válni készülő erdei vadak, önérzetes vérfarkasok, akcióhős írólegendák, és még sokan mások lakják Juhász Kristóf Boldog halottak napját! című novelláskötetének lapjait. A megformáltság nyelvi gyönyöre mellett a humor, a bölcselet és a metafizika is kibontakozik az elbeszélésekben, melyek vakmerő olvasót kívánnak.

 

A borító is telitalálat, hiszen a hajdani gyermekmagazinok ollóval kivágható mellékleteit idézi, csak ebben az esetben tapsifüles helyett egy papírkoporsó összehajtogatására nyílik lehetőség. Juhász Kristóf nem ócskaságokkal vagy lerágott csontokkal, netalán olcsó, hatásvadász szövegekkel dolgozik: saját eredeti hangját, világát és gondolatait kínálja. Míg a pszichológia a diszfunkcionális elme stabilizálásával van elfoglalva, addig egy elszabadult örömíró a diszfunkcionális elmében rejlő lehetőségek kiaknázásának él. És igen, ebben a kötetben voltaképpen a groteszk és az abszurd csarnokaiban sétálgathatunk. A szerző kimeríthetetlen erőforrásokkal alkot, dinamikus, tömör, ugyanakkor elvont írásai kifejezetten ínyenceknek készültek, de vélhetően a fantasy rajongói is ugyanúgy fognak rezonálni rá.

 

 

Linda Maria Baros, Apollinaire-díjas költő 1981-ben született Bukarestben, 1997 óta Párizsban él. Összehasonlító irodalomból doktorált a Sorbonne-on. A kortárs franciaországi irodalom egyik kiemelkedő személyisége. Kiadóvezető, szerkesztő, irodalmi akadémiák tagja, költészeti fesztiválok résztvevője és szervezője, számos előadást tart világszerte. Verseit eddig közel 40 nyelvre fordították le. Irodalomkritikai munkái mellett színdarabokat is ír. Ez az első magyar nyelvű kötete.

 


Kállai-Tóth Anett: Gergye Krisztián

 

A test emlékezete címmel mutatja be a Nemzeti Táncszínház október 27-én Gergye Krisztián legújabb összművészeti produkcióját, melynek látványvilágát a lengyel avantgárd legjelesebb képzőművészének alkotásai ihlették. A három táncosra és egy kilenctagú kórusra megálmodott mű zenéjét Zombola Péter szerezte. Misztikus, mítikus és mitológikus világok jelennek meg a színpadon, ahol az örök mozdulatlanságba zárt figurák életre kelnek.

 

A Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával csatorna videója

 


Meszlényi Attila: Koponyacsendélet festőállvánnyal

 

 

Rilke fogalmazza meg a Nyolcadik duinói elégiában, Vajda Endre fordításában: „Soha, egyetlen napig nincs előttünk/ a tiszta tér, amelyben a virág/ belenyit szüntelen, Mindig világ/ a tér, és soha semmitlen Sehol:/ a tiszta, szemmel-nem figyelt, amit/ belélegzünk, tudunk, és nem kívánunk."1

 

Valóban, a közeg, a független, objektív tér csak elképzeléseink szerint autentikus. Autoritása bizonyos, de hogy mennyiben hat és miként a beszéd horizontjára, nem tudjuk. Viszont olykor jelez azzal is, hogy hallgat ezekről a munkálatokról. Még sincs előttünk ez a tiszta „foghíjasság”, a hiány látványa egy mögöttes entitás. S ahogy elhangzik egy verssor, a mindenkori kontextusba beleíródik, a többi szöveg rögtön rezonál valamiként. Változik a nyelv. Változik a világ.

 

Amikor egy magára maradt kislány metafizikai alapfelismeréseket tesz, azok mindig megrázóak, talán mert igaznak hatnak, és mert a legártatlanabb, legőszintébb lénytől érkeznek. Ők még úgy látják a dolgokat, ahogy vannak, úgy adják vissza a világot, ahogy érzékelik, még ha ez a felnőtteknek nem is tetszik. Vajon Jézus miket játszott gyermekkorában? Hát Néró? Vagy Ceaușescu?

Dan Lungu A kislány, aki Istent játszott című regényében két narráció működik: az egyik az általános iskolás kislányé, aki a nagyszüleivel él egy romániai kisvárosban, a másik az anyjáé, aki cselédnek szegődött Rómába, hogy fellendítse a család sanyarú anyagi helyzetét. Az anya négy éven keresztül nem látja gyermekét, a kislány pedig elhagyatottságában kitalál egy magányos játékot: sivár lakótelepi toronyház tetején Istent játszik, elképzeli, hogy varázslattal befolyásolni tudja a profán dolgokat, megváltoztathatja a sorsszerűen bekövetkező eseményeket. A vágyak és a nyers valóság közti feszültség kíséri végig a történetet a regény romániai és olaszországi helyszínein.

 

A valóság nem külső vagy belső, nem elvi vagy kezdeti, nem lehetőségi vagy tényleges, hanem mindezeket megelőzően voltaképpeni. Schelling szavával azt mondhatjuk: unvordenklich, előre-el- nem-gondolt, tehát nem gondolható el saját magán kívülről.” Ez a citátum illene talán a legjobban Ozsváth Zsuzsa könyvébe, ha nekem dedikálná. Gondoltam, amikor végigolvastam az Előző részeket. Az olvasás, az én esetemben, permanensen tovább akart lépni saját reprezentációs kapacitásán, érzi, hogy a debanalizálás sikeres.

Hogy lehet hinni széttárt karoknak, honnan

Tudható, hogy ölel vagy vállat von.

Honnan ember és meddig állat, azt a jó ég se tudja,

De egy állat tanácsát kérni nem szégyen.

Hisz hol van már ettől az ember, igen, nem,

Fekete, fehér, minden merő árnyalat.

Kezdetben vala a halvány derengés.

(40 + nap)

 

 

Ha az olvasó figyelemmel kíséri a magyarországi sajtót, a megjelenést követő héten bizonyosan értesült a Meseország mindenkié című könyvről. Írók, politikusok, szakmai szervezetek, celebek és trollok vívnak ádáz harcot egy gyönyörű mesekönyv miatt. Mindeközben a legfrissebb felmérések szerint a magyarországi felnőtt lakosság 53%-a szinte sohasem vesz könyvet a kezébe. Ilyen közegben bármely olvasmány csak mérsékelten érhet el hatást, lehet mérhető módon hasznos vagy káros. Ennek ellenére hirtelen sokezren érezték veszélyben az új nemzedékek nemi identitását, amelyet állítólag az LMBT propagandát közvetítő Meseország mindenkié meséi könnyen formálhatnak, mintegy kötelezően követendő mintát adva a gyerekeknek.

 

Az abszurd nem csupán agymenések metamezeje; megvannak a maga szabályai, a hazai irodalmi környezetben pedig meglepően sokan művelik jól. Az abszurd magasából rálátunk a dolgok egészére, a világ hibáira, visszásságaira, a kilógó lólábakra és lófejekre, a szellemi fejlődés alternatív, de járható útjaira – és talán kicsit a valóságra is. Az abszurd meghökkent és kizökkent, megtorpedózza a begyöpösödött, racionális elmét, tisztít, de ahhoz, hogy hatni tudjon, fel kell adnunk hozzá mindazt, ami szellemi elszigeteltségünket táplálja. Az abszurd mögött nem mindig móka lapul, van, amikor dráma, teozófiai viszketegség vagy épp tragédia faragja végső formájára.

Ménes Attila Műanyag szalonna című kötete abszurd, rövid szösszenetek vaskos gyűjteménye, egy érdekes elméleti kísérlet arra, van-e élet a megszokott normalitáson és a földhözragadtságon túl: áltudományos karcolatok, szatirikus törpetárcák, masszív, filozofikus futamok, groteszk mikromítoszok legjava alkotja, de a hangosan felépített hoaxtól a lírai sorokig szinte mindent felvonultat, amit a műfaj csak elbír. 

 

 

Ha sok a fény, szemet hunyunk. / Sok a fény. Nem hunyhatunk szemet.” Halmosi Sándor letisztult versbeszéde egyre szálkásodik, szálkák támadnak benne, a legváratlanabb helyeken, máskor meg szakadozik, repedezik a vers pulzáló teste. Elég megérintenünk, saját „patchwork-életünket” érzékeljük máris. Jól járunk, ha megsebez. Nincs vers, amelyben ne találnánk egy üres helyet, ami a mienk, az olvasóé. Finoman modern és lélek-közeli világérzékelés, elkülönböző Halmosi-brand. Precíz, angyalsűrűséget megbízhatóan mérő költészet.

Visky András

 

A kötet történeteiben ismert mesék újraírt változatait alkották meg a szerzők olyan hősökkel, akik valamilyen stigmatizált vagy kisebbségi csoporthoz tartoznak. Kilenc jól ismert szerző és nyolc új alkotó meséje került a gyűjteménybe, melyben többek között meleg, leszbikus, transznemű, roma, örökbe fogadott, hallássérült és idős hősökkel találkozhatunk. A tizenhét kortárs szerző friss meseátiratai azokat is megszólítják, akik nehezebben találják a helyüket a világban. Megerősítenek abban, hogy bár nem vagyunk egyformák és különböző utakat járunk be, de ha megérkezünk, a kapu mindannyiunk előtt nyitva áll.

 

Néhány napja megjelent a Labrisz Egyesület pályázatára beküldött mesékből a Meseország mindenkié c. antológia. A könyvben ismert klasszikus mesék, meseregények, mítoszok és népmesék átiratai szerepelnek, hol archaikus, hol modern környezetben, de minden esetben olyan hősökkel, akik a mai magyar társadalmi normák szempontjából peremre szorított helyzetben vannak. A kötetbe olyan történeteket gyűjtöttek össze, amelyek a világ sokszínűségét ünneplik, vagy a sztereotípiákat elkerülve megmutatják, milyen a kisebbségekhez tartozók élete.

 


Kálloy Molnár Péter 
Fotó: Molnár József

Őrültség, amit csinál. Szépirodalmi folyóirat (Nyugat Plusz) 2020-ban? Könyv a filmgyárról, színdarab, álnéven verseskötet? Irodalmi összeállítás Ottlikról, Pilinszkyről, Karinthyról? Televíziós műsor pusztán az értékek mentén? Klip, versekből? Főszerkesztés – majdnem ingyen? Szponzorkeresés művészként; határon túli írók, költők felkarolása? Interjúkötet a netkorszakban?

És nincsenek ellenségei.

Megengedheti ezt magának valaki 2020-ban? Hát milyen őrült Ő? Egy tisztességes tébolyultnak minimum ellenfelei vannak. Neki meg látomásai, amelyeket meg is valósít! Egyiket a másik után. Az ötlettelen hamisítóknak bosszantó lehet! Soha nem lopott ihletet mástól, nincsenek művészi válságai, igaz, unott percei sem…

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal