Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

 


Kántor Zsolt Fotó: Keserű Zsuzsa

 Tele vagyok beszéddel; inspirál engem a bennem levő szellem. Íme, bensőm olyan, mint az újbor, amelynek nyílása nincsen; miként az új tömlők, csaknem szétszakad. Szólok tehát, hogy levegőhöz jussak; felnyitom ajkaimat, és felelek.

 

(Jób 32. 18.)

 

A politika történeti létmódja egy tapasztalat, amiben a valóság nagyon ritkán jelenik meg. Legtöbb kinyilatkoztatott beszéd hazugság, megtévesztés és masszív képmutatás. A sajtóközlemények, a manifesztumok mind álruhák, jelmezek és maszkok. A liberális demokrácia hamissága kezdettől fogva az úgynevezett szabadság, szabadosság, káosz, lázadás és hedonizmus jegyében építette ki intézményrendszerét. Amiben a keresztények által tisztelt és alapnak tekintett tízparancsolat háttérbe szorul, a törvény és a lelkiismeret meghal.

 

Dobos Marianne: A magyar történelem sűrűsödik azon a városrészen, amelyet még mi is úgy tanultunk az iskolában: Vár-Tabán-Krisztinaváros. Mint Márai Sándor is mondta: világnézetet jelent az idetartozás. Dr Susits Tamás ügyvéd itt nőtt fel, gyökerei ide kötötték. És a forradalmi napokban az itt lakók bizalma őt emelte vezetőjükké. Nem kereste, de elfogadta a rábízott feladatot. És választóitól el nem szakadva, itthon nézett szembe ezt követően a megtorlással. Akkor találkoztunk, amikor emléktáblát állítottak a vár valahai védelmezőinek, mártíroknak és túlélőknek egyaránt. Megérhette a börtönéveket túlélő, utóbb Németországban letelepedett száműzött, hogy a forradalmat ünneplő emlékülésen megtarthassa a maga „tanácstagi” és Nemzeti Bizottság-beli elnöki beszámolóját. Az utódok, közöttük hivatali utóda, a kerület mai polgármestere tisztelettel hallgatták az előd emlékezését. Ez a találkozás adott alkalmat, hogy személyes sorsáról kérdezzem a valahai történelmi szerepet vállaló személyiséget. Könyvem címével kérdeztem: hogyan élte meg a forradalmat követő karácsonyt?

Susits Tamás: 1956 Karácsonya. Ugyancsak karácsonyi idő van. Igaz, azóta közel fél évszázad lepergett a homokórán. Most, amikor a magyar forradalom évének karácsonyát idézem, szeretném érzékelhetővé, megfoghatóvá tenni annak a különös, minden mástól különböző légkörét, hangulatát.

Alig két hónap választott el a forradalom kitörésétől. Még szinte tapintható közelségben volt minden: az örömmámor, a szárnyakat kapott törekvés a jövő felé, a remény szép szédülete, hogy most minden meg fog változni. Aztán még itt volt a keserű felébredés, a mindent eltipró terrorhatalom ökölcsapása. Még itt érződött a november 23, az első hónapforduló, amikor délben öt percre kiürültek a pesti és budai utcák, s egy leigázott város milliónyi lakosa némán és csendben, visszahúzódva az utcákról, emlékezett. Mikor leálltak a villamosok, autóbuszok, az emberek erre az öt percre behúzódtak a kapuk alá. A pesti utcák, amelyeket egy hónappal ezelőtt betöltött a diadalmas forradalom üdvrivalgása; -- az utcák, ebben a déli órában, üresek voltak, némák és kihaltak. Egy város emlékezett megtiport, meggyalázott és elárult diadalára.

Vajon ki emlékszik még erre a néma tüntetésre?

 

Lencsés Károly második, Karcok című verseskötete rövidebb lélegzetű verseket tartalmaz, amelyek az illusztrációkkal koherens egészet alkotnak. A fekete-fehér árnyalatokban pompázó absztrakt emberi alakokat ábrázoló grafikai munkák „életre keltik” a szerző merengő, néhol a múltban csapongó gondolatait – ellentétben a kötet könyvészeti szempontból amatőr kivitelezésével, ami lerontja az érzékletes és egyben intellektuális töltetű versek hatását.

Az Ahogyan a vers születik című költeményében Lencsés az olvasó elé tárja azokat a látomásoknak nevezett tapasztalatokat, amelyek egy vers születése során a szerző szemei elé kerülnek; az olvasó rituális beavatását végzi a lírai alany, amikor a titkot már az első sorban felfedi: csak befelé figyelek.

 

 

Október 23-ra emlékezve különleges irodalmi esten vehettünk részt a Három Hollóban.

Nádas Péter október 23-ai forradalomhoz fűződő írásrészleteit hallhattuk Nagy Zsolt színművész előadásában, az elhangzott szövegeket kommentálta Radnóti Sándor, Bán Zsófia és Csordás Gábor, több Nádas Péter könyv szerkesztője.

 

 

A Közlekedési Múzeum körül gyakran sétálunk négy unokámmal. Sohasem felejtik el megcsodálni az ott örökálmát álmodó 424-es mozdonyt. Ragyogó szemükből sugárzik a kételkedés, mikor mesélni kezdem nekik, hogy én ezt, vagy egy ugyanilyet vezettem.

14 éves voltam, nem sokkal idősebb, mint most a két nagy, a tizenkét éves Krisztián, és a tizenegy éves Fanni. És eldőlt a sorsom! Nem úgy, ahogy én arról álmodoztam: tanár leszek. Latin-magyar szakos.

1956. október 23-án láttam két élő nemzeti klasszikusunkat. Részt vettem Szabó Lőrinc és Illyés Gyula miskolci irodalmi estjén. Az estet is felülmúló élmény volt, mikor hazafelé menet megtudtuk, Pesten kitört a forradalom.

Historia est magistra vitae -- tanultuk a latinórán. Megtanultam az ellenkezőjét is. Megtanított rá az élet. Amikor nem vettek fel az egyetemre. Hiszen nem voltam KISZ tag. Az osztály már 1957 tavaszán belépett, de én „ugró-deszkának” akartam használni csupán, ahogy ezt a felvételi kérelmemre írták. Mert negyedikes koromban, 1960-ban mégiscsak beadtam a jelentkezésemet. Ma is szégyellem sikertelen megalkuvásomat, miközben el-elgondolkodom, hogyan is lett volna, ha sikerül?

A kitűnő bizonyítvány azonban jó volt arra, hogy nyárvégén pótfelvételizhessem a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen. Sok úgynevezett klerikális-reakciós társammal együtt ide szerencsémre fel is vettek.

 


Kabdebó Tamás 2007-ben. Kaiser Ottó felvétele
Forrás: Wikipédia

Dobos Marianne: Kabdebó Tamással távoli rokonságban állunk, férjem szokta mondani: a hetedik ősünk közös lehetett. A talpasi Kabdebó család egyik tagjának az Üllői úton a Nagyvárad térnél emléktáblája van, Budapest főépítésze volt a régebbi századfordulón, neki köszönhetjük a főváros arculatát. Lakásában többször megfordult egy gyermek, aki később nyelvésznek készült a pesti egyetemen, de a forradalom leverése tovább sodorta Nyugatra. Dublin közelében, a Maynooth University könyvtárosaként ő építtette meg és rendezte be a II. János-Pál pápáról elnevezett újabb könyvtár-csodát. Hívták haza, az Akadémiai Könyvtár akkor elárvult igazgatói székébe. Jött is volna boldogan, de fiatal felesége, az ír nemzeti filharmonikus zenekar neves hegedűse nem hagyhatta el hivatását. A kisváros temetője mellett vezet az autóút, odamutat: „tudod, ez is szép temető, már megbarátkoztam vele”. Azóta férjem is, ő is, mindketten átestek egy-egy több-eres by-pass műtéten. Telefonon figyelték egymás vergődését. „Úgy látszik tartogat minket az Isten valamire” -- mondogatják. Tamás azóta a magyar irodalom szerves része lett: Duna-regénye a magyarság megmaradását kíséri a vészek sorában; az ö személyes útja pedig a Talpas--Baja--Dublin útvonalon vezet vissza hazájába.

K. T.: Hát igen, a New York Public Libraryben és Chicagóban műfordítóként tartanak számon, Washingtonban bibliográfusként, Írországban könyvtáros vagyok, Angliában (azoknak, akiknek a magyar forradalmak történetét oktattam) történész, kivéve a londoni University College pár tucat diákját, akik azt hitték, költővel van dolguk, mivel a Poetry of Hungary kötet létrehozása érdekében költői szemináriumot vezettem.

D. M.: Hogyan jutottál az egyetemre?

K. T.: Negyvenöt előtt a családnak voltak jobb módú tagjai, szintúgy eltartott szegényei; az átlagot mi képviseltük, akik munkával kerestük a kenyerünket.

D. M.: A forradalmi eseményekbe hogyan keveredtél?

 

 

 


Majoros Áron Zsolt: Látszat határ

 

Megejtően halk, mondja a primadonna, messze gyűrűző gyönyör. Válaszol a báró, aki a karjában tartja. Akár egy film is lehetne, pedig csak vers. Szöveg, amire a befogadó elme fölfigyel a rádiót hallgatva. A szó értelme a kimondás által tárul fel. S elgondolás lesz, az agyban nyomot hagyó emlék.

Kerekes Erzsébet írja: „A nyelv a legsajátabbját: az igazi mondást veszélyezteti azzal, hogy magát állandóan egy „maga nemzette látszatba” állítja.”1 A heideggeri tiszta, lényegi szó ma igen csak veszélyeztetve érezhetné magát, ha lennének emóciói. Miért is? A nyelv, mint a lét háza, képes beszűkülni, ha a hanyatló hajlam vezeti, a fecsegés és a leegyszerűsítés. De ebben nem a nyelv a hibás, hanem a felhasználók.

 

A Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával csatorna videója

 

A mesterséges intelligencia már hosszú ideje foglalkoztatja a sci-fi írókat, legalább annyira, mint a filmipart, a fő kérdés azonban változatlan: vajon egy robot érzelmei lehetnek-e igaziak, vagy csak megtévesztésre szolgálnak, és a bonyolult programozás részei? Az ember önmaga javította, korszerű változatának megalkotása örök vágyálom, ám a mainstream mozifilmekből és a témához kapcsolódó könyvekből már tudjuk, hogy a kísérletnek ritkán van jó vége. Talán sikerül tűrhetően lemásolni az emberi elmét, remélve, hogy ez a fejlődés útja, de az öntudatra ébredés metódusával kevesen számolnak. Ian McEwan Mi, gépek című, legújabb regényében borzongató izgalommal gyönyörködhetünk testünk és lelkünk másolatában – kezdetben a főhős is így tesz. A történetet, meglepő módon, nem a közeli jövőbe helyezte a szerző, hanem 1982-be, ahol már webkettes felhasználók uralják a világhálót, és senkit nem ráz meg különösebben, amikor piacra dobják az első android emberpárt – Ádámot és Évát –, így a fejlett robotok lakossági felhasználása elérhetővé válik. A férfiverziót az anyagi javait könnyelműen kezelő főszereplőnk, Charlie veszi meg az utolsó megtakarításait beáldozva.

 

Gáspár Ferenc új novelláskötetében ugyanúgy szerepelnek fantasztikus ősvilági történetek – Zanza, Az erdő mélye –, mint tréfás-ironikus abszurdok – Karma, Joker, Amerikai szektor, A filmnézés gyönyörűsége –, váltakozva teljesen realista módon feltálalt történelmi krimivel – Emberhalál –; vagy ugyanazt a témát hosszabban és rövidebben feldolgozó fantasyval – Elpusztítani sohasem, Rendszerhiba – és tárcába hajló történettel: Szerelem vírus idején, Marha mázli.

 

 


Kép forrása: internet

Maga a dolog jut szóhoz, amikor megfogalmazunk róla egy állítást. Ami önmagában szótlan, azt beszéltetni akarjuk. S behívjuk a saját gondolkodásunkba a szavainkkal. S a szöveg ajtó, kapu, kinyitjuk, amikor megszólalunk s leírunk. hogy beletartozzunk abba, amit megértünk. A nyelv tehát nem egy elzárt, külön entitás, amit előveszünk, s amire szükség esetén támaszkodhatunk. Hanem bennünk van gyermekkorunk óta, velünk együtt gazdagodik, gondolkodik, ítél és elszámoltat, önismeretünk génkészlete, amiben a közös és a magánmítoszok egybeforrnak. A nyelv táptalajából hajt ki a tradícióval átszőtt káposztalevél, ami az individuum-tudat. Így hát történetiség van a bensőnkben, amit szavak és mondatok organizmusa rejt. S mindenki felelős azért, mennyit tud meg önmagáról és a világról abból, ami benne rejlik. 

 


Zichy Mihály Az ember tragédiája II. szín A paradicsomban

4.

Angyalok:

Kiárusításon a Művész

meztelen Pénzért fest ír

Pártfüggetlenség álhit

álremény mint Család

 

Miben segít egy embernek, ha Művészként elismert?

 

IV.

 

Jön Ádám mint Picasso, mögötte Éva mint élettársa, Francoise Gilot, két gyermekükkel.

 

ÁDÁM

Barátaim! Nem vagyok fiatal már,

de látjátok: szorult belém erő,

és bírom szusszal a művészi munkát.

Ennek célja az és nem egyéb,

hogy az egyéni zsenialitás

impulzust adhasson a tömegeknek,

és ezzel segítse a haladást.

Igen: én haladó festő vagyok.

Nem félek hozzátenni: kommunista.

Asszony, mit állsz itt? Lódulj, rakj tüzet

a kályhában: délután dolgozom!

És vidd ki a strandra a kölyköket!

ÉVA

Gyertek velem: apátok nem szeret már.

 

 

 


Székelyhidi Zsolt: Kékkőkúti füstben

Abban talán valamennyi csillagász és kocsmafilozófus egyetért, hogy nem lehetünk egyedül a világegyetemben, de arról megoszlanak a vélemények, hogy a földönkívüliek felvették-e már velünk a kapcsolatot, vagy egyáltalán szándékukban áll-e. Az biztos, hogy inkább mi akarnánk tőlük tanulni, semmint fordítva. Jelenlegi zaklatott világunk földönkívüli beavatkozás nélkül is átértékelt néhány műfajt – vagy épp teremtett pár újat –, ilyen lehet Székelyhidi Zsolt legújabb kötete is, mely átmenet a széppróza és a szórakoztató irodalom között.

A két kisregényt rejtő kötet egy ütős H. P. Lovecraft- és egy Stephen King-idézettel indul, előkészítve a témát, és megelőlegezve, hogy masszív, cseppet sem veszélytelen kaland vár ránk. A címadó írás A kékkőkúti csillag, melyben már az első mondatokból érződik a gyakorlottság, az érett stílus, a vidéki élet ábrázolásmódja pedig Sigmond István (gondolván a Félrevert harangok című regényére) és Bálint Tibor kvalitásaival vetekedve festi meg hitelesen egy váratlan esemény kis közösségre gyakorolt lelki hatását, ami mindig hangsúlyos humorforrás. Amikor egy földönkívüli izé – ami a bulvárlapok hátsó oldalára szorul általában – egyenesen a hétköznapi dolgaival bíbelődő, vidéki ember küszöbére érkezik, ott kételkedésnek már nincs helye. Idegen érkezik a bükkaljai kis faluba, nem turista, nem földmérő, nem népszámláló, nem is új háziorvos, sokkal magasabb helyről, egyenesen az égből zuhan alá valami gigantikus és titokzatos.

 

 

A Nyíregyházi Televízió videója

 

„Íme itt a szívem, Uram, a szívem, amelyen megkönyörültél a feneketlen mélységben. Mondja el néked az én szívem most, hogy mit keresett ott, amikor a semmiért voltam gonosz, és vétkemnek csak egy oka volt: a vétek. Rút volt a vétkem és szerettem; örömömet leltem benne, hogy elpusztulok, örömömet leltem a vétkemben. Nem abban, amiért a vétket elkövettem, hanem magában a vétekben. Silány lélek, amely a Te biztonságodból vesztébe rohan…” – Szent Ágoston így ír a Vallomások második könyvében, miközben választ keres és talál arra, miért lopott társaival együtt tizenhat éves korában. Feleletéből a mai napra szánt evangéliumi sorok magyarázatát is kiolvashatjuk.

Jézus farizeusok gyűrűjében állt, akik szokásuk szerint – tisztelet a kivételnek –, most is kioktatták. Nekik válaszolt Izajás próféta jövendölésével. Krisztus szavai: „ott, akkor, itt és most. Mindörökké!”

Az ősök hagyományának kórképét mutatja fel ott, akkor és immár kétezer éve folyamatosan: itt és most, és meddig… Meddig még Uram? Meddig még! Mikor fogadja be a világ, a haza, a család tanulékony lélekkel a lelkeinket egyedül megmenteni képes tanítást? Az egyedüli igaz, életünket, világunkat, hazánkat, családjainkat megmenteni képes tanítást? Vajon mikor kezdjük tettekre váltani szavainkat? Előttünk az Út!

Se ki! Se be! állapotú hazánk egére sötét felhős éjszaka borult. Ilyen is marad, hiszem, nem hajnalodik mindaddig, míg nem tekintjük nemzeti ügyünknek, hogy visszatérjünk keresztény gyökereinkhez. Nem halljuk meg az immár ezer éve népünkhöz szóló hívást, Szent Márk evangélista egyszerű, de egyben minden gyógyírt magába foglaló mondatát: „Ismét magához szólította a népet” (Mk 7,14).

 


A Lengyel Köztársaság Lovagkeresztje kitüntetés átadóján 

Sok évvel ezelőtt a Magyar Írószövetségben találkoztam vele először. Miközben bemutatkoztunk egymásnak, arra gondoltam, nem lehet könnyű Kabdebó Lóránt feleségének lenni. Máig így vagyok ezzel. Kivételes képességű férfi mellett feltűnni, társként életművet alkotni feltétlenül nehezített pálya, kivételes képesség kell hozzá, kevés példa van erre, mint például Mészöly Miklós mellett Polcz Alaine.

Kabdebó Lóránt felesége, Dobos Marianne megalkotta a maga különleges életművét, mindamellett, hogy legendásan ott állt férje mellett, és alázattal szolgálta a magyar irodalomtörténetet, az irodalmat, a tudományt, szolgálta a tudóst. Majdnem hat évtizedig, a nap huszonnégy órájában, minden erejével biztosította a hátországot a Kabdebó-életműhöz Szolgálat volt az élete, és nem szolgaság. Nagyasszony maradt, asszonyi szálfa. Munkássága hiányt pótló a magyar irodalomban.

 

 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal