VideóWeiner Sennyey Tibor videója Keresés a honlapon: |
Publicisztikák
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Soha nem értettem meg, hogy kinek miért van szüksége a dedikált könyvekre. Mégpedig azokra, amelyek nem az ő nevére vannak dedikálva. Pedig tőlem számtalan nevemre ajánlottkönyvet tulajdonítottak el. Többek között Bernáth Aurél Így éltünk Pannóniában és Utak Pannóniából című kötetei tűntek el a könyvespolcomról. Ezek a kötetek Bernáth Aurél baráti gesztusai voltak számomra, s örökké fájdalmas emlékei a mesternek! A további kötetek Kampis Péter gyűjtőszenvedélyének lettek áldozatai. Apám betegei voltak a Vidám Színpad szereplői. Így kaptam dedikált könyveket Kellér Dezsőtől, Salamon Bélától, Kellér Andortól. Kampis Péter könyvtárát úgy szervezte, hogy előbb bőrkötéses könyveket gyűjtött, majd dedikált könyvek képezték könyvtárát. Hála a sorsnak bőrkötéses könyvem nem sok volt, így csak egy félbőrkötéses Móricz Zsigmond novelláskötet került Péterhez. Tatár Rózsa író, újságíró, Art Arany Díjas novellista, kétszeres Cédrus Nívódíjas drámaíró, pályája elején KSZDSZ nívódíjas újságíró. Nagy sikert aratott Ady és Adél, „lázálmok” az életünkből című monodrámája.
Várnagy Márta: Hogyan kezdődött Léda útja? T. R.: Először megírtam a drámát. Ady és Adél, „lázálmok” az életünkből címet kapta. Ady és Léda kapcsolata, a „héjanász” valóban olyan volt, mint egy lázálom. V.M.: Mi volt az indítékod a téma megírására? T.R.: Régóta és végtelenül irritált, az Elbocsátó… csúf üzenet. Tudom, a pontos címe nem ez, de képtelen vagyok úgy kimondani. Igazságtalannak, lealázónak éreztem a verset. Ady sokat köszönhetett Brüll Adélnak. Így még nem aláztak meg nőt, ahogy Ady ország-világ előtt megalázta Adélt. Igazságot akartam szolgáltatni neki.
Majoros Sándornak, a kiváló kortárs prózaírónak karácsonyra új kötete jelent meg, amely újabb bizonyítéka a József Attila-díjas szerző szüntelen megújulási képességének. Pályája súlyos szépirodalmi művekkel indult, és folytatódott is, de az utóbbi években a könnyebb műfajokban is kipróbálta magát. Legutóbbi ilyen műve A macskamúmia meg a többiek c. regénye, amely egy szempontból teljesen unikális alkotás: nemcsak szórakoztató bűnügyi regény, mulatságos időutazás 2025, 1962 és 1989 között, retró elemekkel tűzdelt korrajz, hanem rendelkezik néhány olyan elemmel is, amelyek közül alighanem egyetlen sem fordult még elő a világirodalomban: bűnügyi regény mivolta ellenére e könyv mindvégig erőszakmentes, valamint egyetlen negatív szereplő sem fordul elő benne, sőt, ami a legkülönlegesebb jellegzetessége: szereplői zöme Majoros közelebbi és távolabbi barátai, jó ismerősei közül kerülnek ki - és persze nem lenne teljes a kép, ha maga a szerző is nem szerepelne benne.
...markolod a hazai földet, apró rögök peregnek az ujjaid közül. Megindul a könnyed, folyik a kezedre, folyik a földre, sós lé keveredik a fekete anyaggal, sár lesz belőle, sós sár, a sós lé beszivárog mélyen a talajba, szétterjed a felszín alatt, felborítja az ásványi anyagok egyensúlyát, kihat a biológiai sokféleségre, és mindez a te lelkeden szárad. “Imádjuk Atumot és minden gyermekét Adj nekünk életet Aton, Benu és Ré Oltalmazz bennünket Ámon és Anat S mi méltókká válunk a születésre” Óegyiptomi írás egy még meg nem talált papirusz tekercsről (de frankón létezik)
Az Eseményt illetően csak az ínycsikorgató hidegre emlékszem, amikor fejest ugrottam a hiszteroszférából az életbe. Nem elég a mindenen elhatalmasodó gyötrő fájdalom, még fázni is kell. Hát mi ez? Hatalmas tér, nulla ellenállás, bántó hangok, éles, erősen vibráló, vakító fények. Hiába szorítottam össze a szemhéjamat, mintha ott se lett volna. A száraz valóság. És tömegvonzás! Ja, hogy ez az... Minden egyfelé lóg, megy... Mit kell csinálni, miért dobálnak? Megfulladok, emberek! Mik ezek a... szagok? Mi az, hogy szag? Eddig az orromat nem használtam, most sem szeretném, hé! Megfagyok, haló! Ne dörgöljél, ne gyömöszöljél! Mit ordítasz? Ne fogdoss, dugj vissza! Nem dug. Félelmetes elhagyni a vizet. Az ősóceánt. A súlytalanságot. Beleesni a kíméletlenül kíméletlen tömegvonzásba. Széttárni végtagjaimat. Nem akarom, de mennek szét. A kiszolgáltatottság és végtelen bizonytalanság miatt sírok. Itt még merek. A végtelen sötétség nem zavart. De ez? Vízből a szélbe.
D. M.: Mezei András látása befelé fordul, elfelejtkezik mindenről, ott él, amiről éppen beszél. Visszamegy az időben, és újraéli a valahai veszélyeztetettséget. Közben tudja, hogy túlélte. Ő túlélte. Ezért szenved, azokért, akik nem élhették túl. Látomása szinte műalkotássá formálódik, amint felidézi az általa megélteket. M. A.: 1944 karácsonyát a gettóban töltöttük édesanyámmal. A Nyár utca 18. és a Kisdiófa utca 16. sz. alatti átjáróházban egy két szoba összkomfortos lakásba rendezte be Szigethy bácsi a légó főparancsnokságot. Szigethy bácsi tulajdonképpen csak félig zsidó, nem tudom melyik ágán a családjának, nagy, magas ember, folyamőr volt. A fia is folyamőr. Be kellett jönnie a gettóba. Együtt laktunk annak idején a Szövetség utca 38-ban, s engem felfogadott segéd légó futárnak. Ha valahol bombatámadás ért egy házat, akkor én voltam az, aki odarohantam, intézkedtem, már amit intézkedni lehetett. Vittem a híreket, hoztam a híreket, és közben meglehetősen szörnyű dolgokat éltem át az utcán. Emlékszem – ez decemberben történt, karácsony előtt, vagy karácsony után, nehezen tudnám megmondani –, de ahogy rohantam az utcán, kétoldalt már romok voltak, és halottak feküdtek. Igyekeztem úgy nézni, hogy látásom csak érintse a néha papírral valamiképpen letakart, vagy pedig födetlenül heverő holttesteket. Futottam is tovább, hisz a hírrel futni kellett.
Dobos Marianne: A művész életében minden megélt pillanat tapasztalattá válik, amely alkotómódját utóbb alakíthatja. És fordítva, a pillanatok elbeszélése olyan szűrön vezet keresztül, amely sajátos látomássá alakítja ezeket a valóban megélt pillanatokat. A keresztény világ egyik legnagyobb ünnepe, és a művész, Schéner Mihály életének talán legfenyegetettebb pillanatai fonódnak össze az emlékező látomásában. Halljunk csodát! Schéner Mihály: Miként jutottam 1944 ben karácsony ünnepéhez? Katona voltam, és hosszú utat kellett megtennem, hogy megünnepelhessem. D. M.: Akkor talán, ha az út elején kezdhetnénk… Úgy tudom ekkor nemcsak katona, de már főiskolás is voltál. Sch. M.: Valóban, 1942 ben vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára. Mesterem Rudnay Gyula volt, az ő osztályában dolgoztam én is az Epreskertben. Két képpel már a főiskolai kiállításon is szerepeltem. Az egyik önarcképem volt, a másiknak Virágzó akácfák volt a címe. Mesteremben főként azt tiszteltem és csodáltam, sőt igyekszem még ma is követni, hogy Európa legnagyobbjainak hatását és eredményeit igyekezett sajátosan magyarul is megvalósítani, ragyogó magyar művészetet úgy megalkotni, hogy az tündököljön a világ festészetében is, kiemelkedőnek számítson a nemzetközi mezőnyben. Rudnay Tintoretto és Tiepolo reneszánsz sajátosságait ötvözte Velazquez és Goya hatásával. Boldogan éltem és tanultam, bárha körülöttünk már háborús évek dúltak. Mindennek vége szakadt, amikor 1944 ben behívtak katonának. Ekkor kezdtem félni. A rémségek hosszú idejét kellett átélnem ettől fogva. November 24 én megszöktem a katonaságtól, Sárszentmihály nevezetű kisközségből, egy nagyon ködös éjszakán, amidőn annyira elterjengett a homály fölöttem mindenütt, hogy szinte nem is láttam semmit. Tejfehérségbe burkolva indultam el és igazában véve semmi támpontom nem volt, csak a talpam alatt éreztem az utat. Az Atyaúristen nevében indultam el ebben a ködben az életre vagy a halálra. És ezt a történetet most azért mondom
“Van különbség és közhelyek közt?” Paradosztrikus mantra inverz replika indukcióhoz
Tanult felebarátom szerint "miért" szavunk értelme nem kettős. Miért? Kérdezzük csak meg magunktól többször. Az elején én ismétlem őt, aztán a morféma magát. Sajátos belső metamorfózisán keresztül tárja fel többrétű, szövevényes jelentését (vö.: a szerző korábbi írásai a fent, lent, víz, szél, és horizont különböző rekogníciós prevalenciáinak ipsziprevíziói kapcsán). A jelentéstartamok mindegyike kimért, határozott. Ha egy potenciálisan feldolgozhatatlan újdonság meglepetésének erejétől tartva, a jelentés mérsékelt lendülettel felívelő, bár kifejezetten visszatarthatatlan kibontakozásától csodálkozón megszeppenve, a felszínt kapargatva merem csak észlelni magát a jelenséget, úgy tűnhet azt valójában bárminemű erőfeszítés nélkül érthetném. A száraz és vegetatív gyakorlatiasság világában azonban valójában nem tudom honnan származik és hogyan áll össze építőelemeiből az a mindezt habituális externátummá alakító hipotézis, amely szerint sokkal kevésbé akad gond ellenérvekre abban az esetben, ha a vizsgálat tárgya, a tulajdonképpeni "forrás" faktualitásokból építkező fundamentumokon áll. De mely esetben is lehet létjogosultsága mégis egy "nem"-nek egész pontosan?
Németh Ágnes2: A történetet 1944. március 19 ével kezdeném, a németek bejövetelével. Édesapám éppen egyedül volt otthon a Törökvész úti lakásban, amikor Kristó Nagy István fölhívta telefonon, hogy hallotta-e, mi történt. Ő akkor még nem hallott semmit. Gyorsan leszaladt a városba hírekért. Közben az édesanyám, aki a városban már hallott az eseményekről, elment a lányokért, Magdáért és Juditért az Erzsébet lányiskolába, hogy összeszedje őket. Az ősi ösztön működött benne, a család legyen együtt, ha baj van. Vasárnap volt, az internátusból hozta haza őket. Apám próbált összeszedni itt- ott híreket, a Démusz étterembe is bement. Nagyapám bérelte akkor a Nyugati pályaudvar éttermét, ami ekkor írók találkozóhelyének is számított. De nem tudott meg sok mindent. Ahogy gyalog ment föl a Törökvész úton hazafelé, észrevette, hogy a másik oldalon mintha Illyés Gyula menne. Közöttük éppen kicsit feszült volt a viszony. Az ő kapcsolatuk mindig is hullámzó volt. De ahogy meglátta Gyula bácsit, rögtön megértette, hogy őt keresi, és nyilván valami közös menekülésre gondol. Fölmentek a házhoz, de mivel két fiatalember ácsorgott a ház előtt, nem mertek bemenni. Gyula bácsi azonnal észrevette őket, és javasolta: Menjünk tovább! A Nagybányai útról azután fölhívták a lakást telefonon, és megkérdezték a közben már hazaérkezett anyutól, hogy mi van otthon. Édesanyám javasolta, menjünk le mindannyian Felsőgödre, édesapám szüleihez. Találkozzunk a Nyugatiban. Dobos Marianne: És kik várakoztak a ház előtt? N. A.: Mint utóbb kiderült, a két fiatalembert a külügyminisztériumból küldték oda, hogy figyelmeztessék apámat, menjen el hazulról. A kocka alakú házba be lehetett látni, észrevették, hogy a család éppen vacsorázik, de apu nincs közöttük, nem akartak zavarni, ezért nem mentek be, inkább kint várakoztak.
Mikor érezted először, hogy az irodalommal szeretnél foglalkozni? Hajajj, régen születtem, sokat éltem, sűrűn, messziről kell kezdenem, de igyekszem rövidre fogni a választ. A magam besorolásával sosem foglalkoztam, de két emléket is őrzök arról,gyermek-és ifjúkoromból, hogyan helyezték mások homlokomra a babérkoszorút. Iskolás koromat, a háborút követően, felzárkóztató osztályban kezdtem. Ez azt jelentette, hogy azokat a gyerekeket, akik a háborús években valamiért nem járhattak iskolába, egybeterelték ebbe az osztályba, voltunk vagy harmincan, a legkülönfélébb évjáratból, s megpróbálták őketengedelmességre szoktatni. Írni-olvasni mindenki tudott, úgy, ahogy, számolni is, összeadni és kivonni hibátlanul akár milliókig is, szorozni-osztani már csak nagyon kevesen. Minden tantárgyat Edit néni tanított, lelkesen, de nem nagy hatékonysággal. Imádta az irodalmat, a költőket, legfontosabbnak a versek ismerését, tudását tartotta. A módszere az volt, hogy kétnaponta meg kellett egy-egy újabb versszakot tanulnunk a soron következő költeményből, azt mondogattuk lelkesen, s ő félrehajtott fejjel, átszellemült mosollyal hallgattaprodukciónkat. Igazán nem volt túl nehéz feladat ez, mert könnyen tanulható Petőfi-, Arany-versek voltak, meg népdal szövegekre is emlékszem. Egy alkalommal úgy esett, hogy egy hosszabb vers mondogatásának a végére értünk volna, a legtöbben értek is, de én valamiért az utolsó két versszak bemagolására valahogy nem találtam időt az előző este. Megdöbbentem, amikor kedves emlékű tanítónőnk ezt nem sejtve, engem szólított ki, szavalnám el azt a gyönyörűséges szép verset hibátlanul, mindannyiunk örömére, de mást nem tehettem, kiballagtam az osztály színe elé, s belefogtam, reménykedve a csodában, majd csak lesz valahogy a vége is. És akkor az lett, hogy belezökkenve a vers ritmusába, az utolsó két versszak tartalmát valahogy összeraktam a magam szavaival. Aztán csak álltam ott. Örvendve, hogy csak befejeztem. Nagy csönd volt. Aztán Edit néni odalépett, lehajolt hozzám, megölelt, és azt mondta, imádlak, te gazember, nagy költő leszel – hétfőre tanuld meg az igazi végét, az eredetit! És az osztály is, kiskamaszok és frontot megjárt nagykamaszok, megtapsolta a produkciómat. No, ennyi csak a költőség, gondoltam nagy büszkén, akkor hát gyakorolgassuk, szorgalmasan, s nekiláttam.
December.
Dobos Marianne: A Németh László. Életrajzi kronológia 1949–1975 című könyvében veje, Dr Lakatos István így foglalja össze a forradalmi események időrendjét: Október 31. Németh László – az események hatására – kalandos úton Sajkodon át hazaérkezik Budapestre a Szilágyi Erzsébet fasori lakásba. Később arról írt, hogy a szigligeti tartózkodásból Budapestre való utazását két félelem irányította. „Az egyik, hogy a magyarság bevérzi a kezét… A másik félelem, hogy a fürdővízzel kiöntik a gyereket: a romlott szocializmussal magát a szocializmust… A két félelem, mely publicistává tett (a négy nap alatt írt hét cikkből három jelent meg), fölösleges volt. Az oroszok visszajövetelével a kétes kimenetelű küzdelem – kapitalizmus vagy szocializmus – elmaradt”.
Életének 95. évében meghalt Németh Magda, Németh László (1901-1975) Kossuth-díjas író, esszéista, drámaíró, műfordító lánya, apja szellemi hagyatékának gondozója. Németh László a lányairól több könyvében írt. „…Magdáról sokszor azt gondolom: szebben, görögben, de ilyesfélék lehettek kiskorukban azok a szophoklészi lányok is, akik mint Nővérek lettek hősök. A feleségem magyarázata egyszerűbb: Magda a kedvencem.”
“Ma lesz a születésnapi kötetbemutatóm Budapesten, a Dantéban 5-től TallérEdinával, Turányi Tamással, Baffia Tamással és Molnár Botonddal.” — invitálja facebook-oldalán barátait, olvasóit ma estére a Dantéba Nyilas Atilla költő, szerkesztő.
1. Mesélnél a Bruthalia Alkotókörről, amelynek tagja voltál? Milyen szerepet játszott az életedben?
Az alkotócsoportok fontos szerepet játszhatnak a művészi szocializációban, útkeresésben. Velem is így történt. Miskolcon előbb Béki Istvánban és Zemlényi Attilában, később másokban is tehetséges költőtársra leltem, műhelymunkát folytattunk, sokszor olvastunk föl vagy publikáltunk együtt, lapot szerkesztettünk. Én az irodalmi élet terében a Bruthalia Alkotókör tagjaként jelentem meg, és még sokáig annak tartottam magam, 2014 utolsó napján Az Alkotókör végnapjai című összeállításommal vettem búcsút tőle (a versfüzért még akkoriban elküldtem az Élet és Irodalomnak, de csak több mint két és fél év múlva jelent ott meg).
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
