Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

A dicsőség genealógiája

A glória nem virtuális

            Ha valaki a dicsőségről akar írni, az tulajdonképpen a megfoghatatlant akarja megragadni. A szavak is csak körülírják, megmutatni, félreérthetetlenül definiálni nem képesek.

            Ahogy az éjszaka burkát átszakítja egy fényforrás vagy a sötétség hirtelen megvilágosul. Vagy a Nap kezd felkelni a horizonton és eljön az a pillanat, amikor a sugarak összeszövődnek egyetlen felfényléssé. Ragyogássá. Valami ilyesmi és mégsem ez.

            Mi a dicsőség tulajdonképpen? A bibliai szó héber jelentése, ott tartózkodás, jelenlét. Megtartó erő. Súly. A Biblia szerint Isten megjelenése fényként, tűzként, esetleg füstszerű, fehér köd formájában. (Aráfel).

            Az Újszövetségben görögül a doxa szó jelöli a dicsőséget, ami nemcsak ragyogást jelent, hanem véleményt és hírnevet is. Másik jelentése a feltűnés. Egy olyan jelenség, ami hirtelen előbukkan a semmiből és megnyugtat. Egy másik dimenzióba léptet.

            Hétköznapi használatban a siker, az elismerés szinonimája. A glória, ami a festményeken a szentek feje fölött van, jelzi, hogy az illető felkent, kiválasztott és körbeveszi valamiféle sugárzás, erő. Ami jelzi a tekintélyét, hatalmát és morális megkérdőjelezhetetlenségét, rajtakaphatatlanságát.

 

 

A hagymaember 

Turczi István költészetének mélyrétegei

 

A magyar hagyma

„Du er ingen kejser; du en log.
Nu vil jeg skalle dig, kare min Peer!”

(„Dehogyis vagy császár, Peer; csak hagyma vagy.
S most, kedvesem, meghántalak itt.”)

 

Henrik Ibsen műve egy hatalmas, fantasztikus utazás története, egy filozofálgatásra hajlamos, önmagát kereső ember vándorlása. Peer, a munkát sosem látott, álomvilágban élő fantaszta, kevésnek érzi saját valódi világát. Álmai keresése közben önmagát keresi, de mindig visszaretten az evilági próbatételektől. Próféta lesz a beduinok között, császár az őrültek házában – s ezen élmények hatására rádöbben vándorlása értelmetlenségére, és hazatér. Otthon a megfáradt, megöregedett Peer előtt megjelenik a drámai költemény allegorikus figurája, a Gomböntő, hogy Peer rosszul sikerült életét beolvassza a „közös formába”. Peer kétségbeesetten bizonygatja, hogy egyedi, saját életet élt, nem illik bele az átlagba, de azt sem a trollkirály, sem az ördög nem hajlandó elismerni. Már-már úgy tűnik: a Gomböntő győzedelmesen belegyömöszöli Peert az olvasztókanálba, amikor régi szerelme, Solvejg bizonygatja, hogy az ő szerelme változatlan, mert szerelmének tárgya az maradt, aki volt. A Gomböntő haladékot ad. A felelőtlen életművész Peer nem teljesíti be sorsát, mert sem a halál, sem az élet felett nem ül diadalt. Sosem tud önmaga lenni: valahányszor megpróbálja, elébe áll Boyg (Hajdu Henrik fordításában a Nagy Púpos), és kerülőutakra tereli. Minden zsákutca egy-egy lehetőség az önkiteljesítéshez: minden zsákutcánál egy héj hull le Peer személyiségének hagymájából. A hagymahéjak lassan elfogynak, és Peer riadtan észleli, hogy legbelül semmi sincs, a héjak csak a semmit burkolták. Ibsen Peer Gyntje 19. századi norvég romantikus hős, a kudarc megtestesítője. Metaforáját, a hagymát egy 20–21. századi magyar költőre alkalmazni – nem blaszfémia? Könyvem egészében szeretném bizonyítani: a „magyar hagyma”, Turczi István mindannak az ellentéte, ami Peerről elmondható, és minthogy az ellenpólus a másik ellenpólussal világítható meg leginkább, úgy gondolom, az olvasó – és főként a költő – megbocsátja merészségemet.

 

 

Arany János, A bajusz meg én kiskoromban

 

Kezdetben voltak a mesék, meg Arany János A bajuszával. Volt egy falu, nem tudom hol… Számomra így kezdődött az irodalom:

„Volt egy falu nem tudom, hol,
Abba’ lakott
mondjam-é, ki?
Se bajusza,
Se szakálla,
Egy szőrszála
Sem volt néki;
Annálfogva helységében
Nem is hítták egyéb néven:
Kopasz-szájú Szűcs György bátya;
E volt az ő titulája.

Anyukám olvasta fel nekem ezt az elbeszélő költeményt. Édesanyámmal és nagyszüleimmel falun éltem, mint Szűcs György, és kóstolgattam a szavakat, amelyeket róla kanyarított Arany János. Ízlelgettem a szépirodalmat. Nem egyszer, sokszor olvasta fel anyukám. Szinte már könyv nélkül is ment. Ültünk ketten a szobában, és ő olvasott, fennhangon, szépen hangsúlyozva, öröm volt hallgatni. Jól ki tudta emelni Arany János humorérzékét. Nagyokat nevettünk Kopasz-szájú Szűcs György bátyán, akinek csak az az egy hiányzott a boldogságához, hogy nem nőtt bajusza. Ezért nem lehetett belőle tekintélyes ember, sehol nem vették komolyan, mert bajusz nélkül a magyar ember nem is ember. Nagy igazság volt ez, komoly tudás egy magamfajta, még iskolás kort sem ért kislánynak a látszatokra épülő világról. Arany, akinek szintén kackiás bajusza volt, önfeledten ironizál a bajuszhiány társadalmi és lelki következményein. Még egy állandó jelzőt (Kopasz-szájú) is fabrikált Szűcs Györgynek, amint egy eposzi hőshöz illik, persze ezekkel a fogalmakkal, az epitheton ornans szerepével akkor még nem lehettem tisztában. Az epikai hagyomány követésének megvolt a belső indoka is, Arany János szerint, tudniillik Szűcs György falujában könnyen ragasztottak nevet az emberre, nyilván gúnyból:

 

Az ötödik Tanda

 

Tanda: azonos jellegű táncok (tangó, vals vagy milonga), amelyeket ugyanazzal a partnerrel szoktak táncolni.

Tanda:  jel.

 

Mostani könyvélményeimről (ha hinnék az előre elrendelésben)azt kellene mondanom, előkészítői az eljövendőnek, annak az eljövendőnek amitől félek, amit nem szeretnék megélni. Félreértések elkerülése végett leszögezem: erős bennem az élni akarás korom, nyavalyáim ellenére. Világvégi víziók, apokalipszis. Isten, istenek képei és torzképei. Kérdések válasznélküli sora életünk céltalanságáról. De tényleg azok?

 

 

 

A szenvedés méltósága

Bíró József: Tükörmáglya című verseskötetéről

 

 

Rémítő mélységekből emeli tekintetét szédítő magasságokba Bíró József ebben az 55.születésnapját ünneplő kötetben, amely életkor számára jelentősebb, mint a kerek 50, mert kezdetén és végén ugyanaz a számjegy áll: szinte sugallja a szimmetria kezdet és vég azonosságát, amely – talán bajelhárító – jóslat, szerencsére nem teljesedett be: a költő túlélte saját számmisztikáját (amit még a május hónap, - az ötödik!-  5. napja is megerősít). A költő a mágia, a számmisztika bűvöletében, 55 verset gyűjtött ebbe a kötetbe, amelynek enigmatikus címe egy rendkívül összetett világot fémjelez. Kezdet és vég egymást feltételező kettőssége a kötet  két pillére, melyek – Bíró Józsefre jellemzően – fordítva  keretezik a verstörténést, amelyet a  halál vezet be: a mottóként élre állított nekrológ ’56 mártírjait idézi a 30. évforduló alkalmával, és ebben a nekrológban a kötetegészre vonatkozó legfőbb kulcsszavak már együtt vannak: átkelni – az életből a halálba; a megváltó ...halál a bűn nélküli áldozatokat, akikért  „sírjaik sírnak” váltja meg a kíntól. A támadó „S ti!” azokat a gyávákat szólítja meg, akik tenni nem mertek, csak gyertyát gyújtani, s akik a kín arcait nem ismerik (7, a verseket a továbbiakban is az oldalszámmal jelölöm).

 

Hova lett a Kertes Miki?


„szerelmet ír szandálod orra
bámullak suta kisgyerek
ez maradt szívrajz a porban
a volt a nincs a nem lehet”

 

Ez a versidézet egy Marihoz kapcsolódik, vele nem basztak ki úgy mint Zelmával. Ráadásul nem is ő a főszereplő csak útjelző tábla a kamaszélet rejtett kezdetén, amikor orvul bukkan elő és támad az érzelem amit nem értünk, aztán egész életünkön át elkísér, amiről azt hisszük, hogy ott volt, ott kellett volna. Volna.

Tudtam amikor olvastam (először csak részletként) a serdülő-lány történetet, ha erről beszélni fogok valaha, ez fontos lesz: „Hova lett a Kertes Miki?”

 

Az identitás változatai – Identitás, emlékezet, történelem című konferenciakötetről

Boldog-Bernád István, Szabó P. Katalin, Tanos Márton (szerk.), Identitás, emlékezet, történelem

 

A Doktoranduszok Országos Szövetségének Irodalomtudományi Osztálya által 2014-ben szervezett „Identitás, emlékezet, történelem” című konferencián elhangzott előadások a különböző önazonosságok kérdéseit közelítették meg az emlékezet és a történelem viszonyában. Az ELTE BTK-n rendezett, háromnapos konferencián tartott prezentációk gazdag képet mutatva járták körül a konferencia hívószavaihoz szorosan kapcsolódó témákat, a különböző én-azonosságok, a történelem, a kollektív és az egyéni emlékezet kérdéseit. Ezeket a kérdéseket Boldog-Bernád István, Szabó P. Katalin és Tanos Márton szerkesztésében 2016-ban megjelent konferenciakötetben található írások a konferenciához hasonlóan különféle tudományterületek felől közelítik meg. A tanulmányok kronológiai sorrendben követik egymást, s ezáltal irodalomtörténeti ívet is felmutatnak.

 

Az ünnep genealógiája

Időt áldozni, teret szentelni

 

            Az összegyülekezés, az ünnep, mindig a megalapításra való emlékezés. Valaminek a kezdetét akarjuk feleleveníteni, szinte újraírni s kitágítani. Összehívni az érintetteket, hogy egy napra mindenki hagyjon fel a hétköznapi tennivalóival, álljon meg, üljön le. Nyugodjon meg és gondolja át az eddig megtett utat. Mérlegelje az eredményeket, örüljön a teljesítménynek, adjon hálát a sikerekért. Hogy tart még a jólét, a kegyelem és az élet. Közben nézzen bele a harcostársak szemébe, hallgassa meg történeteit a többieknek. Vonja le a tanulságokat és jelöljön ki új célokat. Az ünnepi összejövetel[1] segít visszamenni a rajtvonalhoz képzeletben, ugyanakkor megláttatja a jövőt.

 

 

Halványkék szintagma-lánc

A tények és a hit

 

            Mit gondoljak arról, ami történik? Ki tudná megmondani, vajon valóság-e egyáltalán, amit beszélnek?   S van-e alapja annak, amit mondanak? Amit felépítettek verbálisan és jól megkentek a fantázia textúrájával, az most illatot áraszt a hírek között. Mintha a képzelet felületén csúszkálna az elme, lágyan kenik a feltételezéseket, hogy folyjon. S esetleg, aki rám gondol, amikor épp elmélkedem a dologról, érzi, hogy kibújok a tudatából és lefekszem a szabadság abszolút ágyába aludni. A helyemre heveredem le. És kizárok a fejemből minden más teret. Csinálok egy kuckót az égből lehulló szöveghelyekből, ami szigetelni tudja a partikuláris hangokat. Isten Országa nem beszédben áll, hanem erőben. Mind az élet és mind a halál a nyelv hatalmában van. A hit pont a nem látható dolgok valósága és a reménylett megvalósulások világa.

 

Örökmozgólépcső

Egy hűvös szeptemberi délután tört rám a verséhség, amit csillapítani az Írók Boltjában kötöttem ki, ahol az étlapon aznap Sajó László friss verseskötetének bemutatója volt a menü. Azért is mozdultam rá, mert Sajó költészetével volt már egy-két találkozásom még a 90-es években, egyetemi hallgatóként, s akkoriban tetszett, amit olvastam. Kíváncsivá tett, mi történt azóta, hogyan változtunk. Maga a könyvesbolti esemény nem volt a szó hétköznapi értelmében élvezetes vagy izgalmas; erről a költő viszont nem tehet, beszédhibája miatt nehéz befogadni élőszóban elhangzó verseit, főleg, hogy a rímes strófákban sok az enjambement, hallgatván őket annyi azonban bőven kiderült számomra, hogy fajsúlyos költészet fültanúja vagyok, amit szeretnék kézbe venni, és úgy olvasni. A gyomorkeselyű elég jó címválasztás a kötetnek, annak minden áthallásával: a kommersz szeszes ital utal rá, hogy itt bizony par excellence kocsmaköltészettel van dolgunk; a keselyű hallatán pedig erőszakos dögevőket, valamint a májat tépő-marcangoló fenevadakat vizionálunk. Igen, a májat, visszakanyarodva az alkoholtémához.

 

A gondolkodóba ejtett én

Az Ingeborg Bachmann – beszédhez[1]

 

Deja vu! Mintha álmomban mondta volna Hartay Csaba, Te, odaülök a géphez, és mint a sír, hallgatnak a szavak. Mintha az eredendő bűn „jutalma” lenne ez a korlátozott „anyag”! Lehetőség, ami voltaképp az „írás”. Tegyél bele sót, cukrot, belefolyatjuk a sírást!  Beleadunk apait, anyait! Hagyd két napig állni. Azután daráld le. Csak az a pillanat a fontos, amikor a téma megtalál. Azután írni kell. S ehhez semmi köze a nyilatkozatoknak. A felkérések és a díjak nem írói entitások.

 

 Formálj a pépből ezt-azt. Tedd a mélyhűtőbe. Majd áztasd be. Majd irány a sütő! És mégis félkész. Vacak alap. Nem tudunk könnyen beszélni. Egész nap kérleljük a szavakat. Mondjatok már valamit. Fogdossuk őket. Bevesszük a szánkba a legszebbeket. „Akit szeretsz, kapd be!” Mégsem ízlik nekik a mi módszerünk. Nem szóra bírhatóak. Ha meghamisítjuk a személyiségünk azáltal, hogy belemegyünk egy ránk erőltetett beszédbe, a törékeny, cizellált egyensúly megbomlik. S ez szembeköpés. nem olyan, mint a Jézusé, ami látóvá tette a vakot. Hanem fordított köpés.

 

 

                             „az önarckép egyben világértelmezés”

 

                                     Orbán Ottó modern személyessége

                                   Gondolatok a paradigmaváltásról 

 

              A címként választott verssorban, amit A költő körülírja mesterségét című versből emeltem ki, Orbán Ottó egész életét és költészetét  meghatározó véleményt nyilvánít – véleményt mondok és nem vallomást, mert kinyilatkoztatóbb, törvénybe kívánkozóbb a lágyabb hangon intonált konfessziónál - , s ezzel céltudatosan megy szembe a posztmodern tömött sorú áradatával. Egyrészt tudatosítja, hogy igenis önmagáról ír, a személytelenséget megkívánó paradigmaváltás idején, másrészt közhírré teszi, hogy van értelmezése a világra (számára nem  veszett el a posztmodern által hiányolt Nagy Narratíva), s hogy ennek a narratívának egyik főszereplője ő, a költő, a másik pedig az általa  megélt világ, s hogy a kettő közti kapcsolat az egyetlen lehetséges módja annak,hogy megértsük önmagunkat és a világot („reflektálunk” a világra), a világ megértése saját életünkön átszűrve pedig  a legmagasabb rendű, ( a posztmodern teória  által elvetni, kidobni való ) személyesség.

Kvázi-mitológia Acsai Roland: Szellemkócsagok című kötetében


Acsai Roland költészetében eddig is jelen volt a természetlíra, a táj nagy szerepet kapott verseinek témaválasztásában, ebben a kötetében pedig az állatokat emeli költészetének középpontjába. Mégis elmondható a költeményeiről, hogy nem ábrázolni akarják a természeti lényeket, hanem jelképekként bemutatni őket. A fogalmiság így lesz elválaszthatatlan a naturá-tól. Mintha az ember és a természeti törvény egy nagy hasonlóság-rendszerben válna eggyé. Némileg erre emlékeztet  Oravecz Imre: Hopik könyve című kötete, bár ott a navaho indián hagyomány érvényesült. Acsai Roland azonban inkább a japán művelődés- és világszemléletet írja át európai modusra. A hétköznapi képeknek, illetve a nagy csillagképeknek ugyanaz a jelentése gnómikus, kijelentő, kinyilvánító mondatokban.
      A szerves és szervetlen világ azonosítódását olvashatjuk az alábbi verssorban:„Mintha egy hóval töltött / nagy homokórában szánkóznánk, /  az időben szánkózunk.„ Egy kvázi-mitológia épül fel a kötetben.

 

 

A költő, akit csak jelenéseiből ismertünk

In memoriam Láng Éva (1925 – 2013)

 

 

Első jelenés: a meglepő

A legelvtársibb időben, az ötvenes évek első felében, nagy hivatástudatú, fontos elvtársak értekeztek éjszakába nyúlóan, gomolygó cigarettafüstben, kis csészéik alján beszáradt kávézacc, Marx-Engels- Lenin- Sztálin pedig figyelte őket.. Nagy feladatuk volt: minisztert kellett jelölniük a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium élére. Első számú jelöltjük egy alacsony, halkszavú, sűrű bajuszos férfi, aki előtt számokkal, geometriai ábrákkal telefirkált papírok tornyosultak. Magas homlokáról az izzadságcseppek sűrűn hullottak a papírhalomra.

Elmúlt éjfél. Hirtelen kivágódott a nap közben szigorúan őrzött, de éjszakára őrizetlenül hagyott terem ajtaja, és bemórikálta magát a Csárdáskirálynő Sylviája, habos tüllből és fényes szaténból művészien kreált alkalmi kosztümben, széles kalapjáról oldalra lefittyedt fácántollakkal. Az értekezlet elcsigázott résztvevői megbűvölten meredtek a látomásra, aki negédesen megszólalt:

- Az uramért jöttem!

A mondat ugyanolyan anakronisztikus volt, mint a jelenés öltözéke: az ott izzadó férfinak megszólításként elsősorban az „elvtárs” járt, kevésbé hivatalosan a „férjem”, de az „uram” egy olyan, letűntnek hitt világból szólt, hogy az ily módon megszólított azonnal hiteltelenné, megbízhatatlanná vált a többiek szemében. Az alacsony, bajszos, szemüveges férfi meghajolt asszonya előtt, aki karon ragadta és kivonszolta. A férfi otthon kezet csókolt a nejének. Sosem lett belőle miniszter.

 

 

Szélben rohanó fű

Tandori Dezsőnek

 

 

Nincs bekezdés. Se zárójel. Se folyt. köv. Se metafora, se pillangóhatás. Csak nézem a fát. Ülök a nejlon teraszon egy tea mellett. Emlék legeltet. Egyéb cselekedetek helyett. A létezés és a tudás szövetségkötése beérte a telet. Ez azt jelenti, hogy a dialektika megbukott. A világló rejlés kibújt az allegóriából. (Erről a hírek beszámolt.) Egyedüliként jött be a világba a rejtegetett titok, mint aki nem lehet semmihez hasonló. S ahogy elvesztette általános egyetemességét, úgy szövődött bele az abszolútba. És akkor az szavatossági ideje is lejárt. S ezzel a természet és a gondolkodás megtalálta a közös nevezőt. Azt a dimenziót, ahol a kimondott szó behatolhat az írottba. Ez volt az a pillanat, amikor a mindenkori Kívüli és Túli elnyelte a Bensőt. S ugyanezzel a gesztussal egyben újjászülte a maga közegét, amiben növekedett. S így szóhoz juttatja az összes kezdetet. Ennyit tett a Tett. Nem nevetett.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal