Videó

Csomópontok – Turi Attila építőművész
és alkotótársainak kiállítása




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

nincsenek kijelölt utak bennem
szerencséjükre mert mit is kezdenék velük
így hát határokra sincs szükségem
a be- és kifelé tágított határaimon már az sem tudna változtatni
ha véletlenül kiderülne egy titkos átiratomból
hogy valahol mégis vannak
és sürgősen – netán miniszterelnöki utasításra –
úgy kellene változtatnom rajtuk
hogy tudomásul kellene vennem a létezésüket

 

mint törvénytisztelő így a hatályos normatívákat hűségesen betartó
állampolgára országomnak
hangsúlyozottan azon vagyok hogy még legyek

 

 

 

Az Intézmény előcsarnokából balra fordulva a tolóablakokhoz juthatunk. Jobbra az emeletekre nyomuló lépcsők töltik ki a teret. A gyanútlan ember ezt a szerkezetet, vagyis a lépcsőket csak nagyon nyomós ok miatt hivatott használni. Az emeleteken találhatóak ugyanis az ügyintéző irodák, az intézmény ápolói és nővérei, valamint a vezér emberei és az igazgatóság. Liftet anno nem építettek be. Egy, nem volt rá igény. Kettő, a tervezőnek nem jutott eszébe. Három, a pénz elúszott a megrendelő és a kivitelező megmondható emberei között.

Amikor kiírták a pályázatot, a páciensek kilencven százaléka tréfának vélte, azonban hamarosan kiderült, hogy a fele sem tréfa, az intézményben komolyan gondolták az új tagok, kezdő és nemrég befutott művészek felvételét a Zárt Osztályra. A pályázat feltételei között azonban, mint később kiderült, felületes munkavégzés, netalán szándékos mulasztás miatt, egy igen fontos tétel nem szerepelt. A pályázatra benyújtott kérvény és anyag átadása pillanatában, a páciensnek rendelkeznie kellett egy olyan alkotással, amelyen éppen dolgozik. ZÉnek, a költőnek sajnos nem volt ilyen verse. Keserű mosollyal és szájízzel fordult el a hármas tolóablaktól.

 

 

 

Ez a tavaszi fény

 

Ez a tavaszi fény
Nem látható az év
Más évszakaiban -
Ha jön a kikelet

A színt mi betakar
Magányos réteket
Egy tudós se keveri ki
De te érezheted

 

 

 

A téma, ami a parkokban, mezőkön és máshol a természet lágy ölén hever – vagy éppen álldigál – a fű és annak babusgatása.

 

Meg nem erősített hírek szerint eredménnyel zárult egy évtizedek óta titokban folytatott kutatás, amiben több ország neves tudósa, nem csekély anyagi forrás kimerítésével vett részt.

Évek óta törte a fejét a tudóstársadalom azon, hogyan lehetne boldogabbá tenni a füvet. Mert milyen élete van egy fűszálnak? Sanyarú. Onnan kezdve, hogy kihajt a földből és nőni, növögetni kezd, semmilyen kényeztetésben nincs része. Pedig köztudott, hogy az mennyire fontos az egészséges testi-lelki fejlődéshez.

Csokoládéval nem kedveskedhetünk nekik, új ruhát sem kaphatnak. Egy nyavalyás Karib-szigeteki kiruccanással sem tudjuk vigasztalni őket. Még arra sem vagyunk képesek, hogy elintézzük, ne azután süssön rájuk a Nap hétágról, miután tövig lekaszálták őket. Az meg egyenesen bűn lenne, hogy füvezésre biztassuk bármelyiküket.

Ám ez megváltozik ezután!

 

 

Fotó: Nagy Sándor

 

Ez itt a város.

Emlékeiből áll össze egésszé.

A múlt kockáiból kirakható az élete,

jelene is emlékek nyersanyaga,

ahogyan azzá válik jövője is.

  

Az idő kötélpályáján

visszasiklani

a kezdetekig.

A város nem szavakkal emlékezik,

hanem tárgyakkal:

kövek, szakócák, vár,

föld alatti épületek maradványai,

források, patakok, vizek,

pincék, kutak

a város emlékező szavai a tájra róva.

Elmosódott, homályos,

idő-törölte betűk.

 

 

Magén István: Dimenziós minták

1. Huszonnégy órára tervezek. A testek, vagy test nélküliek, a  végtelenben forognak. Az ujjaim tudják, mit kell tenni, rajtuk keresztül látok. Ha az elmélet helytálló, talán megírom a semmi történetét. A testek megrázzák a fejüket, és hevesen ölelnek. Fiatal erdőket látok, meg jóindulatú körtefákat. 

2. Számottevő a tárgyak bölcsessége. Mindenki szégyenkezik előttük, aki nem tud a helyzetén változtatni. Papír fecnikre írok, a foglalkozásom: önismeret. A csészémben kávé, 50 oldal terjedelemben. 

3. Bizonytalanul kotorászok a kabátujjamban, a jelzett tárgyból sorozat készül a belvárosi ház emeletén. Rugalmas, világos, látszik rajta, hogy sikeres lesz. A kávé olyan, mint a teniszlabda, pattog, pörög, csak demokratikus környezetben használható. Fortyog, csörög, bugyborékol, mint a gyerekjáték. 

 

 

Egymás lábnyomában

 

A gyufalángot tenyered ölébe

rejtetted. Hóba vágott ösvényen

ballagtunk egymás lábnyomában.

Lámpák fénypontjai kísértek

utunkon a falu dombjai között.

Dal foszlányai szűrődtek ki

egy házból. Ünnepeltek.

Ajtónk elé hófúvást söpört

a szél. Kipirult arcunk, akár

a tűzhely lángja. Otthonunk

álmaink csendes kikötője.

 

– Minek bőgsz?

– Tudja azt maga jól, mér’ nem hagy?

Ne bőgjél, úgy sem mégy el.

Hagyjon békibe’!

Eredj, takarítsd ki az állatokat.

Utána elenged?

Nem mégy sehova...

A nagydarab, zsíros arcú ember a szín árnyékában ült valami öreg alkalmatosságon, hogy pad volt-e vagy valami iparosnak a munkájához való eszköz, nem tudta senki. A férfit nem is érdekelte, a lábát átvetve rajta karcolászott valamit a körmével.

Nem mégy sehova, eredj a dolgodra. – vigyorodott el.

Maga nagyon gonosz ember, meglássa, az Isten megbünteti magát, amiért nem enged elmennem.

 

Máskin

Gyöngyinek



Drága Nasztaszja, az ég

ideát is zöld óceán, a

horizont létráján fel-

kapaszkodott Jákob.

Szíve van, és úgy moraj-

lik, hogy elnyomja az

összes szót. Tudja,

mostanában fekete

halakkal álmodom.

Szájukból hínár nő

fel, az égre. És az

összes felhőn Péter

üldögél, alatta szikla

az idő. Látom Magát,

kontújai élesek. De

a hangja elhagyott.



 

 

Lefekszem ide, kényelembe helyezem magam. Nem jó. Feküdjek a hasamra, és fordítsam oldalra a fejem.

– Nem kellene levetkőznöm?

– Nem. Arra semmi szükség. Csak feküdjön nyugodtan.

 

Teljesen ellazulok. Percekig nem történik semmi. Nem tudom, mire várok, csak szeretném, ha elmondanák, mi fog történni, mert szeretem tudni. Nem voltam még ilyen helyzetben, emlékezetem szerint. A mikor beléptem a szalonba, kedves, mosolygós embereket láttam. Beszélgettek, olvasták kedven folyóiratukat, láthatóan jól érezték magukat.

 

A favágásról nyilatkozik Leó



Fát vágni nem hülye dolog.
(Én most itt a hobbira gondolok.)
A tőkére teszel egy tuskót,
hogy ne ficánkoljon, persze.
Aztán két kézzel
jól megmarkolod a fejsze nyelét.
Illetve előbb tenyeredbe köpsz.
Felemeled a fejszét
a kamra-plafonig
és lesújtasz vele kegyetlenül.
A tuskó lehull kétfelé –
meg se nyikkan.

 

 

4.

 

Apró szúrás. Meghatározhatatlan mélységben, detektálhatatlan időben. Csak a szín az, amit sosem felejtek már el. Egy angyal, akinek méregzöld íriszcseppek pettyezik keserű csokoládé tekintetét. Volt már holtmerev a pupillám, akkor vesztettem el a színlátásom. Occam szeme sosem lesz szürke, akkor sem, ha a körülötte szakadozó világ most már végérvényesen is az.

A tűz fekete, a hulla szürke, ahogy betolom a sütőbe. A forróság sokszor olyan heves kín, hogy jéggé hűti a bőröm.

Mindig ott találom magam. Mindegy, hogy negyven méter magasan vagy a halál után, lent a hóban; a mamuterdőben, ami elvette a látásom. Megfagytam. Többé nem éreztem az elmúlás tüzét, csak fekete színét, az olló benyomatát az ujjaimon.

 

Néha érzem még a szúrás helyét. Legbelül van, a hetedik terem nászfalán, ahova Occam-mal felfúrtuk első közös virágszedésünk fotóját. A képkeretet ő választotta, vörösen izzó pillangószárnyak – azt mondja, de én csak épp-barna árbócokat látok, ahogy a vihar épp fordítja. Ennyi erővel koncentrációs tábor szögesdrótjai is lehetnének.

 

 

Valóban azt hittük, hogy van időnk. Azt gondoltuk, ükunokáink, netalántán unokáink sorsa fog így véget érni. Mi még igazán hittünk abban, hogy messze van a vég. Saját felelőtlenségünk volt a zászlónk. Hittünk az eldobható palackokban. A földgázban, ami évtizedek óta ég egy kráterben. Az olajban. Irakban. Amerikában. A katonákban, akik ha baj történne, majd kötelességből megvédenek minket. A biztos munkahelyekben is hittünk. Az iskolában. A jövőben. Magunkban hittünk. Benned. És bennem. A legnagyobb tévedésünk volt, amit csak elkövethettünk.

A figyelmeztető jelek az orrunk előtt voltak, mégsem vettük figyelembe egyiket sem. Szőnyeg alá söpörtük a ciklikus evolúció fogalmát, emberi csontvázak és találmányok régészeti leleteit a pleisztocénből, atomrobbanások tízezer éves nyomait Indiából. Saját ciklusunkat hittük egyetlennek. Sok vallásunk volt, mégis az emberiségnek egy istenhite maradt csak: saját maga gőgje.

 

Ataraxia

 

A felhők – kacér
lányok lebbenő szoknyái –
alig takarnak
valamit az égből.

Dél van,

a hajóim már
kifutottak –

tudom, csak képzelem
a tengert,
és szemfényvesztés
csupán
tested melege.
Addig ismétlem

magamban
a neved,
míg jelentését
nem

veszti –

 

Magén István: Láthatatlan dimenzió

 

Vigadjatok, és tegyétek a földre a kezeteket, hogy felmenjek, és álljak a kaputokban, reggelig.

Mitológiai lények jelennek meg ott, ahol a lény, akire ránézünk, mindig újabb és újabb oldaláról mutatkozik meg. Az ősjelenségeket tárgyakként szemléljük, kritizáljuk őket, hogy visszataláljanak. Holnap valami történni fog velünk itt, vagy ott, azon a helyen, ahol iszonyodnak, ahol lehetetlen megbocsátani. A helynek egy meghatározott részén, ott ahol a dolgok alázattal mennek végbe, a fiók mélyére temettem egy fekete-fehér képet. Festünk, érdeklődünk, a gépkocsink forgalmi engedélye meghatározott időre szól, az emóciók felületesek. A hagyomány megismerésére, megjelölésére, háromszöget, rombuszt, trapézt használunk keretként. Híresek, szeretik a napfényt, rágják a szájuk szélét. A vágy, a vágy szelleme, a szárnyas ajtó mögött térdel, a szavunkba vág, eltipor, terjeszkedik, és így tovább. Az igazi, magasabb rendű emberi kapcsolatokat bedarálják, kolbászt főznek belőle, idegesen és tapintatosan félrefordulnak. Emberi tapsvihar tör ki az üresen kongó folyosón. Feljön, anélkül hogy észrevennék, befizeti a kiszabott összeget, és mámorosan távozik.

 

 

haja már ezüstöt fénylett amikor elszórta a

magot karácsonyt vetünk mondta nevetve

és a kert delejes indákat hozott óriás virágokat

azt hittem eladjuk őket mint Kati néni a piacon

ám nyár közepére elhervadtak és helyükbe

kis gubócskák nőttek gömbölyödtek nagyra

egyszer aztán mérgesen jött meg nagyapám

baj van mondta permetszert kevert és behozta

a kamrából a régi masinát

 

zavaros ügy hagyjuk a fenébe

fölment a függöny a sár a sár szétnyílt

mondom ahogy hallom 

mormolom a sárban

világos szemem ideális szögben

fordítom az ég felé

a kötél vágja a nyakam

imádkozom az utasításnak megfelelően



a sár a végállomás máris sokat mondtunk

az első spárgák pudvásak

de mindig vannak jó pillanatok

a sár alatt a végső ég kialszik

a hamu elsötétül

 

Bújnék akár a föld alá,

pocolni, hol nincs térerő,

fülembe cseng a blőd dal, ááá!!

Dobot hasít és mérge öl,

teszek rá, most ki mit akar,

lehet családom vagy melóm,

remeg kezem, falat kapar,

 

röpülni fog mobiltelóm.

 

 

Adrian Ghenie: Self-Portrait, 2017

Úgy érezte, mindent elrontott. Egyetlen mondat, és elszállt a több hónapos küzdelem eredménye, szertefoszlott a remény. A jövő bizonyosságát felváltotta a jelen reménytelensége.

 

Kikészítette a gyógyszereit. Minden reggel legalább egy marékkal kellett bevennie, hogy életben maradjon. Az egyik pirula hiánya heves szívverést, magas pulzusszámot eredményez, ha egy-két szemmel többet vesz be, leállhat a szíve. Azon gondolkodik, melyiket válassza. Talán, ha egy marékkal bevesz belőle, lassan, de biztosan megáll a keringés, és öntudatát veszítve lépi át a másik világ küszöbét. Máskor is volt hasonló helyzetben. Nem volt kedve az élethez. De nem volt bátorsága hozzá, hogy kilépjen ebből a dimenzióból, és új, ismeretlen világba jusson. Biztosan gondot okozna az alkalmazkodás. A várakozás a legnehezebb. Mindig csak várni valamire, vagy valakire. És a bizonytalanság, eljön-e egyáltalán, amire várunk, aminek szükségét érezzük? Mi is az, valójában? A sorsunkat mi határozzuk meg, csak rajtunk múlik, milyen életet élünk. Mondják a pozitív gondolkodás hívei, akik még nem éltek meg tragédiákat, nem kellett nélkülözniük, rettegniük attól, hogy képtelenek alkalmazkodni a megváltozott létfeltételekhez. Még hogy magam irányítom a sorsom. Gondolatait az asszony hangja zavarta el.

Mit csinálsz, Lajos? Normális vagy? – ordított rá, amikor meglátta a kezében a marék béta blokkolót.

 

A dekonstrukció félszigete

Helena Junttila finn festőművész képeire



Az idő nem látnivaló.

Intim beszédeket őriz.

Egyébként nincs félnivalója.

Sehol nem időzik.

Mindenkinek ad egy vacsorát.

Ha szóba állna velem, megkérdezném.

Van belőle másik?

Nem-létezőnk se képes lenni.1

 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal