Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

KÖZVETLEN KAPCSOLAT

„hogy rá ne szedjen minket a Sátán.” (2Korinthus 2:10)

 

Hajnalban keltem, sorra vettem,

kinek mit kell ma megbocsátanom,

s ahogy rajzolta árnyékát a rom,

ég volt alattam, föld felettem.

 

Fiam, nálad lesz jobb kezekben:

e fölfordult világot átadom,

keresztjét is cipeld a válladon.

A Sátánról, hogy rá ne szedjen,

 

 

Episztola Jónás Tamáshoz

 

Vajon mi lehet veled jó barát?

Én toprongyosom jó Jónás Tamás.

Szíved hasadásán beférek e- még,

lesz –e még borunk és szikkadt kenyér,

miként fiaid, isszák –e még szavad?

Minthogy az ember boldog, ha szabad.

A boldogság valóban kék madár?

Vagy talán éles szögesdróthatár.

Ahogy a gyermek gödröt ás.

Úgy teszel te is jó Jónás Tamás.

 

 

 

Czék

 

                               „a hiány hiányának mérlegelése”

 

 

**

 

valamikor házat rajzoltam neked

sebezhető tákolmánynak látszott

kívül semmi belül is csak annyi

hogy ne féljünk mikor keresni kezdjük egymást

 

szavakkal töltöttem meg eltéveszthetetlen

látomásokat idéző szavakkal

színeinket viselték amikben

megtaláltuk egymást mikor nem találkoztunk

 

azóta mindig máshol voltam mint ahol vagyunk

néha kiütközik rajtam a félelem

és idegen véletlenekkel kacérkodom

 

 

A teknővájó

Öreg arcában a ráncok olyanok voltak, mint a kérgek árkai a fákon. Mert Árokparton született. Forró légen és szikes földön, mely akár a berepedt köröm mellett a bőr, sanyarú. Sarjadék fa, cigány akác. Isten ege alatt élt meztélláb. Rettentő szabadságról mesélhetnék e sorban.
– Tudod-e, mi a cigány? Ismered-e az akácot? Betűzzed analfabéta!
Átlátott az embereken. Ki mifajta fán termett, s lehetne-e belőle biztos teknőt faragni. Ez volt az ő tudománya. Tanulni kell a fákat, melyik mire jó. Engem is ösmert. Magyal? Cser? Jegenye? Magyar? nem szedtem ki belőle.

 

 

3,14. SZONETT

 

Szavakkal bíbelődöm? (Ez nem is vicces!)

Pedig mindig józan vagyok -sose spicces-,

magába fordult, jelentéktelen pasas;

puli-séróju, vasalatlan és hasas.

 

Világképem habár rögtönzött, skicces:

szabálykövető vagyok, bismarck-i, fricces.

Isten látja lelkem, majd mindenem avas;

vérhálózatomban a ’pé-há’ szar, savas.

 

 

 

évekkel későbbre

ahogyan a hasa alá csúsztatod a
kezedet, az orrod a hátába nyomod,
próbálsz ehhez az igazán kis felü-
letű napmelegséghez olyan közel,
amennyire csak lehet, bal karoddal
átöleled, a mutatóujjad pont az
orráig ér, megsimogatod vele, nem
zavarja, de nem folytatod, már arra
figyelsz, hogy a tüdő milyen könnye-
dén csinálja ezt a levegővétel-dolgot,

 

 

Intravénás nyár

 

A táj törött,

 

hibás. Dühödt
bárányok
gyülekeznek

 

az Égben,

 

a vénámban
elmozdul a tű:

 

már emlékszem,
milyennek
álmodtalak.

 

 

Izé néni leálmodott

 

„Történelmi mélyponton a mélypont” – zörögte az autórádió, majd azzal folytatta, melyik politikai stróman lett megint gazdagabb. Lekanyarodtunk a sztrádáról. Nyaralnivalót kerestünk Mátraderecskén, csak úgy ad hoc, bele a vadonba. Egy turistaház jellegű tereptárgy előtt álltam meg. Szép kis utca, szép kis ház. Festői környék. Csend.

„Ingyen vérnyomás. Mérés” – állt a helyi patika kirakatán.
Nézzünk egy kis frissítő után – mondom az asszonynak, de nem felel, elnyelte a sudoku, beszippantották az ábrás lapok, és ha nem mozogna a ceruzája, akár azt is hihetném, alszik. A nap fehér, az égbolt fehér, a hőség fehér.

Kiszállok, elindulok. Nem nézem, hogy az asszony követ-e vagy tovább firkál. Gyalogolok a Kék lugas presszó felé. A levegőben áll a por. Nem zavar. Odabent hőség, félhomály, vörös, repedezett kockakő és lusta legyek. Kockakőszag, légyszag. Egy álmos kisasztalhoz ülök, az ablakkeretezett panoráma miatt.

 

AMIKOR TÁRVA-NYITVA MARADTAK AZ AJTÓK

 (Az Arany János emlékév jegyében)

 

 

W. úr gondosan beretválkozott.

A befejező, utolsó lehúzást követően nem öblítette le a mákos-szappanhabbal borított elefántcsontnyelű kést, nyitva csúsztatta a fajansz mosdókagylóba.

Fertőtlenítő arcszeszt dörzsölt állára, nyakára, kellemes, hűs Figaró-illat terült szét a visszhangos fürdőszobában, az ügyes kis parafabetétes fémkupakot már nem csavarta a helyére, letette a zöld-arany mintázatú üvegcse mellé, a tükör előtti polcra.

Két trikót vett föl, alulra egy vékonyabb ujjatlant, arra egy teniszpólót, legfelülre a fekete monogramos, vajfehér puplininget gombolta magára. Alsónadrágot is kettőt húzott, alulra egy gumis műselymet, aztán egy gombosat, fehér vászonból.

 

Kora esti deviancia kutyákkal, zivatarral és kerekesszékkel

 

 

Hat óra után itt mindig megmozdul a levegő, még akkor is, ha napközben nagy a meleg, talán a folyó és a budai hegyvidék közelsége miatt. Télen ennek senki nem örül, de most nyár van, és a rekkenő, harminc fokos hőség után a naplemente és kísérője, a hűvös, kicsit folyó- és iszapillatú szél, kicsalja a házakból az embereket. A házak többnyire egyformák. Keskeny ablakok, keskeny kapuk. A kapuk felett timpanon, amit groteszk, vaskos, de rövid oszlopok tartanak. Valamikor, állítólag, népének nagy tanítómestere és vezére, Joszif Visszárionovics azt mondta, a munkásosztályt is megilletik az oszlopok. Így aztán ennek a fura építészeti stílusnak a neve Sztálin-barokk, ám ez jelen esetben csak féligazság, mert a mai lakótelep első házait még a múlt század harmincas éveiben építették. Ezek is lehangoló, barakkszerű épületek, a különbség annyi, hogy a timpanont és az oszlopokat az ötvenes évek elején ragasztotta hozzájuk a mindent uniformizálni akaró, szocialista realizmustól áthatott, építészeti igénytelenség. A közeli vasúti hídról levezető töltés és a legszélső házsor közötti park, ilyenkor estefelé, benépesül. A játszótértől távolabb a kutyatartók gyülekeznek. Sokan vannak, nagy a lakótelep. Először csak pár gazda áll a fák tövében, körülöttük – és a legszebb eb-hagyományoknak megfelelően láb alatt –, néhány kis termetű házikedvenc tipródik, később bővül a kör, jönnek a nagy testű, robusztus alkatú, ránézésre mogorva vagy épp előkelően közönyös jószágok.

 

 

POGÁNY ZSOLTÁR II

 

 

A szerelem, ha elengeded,

 

felszabadít.

 

 

Iskender Yesevi: A szablya fia – janicsárénekek

 

Portya

Akin

 

Szelam, szelam –

beszéli a fáklyánk lángja:

akindzsiknek rikoltása,

telivéreknek szép vágta.

 

Szelam, szelam –

beszéli a fáklyánk lángja:

kilidzseknek vallomása

ellennek mellébe zárva.

 

Szelam, szelam –

beszéli a fáklyánk lángja:

Alkonyatot sebbé vágva,

halottakat földdé szántva.

 

Szelam, szelam –

beszéli a fáklyánk lángja:

nagy tüzeket fojtva házba,

ellennek leszen futása!

 

Akindzsi – könnyű fegyverzetű lovaskatona, irreguláris egység tagja

kilidzs – szablya

 

Mosoly albuma

 

Nem itt, és nem most, ha nem

lehet. Ne félj, már tudom

az illemet. Amikor

és ahol engeded, szó

helyett elég majd intened.

 

 Yamaha poétkája

A zongorája, Yamaha, elektromos, legalább nem kell hangolni, elég magunk ráhangolódni a játékra; rengeteg hangszíve van: Bach-hoz csemballó vagy orgona illik, a kétujjas technika visszaalakul tízujjassá, és még a pedálokkal is lehet manipulálni.

Van otthon a családi házában egy igazi kistestű páncéltőkés elefántcsont-billentyűzetű zongora, egy magánmúzeumból vették az anyjáék, április volt: a cseresznyefa virágai útban voltak, hatan vitték be a nagykapun, majd az ablakon fért csak be és ez csak a zongora teste volt, lábak nélkül vánszorgott be az ablakon, a párkányon megpihent kicsit, majd a lábai is előkerültek. Mikor a helyére került, elkezdett egy kis Mozartot játszani. Mégiscsak illett valamivel felszentelni a faragott gyertyatartók szentélyét.

 

 

Hajónapló

Péntek, október 13.

Irány kelet, északkelet.
Borús idő. A kapitány káromkodva
jár fel-alá a kabinjában. A Nap,
ami a hajó körül
kering, nem a miénk
többé.

Szombat, október 14.

Irány kelet. Reggel heves
széllökések, aztán szélcsend.
Délelőtt az egyik
utas elköszönt.
Gondolatban hazafelé
kormányozzuk
a hajót.

 

 

 

Az Egyensúlyozás

 

 

 

 

 

       Fuldokló hajóroncs,

 

                     s az eleven víz érzi vonaglását.

 

A kikötő Kübelé púpos papja, őrjöngve böki tökébe a fakardot,

 

       furcsán gyűrődő, műszálas függönyként lebeg tucatnyi szirén.

 

A tisztátalanságukat őrzők: szentek.

 

 

 

       Aki tisztul, zsarnokká válik.

 

Az egyensúly, a rend csak illúzió,

 

a kötéltáncos könnyű léptei előrevetítik szégyenletes zuhanását.  

 

       Ahogy a csökött faun,

 

 

 

 

ISTEN ÁLDJA, MÉRNÖK ÚR!

Július, hőség, gyér forgalom egyrészt, városi központi park, fák, virágok, madárcsicsergés másfelől, mint fő helyszíni elemek. Idő: dél.

A parkban zöld mellényes alkalmi közmunkások dolgozgattak. Amint megkondultak a harangok, egy árnyékos fa alá heveredtek. A közelben, egy padon szakállas, napszemüveges férfi ült és olvasott. A lába előtt kistestű kutya lesett a falatozó parkgondozók irányába. Tiszta csendélet, festő ecsetjére kívánkozó életkép.

– Vau-vau!

– Mi van, Jeromos? A te hasadban is harangoznak? – követte a kutya tekintetét.

Az egyik munkás jókora pulykacombot marcangolt, a másik kolbászt, a harmadik tejet ivott, a negyedik pedig egy kosztos csészéből eszegetett szép komótosan. A férfi gyomra görcsösen összehúzódott, s csak most érezte, hogy nem­csak a kutyája, bizony ő is éhes.

 

Bach ars

 

 

Magdalénának falfehér volt az arca, 

mikor a kis koporsót a gödörbe engedték. 

A keresztet én állítottam a hantra, rajta tizedik gyermekünk nevével. 

Otthon hideg telepedett a házra. 

Feleségem a szobába zárkózott, 

és fejét a kezébe temetve a bölcsőt nézte – az mintha ordított volna. 

A csembalón egy lassú fúgába kezdtem, 

sárga billentyűi, 

mint megannyi csecsemő csont, ropogtak az ujjaim alatt. 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal