VideóA Kincskereső videója. Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Éjszakával töltött nappalokról álmodom, és elképzelem milyen lenne semmit képzelni. Közben kocsonyában lebegek csontok közé süppedve, a tüdőm lassan telik, kellemesen fojtó érzés, mindig ki akartam tölteni magamban az űröket, galaxisokat összenyomni, bolygókat egybegyúrni, napokkal égetni össze az arra futó ereket. Lezárt. A füst nem jó töltőanyag, túlságosan könnyed nekem. Kipróbáltam. A lángok kiölik ágyi poloskáinkat matracunkból. Belemarnak poros könyvespolcainkba. A pornótól vírusos gépünk gépházából menekülnek, hajlonganak, egymást lökdösik, magasabbra, ennyit akarnak, innen el, hajtogatják. De ők is arra lettek teremtve, hogy maradjanak. Kifáradnak, lecserélik piros ruhájukat szürkére, illenek a falakhoz.
Egyensúly
csak táncolj, táncolj lángoló tűzliliom nyári szelekben
20. Somfai koleszterin formájában jelent meg. (Az orvosságos dobozban.) Aktív vélemény, opció a fény világából. Az evéstől széles vállai benőtték a homlokát. A függvények eltorlaszolják az útját, mossa a fogát, és áll a fikuszok között. A fülmirigyei megduzzadtak, és visszafordultak, mintha más dolgokat akarnának bizonyítani. Megették a cellaegyesítés gombját. (Apró gombok sugárzó arccal.) Oly módon kérik, hogy kitöltik a mezőket. A fatelepek illatosan lebegtek. Egy csomag kártyát pörgetett az ujjai között. Ez volt a kérdőjel első sarka. A magasból látta, amint megfogalmazza a halált. Egy zsinór tekeredett a nyakára, ez kezeskedett a végrehajtás helyes sorrendjéért. Meghal a Föld, imádkozik ellenségeiért. A nyomorúságos szolga méltónak találtatik. Végig viszik a toronyhoz vezető úton. Az akasztófa az élőhalottaknak való. Zeng a reggel a föld mélyébe búvó házban.
Van úgy, hogy az öreg költő fülel, s fölkapja a fejét, ő, aki pedig már annyi mindenbe beletörődött, de most a hőségben kitámasztott panel-ablakokból, alig akarja hinni, retró-nóta árad, nem túl bonyolult zene, forog valahol az emlék vinil-lemez, SP, tényleg csillogó, lesi költőnk a szöveget, érdekes, én írtam egykor, súgja, akkoriban a lemezgyár igazgatóját Bors Jenőnek hívták, Bimm-bamm Teri bólogat, tényleg, mindig hülyültünk, hogy nem kömény, nem paprika, pont éppen bors, de hogy eltűnt, és Erdős doktor is, a világsztájunk lesz kéjem, hát persze a Neoton-szövegek azután másról szóltak, mondja Fecó a Mola Gyurinak, közben fogpiszkálót rág,
Három és fél órája toporog a tömegben, néha leguggol, nem ül le, koszos a járda, bámulja az utat, már huszonnyolc kisbusz ment el előtte az avenidán, más nem is jár erre, végig gondolta az összes külvárosi vonalat. Az előzőből épp itt szállt le valaki, biztosan ő is idejött, pedig ez a sor közepe, lassan az eleje lesz, nem a vége. Sétálhat vissza, az nagyjából másfél utcasarok, azt mondják, akik már régóta idejárnak, az imaház hátsó kijáratáig áll a sor, Nem is érti, miért hívják imaháznak, amikor egy óriási, szürke kockapalota, olyan, mint egy szép börtön. A nagynénje mesélte, pár éve még egy kis imaház volt a Szent tanúi, illetve akkor még nem is így hívták. Morales atya akkoriban jött, talán valahonnan Európából, most már senki sem tudja, honnan, és ki volt. Amióta szent lett, nem is számít az a lényeg, most itt van közöttünk, és áldást adunk az úrnak, hogy megélhetjük ezt a szentséget, te is legyél hálás, tette még hozzá.
ami olyan magas hogy állítva nem fér el a lépcsőházban és fektetve nem lehet vele elfordulni azt megdöntve kell vinni a fordulókban pedig az elöl haladó kinyomja a hátul lévő leereszti de így is gyakran leverődik a vakolat mint a mosolyodról a vonzerő a fogaidra tapadt kátránytól
Ünnep után
ellobbantak a gyertyák
Első felvonás Első jelenet:
December 1-e, kora este, a Tuilériák palotájában, Joséphine lakosztályának kivilágított nappalijában: Joséphine, a hatalmas velencei tükörben, nagy tetszéssel nézegetve új hajkölteményét, halkan beszélget Fouchéval.
FOUCHÉ (Joséphine-hez) Felséges asszonyom, nézze…! JOSÉPHINE (fürtjeit babrálva, a tükrön keresztül kacéran rámosolyogva, susogja) Hát nem látja, hogy nézem? Nézze meg az ember!... Amúgy hivatalosan csak holnaptól szólíthat „Felséges asszonyom”-nak… FOUCHÉ (a fejét rázva, meghajtva magát, komolyan, ünnepélyesen) Felséges asszonyom, megbocsásson, de a Szenátus nemrégiben meghozott döntése alapján: ön már Franciaország Császárnéja... JOSÉPHINE Maga a koronázás viszont csak holnap lesz... FOUCHÉ Kérem, kérem, felséges asszonyom, vegye komolyan magát ezentúl, a legkomolyabban, mint ahogy felséges férjeura is, a csász… JOSÉPHINE Mármint Bonaparte? Ezen kacagnom kell! (kacag) Ő mindig is komolyan vette magát… Ez nem tűnt fel önnek, kedves Fouché? Hihihi! Fouché kétségbeesett arccal, mutatóujját a szájára teszi, pisszeg, aztán lopva körülnéz. FOUCHÉ (szinte könyörögve, halkan, suttogva) Felséges Asszonyom, ezt a nevet többé ne ejtse ki… JOSÉPHINE (csodálkozva) De hisz én mindig így hívtam. FOUCHÉ Igen, csakhogy ő most már a minden franciák császára, sőt... Figyeljen, mindjárt ideküldöm Chambonas márkit…
Az irónia allegóriája A textus szárnyai
Aki a kitágított pillanatnak él, A képzeletbeli időnek. Identitása nem empirikus erő. Organikus totalitás. Nyelven túli főzet.
Már hernyó korában pillangóként él. Lepke-tudattal, bár láthatatlan a szárnya. Kívül kerül önmagán a személy, a tér. Immár nem a körülmények bábja.
Egyszerre reális és ideális. Szubjektuma lép az eredeti én helyébe. Mindvégig úton van kiléte.
Az álmatag Soha székébe ül a Máris. Mert elszigeteltsége zseniális. Örök hatás, s ki tudja, dilemmája kiég-e?
Elfelejtette a tél, hogy havaznia kell. A fák lehullatták levelüket a latyakos sárba, hóra számítva, ami nem jött el. A szánkók magányosan, tisztán, vadonatújan álltak a garázsban, nem használta őket senki. A karácsony napsütésben telt, a tavasz azt hitte, itt az ideje, hogy visszatérjen. A sötét fellegeket elkergetve beragyogta a házak ablakait, ahol mindenki a Jézuska eljövetelére készült. Néha egy-egy nagyobb széllöket őszi hangulatot teremtett, csak nem tudta az aranylóan sárga leveleket felrepíteni, és az utcákon emberi alakká formálni, hogy úgy lejtsenek táncot.
Lyukacsos hótakaró a tájon, a zöldért könyörgő fák hézagos ujjai közt messzire látnék, de a határ szürke karmok hasogatta fehérében előttem virít a lakótelep, közvetlenül az orrom előtt, csodálom a betontalpakon álló sokszínű faház-sort, amit nem ronthat el hirtelen ár, ha gyorsan olvadna. hideg a tarkóján, bizsergeti, szétterjed a hátán, beeszi magát a pórusaiba, elharapózik a testében, a lábujjai is zsibbadnak. a koncertet eltolták. megint. egy évvel, ismét télre. hogy majd újra átütemezhessék, írják a hozzászólásokban. jegyvisszaváltás, elkeseredés, világvégek. megint, ismét, újra, annyiszor egymás után, hogy mindig lesz belőlük. tébolyult várakozás, csalódás, menthetetlen, gondatlan bűnrészesség, megint, újra és újra. állandó görcs a gyomorban. dühös, sírni akar, üvölteni, széttépni őket darabokra, kimenni az utcára, nézni mások ajkát, mennyi talányt bújtathat egy áll, menni, ahová a lelke hajtja, átélni, megérezni, létezni ugyanúgy, hallani a zenét, a csintalan szenvedélyt a sorok között, a melankólia csendjét, hiába, börtön. csak egy bárki benne.
a pillanat önmagába zsugorította a távolságot szűk tudatrepedések keletkeznek a leszakadó mélységben és bennük a rémület hogy minden ezután következő lépés előtt remegni fog mert beleégett bármelyikük lehet az utolsó
Állok a baromfiüzlet előtti sorban, a nagycsarnokban. Generációk állnak… Ahogy Voga & Turnovszky megénekelte annak idején. Lassan haladunk, csoszogva, jön Karácsony, ilyenkor mindenki valamivel többet, valami mást, kicsit többért, mint egyébkor. Előttem idős néni hatalmas, gyékényből font szatyorral, ilyet is a hetvenes évek közepén láttam utoljára, akkor is Nyíregyházán, a piacon. Nincs az idős asszonyon semmi különös, vele egyidős kabátja szürke, nyaka köré zöld sálat tekert, fején hatalmas, lila kötött sapka. A lábán barna, magas szárú, végig fűzős cipő. Pont olyan, mint nagyanyámé volt. (Az ő cipőjének nyelvét kivágtam egyszer, mert kellett a bőr a csúzlimhoz.)
Kétsoros
Fényfestő Minden reggel
1944-ben, amikor egyre aggasztóbb hírek érkeztek keletről, majd nemsokára délről is, a Pogányban lakó sváb családokon lassan erőt vett a nyugtalanság. Azt beszélték, hogy az oroszok és a csatlósaik nem bánnak kesztyűs kézzel a németekkel, sőt direkt keresik is őket az újonnan elfoglalt területeken. Nem lenne jobb még időben lépni, és elmenekülni a biztosabb bizonytalanba, észak, észak-nyugat felé? Sokan csak csóválták a fejüket, nem hitték el, hogy bármelyik hatalom is bántani akarna egyszerű falusiakat. Ki termelne akkor élelmet? Mások féltek, ha el is mennének Németországba, ott milyen sors vár rájuk. Csak auslanderek lennének, kívülállók. Még a nyelvük sem teljesen ugyanaz. Ne felejtsétek el, amikor az a német tiszt jött toborozni a Volksbundba, néha egy szavát sem lehetett érteni. Na, és hagyjuk itt a házunkat? A földünket, állatainkat? Azt a vagyont, amit két évszázad alatt őseink szorgalma teremtett elő? Nein, es ist unmöglich!1 Mások azonban gyávábbak vagy bátrabbak voltak, és a távozás mellett döntöttek. Összeszedték minden könnyen mozdítható és pénzzé tehető ingóságukat, szekerekre pakolták gyermekeiket, és elindultak a pécsi állomás felé. Az asszonyok hangosan sírtak, a férfiak némán könnyeztek, a gyerekek pedig nem tudták, mit is kellene tenniük.
ALKALOM FELISMERÉSRE?
Vízgyűrűvé lesz évnek a gyűrűje. A széles parton a fasor homálya égi gomolygó mélyben zöld füvekkel határtalanba zárva most merül le. Az almagömbnyi lombok saját mása terét veszítetve, síkban, mint üveg lel a szemvilágra titkos fényütemmel. Párás pászmában, lám, huhog, kakukkol – hol hallom: itt szól? túl? hol? Mit jósol madarak csivitelése? Alkalom valamely felismerésre?
Korán siet vagy késve az ismeretlen rózsaszínű felhő? Emelkedőn zuhan, árnyban derengő.
Profán liturgia Urim és tummim
Aki megérti az utat, amin jár, Aki tudja a nevet, Akihez köti a történet, Aki lakja a világot, amit megírt, Aki érzi az időt, az ítéletet, Ahol a szóközökben fény rezeg. Ahol minden szöveghely felhő. S a habzó kavicsok között egy erdő. Csalán, kankalin. Liliom és jáspis. Ott a szavak a csöndet kikiáltják. Mert a titkokat a fecskék gyártják. S a méhek kódot rejtenek a mézbe. Mert az örökkévaló lét ismérve, Hogy a kulcsátadás előtt kész lett. Kutató tekintet a szellem. Élet.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
