Videó
Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója Keresés a honlapon:Partnereink:
|
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
– The End – kapta ki karóráját a zsebéből Csákányi, félredobta a csákányt, és kikecmergett a gödörből. – Ki jön a Patakba, rucák? – Még van tíz percünk. Ha ezek beköpnek… – intett a többiek felé Süsü. – Kapják be! – nyújtotta ki a nyelvét megvetően Tüskés. – Tíz perc ide vagy oda. Gyerünk! Felvették bérüket, és szokásukhoz híven, beültek a Búvópatakba inni. – Máma én fizetek – jelentette be a göndör hajú, virgonc Csákányi. – Éljen! – Te mit iszol? – kérdezte az örökké borostás arcú Tüskést. – Vodkát. – És te? – Egy fütyülőst – villantak meg Süsü ezüstfogai.
Sárbagyalázva a liliomok letördelve mind az orgonák rázza a szél a nyárfavattalombot mint molyrágta színházi tollboát
Iszamos kampón vért izzadó hazai friss húsok lógnak a pillangókéses kerítésen a koronavírusok
A juhar lassan az egész kertet uralja. Hatalmas ágai a magasba törnek. Az ágak a szélben ringatóznak, a madarak ezt nagyon élvezik, Márta azonban nem annyira. Napozóággyal járkál fel-alá, próbál tenyérnyi, napos területet találni a kertben. Miközben a virágokat és kerti székeket kerülgeti, felpillant a fára. El kell ismernie, hogy gyönyörűséges, maga a kicsattanó egészség a millió suhogó levelével és azzal a ténnyel, hogy nem Márta választotta a fát, hanem a fa választotta a kertet. Gyorsnövésű volt, és mire észbe kaptak, már olyan helyre kis fácska lett belőle, hogy nem volt szívük kivágni. Férje, Lajos titkon örül annak, hogy árnyékos a veranda. Nem híve a napozásnak, inkább az elsötétített szobában nézi a tévét egy jó hideg sör társaságában.
Egy céltalan állomáson kihány magából a vonat, mint egy zavaros pocsolyába, úgy esem arccal a városba. A katakombaszagú aluljáróban pokrócba csavart hajléktalan a területét féltve vicsorog. A téren ágak meztelenkednek, falevelek fogócskáznak a földön, fiúk sétálnak kézen fogva. Eszembe jut, mikor itt találkoztunk, és köszönésképpen megérintettelek a magam udvariatlan módján. Most leszegett fejjel sunnyogok, nehogy észrevegyenek az ismerős padok.
Idegesen nyúlt a felesége dobozáért, remegett a keze, miközben a hajcsatot kereste. Lepattintotta a fekete, lakkozott fém végét egy csipesszel és a fültöve mögötti vékony bőr alá süllyesztette. Azonnal érezte a megkönnyebbülést. Tehetetlensége és a lelki teher úgy indázta körbe, mint korhadt fatörzset a mérgező vadszőlő. Többször egymás utána hasította fel koponyáján a fejbőrt. A vékony metszésből vér serkent, melynek minden cseppje egy-egy ballaszttól szabadította meg gúzsba kötött elméjét. Lassan úgy érezte, képes kimászni a szakadékból, már tud helyesen gondolkodni. Le kell egyszerűsíteni az életet, gondolta, ami nem oda való, azt ki kell hajítani, a szépet ki kell festeni és fel kell díszíteni, ha nem csak így gondolkodik, hanem cselekszik is, akkor boldogok lesznek ő és családja.
Varanasi
Szennyes rongyaim a követ csókdossák és szitkaimtól iszamos a ghát. Hűtlen szívem mossa, mossa magát.
Ab ovo Eredendően a bűn a hunyó
Úgy hírlik Trump az új Círus. Az Örökkévaló újfent Egy pogány uralkodót használna? Hogy mire? Apokrif tartalom. Macron Nabukodonozorként politizál. A volt gyarmatokat mind egybegyűjti. Összekapcsolja Afrikát Európával. Még nem látott a világ olyan birodalmat, Amilyen ebből kikerekedik.
Deja vu
Megértelek. Akkor is megértettelek, amikor szó nélkül elmentél. Hónapokig nem tudtam rólad semmit, aztán egy alkalommal, láttalak Dodival. Összebújtatok, ahogy mi is, és ugyanazt a menüt ettétek a gyorsétteremben, amit mi szoktunk. Láttam, hogy sínen van az életed, nem hiányzik semmi, boldog vagy. Csak Dodit sajnálom. Tegnap láttalak Kálmánnal. Összebújtatok, ahogy mi is, és ugyanazt a menüt ettétek a gyorsétteremben, amit mi szoktunk.
Mindenütt csurog a vérem Mintha a mindenség megfagyott volna miközöttünk, a sikoltás is, ami te voltál, mint egy tücskös éjszaka, ami megint sírással világosodik ki, ha elfut a nyár, mindenütt csurog a vérem, hogy ne ismerje meg őszi hangomat páskomi homok, könnyes arcom a Hóvirág-forrás tükre ne nézegesse, ne tudjak semmit az utazásokról, sorsokról itt, most, mezőre kuporodva a szabadság szép szaváról, gyűlöletről, megaláztatásról, az elmenekülőkről és a fájdalomról, bódogtenyérről, melynek levelei folyton kitépik belőlem az emlékeket, voltam-e levendulád az imakönyvben?
Élt Vei-nan tartomány egyik kicsiny falujában egy asszony. Jun Mei volt a neve, ám valamiért mindenki Szőlővirágnak hívta. A háza ott állt közel a falu széléhez, a folyótól nem nagy távolságra, alig különbözött a falu többi házától, talán csak a kertje volt kicsit más. Volt benne egy kút. Szőlővirág is épp csak kicsit különbözött a falu lakóitól, mégis különös asszony hírében állott. Más szemmel nézte a világot, mint a többiek. Gyakran elszomorodott, amikor mások nevettek, és meglátta a vidámságot ott, ahol szomszédai csak bánatot leltek. Volt még egy furcsa tulajdonsága: bármerre járt, bármit is tett éppen, dúdolgatott állandóan. Nem hangosan, csak úgy, magának, halkan.
A BAROM
Künn áll az esőn, mint nemtörődöm istenek. Hová mozdulna, minek? Áll a hideg záporba forduló mezőn, ahogy a háttal kiváró csorda: fülét se billenti, áll az esőben.
MINT EGY RANDEVÚN
Mint egy randevún, valami mindig megtapad. Hol a színe, hol a fonákja. Patchwork-életünk percenként dagad. A perc nem az időben van. A síp nem a mi szánkban. A gyónás, mint mindig, elmarad.
Elcsuklóan magas hangon nevetett, és megfogta a saját fülét. Ezzel mindenkinél jobban fel tudott mérgesíteni. Nekem az volt a feladatom, hogy ellenőrizzem, hogy két alma, ezeket úgy képzeljük el, hogy nincs környezetük, légüres térben mozognak, nyugtalanok, meg idegesek, mert minden energiájuk arra megy el, hogy szorítják egymás kezét, szóval ez a két alma kering a föld körül, menekül üldözői elől. Egy tükör lógott a falon ártatlan szándékkal, de mondhatom ennél szemérmetlenebb tükröt még nem láttam. Mivel a következményeket nem áll módomban bemutatni, csak azt állíthatom, hogy átkutatták őket, és megpróbálták visszahelyezni saját környezetükbe a rájuk leselkedő veszélyek szerint.
A rendkívül csinos Annie Tschötsch ippeg a korcsolyapályáról sántikál le, (alanti kép) a szemközti presszóba van randevúja egy újságíróval. A hajdan híres olimpikon, világ- és Európa-bajnok műkorcsolyázónő, már csak edzősködni tud, (persze e tevékenységében is párját ritkítja) csak akkor miért van a civil életben is (jégporondon kívül) szuperultramini, egykori fellépő dresszében? Jól jön most neki ősöreg nagymamája ősöreg botja a mankó mellé, nem kellett kettőt igényelni a közgyógytól. (Lásd, lenn a grafika.) A nagyanyó már csak fekszik, bicebócán is ő ápolja. Lábán még most is látszik, hogy príma (primissima) izomrostokkal dúsított páratlan műkorcsolyázónői (lábas jószág), nem műláb, mint a lenti rajzolaton is kitűnik. Ő valódi, bár tényleg páratlan, mivel párja szó szerint teljes egészében nincs egy ideje. Ezt fogjuk elmesélni, hogy miként alakult így, vagyis kalandos életéről ő maga számol be a fent említett riporternek semmiképp se herrypotternek. Ilyen veszélyes műfaj lenne a műkori, hogy egy rosszkor jött, bár nagyocska bukástól egy teljes egész, erős, izmos, példás és kitűnő; egyszóval gyönyörű műkorcsolyázónői lábat lehet elveszteni tőbűl s még egy szép szemet is? (Ahogy a rajzon....) Ezt majd meglátjuk.
Az ember egyszer csak magára marad, ahogy elindult, amikor elszakadt. Az út végére is ugyanúgy ér. Elpattan valami. Talán egy ér. Az idő és tér ott elveszett. Már nem kergeti a felleget. Az avar lehet oly hangtalan, ha hűvös ősszel betakar, s ahogy alatta bomlik az élet nyűtt sejtekből ismét ébred. Kibújik bimbó, sziklevél, féreg, rovar. Szárny rebben és nem jut eszébe egynek sem, ha földre született röppenjen.
Gyerekként előfordul velünk, hogy a falra zsírkrétával egy nevet írunk. Nem ismerjük, de a fejünkben újra és újra ezt a nevet halljuk, és egy belső késztetés azt mondja nekünk, hogy ne hagyjuk abba az írást. Utána megjelennek a szüleink, nem szidnak le minket, bár tönkretettük a tapétájukat. Mosolyognak, azt hiszik, hogy van egy képzeletbeli barátunk. Hiába mondjuk, hogy nem, azt gondolják, hogy ez csak egy múló szeszély. Aztán kikerülünk a nagyvilágba, és találkozunk valakivel, aki boldoggá tesz minket. Ugyanaz a neve, mint akié a gyerekkori házadban még mindig ott van a falakon.
Botz Yvette: Tél
A szemlélődés útjain nem sok virág nyílik, de vannak köztük kövek. Patakok, lassan érlelődő mozdulatok. Mintha kivéste volna a tájat az ember. A vizek hálóba fonva szövik át az emlékezés rétjeit. De már a víz sem ugyanaz. Lélegeznél, de tüdőd a párás lombokon fennakad. Kocsonyás tekinteted rezeg
a vékonnyá csiszolt álmok talpkövein.
"A térképek, amiket kislányként rajzoltam" – igen ám, de aztán a nagyitól megtudtam, hogy mégiscsak fiú vagyok. Jöttek a testképek. Tizennégy volnék? Itt az idő, hogy elkezdjek csúnyán beszélni. Az erőszak csak foltokban kerülget, s mint vízbefúló falevelet, többnyire nem is látni, de a jelene tudható. – Tarts titokban – mondtam. Nem akarom, hogy beszéljenek erről a helyről, vagyis rólam.
Emberünknek volt egy rossz szokása. Nem csak egy volt neki, de talán ez volt a legfeltűnőbb és egyben a legveszélyesebb is. Ha elszánta magát, és a körülmények is lehetővé tették, úgy növelte az adrenalinszintjét, hogy felmászott a Szabadság hídra. Rendőrség, tűzoltóság és pszichiáterek próbáltak segíteni abban, hogy baj nélkül megússza. Órákig tartó küzdelem volt számukra, amíg végül sikerrel jártak. Többször kapott büntetést is, meg kellett térítenie a költségeket. Egy esetben elzárásra is került, de másnap kiengedték, mert nem találtak alkoholt a vérében, és nem mutatott ellenállást sem az intézkedésekkel szemben. Az elmekórtani vizsgálatok is rendre negatív eredménnyel zárultak, így még gyógykezelésre sem irányították. Amikor rákérdeztek az okokra, kitért a válaszadás elől. Egy alkalommal, amikor kissé nyitottabbnak mutatkozott, csak annyit mondott, sok minden szerepet játszik ebben, de minden mögött a nőt kell keresni. Nem úgy, általában a nőt, ő konkrétan Julira gondolt, aki egyszerűen faképnél hagyta egy légtornásszal.
körbesétáltatja tekintetét a szürkületben a tujasor felett húzódó íven az utcalámpák szivárgó fehér derengésében a mars bukkan fel elsőnek nem nagy kunszt gondolja sietség nélkül idézi fel a mars-szondák felvételein morzsolódó tengerfenék rozsdavörös kőhullámait az emlékezetéből
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
