VideóA Magyar Zene Háza videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
– Uram, megmondaná, hol született és mikor? – Tudja, kérem, én nem erre a világra születtem... – Hm, valóban? – Valóban nem. – Akkor, ha szabad kérdeznem, melyikre? – Nem tudom, de az biztos, hogy nem erre.
Lángol a cseresznyefák lombja, térzenét játszanak hófényű madarak. Didergő tekintetek vágják szét a sugarakat.
Kabátom tépett lapulevél vállamon.
A sok zúgolódás, mozgolódás, recsegés után újra hatni kezdett a gravitáció. Érezte, hogy nyekken egyet a gerince a hirtelen súlyváltozástól. Nem fájdalmasan, csak olyan két-hete-szerettem-volna-már-kiropogtatni-a-gerincem-szerűen. – Mi történt? – kérdezte némi riadalommal a hangjában annak ellenére, hogy egy átlagos napon inkább az a normális, hogy hat rá a gravitáció, és nem az, hogy nem. – Visszavittek minket a Földre? – Gravitációs mező. A bázis teljes területén alkalmazzuk – válaszolt unottan az ezredes. – Az lehetetlen! – Van egy érzésem, hogy ma még sok mindenre fogja mondani, hogy “Az lehetetlen!”
A SZERETET FORMÁI
Növekedik a szeretetem, élesztem megjelenéseit: virágvárosok, vibráló gyémántok, cédrusok rejtélyesen csapkodják szárnyaikat száraz dombok játéktábláin, népességvándorlás, úszó hajók. Ő az, nem tévedek. Mozdulatlan fa a vízben, gyöngyökkel tarkított ezernyi gyökérrel, és te elhaladsz közöttük mint ezüst orsó, és én iparkodok elkapni téged, a hullámok apró élőlényeket hagynak a hajamban, hogy később megtaláljalak nyugalomban, hét színben pompázó fénnyel titokzatos arcodon, hogy imádjalak, miközben összeolvadunk mint ikrek, mindig másképp, te, kedves lény, örök átalakulásban!
A tavasz érkezése II.
Állagát figyelmen kívül hagyva fészkelt bőröm alá, és rakta le millió petéjét az új tavasz, a nagy parazita.
ÚJÉVRE
Halálriadtság. Törni halál-határon
Turulmadárra, ős totemre, ha feltekint az árva nemzet, a múlt ködébe vész e szemle – az ész faggatja még a trendet…
Egy ezredév hős nemzedéke talán hiába hullt a porba? Illúzió csupán a béke, így meggyalázva, eltiporva? Őstelevények az emberek is Pusztai nyár tücskök kabócák
Éveken keresztül táncoltunk a PET-palackokon, hogy kiszorítsuk belőlük a levegőt, s lehetőleg mind beleférjen a szelektív kukába. A reklámkampány a „Tapossa laposra!” szlogenre épült, aztán ez a mese is megváltozott. Most beleszuszogunk a flakonba, ha pici horpadás van rajta, nehogy ne vegye be a kényes gépgyomor. De igazából nem erről szeretnék írni, csak a taposógépről ugrott be a régi reklámszöveg. A szerkezetet még a nyáron kaptam Attila sógoromtól. Akkoriban önállóan az ágyról sem tudtam leszállni, úgyhogy félretettük és néha megnéztem, nem ment-e összébb, nem lett-e alacsonyabb, mert megmászhatatlan hegynek tűnt előttem.
Ember formájú vonalak jöttek. Állat formájú adatok bólogattak, mint a tulipán. Őt figyelték a sima mocsárban. Nagyfejű virágok. Egymást keresztezve az alagsorban repültek. Szép, hosszú, fedett, a mennyezetbe érő vonalaik voltak. Hurkolódó, büszke és görbe vonalak. Hosszú női lábak taposták a sárral tömött vonatokat. A fedett alagút a mennyezetbe kapaszkodott. Az utat leszakadt lámpák szegélyezték. Jobb felé mutató lány álldogált a sarkon. Kezdett fáradni, kaparta a vakolatot. A teherautókon lebegők, meg a bukó-nyíló fecskék. A hosszú út előtt rágcsálták az ujjaikat. Összefonták leveleiket a vaskos combú páfrányok. A két terasz közti elválasztón. Átmásztak, és amire a legkíváncsibbak voltak megmutatták. (A HOSSZÚ feJÜEK SZÜNTELEN NEVETÉSE)
Lábnyomodba nem könnyű lépni. Cipőd szorít, felsebzi talpam.
Tudni tanítasz, nem remélni, csodát tenni, hogy van hatalmam.
(2025.)
kifordult tuskó oldalán egy hóvirág néma harangja
*
esőcsepp cseppen csordul, gördül az ágon gyémántos fényben
*
Ha hiszed, hogy az út maga a cél, tudod, valami mindig véget ér, a ma rád ragadtat lemossa fürdő habja, ne sírj, tudod, nincs okod panaszra. Elvégeztetett. Ennyi volt, bezárt. Előtted másik ajtó. Benned mindennél erősebb motor, folyton hajtó. Ne félj, közhelyekből tudnék sorolni még, hogy felhők felett ragyog újra az ég, de sejtheted, fokozni nincs minek, örök vándorok vagyunk. Ha esik, ha fúj, az mind mienk. női szerepek – kurtizán a kurtizán szó sok nőnek annyira riasztó hogy inkább itatósként zárja be a vágyat hisz ott is bélyeget lát ahol nincs is gyalázat pedig minden lánnyal együtt születik az ősi szerep de lassan megtanulja elfojtani nem övezheti tisztelet mégis ha belegondolsz hamis ez a tétel mert mire vágyik párod legyél vele teljes fél az egészben bánj jól a gitárral és légy a hangszer maga fessél derűs képet de ne veszítsd el a misztériumot soha
A rázkódás a kicsi kabinban elviselhetetlen volt. Két dolgot tudott nagyon jól: Az egyik, hogy ennek rövid időn belül vége lesz. A másik, hogy addig teljesen tehetetlen. Ezért aztán az agya úgy döntött, hogy a túlterhelő stressz helyett a gondolkodásban, elmélkedésben merül el. Nagyon fontos kérdések jártak a fejében: Vajon ez volt az utolsó alkalom, hogy a földön járt? Vajon ez volt az utolsó alkalom, hogy a Földön járt? Hány vacsorát tud egy ültő helyében megenni valaki? Ha valahol az űrben egy idegen civilizáció a földi emberéhez hasonló szintre jut, szükségszerűen kialakulnak a valóságshow azon fajtája, ahol kiégett agyú emberek nézik a tévében, hogy más, szintén kiégett agyú emberek hogyan viselkednek egy közös épületbe zárva?
VALLOMÁS ODAÁTRÓL
Nem volt domb, völgy sem, síkvidék sem. Lengő pont volt, sikoly a szakadék két partja fölött, az Út maga volt az út szó. Lépések nélkül mentem rajta, lábak nélküli léptekkel, lábak nélküli haladás, megcsúszás kizárva. Nem éreztem éhséget, hideget vagy meleget, nem voltam nehéz, nem voltam könnyű.
Ült a sötétben. Előtte a kis kályha, rakosgatta bele, amit talált a házban, de már nem nagyon volt mit, amin ült, az volt az utolsó széke, gyakorlatilag az utolsó bútordarab a házban. A kezében egy képet szorongatott, maszatos, gyűrött képet egykori önmagáról, fiatal volt, erőből, akaratból nem volt hiánya, és volt elképzelése a jövőről, tervei… áhh, akkor minden jobb volt. Meg mindenkinek körülötte rosszabb. Tekintete az ablak felé tévedt. Ki nem láthatott rajta, már régen betömte papírral, üres zsákokkal, zacskókkal, szeméttel, csak a kályhacső körül volt egy fém lap. Ott vezette ki a füstöt (de még milyet!), a szomszédok, hogy rohadjanak meg, egyfolytában sipákoltak a bűz miatt. Persze fűtött, amivel tudott, mindig volt mivel, elég sokan odahordták hozzá a szemetüket. Volt, akitől pénzt is kapott, no nem sokat, mondták is neki, hogy hülyére keresi magát rajta aki odahordja a sz…át. Ő áttúrta, amit tudott, használt belőle, leginkább elégette. Régen vasat, fémeket szedett ki, de már nem látta értelmét. A kert pedig lassan telt…
Lányod hajában májust hullató eresz s a fény öblíti csecsemőkorát fiadnak dajkaéneked a kiságyak párnájába sír virágvasárnapon terít húsvétot a kín
szőlőszemen a hamvas ég szemfedél hátad hegeiről most itt hegyed regél egy köréd zsugorodott világ gőgicsél kezében csörgő a kereszted éldegél
Egy fényes arcot láttam álmomban. El kellett mennem a régi házhoz, de az már nem állt, lerombolták, a törmeléket részben széthordták. Gondolhatod, mit éreztem. A gyümölcsöskert helyükből kicsavart fái mozdulatlanul feküdtek, csak a levelek lebegtek ernyedten a haldokló testeken. Néhány bokor még büszkén ágaskodott a szétrombolt valamikori rendezett kert ösvényei mellett. A ház teste romokban állt, széthordva, széttépve. Szétszedtek minket! A szentségit, széthordtak!
Éjszaka madara, költő álmatlanság-söréttől sebes, felnégyelt világra tárul ablakod, sorstalanok szemei világítanak vissza, rád; legszentebb mécsesek.
lázító némaság, tettleges csönd, őrült percvérebek ördögi köre rémiszt, hát kitörsz,
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
