VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
lehet hogy már feladtam vajon megkapom-e azt a magamnak címzett üdvözlőlapot boldog csütörtököt Sanyikám! amelytől – mikor elolvastam a meglepetésből kifolyólag – könnyekre fakadok?
A falu, a völgybe leérkezve dupla kanyarba csavarodó út két oldalán álló házak sora. A Habsburgoknak tetszett volna valaha, ők szerették és kötelezően előírták ezt a településszerkezetet. De az idő nem áll meg, bár néhol lassabban mozdul. Mint például itt, a hegyek között. Másfél évszázad alatt mindössze két utcát nyitottak a főutcára nagyjából merőlegesen. Azok is rövidek. A város felől érkezőknek először egy dombra kell felkapaszkodniuk, onnan éles kanyart véve leereszkedniük. Az út mellett, balra, öreg ház áll, nem túl nagy, eredetileg vályogból épült. A sárból és törekből vetett tégla jó építőanyag, még itt a hegyek közt is, a télen-nyáron párás levegő és a nagy esők ellenére, kitart akár száz évig. A házat az egymást követő tulajdonosok később égetett téglából épített falakkal bővítették, cseréppel fedték. Most garázs is tartozik hozzá, a telket alacsony kerítés, és azon túl árok választja el az úttól. A férfi és a nagy, barna kutya az út mellett sétált. Felballagtak a dombra, az elágazásnál jobbra kanyarodtak és mentek tovább, felfelé. Még pár száz méter a dombtető, minden nap odáig sétálnak. A kőkeresztre szegelt, kopott festésű bádogisten mellett megálltak. A férfi rágyújtott, a kutya a lába elé heveredett. Sűrű, apró, hideg cseppekben szitálni kezdett az eső. Ha éjjel megjön a fagy, reggelre gonosz hellyé válik a világ. A férfi a mozdulatlan levegőbe fújta a füstöt. Világosodott az ég alja, aztán messze, túl a horizonton, a nap, mint egy hatalmas, vörös korong, kibukkant a felhők alatt, mielőtt végleg eltűnt volna. Rövid időre felfénylett, mint egy távoli, gyenge reménysugár.
minden dolog természete az én egymagamban
és bárhogyan. de ez nem a szabadság, hanem a behatároltság maga. bárhol lehet élni, és bárhogyan, csak istenhez hű legyél, mondta nagyanyám, aki hű volt istenhez, hazához, hű volt a nagyapámhoz, még akkor is, amikor hetvenkét évesen elvált tőle. ezt mondta apám is, csak másképp folytatta. ha hű vagy a párthoz, az eszméhez, a tudáshoz, akkor bárhol élhetsz, és bárhogyan. barátaim azt mondogatják mostanában, legjobb önmagához lenni hűnek az embernek. hát én hűséges voltam. először az apámhoz, mert nekem ő volt az isten. aztán mikor ez az isten derékban és egyéb helyeken törve nyilvánvalóan hűtlen lett önmaga istenségéhez, magam próbáltam helyébe lépni. akkor már volt kinek istene legyek én is, hát lettem, s voltam hűséges megint.
Erósz haldoklik. És ti nem tértek észhez. "Tojáséj" csészében melegítitek a Maresi ondót a reggeli négerhez. Arcotok dél-közép térfelén, éhes pinaként buggyan ketté a szátok. Undorodik tőletek az élet mint porba mondott csulától a nektárfüggő lepke Szégyell benneteket az anyátok! Olvasója szemein finoman surran körbe-körbe a rátok költött átok. Olyan kék. Megnyugtató. Nem mertek vérezni!
pécsudvard községban az a népi szokás hogy disznótoros vacsorák alkalmából a falu legényei álruhát öltenek és ilyen farsangi maskarában végigjárják ismerőseiket
ennek a falusi jószokásnak áldozott kutivácz györgy fiatal gazda három társával
Józsikám bácsi átgyalogolt az út másik oldalára. Évek óta kaptatott a macskaköveken. Olyan volt az egész, mint az ember szájában a cukor. Éles kanyarokat vetve halad, abban a magasságban másképp nem is lehet. Semmi kétség, fennakadt, kiszámolta, hogy hány lába van, eldöntötte, gyalogolni fog egész életében. Áthajolt a házakon, hogy kapálódzó mozdulatokkal lelassítsa az erősödő szelet. Kézen állva közeledett abban az állapotban, amikor még az ember váratlan eseménnyel számol. Pár napja még csapatostól jártak itt a gólyák, ma a terület kihalt. Senki nem fut, és a házsorok közül csúnya dolgok tűnnek elő. (Százlábú drón szörnyetegek visítoztak az égen.) A házak falai leomlottak, az emberek megmerevedtek abban az állapotban, ahogy a televíziót nézték. Kígyók és giliszták tekergőznek olyan sebességgel, ahogy tekintetünk megengedi. Derékig tengervízben, csapkodó hullámokban szakadatlanul történik kísérlet arra, hogy a világ a valaha volt őstengerekbe hulljon vissza.
Az ezredes látta, hogy valamit a kompon ügyködött, és bár derékig bele volt mélyedve valami szűk lyukba, hegesztéskor megszokott szikrák potyogtak ki a réseken. – Megmondaná, mit csinál? – Egy pillanat! Máris kifarolok!
Elkezdett izegni-mozogni, ficánkolni; ügyetlenül, apránként haladt kifelé. A tisztnek türelmetlenségében eszébe jutott, hogy esetleg megfogja a két kilógó nadrágszárat, és annál fogva rántja ki a lyukból; de aztán úgy döntött, hogy neki is kell egy kis kikapcsolódás, és különben is ráér pár percet vállával a falnak dőlni; hát így tett, és mosolyogva nézte, ahogy kiszenvedi magát a nyílásból. Ahogy arra számítani lehetett, a feje koromfekete volt, csak a szeme és annak környéke pompázott eredeti fényében, amikor levette róla a hegesztőszemüveget.
Milyen furcsa ez a nyár, valaki valamit mindig vár Nem vihart, nem ünnepet, csak emberibb, méltóbb életet.
1 – Megint bántod azt a kisleányt! – hallom. A vénasszony hangja és a fapapucs egyszerre csattan. Célozni, azt tud a rohadt boszorkány. Háttal állok neki, és Kati egyre hangosabban visít. De így is hallom, ahogy a banya a maradék fél pár papucsában sántikál felénk a gyöngykaviccsal felszórt udvaron keresztül. – Nem én kezdtem! – sziszegem Kati arcába a fogaim között. – Most megúsztad, de ezt még megkeserülöd! Megmarkolom a vállánál, a körmeim a buggyos ujjú, hímzett blúzon keresztül a bőrébe mélyednek, elrántom a disznóól fehérre meszelt, tapasztott vályogfalától, és megpördülök vele. Először azt gondolom, hogy magam elé tartom, élő pajzsnak, mint az a török katona a hercegnőt a filmben, amire tavaly vittek el minket az intézetből. De hamar rájövök, hogy nincs értelme.
A hús-körhinta forog,
Hétfőn történt, amikor nem szoktak Dolgok születni. Megragasztottam a Bibliám Hátlapját piros szigetelőszalaggal, Mert már majdnem leesett. De így annyira kifeszült, hogy többé Nem tudtam becsukni. A párnám alá Tettem éjszakára, nyitott alakban. Így azóta se lehet bezárni ezt a könyvet. Örökre kinyílt. És ontja az igéket. „Só-magom Nem hintem kendő-völgybe, gyász-darócba.” Engem is „befogad a vízgyöngy- Sión.” „A búzaszem- zsinagóga.” Befogad az embert teremtő madárvilág. Az ornitológia könyvsziget. Benne lepréselt lepkék, kolibri-szárnyak. Sirálytoll, bíbic-hang. Sztaniolba csomagolt Katamarán, füveken kövér vízcseppek, Amit egy bárány lelegel.
Hetvenhárom éves lettem ma. Furcsa kimondani ezt a számot. Valaha olyan távolinak tűnt, mintha nem is emberi kor volna, hanem egy ködös part valahol az idő végén. Fiatalon az ember azt hiszi, hogy az élet egyre csak épül: egyik év a másikra, egyik öröm a másikra rakódik, mint téglák egy ház falában. Aztán egyszer csak arra ébred, hogy a test lassan bontani kezdi ugyanazt a házat. És amikor a fájdalom reggelente előbb ébred nálad, amikor a betegségek már nem vendégek, hanem állandó lakótársak, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés: mi értelme volt mindennek?
Álmomban úgy öleltelek, ahogy messzeségét szorítja magához az ég. Felhő bánatok gyűltek bennem, legelték kék füvét a napos végtelennek. A bájtól gyapjasak voltak. A bűntől feketék. Villám szikrázta körbe őket. Fehér aranya a szőrvégek milliárdjain kisült akár a kéj. "Szeretlek te állat" – súgtam a zaj utáni csöndben – "Nyilván." – vissza súgtál – "Hiszen ellenemre élsz." '
1.
Tanunk a hold
amint egymást
szorosan átölelve
hempergőzünk
a csillogó szikár hóban
lefelé a domboldalon.
Előveszem az egyik könyvet az irodalomlistáról. Rohadtul tanulnom kéne a vizsgákra. Próbálok olvasni, de a betűk vihar előtti pánikban rohangászó hangyák. Képtelenség figyelni. Áporodott a levegő a fejemben, mint egy dohos óvóhelyen. És nekem állandóan ezt kell szívnom. Mint valami mérges gáz, terjed szét bennem, lebénít. Csak fekszem. Rajzolnom kéne megint. A Katonaéva azt mondta a múltkor, próbáljam rajzolással átdolgozni a sok trutyit a fejemben. A gimiben lekötött. Miután kibírtam a délelőttöket a suliban, hazamentem, és csak rajzoltam, és rajzoltam, és egyszer csak este lett. Most hiába ülök fölötte, üres marad a lap. Felhívom Márkot, de ő is kivan, tanulnia kell, nem akar találkozni. Estig a telómat pörgetem, pszichovideókat nézek és kommenteket olvasok, de nem segít.
képeink idővel maguktól éveken át ugyanabban
Nem válthatsz vissza bizonyos információkat, mondta. Ketten emelték az asztalt, míg a harmadik széles vállát tolta alá. Lapos kő kúszik a tábor felé, lovas kocsik bukkannak fel, visítoznak lábtörő hangon. A boltív sarkában, mintha a test különbre nem lett volna képes, csorgott a víz. Ezek az emberek mind háromlábúak, a lábuk a gravitáció hiánya miatt görbe, illetve egyenes, illetve kampós, mint a horog, félig hús, műanyag, fa. Rózsaszínű báránykák legelnek a Balaton fölött. Folyik felfelé a víz, hogy így nyerjen teret. A láb remeg, a kerék forog, ezek az építkezés fizikai adottságai. A művész soha nem amortizálódik. Lihegve mondja, halál önmagamra. A ház tövében sír. Ceruza kattog, folyik ki a gépből. Mindenki ellátja a feladatát, egy palotát látott művész repülni tanul.
Új táblák
Új táblák villognak. Bazi nagyok. A felirat rajtuk tisztán kivehető: LE AZ ÉRTELEMMEL!!
Nekem az ősz a római parton szökött be Mi lesz ha majd újra találkozunk
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
