VideóA PécsTV csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
A terem zsúfolásig megtelt. Itt volt Angioléri asszonyság őszes férjével Aholérivel, az idős hölgy a panzióból, az ezredes, a büszke római, az elegáns úr, Tonio Kröger, a Buddenbrook ház minden lakója, dr. Faustus, József és testvérei, Lotte Weimarból és a Halál egyenest Velencéből. Negyed tíz múlt, majdnem fél tíz. A feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Bizonyára ezt akarta mindenki kitapintani, amikor a barnainges a pulpitushoz lépett, mert karjukat mindannyian magasba lendítették és addig ott tartották, míg a barnainges le nem ült. Ekkor kezébe vett egy kalapácsot, háromszor az asztalra ütött vele és így szólt: – A tárgyalást ezennel megnyitom. Vádlott álljon fel! Az első sorban felállt egy ismerős, intelligens úr.
terheink
egyensúlyzavarban vagyunk cipeltem terheid önérzetes együgyűséggel de használati utasítást hiába kaptam nem tudtalak átkonvertálni adósság keletkezett és áruhiány az érzések inflációja gyógyíthatatlan hiába ültünk össze ketten döntéshozók jöhetett bocsánatkérés mentegetőzés megalázkodó behódolás meghallgattalak értékválságos kopott szavak zöttyentek mellénk a folyamat visszafordíthatatlan mint amikor a busz halad menetrend szerint a megállóhelyeken nyüzsgés alig akár egy némafilm fel- és leszállók mozognak szótlanul csak a sofőr hangja hasít bele olykor a csöndbe hunyorogva nézed a felállványozott templomtornyot sárga szalag őrzi a tiltott zónát nem érdekelnek a határok a múltnak van csak lelkifurdalása A háború második napján. Egy használt fekete bicikli. Forog, ütődik, lövöldöz. Kis emberek szaladnak utána. (Kibuknak ketten.) Szobor-őrültek, a hegy olyan, mint egy sámli. Sápadt kanalakkal eszik. A kezdeményezés szótlan, pontosan, mint egy krokodil, a művész sápadt vonalakkal rajzolja, hogy eszik. Pajtások vagyunk, eszünk, iszunk, származunk. Egy kisfiú jön, bal lábon, bal kézen, borzong. Szétszórtan, Isten áldja a világot. Az űrhajós lila foltokkal álmodik. Mi a különbség? A csillagok pornográf jeleneteket ábrázolnak. Az arc barna és néma. Mélyen a halálig formázható információ, lapítható. (Gügyög.) Körben állnak a hídon, ahol a tanintézet van. A mesterek hevesek, az arcszínük fekete, a fejükön sapka, a hegyekben hó. Ne csodálkozz, idáig mehetsz, a sugarak feltörik a tested. Ez így nem szerepelt még, csúszkálnak a szőnyegen, melyik lesz legközelebb? A rájuk törő szerencsétlenség idején.
A kiállításon megszokott kép fogadott. Ideges őrök, film, közhelyek elmondása. Mormolva hömpölygő tömeg szemlélt gránit mosolyt, a szikrázó arany körül torlódtak a becsüs tekintetek: ez igen ! Ekkor felnéztem, és megláttam földöntúli kő-arcodat fényben úszva
Az utca közepén állt a házunk. Kicsi volt, nádtetős, szoba-konyha az egész. A szobában két ágy feszült egymás mellett; az egyik az enyém volt, a másik Szuszkáé meg Marisé. A meszelt falon régi, megsárgult képek lógtak, meg egy homályos tükör, s ott volt az utcára nyíló, keskeny kis ablak. Tízévesen még átfértem rajta; én voltam az egyetlen, aki ki tudott rajta surranni a nyári estékbe. Szuszka a nagybátyám volt, a feleségével, Marissal együtt neveltek, három hónapos korom óta. A konyhában nem volt nagy hely. Egy asztali sparhelt, egy kis asztal, meg egy kétszemélyes kopott kanapé zsúfolódott össze. A kanapé előtt egy vastag, asztalmagasságú fatőke állt. Napközben azon dolgozott Szuszka. Többnyire fúrókat élezett egyenletes, kíméletlen türelemmel, reszelővel. A reszelésnek éles, sikító hangja volt. Beleivódott a fejembe, és idegessé tett. Tanulni szerettem volna, de mire ő végezte a napi munkáját, már ránk sötétedett. Villanyunk még nem volt, csak a petróleumlámpa sárga, imbolygó lángja melletti homály.
Szürke ég alatt tajtékozó öblök, az ormokon zöldellik a fű. Vízszintes eső esik, arcunkba vág. Óriások úján lépdelünk, talpunk alatt megszelídülnek mégis hatszögletű bazaltorgonák. Tövükben itt-ott sárga virág nyílik, ösvényük a tengerhez vezet. Magaslatukra vakmerőn kiállunk, szép alkotásai az Úrnak. Ez első közös utunk. Győzünk hűvöst, esőt és viharos szelet. Mélyen magunkba véssük. És majd őrzik képek, posztok, és emlékezet.
A kertkapunál áll. Várja haza az anyját. Az anyja buszvezető, és sosem mobilozik, mikor pirosat kap. A reggeli csúcsban a fülkéje mellett tüsszögő utasnak azt mondja, kedves egészségére, mosolyog, ha szép napot kívánnak neki a leszállók. Félhosszú szőke hajába minden nap más színű hajráfot tesz, hétfőn mindig halványlilát, a körme kékre lakkozott, babakékre, erre a lánya beszélte rá, aki néha kapucnis felsőbe bújik, és titokban felszáll az anyja járatára, feloson a hátsó ajtón, és megy vele pár kört. Persze a lány anyja igazából nem ilyen.
egyikünk sem tudta miféle hit volt képes arra milyen az a hit ami idecsalta nem érdekelt senkit hol fekszik hazája nem kérdezték soha mit keres itt a széles sugárúton hol hangjába belesüvít a gépkocsik monoton zihálása vajon vár e még valakit vagy csak egy kegyetlen és mostoha sors ostoba ígérete állította ide a büszke üvegpaloták bőséget hazudó gránit küszöbeire Csernik Attila illusztrátoromnak, örökös barátomnak
kockás irkába írtam első mesémet kicsi fiamnak kedvesem levélben beszámolt bújnak kifelé örökösünk kicsi fogai néha megharapja tejforrást tiszai történetet álmodtam papírra sűrű sorokban születtek a mondatok kockás irka minden sorában olvasható
Amolyan új és remegő monstrumot akartam szerkeszteni. Összesen tíz monstrumot, mely felfelé ezer lépés. (Őrséggel látják el a falakat majd száz évvel később.) Az jó, ha megsebez? A nevét emlegette, ahelyett, hogy leírta volna. A homloka rusztikusan szabályos. Egy daliás ugrással, mint aki semmit nem akar, és nem mer. A kapu fölött délibáb márványból. Ez egy micsoda, áll a szélen, le nem esik. A legnagyobb dicséret és megaláztatás. A világűr széle lapos, csiszolható, alacsony épületekből áll, melyek ráfekszenek az útra. Józsikám bácsi életét megmentve szkafanderben távozik a falu háta mögött. A drónok berepültek a szénapadlásra vízzel, sárral és repedéssel. Páran még dolgoztak a feltöltött folyómederben. A parasztok elméjét lefoglalta a gondolkodás.
Ne hazudj nekem jogról, rendről, mikor a putrim falán átüt a felsőbbrendűséged
Azt akarod: maradjak a mocsárban, hogy a lábam nyoma is csak szégyenfolt legyen.
Mosolyogsz, ha az éhség csendben öl, ha a jövőm egy penészes, dohos négyzetméter.
Barátom, eljöttem megint, kijátszottam a láger vérszomjas kutyáit, éber őreit.
Hajtsd ölembe megkínzott fejed! Ne szenderítsen halálba a bánat! Nézd, itt toll és papír, olvasd a világra szörnyű bűneit! Ne enged eltörni a gondolat
Először a haja. Ahogy lebbent a szélben. A színe, az a tömeg, erő, lágyság abban a lebbenésben, ahogy a hátára simult. Ő meg csak el a kocsival, mintha soha többé. Egyébként is lehetetlen. Hiszen soha többé. Aztán a szeme a visszapillantó tükörben. Kék, amilyen nincs. Mert csak mondják, hogy mint a tenger, de ez tényleg olyan. Ő meg nyomta a gázt. Hogyan jutottak el a tengerig? Talán az út, vitte őket oda, mert csak azok a szemek a tükörben, néha lehunyva, a férfi mellett, aki fecsegett. Végig fecsegett. Dezső, a negyvenötéves rendőr mostanában rákapott a rockzene hallgatására. Jóvágású, jóképű férfi volt Dezső, mintha egy szappanoperából bújt volna elő. Angéla, a neje büszke volt rá. Úgy tűnt, boldog párkapcsolatban élnek. Dezső mindig fáradtan érkezett haza, és újabban folyton zenét hallgatott. Kedvence a Beatles, bár nem az ő generációja, nem számított. Örökérvényű zenekar, az ember bármikor felfedezheti. Szerette az ABBA-t is. Kezdett leszokni a tévéről. Már nem érdekelte. A zene lenyűgözte. Angéla csodálkozott. Dezső sokkal vidámabb, mióta zenét hallgatott. Élénkebben végezte a munkáját is. Barátai nem nagyon voltak, csak munkatársai, velük jó viszonyt ápolt. A munkahelyén is látszott rajta a változás. Felszabadultabb lett. Egyébként is titokzatos, egyedi bűnüldöző, mindenki tudta róla. Vasárnaponként még templomba is járt. Szülei már nem éltek. A templomban mindig elmondott egy imát értük. Gyereket is szeretett volna, de sajnos ez nem jött össze. Jól értett a politikához is. Valami mégis hiányzott az életéből. Mintha Angéla mellett nem annyira lenne boldog, pedig csinos nő volt, hivatalban dolgozott.
még mindig
nincs mentségem arra hogy még mindig élek én is ludas vagyok benne ezt elismerem de már bánom
a csörgő-patak nyirkos völgyében
Addig nem mentek haza, míg meg nem mondjátok, kinek a műve ez. A horogkereszt ott virított a táblán. Egy intés, és a hetes elmaszatolta a krétarajzot. Igazság szerint még így is lehetett látni, de Márta néni közben már idegesen kiment. Amint magunkra maradtunk, kitört a hangzavar, a többiek Otta Bencével ordítoztak, hogy miatta kell itt maradnunk. Belefájdult a fejem. Bence egy idő után már zokogva magyarázta, hogy az apja tutira agyonveri, mert a nagymamája zsidó. Akkor te is zsidó vagy, állapították meg többen. Az idegesítő Técsői Melinda, aki mindig mindent jobban tud, felvilágosított minket, hogy a zsidó vallás anyai ágon öröklődik. Ezen valamennyien elgondolkodtunk, és csend támadt.
nem tettem semmi különöset. nem én inspiráltam Chon Benditet. Guevara gyűretlen álmú arca beléborostásodott a halálba, nélkülem is. s régebben is lángra nem én gyúltam: érintettlen rőzsenyaláb a múltam.
égve hagyta bennem valaki az éjszakát
Kalüpszó kertje is lehetne még talán lejtőn, sziklás kertben szomorú cédrus áll vele hallgathatom az eresz csepegését napjaim számláló
tűnő tücsökzenét
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
