Videó

Egy perc VERS – Hétvári Andrea: KICSINNYÉ LESZ




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Reggeli kávézás közben halt meg, szívroham végzett vele. Mivel kissé figyelmetlen volt, így észre sem vette, hogy nem él, csak evett tovább. Feleségének sem tűnt fel, ezért megkávéztak és mindenki ment a dolgára. Minden pont olyan volt, mint az életben. Dolgozni indult, ahol a főnöke ugyan megjegyezte, hogy karikásak a szemei és fáradtnak látszik, de ott sem tűnt fel senkinek, hogy nem él.

 

 

 

egészen fellelkesülsz amikor eléd kerül

azt azonnal látod

hogy meg kell tisztítani

mert ebben a formájában egyedül te láthatod benne

azt

ami létrehozta

 

 

nekilátsz kitervelni a teendők sorrendjét

aprólékosan teszteled

egyelőre csak fejben

a szóba jöhető fogásokat

 

 

A tavaszi szél hozta el nekem magát.

De előbb ez a pajkos fuvallat a hajamba kapott, összeborzolta, a fejemhez lapította, majd felemelte, amitől sokkal dúsabbnak hatott a frizurám, mint amilyen valójában volt. A pöttyös ruhám szoknyáját is le kellett fognom, mert csintalanul fel-felröptette azt is. Úgy tettem, mintha a kirakatban elhelyezett cipőket nézném, pedig azt lestem, hogy követ-e az a magas, szőke fiatalember, aki a villamoson le nem vette rólam a szemét. Követett. Odalépett hozzám, megkérdezte, hány óra van, amit nem tudtam megmondani, mert nem volt órám, de maga azt mondta, mindegy is, mindenképp alkalmas az idő arra, hogy megigyunk egy feketét. Még sosem szólított le senki az utcán; nagyon tetszett a bátorsága. Az erős kávé ízlett, enyhe pírt festett az arcomra. Nem mertem a szemébe nézni, helyette azt figyeltem, hogy milyen őrült tempóban lüktet a vér az ereiben a kézfején.

 

Úgy is vágok neki mindegyiknek,
hogy vers legyen.
Nem akarok lélektanászra költeni,
se tanárra, szerelemre sem egy ideje.
A kötélen jól elvagyok
– kilengek egyfelé,
a vers meg másfelől –
kapaszkodok belé, könnyedén,
nekem ez kell a mutatványhoz.

 

Végül a kék ruha mellett döntött. Kissé alkalminak hat majd a gyerekek között, de estig nem lesz ideje hazaszaladni átöltözni. Este... Jaj! Imre végre bemutatja a szüleinek! Azért ugrott fel kora reggel, hogy ezt megmondja. A szomszéd Ilonka néni akkor csoszogott a lift felé, amikor kurta hálópólójában beengedte a fiút. 

Beérsz a következő busszal is? − kérdezte Imre, majd a tétova fejbólintásra becsapta az ajtót, és még ott a folyosón letépte róla a bugyit.  Gyors menet volt, egyoldalú befejezéssel.  Elmegy a buszod, vigyorgott rá, aztán felrángatta a farmerét, és felszívódott. 

 

 

Úgy látom, ma sem jött el a világvége.
Vállamra passzátszél és halcsont tapad.
A tenger sós vize felragad az égre
és örökkévalóságig lassul egy mozdulat.
Hullámmezővé érik most a felszín,
lebegő tányérok a liliomok –

 

Találkozni akartam vele, azt mondják, olyan, mint az elvonási tünet, nincs egy jó szava hozzá senkinek, nem tudja eldönteni, hogy Földön vagy csak üzemen kívüli, ha nem kérdik is, arról beszél, hogy olvasta az Aranyketrecet, nem szégyen az, ha személyiségzavaros vagy kényszeres, vele ütik agyon az időt, amit azért utál az ember, mert a múlása senkinek sem kell, át akar férni a másodpercek között – nincs időpazarlás –, de mindig késik, különcül öltözött, divatot diktál, mint egy menő manöken, pazarul pazarol, cipőjén Bagarol, nem érdekli sem a vörös szőnyeg, sem a kifutó, nem csinál hülyét magából, nem sétál pengeélen platform cipőben, inkább kitalál egy lábbelit, a fűzője ezüst, abban érkezik, jól tudja, hogy szerencsés, ki mielőtt kihal, megvív szorongásaival, kihányja félelmeit, úgy csinál, mint akit csak az álma szedál, és nem szed olanzapint, nem függ mástól, csak a biztos egzisztenciától,

 

Felállt a fotelből, és elindult az állólámpa felé. Egy bogár röpködött a szobában. Eleinte nem zavarta, de látta, hogy a pimasz a halogén lámpa forrósága felé tart. Felemelte a lámpát, hogy a repülő rovart csapdába ejtse. Beleestek azok maguktól is, irgalmatlan bűzt árasztva, amikor lángra lobbantak. De erre a nyavalyásra mérges volt, siettetni akarta az aktust. A bogár nem esett pánikba, kikerülte a hőforrást. Aztán, hirtelen sötét lett. Valójában elájult egy pillanatra. A vérnyomása leesett, és ez most eszméletvesztéssel járt. Úgy érezte, zuhan. Tudatában volt annak, hogy tehetetlen. Még nem jött vissza a fény, de tisztán végiggondolta, mi fog történni. Megadta magát, nem tiltakozott. Tudta, súlyos következménye is lehet ennek a zuhanásnak.

 

Halmosi Sándornak

 

 

egy régi novellámban

Duglas a kutya ugatott

kiharapott egy darabot

a reggelből

a csendbe először

képzelt szeretőm bicikli

láncának zaja

Nika cipőjének kopogása

a folyosó kövezetén

túldobogott a szívem

a csendben először

erős voltam és hatalmas

szerelem ittas

látássérült utas

 

Cimborám, Man Ray! 

 

Elmesélem neked  – ne nevess ki –, hisztis vagyok! Pierre Unik, tudod az az elcseszett cseh kakaska, (még a tojáshéj a seggén) kihirdetett egy főzőversenyt az éttermében, amit úgy hívnak, hogy NEVET A SZEDER.

Beneveztem! Miért miért, mert érdekesnek mondotok.  Gegenbach a muris kicsapott lelkész –, harsogjátok, de én legalább tudom mi a jó az orosz matrjoskámmal! Hát persze! Mint Hokusai képén a polip, amint a halász feleségének erotikus álmába betolakszik egy sunghában. Na, persze látom magam előtt a polipot, ahogy száz kezével átfonja a halszagú csajt, isteni!

 

 

a kishír



hiteles forrásból értesültünk
a holland hadsereg új fekete rózsákat
állít hadrendbe
az új rózsák külsőre emlékezetnek
az előző fejlesztésre
az egyiknek vörös a bibéje
a másiknak porzói sárgák
az újítás belső szerkezetükben van
hatósugaruk és illatuk határtalan

a hír arról is szól
az újfajta fekete rózsákat
a háza kis előkertjében
egy öreg hippi nevelte ki
az évek hosszú során

 

 

A pap befejezte a misét. Ment haza, mert már fáradt volt. Ment hazafelé, majd közben rágyújtott. Élvezte az esti, friss levegőt. Egyszer csak egy húsz éves cigány hapsi közeledett feléje. A pap kicsit berezelt. A cigány hapsi eléje állt, mint aki nem engedi tovább menni. A papnak földbe gyökerezett a lába.

Mit akar tőlem? – kérdezte.

Csak háromezer forintot. – mondta a cigány.

A pap úgy gondolta nem ellenkezik, öreg volt már nem tudott verekedni.

Tudja mit? Adok ötezer forintot s hagyjon engem békén.

A cigány elgondolkodott.

Én csak háromezret kértem. Tegye csak vissza azt a kétezret.

 

ha tudnád mi zajlik benned nem menekülnél a gondolataid elől
heveny gondolatvázlataid közé
szétzsibbasztani velük az érzéseidet
amik megpróbálnak levezetni létezésed gyökeréig
hogy felismerd azt is amit eddig mélyen titkoltál
hogy már nincs
de valószínűleg eddig sem volt jogod fájdalom nélkül élni


 

Nem akarok dicsekedni, de én meg tudtam venni Love Baby fürdővizéből egy fél decit.

Hú, azta! Mutasd meg, légysziiii!

Bocs, de nagyon drága volt és…

Ne már! És mégis, mennyi?

Akciós volt… izé… ötvenezer… de eszmei értéke felbecsülhetetlen.

Felveszek személyi kölcsönt, nem érdekel! Nekem is kell!

Akkor siess, mert úgy hallottam, hogy már nem sok van belőle.

De hisz mindennap fürdik, nem?

 

Oda menj, ahol füstös kéményt látsz,

ahol sírni lehet, kifosztott nők gyújtanak tüzet,

minden álmot elfelejtenek, padlásgerendákat,

baglyokat, levegőből sodort köteleket.



Pántlikás, szárnyas lovak horkannak föl velük,

ahogy téli sötétből a lángokba néznek,

alig-alig beszélnek valakivel,

mintha harcmezőn maradt férfiakat ölelnének,

félholt testeket, törött Krisztust,

a megfeszített fáját a vörös havon.

 

Kovács Hosszúka 1984-ben született, apja építész volt, anyja matematika tanár. Öt éves volt, mikor szülei frissen alakult vállalkozása sikeressé vált, így édesanyja háztartásbeli lett, és ezután rengeteg időt tudott fordítani Hosszúka és testvérei szeretetteljes nevelésére. Hosszúka a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen végzett, a Közlekedésmérnöki és Járműmérnöki Karon, majd felvételt nyert az Oxfordi Egyetem posztgraduális képzésére, de onnan egy év után kihullott.

 

MEMENTO



fáradt agyag
ráncos
szikkadt
a nap gyilkos simogatásában

ujjlenyomatok őrzik
az érintés
a formálás
a magára-hagyás
megmerevedett nyomait

 

Letaroltatott és megszáradt, mint a fű, az én szívem (102. zsoltár)

 

 

Még írni vagy beszélni egyre megy, hiszen

ugyanabban a történetben vagyok a csetlő-botló figura,

türelmesen kivárok hát bármit, ha szórakoztat,

hiszen csak mulattat, ha valamire nem emlékezem.

Írok ezt-azt, inkább, mint aláírok,

megyek vígan bokázva a tollam után,

koccintok, ha van kivel, kézfogás helyett is,

élvezve marasztalom a bennem terpeszkedő unalmat.

 

Néha látom a lelkeket a szemem sarkából, elsuhanni mellettem. Eleinte arra gyanakodtam, hogy képzelődöm. Talán, a vérnyomásom játszik velem, káprázik a szemem. A mérések azt mutatták, hogy a gyógyszerekkel karbantartott vérnyomás rendben van. Ha erősen koncentráltam az írásra, és elmerengtem a billentyűzet felett, elsuhanó árnyakat figyeltem meg, amelyek körvonala nem látszott, de határozott jelenlétük érezhető volt. Nem hiszek a túlvilágban, úgy gondolom, hogy az ember a semmiből jött, és a semmibe vész, ha itt az idő. Mi lehet a jelenség mögött? Felteszem a kérdést, de nem találok választ, ezért elfogadom a jelenség valóságát, nem kételkedem. Megtanultam az életem során, hogy nincs mindenre magyarázat, és a dolgok olyan bonyolultak, hogy sokszor csak elfogadni érdemes őket. Beletörődtem abba, hogy ezután már együtt kell élnem koboldjaimmal. Egyre jobban megbarátkoztam velük. Félelemnek, rossz érzésnek nyoma sem volt bennem. Sőt, olykor biztonságérzetet adtak a suhanó árnyak.

 

Az én fenyőfámon 
nem volt csecse-becse
és alatta se volt
encsem-bencsem ajándék.
Az én fenyőfámon 
üres tekintet csüngött
s rajta sok-sok emlék,
mely szótlanul fecseg

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal