VideóA MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
VALLOMÁS ODAÁTRÓL
Nem volt domb, völgy sem, síkvidék sem. Lengő pont volt, sikoly a szakadék két partja fölött, az Út maga volt az út szó. Lépések nélkül mentem rajta, lábak nélküli léptekkel, lábak nélküli haladás, megcsúszás kizárva. Nem éreztem éhséget, hideget vagy meleget, nem voltam nehéz, nem voltam könnyű.
Ült a sötétben. Előtte a kis kályha, rakosgatta bele, amit talált a házban, de már nem nagyon volt mit, amin ült, az volt az utolsó széke, gyakorlatilag az utolsó bútordarab a házban. A kezében egy képet szorongatott, maszatos, gyűrött képet egykori önmagáról, fiatal volt, erőből, akaratból nem volt hiánya, és volt elképzelése a jövőről, tervei… áhh, akkor minden jobb volt. Meg mindenkinek körülötte rosszabb. Tekintete az ablak felé tévedt. Ki nem láthatott rajta, már régen betömte papírral, üres zsákokkal, zacskókkal, szeméttel, csak a kályhacső körül volt egy fém lap. Ott vezette ki a füstöt (de még milyet!), a szomszédok, hogy rohadjanak meg, egyfolytában sipákoltak a bűz miatt. Persze fűtött, amivel tudott, mindig volt mivel, elég sokan odahordták hozzá a szemetüket. Volt, akitől pénzt is kapott, no nem sokat, mondták is neki, hogy hülyére keresi magát rajta aki odahordja a sz…át. Ő áttúrta, amit tudott, használt belőle, leginkább elégette. Régen vasat, fémeket szedett ki, de már nem látta értelmét. A kert pedig lassan telt…
Lányod hajában májust hullató eresz s a fény öblíti csecsemőkorát fiadnak dajkaéneked a kiságyak párnájába sír virágvasárnapon terít húsvétot a kín
szőlőszemen a hamvas ég szemfedél hátad hegeiről most itt hegyed regél egy köréd zsugorodott világ gőgicsél kezében csörgő a kereszted éldegél
Egy fényes arcot láttam álmomban. El kellett mennem a régi házhoz, de az már nem állt, lerombolták, a törmeléket részben széthordták. Gondolhatod, mit éreztem. A gyümölcsöskert helyükből kicsavart fái mozdulatlanul feküdtek, csak a levelek lebegtek ernyedten a haldokló testeken. Néhány bokor még büszkén ágaskodott a szétrombolt valamikori rendezett kert ösvényei mellett. A ház teste romokban állt, széthordva, széttépve. Szétszedtek minket! A szentségit, széthordtak!
Éjszaka madara, költő álmatlanság-söréttől sebes, felnégyelt világra tárul ablakod, sorstalanok szemei világítanak vissza, rád; legszentebb mécsesek.
lázító némaság, tettleges csönd, őrült percvérebek ördögi köre rémiszt, hát kitörsz,
Az udvaron találkozott az ezredessel, aki köszönésképpen rögtönzött gúnyolódásba kezdett: – Nem úgy néz ki, mint aki lefürdött volna tegnap óta. – Elsődleges célok, ezredes, elsődleges célok! – hangzott a riposzt, magát is meglepve vele. Ezen a projekten most ő volt az újonc, akinek szemlesütve kellett volna várnia a parancsokat, és mindenre helyeselni, amit mondanak neki; ugyanakkor azt érezte, egyszerűen túl fáradt a formalitásokhoz. Ráadásul úgy tűnt, a pimaszsága nem is fogja megbosszulni magát, hiszen az ezredes szeme sem rebbent meg. Sőt: – Ez már tetszik! Kvíz-kérdések! Mire való a zsilip ajtaja melletti sárga kar?
– Na, Józsika, mit kérsz a születésnapodra? – Izé… – Csak bátran, Józsika! Nos? – Én szeretnék… egy… hasi ultrahang-vizsgálatot! – Hm. És te, Petike? – Én… ö… – Na, csak rajta, Petike!
"A teremben sétálgatnak a ladyk, És Michelangelót dicsérik."
Eliot-t én is ismerem. Mondja itt épp' Neked, vagy nekem, hogy együtt teáztunk.
Négyen voltunk: Ő meg én, s mindkettőnkön (mily' regény!) – a viharkabátunk.
Kristóf, a novellista elszakadt a valóságtól, de Lévay doktor sebtében összevarrta. – Nem lesz maga egy darabig jóképű barátom és garantáltan fércműnek fog látszani. Ittak egy kis mókusvizet, ami vizelésre sanyargatva marta a szájsebét. Kisvárosban meggondolandó, mit tesz a köz elé az irodalom. Csütörtökön jöjjön be kiszedetni a varrást, addig lehetőleg írjon virágokról és azok közé semmiképpen ne csempésszen infllagrantikat maga mártír! A vérszegénységét ne kezelje egyelőre pikáns kikezdésekkel.
Darazsak rácsos házaiból kiálló fűszálakra piros fehér zöld fény simul. Palóc borzongással mulatnak a fák, zubog az Ipoly, békanyál csorog a nevető fűzfákról.
Portrék, életek. Fotó: Móricz Csaba (Kép forrása: Holdkatlan Galéria) Látod, anyukám, teljesült az álmom és a szép mesém, az ellen semmi nem szegült, amiben szentül hittem én.
Látod, gyermeked szót fogad most is, pedig már nem vagy itt, fentről követed sorsomat, létem kanyargós útjait.
igen számomra is fontos a félrevezető tájékoztatás
Kérdezted a varjakat? Habzsolva eszik a hógolyókat. S azt károgják, hogy a lepkék csontja finom. A léptek még messze, de itt a jégpáncél. A lélek immár fehér beton. Lehetne úgy aposztrofálni, habos sírkő. A teremtett Hexameter - kurbli maga is metafora. Hajtja a magáét a rönk-idő, a szótár-lét.
A kis Franz bezzeg meg merte tenni, mi sose érjük utol. Bár a valóságban jobb lenne most az ötlete. Bogárrá változtatni az embert. Gondold csak el. A nagymamát simán le lehetne tárolni valahol a lakásban, és olykor lökni elé egy kis kenyeret, maradékot, ilyesmit. Hát nem vonzóbbak lennének így az öregek? És így könnyebb lenne őket magukhoz venni a fiataloknak. Ismeretlen, rég látott, beteges nagymama? Az ijesztő lehet, node egy kicsinyke bogár, az jöhet bármikor. Se pelenka, se kötelező beszélgetés naponta, se bájolgás, műmosoly az örökség miatt. Hisz házak, lakások szabadulnának fel azonnal. Mehetnének az unokák oda lakni. A boldog szülők meg eletethetnék a bogárkát.
Más ember
Reggelre ismeretlen lesz a város, egy éjszaka elég eltévedni az ébredésben. Más ember kel fel, mint akit letett a hosszúra nyúlt órák éjszakája. Egy méhre lenne szüksége a felkelésnek.
Újra megszületni minden pirkadatban és az alvás seprűvel takaríthatná el az előző idők hordalékát. Legyen mozdulatlanság a bajban, talpai alatt a megtörténés átléphetetlen küszöbe.
– Gyönyörű napunk van máma, igaz-e, szomszéd? – Meghiszem azt! Végre beköszöntött az igazi nyár! – Jól mondja, szomszéd uram! Tegnap este kemény tél volt. Havazott egész éjjel. – De el is olvadt a tavaszi hajnal forró Napsugarától! Hogy befűtött a télnek, haha! – Nem ősz volt az, szomszéd? – Lehet… nem is tudom… – Vénasszonyok nyara volt hajnalban.
„A Hóhérok asztaltársaságával szemben” Rejtő Jenő
Aztán jobbra és balra tereltem még megszólaltak az ellentétes-gyűrűben grafitos hajjal kerek szoba az idő bonyolult halmaz lecsúszó csövek görcsben a kéz az almák gurulnak villognak bámulnak részben soha még így olyan friss a felemelt kéz villamosok széles mindig végig szellemes és halk és hülye a homály teszi észt spórol szabálytalan búskomor korlát kacsint a háború kerek mint a szilva a háztartások némák éjféli ebéd kinyúlik faképnél hagyottan keletkeznek az elmúlt emberek csavarmenettel szorgalmas paraszti nap után vetődik rémült népek az égbolton (ban) marhák nyalnak ugranak - döfnek csilingelnek joggal remélnek – magyarázatot (rázott) megjelenik az első kitömött menyasszony az alagutak végtelenek drónok (drótók) csúsznak a szigetek eltévedhetsz a merítés alattvalósága játékok öröm elnyom az. halvány fény szitál a múló holdat
Sáros Zsolt rendes, becsületes tisztviselő volt. Nemes jelleme mindenkit varázslatba ejtett. Jóképű is volt. Negyvenöt éves, de koravén alkatú. Lelkileg több volt a koránál. Anyja még élt. De Zsoltnak sikerült lakást szereznie. Agglegény volt, csak néhány barátja akadt. A munkatársait persze nem tekintette azoknak… Azokat nem nagyon szerette. Folyton csak kritizálták, hogy milyen nagy az orra. Zsolt a munkahelyén magányosnak érezte magát. Zsolt nagyon ritkán járt szórakozni. A focit szerette, meg sokat olvasni… De nem is volt a tévé rabja… Szerette Goethe verseit. A fociban pedig Peléért rajongott. De Puskás Öcsiért is. Az aranycsapatot nagyon szerette. Ő maga is jól tudott focizni, cselezni. Annak idején az osztályban a legjobb volt. Irigyek voltak rá.
meghajlanak a fák
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
