VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
átölel egy város elfoszló dallama sorsunkkal határos
Kukucskál, reflektál
Perdület. A Föld lefékez. Valami műhold elkóborolt. És a kelkáposzta főzelékbe csapódott be. A csirkecomb fájlalta. Lila gőzök szöktek el zöldségekből. Egyre nehezebb lett a vasárnapi ebéd terhe. A boltban már nem adnak hozzá sörjegyet. Bár E. P. szerint nincs olyan, hogy mondanivaló, ez most pont arra lenne jó, hogy mondják.
Sosem voltam valami jó tornász, éppen ezért lepett meg a mai álmom: gyertyaállásba mentem fel! Először csak a derekamat támasztottam meg két oldalt a kezemmel, aztán szépen egyre magasabbra emelkedtem, s a kezeim már valahol a mellek vonalában voltak. Egyenletesen vettem a levegőt, a lábaim szépen, párhuzamosan álltak, térd egyenes, comb feszít, lábfej nem pipál. Még a középiskolai tesitanárom hangját is hallottam közben. Ó, nekem ezt ébren is meg kell próbálnom!
Az orvos rosszallóan nézegette a leleteket, majd egy kiadós fejcsóválás után végre megszólalt: – Lali bá! Mondtam már magának, hogy a tüdeje nem bírja már a füstöt. Muszáj lesz leszoknia. – Szokik a fene le! – válaszolt az öreg. – Erre a kis időre már minek?! – Tudja mit? Kipróbálunk egy újfajta terápiát – folytatta az orvos, miközben közelebb ült a számítógéphez. Hosszasan gépelt, de az öreg nem zavartatta magát, csak türelemesen ült és várt. Egy jó staubra rágyújtott volna már, de amúgy megszokta, hogy lassan mennek a dolgok a faluban. – Két hét múlva jöjjön vissza kontrollra! – Oszt’ akkó’ nem ad végül? – Micsodát? – Terápiát, vagy mit. – Azzal ne tessék foglalkozni, csak kerülje a cigarettát, ha jót akar magának! Elköszöntek, közben az doktor monitorán az orvosi nyilvántartás helyett a falusi Facebook-csoport díszelgett.
Véget ért életem legszebb vizsgaidőszaka, amely az intenzív ismerkedés jegyében telt az ókori irodalommal, igazi, kemény táblás könyveket olvasgatván a heverőre dőlve a félhomályban, a hó elolvadt, amelyben lépdelve először mutatkoztunk karonfogva, a tél tavaszba, a tavasz nyárba fordult, és ami mintha csak kettőnké lett volna, benépesült az üdülőhely, én tudtam volna mit kezdeni a gazdagsággal, szívem szerint megvettem volna Tapolcát, hogy a barátaink meg a személyzet lakjon, és csak az járjon ott, akinek megengedjük, Elindult a hegyekbe (és mert minthogy a kutya sem tudja) ez egy belső elválasztású mirigy meg orrüreg meg detonátor kopoltyú koponya alvezér trágár lábak mellékvese hormon (eltörik) erotikus masszázs belégzés (szerszám) a paplan alatt girnyó betűk bebábozódva. A tégla leesett nehezebb a fej ügyetlenkedve ördögi tréfa földig érő arcon csapás megsérültél foglalj helyet mutasd az öklödet ha hisz vérrel magas sarkú kisportolt asszonyokkal aztán megtöri a csendet jót mulattam mondja. Nátriumklorid alvezér pszichopárbaj várd meg okos mondhatni miért? Az úton felfelé azok akiknek kiszaladt a száján. Megfelelő minőségű pillanatban épp oly idétlen mint a drót végén. (Kamaszházi nevetése a fején keresztül.) Eljöttél szűk arcod kép te is kép voltál születésed előtt hívó szavad hívő szó barlangokban almányi emlőd emelkedik az ezüstszínű égig kezedet lábadat emelgeted. El vagy tiltva a haláltól. Az állam egész területén. Világnézeted foltjai a gyepün kívülre taszítanak.
Mosogatás után sört reggelizni, és a mosógép megpakolása után még egyet, az olyan hetyke, félrecsapott kalapú optimizmus. Épp olyan, mint a szobában az égig érő kupleráj. Könyvek az éjjeliszekrényen, az ablakpárkányon meg a sarokban. Vetetlen ágy, félig nyitott ablakok, porcicák – portigrisek? – imitt-amott. Három táska, két kicsi és egy nagy, bár közülük csak egyet használok. Mondhatsz bármit, optimizmus ez is. Mert bőven lesz még időm, hogy rendet csináljak.
napozó
Egy éjszaka mindig sejtelmes, titkokkal teli.
Éjszaka árnyai újabban múzeumokban élednek. Különös táncokat lejtenek a megelevenedő sejtetések, melegséggel borzolnak a régiekkel való találkozások. Mert egy múzeumban minden élő. Pontosabban fogalmazva, egy múzeum tárgyai valaha mind éltek. És mindig újra megélednek, ha látogatójuk akad. A látogató lelke csodára képes, és a generálódó szivárványban mindenféle fakó szív élénkké változik, ó, Istenem, fakad ajkakról a sóhajtás, kik is lehettetek ti, elődeink ezen a tájon, akik itt hagytátok a nyomotokat, a csontjaitokat, a sorsotokat? S mit is örököltünk mi, akik e pillanatban e táj belakói vagyunk? Ránk hagytátok-e a gazdag örökséget? Vagy nem is gazdag az örökségünk? Szegények voltak-e őseink ezer éve, mint a templom egere? Volt-e templom ezen a tájon? S ha létezett, éldegélt-e ottan, az oltár tövében, valami egérke?
Jónak lenni jó, de egyáltalán nem könnyű. Publikus jót találni egy olyan napon, amikor az égvilágon semmi nem történik, szintén nem az. Akkor meg pláne nem, ha egymást követik az ilyen eseménytelen napok. Nem vagyok az a típus, aki bárgyú mosollyal az arcán elfogad a sorsától hideget-meleget. De ha elkezdtem az örömnapló írást, szeretném kihúzni a századik napig, még akkor is, ha néhány emberben azt a téves képzetet keltem, hogy nekem milyen kutya jó dolgom van. Elvégre naponta zengedezek katicabogárkáról, finom ételekről, bagolyhuhogásról, cinke röptéről. Na igen, de azon a napon ennyivel van ennyi! Be vagyok zárva. Mintha nem a saját életemet élném.
Négyszemközt, hogy árnyamnak intsen, hány pillantás kevés, hány ígérgetés, egyetlen szándék, hogy kívül kerítsen, győzelem lesz, óvatlan szemverés. A romló estben hunyorgó csillagok, az asztalon két borospohár, köztünk is űr, ahol már alig vagyok, csak faltól falig az értelmes homály.
(Füstszínű, sima folt.) Általában hangulati eszközként ismert hatásos tejtermék. Ironikus tételek, mágikus hangulatú dicsőség. Szarvasok keringenek az égen folyamatosan. Kézzel csiklandozzák egymást. Találmányok egymás mögött, telt hassal, elnyújtózva. Így születnek a széles, forgó női csípők. Megjegyezte és halhatatlannak minősítette (a telefonálót). Vár az országúton vir(l)ágnyelven a százszorszép bölcs. Reklám a halott utcán reggel hatkor. Fordított, reumás csókok, önvédelem. Láng csattan vissza. Erre van szükség egy időre. A szöveg törvénysértéseket tartalmaz Uram! Megpatkoltak egy halat csigába csavarva. Sétált a gyümölcs. A (le gbú sab b) gyümölcsöt. Gárdos, a PNAUMEA cég tulajdonosa karambolozik. Borzasan, lábbal előre, magasabban a februári középértéknél. A halak fickósak, felugranak a levegőbe, megtették az utat, tudják jól csinálni. Mernek huzamosan főmérnökök lenni, a háztetőn, a hálószobában, a mosdóban, a lábujjak irányításával. Családnevükben a gyorsulás túlságosan nagy érték. A régi rómaiak, amikor az időjárás megváltozott, elérték a felhők szélét. Egy kő, szarvasbika, izzó széndarab. Rinocérosz. Rövid, lassú, kiköpött, öreg faszi. Római. Sűrű időközönként megöl néhány rabszolgát, alig észlelhető zivataros napokon. A nők meg akarták fogni a fejét, erősen tartani, összeomlás nélkül, egy gomolyfelhőbe belefojtani. Benyomni oda, ahol az izmok összezsúfolódnak, a comb nyikorogva indul. A hajtómű lelóg, megfordul, visszamorog. Jussanak ki. Gyűrűben, vagy, szabad levegőn ráadásul.
Az ezerkilencszázötvenes évek vége felé – Keresztúron, szülõfalumtól olyan harminc kilométerre, ahol feleségemmel egy utcára nézõ szobát béreltünk, a ház elõtt megáll egy szekér. Az ablak alatt zötyögõ jármûvek állandó, monoton zörejébõl kiüt a lassuló kerekek nyikorgása; egy-két zökkenés, rövid csend, az ismerõs, erõlködõ, fulladó köhögés behallatszik az utcáról, és ez az olyan jól ismert hang-szöszmötölés – gubanc a szabályosan hullámzó levegõben – rögtön az ablakhoz ugraszt, ahol aztán csak állok, bámulok: nagyanyám kikászálódik a szekér derekából, leveri a szénatörmeléket a szoknyájáról, bizonytalanul szétnéz, átmegy az utca másik oldalára, megvizsgálja a házszámokat, visszajön... Ösztönösen hátrakapom a fejem, hátrafordulok, ellenõrzöm a szobát, arcvonásaim után azt is át kell rendeznem, és várok; izgulok is, hiszen ott kinn engem keres valaki... Keresnek... Nagyon közeliek. Feleségem még nem jött meg a munkából, késik, õt várom. A várakozás nem kellemetlen; hiszen tudom, mintha látnám: Anna most lép ki az iskola kapuján, kenyeret vásárol, és szapora léptekkel siklik a kerítések mellett. Mechanikai rejtély a járása. Aprózott, ruganyos; elképesztõ gyorsasággal ollóznak a combjai. Mintha nyújtott lábbal helyben-futást gyakorolnának tornászó lányok. De Anna halad, mégpedig gyorsan halad, és egészen érdekes, hogy mégsem hullámzó a járása. Rejtély, vonzza a szemet. A ritmusa felém árad, és elönt. Bámulom Annát. Itt dobol bennem a járásának a ritmusa.
GRAVITÁCIÓ
Néha, akár ma délután, a gravitáció – mi más lehetne? – magához húz és hív mintha a rabszolgája lennék, öklében tart szorosan, nehogy szét szóródjak a semmiben. A csontok már nem bírják, hiába űz velük játékot, elgyengülnek a hús alatt, és a hús is gyengül akár a hallás az is egyre gyengébb. Én még kitartok, amíg tudok, és megadom magam akaratának.
Nem tudott aludni. Nem mondhatta, hogy kényelmetlen az ágy, mert húsz centiméterrel felette lebegett. Az övé volt az egyetlen szoba, ahol elromlott a gravitáció-generátor; annak ellenére, hogy korábban úgy gondolta, még ha lehetséges is lenne ilyen szerkezet előállítása, kizárt dolog, hogy olyan meghibásodása lehetnek a szerkezetnek, ahol a hibajelenség egyedül az ő szobájára korlátozódjon. Az ezredes azonban azt mondta, jobb is így, mert addig is szokja a súlytalanságot, ami elmélyítette benne a szándékosság gyanúját. Kicsit azon is elgondolkodott, hogy vajon ha rendes ágyban, rendes gravitációval képes lenne-e aludni. Teljesen váratlan, az addigi életéhez képest szürreális helyzetbe került; és nem segített a nyugtalanságán, hogy fogalma sem volt, az elkövetkezendő napok mit fognak hozni. Felkelt, vagyis pontosabban elforgatta a testét 90 fokkal, rendes ruhát húzott, és elindult egy kis éjszakai sétára.
Hova haza, kérdezi remegő hangon öreg barátom, eres keze is remeg közben, s vele ujjai közt a cigaretta, a mindig-mindenhol összelapított végű szintúgy, s annak vörösen parázsló vége is, fékezhetetlenül táncol a bebíboruló délutánban, s megemeli a hangját,
oksi, vernisszázsolok: (a kamerába les kalimpál) felsoroltak sok régi jó havert, s Baracska után már csak a barackban volt kanyar,
...megint az éjszaka. Nyúlok a dobozért, bevésődött mozdulattal, aztán megáll a kezem, nem gyújtok rá mégsem. Férfi vagyok, a fenébe is! Csak kibírom valahogy! Én ne bírnám? Olvasok tovább. Japán története, már nincs romantika, nincsenek magányos hősök. Nincs íze, zamata az életnek, kihal az ősök tisztelete, felbomlik az évszázados rend, szamurájok helyett ipari munkásokra van szükség. A szamurájok pedig holtan fekszenek egy mezőn, Tom Cruise visszamegy özv. Szamurájnéhoz, és ülteti a rizst...
Fátyolba burkolt, tompa fényű tükör, mikor eső öntözi. Nyíregyháza. Még pontosabban Szent István utcája. Régóta nem jártam arrafelé. Több mint másfél éve. Akkor is inkább kerülőutakat tettem. Végig a Bocskai úton. Egész a Kossuth térre. Vannak pillanatok, mikor az örök érvényű, járt utat járatlanért el ne hagyj mondás gyémántszilárd bölcsessége megkopik. Egyszerűen csak fényét veszti. Legutóbb ezt éreztem. És tudtam, csak folyik ki az ujjaim közül az idő. Megállíthatatlan. De nem bántam. Hideg volt. Tél volt. Csak kóboroltam. Apám és anyám a csillagokból néztek le rám. Tán mosolyogtak. Tán könnyeztek. Tekintetükkel kísértek, úgy hiszem. Minden utcasaroknál, minden fordulónál, padoknál, parkoknál, épületeknél rekonstruáltam a visszahozhatatlant. A múltat. Akárhová mentem, mindenhol üdvözöltek. Élők és szellemek. Emlékek. Különös gyermekkor. Ifjúság. Önmagam.
ha egy mód van rá nem szeretnék a messzi Oroszországban kilencedik emeleti lakásban lakni bármily szép is onnan a kilátás jobb nekem itt az Ilka utcában az elsőn öreg vagyok én már ahhoz hogy olyan magasból essek ki véletlenül
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
