Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

A pitypangszemű leány

 

Élt valaha egy lidérces álomban egy Mamóka, aki abban találta örömét, ha magára aggathatta minden gúnyáját, és elindult a világba. Maga sem tudta, merre tart. Nagy volt a hőség, így minden kútnál levetett egy ruhadarabot magáról, majd tovább ballagott.  A kúttündérek kinyúlt kardigánokba, lyukas kesztyűkbe bújtak, és jót szórakoztak egymáson, de volt, hogy így riogatták egymást. Mamóka pedig csak ment, ment, mendegélt, a kilométerek felgyűrődtek homlokára, ráncai a haja tövének végtelenjébe futottak. Az egyik kútnál szintén megállt, mert megszomjazott. Akkor fedezte fel, hogy egy leány pityereg összegubózott pózban a kútnak dőlve..

 – Miért sírdogálsz, leányom? – kérdezte Mamóka.

 

– Mert senki nem mer a szemembe nézni.

Azzal kezeivel eltakart arccal emelte föl fejét.

Miért nem nézel az én szemembe, gyermekem?

 

 

ELODÁZHATÓ ELÉGIA

 

(szép szerelmes szabadidővers

háttérben liftajtóval

és hármas alliterációval)

 

vigyorogj rám a hátsólépcsőn édes

egy hóeséses nyári délután

mikor örökzöld radarok lombsusogása

vagy a liftajtóban vigyorogj édes

segítsd fel rám a szépség

kényszerzubbonyát

és kösd meg hátul száz csomóra

 

 

 

Tivadar

 

A város rendületlenül lapul, csak lapul, az emberek csinálják a furcsaságaikat, de hazafelé már szótlanul mennek. A tárgyak a lakásokban nem szeretik, ha használják őket, sokkal jobb mereven várni a maguk köré álmodott üregben, hogy végre idejétmúlttá váljanak és kiselejtezzék őket. Várnak, mert szégyellik, hogy nem szépek, várnak, hogy megismerhessék az unalom szívét, vagy ami még jobb, a semmiét, és nem gondolnak arra, hogy egy másik városban esetleg mi mindent csinálhatnának velük, ha lehetne. Aztán újból odajutnak, hogy majd' meghalnak szégyenükben.

A városlakók télen kimondják a megfelelő szavakat a télre, nyáron kimondják a megfelelő szavakat a nyárra, telnek az évek, fogy a szappan, a textilzsebkendő lassan kimegy a divatból, és a nők borotválni kezdik a hónaljukat, de a dolgok nem gyorsulnak fel, és nem változnak meg.

 

1001

 

Tévedni olykor mégis isteni. 

Úgy nézel, ahogyan a fényt

szivárvánnyá töri a pára. 

Látod? A zápor árnyékában 

egy csupornyi arany. Hol az

őrző? A varázshegyen innen

 

 

Kerti suttogás

 

(egy Vaszary képre)

 

 

 

1.

 

Gyöngyvessző bokor. Emlékszel, milyen kicsi volt az ág? Lyuk is olyan kicsi kellett, hogy az első tavaszi zápor ki ne mossa. (Sejtelmes gondolatok egy másik kertről.)

 

Elém fut a bolond kutya. Pléhkádban fürdesz. Barnára sütötte hátad a Nap. Alszol a csíkos hintaágyban, kezedből kicsúszott a könyv.

A ház megsüllyedve. Anya simít így végig a gyermekén, ahogy én a vályogfalon. De itt van a nyáron besurranó szerelem-tolvaj mesém. Egy kert, beleképzelve téged. Most az első kapavágás a feketeföldbe: varázslat. Tehetetlenségem, mázas tál, csonka étkészlet, csorba bögre, rozsdás derelyeszaggató. Idecsentem a hosszú szárú komlót, meg a citromfüvet is. A csalán alatt lusta facsigák köszöntik egymást. Hiányzik a pillantásod. Nem kaptam el talán még soha sem.

 

BÜNTETÉSVÉGREHAJTÁS

 

Nem látomás. Elmondom, amit láttam.

Kezelőszékben fekszem kifeszítve,

várom, hogy egy gép három órán át tegye a dolgát velem.

Délutáni műszak, húsvét, egyedül fekszem

egy égővörös műbőr formaegyes ülésben.

Jobbomon, balomon piszkosszürke, székek.

Elalszom hirtelen, miután a csöveket belém vezetik.

Nem tudom, mennyi ideig alszom: egyszerre felriadok.

Körülnézek az álom révületéből lassan kifelé tartva.

Balomon egy fogvatartott szíjbilincsben, csukaszürkében.

Jobbomon egy fogvatartott szíjbilincsben, csukaszürkében.

Előttem egy óriás fegyveres, fekete egyenruhában,

ruháján felirat: BÜNTETÉSVÉGREHAJTÁS.

 

napok

előkerült a naptár újra
a falra
nyílnak az ősz
nyolcszirmú
sárga virágai
derékmagasságnál
hosszabbra nyúlnak
a szárak
vajon lesz-e még utad
utak és tenger
füledbe sikít a szél

 

Családi kör

 

Csöndben kanalazták a forró, aranysárga tyúklevest. Május lévén, kinn terítettek a lugasban. Az asztalfőn ült a fehér bajszú, piros képű ünnepelt, Péntek Mátyás, nyugalmazott, pontosabban, két napja nyugdíjas kőműves. Éppen ezt ünnepelték most, szűk családi körben fiai, menyei, egyszóval az egész család.

Az öreg tekintete elégedetten futott végig az ünneplőben feszítő vendégkoszorún, mely hónapok óta most találkozott egymással először. Volt, aki kerek egy esztendeje nem járt Péntek Mátyás portáján, de ugyanígy hanyagolták el egymást is a rokonok. Hanyagolták? Nem értek rá, és ez nagy különbség, amire maga Péntek is kezdett ráébredni. Párszor ő is kipróbálta a nyolcórás műszakot, és alig keresett többet, mint amennyit megevett. Erre rákapcsolt, és a mai napig is maszekol, kulizik, hogy bort is ihasson a húshoz, kenyérhez.

– Matyi! – figyelmeztette Pénteket a felesége, egy szikár, energikus asszonyság.

– Igenis!

– Kérlek, ne habzsolj!

– Egyéb óhaj, sóhaj, parancs?

– Töröld meg a bajszod, tiszta majonéz! Ízlik a saláta? – fordult udvariasan csinos, jó modorú menyéhez, akit mindenkinél jobban kitüntetett, lévén a család legrangosabb tagja, főkönyvelőnő, s mint ilyen túlnőtt hivatalnok fián is.

 

EGYETLEN KÉRDÉS

 

Ki énekli, hogy a szerelem szomorú, befalazott kőlap,

dobolás pereg így az estben, mikor azt hinném, 

               a bukdácsoló ég omló felhői csenddé oszlanak,

akkor csupasz lábú madarak jönnek a kerteken át,

                              jó hírt hoztok-e, rosszat-e  anyámról?

ki mondja, hogy megrezzenj, ha süketen a lift elakad,

hogy minden dübörgő folyosón

                               a körutak felkavart porában ácsorogj,

lúdrajokkal, kerítésajtókkal, befogott betyárokkal,

hogy az elkergetett kutyák vinnyogása sokáig tart,

                          mint a házépítés, a gyerekek fürösztése.

 

 

Juli

 

 

 

Szerettem volna megérteni, eleinte miért félek, ha átmegyek hozzád egy kávéra, és végül az egész éjszakát nálad töltöm. Hazafelé tele ostoba gondolatokkal, elhatározásokkal. Mindig tudod érvényesíteni az akaratodat, mindig ráveszel, hogy gondolkodjam el újra, és végre, tegyem meg amire vágyunk, amit megerősítünk magunkban minden találkozásunk után. Szerencsénk volt, mert már kezdettől fogva tudtunk együtt lenni úgy, hogy nem kellett alkalmazkodni senkihez. A nyári konyha külön állt, az udvar végében volt, senki nem látta, amikor beosontam hozzád. Kinyitottad a kaput, és már nem kellett végigmenni a házon a szobádig. A nyarak még csak elteltek valahogy, de a tél hideg, és volt, hogy sokáig álltam a sarkon, amíg megláttalak, hogy kaput nyitsz. Anyád volt, aki kitiltott a házból. Már be volt adva a váláshoz minden papír, ami kellett, az első tárgyalás is megvolt már, de anyád ragaszkodott ahhoz, hogy nős ember ne járjon ide, ez nem tisztességes. Akkor találtad ki, hogy beköltözöl a nyári konyhába. Fűteni is tudtunk, mert volt bent egy régi sparhelt, az lecserélted olajkályhára. Nagyobb lett a hely is, bár, nem volt szükségünk rá, az ágyon éltük az életünket, amikor együtt lehettünk. Boldog órák voltak ezek. Olvastunk, zenét hallgattunk, de gyakran mentünk színházba, koncertekre. Úgy éltünk, mint a házasok.

 

 

Kalandra hív...
( Egy Pascal Campion képre )


A spenót már az asztalon gőzölög,
anyu annyira vár, hogy siettében félre kavarta, 
s az abroszon most ott a zöld foltú hiány. 
Félre szól a kakukk is, nem lehet, hogy már este kilenc,
a repkény még vadul langyos, de 
a tűzfalakon csorran már a lassú est. 
Mi még a bodzásban, fa kardunk ellenséget nyiszál, 
szembe is jön Kampókéz, egy medúzán lovagol, 
utunkból méz-hajórajok ágyúi iszkolnak vakon. 
Annyira jó a játék!
Levágva minden rossz, s a sok "hurrá" a bozótban visszhangot ver!
Bár sejtjük a hiányt,
játsszuk még, hogy kalózok vagyunk s várjuk 
a homok felől érkező sosem volt tengert.
Vacsoránál a kanalat egy pillanatra még mint evezőt forgatod,
összenézve fülig ér a száj.

Jóval később majd anyu puszija 
alvó homlokunkon fekete vitorlát bont.

 

 

Élet Budapesten és más őrült szokások

 

Te egy hős vagy! Te egy vakmerő, el nem ismert, átkozott hős vagy! Most nagy eséllyel azt gondolod magadban, hogy “ugyan már, én csak egy szürke, városi lakos vagyok, aki próbál valamiből megélni”. Pontosan! Te mulya, szerény hős!

A 2018-as évben “január 1. és május 31. között összesen 6289 személysérüléses közúti baleset történt a magyar közutakon”. Ez több mint 40 baleset naponta. Minden egyes nap, amikor kilépsz a küszöbön, azt kockáztatod, hogy ebből a negyven balesetből az egyik te leszel. Nyugtatgathatod magadat, hogy majd messze elkerülöd a forgalmas utakat (amit amúgy nagyon ritkán tudsz megvalósítani a mindennapi életben), de mind tudjuk, hogy időnként az autók kirepülnek az útról; a fehér felfestés balesetben nem tartja őket a sávukban. Neked veszélyességi pótlék járna minden egyes nap, amikor elhagyod a lakásodat, és te nem is tartasz rá igényt.

 

          

Fogaskerekek

 

állandó készülődésem heve

elégeti a lélek térképeit

az indulás tájékozódási pontjai

megsemmisülnek

életemnek ebben a szakaszában

már pályaudvarnyi maradása

és meg-nem-érkezése van

s mikor ezek teendőim

fogaskerekei közé sodródnak

minden csikorog lassul döccen

ettől a többi alkatrész is torzulni kezd

idő idő idő kellene

és Mester aki elvállalja javításukat

 

 

A sapkát fel kell venni

 

Kálmán Ottóra, ahogy tizennyolc éves lett, egyre jobban felfigyeltek a lányok. Most készült gépészmérnöknek. Jeles volt mindenből. Mármint a gimnáziumban. Érettségijén csak történelemből volt négyes.

Sanyi, aki ügyész volt, büszke volt rá, s fiát minden szépre és jóra megtanította. Ám Ottó elégedetlen volt a külsejével. Jött az ősz, az esős idő, s amikor ment a kollégiumba, apja mindig mondta, hogy tegyen sapkát a fejére, de nem lehetett meggyőzni, mert azt a frizurát, amit hordott, nem ronthatja el egy ócska sapka. Beképzeltség. Eddig mindig hordott sapkát, de most, hogy már úgynevezett felnőtt ember lett, adni akart magára minden áron. Elegánsan öltözött, hogy tetsszen a szebbik nemnek. De sapkát soha nem akart felvenni, mert az össze-vissza sodorja a hajszálait. Hiúsága sem ismert korlátokat. Ám tény, ha sapkát viselt s utána levette azt, úgy nézett ki, mint egy bozontos hajú popsztár.

 

 Keményedik

 

Őrli idő, élet, magány.

Csonthéja lassan bezárul.

Kérdőjellé válik benne a hiány.

Már tudja, kétélű fegyver a szó,

a legkisebb hangsúly is visszaüt,

válaszokat sehol,

csak miérteket talál mindenütt.

Emberben már nem bízik,

Istenre még fel-feltekint,

minden olyan bizonytalan.

A világ folyton beint.

Erőszakos önzés zúdul rá.

Hogy maradhat így szabad?

Keményedik a szívburok.

Elpusztul, ha lágy marad.

 

 

Soha meg nem érkező vonatok

 

 

Vannak soha meg nem érkező vonatok. Helyjegy, pótjegy nem szükséges. Ha menettérti jegyet kérsz, a pénztáros nem szól, csak rád néz, megcsóválja a fejét és legyint. Kis lesajnálás és kevés türelmetlenség van ebben a nézésben, fejcsóválásban. Mintha azt mondaná: ugyan minek?


A soha meg nem érkező vonatok mindig a pályaudvar legtávolabbi, legrejtettebb peronjáról indulnak. A peron mindig huzatos, poros, itt nem állnak soha egymásba kapaszkodó, búcsúzó párok, csak fáradt, magányos utazók. Van, aki még rágyújt indulás előtt, van, aki ácsorog zsebre dugott kézzel. És vannak, akik csak bámulnak maguk elé. Annyi üres tekintetet, fásult arcot, mint a soha meg nem érkező vonatok peronján, sehol másutt nem láthatsz.


A kocsik kopottak, a fülkék por- és füstszagúak. Az ablakok homályosak. Miért tisztítaná őket bárki is? Hiszen, ha a soha meg nem érkező vonat elindul, az utazók nem kifelé, hanem befelé bámulnak. Magukba néznek.

 

Az őrangyalok szeretik a zenét

                                                                                                                                                                  

Joe barátom apja Georg, zenész volt. Ifjú házasemberként tíz évig, amíg szabad idejéből futotta, s a hallgatag fiatalasszony szóvá nem tette, esténként a Rókakuckóra keresztelt falusi vendéglőbe járt muzsikálni. Georg bácsi a banda prímása volt, akiről néhány év után legendákat meséltek a Tisza bácskai oldalán. Hegedűjét száraz bánat hangolónak becézte. Aki  hegedűt hallgat és könnyeket hullat, annak szíve hamis –, mondta a prímás Akinek igazi bánata van, az szomorúan mulat.

Így történt, azonban elbeszélésemet talán a boroskancsókkal kellett volna kezdenem. Joe barátom hosszú, dohányzástól sárgásbarnára színeződött ujjaival, amelyek az agyagot formálták,mert a szőlőfürtökkel díszített, magas hőfokon égetett és zománcozott kancsók jobban lelkesítettek mint Joe apjának legendái. Igaz, Georg bácsi hamar letaglózott engem, amikor először látogattam el hozzájuk. Korán őszülő dús hajával a mindent tudó és megbocsájtó atyára emlékeztetett.

  Tudom ki fia vagy –, szólt és ujjaival beletúrt a hajába. Ismerem az apádat! Ennyi nekem elég is volt. Ha így van, akkor azt is tudhatja amivel kiskölyök koromban sokszor ugrattak a felnőttek.

  A te apád eszi a döglött csirkét?   kérdezték, én meg nagyon szégyelltem magam és természetesen válaszolni sem tudtam, csak hebegtem habogtam és végül el is futottam.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal