VideóAz Archivum Roma csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Fotó: Cseri László
láttam ahogy elrugaszkodott a valóságtól természetellenes betonlépcsőt rajzolt az égre
lila bárányfelhőt csak azt lehet kibírni ami a fájdalomtól tökéletes a csalódás pusztán optikai
Sári évek óta Facebook-rajongó volt. Még nem költözött teljesen át a virtuális világba, de a reggeli kávét már az előző éjszaka történéseinek pletykáival édesítette, napközben többször rápillantott ismerősei profiljára, s éjszakába nyúlóan csevegett a barátnőkkel. Élvezte, hogy belelát mások életébe, héjaként csapott le az új fotókra, kéjes örömmel fedezte fel a rendetlenséget a háttérben, s a kétszer is felvett alkalmi ruhát. Jólértesültsége önbizalommal, s internettel nem rendelkező barátnőivel szemben némi felsőbbrendűséggel töltötte el. Talán ezért esett olyan rosszul neki, hogy a sarki kisboltban kellett megtudnia Mártiék válását. Nem hiszem el, dühöngött. Józsi lelépett egy lányakorú nővel… Hogyhogy nem vettem észre a jeleket? Meg kell néznem a képeiket!
a "Éli, éli, lamá szabaktani" perceiben a homályosuló retinán feltündökölhet-e még a kezdeti fény, felsírhat-e az első pillanat...
A férfi mosolyogva ébredt fel. Kimászott az ágyból, felvette puha köntösét, a gázrezsón meggyújtotta a cigarettáját, és miközben ízlelgette a füstöt és jókedvűn dalolt, feltett egy kanna teavizet forrni. Ludmillára gondolt. Ma végre kinyírja azt a büdös kurvát. Péter Péter, az író a regénysorozat elején még úgy gondolta, hogy jó ötlet arról a lányról mintázni az egyik főszereplő, aki tetszik neki, hogy alkalmasint egy beszélgetés során felhozva ezzel imponáljon a hölgynek. Így született meg Dezsőfi Ludmilla, akibe a műsorozatban beleszeretett a – természetesen – önnön magáról mintázott hőse, Karácsony Szilveszter. Már a kirakatokat díszítette az első három könyv, amikor a nő sajnálatos módon boldog szerelemre talált, valaki más személyében. Péter Péter megpróbálta menteni a menthető, és egy spontán kávézásnak álcázott randevún bevallotta a hölgynek, hogy a könyv tulajdonképpen kettőjükről szól, mire a nő pofán vágta az írót, mert Szilveszter megleste Ludmilla mellét a bakonyi vadászházban. A szerencsétlen incidens óta Ludmilla, aki elejétől fogva a könyvsorozat szerves részét alkotta, egyre idegesítőbb lett a szerző szemében, míg végül megelégelte, és úgy döntött, hogy elteszi láb alól.
Székek
Forrás: MTVA Archivum A nagymamám sosem írta le a receptet. Anyám is csak egyszer, az én kérésemre. Akartam, hogy nyoma maradjon. Akartam, hogy textusba foglalva az örökkévalóság részévé váljon, idővel bekerüljön Magyarország gasztronómiai kincsestárába, az őt méltán megillető helyre. A köretek királynője. Azt hiszem, egyedül én illetem ezzel a névvel. Fellengzős, de kit érdekel? Ha akarom, tulajdonnévként is gondolhatok rá, vagy akár csupa nagybetűvel. Úgysem tudja meg senki. Filzl. Vagy inkább fildzl? Esetleg: fielzl, egy félig néma e-hanggal. Mivel sosem látta senki leírva, a szó hangalakja mindig finoman módosult az éppen aktuális kiejtő szája íze szerint. Tudtommal tősgyökeres pogányi étel. Egerágon, Pécsudvárdon vagy Szalántán nem készítették, legalábbis nem hallottunk róla, persze ezt további kutatásokkal, terepmunkával lenne szükséges megerősíteni. Egykori tanárom, Kuti Klára, a jeles táplálkozáskutató sem ismerte, ami számomra bőségesen elegendő bizonyítéka annak, hogy igazi kuriózumról van szó.
Ülök a világ végén És neten lesem a világvégét, Lelóg a lábam a „semmibe”- Végül is Ez már a XXI. század Észre sem vettük, hogy Elmúlt az előző - Nettó borzalom sújt, Azt játszom, hogy költő Vagyok, de a szerkesztők élet- Tapasztalat hiányára hivatkozva Kiszerkesztik a verseimet,
– Bari Boldizsár tanár úrhoz van szerencsém? A fiatal, kerek képű fizikatanár sötéten pislantott az előtte feszengő 50 év körüli férfira. Jellegzetes, arabid típusú férfi volt. Szikár alak, konvex orr, sötétbarna arc, szakáll. – Igen, én vagyok. – Én meg Khaled Ali Muhammad, Khaled Tihamér édesapja. – Örvendek. Miben állhatok a szolgálatára? – Tihiről szeretnék önnel beszélni. – Sejtettem – mormogta a fiatalember. – Nos, foglaljon helyet, Khaled úr! – Négyszemközt, ha lehetne. – Semmi akadálya – állt fel udvariasan. – Kérem, jöjjön utánam! – vezette Khaledet a tanáriból a laborba. – Itt nyugodtan beszélhetünk.
Áldozatokról, túlélésről, újrakezdésről, Európa vagy a világ dolgairól, ma már tudom, akár az emberiség jövőjéről is, reménytelin csak Regécen, a diófás kertben érdemes gondolkodni, a cinege-szó járta, rezgő szederágak indái között, ahol, ha azt mondom, a jobboldali szomszéd, az a kapucskánkban a vár felé fordulva, a jobb kezem felöl integető boltosékat jelöli, akik megvették az ott volt régi kocsmát és helyre kis nyaralót alakítottak bele, kandallóval, mert errefele az a divatozás, nem a medence,
1
Fajanszét bankrablás közben találjuk egy bangkoki bank elegáns csarnokában. Műanyag üvegfalak mögött szorgos bangkoki bank-kisasszonyok, úrficskák-ficsúrok számtalanok, szorgoskodnak, szorgoskodnak, ügyfél ablakuk előtt kígyózva kígyózó sorok bennük hangyaszorgalommal várakozó (vágyakozó) banki ügyfelek, férfiak s nők nem csak bangkokiak, sziámiak és sziámi ikrek, mindegyik mintha viaszból vagy műanyagból, sehol egy fegyveres őr. Fajanszé ál-pirráta hölgyként javában bőszít bankárt, önként okoz nagy kárt, mivel nagy s remény zöld jobb szeme már kalóznősen, kalózkötéssel takarva, jó alakú, idom- s izom dús, jobb karja már kalóznősen hiányozva, bár kampó rá nem tehető (nincs mire) mert bizony így kiált; ez itt egy bankrablás, tessenek a földre kushadni, ha teszik, amit mondok, senkinek nem esik bántódása.
Vannak apró mozzanatok, pillanatok,
Cserépnek
Buszra várok, az utolsóra, hazaviszi a büszke jegytelent, bliccelésre épp alkalmas, a megtört busz feldereng.
Kevély, sárga színekben tündököl a fehér Ikarus. Késő van már, lassan éjfél lesz: büntetés, hogy hazajuss.
“A legszebb, amit átélhetünk a dolgok titokzatossága.” (Einstein)
Ain még aznap megfogta Évike kezét, és repült vele a házak árnyékában a tornyok fölött, a hosszú utcákon át a lakások felé, hogy szembe szálljon egy egész csomó hadsereggel, mindegyik egy-egy kiváló összefestett növény, senki nem szólt rájuk, hogy baj van, hogy itt van az egész háború.
Az öreg elhallgatott, sóhajtozott, a porba írt. Áttanulmányozta a térképet, és fantasztikus katonákat látott, és mikor megvizsgálta őket, olyan egészséges lett, mint a makk. Józsika bácsi vigyorgó képpel lépegetett a lépcsőn lefelé a pincébe. Fölötte az emeleten Évike öltözködött. A homloka magasan és szélesen meredt, és a szíve kalapált.
Elrejtőzve
Már nincsen arcom, csak maszk vagyok, egy torz vigyorgás, mi rám fagyott.
Kezemben megáll a mozdulat, és reszket a föld lábam alatt.
Fákon a kéreg, vastagodom, sebemet heggel eltakarom.
Nem ismerem meg, aki szeret, akit szerettem, majd elfeled.
Reggel előbb ébredtünk, mint ahogyan szoktunk. Hallottam, hogy beszélgetnek a szobatársaim, és mindenki lövésekről beszél. A háború. A háború megközelítette a kórházunkat. Mindenki nyugtalan, bár nekünk azt mondták, hogy itt nincs háború, csak a drótkerítésen túl. De mi, ha bolondok vagyunk is, hülyék azért mégsem. Nem fog a háború csengetni a kapunál, hogy nyissák ki neki. Olyan erő az, amelyik nem kérdez. Senkit és semmit nem kérdez. Volt, aki sírt, volt, aki a takaró alá bújt. Mások egyszerűen ültek és ringatták magukat előre-hátra. Egész nap. Féltek, rettegtek. Mit mondjak, én nem féltem a háborútól. Engem jobban nyugtalanított az, hogy a többiek nyugtalanok voltak.
Ez itt a kert. És ez itt a ház. Ez itt a nyomor, megaláz. Ez itt az anyám, félrenéz. Ez itt a húgom, nincsen kész
a rajz, hiányzik róla apám. Ez itt az apám, szeszcsempész. Régi készletét hagyta rám, hajóját, kicsit csotrogány.
Izgatott volt, akár egy kisgyerek karácsony előtt, ha várva-várja a Jézuskát. Újra gyermek volt, fiatal. Egész évben készült erre a napra. Osztálytalálkozó lesz. Találkozni fog a fiatalkorával, azokkal, akikkel megélte ezt. Vonattal indult, mert a párja féltette őt, és lebeszélte a hosszú autózásról, pedig tudta, hogy képes lenne rá, mégis beleegyezett. Nagyon régen nem utazott már vonattal. Emlékeiben füstölt, majd dízel lett a mozdony, de sokáig zakatolt minden szerelvény. Nem volt még hegesztett sín. Akkoriban ritmusosak voltak az utazások, hallható a sebesség is. Most villanymozdony, hegesztett sín. Némán siklik a szerelvény, csendes és hűvös a légkondicionált utastér.
félig se mind, arany színekkel. Kóstolható? Miféle kivonat a vadvirágok ritka párlata?
Szorgoskodnak nők és férfiak, tudósai ők az összes ízeinknek, hogy megteljen élettel a test, hogy télre is békések maradjunk.
Észre sem vették, hogy elkezdett havazni. Már negyedik éve december huszonkilencedikén gyűltek össze a Chagallban, elkerülve a szilveszteri harsogást. Éppen befértek nagyjából harmincan, este hat körül érkeztek, és hajnalig, néha kora reggelig maradtak. Együtt iszogattak tanárok, öregdiákok. Ebben az évben a szokottnál is csendesebben ücsörögtek. A szervező fiú, Emil, pár hete különösebb előzmények nélkül kilépett egy első emeleti ablakon. Kómában tartják. Gyakran visszatértek a fiúhoz, mintha csak egy diszkrét emlékezés forgatókönyve szerint haladna a beszélgetés. Az orvosok tanácstalanul néztek a szülőkre, mesélte az egyik jól értesült haver, nem ígérnek sokat. Emil nélkül az éjszaka ólomszürkén vánszorgott. Hajnali kettő körül már csak hárman maradtak a Chagallban. Kata kinézett az utcára, meglepődött a testes hótakarón, vékony bélésű csizmájára sandított. Összehúzta magán a kabátot és elfogadta a felajánlást, egy kolléga hazaviszi. Az autó komótosan haladt, olyan hirtelen öltözött vattapuha kabátba a város, hogy a hókotrók még el sem indultak. Emilre gondolt egyfolytában, pedig nem is tanította. A fiú bejárt hozzá a fizikaszertárba, mint sokan mások a suliból. Kata szervezte az iskolanapokat. Emil kedvelte őt, úgy fogalmazott, bírja a tanárnő naivan szenvedélyes áradását. Miközben az Andrássy úton gurultak, egy pillanatra újra a szájában érezte a fémdobozos sólet ízét, amit a fiú vitt neki évekkel ezelőtt. Egy májusi hajnalon a Lipót egykori lakóinak alkotásaiból válogatott kiállítást installálták az iskola dísztermében, a reggeli nyitásra készültek feszített tempóban. Az utolsó festmény, amit felakasztottak, mindkettőjüket felkavarta. Negyven év körüli nő önarcképe volt. Fejének egyik fele normális, hétköznapi, fájdalommal, beletörődéssel a tekintetében. A másik rész szinte az intimzónájukba, az agyukba hatolt, vörös száj zöld járomcsonttal vonaglott megbomolva. Emil addig segített, amíg mindennel el nem készültek. Azaz haza sem mentek.
Kierkegaard mondta, Krisztus az átjáró. Az ajtó, a kapu. Átló. Ahogy a János evangéliumában Olvashatjuk. A Messiás az út. A szíveket vizsgáló. Néző és látó. Aki megtér, ki-bejár. Aki ezen fut át, legelőt talál.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
