Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Fülszöveg [E/2-ben]

 

Elsőként egy „csoportkép” ugrik be, egymás vállát ölelő csatárláncban állsz

a három tizenéves fiaddal, combközépig a Balaton vizében – ma

is olyan büszkeség jár át laposra diétázott hasadat és keskenyre

tornáztatott csípődet felidézve, amely simán fölér azzal, amit

egy jól sikerült szonettkoszorú elkészülte után érezhet a szerző –,

aztán már gátszakadásszerűen áradnak a strófák, amelyek az évek

során megtörténtek veled, és bár tehetségedből meg becsvágyadból csupán

töredékük szöveggé formálására futotta, mégis leírják egész

eddigi pályádat: az ujjongás, amellyel a magasba emelted első-

szülöttedet, majd az ikreidet toltad a dupla széles babakocsiban,

a hübrisz, amely asszonyod közeledő sziluettje láttán kerített

hatalmába alig néhány hónappal szülését követően (s azóta is),

 

Kézirat

 

A helyszín egy iroda, a falon
szentképek és feszületek lógnak.
Nyomozó egy huszonéves,
szemüveges nő, szürke kosztümöt visel.
Steril, hibátlan, természetellenes szépség.

Az Elítélt vele szemben ül
az asztalnál, rabruhában, bilincsben,
egy fejére rögzített glóriával.
Az ajtónál a Svájci Gárda
egy tagja áll díszegyenruhában,
hátratett kézzel.


Nyomozó
Fél attól, hogy rájövünk azokra a titkaira,
melyekről nem szeretné,
ha kiderülnének?

 

Elítélt
Nem hiszek Istenben.

 

Nyomozó
(Ír, fel sem néz.)
Hová rejtette a lelkét?

 

Abszolút érték 

In Memoriam Tandori Dezső

  

Kabátgomb és sarokvas között

miért ne (f)élnél örökké?

Könyvként sűrűsödve, mint történő tárgy.

Megtört Lét.

 

Bármikor fellapozhat, aki olvas.

Belekukkant lelked örök füzetébe.

Puszta vonakodás. Vagy valamivel több?

Lesz a pillanatok éhe.

 

 

Úgy írni mintha napoznál*

 

 

Nem egy kis verébszarról van itt szó hanem

jellegzetesen történik meg egy pillanat

Csak folytatok egy mondatot

egy örök befejezhetetlent

visszahozhatatlan de megismételhető jelenben

tehát a rend kedvéért el kell mondanom hogy

valaki elindult előttem ezen az úton

valaki aki majdnem én vagyok

VAGY MINDEZT TALÁN NEKTEK MONDJAM EL GYORSAN –

 

A TELEFONBA NEKTEK?

 

Énidő

 

oldalsó középsőtartásban 

elérem a két szemközti falat: 

az egész világom belefér.

 

 

 

Ember a tájban

 

1.

Szőnyi István képeit nagyon szeretem, egyik kedvencem tőle a Zebegényi dombok. Kiült egy kisszékre és festette karéjban a dombokat A fényei el nem mondhatók. Nem lakott kihívóan, a műtermében egy ágy, egy fehér, de inkább tojáshéj színű cserépkályha, a festőállvány, egy szék volt.

Már-már puritánnak mondanám. Zebegény a második otthona, itt nőttek a gyermekek. A Dunakanyar vonzotta, ő volt az egyik festő, akit a víz megidézett.

 

eszmék radírjai

1
a két végtelen semmi között száguldó energiatömegben
olyan létezésforma is képződhet
ami önmegfigyelésre alkalmas tudatként viselkedik

 

 

Dagerrotípia

jobbra, aztán mégis balra,
tulipánsemmit rakosgatok
erdőárnyékú agyredők alá.
fosszilis gondolatok csörögnek
dérréborzadt füvek közt
és kimért kéjt mímel
kopott, télikabátrajzú
flaszter.
nyíltvízű strandfürdőkben
rég leeresztették holnapunkat,
színén nehogy megbőrözzenek
soványkrumplipaprikás színű
álmaink.
mégis, hát mi végre
toltuk el ajtó elől
olcsó télszakok havát,
ha kifordultak mind
revemart sarokpántok?
jobbra,
aztán mégis balra,
tulipánsemmit rakosgatok,
mert valahogy mégis,
hirtelen talán
asszonyölre emlékeztet
befeléfordult cirklije.
egyelt skalpon túl,
avas vaskerítés mögében
fajtatiszta ebek zakatolnak;
göncölkordé zörömpöl
fosszilis gondolatok levesporában
télikabáthajtókás
flaszteren.

 

 

 

                                                                              Magyar pszicho

 

 

  Jó napot kívánok, Doktornő!  A háziorvosom küldött ide a pszi… pszi…

  Jó napot kívánok, uram, esetleg ide tudná adni a beutalóját?

  Mit? Á, amit a háziorvosom adott, hát persze!

  Köszönöm. Tehát, kedves Márton, milyen panaszai vannak?

  Szomorúságot érzek, tudja, napok óta ki se süt a nap, csak esik az eső… Ön szerint súlyos?

  Tipikus depresszió. Majd felírok rá valamit. Még?

  Most, idefele, minden indok nélkül fellökött valaki a buszon, azt hiszem, megrepedt egy bordám.

  Igen. Nos, ezt úgy hívják, hogy: paranoid skizofrénia…

  Mi?

  … majd erre is felírok egy antipszichotikumot.

  Mit?

  Mindegy, hagyjuk. Még?

 

 

SZÉLCSEND

                        karc hidegtűvel

 

Thick-thack, thick-thack,

múlik a modern magyar idő,

a fővárosi. Szél kél,

vörös az ég alja,

tányérantennák közt csusszanva

kapucsínóba csobban a Nap

a régi gyártelep mögött.

Múltunk épp a jövőnket falja.

 

Az aláírásgyűjtők már elvonultak,

nyomukban elnyújtott panaszszó

lapul a penészes lépcsőházban,

a burjánzó gyűlölet bűze

böfögve szavazni vágyik.

Több tonna beton nyomja itt a rendet,

kinek, minek magyarázzam,

hogy néha a gégemetszés életet menthet,

Stadionország vajúdni vánszorog

a jegesen villogó, vetetlen ágyig.

 

 

Vanília

A személyvonat akár mozgó fazék is lehetett volna, ahogy kényelmesen kocogott kötött pályáján. A por és a pára mocskos elegyet alkotott minden hajlatban, izzadtan csillogó homlokok és arcok, szenvedő tekintetek jellemezték mindazt a kevés emberbábut, akik ugyanabban a vagonban próbáltak célba érni.

Fülembe
mint mindig, ha utazom valamelyik aktuális kedvenc üvöltötte bele életbölcsességeit, és a világ ismét átment videóklipbe. Csak bambultam kifelé a piszkos üvegen át, lestem a fákat, a gabonaföldeket, néha a házakat, meg az eget azzal a néhány szánalmas felhőcsomójával, melyek erőlködve próbáltak enyhet adni, de árnyék helyett csak még több párát lihegtek le nekünk, földhöz csapott és odaragadt halandóknak.

Akkor jött Vanília. Megálltunk valahol, talán egy állomáson, és figyelmemet éktelen vaníliaillat ragadta magával, annyira, hogy elhúzta tekintetem a felettébb unalmas látképtől és a még unalmasabb vonatbelső felé fordította. A lány két társával ácsorgott mellettem, épp keresett valamit a táskájában. Átlagos jelenség, átlagos jelenségekkel kísérten; átlagosan nem érdekelt. Újra az ablak felé fordultam.

 

Tenger-villanella

 

A tenger elöntött emésztőgödör.

Mint ínségben nagy szánhúzó kutyák,

éjjel az emberek életére tör.

 

Olcsó, durván bódító fénylikőr

a sejtfalon villódzva áramlik át,

a tenger elöntött emésztőgödör.

 

Aki saját celláján börtönőr,

gazdátlan bolygó ott a külvilág,

s még éjjel önmaga életére tör.

 

 

Pikkelyes maradványok

 

 

 

A rontás nyugodt lélegzetét idézi

 

               a varangyméreggel átitatott élő kalács.

       „Kanördög-kapitánnyal üzekedtél-e?”

 

Kápolna ajtaján fölfeszített kóbor korcs,

       vaskos szögek ütötték át;

az öldöklő alkony

száradó szitakötőszárny.

Horpadt, bádog mellvért, öklömnyi lyuk tátong rajta,

s a feszülő hordó-has nyálkás pikkelyei

 

              sejtetik a Föld előző életét…

Holdserleg. Elhullt hős koponyájából. Babalon úrnő iszik belőle.

S a rendszeres távlatokban újraszülető emberszabású

       oldhatatlan üledékként

 

alámerül Isten fanyar borába.

 

 

 

Gyűlölni Svájcot

Nem tudom, mi a művészet, szerintem én csak azért írok, hátha szebb lesz tőle az arcom. Illetve nem csak, de a többi okom se sokkal kézzelfoghatóbb a művészet szempontjából. Egyesek szerint talán nincs egyenes összefüggés az arc szépsége, és az írás között, én úgy vélem, az ő arcukon is sokat változtat, ha gúnyolódnak, vagy állandóan szerelmesek, vagy SS-egyenruhába öltöznek otthon, vagy belevetik magukat a reklámok világába, mert jól akarnak élni.
Tegnap az utamba sodort a sors egy férfit, aki gyűlöli Svájcot.

 

 

Lábnyomok a sárban
részlet  

 

Kikászálódtam a medencéből, megtörölköztem, majd újra kezembe vettem Al Pacinot. A nap már magasan járt. Volt vagy harmincnyolc fok és én újra megszomjaztam. Megkértem Erikát, hozzon egy sört nekem a könyv mellé. Nagylelkűen fizettem egy koktélt cserébe a szexesből. Elmerültem a könyvben. Kizártam tudatomból a körülöttem visítozó kölyköket, áldozatukat kereső darazsakat, és a falatnyi bikiniben pózoló Barbikat. Pacino kilencedmagával nőtt fel egy háromszobás bronxi lakásban. Mikor ehhez a részhez értem megint elkalandoztam. Eszembe jutott édesanyám aki egy hatgyermekes szegény bányászcsaládban nőtt fel. Édesapja korán, anyám 11 éves korában halt meg egy bányaomlásban. Anyuék nagyon szegények voltak, mivel náluk a szokásos szegénységet még hatfelé kellett osztani. Míg apám egyedüli gyerek volt. Anyu két bátyja fiatalon, korát meghamisítva kezdett a bányánál dolgozni, hogy segítsenek a kisebbeket eltartani. Nem is lettek hosszú életűek. A háború őket sem kímélte. A családi emlékezetben még most is elevenen él, hogy János keresztapám kutyáját egy orosz katona lőtte le. Egy német katonától viszont harmonikát kapott ajándékba. Anyám felmenői közt sem kellett sokáig kutakodni, hogy egy tragikus sorsú sváb rokont találjunk. Nagyanyám húga, szerencsétlenségére a kitelepítések idején már Budakeszin élt férjével és gyerekeivel.

 

A kitelepítés Rosa története

 

1937 unalmas, ásítozó tavasza volt. Szombat délelőtt, éppen tíz perccel tíz után. A nap már elég magasan járt ahhoz hogy, éles szögben tűzzön be a Böhm család második emeleti, hatszobás lakásának ablakain. Sugarai viháncolva táncoltak át a tisztításra kikészített ezüstökről a komódon álló menórára. Ott kissé elkalandoztak, majd a tálalószekrény üveges ajtajára szökelltek, hogy onnan beragyogják az egész szalont. A nyíló virágok és a szerelem illatával telt levegőben szikrázó porszemek szóródtak ezer irányba a fénycsóvákban. Az ablakban piros és rózsaszín muskátlik szomjazták a korai napfényt és a vizet. A gangon a virágládákban vidám rovarok kergetőztek, megrészegülve, egymástól nászt remélve a jácintok, nárciszok, és az árvácskák között. Az udvarról felszűrődött a kintornás unalomig ismételt melódiája. A verkli tetején a majom egykedvűen vakargatta viszkető kobakját az ezerszer játszott dallam hallatán. Néhányan ledobáltak pár fillért az emeletről amelyek aztán érces csilingeléssel landoltak a keramiton , csak hogy szűnjön a lárma. De a koldus csak nem tágított. Tekerte a verklit megállíthatatlanul. Ki tudja, vagy a fillért kevesellte, vagy valóban élvezte silány művészetét? Róza már hat óra óta talpon volt. Vidáman ébredt. Álmában otthon járt Csolnokon. Jókedvét a korai munka sem szegte. Szeméből kimosta az álmot, meglocsolta a virágokat, majd kiteregette a függőfolyosó korlátjára az ágyneműt. Sok dolga volt még mára. Estére vendégeket vártak. Együtt dúdolt a verklivel. Kitakarította a szalont. A tálalószekrényt és a kártyaasztalt szépen felpolírozta. Kiglancolta az ezüstöt, és előkészítette a zöldséget. Titkon nyelt egy kortyot a nagysága baracklikőrjéből és gondosan eltörölgette a poharakat. Három éve szolgált a Böhm családnál. Munkája akadt bőven a négy gyerek és hat szoba mellett.

 

Végső leolvasás előtt

 

 

a végső leolvasás előtt ledöntök
magam körül minden falat
elhasználok mindent odabenn
sehol egy ruha egy kalap
elköltözöm nem marad utánam más
csak egy villanyóra
leolvashatod utolsó éveim

 

 

Szünet

 

1

 

Arra ébredek, hogy ömlik rólam a víz. Megemelem a testem, és kitapintom, hogy érzek-e nedveset a fenekem alatt, de nem. Pedig bepisilhettem volna. Úgy megkergettek az alsógatyás fiúk álmomban…

Álldogálok a sásban, letolt nadrággal, megpróbálok a távolba hugyozni, úgy, mint a nagyok, akiket néha megfigyelek. Ekkor lépteket hallok, majd meglátom a fiúkat; felém tartanak, én pedig felhúzom a nadrágom és szedem a lábam. Ki a sásból, ki a kavicsos útra, el az ikerházig, be a piros vasrácsos kapun, és csak ekkor nézek hátra: a fiúk a nyomomban vannak, és tényleg nincs rajtuk más, csak trikó meg piros alsógatya. Rohanok fel a lépcsőn, a negyedikre, majd onnan a lépcsőház aljára tekintek: semmi. Aztán zihálva benyitok az ajtón és mind a négyen ott vannak, alsógatyában, és rám rontanak, mintha csak meg akarnának ölni.

Ezt álmodtam. Csoda, hogy megúsztam szárazon. Többé nem akarok a fiúkkal álmodni. Ilyen áron nem, akármilyen távolra is hugyoznak. Majd megtanulom, hogyan kell, és akkor többé nem fogom csodálni őket érte. Nem olyan nagy művészet… És én egyedül fogok rájönni a titkára.

 

 

Mégse

Engem soha más
Nem értett meg, csak a hétköznapi rohanás.
Meg a lefékezett buszok utáni csend.
Meg az öröklött Duna-parti halszag,
ami olyan, mint egy összekötő híd.
Szépen összeköti Budát és Pestet.
És azok az öregek, akik
nem találnak haza,
és beesteledtek.
Nyakukon a huzat, és be lettek csapva.
Mégse maradtak fiatalok.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal