VideóA Magyar Napló / Balogh Robert videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
egészséges vagy beteg madárként tartották a fenyők nem suttognak igazán elaludni (AMENNYIBEN) megállít talán egy szobor madár csőre dülöngélő még egészséges kószál a hajában erdőben kukac pondró báb a hajadban az összecsomósodott ember a semleges karikák mint a komoly láb rúg gyűrűs ujj kéz viselkedik a fegyver csövén kapkod a zene (gázkamrában) énekelnek égő szem a halál kedvéért eszelősen a feje felett egy kis szél az asztalon pálcikaember tűz pattog a csontjaidban hajnali zene felvilágosult tekintély humanizmus eredményük tőkehal karmája szállj mint a cérna lyukas kutyák csaholnak ez a legnyilvánvalóbb kinyújtott nyelvvel mint a matematikai zsenik kóvályognak k(t)opognak a falon az előcsarnokban (galopp) a mennybe jutásért lányok hűs combját ölelte melegszik forrók a fák zanzásított bacilusok ba(l)j ha megerőszakolnak egyáltalán súg(j) a fülébe zavartan (a) Nem tettem, mondom pedig igazán szerettem volna.
Szellőm, tavaszi álmom vagy, széles vizeken szállnom hagy csönded, keneget szép mézzel. Oly jó, ahogyan rám nézel.
Hangod szívemen húrt rezget. Álmos dalaink új kezdet minden csivites hajnalban, úgy is, ha sötét, és baj van.
Fény vagy toluló árnyékon, olvassz jegemen, már vékony, jöttöd fagyokat old bennem, megtart a való életben.
Látod, veled itt minden szép, asztal, terítő, párnák, szék, itt vagy, s a világ fel nem dől, egy szál szerelem lelkemből.
Most pedig felolvasok nektek egy levelet, jelentette ki Ferenczes Ottokárné dr., azaz Klára néni, az osztályfőnökünk. A doktort szándékosan biggyesztette a neve mögé, hogy világosan kiderüljön, ő maga a cím birtokosa, nem pedig a férje. Mindez réges-régen történt, 1967-ben, egy másik világban, amikor mindig sütött a nap, hódító útjára indult a miniszoknya, Dunát lehetett rekeszteni hosszú hajú fiúkkal, és a Beatlest meg a Rolling Stonest is mindenki ismerte már. Emlékszem, amikor az osztályunk megnyerte a gimnáziumi papírgyűjtő versenyt, jutalmul nyaralhattunk pár napot a balatoni táborban. Ott aztán minden este hullarészeg volt a gyerekek fele, miközben Ferenczes Ottokárné dr. lefeküdt aludni, vagy ha nem is aludt, a szobájából soha nem került elő. Azt is fel tudom idézni, ahogy érettségi előtt, egy kiránduláson egyikünk pálinkát rendel a vendéglőben, és noha Klára néni szemöldöke felszalad meglepetésében, egyetlen szót sem szól.
Mese magasában
Hirtelen támadt szél hozza mese magasában kavarog az arca téli csillagok szikrázzák nevét kihűlőben a régi szenvedély.
Figyelem e furcsa létezésben hiába hordott össze hetet-havat, szavain elevenen piroslik a véres nyomdafesték.
Ebéd után volt. A levegőben még ott állt a zsír szaga. Töröltem a pultot, lassan, mintha le lehetne mosni róla a nap fáradtságát. Egy öreg gazda lépett be. Zöld munkásruha. Földes cipő. A szemében valami fáradt óvatosság. – Van még menü? Bólintottam. Levest kért, meg a mai húsból egy szeletet. Amikor letettem elé, úgy nézett rám, mintha bocsánatot kéne kérnie azért is, hogy kanalaz.
az örök átmenet útján tartok egy másik átmenet felé. Köztes időket élünk mind,
a sár már bőrünkbe itta magát, egyedül ez nem szűnik, de szűnik a csend, a lárma, a remény és minden,
amiről álmodni érdemes. Ezen a vidéken álmodni is tanulni kell, és közben szokni
a földes ízeket. Mert ez itt az örök átmenet, mely a földhöz fűzi szívemet.
Csöpp öröm Aprócska bűbáj, csöpp öröm, A lonc tövében éldegél, Tavaszt hozó e kis csoda,
Rubi, 2024. augusztus 2. 1 Dávid tíz körül érkezik Barnival, felméri a károkat, az üres borosüvegek címkéit böngészi, úgy vélem, ő is szívesen beszállt volna a Bodega Numanthiába, somolyog, elismerően bólogat, amint visszateszi a palackot az asztalra. Nem térünk ki az est részleteire, mohó pillantást vet Lilura, nem sok ideje marad belefeledkezni a látványba, mert Barni enni szeretne. Dávid a kezébe temeti arcát, jól van, beismerem, egy napja éheztetjük szerencsétlen kölyköt. – De Dávid! – méltatlankodik Barni – Nem emlékszel? Három és fél pizzát ettünk meg Andrissal. Igaz, reggelire nem sok maradt, éhes vagyok, anya! – már a hűtőben matat. – Megehetem ezt a csokis joghurtot? Lilu vihorászik, igent mond. – Esetleg mind a kettőt? – ekkor már vinnyogva röhögünk mind a hárman.
Ha már elmúlt? amikor ott ültünk az ágyadon Hajnival a hátsó teraszra néző szobádban kétezer-hat augusztus tizennyolcadikán az ebéd utáni csendes pihenő végén az országút felől betűző tejfehér nap elé elhúzott sárga-kék összefércelt függöny mögött látszólag tízezer éves albumot lapozgatva Frédi papáról meséltél részletekbe menően miért nevetted ki amikor először hozzád lépett
Fiatalodjon tíz évet a nyárra! Ez egy rémálom, emberek. Én mondom, hogy ez egy rémálom. Férfiak járkálnak az utcán, és nem lehet megmondani, hogy hány évesek. Fiatalember dús, fekete hajkoronával jegyet vesz az uszodába, s elkérik a diákigazolványát, ami nincs, mert negyvenöt éves. A nyugdíjasklubból majdnem kizárják Józsi bácsit, mert múlt hét végén ültették vissza azokat a szögszínű loknikat, amikkel annak idején elbűvölte Imola nénit, és nem lehetett ráismerni elsőre, azt hitték, valami imperszonátor. A saját öregapám pórul is járt: csak egy néhány szálat akart visszatetetni őszülő-ritkuló tincsei közé, erre beültették neki a fiatalkori jampihaját, és most, mint lázadó szellemű ifjút leteremtette megfiatalodott középiskolai tanára, aki ugyan bottal jár már és kissé szenilis, de a hajában egy ősz szálat nem találni.
KÖLTŐ KEREKESSZÉKBEN
Gyakorló muskátliként, már ne nagyon mozgassatok, Elég a fény-árnyék untalan változásait követnem, vakok, Ünnepelni nem nagyon tudom, se magam, se másokat, Táncoltam, tapsoltam az elégnél is többet, már sokat, Ülök csak köztetek, mosolyogva félszegen, sután (gázos poenként a rím kedvéért: propán-bután), Többnyire étlen-szomjan, vésztartalékaimat felélve, Csak a kiszolgáltatottságtól, a magam alá csinálástól félve.
következő pillanatban egyetlen mozdulattal kifejezte gyanakvását sajnálom mondja fulladozik keress magadnak átkeltek a folyón jött a délelőtti eső csizmásan ahogyan egy szitakötő sző tisztogatás csoportok elhelyezése egy nép keresi önmagát kövekkel és fűszerekkel súgta titokzatosan végre Józsikám bácsi homlokáról letépte az írást magasrangú óriások kocka alakú nevetés fegyver kiheverték volna együtt megmaradt közülük négykézláb tenyéren homlokát csókolgatva mint a majom akinek megölték a fiát tíz évvel később mire lett volna szüksége kereste lehet hogy csak él látom mondta nézz szét felmehetsz az emeletre nem könnyű visszatalálni maradj ott Zsóka rövid szoknyában meddig lakhatsz nála mennél legalábbis annál nagyobb hogy milyen mélyen a föld alatt tudja megmondani a széken ülve elcsendesedik a szerelemtől és már nem történelmi igazságszolgáltatás
szellem
a szellem meg tud jelenni a fizikai világban akár könyv alakban is persze aki nem szokott hozzá az ilyesmihez annak elég ijesztő lehet
20. A következő napokban félholt voltam az izgalomtól. Állandóan az járt a fejemben, hogy Éva ki fogja törölni a levelemet. Elképzeltem, hogy mások is írnak neki. Fényképet is küldenek. Mi van, ha megtetszik neki valaki? Sokféle forgatókönyvet gondoltam végig, és mindegyik megegyezett abban, hogy Éva sohasem fog válaszolni az üzenetemre. Péntektől hétfőig rengetegszer látogattam el az internet kávézóba. Aztán kedden… Szia, Vilmos, Úgy látom, te is paranoiás vagy, akárcsak én. Interneten ismerkedni? Hm. Csak nem arról van szó, hogy feleséged vagy barátnőd van? De a névtelenség nekem sincs ellenemre, és nem azért, mert foglalt vagyok. Hanem mert szeretném távol tartani magamtól a lerázhatatlan egyedeket. Volt már részem tapadó pasikban, és az ilyesmi eléggé kellemetlen. Ráadásul eddig még nem tanultam meg, hogyan kell valakit úgy elhajtani, hogy ne gázoljak a lelkébe. Valószínűleg lehetetlen feladat. Mindig igyekszem finoman megfogalmazni az „elbocsátó szép üzenetet”, aminek az a következménye, hogy nem értik meg, vagy nem akarják megérteni, amit mondok. Egyébként azok közül, akik válaszoltak a hirdetésemre, te vagy az egyetlen, aki rájött, hogy a Felícia névvel egy Ottlik-novellára utaltam. Ezért meg másért is egyedül te maradtál állva a mezőnyben, úgyhogy légy üdvözölve Felícia világában. Feltéve, ha te is egyedülálló vagy. A novellának különben Szerelem a címe, és a „Minden megvan” című Ottlik kötetben jelent meg. Neked ki(k) a kedvence(i)d? Üdv F.
Májusban fürdeni a Tiszában. Leugrani az árva hídlábról. Kacagni harsányan pokolbéli rókákra. Birokra kelni Szent Mihály arkangyallal. Álmodni valami lányról, aki virágot lép.
Bár ésszel tudta, hogy helyes döntés volt elindulnia erre a küldetésre, és hogy már csupán azzal, hogy fellőtték abban a rozoga kis fémdobozban a légkör fölé, magasabbra tört, mint a legtöbb ember egész életében, és ezután bármi is történik vele, kiváltságosnak számít; bár ésszel eldöntötte, hogy teljes nyugalomban folytathatja az útját az ismeretlen felé; valami zsigeri idegesség fogta el. Próbálta nyugtatgatni magát, próbálta ismételgetni magában, hogy minden rendben, és minden úgy halad, ahogy haladnia kell; ennek ellenére azt érezte, hogy felment a vérnyomása, szaporán ver a szíve, és izgága lett. Úgy gondolta, ez valami alapvető emberi tulajdonság lehet, valami, amit az őseinktől, ősembereinktől örökölhettünk. Sokat olvasott az emberi pszichéről, és egyes tanok szerint az evolúció során az agy úgy alakult ki, hogy egyik legfőbb tevékenysége azon gondolkodni, hogy milyen veszélyek leselkedhetnenk ránk. Ezért talán az egy evolúciósan előnyös tulajdonság lehet, hogy ha jól érezzük magunkat a megszokott környezetben; hiszen ott, ahol sok időt éltünk, tevékenykedtünk, pihentünk, és éjszakánként aludtunk, ott statisztikailag mégiscsak kevesebb fenyegetettség ütheti fel a fejét, mintha elmegyünk egy teljesen ismeretlen vidékre. Otthon a kertben a bokorból elég kis eséllyel ugrik elő egy fenevad, és tép szét minket, mintha elmegyünk mondjuk az amazonaszi esőerdőbe. (Persze kevesebb, de nem nulla eséllyel.)
Rubinfényben tündöklő ciklámen alpesi tündérek lába nyomán született kicsiny virág, te ! Éveken át ujjá születtél a kerti fenyőfák alatt, míg egy fagyos tél véget nem vetett alázatos életednek, amen.
I.
Az odaút
Vasúti megálló, mozdony darabja, fehér kőkorlát, kitaposott ösvény emelkedője — villanásnyi képek s más elmosódottak maradtak: kertvárosban valahogy fölfelé, és balfelé, talán nem is egyedül, balra kell kerülni, hátrahagyva a jobb kézre eső utolsó épületeket, s a mezőn tovább föl, talán egy fa, esetleg traktor is, aztán a földút jobbra kanyarodik, befelé visz, és megint föl: az ott már a kicsit kopár, még reális, de szívszorító előérzetes táj, ahonnan hamarost kivehetően látszik a boldog álom- táj! Közelinek tetsző szemhatáron természeti tárgyakból összeállva útjelző táblaféle, törzs, ág iránya, növényzet, arany szalmaszálak! Onnan már eltalálok a tisztásra! Iszom a látványt, hogy érezzem, és hogy ébren majd fölismerjem, nem megyek tovább, emlékezzek, ébresztem magam, fölébresztem.
Még mindig látom ott délen a várost, Egy tucat rózsát téptem le érted, Böjtben járunk, ám a tavaszt hozó széljárás rettenetet hozott ránk, világméretűt. Furcsa betegség suhan a tájon, belemarkol testünkbe-lelkünkbe, életünket fenyegeti bőszen. Szobámba zárva élek, önkéntes rabság ez, ablakomon nincsen rács, barátaimmal telefonon értekezem. Emlékek ébrednek ilyenkor, nem is régi történetek, alig pár hetes múlt, de távolinak tűnik. Nagyon távolinak. Jó évtizeddel ezelőtt Bálint napján a zentai Kisrétben jöttünk össze, Péter Pál barátunk kakaslábon forgó palotájában. Ez az épület abban különbözik ama mesebeli csodától, hogy itt borpince is létezik, kitűnő hordók pompás nedűket forrtak ki, le is tisztult már az idei termés, így felettébb fontos egy komoly delegáció látogatása, amely gyülekezet arra hivatott, hogy osztályozza a fellelhető folyékony kincseket. Bár az is az igazsághoz tartozik, hogy megszöktünk otthonról, öreg legények fiatal óhajtással széttörni vélték a pányvakötelet tartó karót. Végig lopkodtuk a hordókat, éreztem, tolvajlásaim után valami csudanap sugara melegítheti fülcimpámat. Cimboráim képe is ragyogott, jól kezdődött kirándulásunk, amelynek befejezését elképzelni sem tudtuk. Sejteni azért sejtettük, hogy estefelé nem lesz valami szerelmetes ünnep otthon szent Valentinus napja, mert a sok jó bor ellenére néha sajogni kezdett oldalam, pont azon a helyen, ahonnan Urunk kivarázsolta bordámat, hogy megformázza belőle az én kedves galambomat.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
