VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
ÉJJEL A BORI TÁBORBAN
Barátom, eljöttem megint, kijátszottam a láger vérszomjas kutyáit, éber őreit.
Hajtsd ölembe megkínzott fejed! Ne szenderítsen halálba a bánat! Nézd, itt toll és papír, olvasd a világra szörnyű bűneit! Ne enged eltörni a gondolat szép lián láncát, hogy a lélek fényességét homállyá alázzák, segít a szó, halhatatlanná esküszöl vele! Kelj föl! Ne rogyasszon földre a fájdalom! Holnap is eljövök, hozom testvéri csókom, némaságom… Akár gyerekszáj-történet is lehetne. Eltenném a népsorolvasás, a feteke és a mosni-masni örök felcserélése mellé, mégsem teszem. Miért is? Nyolcéves szájból hallani végtelenül lehangoló, hogy ő etikás és nem tanul hiktant. Többször rákérdeztem, de a szó minden szövegkörnyezetben hiktan maradt. Nagyobb horrorok is estek már, minthogy másodikos kisiskolás félrehall valamit, felnőttekkel is előfordul. Az is rendben van, ha a szülő dönt arról, tanul-e a gyereke valláshoz kapcsolódó bármit, cselekedjen legjobb tudása, meggyőződése, világnézete szerint. Ha a gyerkőc otthon nem kap semmiféle vallásos nevelést, kár lenne megzavarni az amúgy is idejétmúlt istenképpel, növelné a káoszt abban a nyolcéves fejecskében. Ezért lett etikás. Kevésbé biztató, hogy etika órán Samuról, a bárányról vetítenek. Jobb híján hát Samuról kérdezgetem. Fenn van a jutubon, adja meg a felvilágosítást a nyolcéves. Rákeresek. Ez az, mutat az egyik felvételre. A film címe Shaun, a bárány.
Erény helyett ma pénzre hajt a nyegle, s fakadnak új bolond litániák – milyen világ jön így a gyermekedre, s a szép fajunkra, mondd, milyen világ?
Reményt hozott az értelem sok éve ezer viszály s a pusztulás után, de most parázsra hull az oldott kéve, saját tüzében hamvad el bután.
A tradíció nem hallgatag, szótlan múlt. Mint az elbeszélést saját folytatódása, Teszi a lét a nyelv vágóasztalára. Aki elolvassa, az mindenki belássa.
Amit elgondolni képes, azt ki is találja. A történelmet összekösse a jövővel a szája. Azzal, amit mond, a formát megtalálja. Amit más nem vesz észre, azt a szöveg látja.
Valami mindig mozdul, mielőtt felismerném. Egy illat, ami a kabátod ujján maradt, egy árnyék, amit nem vet semmi.
Talán a fény hajlott meg, vagy csak a testem emlékezete – ahogy a régi padon a nap melege még ott lóg a hiány szélében, mint egy mellény, amit levetettél, de én még mindig viselek.
Sétálok szobáról szobára, nehezen találom a helyem. S bár szívemben erős a hála, mégis, mi dolgom már nekem? Ez: újragondolni magam, hiszen mindkettő kirepült, vitte céljaim, sok szavam, s hagyott itt nekem csendes űrt.
Hosszú évek alatt
Kiderült, erkölcseink hasonlítanak, szerelmünk színe egy, ám szöges fakírágya felsértette hátam, gyengülő vágyaim megszaggatta, próbálta száműzni a fáradó szenvedélyt
Ha mégis eljönne hozzám, marhahúslevessel várnám, a hátszín mellé tennék kevés marhaszegyet, de a velőscsontot csak a legvégén tálalnám. A fűszerezésre külön ügyelnék, tudom, kényes a gyomra. Szemes bors, sáfrány, gyömbér, kakukkfű csak módjával, ámbár a zöldségfélékkel nem fukarkodnék csöppet sem. Ha mégis eljönne hozzám, házilag gyúrt finommetéltet főznék a levesbe, van az a jó kis olasz tésztanyújtó gépem, megérte az árát, ismer, kínosan ügyelek az ár-érték arányra. Békebeli vadast is tálalnék, ha mégis eljönne hozzám. A húst majd szuvidálom, vagy hogy is mondják mostanában, nekem a puhára párolás is megteszi. Hát, magának, édesem? Mit szólna egy vörösborban párolt káposztához? Krokettet, esetleg krumplipürét kínálnék hozzá, képzelje, van, aki a káposztás cvekedlire esküszik, jól lepirítva, szinte feljajdul tőle az epém. A maga epéje még bírja az ilyesmit, vagy bilagittal működik már?
(a Szent Lőrinc folyó és a Gananoque találkozásánál, Ontárió, Kanada)
a víz csak hallgat és Szent Lőrinc szobra sem kérdez mert ő már ismeri az első mozdulatot a teremtés utáni csendből ahogy a mindenség kiszakad az egyből és lettek teremtve szívformájú kövek, testek agyagból amikre rálehelt még egyszer és utoljára az isten mielőtt kivetette volna mindet a partra a sárban lélegző fák gyökerei közé
Amikor ’44 őszén a románok bevonultak kis szabolcsi falunkba, az akkor alig öt hónapos édesanyám életét a szomszédék csecsemője mentette meg. A családi legendárium szerint a nagyszüleimhez beszállásolt parancsnok előbb a sikertelenül rejtegetett malackát zabálta fel, majd lelövöldözte az udvaron bóklászó tyúkokat. Amikor a sovány tehenet kezdte mustrálgatni, az átélt rettegéstől nagyanyám teje is elapadt, így a ház attól kezdve Anya sírásától zengett. A katona komolyan fontolóra vette, hogy lelövi a vörösre gyúlt arccal ordító gyereket az őt testével védő anyjával együtt, aztán hallgatott a jó szóra: hurcolkodjanak át a szomszédba, ott is van pulya, de az szinte sosem bőg. A parancsnok, mielőtt szétrúgta volna a mezsgyén dülöngélő górékerítést, végzett a tehénnel, majd átvonult Kévésékhez, ahol a bölcsőben rendíthetetlen nyugalommal aludt a parányi mentőangyal. Ezt a történetet mindenképpen el szerettem volna mesélni a tanítványaimnak. Igaz, még csak az első világháború volt soron, de az emberi szenvedés egy és ugyanaz. Csak a gyerekek lesznek egyre kevésbé együttérzők. Nem hatja már meg őket semmi, ingerküszöbük az egekben, csak saját magukkal empatikusak. De egy olyan esemény, amelynek szereplője személyesen is érintett, talán közelebb viszi hozzájuk a történelmet. A fiúk valahogy azt hiszik, a háború a Call of Duty videojáték terepen, 3D-ben zajló verziója, ahol szerezhetsz magadnak új életeket, és ha a több órás küzdelemben szétülöd a hátsód, másnap legalább lesz miről panaszkodni a haveroknak. Ha már nagyon unják, hogy anyu rázza odakint a kilincset, s dühöng a bezárt ajtó miatt, nagy kegyesen hajlandóak bevenni egy tálcán az ebédet, ami idő épp elég egy orvlövéshez, s akkor lehet magából kikelve üvölteni, hogy miattad haltam meg, anya. Szóval, kemény dió ez, jól meg kell tervezni a mondókámat, nehogy a tankönyvi tömény szöveg láttán valamelyik kemény gyerek azt találja mondani, bár megtette volna a román parancsnok, mert akkor én sem jöhettem volna a világra, tehát nem adhatnám fel ezt a rengeteg házi feladatot.
Márkus László nyomán
szürke szakállam
két epizód között
– Jó reggelt kívánok! – Jó reggelt kívánok! Van pontgyűjtő kártyája? – Nincs. – Sorsjegyet az úrnak? – Nem kérek. – Itt van a legújabb kaparós. Szívesen ajánlom, ha… – Nem kérek. – Lakásbiztosítása van az úrnak?
a szemeidben a szádon mandulaillatú phüszisz lepedék a tájon az álom az új szubjektivitásról fecsegő destitutív ontológia vágya ha megül a szemedben a részvét feltárul a nem-lett-mégse szép szabálytalanságtana
„tanszék mérésekre, modellokra,
Az egyik lábát beakasztotta, ráfordította. Hátra hajolt, azzal előre majd hátra tolta magát. Megforgatta, akkor jöttek, mint a békák. Nehéz, vastag léptekkel fejen állva, állva maradtak egymás fején. Az út megközelítése az egyenlítőn keresztül volt lehetséges. Sovány, kakukkos lyukakat fúrtak a löszbe. Azt magyarázták, hogy át kell fúrni a Földet. (Az utódok megijedtek a gyűjtőktől, tojást dobáltak bele, elaludtak vagy szalonnáztak. Érdemes volt menni, állni, ülni, cigánykereket hányni, vagy csak abba az irányba fordulni alázatosan.)
ÚJBESZÉL
Hisz tudod, beszéltük is, új szavakat és emotikonokat kell kitalálni, ne légy türelmetlen, segíts inkább a falak mögé látni és felfejteni a mítoszképző erőket, mikből neked is szépen kijutott, falovaikat húzzák érted népek és angyalok, szavunk s tudásunk sincs rá elég, hogy mi volt az ősiség törvénye előtt, lükecek harca tán s eladdig pázsitos, hol nem kerget a honi tatár, s hergel egymás ellen ébredőt s fuzsitost, a jelzőlámpa is villog, jöttödre vár. Vasárnap van, hetedik nap. A téren siculok, phrygeszek, etruscusok.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
Szelényi Anna: Hajlék a Földön Kép forrása: holdkatlan.hu 
