Videó

The Bewitched: Scene 1 (Harry Partch)


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Camera Obscura

(Bolemant Lászlónak)



mert mindig szembejön a táj

látványa megragad

retinádra vetülnek

kis- és nagyfelbontású képei

egy város, egy erdő, egy vízpart

s te exponálsz

kattan a pillanat

 

Meleg nyári éjszaka. Arra ébredek, hogy kopácsolnak. Az erkélyajtó nyitva van, de így sem jár a levegő, nem enyhül a meleg. Nem kalapács hangja, fémen koppan valami ütemes rendben. Aztán csend lesz. Lassan felkelek, és ajtórésben megállok. Egy fekete varjú néz velem farkasszemet, majd egy szárnycsapással felemelkedik, és eltűnik a napfelkelte első szürkületében. Felidézem a koppanásokat, ismerős ütem, de nem jövök rá, hol hallhattam hasonlót. Szeretem a hűvös hajnalokat, amikor a nappali szálláshelyükre igyekeznek, elsötétítve az eget, mindig ugyanabban az órában. Egyszer csak megpillantom a varjút, aki az imént a korláton kopogtatott. Szemben ül a fa tetején, és engem bámul. Üzenetet hozott, – gondoltam – de elhessegettem a gondolatot. De a varjú kitartóan nézett rám, és én pedig őrá. A csapat lassan elhajtott a hát felett, a vége majdnem érintette a fák koronáját. Mire elmentek az üzenetet hozó is eltűnt, csatlakozott a csapathoz. El is felejtettem volna a hajnali közjátékot, ha este nem látom vonulni a varjakat, esti szálláshelyükre. A csapat mindig ugyanazon az útvonalon vonul, és a közeli tó partján lévő lombos fák rejtekében húzódik meg. Meglepetésemre az egyik varjú lemarad, és a szemközti fa tetején pihen meg, mint hajnalban. Szemembe néz. – Mit akarhat? Mintha mondani készülne valamit, de nem értem a jelzéseket.

 

Cheers 

 

Pezsgő pillanat,

csilingelő könnyedség

Kimérve: pár lat. 

 

 

Egy férfi állásajánlatot kapott az őrültek házában. Még mielőtt bármilyen szerződést aláírtak volna meghívták egy napra, hogy ismerkedjen a hellyel, és meglássák, képes lesz-e megbirkózni a feladattal.

Míg a férfi várakozott, egy zöld pólós fickó az órát nézte, és folyamatosan szövegelt:

57… 58… 59… jaj ne! 1… 2… 3… 4…

Csak figyelte egy ideig.

33… 34… 35…

Végül gondolta, csak megkérdezi:

Uram, jól van? Nincs szüksége valamire?

45… 46…

Tessék?

58… 59… jaj ne! 1… 2…

Uram, minden rendben? – kérdezte most már hangosabban.

Talán! – válaszolt végül a zöld pólós férfi. – Attól függ, mit ért az alatt, hogy minden rendben.

 

lassul



messzire innen város
még mérföldes lépéssel is
távol az állandó lüktetés 
távol a muzsika szó

itt holdvilág van
Tisza illat
itt csillagfény van
s a szél ringat

ketyeg az idő
a gerendában szú perceg

kint gyereknevetés bújik
kint tarka gyom

 

Ménye Gusztáv állt a Nyugati pályaudvar órája alatt, úgy érezte, boldog, még a szőrszálak is ágaskodtak a karján, kirázta a jóleső hideg ettől a gondolattól, a boldogság szinte kézzelfoghatóan megölelte, magához szorította, láthatatlan, ám nagyon is valóságosnak tűnő csókokkal halmozta el. Hatvan éve nem érzett ilyet, tán akkor utoljára, amikor ötévesen megkapta az áhított kisvasutat, ott körözött a feldíszített fenyőfa alatt, melyen a szaloncukrok és a csokoládédíszek között világítottak a színes izzók, Jézuska is ott ült a kezelőpanel előtt; ötévesen, amennyire meg tudta állapítani, mégiscsak van Isten, tehát az ima, a könyörgés hasznos.

Nem múlt el úgy egyetlen nap sem, hogy este, lefekvés előtt ne ivott volna meg felesége egy csésze citromfű teát, fő a nyugalom; utána ledobta a bordó kispárnát az ágy elé, rátérdelt, összekulcsolta kezét, imádkozott, többnyire halkan, épp csak suttogva a szavakat – akár egy kolibri szárnycsattogása, mely csak halk, finom zizegés –, hogy ne ébressze fel alvó férjét. Alvó férje persze nem aludt, sokszor hallgatta mozdulatlan az imákat, néha el is szégyellte magát, mintha megleste, kihallgatta volna felesége titkait.

 

ennyi(?)



Isten tán az alkonyok borát kortyolva

jutott más dimenzióba mert

ide nem néz le mostanság az biztos

itt hiába serceg a világ időhullám-tere

szigetelve előtte a lét



kint jéghegy reccsen mint a túlvilág zaja

bent kihűlt szobák csöndje feszül falaknak

míg hőszigetelt éjjelekről álmodunk

napszálltakor a por elül

 

Hatalmas pofonnal kezdődött az első osztályfőnöki óra, nem ő kapta, hanem aki kirohant a teremből fontoskodva (majdnem így hívták a srácot, hogy Fontos, a magánhangzók stimmelnek is és egy mássalhangzó is) és ütközött az épp beforduló osztival. Felütéssel kezdődött a tanév. Csakhamar megkapta ő is a magáét, mert oszti örült, hogy itt van munkás szülők gyermekeként, szerencse, hogy ilyen művelt gyerekekkel járhat egy iskolába és becsülje meg magát. Maga sem tudja, hogy akkor miért nem ment haza. Akkor másképp alakulhatott volna az élete és még jóra fordulhatott volna minden.

Apa az aknamélyítőknél dolgozott a Szent István téren (akkoriban inkább csak István teret vagy Séta teret volt szabad mondani, ahogy az Apáca utca helyett is Geisler Etát), és meghívta az osztályt az ókeresztény sírkamra csodáit megmutatni a fekete kátránypapír alatt, ami ott csúfondároskodott a téren évekig, amíg a mauzóleum restaurálása el nem készült. Összeácsolt létrákon kapaszkodva kellett lemenni a mélybe, látta az arcokon a félelmet és a megvetést,

 

Istenverte kastélyából az óceán felé. Megsántult, kilencfejű lovon.

Véres-tüskés, ágas-bogas lombkoronájú a mélyzöld emberfő.

Nyáltól síkos, csontszerű Hold a pajzsa:

törékeny csigaház. Különös kígyópárról suttog

a halálra sebzett nővér…



Világunk immár az enyészet martaléka.

Belülről kezdődött a rothadás. (Valamennyi testnyíláson

csörgedezik a málló belsőség gőzölgő leve.)

Elutasította a spontán alakuló, természetes,

uralomnélküli közösségeszményt. S a hierarchikus, tekintélyelvű

csinálmányokról csak a hatalmi téboly hazudhatja ideig-óráig,

hogy életképesek.



 

Zápor Zsolt egy barátja előadóestjén volt a „Pegazus Versbarát Körben”. Az estet követő fogadáson szem elől tévesztették egymást, eljött. Most Józsefváros Kálvária téri parkjában ül egy padon, összetereli még egyszer esti benyomásait. Majd elővesz táskájából egy kopott könyvet, Buddha beszédeit. „Vaccsa, a remete megkérdezte Gótamát: hol születik újjá a felszabadult elméjű szerzetes? Gótama azt válaszolta: Nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, a remete megint kérdezte: tehát nem születik újjá, Ő így felelt; nem lehet azt mondani, hogy nem születik újjá. ...A Beérkezett mély, felmérhetetlen, megismerhetetlen, mint a nagy óceán, nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, nem lehet azt mondani róla, hogy nem születik újjá.Meditál, nem engedve gondolatait kész világosságba, inkább csak tűnődik felőlük, érzéseit tereli, ízleli. Tapogatja, akárha egy udvarra néző szoba szürkületben derengő, alig látható bútorait simogatná.

A parkban egy-két részeg járkál, egy harmadik fekszik a padon, párok sietnek a 9-es busz megállója felé. A fák nagyokat lélegzenek a bágyadt májusi estből, a rigók mindent beleadnak, mintha más dolguk nem is lenne.

 

Van Gogh


Holtak szájában aranyfog
Aranyfoguk kiveszik
Képek azok. A bakancsok
Szék koporsó meg parasztok
Virágok meg napraforgók
Holtuk után megveszik


 

az először meglátott tenger fekete árnyékokkal irdalt
piszkoskék hullámaitól nem voltam elragadtatva
éhes voltam piszkosul fáradt és kicsit dühített hogy semmi
végtelenség csak a nyirkos hideg és a fel-felcsapó hullámok
párafoltjai
egy sziget zárta a láthatárt végében kiemelkedő építményfolttal
helsingör vára mondta áhítattal kísérőnk amikor éppen
fordulni akartam hogy kikerüljön a didergető nyirok

ennyi maradt meg bennem a nagynak remélt élményből
és visszafelé valahol még egy partszakasz
irdatlan mennyiségű óriás kőtömbök hegyként torlódva
formájuk mint a hegyi patakok simára csiszolt kavicsai
ugráltam egyikről a másikra
alattam szakadéknyi hézagok fölöttem viharfelhőnyi
sirálytömeg
és bennem az érzés ahogy ugrástól ugrásig
zsugorodik az életösztön

 

Letér a Dunapart felé, és a földútra hajt. Lassít. Hallja a dübörgést, a kövek, földrögök hangját, ahogy felverődnek a lakkrétegre. Most már nem számít. Ágnesnek szólhatott volna, legalább. De nem volt biztos benne, hogy kijut a Dunához. Elég rosszul vette volna ki magát, ha hazamegy, Ágnes meglátja sápadt arcát, verejtékező homlokát, és nem tud számot adni az életéről. Mindent előre kigondolt, eltervezett. Most már csak végre kell hajtani a tervet. Lassít. Fürkészi a partot, hol van alkalmas hely, hol lehet megállni? Talál egy félreeső kis területet, amelyet fák takarnak el, a kíváncsiskodók elől. Jó helynek látszik. Fel tud készülni, át tudja gondolni mégegyszer.

 

Feltételes…

 

Egy

ballonkabát.

A skótkockás

szoknya.

Megfeszült arc

selyemillata.

Rozsdamart

hullámbádog

tető.

Egy

balkáni gerle

lábcsonkja.

Cézium-137

eső.

Amerikai

öngyújtóból

kipattanó

tűzkő.

Románc…

 

JELEK A KIM IR SZEN REPTÉRI

BESZÁLLÓKÁRTYA HÁTOLDALÁN

 

 

Van úgy, hogy a költő egy villanásra belelát,

többet tud meg a szükségesnél, többet az ajánlatosnál,

ott áll kábán a phenjani múzeumban, egy szöveget bámul,

a kísérő megismétli: jól értette, igen, 80 000 jellel

– háromszáz évvel jó Gutenberg születése előtt egy

ismeretlen, nevét megjegyezni sem érdemelt koreai mester

nyomtatta gondolatait az életről, szerelemről –

ott áll a költő Phenjanban, a múzeumban, s szégyelli magát,

idézőjelbe csúszott tudását, magabiztosságát, egész

dezodorált kultúráját, lesomfordál hát a lépcsősoron,

 

A minap nekiláttam, hogy csökkentsem lakásom entrópiáját. Kevésbé fellengzősen mondva, felszámoljam az őskáoszt. Értelmesen fogalmazva, rendet rakjak abban a kuplerájban, amit otthonnak nevezek. A folyosóval, konyhával hamar végeztem, az üres pizzás-dobozok légióit egyszerűen kiszórtam a szemétbe, a huzatban játszadozó porcicákat partvissal tessékeltem ki, és mivel tapasztalt agglegény vagyok, már régóta műanyagtányért és -poharat használok, hogy mosogatni se kelljen. A WC és a fürdőszoba kitakarításához szakember segítségét vettem igénybe. Özv. Kovács Istvánné, született Gebauer Etelka, foglalkozását tekintve nyugdíjas és szembeszomszéd kétezer forintért vállalta. Gyorsan, pontosan dolgozott. Folyamatos lamentálása az árak emelkedéséről, a kisnyugdíjak kétséges inflációkövetéséről, valamint a kiújuló reumájáról csak elmosódott foszlányokban, egyfajta hullámzó rózsaszín zajként jutott el hozzám, ami még segített is abban, hogy elmélyüljek aktuális munkámban. Ő beszélt, én programoztam.

 

Forrósodik a lég, s vele feszül a csend”

Koncz István



Hullhatnának már azok a tiszta esők,

Uram! Ünnepi kehelybe mise közepén.

Szomjamat olthatnák. Szavam megszületne.

Dicsérni szó nélkül csak jámbor kísérlet.

Egyetlen csöppet ejts lelkembe, Uram!

De nincs megváltás, szomjúhozom.

Üvöltenék!

Hamis húrokon fészkelhetne dal?

 

(1)

Hajnalodik. Az Öreg a konyhaasztal mellett ül, előtte üres vizespohár, az alján kávézacc. A hamutálban elnyomott csikk füstölög. Szól a rádió, híreket mondanak, majd időjárás-jelentés.

 

(2)

Disznók topognak az ólban, a deszkákhoz nyomulnak. Hangos röfögés. Lábuk alatt latyakos trágya, átázott szalmaszálak. Az Öreg a fészerben áll. Habarcsos kanállal egy nagyobb zsákból darát mer egy vödörbe. Lehajol, a kanalat a falhoz támasztja, fölemel a földről egy műanyag palackot. A palackból a vizet beleönti a vödörbe. A palackot a lába mellé helyezi, felvesz egy botot, megkavarja a vödör tartalmát. Miután végez, kilép a fészer ajtaján és az ólhoz ballag. A disznók hangos röfögéssel üdvözlik az Öreget. A vödör tartalmát, áthajolva az ól legfelső deszkáján, beleönti a krumplihéjjal teleszórt vályúba. A disznók csámcsogva falatoznak. Az Öreg megsimogatja a hátukat, tenyerével végigpaskolja őket.

 

(3)

Az Öreg a teraszon ül. Balról egy kisfiú, jobbról egy kislány karolja át a vállait. Mereven néznek előre, fénykép készül. Nem messze tőlük egy idős asszony.

 

Rózsaablakbimbók ömölnek
égő csipkebokorfalakra.
Álszenteltvizes lagúnán
kőkereszthajók horgonyoznak.
Gyóntatóhordszékek járkálnak
paplan-huzatban; ázva-fázva.
Békegalambok szemetelnek
faszentek sminkelt álarcára.
Padsorokra szekrényoszlopok
fekszenek. Nyikorog a gyomra
a savas-borsos belső térnek.

 

Emlékezni jobb, mint élni”
Fellini
A hold hangjai

 

A frissen hullott hó vakítóan csillogott. A dombtetőről be lehetett látni az egész tájat, a kopasz tölgyfákat, a távolban húzódó városi fényeket és az egységet megtörő, a vidékre nem jellemző színesre mázolt fasufnit. A vékony falécekből összetákolt fészerben a merevre dermedt szürke ruhakupac megmozdult.

A réseken beszállingózó hópihék ébresztették, az apró pelyhek csiklandozták az orrát. Ébren volt, de még nem nyitotta ki a szemét. A metsző hideg elnyomta a máskor oly intenzív bűzt, a dohos szagot, amely az összegyűjtött piszkos szövetekből áradt. Mindent összehordott.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal