VideóAz Irodalmi Jelen / Csornyij Dávid videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Azt mondják, rablóból lesz a legjobb pandúr. De én úgy látom, túl jó lesz, azaz már-már rossz, elviselhetetlenül jó, már-már kegyetlen. Tán az kellene, hogy előbb büntetése legyen neki, kiszabott, letöltött büntetése, s csak aztán lehessen bárki, ha akar, még pandúr is, de csak eztán. Mert nézd, nézd magad, itt vagy te is. Te, akiről azt pletykálják, pénzhez mentél feleségül, de aztán meguntad, meguntad az első férjedet, szeretőhöz jártál, majd meghalt a férjed, de túl hirtelen halt meg, azt mondják. S így, ha te akár segítettél, akár nem az ő korai halálában, ő hős lett, pletykahős, a nép hőse, mert lehet, hogy a végén már csak ivott, lehet, hogy elhanyagolt asszonyt, gyereket, céget, de ezt azért mégse érdemelte, a korai, gyors halált. Mert azért mégis ő, ő volt, aki idehozott téged, telket vett, házat építtetett, és ezt az intézményt, ami eltart téged, míg élsz, és el, majd a gyerekeidet is.
Felvonnak, kitűznek és lobogtatnak zászlókat, táblákat avatnak és koszorúznak. Beszédet mondanak egykori hősök – egy sem él már –, meg politikusok – egy sem élt akkor –, valamennyien saját pártjuk szája íze szerint. Lesz zene is természetesen, ilyen meg amolyan. Lesz persze kommunistázás, cigányozás és zsidózás is, mert anélkül már sokan nem tudnak emlékezni. Előveszik számtalan szemüvegük közül azt, amelynek kis címkéjén ott áll, hogy ezerkilencszázötvenhat. Egy napig ezen keresztül nézik a mát. A tegnapot és a holnapot nem, arra van másik szemüvegük.
Igaz hogy a képen a Népszínház utca látható Ezerkilencszázötvenhat elmúlt De én sose jártam a Nép
…És törik a fejüket paprika nélkül, nekiütköznek az oszlopoknak, csak én veszem észre, hogy repülnek és zsákokat cipelnek. Olyan épületek is voltak, melyek teli torokból trombitáltak. A szobrok megpuhulnak, a kő csöpög. Azon a vidéken nem nagyon szeretik a fényűző repülőket. Már megint ott jár, mint egy hulla és nyerészkedik, gondolja. Nem verheted meg őket anélkül, hogy téged meg ne vernének. Utasította a mostohatestvéreit, sógorait, sógornőit, elvált feleségeit. Az arca összeugrott, mint a rugó, és erőszakos lett. (ette a szalonnát, ahogy a gyufát eszik.) A csapat feljut a csúcsra, és a másik oldalon lemegy. Áldozataik karjába ereszkednek azok. A hegyoldal felbőszít, a csoportnak döntenie kell. A sziklák repedeznek, a termet kiürítik Elhaladnak a templom mellett, ahol néhányan ülnek feketében. Lepkék táncolnak pár kilométernyire onnan, ahol az erdő fái emelkednek. Azt számolják, hogy meddig képesek az árnyékban meghúzódni. Messzire száll a csapódó fegyverek hangja. Nyikorgó járással megy bőrönddel a vállán. Nyúzott testéről meglepő rángásokkal kopik le a bőr. (Összemosolyogtak.) Értelmetlen dolgokat emlegettek tréfálkozva.
Mátyás király elégedetten dőlt hátra trónján, miközben jófajta Tokaji bort kortyolgatott mívesen megmunkált kupájából. Testét, lelkét átjárta a jó tíz éve privatizált királyi borvidék fejedelmi nedűjének zamata, és érezte, hogy nagy gondolatok kergetik egymást fejedelmi agyában. Mostanában csak kis hercegségek kuktákból összeállított válogatottja vagy távoli országok derék olajfúró munkásai ellen veheti fel sikerrel a csatát a csapat. Ezért is hívják még mindig "Feketének". De jó királyunk fejében, mint említettem volt, nagyratörő terveket szőttek a percek és a jófajta aszú.
Aprócskát koppant a kis levél, a párkányra szállt, és ott lesett. Nem tudtam miért jött, mit remél, kezembe vettem – csak reszketett.
Sáros volt, foltos, és szaggatott – felkapta többször az őszi szél! Becsuktam csendben az ablakot – ennyi az élet, hát ennyit ér?
poszáta, íme: pontos, egyetlen dal csak, s okos tekintet (Keiseki, kb. XVII-XVIII sz)
Vállamat mesterek veregették, s lám, mire vittem, magam magam, az aki vagyok, jobb, rosszabb, ki tudja, nem lehet az, aki nemrég még voltam, vagy aki leszek siratva, kiterítve, holtan, búcsúztatva, meghatottan, ezért is hát nagyon kell lenni most, maradéktalan, tövig vágni a nádat, ne maradjon ürítetlen pohár utánad.
DÖNTÉS
Elhagytam mind, kinek tekintetében szabadságvágy lángolt szenvedély helyett.
Mióta élek, szürke minden álmom. De egyszer régen azt mondták nekem, hogy a szerelem aranyszínű lesz. Sokáig nem hittem, míg egy borzongós január gyermekálmában meg nem érkezett. A társasága: szellemi pezsgés. Arca egy zordon angyalé. És mindemellett jól főz, beáztatja az edényeket és energiatakarékos mosógépe is van. Használ méhviasz csomagolóanyagot a szendvicsekhez – nem egyszer tízórait csinált nekem –, és mint rég az elegáns urak – textilzsebkendőt. Olyan különleges pesti bérházban él, komposztgyűjtővel – mindig azzal tréfál, hogy némely lakos bizonyára mellékhelyiségnek is használja. A postaládáján „SZÓRÓLAPOT NEM KÉREK” felirat van. Nincs autója – a szüleim nem örülnek, hogy egy ilyen embert szeretek –, de néha elektromos rollerrel jár. Sokan talán azt mondanák, kínos, hogy negyvenkét évesen így közlekedik – de én mégis szeretem, és nem tagadom, hogy a világszemléletemen mennyit formál ez az ember. Mert például mióta vele élek, külön gyűjtöm a sültkrumpli sütőolaját – és elmosom a joghurtos dobozokat. Utóbbi a műanyagba megy tisztán. Míg a halkonzerv – azt ő mossa el! – mindig a fémben landol. Emellett persze van papír is: a mégis bedobott szórólap, a karton, amiben sok doboz tejet vett – a kakaóhoz, nekem! –, s a csíkokra felhasogatott dobozok.
Nagyanyám konyhája kincsekkel volt tele, de ezt csak én láttam, nem kérkedett vele.
A ház aprajának, ha reszelt a torka, mindig akadt pár szem mentolos cukorka.
Reggel hétkor kelt. Megint nem volt kedve iskolába menni. Gyomorideg kínozta. Szülei csak sejtették. Az anyja, Mária csomagolt Ferinek két szalámis szendvicset. Feri hatodikos volt. A humán tantárgyak jobban mentek neki… Mikor tíz órakor ettek a többi gyerekek, ő nem tudott a szájzára miatt enni. A táskában hagyta a két szendvicset. Szokásosan teltek a biológia és a fizikai órák. Mikor hazafelé ment, egy szomorú dalt dúdolgatott magában. Aztán egy különös dologra lett figyelmes. Egy kukázó a kukában valamit keresett. Nyilván ételt. Feri megszánta. A kukázó is észrevette, hogy Feri figyeli őt, és fenyegetően közeledett felé.
Amióta feltalálták az ujjal való festést. Szíveskedjél az ujjaddal. Kiteríthető, fogyasztható persze. (Egyenes gerinc.) Rettenetes volt, hiába keresték, gyakorolni akarta a jövőt. (Nemsokára.) Meg az ágyúval való festést szabad emberi arcon, különféle kitűnő festékekkel. Szőrtelen arccal járják a halmot. Földszínű munkára gyülekeznek hirtelen több százan piros sapkában és lovakon. Teljhatalommal uralkodott a sűrű szőr. Magától értetődő szorgalommal kezelték a szöveget. Elkanyarodtak a várakozó autók, mintha elrántanák a gyeplőt. Mindkét esetben felmerülhet a gyanú, hogy a gyermekek hálátlanok. (Kizárja, kirabolja, szégyenteljesen kétértelmű.) A külvárosban előtte a kísérlet, az apróléptű túl bátran viselkedik. Forog a gyeplő, és a bakon ülők birkóznak. A puskájukat töltik. Azzal vádolják, hogy gyalog ment át a Lánchídon, saját hatáskörében, egymás kezét fogta a gonosz és a jó, együtt reggeliztek, számolták kincseiket. (Sírtak is.) Indián harcosok sötét tömege a ház körül, (hallod?) csak itt-ott világít, és te alaposan megmondod a magadét. A város vénei törvénykeznek, imát mondanak a képzelet élénk perceiben. Az őrjárat nehéz lépéseit szétdobálják a falon. Siklik lefelé a sziklán, átadják egymásnak a parancsolatokat. (Azokat az egyedeket a szakadékban.) Indulókat játszottak, páncélsapkában, a Dunaparton lovagoltak, röppentyűvel látták el a lócitromokat, a nők guggoltak, és a fehérneműiket rádobálták a vízre. (Mindegyiknek van szeretője.)
csomóan vagyunk,
Szereplők:
Petronius Fiatal Petronius Özvegy Kerekre hízott feleség Janus Kocsmáros Tömpe Tizedes Mindenféle más kétes jellemek, kurvák
(Szín: üres ókori vendéglő Jeruzsálemben. Közepében időről időre megelevenedik Petronius meséje.)
Kozmikus porból lettünk Kozmikus porrá leszünk, Közösek bennünk az alkatrészek, Bár néhol vannak hézagok rések,
De ott az űrkitöltő: csillagmalter, Ősrobbanás, a teremtő valcer, Vonzás-taszítás az ósdi habarcs, Mely lelket-testet egybekavart.
Őszülő fák közt jár a szél,
Kíváncsi lett, hát leballagott a vers, kíváncsi füllel, kíváncsi szemmel, kitárt szívvel, mosollyal az emberek közé, szép arcokat, kedves tekinteteket keresve, a Parnasszus visszhangtalan csöndjéből pajkos gyermekkacagásra vágyott, emberi szóra, találkozásokra, párás ölelésekre, kockás abroszos asztalokra, könyöklő nótázásra, imbolygó léptű Szindbádok történeteire, borosdugók penészespince-illatára,
Levél Alanyából XX.
Tenger által határolt hajlékom hűvösében csendes a hajnal, a balkonon ücsörgök, az asztalon gyűrött könyv, kávé, könnyű szellő babrál ezüstbe fordult hajjal.
A Toros hegység felett hajnalpír színezi az eget, odalent az üres utcán hártyás lábakon vánszorog az idő, ahogy ő, úgy én sem sietek.
Hová is mehetnék e hajnali órán, és minek? A kihalt parton pár girhes kutya kószál, ők sem hiányoznak senkinek.
(Háttal a világnak c. kötetből)
Beteg lelkek merültek fel és mint halvány pára lebegtek a tó fölött. Tapogatózva ment az öreg író a repkénnyel befuttatott ház felé. Rájött, hogy olcsóbb, ha befuttatja, mintha bevakolná. A nyers vörös és fekete vulkanikus köveken éppúgy megkapaszkodik, mint a sima falon. Az alaktalan kövek lassan eltűntek és többé nem virított az egyetlen vakolatlan ház a takaros utcában. Tapogatózott, mintha megvakult volna, a kerítésekbe kapaszkodott, hiszen ismerte mindet. Az évek során először csak beleégett a memóriájába, melyik mögött leselkedik vad komondor, rottweiler és egyéb veszély. Ha szürkületkor ment el az ilyen kerítés előtt, éktelen dühvel rontott elő a láncról elengedett fenevad. Pedig ismerték a szagát, sőt a hangját és a csoszogását is.
Várta a regény, talán kap szerződést, ha elkészül néhány fejezettel. Életének epizódjai álomszerűen törtek rá az öregre, aki ezért nem tudott aludni és írt, csak írt. Félt, hogy reggelre eltűnik a papírról vagy a képernyőről. Amikor rátört az álmosság és lefeküdt, félóra múlva felriadt. Ilyenkor elővette az összetűzött papírlapokat és körmölt. Nem tudta, hogy álmodta-e vagy a valóságban történik vele a régesrégi emlék. Kölni töltötte be a szobát. Persze tudta, hogy valamikor a márványlapon eltört egy üveg négyezer-hétszáztizenegyes. De ez az illat azt a nőt jelképezi. Megmozdul, közeledik és áthatol rajta. Az öreg író úgy érzi mintha beszívta volna az illattal a nőt is. Már nem látja, hogy a háta mögött távozott és nem vitte magával az illatot. Randevú, társasági meghívás? Hajnalig törte a fejét. Nem bírta megírni, ezért elaludni sem tudott. Megvirradt.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
