Videó

Szabados Árpád videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

     (kerestél egy "igazi Évát" itt lent,
     de a "sztorikból" csak csalódás lett
     -- vagy még akkor szakítottak veled,
     mielőtt még "viszony" létre jöhetett!)


    maradtak már csak az álmok s versek...
    -- mitológia-fantázia s szerep!...
    (meg "pótszerként" nővéred családja)
    Felesleges lettél vagy független?

 


Kelebi Kiss István: Ősz

Álmaiban néha lifttel utazom. Kovácsoltvas ajtó, csupa üvegfal, mechanikus nyomógombok, zajtalan siklás. A baj az utolsó emelet előtt ér utol. A fülke nem lassít, nem áll meg a legfelső emeleten. Kinyílik a tető, és siklunk felfelé, a felhők fölé, az univerzum pereméig. Hirtelen, nagy zökkenéssel megállunk, és kinyílik az ajtó. Kilépek a semmibe. Egy öregúr jön velem szembe, nagy szakálla meg se lebben, nincs mitől. Lélegzem. Ez elgondolkodtat, nem ezt tanultam az iskolapadba kényszerítve, itt nem élhetek. Nagyon hidegnek kellene lenni, és nincs sehol életet tápláló levegő. Az öreg megáll előttem.

– Isten hozott! – mondja, a világ legtermészetesebb módján.

– Én azt hittem, hogy te vagy...

– Gondolom. Hasonlítok rá? Azt mondják, profilból tisztára.

– Megtévesztettél. 

 

 

 

Világjárás Kaposi Viktorral – Indonézia 

 

HIÁBA

 

Hiába raksz rendet a világban körülötted.

Hiába szellőztetsz legbelül. Hiába hiszed, 

hogy semmi sincs hiába. Kicsorbult

szavakkal hiába nyiszitelsz. Az erőtlenség

az új erő. Semmibe fogódzni.  

És megállni, erőtlenül.

 

 

 


Kelebi Kiss István: Átok

 

Azt olvastam, semmi gond, az emberiség nem marad bolygó nélkül, ha a Nap és vele a Föld elpusztul, mert addigra biztosan kihal. Az egész, az egész emberi faj, mivel bonyolult, és a bonyolult fajok hamar kihalnak. Maguktól. Pedig talán nem is olyan bonyolult ez.

 

Legalábbis nekem, te, Rómeó, tiszta voltál mindig, mint a víz. Talán a kék szemed tette, a vízszín, az égszín, a szabadság örök színe, hogy mertelek nézni, és mertem elgondolkodni terajtad, és persze Júliádon is. Ha fiatalok lennétek, egyszerűbb lenne minden. Mernétek a szerelmetekért a természethez nyúlni. Bevonzani mindazt, ami kapcsolatotokat megtámogatná, mindazt, ami nem emberi, mégis rajongásra érdemes, s ezáltal hitelessé tenné a ti rajongástokat is egymás iránt. Ha fiatalok lennétek, előkeresnétek az agyatokból minden szépet és jót, amit eddig láttatok és megéltetek, tengert, sziklát, búzamezőt, anyjához simuló csecsemőt, ma született borjút, csikót, ami éppen első lépését teszi a világban. És napot és holdat, és virágot és hasznos, de haszontalan szépet is. Szerethetnétek egymást, ahogy a fiatalok, ahogy valaha fiatalon szerettetek. 

 


Kelebi Kiss István: Enyészpont

 

A két férfi szótlanul lépkedett lefelé a lépcsőn. Sötétedett. Kopottas szürke öltönyüket körbelengte a délutánról itt felejtett sarkantyúkák fűszeres illata.

 

Egy évvel korábban

Mama, nézd! Miért csak két petty van ezen a katicán?

Mutasd csak, Kiscsillagom! Hát persze! Nem tudtad? A kis katicák addig sírtak a mamájuknak, hogy nekik még kellene pötty, amíg oda nem adta nekik.

És már mindig az övék marad? Nem kéri vissza az anyukájuk?

 

Hát miért kérné vissza, Kiscsillagom? – mondta nagyi csendes mosollyal az arcán, miközben mélyet szívott a sarkantyúkák fűszeres illatából. - Ajándékot nem kérünk vissza. Pláne attól nem, akit annyira szeretünk.

 


Kelebi Kiss István: Függöny

szavakkal feszítem közém és az általam elképzelt világ közé

a felismerhetetlenségig felismert valóságot

végképp lemondva a megismerhetőség mítoszáról

ilyenkor november végén már súlya van a fénynek

tüdőnk kifehéredik a foncsorozott levegő súlya alatt

és amikor éppen arról ábrándozunk hogy milyen lesz a jövő 

tavasz végi nyár eleji hónapunk 

sóval telítődik minden rögzített szó

mintha a tengerek rajtuk keresztül párologtatnák vizeiket

 

 

 

 
Huber Vilmos: Könyöklő lány

 

 

Magasröptű, hófehér keringőt

formáztál az agyagból.

Ujjaid 

sóvárgása feltámasztotta,

mint Pygmalion szerelme Galateát.

Tenyeredbe kucorodott.

Majd elrepült.

Keresésére indultál.

Érezted, hogy rideg kezek 

mozdulatlanságba dermesztik.

 


Szakállas Zsolt: Lőrésekkel elkerülhető a tényfeltárás

 

 

Igazából nekünk majdnem mindegy. – zárta le a beszélgetést Mónika, és szemébe húzta a borfoltos, függönyből takaróvá avanzsált pokrócot. Deszka vállat vont, és foga közt visszhangozta, „majdnem”. Föltápászkodott a kiürült demizsonok mellől, és elgondolkodott, hová is mehetne. Fülében visszacsengett ez a „majdnem mindegy”, így mindenképp olyan helyek jöhettek csak szóba, ahol ezt nem hallhatja. A sápadt neonokkal kivilágított aluljáró sötét foltjai voltak ők, és magában sejtette, Mónikának igaza van.

 

Deszka, bár még csak harmincöt év körül járt, arcát korán meggyűrte az utca. Alkata keménységről árulkodott, tartásában, és még a hajában is volt valami merevség, mikor pár perccel később kilépett a napvilágos járdaszigetre. Meg sem érezte a fáradt, októberi szelet, bőre vastaggá érett az elmúlt öt évben, melyet aluljárókban, menedékszállásokon, hidak csatornaszagú tövébe húzódva töltött. A csiga, ha eltapossák a házát, újat épít maga köré. Az ember is ilyen, gondolta, de valójában fogalma sem volt, ez valóban így van-e a csigáknál.

 


Fotó: Kaposi Viktor indonéziai sorozatából

 

Két karod szárny, 

elsímult tenyered terítőm, 

ernyedt hátamon vállaid, 

kulcscsontjaimban ujjaid tollak, vacsorám.

 

Szigonyokként szegültek ellened a sugarak,

gerincedre dőlt a kiírtott erdő csendőr dombja,

bordáid közé bújt félelmében a remény, 

zümmögött, síratódalt duruzsolt  utolsó horkanása,

mielőtt felkeltették a katonák idegen rabságra szánt híveit.

 

 

 

 
Szakállas Zsolt:
Hörpintések vágányzára

Ez a kor is csak olyan, mint többi, mondta Franz, aktuális nevén Ferenc a vámpír, a vele szemben ülő tunikás férfinak. Megkavarta kávéját, két cukrot dobott bele, egy kis tejszínt is hozzá löttyintett, majd letette a kanalat és érintetlenül hagyta a csészéjét. A változások eltűntettek nehézségeket, hoztak helyettük újat, de a kellemes dolgokkal is hasonlóan bántak, így összességében, ha figyelemmel kíséred az új szeleket, hangulatod kiegyensúlyozott, közérzeted otthonos maradhat. Nekünk is annyi időnk van megszokni a változásokat, mint nekik – mutatott ki az ablakon, a kávéházi kirakat mögött siető ember tömegre. Persze te, az elvonulásoddal megint megnehezítetted a saját alkalmazkodásodat. Fogy a vadállat, mi? Közeledik az ember? Remeteség több mint száz évig! Emlékezz, a villanykörtétől meddig rettegtél, az is milyen váratlanul ért középkori önkéntes elvonulásod után. 

 


Fotó: Kaposi Viktor chilei sorozatából

 

Bartha Györgynek ajánlva, kollázs verseiből



én tárom ki

lám hullám
lám verés
lám hullámverés
szelíden mondom
a széllel üzenek
a csenddel
a szélcsenddel
én tárom ki
szelíden ablakomat
nem a szél
nem a csend
nem a hullám

 

 
Szakállas Zsolt: Kalandvágyó mechanizmus

 

Hajnalodik. A külvárosi szerelőműhelyben már élénk társalgás folyik.

– Romlékonyak az emberek – szólal meg Robó, a tegnap délután idekerült mentőautó. Lépten-nyomon megbetegszenek, és javításra szorulnak. Hasra esnek, infarktust kapnak, összeverekednek. De, ami a legfurcsább, olykor csak perceken múlhat a leselejtezésük. Ezek az esetek hozzák el számomra a legszebb pillanatokat. Pityu, az aktuális sofőröm kormányon ragad, a mentőstiszt dalt parancsol. Teli torokból énekelve, rohanok, ahogy csak bírok, a többieket kerülgetve. Villogó, kék koronám láttán tisztelettudóan húzódnak félre a többiek.

– Csodálatos lehet – könyököl fel a műtőasztalon egy nagygenerálon átesett kiskocsi –, az én teszetosza hajcsárom majd' beleüti az orrom minden előttem haladó járókelőbe. Csak úgy sikítozok ijedtemben. Ráadásul a vitaminjaimat sem adta be időben. Ezért kötöttem most is itt ki.

 

– Ó, Pityu nem ilyen. Titokban megsimogat olykor, induláskor szinte egybeforrunk. Csak olyankor markol már szinte fájdalmasan, ha a másik ülésen Kertész doktor ül. 

 

 

 
Szakállas Zsolt: Fejemben zsaluznak a fotogének

 

 

Száguldani le, meg fel. Érzelmi libikóka az egész, mormolta László a kórházi büfé fülledt monotóniájában. Tanulmányozta a nyitva felejtett italautomata mechanikáját. Levenné a piros mentős zubbonyt, de mindig épp akkor… Ráncigálta a cipzárat le, meg fel. Itt is vagyok, meg nem is vagyok itt. Veletek meg nem is veletek, közöttetek, mert közétek kevert a sors, de egyedül vagyok, egyes egyedül. Miért nem tudok Ágnes nélkül élni?

Jelzett a csipogó: sürgős. Felhúzta a zipzárt, gondolatban megsimogatta a város másik szegletében ebédet főző Ágnes fürtjeit, aztán felhorkant. Hogy oda ne rohanjak! Oda meg vissza. Megmenteni egy életet!

A szakápolónk mindig a büfében! – robbant be kollégája, a sofőr-betegszállító Pityu. László nyargalt utána a kórházi labirintuson át, azután bevágta maga után a mentőautó hátsó ajtaját.

Eszméletlen sérült a Délinél – trillázta a sofőr mellett ülő Kertész doktor. Pityu beletaposott és az autó szirénázva kanyarodott a villamos sínek közé.

 


Fotó: Gál Endre 

 

 

Reményföldi mese

az igazi nagy történések idején amikor az emberek
még nem voltak készen csak egy földdarab
forgott az égi kék lámpások között és a menny
tűzcsóvát küldött az olvadó jéghegyeknek hogy
érlelődjenek
akkor egy napon kibújtak rejtekükből az első delfinek
kitárták szívüket mert azt hitték
minden úgy marad az idők végezetéig

aztán meleg lett lárma és szenvedés
féltek és felúsztak az olvadó folyón fel egészen
az ártéri síkságokig ahová nem értek el a változások
hogy ott várakozzanak dámszarvasok bőrébe bújva
amíg eljön újra a tiszta kék lámpások kora

 

 


Papp Ákos: Útkeresés

 

Arra a szóra, hogy “én”, kicsivel több mint három és félmilliárd találat van a neten. Arra, hogy “te”, kicsivel több mint tíz és félmilliárd. Látod? Mindig mondtam, hogy jobban érdekled az embereket nálam. Soha nem voltunk többek személyes névmásoknál és neked eszedbe sem jutott ragozni minket.

Némasági fogadalmat tettem. Elvégre nem vagy hajlandó beszélni velem. Mással meg úgysem beszélek.

Megbántottalak. Azzal, hogy önmagam voltam. Bezárkóztál a fürdőszobába. Nem vagy hajlandó kijönni. Addig nem, amíg el nem tűnök. Azt mondom, rendben. Elmegyek a házból, hogy legyen egy kis nyugalmad. Azt akarod, hogy a világból tűnjek el. Azt akarod, hogy haljak meg. Csak így lehet nyugtod. Amíg én itt vagyok, nem kapsz levegőt. Rendben.

 

 
Ábrahám Péter: Kockázat, bútorokkal 
Kockázat (olaj vászon 105x100 cm. 2005)
titánium borszék
titánium-gránit újságtartó, asztal 

 

a szoba groteszk helyzetbe merevedik

mint mikor

görcs bénítja meg az embert

nehezen lélegzem

az újraindított tudat visszaállítja a történések

hálóját

a helyzetet felismerem

de nem érdekel

ebben a pillanatban más

csak az hogy élek

az ablak mint poros képernyő

a székesegyház szürke tornyait mutatja

rendületlenül az utcai lámpák bágyadt

fényében

 

 
Ábrahám Péter: jégbor (olaj vászon 105x100 cm, 2000)

Kilépett a központi pályaudvar, az Amsterdam Centraal előcsarnokából. Na végre, gondolta, itt még a levegő is más. Az állomás előtti téren otthagyott, és vastag lánccal a csatorna partján álló oszlopokhoz erősített biciklik látványa adta az első benyomást a városról. Némelyikből ugyan már csak egyetlen kerék maradt. Hát persze, hol lenne sok bicikli, ha nem Hollandiában. A sarkon rögtön feltűnt a szexmúzeum homlokfala, mintegy jelképezve a vörös lámpás negyed kezdetét, de ez hidegen hagyta. A csatornák felé indult a Damrakon. Nem sietett; tudta, könnyen talál olyan kávézót, ahol elszívhat egy marihuánás cigarettát. Különben sem csak a fű miatt jött, mert ahhoz Chesterben, az észak-angliai városkában is gond nélkül hozzájutott, ha kedve támadt rá. Ha igazán ki akarod engedni a gőzt, Amszterdamba kell menned, hallotta mindenkitől. Ott minden más, ott nem kell titkolózni, nyíltan és simán mennek a dolgok. A marihuána fővárosában igazi kultúrája, sőt etikettje van a legtöbb kábítószer élvezetének. Ezt akarta megismerni, megélni, de nem akart rögtön az első helyre bemenni.

 

 

 

 

Z

Á      Á

R           R

Ó      .       Ó

J              J

E       E

L

De középen Te Vagy

A Pont

.

 

 


Ábrahám Péter: Kockázat (olaj, vászon, 105x100 cm, 2005)

 

Első emlék. Szitálja a homokot a tömbök között, a játszótéren. Sziszegős, pergő, puha, mégis dörzsöl. Ami fennmarad, kiszórja. Visszatérő álom. A pszichológus szerint a múltat szűri meg. A maradék az elfojtott traumák sokasága. Kiönti a szitát. Azt jelenti, megoldja, vagy talán azt, hogy valóban csak raktározza őket, félresöpri, de nem túl messze attól, ahol ül. Lehet, jó lesz még valamire. Majd megszórja vele a tetejét.

 

 


Papp Ákos: 50 cm

 

 

nincs idő a megváltásra

egyre hűvösebbek az éjszakák de a hajnalok köde miután felkíséri a Napot

foszlik is szét mint egy valaha volt élet pillanatai a durván hanyatló emberi emlékezetben

a távolsághoz vezető út megrepedt

ki tudja mióta

de csak most érzékeled

most

belekapaszkodva a megsemmisülés közelségébe

 

 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal