VideóA Deák Erika Galéria videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Az iratcsomó még kárörömre is hajlamos. Évike hosszú haját kényesen ráteríti. (A távoli jövőben, amikor még repülőgépeket meg tankokat látott.) Odalép az ablakhoz, és kinéz a tölcsér alakú lyukon. Előnyöket akart a maga számára kiszimatolni. A bénító fájdalom belenyúlt a testébe. Gurgulázva szétterpesztett fülekkel szül. Embereket szül, torkon ragadják, negyvenezer ember üvölt, a tekintetük azt jelenti, hogy nem akarnak se látni, se hallani. Szállingóznak a kék-sárga levegődarabok, piros-fekete sapkák, fekete-sárga szétrágott szalvéták, vörös-zöld golyóstollak. Ekképp teszem a dolgomat, olajozottan nyikorgok, békacombot eszek, eszközt használ a természet, megvadít a fény, a kullancs bemászik a nyakamba. Fülel, őt akarja megjegyezni, (női fenekeket firkál), felugrik, és a labdát a hálóba dobja. Kőtömbökből formáztak, mondja, beletörődőm abba, hogy vagy, és nem akarok rajta változtatni. Megvadul, videót készít hosszú körmével, kibogozza a cipőpertlijét, a halottak lefeküdtek, mindenkit betakar az üvegszilánk.
Virágról, virágról!
zümmögnek esti hártyaszárnyak zajos csavargók ágyra járnak és lökdösődnek ha bárki lopna gondolhatunk fölmentő okokra ugyanúgy gyűlnek sokezer éve pokolra jutnak sohase révbe mindenki fázik te sem melegszel
komfortos cellákra épül a rendszer
A sógoromnak hiába mondtam, hogy készítse magát és Sárát a legrosszabbra, hiszen én jól értem a madarak röptét, tudtam, mit akarnak mondani. Nem mintha boszorkány lennék vagy vajmi vajákos, de elég fiatalon megtanultam olvasni a jeleket. A legtöbbet ősszel láttam a füstös, borongós ég alatt, amikor elköltöztek a gólyák és a gondoskodó villásfarkú fecskék. Elmenekültek a rothadás elől. Néha, rossz napjaimban árulóknak neveztem őket. Gyönyörű árulóknak. Mindenhová odapiszkítottak. Az eresz alá, háztetőkre, árok partjára, járdaszegélyre. Mennyit sikáltam a tornácot miattuk! Néha hólyagosra marta a kezem a hypós felmosóvíz, sértette a bőrömet a durva drótkefe, de egy idő után már fel se szisszentem, amikor pár csepp a piros véremből a vájlingba hullott. A mi portánkon mindennek, beleértve a tornácot, a járdaszegélyeket, tisztának kellett lennie, hiszen nem járhattunk madárürülékben. Bevallom, engem nem zavartak a fecskék. Szerettem nézni célegyenes, öntudatos röpülésüket, amiben volt valami finom melegség is egyben, ahogy fészket építettek, ahogy fiókáikat fáradhatatlanul etették. Az uram azon is csak mérgelődött, hogy miért pont a mi ereszünk alatt költenek a fecskék, én meg csendben - ellentétben számtalan asszonnyal - csak azért imádkoztam, hogy a mi kéményünkre soha de soha ne fészkeljen a gólya.
A környékbeli nagyokos lundák ismerhetik a menetrendet, mert jó húsz perccel a jelzőkürtszó előtt érkeznek a sziklaszirthez, tappancsaikon eltoporognak körben a vasbakokon, csőrsúlyos fejüket félrehajtják, s mintha csak a hullámtörőre fölcsapó habokra figyelnének, néznek
A patkány már évek óta egy régi, elhagyott szenespincében húzta meg magát. Mióta a négyemeletes ház lakói gázfűtésre tértek át, néhány kíváncsiskodó egérfiat leszámítva, nem háborgatta senki. Szeretett itt lakni. Megvolt a levegő kellő páratartalma, a félhomály, a doh kellemesen otthonos illata. Még egy férfitenyérnyi ablak is nyílt közvetlenül az aszfaltozott járda fölé. A patkány unalmas, nyári délutánokon órákig pislogott ki az utcára. A bepókhálósodott, homályos üvegen keresztül nézegette a járókelők lábán a cipőt, a szandált, a papucsot, a himbálódzó táskákat, nejlonszatyrokat meg más efféléket. Iskola után gyerekek jöttek ki focizni a keskeny zsákutcába, erre nem járt autó, se busz, se villamos, csak néhány erre lakó biciklivel. Ideális volt focipályának. Az agyonstrapált bőrlabda néha nekiütődött a pinceablaknak. Ilyenkor a patkány kissé hátrébb húzódott, de aztán folytatta a szemlélődést, hisz egy futballmeccs soha nem lehet unalmas.
Ősz lombja hull „A világ megóvása az erdőkkel kezdődik.'' Henry David Thoreau Beköszönt az ősz térdre hullnak a fák is barna avarba * száraz levelek keringenek a szélben nincs már kegyelem * búcsút intettek a nyárnak a szél fújta fák lombos ágak * didergő tél jön alvásra készül a táj hó leple alatt * hópelyhes télben új álmaikat szőve szunnyad a világ
vattával tömöd ki szobám falait – itt fekszünk, és körénk gyűlnek a bútorok, akár fedőlakkba merevedett, elnyúlt árnyékok. az alkonyat bekúszik, lassan, mint egy bogár. odakint csonttá fagyott faágak közt támolyog a levegő, botorkál e fémtiszta hidegben.
Jó kislány légy! Figyelj az órákon, drágám! Ma apád jön érted, nekem sok munkám lesz az Akadémián, mondta, több aggódós puszi után a kislányának reggel nyolc előtt pár perccel, az Irányi utcában levő iskola kapujában. Kitti harmadikba járt. Nem válaszolt, nevetve intett anyjának, persze-persze! Hátáról lekapta az iskolatáskát, majd néhány társával együtt, egymást vidáman lökdösve, nyomták befelé a régi épület, nehezen nyíló, nyikorgó vaspántos kapuját. Kata-mama megvárta, míg a kapu - lányával együtt - elnyelte a zsibongó sisere-hadat, majd sietett a villamos felé. A kettes számú a Duna part mentén vitte őt munkahelye, az Akadémia irányába. Mint minden reggel, most is, nem csökkenő ámulattal nézte a járműből csodálható panorámát, ami a világ tíz legszebb villamosvonalának egyikévé tette a főváros eme nevezetességét.
Szemöldöklés
Ritkított emlékeim Tiszta íven menetelnek. Nem kegyelmezne.
(válogatott szemelvény a Szép Irén mondakörből, közelebbről a Gyógytúra az Ekronon című nagy megmutatkozásból) Szóljunk hát, Vanda Geröyk Brünről, a túlvilági életében magassá, szőkévé szépségverseny-győztessé szó szerint titaniszi anyaméhből újraszületett Nofertitiről (a hamisbéke bizottmány ügynökeitől kapott legtitkosabb titkos neve: Szép Irén, így keresztelték, ugyanis mikor feltétlen Őmikroszentsége-az-Ölelnök-és-Magistere-lojális katonafőtiszt-növendéknek, úgymond főhadapródnőnek toborozták). Feltehetőleg már kifejlett szexbombaként jött a (más)világra sámsoni, herkulesi tehát naphéroszi /bocsánat napheroinai/ erővel, merthogy még a legvénebb Nesztór vagy Matuzsálem se látta kisdednek vagy süldőleánynak. Vandába tehát, ebbe a katonanövendék vámpba, bombanőbe belehabarodik Oerdvigg Mirdroff okleveles agyvizsgáló, aki közben, sajnos, egy különös baleset folytán pezsgőspohárrá változik. A debreceni Nagytemplom tornyában delet harangoztak. Eszembe jutott, hogy éhes vagyok meg sovány is, húszéves és negyvenhárom kiló. A harangszó fölkapott, mint nyárfa szöszmöszét a szél, és vitt volna akármeddig, de én leszálltam róla, mert a vasútállomás restijében volt legolcsóbb a spenót tükörtojással. Tányérnyi zöldben egy nagy, sárga szem, a fehérje patyolattiszta,
Hol van már a (…) hó?
(Nyitóünnepség. Február 5.-e.)
(február 6.-a, az óriás műlesiklás versenyszáma)
(február 6.-a, a szánkó versenyszáma)
Ott állt, mint a hab, a lépcsőfokon, kétségbeesetten, meg görnyedten, megpróbálja, miként lehet, visszaemlékszik, ritkán hajlandó felágaskodni és hozzányúlni a véres, rongyos darabokhoz. (Támadnak, aprólékosan rendezve múltbéli dolgaikat, hasznosan gondolkodnak, az ablak kitörik, rávilágít, Évike mászik lefelé a lépcsőn, a lábát rakosgatva, ez egy falak nélküli szoba.) Az égen fiatal bárányfelhő, az izgalom is jelekbe foglalva, meg talán a szellemek érdeklődése. A másik helyiség játékos könnyedséggel nyílik, a közepén egy állvány. Somfainak mély meggyőződése volt, hogy hibázott élete során. Hidegpadló, az asztal végén az asszony, a szemében csirkepörkölt, üti-vágja az igazságot. Tekintete üzeneteket küldözget, az arca csupa jóság és virág, kivirul, zeng, bélyeget ragaszt, lebeg, felúszik a víz felszínére, a város felszínére, a bombázás felszínére, fekvő helyzetben.
Rév
Erényből hitet kovácsolt Testében szíve kopácsolt A lelke célt remélt
Megmenekült a haláltól Tudást kapott tanártól Mosolyt a könnyekért
Kívánva kért a gondolat Mesélt a csend a hold alatt Szerelme lett a vért
Ölébe hullt a láthatár Ruhája bíbor fénytalár A vándor révbe ért (Fénytölte)
Sámuel a könyvkereskedő jó barátja volt. Ezt a boltost Fecónak nevezték. Mindig elolvasta Sámuel verseit. Amik nem voltak rosszak. Mikor Sámuel egyszer a boltban járt, szintén hozott magával egy verset. Persze egy könyvet is kivitt. Fecó elolvasta a verset. Jónak találta. Fecó azonban nem volt magányos ember. Ismert ő neves írókat, költőket is. Csak Sámuel meg éppenséggel magányos volt. Szerény. Hiszen miért nem írónak vagy költőnek mutatja meg a szerzeményét? Talán nem gondolta olyan komolyan. Nem nagyon élt benne a szereplés ördöge. A dolog ezt bizonyítja. Másnap bement Gál Jenő költő úr. Fecónak egyből az ötlött eszébe, hogy megmutatja neki a srác versét. – Jenő Úr! – szólalt meg a boltos.
címzett ismeretlen
csend és csend és nem tudom mióta nem simulnak betűk az ujjaim alá szavaim kifogytak csak a hátterük maradt meg a naprakész látomások gödreiben nincs múlt nincs jövő és a jelen visszatartott lélegzettel araszol át a beomlott kőfalakon hátha van még ott valami amire végre ráköthetné összecsomózott zuhanásait
a napok cél és ok nélkül halmozódnak valóság zárványokká egy szitakötő-álom töredékeiben
Egy ház árnyékába állok és követem a
RADARALJÁN, TESTKÖZELBEN
A Füstifecske utcába idén nem jöttek meg a vidám, feketemellényes költöző madarak, csak néhány koszlott-vedlett rigó a bokrok alján, meg a Fővárosi Kertészet hirdetésére fittyet hányó cinegék töltik be a légteret, nem ügyelve a radarokra sem, mintha önfeledten csak azt próbálgatnák, amit én is, lehet-e, érdemes-e örökké kifutópályán élni.
Egyszer, amikor a fiú még nagyon pici volt, és a három diófa már levéltelenül állt a nagyszülői ház előtt, hisz közeledett a tél, hosszan bámult kifelé az ablakon. Odabent a radiátorok sugározták a meleget, mert papa mindig jól begyújtott reggel, és figyelt, nehogy a tűz kialudjon, hisz kisgyerek van a háznál, még megfázik szegény. Az ablak alatt virágoskert feküdt, persze most csak a metszett rózsatövek álltak benne a nyár mementójaként, magukban hordozva a tavasz ígéretét. Mögöttük kerítés, aztán kis füves terület, kátyús aszfaltút, a diófák, a meddőhányó, ahová papa a salakot öntötte, a völgy, és végül a nagy domb a túloldalon. Tövében aprónak tűnő házikó. Kik laknak ott? Az a ház már külföld? A felnőttek nevettek. Dehogy is, az is a faluhoz tartozik, a régi téglaégető, de már jóideje nem működik.
Az első katlana: a tengődés másnapossága, az alvajáró tetszhalál. Kielégítetlenül tátong az alaktalanul nyúló anyag vonzásában, vakon tapogatózik az egyszeregy csapdájában, a perc kaméleon-színeit ölti fel magára, arctalanul simul a példánnyá töpörítő határok közé. Falánk rovar-szem les rezzenéstelen.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
![]() |