VideóA Petőfi Irodalmi Múzeum videója Keresés a honlapon:Partnereink:
|
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Józsi nagybátyja a nappaliban alszik. Részegségét most heveri ki. Zenész, aki tegnap este játszott, és többet ivott a kelleténél. Józsi kénytelen ezt a kellemetlen italszagot elviselni. Imre nővére, Mária arra kérte a fiát, hogy kísérje haza Imrét. A neje már biztosan aggódik érte. De Józsi nem akarta hazakísérni, hiszen Imre lábra sem tud állni. Először józanodjon ki, gondolta Józsi. Így hát várnak. Addig tévét néznek kettesben. Egyszer csak a tévés szoba előtt megáll Imre. – Hol vagyok? – A nővérednél. Mária vagyok. Nem emlékszel? – Ja, persze. – Tegnap este játszottál. – Igen. Most már emlékszem. Hol a gitárom?
Nem úgy van az kedvesem Kis naiv. Nem úgy van az kedvesem
Beethoven dalára gondolok, arra a dallamra, amelyet, ha egyszer meghall az ember, soha nem felejt el: belekúszik a fülébe, a zsigereibe, s aki hallgatja, eggyé válik a zenével.
A dallam disszonáns hangjai már messziről megütötték a fülét. Mintha nem is zene szólt volna, hanem valami keserves nyöszörgés. Nyikorgó-tekergő hangtöredékek kúsztak feléje a domb mögül, a szél hol felerősítette, hol elhalkította őket. Kintorna! – ötlött eszébe a szó, amelyet nagyszüleitől annyiszor hallott, de még sohasem látta ezt a furcsa nevű eszközt. Óvatosan lemaradt egymással beszélgető testvéreitől – szerencsére senki sem vette észre távollétét – és átmerészkedett a domb túloldalára, hogy közelebbről szemügyre vehesse a hang forrását. A futástól kimelegedve megállt a domb aljában és körülnézett.
sétapálca a nap hasában és vérét a halak szomjazzák
csak térdig járunk e anos novecientos* mázolt hangok közt a húron a szennyes a pecsét kimosható a becsületet pedig a szappan vitte le
* e anos novecientos – és 1800-as évek
Sötétben botorkáló szerzet, ki vagy? Ja, magam. Néha tisztáznom kell alapvető kázusaim árnylényemmel. Nem ittam sok sört, igaz mindegyik mellé társult egy kis gyorsító, de az tegnap volt. Ma már ma van. Hazaérek, a kulcs akadozva fordul el a zárban, az elvarázsolt kastély fahéj illatával fogad, s zár méhébe. Villanyt gyújtok, belebámul elégedett képem a falitükörbe, mormolom a varázsigét:
Hol itt a fekete kefe? Hol itt a fehér kenyér? Hol a zöld föld? Hol a kék ég? Hol itt a darázs Balázs? Hol itt az alibi Tibi? Hol az anya banya? Hol az apa kapa?
És sorba előpattannak ők a végtelen tükörből. Rita kisiet a konyhába, Balázs, Tibi kérdőn rám bámul − Apa, hoztál valért? („valami érdekes” az ő nyelvükön.) Nem hoztam valért, biztosan ettetek elég nyamit ma már. Rita jön vissza, körözöttes kenyeret nyom a kezembe, melynek fahéjas az illata. − Nem kaptak ma valért, elfelejtettem venni, nem káptalan a fejem, mindig nekem kell észbe tartanom a valért meg mindent...
Leírom, Rodin, hogy is volt akkor régen, ez nem levél, annyira szentimentális nem vagyok, pár sor, ami akkor eszembe jutott. Régen volt, talán 1905 körül. Visszautasítottam a lehetőséget, mert attól féltem, hogy zsenialitásod mellett elveszek. Dél volt, az árnyak hosszúak voltak, mint a fák. Semmi nem fejlődhet jól egy nagy fa árnyékában, jutott eszembe a román mondás. Mennyivel más volt Hobitában, csak faragtam. Tizennyolc éves voltam, amikor megtanultam írni és olvasni. Ma találkoztam veled. Remegett a kezem, a nadrágom szárába töröltem lopva izzadt tenyerem, ne lásd rajtam, hogy izgulok. Nem volt fogalmad róla, hogy Romániától Párizsig gyalog tettem meg az utat. Tudtam, ha magam mögött hagyom Romániát, nem jövök vissza. Hátra sem néztem. Ha tudnád, hogy ganajt is szórtam szét vasvillával egy paraszt földjén, és cipőpucoló is voltam, talán másképp néznél rám. Tehenet fejtem és kecskét, kaszáltam, egy cipész műhelyében szívtam egész nap a csiriz szagát. Nem lenne egyértelmű, hogy csak fogom magam, és megyek Rodin műtermébe. Meg akarok nőni, mint a jegenyék, mik hosszú ágaikkal az ég hajából fésülik félre felhő gubancaikat.
A rúzs
Egy esős vasárnapi délelőtt kék dzsekis, maszkos férfi csengetett be dr. Indig Igor kapuján. – Ki az? – sietett a videó-kaputelefonhoz az egyetemi oktató, aki éppen újságot olvasott, és ilyenkor nagyon nem szerette, ha zavarják. – Az édesapád. – Kicsoda? – állt meg benne egy pillanatra a lélegzet. –Volna szíves hangosabban beszélni? – Az édesapád – ismételte meg rekedten a szájmaszkos, kötött sapkás látogató. – Na, ne mondja! Levenné a maszkot, lássam kivel beszélek. – Tessék! Indig Igor feszülten fürkészett a torzonborz, beesett arcú emberre. – Nem ismerem magát. Volt szerencsém! – Hahó, kész az ebéd! – libbent a szalonba Indig Igorné. – Ejnye, de sápadt vagy. Kivel beszéltél? – Az apámmal – adta a közömböst az őszülő halántékú, enyhén pocakos történelemtanár. – Legalábbis ezt állítja.
JÓNÁS (NEM AKAR ÖREGOTTHONBA MENNI) (remake)
Meg se próbáljatok elverni a háztól Odafeszülök az ajtófélfák közé Ott krisztuskodom világ szégyenére Ott istenkedem világ bánatára Sarkam beleszántom robotos tegnapba Hét ökör sem vonhat távol otthonomtól
Vigyetek mindent, mire áhítoztok Le nem ronthatjátok véretek bölcsejét Dáridózhattok bűzlő dögkutakban Fenyegethettek, hitegethettek, hiába, ím Ha eljő a letelő idő, a jövőtlen holnap, majd Földre rogynak a falak és szétszélednek jószágaim.
Élénk emlékem kiskoromból, hogy Apa vett egy vödörnyi epret a piacon, és azt mondta, ne nyúljunk hozzá. Én meg odamentem a vödörhöz, és elkezdtem eszegetni. Apám később észrevette, hiányzik a vödörből jó pár, és megkérdezett, én voltam-e. Gondolkodás nélkül letagadtam. Azt mondta, a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. A kutyánk sánta volt. Azt hitte, Apám neki szól, és odarohant hozzánk. Apám elkezdett röhögni. Az a nevetés volt, amivel csak egyszer, legfeljebb kétszer találkozik az ember életében. Anyám nemrégiben megkért, vigyek ki a nappaliból két poharat. A mosogatóba akartam tenni, de egymáshoz értek, és darabokra törtek. Rád gondoltam. Ömlött a vér az ujjaimból. Nevettem. Az jutott eszembe, hogy el kéne tenni. Esetleg jó lesz később.
A kétfejű borjú (Laura Gilpin)
Holnap, amikor a tehenészfiúk rátalálnak a szörnyszülöttre, a testét újságpapírba csomagolják és a Múzeumba viszik.
De ma még él. Anyjával valahol az északi legelőkön csatangol. Tökéletes a nyári este. A Hold a gyümölcsös felett jár, szél a fűszálakat selymezi.
És ahogy az égre néz, látja, hogy odafent kétszer annyi csillag ragyog, mint szokott.
1. És volt világos ég, vannak tehát magyarázatok, melyek nyomán átalakultak a percek. Az is volt valaki, aki beszélt, annak ellenére, hogy nem szóltak hozzá. Bajt alkottak, és még néhány percet. Úgy kell tanulni, hogy megtanítson tanítani. A király hintázott egy kicsit, aztán szél csapkodta, majd savas eső esett, és ha már itt tartunk, hintázunk, énekelünk, mert ezek a helyek azoknak vannak fenntartva, akik átugranak, vagy kikerülnek. Visszafelé utaztak, és elérkeztek az állomásra, és voltak kifogások, és visszafurakodtak, és köptek a lépcsőkre. A csillagfényesek megalkották a férfit, és számos figyelmeztetést és a holdfényesek a nőt. A férfiak és a nők elágaztak, és nyugtalanok lettek. Felzúdultak, és a fejük olyan nagy volt, akárcsak egy strucctojás. Miközben az óraláncával játszott, elütötte a delet, arra ügyelt, hogy felülről érje az ütés. Megfordulunk, hogy tudjuk tartani (magunkat) egymást. Kövek potyognak, lehajtott fejjel félrevonulunk és hegedülünk.
süketszoba
ahol a sánta sünöket simogatják ott nem lehet nagy baj az első randevú a költészettel jé! Ady is úgy érzi
A világmindenség centruma Örök érték
Az ember a templomhegy földjéből gyúródott. Az édenkert közepének apró kövecskéiből. Az engesztelés porából. Ahol a föld spirituális középpontja van. Mórija. Az a hely, ahol Istent meglátod, Ahol az Atya meglátja a Fiút. A szövőszék és a szőlőprés háza. A gondoskodás és az ellátás biztonsága. Ahol Izsák az oltárra tétetett. S ahol a kos megjelent. Ahol kijött az Ige az Örökkévaló szájából. Ott kapja meg a választ, Ami megtartja. Ott nyílt meg a vers, akár egy kagyló. S kifolyt belőle a nappal. A vér.
Ott álltunk Mártával a Házsongrádi temetőben. Később odajött a Miska, csurom egy víz volt az inge, mert közben – hogy járták végig a márványtáblás szép oldalt, régi metszésű betűkkel a sokszor előnevű magyarjaink síroszlopait meg kőlapjait (no, mondom, mi csak úgy a háromnegyedig mentünk a dimbes-dombos nyughelyek közt) – rákezdett, s mondta Márta, keressünk fedett helyet. – Semmi az. – mondta Miska a vizesen fénylő ingére intve. – Hát, ha belülről melegít, ugye…. – mondta Márta.
Élj a percnek!
Omar Khayyam perzsa költő rubainak stílusában
Örülj e napnak: Ajándéknapod, öledben a Kincs, pazarolhatod; áld az Időd, ha eddig elhozott, nem tudni, a Sors küld-e Holnapot.
*
Falatnyi Kenyér, kortynyi Bor vele, Ennyi ma nálad az Ünnep lényege. Álmodban hiszed, te vagy a Király: Boldogabb nálad nem lesz senki se.
* Ablakszem, mely a végtelenre néz, S a végtelen, mely halvány ködbe vész. A múltból előgomolygó tompa fényű fák, A híd alatt a ház, a sűrű szőrű állatok, A nyárutó, az ősz, a tél, ezüstruhák, S árnyként bolyongó néma vándorok.
A festő megállt az ablak előtt, ecsetjét a párkányra helyezte. Általában szerette tisztán tartani műtermét, és viszolygott tőle, ha a festék lecsöppent a földre, most azonban mégsem foglalkozott vele, hogy az ablak elé helyezett borítékon, amelyen a neve és címe volt olvasható, haragoszöld festékcsík kígyózott végig és foglalta szeszélyes keretbe az An der Elbe 33 feliratot. A cím pillanatokon belül tökéletesen olvashatatlanná vált, és a zöldre színezett boríték a széleinél gyámoltalanul felpöndörödött.
időminta:tenger¡ ma gyönyörűek a körmeim, ízlésesen hosszúak, szépen reszeltek. más nő ilyenkor a piros lakkért indulna, esetleg egy vörösért talán burgundiért. én a körömcsipeszért. pedig, pedig igazán szépek, persze az általános esztétika meg én, mindig másra gondolunk, mint most: jelen karmok esetében is, pedig pont akkorák, amitől a férfi bevadul, amikor a fantáziájában a karját, combját vagy épp a hátát markolja¿, simítja. a férfi kinyilatkoztatja a megadását: ha úgy kívánnád, kedvesem, még a pilláim sem tudnának rebbenni, előre végem.
Kémiát meg fizikát tanított abban a külvárosi iskolában, ahol a tanári pályafutásomat kezdtem. Saját szertárában, a titkos, mérget és vegyszereket tároló szekrénykéjében a veszélyes fiolák mellett a sör-cserkó kombináció is helyet kapott. Napközben a fekete címkés cserkóval tette elviselhetővé a kémiaórákat, a munka végeztével engedte rá a sört. Senki sem hányta a szemére, ivott ott mindenki, a takarítótól az igazgatóig; akkor még a diákok is ittak. Ma már csak a tanárok, és kizárólag munka után, a diákok napközben snüszt rágnak, este meg jöhet egy kis fű vagy valami szintetikus. Nagy a nyomás. Valahogy túl kell élni az iskolai hétköznapokat. Tütü tanárnő nagy túlélő volt.
A teste, mint egy ógörög szobor, a kurta szoknya rajta tán merész, ám kedves arca lázadón komor, ha néha lopva két szemembe néz.
Eseng a csend, de mintha kérdené: "Miért remél a vágyam parlagon? A csípőm íve, és a térdemé, kecses bokám, miért is hagy vakon?
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
