VideóA PécsTV csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
A kertkapunál áll. Várja haza az anyját. Az anyja buszvezető, és sosem mobilozik, mikor pirosat kap. A reggeli csúcsban a fülkéje mellett tüsszögő utasnak azt mondja, kedves egészségére, mosolyog, ha szép napot kívánnak neki a leszállók. Félhosszú szőke hajába minden nap más színű hajráfot tesz, hétfőn mindig halványlilát, a körme kékre lakkozott, babakékre, erre a lánya beszélte rá, aki néha kapucnis felsőbe bújik, és titokban felszáll az anyja járatára, feloson a hátsó ajtón, és megy vele pár kört. Persze a lány anyja igazából nem ilyen.
egyikünk sem tudta miféle hit volt képes arra milyen az a hit ami idecsalta nem érdekelt senkit hol fekszik hazája nem kérdezték soha mit keres itt a széles sugárúton hol hangjába belesüvít a gépkocsik monoton zihálása vajon vár e még valakit vagy csak egy kegyetlen és mostoha sors ostoba ígérete állította ide a büszke üvegpaloták bőséget hazudó gránit küszöbeire Csernik Attila illusztrátoromnak, örökös barátomnak
kockás irkába írtam első mesémet kicsi fiamnak kedvesem levélben beszámolt bújnak kifelé örökösünk kicsi fogai néha megharapja tejforrást tiszai történetet álmodtam papírra sűrű sorokban születtek a mondatok kockás irka minden sorában olvasható
Amolyan új és remegő monstrumot akartam szerkeszteni. Összesen tíz monstrumot, mely felfelé ezer lépés. (Őrséggel látják el a falakat majd száz évvel később.) Az jó, ha megsebez? A nevét emlegette, ahelyett, hogy leírta volna. A homloka rusztikusan szabályos. Egy daliás ugrással, mint aki semmit nem akar, és nem mer. A kapu fölött délibáb márványból. Ez egy micsoda, áll a szélen, le nem esik. A legnagyobb dicséret és megaláztatás. A világűr széle lapos, csiszolható, alacsony épületekből áll, melyek ráfekszenek az útra. Józsikám bácsi életét megmentve szkafanderben távozik a falu háta mögött. A drónok berepültek a szénapadlásra vízzel, sárral és repedéssel. Páran még dolgoztak a feltöltött folyómederben. A parasztok elméjét lefoglalta a gondolkodás.
Ne hazudj nekem jogról, rendről, mikor a putrim falán átüt a felsőbbrendűséged
Azt akarod: maradjak a mocsárban, hogy a lábam nyoma is csak szégyenfolt legyen.
Mosolyogsz, ha az éhség csendben öl, ha a jövőm egy penészes, dohos négyzetméter.
Barátom, eljöttem megint, kijátszottam a láger vérszomjas kutyáit, éber őreit.
Hajtsd ölembe megkínzott fejed! Ne szenderítsen halálba a bánat! Nézd, itt toll és papír, olvasd a világra szörnyű bűneit! Ne enged eltörni a gondolat
Először a haja. Ahogy lebbent a szélben. A színe, az a tömeg, erő, lágyság abban a lebbenésben, ahogy a hátára simult. Ő meg csak el a kocsival, mintha soha többé. Egyébként is lehetetlen. Hiszen soha többé. Aztán a szeme a visszapillantó tükörben. Kék, amilyen nincs. Mert csak mondják, hogy mint a tenger, de ez tényleg olyan. Ő meg nyomta a gázt. Hogyan jutottak el a tengerig? Talán az út, vitte őket oda, mert csak azok a szemek a tükörben, néha lehunyva, a férfi mellett, aki fecsegett. Végig fecsegett. Dezső, a negyvenötéves rendőr mostanában rákapott a rockzene hallgatására. Jóvágású, jóképű férfi volt Dezső, mintha egy szappanoperából bújt volna elő. Angéla, a neje büszke volt rá. Úgy tűnt, boldog párkapcsolatban élnek. Dezső mindig fáradtan érkezett haza, és újabban folyton zenét hallgatott. Kedvence a Beatles, bár nem az ő generációja, nem számított. Örökérvényű zenekar, az ember bármikor felfedezheti. Szerette az ABBA-t is. Kezdett leszokni a tévéről. Már nem érdekelte. A zene lenyűgözte. Angéla csodálkozott. Dezső sokkal vidámabb, mióta zenét hallgatott. Élénkebben végezte a munkáját is. Barátai nem nagyon voltak, csak munkatársai, velük jó viszonyt ápolt. A munkahelyén is látszott rajta a változás. Felszabadultabb lett. Egyébként is titokzatos, egyedi bűnüldöző, mindenki tudta róla. Vasárnaponként még templomba is járt. Szülei már nem éltek. A templomban mindig elmondott egy imát értük. Gyereket is szeretett volna, de sajnos ez nem jött össze. Jól értett a politikához is. Valami mégis hiányzott az életéből. Mintha Angéla mellett nem annyira lenne boldog, pedig csinos nő volt, hivatalban dolgozott.
még mindig
nincs mentségem arra hogy még mindig élek én is ludas vagyok benne ezt elismerem de már bánom
a csörgő-patak nyirkos völgyében
Addig nem mentek haza, míg meg nem mondjátok, kinek a műve ez. A horogkereszt ott virított a táblán. Egy intés, és a hetes elmaszatolta a krétarajzot. Igazság szerint még így is lehetett látni, de Márta néni közben már idegesen kiment. Amint magunkra maradtunk, kitört a hangzavar, a többiek Otta Bencével ordítoztak, hogy miatta kell itt maradnunk. Belefájdult a fejem. Bence egy idő után már zokogva magyarázta, hogy az apja tutira agyonveri, mert a nagymamája zsidó. Akkor te is zsidó vagy, állapították meg többen. Az idegesítő Técsői Melinda, aki mindig mindent jobban tud, felvilágosított minket, hogy a zsidó vallás anyai ágon öröklődik. Ezen valamennyien elgondolkodtunk, és csend támadt.
nem tettem semmi különöset. nem én inspiráltam Chon Benditet. Guevara gyűretlen álmú arca beléborostásodott a halálba, nélkülem is. s régebben is lángra nem én gyúltam: érintettlen rőzsenyaláb a múltam.
égve hagyta bennem valaki az éjszakát
Kalüpszó kertje is lehetne még talán lejtőn, sziklás kertben szomorú cédrus áll vele hallgathatom az eresz csepegését napjaim számláló
tűnő tücsökzenét
tegnap óta áll a vödörben az agyag. a teteje bőrösödik, alatta még képlékeny. a sebtapasz széle felvált a mutatóujjamon. a hangfalakból metálzene szól. az ablaküveg remeg a fémkeretben.
a víz az ujjak között túl gyorsan sárrá válik, beszivárog a tapasz alá. a masszát a korong közepére csapom. először le kell fogni, aztán a forgás beáll. a csukló tart, a váll merevedik. a felszín hideg, a vágás helye lassan lüktetni kezd. beleszól a mozdulatba.
Az első emeleten már jártunk. Hatalmas kövér nap, dundi szigetek, melyeket nem takar el semmi. Nyers erő és derűs, gyengéd gondolkodás. Több-kevesebb megértés után néhányan betolakodtak. A növények ágai tetszés szerint hullottak alá, vagy tűntek fel az ablakokban. (A különböző övezetekben tessék szükségszerűvé tenni.) Ne udvariaskodj az én számlámra, mondta valaki a villamosról való lógás közben. A fogantyúkba kapaszkodtak puszta kézzel. A növények száraira vékony repedéseket rajzoltak. Lesüllyedtek a medence aljára és a végtagjaikkal csapkodva hajtották maguk előtt a vizet. Itt kell fogat mosni, mondja, és mozdulni kipróbál. Megkapaszkodni a végleges információban. A Várinál esett az eső, és a nap rágcsálta az esőcseppeket. A kövér házak között kunyerált, rágcsált napnyugtáig.
lehet hogy már feladtam vajon megkapom-e azt a magamnak címzett üdvözlőlapot boldog csütörtököt Sanyikám! amelytől – mikor elolvastam a meglepetésből kifolyólag – könnyekre fakadok?
A falu, a völgybe leérkezve dupla kanyarba csavarodó út két oldalán álló házak sora. A Habsburgoknak tetszett volna valaha, ők szerették és kötelezően előírták ezt a településszerkezetet. De az idő nem áll meg, bár néhol lassabban mozdul. Mint például itt, a hegyek között. Másfél évszázad alatt mindössze két utcát nyitottak a főutcára nagyjából merőlegesen. Azok is rövidek. A város felől érkezőknek először egy dombra kell felkapaszkodniuk, onnan éles kanyart véve leereszkedniük. Az út mellett, balra, öreg ház áll, nem túl nagy, eredetileg vályogból épült. A sárból és törekből vetett tégla jó építőanyag, még itt a hegyek közt is, a télen-nyáron párás levegő és a nagy esők ellenére, kitart akár száz évig. A házat az egymást követő tulajdonosok később égetett téglából épített falakkal bővítették, cseréppel fedték. Most garázs is tartozik hozzá, a telket alacsony kerítés, és azon túl árok választja el az úttól. A férfi és a nagy, barna kutya az út mellett sétált. Felballagtak a dombra, az elágazásnál jobbra kanyarodtak és mentek tovább, felfelé. Még pár száz méter a dombtető, minden nap odáig sétálnak. A kőkeresztre szegelt, kopott festésű bádogisten mellett megálltak. A férfi rágyújtott, a kutya a lába elé heveredett. Sűrű, apró, hideg cseppekben szitálni kezdett az eső. Ha éjjel megjön a fagy, reggelre gonosz hellyé válik a világ. A férfi a mozdulatlan levegőbe fújta a füstöt. Világosodott az ég alja, aztán messze, túl a horizonton, a nap, mint egy hatalmas, vörös korong, kibukkant a felhők alatt, mielőtt végleg eltűnt volna. Rövid időre felfénylett, mint egy távoli, gyenge reménysugár.
minden dolog természete az én egymagamban
és bárhogyan. de ez nem a szabadság, hanem a behatároltság maga. bárhol lehet élni, és bárhogyan, csak istenhez hű legyél, mondta nagyanyám, aki hű volt istenhez, hazához, hű volt a nagyapámhoz, még akkor is, amikor hetvenkét évesen elvált tőle. ezt mondta apám is, csak másképp folytatta. ha hű vagy a párthoz, az eszméhez, a tudáshoz, akkor bárhol élhetsz, és bárhogyan. barátaim azt mondogatják mostanában, legjobb önmagához lenni hűnek az embernek. hát én hűséges voltam. először az apámhoz, mert nekem ő volt az isten. aztán mikor ez az isten derékban és egyéb helyeken törve nyilvánvalóan hűtlen lett önmaga istenségéhez, magam próbáltam helyébe lépni. akkor már volt kinek istene legyek én is, hát lettem, s voltam hűséges megint.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
