Videó

A Kincskereső videója.




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Németh Hajnal Auróra: Földanya hava
Japán selyempapír és Rogyasztott üveg szobor, samott, antik csipke, fa, 2010.

Éjszakával töltött nappalokról álmodom, és elképzelem milyen lenne semmit képzelni. Közben kocsonyában lebegek csontok közé süppedve, a tüdőm lassan telik, kellemesen fojtó érzés, mindig ki akartam tölteni magamban az űröket, galaxisokat összenyomni, bolygókat egybegyúrni, napokkal égetni össze az arra futó ereket. Lezárt.

A füst nem jó töltőanyag, túlságosan könnyed nekem. Kipróbáltam. A lángok kiölik ágyi poloskáinkat matracunkból. Belemarnak poros könyvespolcainkba. A pornótól vírusos gépünk gépházából menekülnek, hajlonganak, egymást lökdösik, magasabbra, ennyit akarnak, innen el, hajtogatják. De ők is arra lettek teremtve, hogy maradjanak. Kifáradnak, lecserélik piros ruhájukat szürkére, illenek a falakhoz.

 

 


Orbók Ildikó: Szeget szeggel

 

 

Egyensúly


Nálad van, észre sem veszed.
Aztán mit sem tudva leteszed elém.
Pont annyit kérsz és pont annyit adsz,
hogy megmaradj te, és megmaradjak én.

 

 


Orbók Ildikó: Lejárat

 

csak táncolj, táncolj

lángoló tűzliliom

nyári szelekben

 

 


Magén István: Jelentések városa 1

20. Somfai koleszterin formájában jelent meg. (Az orvosságos dobozban.) Aktív vélemény, opció a fény világából. Az evéstől széles vállai benőtték a homlokát. A függvények eltorlaszolják az útját, mossa a fogát, és áll a fikuszok között. A fülmirigyei megduzzadtak, és visszafordultak, mintha más dolgokat akarnának bizonyítani. Megették a cellaegyesítés gombját. (Apró gombok sugárzó arccal.) Oly módon kérik, hogy kitöltik a mezőket. A fatelepek illatosan lebegtek. Egy csomag kártyát pörgetett az ujjai között. Ez volt a kérdőjel első sarka. A magasból látta, amint megfogalmazza a halált. Egy zsinór tekeredett a nyakára, ez kezeskedett a végrehajtás helyes sorrendjéért. Meghal a Föld, imádkozik ellenségeiért. A nyomorúságos szolga méltónak találtatik. Végig viszik a toronyhoz vezető úton. Az akasztófa az élőhalottaknak való. Zeng a reggel a föld mélyébe búvó házban.

 


Orbók Ildikó: Ahogy az idő múlik

Van úgy, hogy az öreg költő fülel, s fölkapja a fejét,

ő, aki pedig már annyi mindenbe beletörődött,

de most a hőségben kitámasztott panel-ablakokból,

alig akarja hinni, retró-nóta árad, nem túl bonyolult zene,

forog valahol az emlék vinil-lemez, SP, tényleg csillogó,

lesi költőnk a szöveget, érdekes, én írtam egykor, súgja,

akkoriban a lemezgyár igazgatóját Bors Jenőnek hívták,

Bimm-bamm Teri bólogat, tényleg, mindig hülyültünk,

hogy nem kömény, nem paprika, pont éppen bors,

de hogy eltűnt, és Erdős doktor is, a világsztájunk lesz kéjem,

hát persze a Neoton-szövegek azután másról szóltak,

mondja Fecó a Mola Gyurinak, közben fogpiszkálót rág,

 

 


Bátai Sándor: Princípium (7)

 

Három és fél órája toporog a tömegben, néha leguggol, nem ül le, koszos a járda, bámulja az utat, már huszonnyolc kisbusz ment el előtte az avenidán, más nem is jár erre, végig gondolta az összes külvárosi vonalat. Az előzőből épp itt szállt le valaki, biztosan ő is idejött, pedig ez a sor közepe, lassan az eleje lesz, nem a vége. Sétálhat vissza, az nagyjából másfél utcasarok, azt mondják, akik már régóta idejárnak, az imaház hátsó kijáratáig áll a sor,

Nem is érti, miért hívják imaháznak, amikor egy óriási, szürke kockapalota, olyan, mint egy szép börtön. A nagynénje mesélte, pár éve még egy kis imaház volt a Szent tanúi, illetve akkor még nem is így hívták. Morales atya akkoriban jött, talán valahonnan Európából, most már senki sem tudja, honnan, és ki volt. Amióta szent lett, nem is számít az a lényeg, most itt van közöttünk, és áldást adunk az úrnak, hogy megélhetjük ezt a szentséget, te is legyél hálás, tette még hozzá.

 

 


Orbók Ildikó: miénk itt a tér

 

ami olyan magas hogy állítva

nem fér el a lépcsőházban és

fektetve nem lehet vele elfordulni

azt megdöntve kell vinni

a fordulókban pedig az elöl haladó

kinyomja a hátul lévő leereszti de

így is gyakran leverődik a vakolat

mint a mosolyodról a vonzerő

a fogaidra tapadt kátránytól

 


Borsay Márti: Jelenlét 2.

 

Ünnep után

 

ellobbantak a gyertyák
eldurrant a szilveszter is
lecsihadt az ember
hosszú a január
homályos nappalok
lidércnyomásos éjek
akár az ösztönök
az elme legmélyebb rejtekében
szívről már régen nem illik beszélni
csak a legörbült szájszöglet jelzi
hogy bolyonganak még érzések is
bennünk valahol
félszegen közelít az új év
mi is féltjük magunkat
meghúzódunk az anyag
tektonikus repedéseiben
az idő azonban ránk talál
jól tájékozódik a térben
az ember be van zárva
háromdimenziós magányába
kipislog belőle néha
megfejthetetlen képletek villódznak
de hát oly rövid egy emberöltő
megtalálni a megoldást

 

 

 

Első felvonás

Első jelenet:

 

December 1-e, kora este, a Tuilériák palotájában, Joséphine lakosztályának kivilágított nappalijában: Joséphine, a hatalmas velencei tükörben, nagy tetszéssel nézegetve új hajkölteményét, halkan beszélget Fouchéval.

 

FOUCHÉ (Joséphine-hez) Felséges asszonyom, nézze…!

JOSÉPHINE (fürtjeit babrálva, a tükrön keresztül kacéran rámosolyogva, susogja) Hát nem látja, hogy nézem? Nézze meg az ember!... Amúgy hivatalosan csak holnaptól szólíthat „Felséges asszonyom”-nak…

FOUCHÉ (a fejét rázva, meghajtva magát, komolyan, ünnepélyesen) Felséges asszonyom, megbocsásson, de a Szenátus nemrégiben meghozott döntése alapján: ön már Franciaország Császárnéja...

JOSÉPHINE Maga a koronázás viszont csak holnap lesz...

FOUCHÉ Kérem, kérem, felséges asszonyom, vegye komolyan magát ezentúl, a legkomolyabban, mint ahogy felséges férjeura is, a csász…

JOSÉPHINE Mármint Bonaparte? Ezen kacagnom kell! (kacag) Ő mindig is komolyan vette magát… Ez nem tűnt fel önnek, kedves Fouché? Hihihi!

Fouché kétségbeesett arccal, mutatóujját a szájára teszi, pisszeg, aztán lopva körülnéz.

FOUCHÉ (szinte könyörögve, halkan, suttogva) Felséges Asszonyom, ezt a nevet többé ne ejtse ki…

JOSÉPHINE (csodálkozva) De hisz én mindig így hívtam.

FOUCHÉ Igen, csakhogy ő most már a minden franciák császára, sőt... Figyeljen, mindjárt ideküldöm Chambonas márkit…

 


Németh Kriszta: Village Minimal

Az irónia allegóriája

A textus szárnyai

 

Aki a kitágított pillanatnak él,

A képzeletbeli időnek.

Identitása nem empirikus erő.

Organikus totalitás. Nyelven túli főzet.

 

Már hernyó korában pillangóként él.

Lepke-tudattal, bár láthatatlan a szárnya.

Kívül kerül önmagán a személy, a tér.

Immár nem a körülmények bábja.

 

Egyszerre reális és ideális.

Szubjektuma lép az eredeti én helyébe.

Mindvégig úton van kiléte.

 

Az álmatag Soha székébe ül a Máris.

Mert elszigeteltsége zseniális.

Örök hatás, s ki tudja, dilemmája kiég-e?

 

 


Németh Kriszta:
Out of Focus 2.

Elfelejtette a tél, hogy havaznia kell. A fák lehullatták levelüket a latyakos sárba, hóra számítva, ami nem jött el. A szánkók magányosan, tisztán, vadonatújan álltak a garázsban, nem használta őket senki. A karácsony napsütésben telt, a tavasz azt hitte, itt az ideje, hogy visszatérjen. A sötét fellegeket elkergetve beragyogta a házak ablakait, ahol mindenki a Jézuska eljövetelére készült. Néha egy-egy nagyobb széllöket őszi hangulatot teremtett, csak nem tudta az aranylóan sárga leveleket felrepíteni, és az utcákon emberi alakká formálni, hogy úgy lejtsenek táncot.

 


Németh Kriszta: Box city 1.

Lyukacsos hótakaró a tájon, a zöldért könyörgő

fák hézagos ujjai közt messzire látnék, de a határ

szürke karmok hasogatta fehérében előttem virít

a lakótelep, közvetlenül az orrom előtt, csodálom

a betontalpakon álló sokszínű faház-sort, amit

nem ronthat el hirtelen ár, ha gyorsan olvadna.

 

 

hideg a tarkóján, bizsergeti, szétterjed a hátán, beeszi magát a pórusaiba, elharapózik a testében, a lábujjai is zsibbadnak. a koncertet eltolták. megint. egy évvel, ismét télre. hogy majd újra átütemezhessék, írják a hozzászólásokban. jegyvisszaváltás, elkeseredés, világvégek. megint, ismét, újra, annyiszor egymás után, hogy mindig lesz belőlük. tébolyult várakozás, csalódás, menthetetlen, gondatlan bűnrészesség, megint, újra és újra. állandó görcs a gyomorban. dühös, sírni akar, üvölteni, széttépni őket darabokra, kimenni az utcára, nézni mások ajkát, mennyi talányt bújtathat egy áll, menni, ahová a lelke hajtja, átélni, megérezni, létezni ugyanúgy, hallani a zenét, a csintalan szenvedélyt a sorok között, a melankólia csendjét, hiába, börtön. csak egy bárki benne.

 


Bálványos Huba: A változatlan hatalma

 

a pillanat önmagába zsugorította a távolságot

szűk tudatrepedések keletkeznek a leszakadó mélységben

és bennük a rémület

hogy minden ezután következő lépés előtt remegni fog

mert beleégett

bármelyikük lehet az utolsó

 


Fotó: Csengődi Péter

Állok a baromfiüzlet előtti sorban, a nagycsarnokban. Generációk állnak… Ahogy Voga & Turnovszky megénekelte annak idején. Lassan haladunk, csoszogva, jön Karácsony, ilyenkor mindenki valamivel többet, valami mást, kicsit többért, mint egyébkor.

Előttem idős néni hatalmas, gyékényből font szatyorral, ilyet is a hetvenes évek közepén láttam utoljára, akkor is Nyíregyházán, a piacon. Nincs az idős asszonyon semmi különös, vele egyidős kabátja szürke, nyaka köré zöld sálat tekert, fején hatalmas, lila kötött sapka. A lábán barna, magas szárú, végig fűzős cipő. Pont olyan, mint nagyanyámé volt. (Az ő cipőjének nyelvét kivágtam egyszer, mert kellett a bőr a csúzlimhoz.)

 


Bálványos Huba: Fenyegetések

 

Kétsoros
 
Mostanában egyre többet alszom.
Gyakorolom a halált.

 

 

 


Fotó: Kim Henry & Eric Paré (Forrás: kulturmunka.reblog.hu)

 

Fényfestő

Minden reggel
megfestem a fényt.
Ecset nélkül.
Ujjaim nyomán
telítődik a fehér.
Fürkészem, ahogy
egymásba pulzálnak
a felhordott színek.
Távolodom.
Nem kell
visszanéznem.
Tudom, hogy
ott feszül a vásznon,
éles kontúrok közt,
maga az ember.

 

 


Bálványos Huba: Az illem őreinek

1944-ben, amikor egyre aggasztóbb hírek érkeztek keletről, majd nemsokára délről is, a Pogányban lakó sváb családokon lassan erőt vett a nyugtalanság. Azt beszélték, hogy az oroszok és a csatlósaik nem bánnak kesztyűs kézzel a németekkel, sőt direkt keresik is őket az újonnan elfoglalt területeken. Nem lenne jobb még időben lépni, és elmenekülni a biztosabb bizonytalanba, észak, észak-nyugat felé? Sokan csak csóválták a fejüket, nem hitték el, hogy bármelyik hatalom is bántani akarna egyszerű falusiakat. Ki termelne akkor élelmet? Mások féltek, ha el is mennének Németországba, ott milyen sors vár rájuk. Csak auslanderek lennének, kívülállók. Még a nyelvük sem teljesen ugyanaz. Ne felejtsétek el, amikor az a német tiszt jött toborozni a Volksbundba, néha egy szavát sem lehetett érteni. Na, és hagyjuk itt a házunkat? A földünket, állatainkat? Azt a vagyont, amit két évszázad alatt őseink szorgalma teremtett elő? Nein, es ist unmöglich!1 Mások azonban gyávábbak vagy bátrabbak voltak, és a távozás mellett döntöttek. Összeszedték minden könnyen mozdítható és pénzzé tehető ingóságukat, szekerekre pakolták gyermekeiket, és elindultak a pécsi állomás felé. Az asszonyok hangosan sírtak, a férfiak némán könnyeztek, a gyerekek pedig nem tudták, mit is kellene tenniük.

 


Dobos Éva: Fiktív tér

 

ALKALOM FELISMERÉSRE?

 

Vízgyűrűvé lesz évnek a gyűrűje.

A széles parton a fasor homálya

égi gomolygó mélyben zöld füvekkel

határtalanba zárva most merül le.

Az almagömbnyi lombok saját mása

terét veszítetve, síkban, mint üveg lel

a szemvilágra titkos fényütemmel.

Párás pászmában, lám, huhog, kakukkol

hol hallom: itt szól? túl? hol?

Mit jósol madarak csivitelése?

Alkalom valamely felismerésre?

 

Korán siet vagy késve

az ismeretlen rózsaszínű felhő?

Emelkedőn zuhan, árnyban derengő.

 

 

 

 


Nagy Attila: A visszatérő III

 

Profán liturgia

Urim és tummim

 

Aki megérti az utat, amin jár,

Aki tudja a nevet, Akihez köti a történet,

Aki lakja a világot, amit megírt,

Aki érzi az időt, az ítéletet,

Ahol a szóközökben fény rezeg.

Ahol minden szöveghely felhő.

S a habzó kavicsok között egy erdő.

Csalán, kankalin. Liliom és jáspis.

Ott a szavak a csöndet kikiáltják.

Mert a titkokat a fecskék gyártják.

S a méhek kódot rejtenek a mézbe.

Mert az örökkévaló lét ismérve,

Hogy a kulcsátadás előtt kész lett.

Kutató tekintet a szellem. Élet.

 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal