VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Nem kedveljük a felfedőket
Nem kedveljük a felfedőket
Az év legrövidebb éjszakája közelgett, a parázsló tűz égette az arcom, kézfejem. Pillék szálltak, néhány belezuhant a fel-fellobbanó lángba. A törpeharcsák előbb még mozogtak, tátogtak a zsi- negre fűzve. Mindhiába, kibelezve már nem éltek. Nagyapám a halak száján keresztül kígyóvonalszerűen szúrta át a nyársat a gerinc mentén, a vékony ág a farok végén kicsit kilátszott. Kívülbelül sóval és borsos paprikakeverékkel szórta be a halak testét. A szalonnát külön nyársra húztam, sakktáblaszerűen bevagdostam. Sütés közben a kiolvadó zsírt a halakra csöpögtettük. Kajánul vigyorogtam, a sült halnál nincs finomabb, olyan étek, amelytől az ember megtisztul és újjászületik. Közben nagyapám mesélt, az apjától hallotta, hogy régen lángoló kereket gurítottak alá a dombokon. Itt nincsenek dombok, halmok sem.
Megvénül az ember
Megvénül az ember. Jó ég! Már nem bömböl kakaóért. Foga sincsen, haja sincsen, invitálja a Jóisten.
Megvénül az ember. Na jó. Heréje két zörgő dió. Nyűg a párja, sok a ránca, nem nászágy a vágya tárgya.
Végre, sóhajt fel az apja. Lola kérdően néz az öregre. Hamarabb is bemutathattad volna. Mellette nem kell nyújtóztasd a nyakad, mint az eddigi hórihorgas barátaidnál, és lehetetlen cipőkben tipegni, járhatsz sportcipőben. Matekozunk? Apja nem érti a kérdést. Lola százötvenkét cm magas, Benő csak fél fejjel magasabb. Ő bezzeg nyújtja a nyakát, mert a nagyon magas nőket kedveli, célba is veszi őket, de ezt honnan tudná az öreg? A nő sem érti, mit eszik a férfi ezeken a brünhildákon és azt sem, hogy ezek a nők miért rajonganak élettársáért. Ezen nem sokáig tépelődik, de azon igen, hogy mit akar a férfi Lolától? Nem is gazdag. nem is szép. Az eszéért szereti? Mert ezt állítja, és egy-egy magaslati kaland után mindig vissza könyörgi magát. Lola enged. Majd megváltozik a férfi. Nem változik. Aztán mégis?
Harcolt önmagával. Próbált a hallucinációk ellenére magánál maradni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Valahol mélyen szégyellte az állapotát, mégha nem is volt semmi oka azt hinni, hogy bármennyire is tehetne róla. Valahol (nem is olyan mélyen) pontosan tudta, hogy hogyan kellene viselkednie, miként kellett volna gondolkodnia; de mégsem sikerült. Mint amikor valakinek alvás közben elzsibbad a karja, majd reggel nem képes leütni az ébresztőóra gombját, csak folyton eltéveszti a szándékát. Mérhetetlenül frusztrálta, hogy intelligens emberként egyáltalán nincs kontrollja az állapota felett. Egy ponton úgy csinált, mintha szeretné apránként lekaparni a bőrt a saját arcáról. Bár belül egy bizonyos szinten kuncogott magán, hogy milyen értelmetlenül viselkedik, azt vette észre, hogy valamiért nyugodtabb lett. Eszébe jutott, hogy sok filmben az emberek idegességükben széttépik a ruhájukat. Megragadta a saját öltözékét, és elkezdte ráncigálni; ügyelve azért arra, hogy mégse szakítsa el. A textil gyűrött lett, de a lelke egyre csak simult.
Hűvös az este, a városra rásötétedett, cipő alatt koppan a piszkos kövezet, cigarettacsikk, szeméthordalék, sodródó papírfecnik, kutyaürülék a fizetsége, ki fejét lehajtva bezárt kapujú házak közt ténfereg, mellékutcák csendjébe érve, mint kiszáradt folyómedrek visszhangozták, falaik ide-oda dobták, csattanó léptemet.
Sokat álmodtam azzal, hogy pofán verem. Visszatérő álmom volt, hogy lelököm egy hosszú kőlépcsőn. Legurul, és a feje odacsattan a kőperemhez. Sírva futok utána. Ott fekszik kitekeredve, én pedig várom, hogy megmozduljon, felnézzen és rám mosolyogjon. De nem mozdul. Üvöltve sírok, és felébredek. Sokáig nem értettem ezeket az álmokat. Annál kevésbé, mert éppen akkor tértek vissza, amikor abba a városba költöztem, ahol ő lakott, és évekig béke volt köztünk. Amikor már azt hittem, megváltozott. Lassan el akartam felejteni, ahogy gyerekként bánt velem, és kezdtem elhinni, hogy ami volt, elmúlt, nekem pedig nincs más dolgom, mint szeretni őt úgy, ahogy most van. Ebédre várt. Rakott cukkinit készített, talán ő sütötte a világ legjobb rakott cukkinijét. Én pedig éjszakánként lelöktem a kőlépcsőn. tekintetében – örömkönnyek sűrű redők ülnek árkos szemgödrén magasba emel
hintát aggat – a korosodó tölgyre kérges keze megpihen hátam közepén babahaj lebben
már meglelted hazád odafenn, égbolt-lakó, milliók között hogy ragyogsz, nézd miként török, utat, át a sötéten, hogy eljussak hozzád csillagom..
az ember nem tud nem tudja megmondani nekik és akkor még itt van Amíg az ember kisgyermek, csak annyit ért meg a Mindenszentek misztériumából meg a halottak napi kultuszból, hogy van az évnek egy különleges napja, amikor megteheti azt, amit egyébként megtiltanak neki: gyufát vehet a kezébe, s meggyújthatja a vékony gyertyaszálakat. Én is szerettem nézni a karcsú lángok nyújtózását, még incselkedtem is a forró tűznyelvvel, miközben kézmelengetés ürügyén kipróbáltam, milyen közel dughatom ujjaim a parányi tűzvirághoz. Annyira elmélyedtem a feladatban, hogy keveset fogtam fel a felnőttek ünnepélyes komorságából. Amúgy is alig értettem csöndes beszélgetésüket, melyben számomra ismeretlen neveket emlegettek. Néha felidéződött egy-egy alak a megsárgult fényképekről, de valahogy nem lehetett összeegyeztetni a virágokkal borított halmocskát a nevetős szemű, szúrós bajuszú Pásztor nagyapa halvány emlékével. Az öreg kora hajnalban látta meg Pallas Athene madarát. Pontosan az ablakpárkányra szállt. Tömzsi testén tartotta nagy fejét, szigorú tekintetet vetett rá. Indulunk? – szólalt meg az öreg, habár tudta, hogy a kérdés felesleges. Már várt a kuviknak hívó hangjára, mostanában egyre többet gondolt rá. Még vetett a madár lapos tetejű fejére egy pillantást, majd lenyomta a kilincset. Kint langyos, őszi idő fogadta. Még tartották magukat a falevelek, ők ragaszkodtak az élethez. A kuvik hangja belehasított a hajnali csendbe, majd a közeli hegy felé szállt. Az öreg engedelmesen követte. Tudta, hogy nehéz út áll előtte, míg felér a hegy tetejére. Aztán arra gondolt, csak nem lesz olyan nehéz, mint a maga mögött hagyott élet. Lassan baktatott a fenyvesektől sötétedő hegy irányába, nemsokára a lába előtt torpant meg.
egy héten keresztül
Régen csak a fényt néztem. Most a port is. Talán ez a különbség fiatalság és öregség között: a fiatal fényben fürdik, az öreg a port is figyeli benne. Abban minden ott van: bőr, szőr, haj, nehézfém, gomba, penész, elporladt emlék. Egy titokzatos világba merülök, ahol tudatom a semmibe fut szét és a testem nem is létezik. Hetvenöt leszek. Mindenhez hozzá lehet szokni, csak az idő kivétel. A fény szétterül a falon, minden reggel imádom ezt a pillanatot. A város nesztelen, csak a villamos zörög a körút végén, mint valami távoli, közönyös Isten, aki megteszi a maga körét. A hitet mindig gyanúsnak éreztem. A természet elég volt nekem, a föld, a virágzás, a hómezők, a folyópart. Kamaszként a füzesek alá jártam. Ott ültem órákig, néztem, ahogy a víz fodrozódik és elviszi a leveleket. Úgy éreztem, hogy a látható világon kívül és attól független vagyok, és … a létezés tágasabb, mint ez az anyagi világ. * Az egyik lábam rövidebb, bottal járok. Néha elfelejtem, hova tettem. Tegnap délután is úgy kerestem, mint aki elhagyta magát. Talán el is hagytam. Az ember egy idő után a saját mozdulataiban vesz el. Olykor eszembe jut, milyen volt futni a dombon lefelé, szabadon, lihegve, mint egy kutya. Most csak a gondolat fut. Az fut helyettem. Sokat olvasok. Krasznahorkait, meg néhány fiatalabbat, akik még hisznek a mondatban. Néha olvasok, hogy ne gondolkodjak, néha, hogy gondolkodhassak. Talán azért vagyok még életben, hogy lássak. A látás a legnagyobb tékozlásom. Nézem a nőket. Fiatalon még azt hittem, a test a lélek ajtaja. Most már tudom, a test maga a kérdés. Nézem, hogyan néznek vissza. Van, aki már nem néz, csak visel, szemkontaktus nélkül. Van, aki még tud mosolyogni, és abban a mosolyban ott van az egész világ: múlt, jelen, remény és lemondás.
Lekoptak rólam mint bőrkabátról a festék
Barátok voltak de már nem jöttek s nem lesték
hogy bennem lassan miként alszik ki az emlék
Álmodtam, hogy álmodok. Ismétlődik, visszatérő. Hatévesen állok a folyóparton, szivárványosan csillogó, fehér kavics felé nyúlok, megbotlok, négykézláb haladok tovább a vízben. Elragad a folyó, nem tudok úszni. Nem messze egy gát van, az nem állít meg, egyre gyorsabban arrafelé sodor az ár. Nem tudok kiáltani, bemenne a víz a számba, nem veszek levegőt, nem bírom sokáig. Zöld a víz, mintha vetítővászon lenne, csukott szemmel pergő filmet látok és benne magamat. Nem hideg a víz, augusztus van, langyos. Sodor. Gyorsulnak a képek. Gyöngyhalászok jutnak eszembe, olvastam egy történetet róluk. Igazgyöngyöt kerestek. Én nem igazgyöngy után nyúltam. Szeretnék felébredni.
Jó volna tudni. Tepsivel a hátán gyakorolt. (Folyton gyakorolt) Falazókanál és sapka, gerincen járás, térden csúszás, feliratok kibetűzése, még az is, hogy szaladgálnak. A kezével hosszú útra indult. Útjára bocsátották, amíg fel nem ébred. Becsben állnak, eltűnnek és beiratkoznak, csavarognak a sínek mentén. Megáll, néz, egy centiméter távolságra állok tőle, de észre sem vesz, azt sugallja, hogy csak akkor. (Ebben az esetben azonban.) Az autójába kapaszkodva gurult. Az autó felemelkedett, és a levegőben szállt. Kézzel nyomta a gázpedált. Zsuzsát a vállán helyezte el, mialatt azok a lények kísértetiesen és megfontoltan mozogtak. A gyakorlatokat a kővel és a pisztollyal végezte, akik belehaltak, azoknak begombolta a kabátjukat, fuldokoltak, vagy nevettek.
Csak nézlek, és egy lázadó szonettet akarnak táncos ujjaim kopogni, tudom, szememben régen észrevetted büszkeségem; haszontalan kis holmi, kettérepedt, s ha száz atomra tépett, már nem merek neked magamra szólni sem biztatót, sem újat, semmi szépet…
Felvonnak, kitűznek és lobogtatnak zászlókat, táblákat avatnak és koszorúznak. Beszédet mondanak egykori hősök – egy sem él már –, meg politikusok – egy sem élt akkor –, valamennyien saját pártjuk szája íze szerint. Lesz zene is természetesen, ilyen meg amolyan. Lesz persze kommunistázás, cigányozás és zsidózás is, mert anélkül már sokan nem tudnak emlékezni. Előveszik számtalan szemüvegük közül azt, amelynek kis címkéjén ott áll, hogy ezerkilencszázötvenhat. Egy napig ezen keresztül nézik a mát. A tegnapot és a holnapot nem, arra van másik szemüvegük. A Liget szélén, az őszülő fák előterében, a rozsdás vashalom vacog a hajnali hidegben, összehúzódik, szégyelli magát.
Köztársaság tér
szürkehályogos köd volt az a nap zajkarmolta téren nyüzsgő géptömeg egy sóderizzású gödörben odalent kifehérült arc: a kéz az égre mutat
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|