VideóDokk est Szilasi Katalinnal. A dokk.hu videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
A címzett nem található
Nyílik az ajtó, huzat csalogatja a porcicákat a kanapé alól. A félelem valahogy így kerül elő. Gyertyafényben mesélünk,
hidegtál, mi Atyánk, aki vagy, aki laksz, mi meg hol?
Vagy akasszunk fel, csak simán minden földre hullt csillagot, ha látunk egy szabad fát egyedül?
A legkellemesebb pillanatom vagy
Nézem a fiaimat. Most Nézlek téged. És csak Elnézek a fák fölött, egy Csak magunkat látom.
Vésztőy Brünhilda vagyok, a CDX 27-es, imtergalaktikáris kémnő, ahogy üldözőm a Vérpirospozsgás Magiszter, volt vezérkari főnököm titulál, vérpirospozsgás, mert oly ádáz a harcban, hogy arcáig fröccsennek a vérhalmok, ettől meg úgy örvendezik, mint a pozsgásvirágzatúak a víznek. Nem spion vagyok, valami automatahari, hanem a leigázott galaktikus népek szabadságharca élére állt jóügy- terrorista, azért ilyen nagy a lábam, amúgyis nagy, mert a földiek békaperspektívából látnak és épp a földre lépek, idemenekülhettem csak Magister elől. Amint kilépsz az utcára, November 1., este hat óra az Idősek Otthonában, ahova nemrég engem is befújt a sors szele. Nem ilyen helyen képzeltem ugyan leélni hátralevő éveim, de úgy látszik, nem érdemeltem jobbat a jóistentől. Csend, így vacsora után már egy ápolónő sem rikácsol, és a takarítónők sem csörtetnek fel-alá zörgő kocsijukkal a folyosón. De a bentlakó öregekkel sincs gubanc, ők ugyanis ilyenkor a tévét bűvölik. Olvasni nem szoktak, a számítógépet is csak csak hírből ismerik. Én olvasnék is, tévéznék is, csak a szemem, hallásom… Azokkal bizony akad probléma. Valahogy olyan ismerős nekem ez a környezet, ez a zaj, az egymás mellett sorakozó szobácskák. Mintha… mintha laktam volna már ilyen otthonban. Deja vu lenne? Nem a, ütöttem többszöri mélázás után a fejemre, és eszembe jutott Marosvásárhely, ahol egy diákotthonban kezdtem ismerkedni a nagybetűs Élettel. Ebben az otthonban is ilyen zsivaj tette próbára az idegeim, aztán szerencsére megszoktam. Na, szépen vagyunk! Ergo ugyanolyan környezetben leledzem, ahol ötvenöt évvel ezelőtt. Csak fél lábbal a sírban ezúttal. Hát… nem kellemes érzés, higgyék el nekem.
ÜRES AZ UTCA
Reggelre hajnalodóban előveszem a napot a belső zsebemből, rálehelek, megdörgölöm kibolyhosodott kabátujjammal, fölsegítem vállam fölött a szemhatár peremére, és dudorászva sétálni indulunk, együtt, lomhán, kimérten. Útvonalunk tudható, követhető, végigsimítunk az ablaksoron, fölmelegítjük a közönyösre dermedt, nyers panelfalakat, ugrabugráló árnyékokat festünk az oviba igyekvők lába elé, a lehajtott fejjel munkába igyekvők ívbehajlott háta mögé,
Hódosy órák óta mozdulatlanul ült karosszékében. Egykedvűen bámult maga elé, szemével egy fekete foltot követett, amely lassan felfelé kúszott a falon. Talán bolha volt, de az is lehet, hogy pók – végül is egyre megy. A férfi homályosan látta a foltot, nem volt elég lelkiereje hozzá, hogy felálljon, odalépjen a dohányzóasztalhoz és feltegye szemüvegét. A folt néha megállt, mintha megpihenne, és hosszú percekig mozdulatlanná merevedett. A karosszékből nézve apró, szürke szennyeződésnek tűnt, amely belesimult a fal felületébe. Ügyet sem vetett az őt kitartóan bámuló Hódosyra, sem az egyre múló időre és általában az emberi léptékű dolgokra. Egyre csak araszolt felfelé, mígnem elérte a mennyezeten a repedést, amelybe beleolvadt, és eltűnt Hódosy szeme elől.
A szelíd olajfa ága
Vágyunk erre vagy arra, Vannak a szívünkben titkos igények. Közben Isten mindeneket megcselekedhet. Feljebb, mint kérjük, vagy elgondoljuk. Végére mehetetlen bőséggel, Túlcsorduló áldással és leleményességgel. Az ismereteket felülmúló szeretettel, Amely békességet teremt, Amely minden emberi értelmet felülír. S a napok múlnak, mint egy elutazás, Megtörténik az idő, mint egy narratíva.
Kellemes délelőtt volt. Lajosné a konyhában lecsót főzött. Fia, Károly a szobájában olvasott. Cigány volt, nem bírta a bezártságot. Kiment a konyhába rágyújtani. Lajosné jókedvű volt, még fütyörészett is. – Mi van veled, Karcsikám? – Semmi, olvasgatok. De sétálni van kedvem. – Senki nem akadályoz meg. Tégy egy kört. De ebédre gyere haza… Anyám fiókja
Egyszer még az életben bele kell nézni.
Tudsz-e titkot tartani, kérdezte tőle Niki. Manka gondolkodás nélkül igent mondott. Nem mintha pontos fogalma lett volna, mit jelent, és egyáltalán meddig kell azt megtartani, és ha titok, akkor neki mégis miért árulja el. Kislányként lehetetlen titkot tartani, mert nem tudjuk, mi az, ami titkolni való és mi az, ami kimondható, csak apró sajátokat őrzünk, például, hogy csigákat dugtunk a párnánk alá vagy a kavicsokat mi tettük a mosógép dobjába, és hogy az ágyneműre is ráborult a kakaó, nem csak a plüsspatkányra. Manka hétévesen még nemigen tudta, mi a különbség a titkolózás és a hazugság között, később majd még a kegyes hazugság fogalma is összezavarja, de erről majd máskor.
Virrasztó varázslat
Lángoló láthatár üszkein fény alél, domb mögül, völgy ölén, álmosan kél a szél.
Nesztelen szürke árny fák között jár vakon, megpihen, s messze száll bőregér szárnyakon.
Holdleány-kedvesem vissza, mint szent tekint, bűvöl és bájolog, pőre szép melle kint.
1. Étvágytalanság. Nem kell az alma és a kenyér sem. Másra vágyom. Pilinszky csillaghálóira, Nemes Nagy tölgyfáira, a bizonyosságra, hogy engem is tartanak
December. A fagy beálltával kezdett fellélegezni a határ menti szerb nagyközség: na most, hátha most felszedi sátorfáját az a mintegy ötszáz főnyi siserehad, mely hetek óta itt élősködik a nyakukon. Ezért fohászkodtak a lányok, gyerekek is, akik estefelé már ki sem mertek menni az utcára. Akik viszont mégis ki mertek, nem is olyan biztos, hogy ugyanúgy kerültek haza, mint amikor elsétáltak egy moziba, a barátjukhoz vagy a boltokba. Kinek a fogát verték ki, kinek a pénzét, mobilját vették el, míg a lányok legjobb esetben a szemérmükkel fizettek a község utcáin csatangoló iraki, afgán, pakisztáni, nigériai stb. ifjaknak – siránkoztak az asszonyok. Nem úgy a férfiak, akik egyre nyíltabban csikorgatták a fogukat. – Szégyen, gyalázat! Ilyenkor hol vannak a rendőrök, a gradonačelniki, sőt, maga Belgrád, hogy a nyavalya essen beléjük.
A negyvenheteknek
Egymás arcába köptétek a tegnapjaitokat. Ó, mily bűzös undor a bűnötök. Talán lelketek mélyéből duzzadt a szátokig, s megfogant az átok, amit cigány anyák jósoltak rátok, mert elloptátok lábaik alól a jövőt, s nem tudnak már hova lépni, majd ezután csak a nyakatokra!
1. jelenet Rendetlen szoba, nyitott ablak, asztalon nyitott laptop, alatta üres italosüveg, a földön ruhadarabok, egy fekvő gitár, festőállványon megkezdett festmény, oldalt a vetett ágyon ruhástól alszik a Férfi, a szomszédból szaxofon hallatszik. Csengetnek Férfi hmm Telefon dallamcsengője szól. Férfi hrmm (tapogat a telefon után, felveszi) aha! Felül. Férfi Hol? Nem értem! Ismét szól a csengő. Férfi Mindjárt! Ledobja az ágyra a mobilját. Férfi Mi a francot akarhat? (keresgél) Megint szól a telefon, felveszi. Férfi Keresem a kulcsot, nem tudsz várni! Zokniban toporog, rálép egy kulcscsomóra. Férfi A kurva életbe! (felveszi, kimegy) Nő betrappol, kosztüm, elegáns aktatáska a kezében, energikus. Nő Ezt nem hiszem el, csak nem aludtál? Egyáltalán, hogy lehet ilyen ricsajban aludni? Férfi Ez zene és nem zaj, a szomszéd, gyakorol. Jól játszik. Nő De miért nyitott ablaknál? (becsukja)
Fogy a hó a hegyről, csobognak a zselykék, Figyeli a szarvas, burukkol a gerle:
Ez még akkor történt, amikor a háború még csak harmadik napja tartott. Azt hittem ez egy villámháború lesz. Az ukránok visszaverik az oroszokat, mindenhol ukrán zászlók lobognak majd és az emberek boldogan isszák a vodkát. Miután a védőruhás nővér kivallatott, felvezetett a lépcsőn, majd bevezetett egy úgynevezett sejtbe, ami a fertőzöttek számára volt fenntartva. Előszoba, vécé, zuhanyozó, betegszoba, benne ágy, éjjeliszekrény, mosdó, két fémfogas az infúziók részére. – Zárja be az ablakot, és helyezze magát kényelembe, az egész körülbelül három és fél óráig fog tartani, de nem kell félnie az időhúzás miatt, győzzük a betegek kivizsgálását.
Kőtömböket vernek szét. (A reggeli fényben fodrozódó Duna.) A folyón kívül rekedtek a párhuzamos hidak. Az öregség egész napos bámészkodás. Köszönöm, nem elég, magyarázza. Mit tegyen? Azt kiabálja, hogy elmegy és szétszórja (a saját hamvait). Viharfelhők másznak jelképesen, magasztosAN. Nézem a vonalakat, elindultak, növényeket teremtenek, kapcsolódnak, ami egyébként képtelenség. (Mert kövek.) A családja részletre eszik és él. (Levegőt eszik por nélkül.) Az egyik alapeleme a fakalapács, a másik a fakés, a faló, a falomb. Indulnak a vonatok, esik az eső, a csúszós lépcsőn felmerülhet a kétely. Kata egy hatsoros versikét mormol. Széthull a megszerkesztett agy, a légzés kocka alakú, az információ a gerincvelőn keresztül szökik. Sokfélék vagyunk, returjegyet váltunk, a tükör felidézi a színeket, összetöri a kereszteződéseket, az utcatáblákat, szorosabban karolja át. Feljebb vergődik. Este sétál a pénz. Kotorászik a májban és ellátja a feneket. Az elméje még tiszta, de már darabokban. Gyors felfogású, gyermeki magasságú marslakók. Ott ültél mellettem, mintha egyszer már ilyen lett volna. Mozog a föld, szakad a szó a szókincsekből kitépem. Hajók süllyednek el így, vegyes kifejezéssel, kisebb kézzel. Mondd, hát van? Ezeket, mondja Kata, egymáshoz kellene ragasztani.
Útvesztő
Csak kidőlt útjelzők hova-tovább, jövendölésigék, túlélt buktatók. Nem menekítenek előre az évek, Nincs iránytű az idő piramisán. Állsz - befejezetlen agyagszobor- kételyeid rád nőtt őserdejében, Aladin- lámpást Istentől remélsz.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
Fotó: Burst Forrás: Pixnio
