Helyjegyes intercity járat

Egyetlen ambícióm volt: Hemingway-t megnevettetni,

látni, ahogy ráismer verseimben a saját módszerére,

és elmosolyodik, de nem várt meg,

és soha nem mosolygott, csak fejbe lőtte magát.

Mire odaértem, mire benézhettem a verandaablakán,

már csak az a rohadt karosszék maradt. Meg a puska.

Csörgött a telefon az asztalán. A fénymásolót nem hagyhatta magára, tegnap begyűrte a lapokat és egy órát veszkődött, mire rájött, mi is a baja tulajdonképpen. Az ujjhegyei még otthon is feketék voltak a festéktől, émelyítette az olajszag, a konyhában is érezte a kezén, hiába sikálta először a munkahelyén, aztán odahaza. Ha csörög, csörög, majd visszahívják. Nézte a gépen a kis fekete ablakot, lassan ugráltak rajta a számok, még ötszáztíz lap, még ötszáz, még négyszáznyolcvan. A telefon újra és újra csengett, a rezgő hívásjelzőt persze bekapcsolta, ettől az egész úgy hangzott, mint a férje körfűrésze vasárnap a garázsban, amikor a raklapokat aprította. Már a haja is bizsergett az idegességtől, amikor a fénymásoló az utolsó lapot is a tálcára tolta és leállt. Ugrott az asztalához, a telefon meg elnémult. 'Nem fogadott hívás: Kati.'

Ki minek nem mestere, annak kontára – dünnyögtem magamban, miközben megpróbáltam feltápászkodni. Nem volt könnyű. Előbb végighúztam néhányszor az ecsetet a befőttesüveg száján, hogy minél kevesebb festék maradjon benne, majd keresztbe fektettem az üveg tetején. Eddig jó, de hol marad a daru, hogy talpra állítson? Már sajgott a térdem, a durva, nyers beton keménységén nem sokat lágyított a kartonpapír. Festékes bal kezem élénken emlékeztetett rá, hogy talán nem kellene megint a frissen festett radiátorcsőbe kapaszkodni, mert elég nehéz ám eltüntetni a nyomokat. A kezemről is, bár ez most másodlagos probléma. De mit szól Édesapa, ha meglátja?

Az egyszerű, de lakályos nappaliban tizenöten szorongtak. Valamennyi jó barát, illetve író, költő és drámaíró. Akkor ez egy irodalmi szalon, ugyebár? Lényegében igen, mai szóhasználattal élve irodalmi kör, klub vagy műhely. Ahogy tetszik, lehet választani. Tagjai munkások, értelmiségiek, fiatalok, öregek, akiket mind egyetlen cél lelkesít: az önmegvalósítás versben és prózában. Merthogy ilyen is van, kérem tisztelettel. Régen vala az olvasó, nem sok, de még vala. Ebből lett a tollforgató. Mondjuk ezerből egy. Ma egy olvasóból ezer zsenipalánta, következésképp ma már több az író, mint az olvasó. Világos? Nem világos? Őszintén: nekem sem, amennyiben elfogadjuk azt a tényt, miszerint előbb olvasónak kell lenni, és csak utána következhet a művészet? De, mint tudjuk, az emberi megértésnek is vannak határai. Én például a mai napig sem értem, mitől testes egy bor, kecske a béka vagy tollasodott meg a főnököm, mikor én kétszer annyit gürizek. Szóval abszurdum.

Létgyónás

Meztelenül nézem a felkelő Napot,
pedig ekkor van a leghidegebb.
A horizont lázas, míg kezem fagyott,
s vagyok magammal egyre idegenebb.
Balkonládámban pang az erjedt múlt,
megöntöztem sokszor - de minek.
A felejtés mára már divatjamúlt,
gardrób-lelke van mindenkinek.

A múlt tizenhat évig hordott ki,
hogy a jelenem világra segítsen.
Lelke felsírt - mondta a doki,
csend visszhangzott a váróteremben.
Mert hazugság rágta cserepes ajkuk,
másnál hallották meg a szótlanságot;
kiterített lapokból állt póker-arcuk.
All-in-t dobtam, ők boldogtalanságot.

A négy évszak 4. (Tél)

ARKTISZ

Aurora és Boris

Egész kicsi korom óta tudok a földönkívüliekről. Bár anya nem szereti, hogy így hívom őket, apának pedig sosem mertem még csak említeni sem, mert biztosan nagyon kikapnék érte. A húgom viszont nagyon szereti, ha villanyoltás után róluk mesélek. Kicsit ugyan fél, olyankor egészen az orráig húzza a takarónkat, mégis nagy kék szemekkel várja a történetet. Akkor olyan közel mászok ágyunkon az ablakhoz, amennyire csak tudok, kinézek, és elmesélem Rory-nak, hogy épp milyen színűvé változnak az apró földönkívüliek.

Tudod, Rory, minden a találkozáson múlik. Amikor te megfogantál anya hasában, akkor két sejt találkozott, és elkezdődött az életed. A földönkívüliek is csak akkor fénylenek, ha a Föld atomjaival kölcsönhatásba léphetnek. Megérintik egymást, kézen fogva repülnek, együtt fogócskáznak, s fénykisugárzással reagálnak. Így örülnek egymásnak: fénygyűrűbe olvad a boldogságuk.

A test dekonstrukciója

Standovár Ágotának

Súgnak az összerezzenések.
Kis fázás. A sál körbetekerése.
A kabát gallérjai összeborulnak.
Szép a holnap. Jön egy exkluzív mondat –

Új reggel, új lap. Lapozgat a nappal.
A fájdalmak fogynak.
Hazajöttél. Itt vagy.
A nevetést hoztad? Mondd csak!
Új csontok. Új ízületek.
Isten megszületett. Bort ad.
Látod? Új érzés, amit beültetett.
Az újrakezdés elküldetett.
Nem másnak. Neked.
Lágy varratok s óvatos hegek.
Ez mindenkinek üzenet.
A próbák után szabadabb hetek.
A boldogságot megszokja a test.
S a lélek összeforr valami elevennel.
Ki gondolná, hogy a gyógyulás megszentel?
Folyton születik, újraírja lényegét az ember.

Mell-ék-zönge

Napok óta fúj a szél.
Az átültetett szobanövény
az erkélyen egyre több
levelet hoz: életzöld.

A párját még nem
tette új cserépbe,
nincs alatta-körülötte
más föld, csak az eddigi.

Minden viszonyítás
készsége: a változás.
Párhuzamos valósság -
az egyik tartja a másikát.

Megfogta a kezét, a szemébe nézett. Nem látta benne jövőt, nem volt benne az univerzum minden fájdalma, nem volt benne ragyogás, szerelmes vágyakozás. Abban a pillanatban elengedte őt. A többi már menetrendszerű pontossággal érkezett. Időt kért, azt mondta szüksége van egy elmélyültebb gondolkodásra, hogy tisztázhassa érzéseit. Ez volt az a pillanat, amikor a ködbe veszett idő visszafordíthatatlan múlttá változik, amikor a vásznon feltűnik a vége főcím, de a kockák még peregnek tovább.

Tán eszembe jutott volna vers, amelyet többször hallottam,

de féltem, nem tudom folytatni onnan a sort, hogy:

nem is a nap miatt, nem is a föld miatt,
hanem e hosszúkás tűz miatt, melynek ereje egyre nő majd,
egy napon ez lesz az egyetlen fény, mely megmarad,

mikor a szüreti bálban a nők arca már kipirosodott a tánctól,

egy napon, annak hány éve már, hogy szakadt a hó,

némán ballagtunk a házfalak mellett, és néztük az ablakokat,

amelyekben a muskátlik fehérek voltak, lódultak-pördültek,

Aznap délután, amikor egy barátom felhívott (Fájl: Megnyitás), még nem sejtettem, hogyan végződik a dolog. Meghívott egy sörre, de hirtelen nem tudtam megmondani, hogy ráérek-e aznap este. Még felhívott néhányszor (Szerkesztés: Ismétlés), mielőtt véglegesítettük a találkozót.

Elmentünk a megbeszélt helyre, ahol rögtön felfigyeltem egy lányra, akit alapból nem is tartottam vonzónak (Stílus: Félkövér), de valami mégis megragadott benne. Talán a tekintete, nem tudom. Mindenesetre, elkértem a számát (Fájl: Mentés), miután meghívtam baráti körünkbe (Beszúrás: Fájl), és sokat beszélgettünk. Kellemes társaságnak bizonyult.

Halál nincs. Ha lenne, nem fájna ennyire.

Felnyög a diófa a szélben,

Pattint csontuló ujjaival.

Halál nincs. Ha lenne, nem fájna ennyire.

Csak egy élet volt,

Mint Hold lopta-dobta bolond kobold

Ismétlem idétlen, időtlen:

Halál nincs. Ha lenne, nem fájna ennyire.

Nyúlánk, sovány férfi volt. Az éjszaka folyamán mentőkocsi szállította egyik vidéki kórházból a Klinikára. Reggel, amikor visszanyerte eszméletét, megszólalt. A többi beteg azt gondolta, lázálmában beszél.

– Simon Bárdi vagyok, születtem 1957-ben Bácsteleken. Ha értesíteni szeretne valakit a helyzetemről, akkor kérem, hívja a lelki- és mozgássérültek földvári otthonának főgondnokát!

A szobatársak megilletődve hallgatták. Simon szavai mintha az ágyhoz kötözték volna őket. Néhány perc elteltével Vladimir felkelt a szomszédos ágyról, és Simonhoz lépett.

– Üdvözlünk, Simon, a nulladik szobában! – kezdte, majd így folytatta: – Félre ne érts, de kérlek, húzd magadra a takarót, ugyanis nyitva vannak az ablakok és friss, de hűvös levegő áramlik be, ami árthat neked!

Simon ismét beszélni kezdett, ám most senki sem értette.

Lista

Minden nap mosolyogni.
Nem szólni vissza senkinek.
A fiamat többet ölelni.
Nem félni attól, hogy szeretlek.
Áramtalanítani villanyoltás után.
Szépen beszélni.
Higgadtnak maradni.
Autóvezetés közben nem mondani: Anyád!
Gondolkodni sokkal többet.
A halállal végleg összeveszni.

Valahogy éreztem, hogy nem jössz el az első randevúnkra.

Bezzeg anyád itt volt.

Nem lehetett nem észrevenni, amikor belépett az út menti étterem ajtaján: megjelent egy magas, egyenes tartású (majdnem délceget mondtam), egy csöppet már elnehezült, a középkort láthatóan pár éve elhagyott, ám kifejezetten ápolt, csinos hölgy és minden szem rászegeződött. Kalap, ruha, cipő, kézitáska színben és stílusban mind harmonizáltak egymással. A kesztyűt hiányoltam, de az már talán tényleg túlzás lett volna. Rúzsból picit több volt a kelleténél, ami miatt nem a szemét néztem, hanem a száját, ami kellemesen telt lenne, ha valami mélyen gyökerező keménység nem vonná pengevékonyságúra. A fogai rendben vannak. A haja tupírtól volt magas, amin nevettem volna és még most is nevetnék, ha nem jönne újra divatba, de úgy tűnik, jön. Látszott rajta, hogy valaha igazi déli (lousinianai vagy mississippii) szépség lehetett. De még így is nagyon megnyerő a határozottsága; látni, hogy tudja, mit akar az élettől.

Nagyon hasonlítasz rá. Kivéve a tupírt.

Nem talállak

nem talállak

pedig mennyire szerettem elveszni abban a közös dobbanásban

tengelenegi pólódban

a nagykabát szagában

nyakad füstös hajlatában

amerre kanyarognak dédapáink útjai, mint a hosszú, elfogyó tincsek,

az idomtalan csendben amikor minden este ránk rogyik az éjszaka

és fekete pingponglabda lehunyt szemünk mögött a Hold

féktelen pulzálása.

belátom, csak nekem voltak saját számon átesett ámulásaim

amikből kisvártatva szavak lettek:

furcsák, tegezhetetlenek, mint egy viszony a királlyal.

Magas, barna és nyájas volt. Anna nem tudta, miért, de azonnal utálta. Talán a vigyora miatt, amit le sem lehetett törölni a képéről, mióta belépett az ajtón. Úgy vizslatta végig, hogy ő szégyellte el magát a férfi helyett. Tett pár lépést a kislány felé és sárgás fogai között sziszegte: – Milyen szép, homlokos pinád van.

A vihar csendes ahhoz képest, mint ami Anna fejében zajlott akkor.

Balthasar a nőket lenge-könnyű szatén és pamutfonalakból szőtt, a szivárvány minden színében pompázó selyem kelmékben szerette látni. Ez a nyugati országokban természetes, Bagdadban nem annyira. Első verseit is Az ezeregy éjszaka legszebb meséinek háremhölgyei ihlették. Izgalmasnak találta a nők hosszú, fátyolszerű ruháit, a dús női idomok körül szenvedélyesen hullámzó anyagot, amely számára olyannak tűnt, mint a tenger. Bár a tengert még nem látta sosem, a szabadság ízét ismerte. – El kellene már felejteni ezt a szomorú feketét. – mondogatta. Még akkor is, ha a viselete erkölcsösséget és szerénységet jelent.

Tranzit

Végállomás-ember
a súlyos derengésben.
Cigit kér. Nincsen, mondom.
El is ténfereg,
valahová

a rosszul tördelt
verssorok közé: a hajnal
kimered a földből,
vak madarak vesztegelnek
az égen.

Az én félelmem lusta állat,

nem támad, szelíden zabál csak,

nyámmog, talán még foga sincsen,

de nyomát látom a kilincsen,

bár belépnék egy új szobába

a nyála vár rám, csillogása

undorít, megemészt végül,

s meghátrálok tettek nélkül.

Zoli az ágyon feküdt. Este volt, nyolc óra. Hamarabb bújt ágyba, mint általában szokott. Mária ki éppen netezett s közbe rejtvényt fejtett, úgy gondolta megnézi, mi van vele. Mert feltűnt neki, hogy tehát valami baja van. Zoli csak nézett egy irányba s nagyokat sóhajtott. Mária bekopogtatott s melléje ült.

– Mi baj van, fiam?

Zoli még nagyobbat sóhajtott.

– Olyan karikásak a szemeid… – mondta Mária.

– Épp ezért feküdtem le ilyen korán…

– Igen, de mi bajod van?

– Sokat átéltem fiatalon. – mondta erre azonnal Zoli.