Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Szabadi Katalin: Cella – Emlékezés 4. (Szakácsi Sándor-sorozat)

 

– The End – kapta ki karóráját a zsebéből Csákányi, félredobta a csákányt, és kikecmergett a gödörből. – Ki jön a Patakba, rucák?

– Még van tíz percünk. Ha ezek beköpnek… – intett a többiek felé Süsü.

– Kapják be! – nyújtotta ki a nyelvét megvetően Tüskés. – Tíz perc ide vagy oda. Gyerünk!

Felvették bérüket, és szokásukhoz híven, beültek a Búvópatakba inni.

– Máma én fizetek – jelentette be a göndör hajú, virgonc Csákányi.

– Éljen!

– Te mit iszol? – kérdezte az örökké borostás arcú Tüskést.

– Vodkát.

– És te?

– Egy fütyülőst – villantak meg Süsü ezüstfogai.

 


Szabadi Katalin: Cella – Emlékezés 7. (Szakácsi Sándor-sorozat)

Sárbagyalázva a liliomok

letördelve mind az orgonák

rázza a szél a nyárfavattalombot

mint molyrágta színházi tollboát

 

Iszamos kampón vért izzadó hazai friss húsok

lógnak a pillangókéses kerítésen a koronavírusok

 

 
Szatmári Juhos László ceruzarajza

 

A juhar lassan az egész kertet uralja. Hatalmas ágai a magasba törnek. Az ágak a szélben ringatóznak, a madarak ezt nagyon élvezik, Márta azonban nem annyira. Napozóággyal járkál fel-alá, próbál tenyérnyi, napos területet találni a kertben. Miközben a virágokat és kerti székeket kerülgeti, felpillant a fára. El kell ismernie, hogy gyönyörűséges, maga a kicsattanó egészség a millió suhogó levelével és azzal a ténnyel, hogy nem Márta választotta a fát, hanem a fa választotta a kertet. Gyorsnövésű volt, és mire észbe kaptak, már olyan helyre kis fácska lett belőle, hogy nem volt szívük kivágni. Férje, Lajos titkon örül annak, hogy árnyékos a veranda. Nem híve a napozásnak, inkább az elsötétített szobában nézi a tévét egy jó hideg sör társaságában.

 


Szabadi Katalin: Cella – Emlékezés 2.
(Szakácsi Sándor-sorozat)

 

 

Egy céltalan állomáson

kihány magából a vonat,

mint egy zavaros pocsolyába,

úgy esem arccal a városba.

A katakombaszagú aluljáróban

pokrócba csavart hajléktalan

a területét féltve vicsorog.

A téren ágak meztelenkednek,

falevelek fogócskáznak a földön,

fiúk sétálnak kézen fogva.

Eszembe jut, mikor itt találkoztunk,

és köszönésképpen megérintettelek

a magam udvariatlan módján.

Most leszegett fejjel sunnyogok,

nehogy észrevegyenek az ismerős padok.

 


Nagy Attila: Homályfej (Géprajzok) 

 

 Idegesen nyúlt a felesége dobozáért, remegett a keze, miközben a hajcsatot kereste. Lepattintotta a fekete, lakkozott fém végét egy csipesszel és a fültöve mögötti vékony bőr alá süllyesztette. Azonnal érezte a megkönnyebbülést. Tehetetlensége és a lelki teher úgy indázta körbe, mint korhadt fatörzset a mérgező vadszőlő. Többször egymás utána hasította fel koponyáján a fejbőrt. A vékony metszésből vér serkent, melynek minden cseppje egy-egy ballaszttól szabadította meg gúzsba kötött elméjét. Lassan úgy érezte, képes kimászni a szakadékból, már tud helyesen gondolkodni. Le kell egyszerűsíteni az életet, gondolta, ami nem oda való, azt ki kell hajítani, a szépet ki kell festeni és fel kell díszíteni, ha nem csak így gondolkodik, hanem cselekszik is, akkor boldogok lesznek ő és családja.

 


Bátai Sándor: Princípium (1) 

 

 

Varanasi

 

Szennyes rongyaim

a követ csókdossák

és szitkaimtól

iszamos a ghát.

Hűtlen szívem

mossa, mossa magát.

 


Nyírfalvi Károly: Warhol 4.

Ab ovo

Eredendően a bűn a hunyó

 

Úgy hírlik Trump az új Círus.

Az Örökkévaló újfent

Egy pogány uralkodót használna?

Hogy mire? Apokrif tartalom.

Macron Nabukodonozorként politizál.

A volt gyarmatokat mind egybegyűjti.

Összekapcsolja Afrikát Európával.

Még nem látott a világ olyan birodalmat,

Amilyen ebből kikerekedik.

 


Kovács Zolán: rézkarc 50/7. 2005.

Deja vu

 

Megértelek. Akkor is megértettelek, amikor szó nélkül elmentél. Hónapokig nem tudtam rólad semmit, aztán egy alkalommal, láttalak Dodival. Összebújtatok, ahogy mi is, és ugyanazt a menüt ettétek a gyorsétteremben, amit mi szoktunk. Láttam, hogy sínen van az életed, nem hiányzik semmi, boldog vagy. Csak Dodit sajnálom. Tegnap láttalak Kálmánnal. Összebújtatok, ahogy mi is, és ugyanazt a menüt ettétek a gyorsétteremben, amit mi szoktunk.

 

 


Botz Yvette: Virágszedő – vegyes technikával készült díszüveg 

 

 

Mindenütt csurog a vérem



Mintha a mindenség megfagyott volna miközöttünk,

a sikoltás is, ami te voltál, mint egy tücskös éjszaka,

ami megint sírással világosodik ki, ha elfut a nyár,

mindenütt csurog a vérem,

hogy ne ismerje meg őszi hangomat páskomi homok,

könnyes arcom a Hóvirág-forrás tükre ne nézegesse,

ne tudjak semmit az utazásokról, sorsokról itt, most,

mezőre kuporodva a szabadság szép szaváról,

gyűlöletről, megaláztatásról,

az elmenekülőkről és a fájdalomról, bódogtenyérről,

melynek levelei folyton kitépik belőlem az emlékeket,

voltam-e levendulád az imakönyvben?

 


Botz Yvette: Tiffany ajtóbetét homokolt női "Mucha"portréval

Élt Vei-nan tartomány egyik kicsiny falujában egy asszony. Jun Mei volt a neve, ám valamiért mindenki Szőlővirágnak hívta. A háza ott állt közel a falu széléhez, a folyótól nem nagy távolságra, alig különbözött a falu többi házától, talán csak a kertje volt kicsit más. Volt benne egy kút.

Szőlővirág is épp csak kicsit különbözött a falu lakóitól, mégis különös asszony hírében állott. Más szemmel nézte a világot, mint a többiek. Gyakran elszomorodott, amikor mások nevettek, és meglátta a vidámságot ott, ahol szomszédai csak bánatot leltek. Volt még egy furcsa tulajdonsága: bármerre járt, bármit is tett éppen, dúdolgatott állandóan. Nem hangosan, csak úgy, magának, halkan.

 


Fábián István: A tojás

 

A BAROM

 

 

Künn áll az esőn,

mint nemtörődöm istenek.

Hová mozdulna, minek?

Áll a hideg záporba forduló mezőn,

ahogy a háttal kiváró

csorda: fülét se billenti,

áll az esőben.

 


Kovács Zolán: rézkarc 50/7. 2005.

 

MINT EGY RANDEVÚN

 

Mint egy randevún, valami mindig

megtapad. Hol a színe, hol a fonákja. 

Patchwork-életünk percenként dagad.

A perc nem az időben van. 

A síp nem a mi szánkban. 

A gyónás, mint mindig, elmarad.

 


Magén István: Átrium psd

Elcsuklóan magas hangon nevetett, és megfogta a saját fülét. Ezzel mindenkinél jobban fel tudott mérgesíteni. Nekem az volt a feladatom, hogy ellenőrizzem, hogy két alma, ezeket úgy képzeljük el, hogy nincs környezetük, légüres térben mozognak, nyugtalanok, meg idegesek, mert minden energiájuk arra megy el, hogy szorítják egymás kezét, szóval ez a két alma kering a föld körül, menekül üldözői elől. Egy tükör lógott a falon ártatlan szándékkal, de mondhatom ennél szemérmetlenebb tükröt még nem láttam. Mivel a következményeket nem áll módomban bemutatni, csak azt állíthatom, hogy átkutatták őket, és megpróbálták visszahelyezni saját környezetükbe a rájuk leselkedő veszélyek szerint.

 

A rendkívül csinos Annie Tschötsch ippeg a korcsolyapályáról sántikál le, (alanti kép) a szemközti presszóba van randevúja egy újságíróval. A hajdan híres olimpikon, világ- és Európa-bajnok műkorcsolyázónő, már csak edzősködni tud, (persze e tevékenységében is párját ritkítja) csak akkor miért van a civil életben is (jégporondon kívül) szuperultramini, egykori fellépő dresszében? Jól jön most neki ősöreg nagymamája ősöreg botja a mankó mellé, nem kellett kettőt igényelni a közgyógytól. (Lásd, lenn a grafika.) A nagyanyó már csak fekszik, bicebócán is ő ápolja. Lábán még most is látszik, hogy príma (primissima) izomrostokkal dúsított páratlan műkorcsolyázónői (lábas jószág), nem műláb, mint a lenti rajzolaton is kitűnik. Ő valódi, bár tényleg páratlan, mivel párja szó szerint teljes egészében nincs egy ideje. Ezt fogjuk elmesélni, hogy miként alakult így, vagyis kalandos életéről ő maga számol be a fent említett riporternek semmiképp se herrypotternek. Ilyen veszélyes műfaj lenne a műkori, hogy egy rosszkor jött, bár nagyocska bukástól egy teljes egész, erős, izmos, példás és kitűnő; egyszóval gyönyörű műkorcsolyázónői lábat lehet elveszteni tőbűl s még egy szép szemet is? (Ahogy a rajzon....) Ezt majd meglátjuk.

 


Kovács Zolán: rézkarc 50/7. 2005.

 

Az ember egyszer csak magára marad,

ahogy elindult, amikor elszakadt.

Az út végére is ugyanúgy ér.

Elpattan valami. Talán egy ér.

Az idő és tér ott elveszett.

Már nem kergeti a felleget.

Az avar lehet oly hangtalan,

ha hűvös ősszel betakar,

s ahogy alatta bomlik az élet

nyűtt sejtekből ismét ébred.

Kibújik bimbó, sziklevél,

féreg, rovar. Szárny rebben

és nem jut eszébe egynek sem,

ha földre született röppenjen.

 


Kovács Zolán: rézkarc 50/7. 2005.

Gyerekként előfordul velünk, hogy a falra zsírkrétával egy nevet írunk. Nem ismerjük, de a fejünkben újra és újra ezt a nevet halljuk, és egy belső késztetés azt mondja nekünk, hogy ne hagyjuk abba az írást. Utána megjelennek a szüleink, nem szidnak le minket, bár tönkretettük a tapétájukat. Mosolyognak, azt hiszik, hogy van egy képzeletbeli barátunk. Hiába mondjuk, hogy nem, azt gondolják, hogy ez csak egy múló szeszély. Aztán kikerülünk a nagyvilágba, és találkozunk valakivel, aki boldoggá tesz minket. Ugyanaz a neve, mint akié a gyerekkori házadban még mindig ott van a falakon.

 

Botz Yvette: Tél
üvegplasztika (más fényviszonyok közt)

 

A szemlélődés útjain nem sok

virág nyílik, de vannak köztük kövek.

Patakok, lassan érlelődő mozdulatok.

Mintha kivéste volna a tájat az ember.

A vizek hálóba fonva szövik át az emlékezés

rétjeit. De már a víz sem ugyanaz.

Lélegeznél, de tüdőd a párás lombokon

fennakad. Kocsonyás tekinteted rezeg

 

a vékonnyá csiszolt álmok talpkövein. 

 

 


Botz Yvette: Tél
tiffany technikával készült üvegplasztika a "négy évszak" csoportból

 

"A térképek, amiket kislányként rajzoltam" igen ám,

de aztán a nagyitól megtudtam, hogy mégiscsak

fiú vagyok. Jöttek a testképek. Tizennégy volnék?

Itt az idő, hogy elkezdjek csúnyán beszélni.

Az erőszak csak foltokban kerülget,

s mint vízbefúló falevelet, többnyire nem is látni,

de a jelene tudható. Tarts titokban mondtam.

Nem akarom, hogy beszéljenek erről a helyről, vagyis rólam.

 


Szakállas Zsolt: Hörpintések vágányzára

Emberünknek volt egy rossz szokása. Nem csak egy volt neki, de talán ez volt a legfeltűnőbb és egyben a legveszélyesebb is. Ha elszánta magát, és a körülmények is lehetővé tették, úgy növelte az adrenalinszintjét, hogy felmászott a Szabadság hídra. Rendőrség, tűzoltóság és pszichiáterek próbáltak segíteni abban, hogy baj nélkül megússza. Órákig tartó küzdelem volt számukra, amíg végül sikerrel jártak. Többször kapott büntetést is, meg kellett térítenie a költségeket. Egy esetben elzárásra is került, de másnap kiengedték, mert nem találtak alkoholt a vérében, és nem mutatott ellenállást sem az intézkedésekkel szemben. Az elmekórtani vizsgálatok is rendre negatív eredménnyel zárultak, így még gyógykezelésre sem irányították. Amikor rákérdeztek az okokra, kitért a válaszadás elől. Egy alkalommal, amikor kissé nyitottabbnak mutatkozott, csak annyit mondott, sok minden szerepet játszik ebben, de minden mögött a nőt kell keresni. Nem úgy, általában a nőt, ő konkrétan Julira gondolt, aki egyszerűen faképnél hagyta egy légtornásszal.

 


Kelebi Kiss István: Két fa – tusrajz

 

körbesétáltatja tekintetét a szürkületben

a tujasor felett húzódó íven 

az utcalámpák szivárgó fehér derengésében a mars bukkan fel elsőnek

nem nagy kunszt gondolja

sietség nélkül idézi fel a mars-szondák felvételein morzsolódó tengerfenék

rozsdavörös kőhullámait az emlékezetéből 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal