Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
K aug. 22, 2017 @18:00 - 12:00AM
Ember Sári: Hosszúélet - Kiállítás

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

Acta Romanica

Bene Adrián állandó rovata.

 

Az 1940 júniusában elhangzott rádióbeszédet követő egy évben mind De Gaulle, mind a vezetésével létrejött Szabad Franciaország nagy utat tett meg mind katonai, mind pedig politikai téren. A Szabad Francia Erők létszáma a területi gyarapodásoknak köszönhetően látványosan megnőtt, 1940 végén 35.000, 1941 második felére pedig már közel 50.000 fő teljesített szolgálatot ennek a haderőnek kötelékében. Ezzel párhuzamosan 20 hadihajón és 115 kereskedelmi hajón lengett a szabad francia zászló (még ha utóbbiak kisebb részén volt is csak francia legénység), amelyek kivették részüket a háborús erőfeszítésekből. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a fenti – önmagukban sem túl impozáns – számok mögött a valóság meglehetősen lehangoló volt.

A Dakarnál elszenvedett kudarc mind a brit, mind a szabad francia vezetés számára csalódást jelentett, mivel a nagy lakossággal rendelkező, nyersanyagokban gazdag és viszonylag fejlett régió megszerzése fontos lépés lett volna a tengelyhatalmak elleni harcban. Ugyanakkor számot vetve a realitásokkal De Gaulle ezt követően a közép-afrikai francia területek feletti ellenőrzés megszilárdítására koncentrált és október 12-én utasítást adott Gabon elfoglalására, mely augusztus 29-i szándéknyilatkozata ellenére a beérkező francia erők nyomására végül nem követte a szomszédos francia gyarmatok példáját és nem állt át a szövetségesek oldalára.

Jean-Paul Sartre az 1930-as évektől párhuzamosan tevékenykedett szépíróként, filozófusként és irodalomkritikusként. Az egzisztencializmus második világháború utáni divattá válása és Sartre egyre erősödő személyes ismertsége lehetővé tette, hogy közéleti szereplőként, véleményformáló értelmiségiként vegyen részt politikai ügyekben. Mi az irodalom? (Qu’est ce que la littérature, 1947 – magyarul 1969, nem teljes szöveg[1]) címen egybefoglalt irodalmelméleti cikkeiben programszerűen fogalmazza meg az elkötelezettség követelményét, ami valójában a mindenkori jelen társadalmi viszonyaival és az olvasókkal folytatott aktív, nyitott, dialogikus viszonyt jelent. Ezt képviseli Les Temps Modernes címmel 1945-ben meginduló folyóirata is. Irodalomkritikai tevékenysége ekkortól egyre inkább irodalomtörténészi jelleget ölt, erőteljes (újra)értelmezői szándékkal. Éveket, évtizedeket tölt a 19. századi, az 1848 utáni irodalom újszerűségét adó szerzők tanulmányozásával, rövidebb-hosszabb könyveket írva Baudelaire-ről, Flaubert-ről, illetve ezt tervezve Mallarméról. Ugyanakkor kiemelten foglalkoztatja a kortársak közül Jean Genet sajátos életútja, személyisége és művészete is.

Az 1940 nyarán Charles de Gaulle által létrehozott, heterogén összetételű és kérdéses harcértékű Szabad Franciaország mozgalom meglehetősen gyenge legitimációval rendelkezett, hiszen csupán a brit diplomácia ismerte el létezését. A helyzet javítása érdekében a szabad francia vezetésnek meg kellett szilárdítania helyzetét, amelyre a legjobb lehetősége a francia gyarmatbirodalom területén kínálkozott. De Gaulle elképzelései szerint a gyarmatok csatlakozása jelentős emberi és anyagi erőforrásokkal gyarapíthatta a mozgalmat, ugyanakkor pedig hozzájárulhatott szélesebb körű diplomáciai elismeréséhez is. Ráadásul az első sikerhez nem is kellett különösebben nagy erőfeszítéseket tenni, mivel a francia-brit fennhatóság alatt álló Új-Hebridák (ma Vanuatu) vezetése nevében Henri Sautot kormányzó július 22-én táviratban jelezte De Gaulle tábornoknak, hogy a terület csatlakozik a szabad francia mozgalomhoz.

 

Németh Linda: Útmutató a középkori szimbólumok értelmezéséhez

Michel Pastoreau: Une histoire symbolique du Moyen Âge occidental

Le Seuil, Paris, 2004, 448 p.

 

Miért számított meleg színnek a kék a középkorban és keltett kellemetlen hatást minden, ami pöttyös, mintás vagy csíkos? Mi volt az oka, hogy féltek a vörös hajú emberektől és vajon miért piros a Mikulás és Piroska ruhája, vagy öltözik kékbe Szűz Mária? Miért nem tanácsos elaludni egy diófa alatt? Hogyan okozhatta az oroszlán felemelkedése a XII. században a medve trónfosztását? Miért volt szükséges, hogy a keresztény egyház átírja a sakkjátszma szabályait? Milyen elvek dominálnak a címerek, jelképek, zászlók mintázatának összeállításában?

Az 1940 májusában-júniusában elszenvedett gyors és teljesen váratlan vereség megsemmisítő hatással volt a francia fegyveres erőkre. A szárazföldi erők egy része felmorzsolódott a harcok folyamán, közel kétmillióan pedig fogságba kerültek. Noha az európai kontinensről több mint 100 ezer francia katonát sikerült Angliába szállítani, többségük mereven elzárkózott attól, hogy De Gaulle oldalán folytassa a háborút. Sokukhoz el sem jutott a hír, mivel a brit hatóságok sem mindig járultak hozzá a szabad francia toborzási erőfeszítések sikeréhez, így végül 1940 nyarának végére alig 4.500 fő állt a harc folytatása mellett elkötelezett francia tábornok rendelkezésére, hogy segítségükkel ütőképes szárazföldi haderőt hozzon létre. Ez az erő igen csekély volt, de jelentőségét és harci értékét felértékelhette a légi és tengeri haderő, amelynek csatlakozása érdekében a szabad francia vezetés komoly tevékenységet fejtett ki. Ennek a munkának az eredményei legjobb esetben is vegyesek voltak.

Az év első hónapjaiban számos irodalmi elismerés került kiosztásra Franciaországban, ahol a díjak fontos részét alkotják az olvasók tájékozódásának a könyvpiacon. A „magas” irodalmi díjak és a kiadók, folyóiratok „saját márkás” elismerései mellett a francia könyvkultúrában intézményes megbecsültsége van a különböző irodalmi zsánereknek és az olyan határműfajoknak, mint a dal (tavaly Charles Aznavour életművét díjazták a Nikos Gatsos-díjjal), vagy a képregény (BD Fnac, Fauve d’Or d’Angoulême, stb.) a maga számtalan alműfajával (a France Info a riport és aktualitás kategóriát díjazza például minden évben, az Artémisia a női képregényt). Több díj is vár a a fiatal tehetségekre (Fénéon díj) – köztük a középiskolásokra –, mint ahogy szem előtt tartják a kisebbségeket, az egyes régiók (beleértve az ún. Tengeren-túli területeket és a volt gyarmatokat) irodalmát, valamint ezek kombinációit (Prix du roman métis des lycéens – Középiskolás „mesztic”[1] regények díja). A frankofon könyvtárak minden évben szavaznak (Libr’à nous) olyan kategóriák legjobbjaira is, mint a képes gyermekkönyvek, a kamaszokat megcélzó ifjúsági regények (ado), a felnőtt (adult) irodalom és képregény. Emellett az ifjúsági és felnőtt tudományos ismeretterjesztő könyveknek is van külön díja, La Science néven. Az alábbiakban a díjak nyertesei közül válogattunk, azzal a szándékkal, hogy megkönnyítsük az érdeklődő olvasók további tájékozódását.

 

1940-ben sok más franciával együtt angliai emigrációba kényszerülve, hazája hivatalos kapitulációja után, Charles de Gaulle meghirdette a fegyveres ellenállás folytatásának programját, a hódító náci Németországgal szemben. A születőfélben lévő új mozgalom első és legfontosabb feladata az volt, hogy önkénteseket tudjon megszólítani és csatlakozásra bírni. A brit segítségnek és támogatásnak köszönhetően az új szervezet létezéséről szerte a világon tudomást szereztek, ezek után a fő kérdés az volt, hogy mennyien döntenek a csatlakozás mellett.

Köztudott, hogy Leibniz a Monadológiát francia nyelven írta 1714-es bécsi tartózkodása idején. Az talán kevésbé ismert, hogy a Monadológia és általában Leibniz francia recepciójában fontos szerepe volt Émile Boutroux-nak, aki 1881-ben elkészítette a szöveg francia kritikai kiadását az eredeti kéziratok alapján, kommentárokkal és kísérőtanulmányokkal.[1] (A mű Erdmann-féle első francia kiadása 1840-ből származik, addig csak német és latin fordításban – Koehler illetve Hansche, 1721 – volt hozzáférhető.)[2] Bár témánk – a leibnizi kontingencia és szabadság – szempontjából Boutroux úttörőnek tekinthető, Leibniz iránti érdeklődésének voltak előzményei a 19. századi francia filozófiában. A század elején Maine de Biran filozófiai pszichológiája is merített Leibniz munkásságából, 1819-ben írt is róla egy 31 oldalas tanulmányt.[3] Az eklektikus Victor Cousin Leibniz Spinoza-kritikájáról írt Alexandre Louis Foucher de Careil Leibniz, Descartes et Spinoza című könyvéhez bevezető tanulmányt.[4] Félix Ravaisson Leibniz inercia, törekvés (conatus) és kontinuitás fogalmaira is alapoz habituselméletének megalkotásakor.[5] A Merleau-Pontyra, Ricoeurre és a megtestesült gondolkodás elméletre is ható könyv jelentősége számunkra itt most inkább abban áll, hogy megelőlegezte Boutroux kontingencia-értelmezését, kijelentve a természeti törvények esetlegességével kapcsolatban, hogy a látszólag élettelen anyag szintjén is van spontaneitás. Egy másik előzmény lehet Cournot, akinek a számára a kontingencia metafizikai realitás, ahogyan utána Boutroux számára is.[6] 

Ha van olyan ember, akinek a neve elválaszthatatlanul összefonódott a Szabad Franciaország mozgalommal, az Charles de Gaulle, akinek 1940 júniusi felhívása a harc folytatására a szervezet születését jelentette. Éppen ezért érdemes alaposabban is megvizsgálnunk, hogy ki is volt ez az alig ismert francia dandártábornok, aki szinte a szinte teljes ismeretlenségből felbukkanva Franciaország legnagyobb vereségének óráján hitet tett a háború folytatása mellett Londonban.

A mai narratológia számára a legfontosabb problémák közé tartozik néhány olyan kérdés, amelyek Denis Diderot 1773-ban írt (de először csak 1792-ben, németül megjelent[1]) művében már reflexió tárgyát képezik. Ilyen az olvasói elvárások, reakciók színrevitele által az ideális, illetve implikált olvasó szerepének a hangsúlyozása az írói szabadság kapcsán. A narrativitás mibenléte, a történetszerűség minimuma már a felütésben problematikussá válnak, az egyoldalú autoritásból származtatott elbeszélő jelleg megkérdőjelezésével. Az úr és gazdája által mesélt és hallgatott történet lehetőséget ad a szerepek felcserélésére, analogikusan felvetve ennek lehetőségét a (beleértett) szerző/elbeszélő és az olvasó viszonylatában is. A beágyazott történetek révén megjelenő mise en abyme-ek és az így megtöbbszöröződött narratív szintek határait átlépő metalepszisek, kiegészülve az olvasónak címzett kiszólásokkal, a valóság és a fikció ontológiai viszonyát (eredeti, igazi vs. művi, hamis) ironikus relativitással kezelik.

A brnoi Masaryk Egyetem Romanisztika Intézete, a prágai Károly Egyetem Romanisztika Intézetével és a Brno-Pozsony Husz János Társasággal közösen idén 26. alkalommal rendezte meg hagyományos francia nyelvű nyári egyetemét, amelyet ez alkalommal az Animal és animalité (Állat és állati tulajdonságok) témakör mentén szerveztek meg. A 2017. június 28. és július 2. között a dél-csehországi Telč városában tartott ötnapos rendezvényen húsznál több résztvevő adott elő a fenti témához kapcsolódva. A nagy múltra visszatekintő nyári egyetem elsődleges céljának megfelelően, amely a francia nyelvű kultúrák jobb megismerése és elterjesztése a régióban, az előadók nem csupán a visegrádi államokból érkeztek, hanem Franciaországból is, hogy a találkozó alkalmából megosszák egymással kutatásaik eredményeit.

A jelentős részben kommunista baloldal Sartre-hoz való viszonyát elsődlegesen a politikai kérdések és csak másodlagosan a filozófiai álláspont határozta meg. A kettőt azonban konzekvensen összekapcsolták, követve a Francia Kommunista Párt iránymutatását. Az ellenállási szolidaritás a háború után hamarosan meggyengült, és a kommunisták konkurenciát láttak Sartre harmadikutas kísérleteiben. Emellett gyanúsnak találták a korábban a sztálinizmussal szembeforduló és a Pártból kilépő Paul Nizannal való barátsága miatt is. Irodalmi élményeik alapján alkottak véleményt, márpedig Az Undor alapján pesszimista, dekadens, kispolgári írónak tartották Sartre-t. Hadifogságból való szabadulását kollaboráns, illetve vichysta írók közbenjárásával magyarázták; németbérencnek, kémnek, nemzetiszocialistának kiáltották ki.[1] Mivel az európai kommunista pártok kultúrpolitikája összehangolt volt, kölcsönös áthatások figyelhetők meg Lukács György kritikája és a francia kommunisták vádjai között. Nem tett jót a kapcsolatnak az sem, hogy Sartre a negyvenes években töretlenül bírálta a sztálinizmust. A hidegháború és a francia belpolitikai feszültségek 1947-től a vita elfajulásához vezettek, főleg azután, hogy a Les Mains sales (Mocskos kezek) című Sartre-drámát sokan szovjetellenes propagandaként értelmezték.

Bene Krisztián: A német hadsereg francia önkéntesei a Szovjetunióban

Бэйда О.И. Французский легион на службе Гитлеру. 1941 – 1944 гг.

 М.: Вече, 2013. – 336 с.: ил. – (Военные тайны XX века)

[Oleg Beyda. Francia Légió Hitler szolgálatában, 1941-1944, Vecse, Moszkva, 2013. 336 o. (A XX. század katonai rejtélyei sorozat)]

 

A Légion des volontaires français contre le bolchevisme (Francia önkéntesek légiója a bolsevizmus ellen, röviden LVF), amelyet a Wehrmacht 638. ezredeként is ismer a történelem, a német hadsereg egyik meglehetősen szokatlan alakulata volt a második világháború folyamán, mivel kizárólag franciákból állt. Különleges természetét tovább fokozza az a tény, hogy a külföldi állampolgárokból toborzott alakulatok közül ez volt az egyetlen, mely részt vett a Moszkva bevételét célzó német hadműveletekben 1941 utolsó hónapjaiban.

A nyugat-európai – és főképp a francia történetírásban – az alakulat története viszonylag jól ismert. Ez elsősorban Saint-Loup (valódi nevén Marc Augier, az egység egykori tagja és elismert író a háború utáni években) regényeinek köszönhető, de sokat tettek az ügy érdekében a túlélők önéletrajzi ihletésű leírásai is, melyet több tudományos igényű munka megjelenése is követett olyan szerzők tollából, mint Owen A. Davey vagy Pierre Giolitto. Ennek a gazdag irodalmi háttérnek a létezése ellenére a tudományos igényű orosz feldolgozás mindez idáig fájón hiányzott, pedig ennek jelentősége a helyi levéltári források és visszaemlékezések következtében rendkívül nagy. A hiányt jól érzékelteti, hogy az orosz történeti munkákban az LVF korábban csak említés szintjén került elő. Oleg Beyda orosz történész könyve ezt az űrt kívánja betölteni.

Ahogy az ember időnként leporolja a könyvespolcon sorakozó könyveit, néha egy-egy világirodalmi alkotásnak sem árt ilyen „portörlés”. Ma legfeljebb az irodalomtörténet tartja számon Rousseau Új Héloïse című levélregényét, holott korának legolvasottabb alkotása volt Franciaországban és Európában egyaránt. A regény 1761 januárjában jelent meg Amszterdamban, mégpedig meglehetősen cirkalmas címen (Julie ou La Nouvelle Héloise, Lettres de deux amants, habitants d’une petite ville au pied des Alpes, azaz magyarul, Júlia, avagy a második Héloise). Ebben az évben viszont egy új kiadás is megjelenik Douches nyomdájában, s ez az új kiadás néhány illusztráció és rézmetszet mellett a Rousseau által utólag a regényhez hozzácsatolt Előszót (Préface de La Nouvelle Héloise ou Entretien sur les romans entre l’éditeur et un homme de lettres)[1] is tartalmazza. A könyvnek példátlan sikere volt. A könyvkereskedők nem győztek a megrendeléseknek eleget tenni és az olvasók naponként, sőt óránként egy frankjával bérelték a könyvet; az újabb kiadások és utánnyomások egymást érték. A szalonokban, az akadémiákban, a hírlapokban és folyóiratokban, a polgári körökben – mindenütt csak Rousseau-ról és könyvéről beszéltek.

Jelen írás a 2017. év tavaszi szemeszterében a Pécsi Tudományegyetem romanisztika alapszak francia szakirányán leadott szakdolgozatom témáját mutatja be. Miben is rejlik a téma különlegessége? A nemzeti – csakúgy, mint a nemzetközi – történelem számos olyan dolgot rejt magában, amelyhez az átlagos olvasó, illetve a történelem iránt érdeklődő kutatók hozzáférése jelentősen korlátozott. Ebből fakadóan több olyan fontos esemény marad láthatatlan a közönség számára, amelynek feltárása komoly előrelépést eredményezhet történelmi ismereteink szempontjából. A történelmi tájékozatlanság általában kétféleképpen magyarázható: vagy szándékosan maradnak eltussolva történelmünk bizonyos fejezetei, vagy források hiányában maradnak feltáratlanok. A francia hadsereg magyar önkénteseinek második világháborús részvételére az utóbbi érvényes. Bajomi Lázár Endre Tramontana, Magyar önkéntesek Franciaországban című könyvét tartjuk számon elsődleges forrásként, amely azonban még a levéltári dokumentumok fellelése és kutathatóvá válása előtt készült.

Lecsupaszított költészet. Nem csupán szintaktikai értelemben idézhetjük a kifejezést Denis Emorine versei elé: a tragikum esszenciájának szintjén megragadott minimálstilizmus emorine-i jellegzetessége, hogy a szövegekben feltáruló belső világ alaplüktetését az érzelmi veszteség, a hiány és nélkülözés, a megkopott, kiürült, kizsákmányolt és elvesztett létezés időtlenné merevített állóképei adják. A sajátos szimbolikájú versekben a mindent betakaró, gondolatokat lágyan elnyelő éj sötét telítettségét, üres merevségét csak a szívdobbanások hangja pontozza, valamint a készülődő, vagy már mindent körülölelő vihar moraja, amit már a cím is előrevetít: Буря (burjá, a francia eredetiben Bouria) – vihar. Буря női névként a vihar idején született lányt is jelöli. A szerző a szláv kultúra és az orosz nyelv előtti tisztelgésen túl utalni kíván ezzel a politikai, történelmi viharokra, nehézségekre, az üldözésekre, száműzetésekre, megpróbáltatásokra, melyekkel a szovjet íróknak, költőknek, művészeknek kellett szembenézniük. A metafizikai vizsgálódásokat közvetlen vallomásosság jellemzi, a halál pedig állandó, letörölhetetlen vízjelként kíséri végig a felvillanó képeket. Az édesanya emlékének ajánlott kötet a száműzöttség, kirekesztettség lenyomatainak sorozata, melyek a „fájdalom kereszteződéseiben” gondosan kimunkált, aprólékos műgonddal megformált mozaikká állnak össze. A minimalista formakultúra hatására pedig az önkeresés momentumai, a dilemmák, kérdések, kételyek és disszonanciák letisztult, áttetsző szövegiségben manifesztálódnak és teljesednek ki.

Bereczki Péter: Az élet megéri, hogy megéljük…

Thierry Loisel:

Tollbavágó történetek

2. kötet

(Megjelenés előtt)

 

Thierry Loisel megjelenés előtt álló új novelláskötete méltó folytatása a szerző eddig megjelent írásainak.  A francia író, műfordító és filmrendező 1955-ben született Montivilliers-ben, s 2007 óta él „önként vállalt száműzetésében” Magyarországon. E száműzetés, mely a novellák egyik – olykor egymásnak is ellentmondó mellékzöngékkel kiegészülő – visszatérő motívuma, láthatóan a közvetítés és a kapcsolatteremtés jegyében fogant. Olyan csodálatos szövegek értő francia fordítását köszönhetjük neki, mint Csáth Géza Naplója (2009), Kosztolányi Dezső Nero, a véres költője (2010), vagy éppen Lázár Ervin Hétfejű tündére (2014). A most megjelenés előtt álló szövegek közül pedig – különböző módon ugyan – de erről beszél a „Paul és Amandine”, a „Révész”, vagy akár a „Zárójel” című írás.

Acta Romanica – Bene Krisztián: A Trianon utáni Románia, külső szemmel – Matthieu Boisdron : La Roumanie des années trente, De l’avèvenement de Carol II au démembrement du royaume (1930-1940) 

Bene Krisztián: A Trianon utáni Románia, külső szemmel

Matthieu Boisdron : La Roumanie des années trente,

De l’avèvenement de Carol II au démembrement du royaume (1930-1940)

Editions Anovi, Parçay-sur-Vienne, 2007, 221 o.

 

Matthieu Boisdron a Paris 4 Egyetem doktorondusza, aki a Nantes-i Egyetemen szerzett történészdiplomát 2003-ban. Kutatási területe a 20. század első felének diplomáciai kapcsolattörténetéhez kötődik, elsősorban a Franciaország és Kelet-Közép-Európa közötti viszonyokat kutatja. Ebben a művében, mely diploma dolgozatának átdolgozott verziója, a két világháború közötti korszak egyik középhatalmának számító Romániát veszi górcső alá. Arra tesz – egyébként nagyon sikeres – kísérletet, hogy bemutassa az olvasóknak azt a folyamatot, mely a régió egyik vezető országának számító Romániából megosztott, meggyengült és számos területétől megfosztott kisállamot hozott létre.

 


Kutatásom témája az önkép felépítése, az irodalmi műfajok és a transzfikcionalitás vizsgálata Georges Perec W ou le souvenir d’enfance[1] remekműve alapján. A mű harminchét fejezetből tevődik össze, és két részre oszlik: egy önéletrajzi, antikvával szedett, illetve egy fiktív, kurzívval szedett elbeszélésre. Az előbbi egyes szám első személyben íródott, és vélhetően maga Perec mesél. A fiktív rész első felében szintén egyes szám első személyben, aztán pedig egyes szám harmadik személyben íródott a történet, amelyet egy Gaspard Winckler[2] nevezetű elbeszélő mond el. Az önéletrajzi részben a narrátor-szereplő-szerző visszaemlékezik, kevés, még feledésbe nem ment emléket idéz föl gyermekkorából. A fikciós részben a narrátor-szereplő egy rendkívül emlékezetes útról számol be az olvasónak, amit saját szemével tapasztalhatott meg: egy W nevű tűzföldi szigeten járt, ahol európai telepesek laknak, akiknek kizárólag a sport körül zajlik az élete, és egy egységes atléta társadalmat alkotnak. Az utazás a narrátor-szereplő-szerző kamaszkorában megfogalmazott ábrándból építkezik. 

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.