Videó

A Napút videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

A katonai szolgálatot választó magyarok között igen nagy számban voltak Párizsban élő értelmiségiek, ami szinte természetesnek tekinthető a francia főváros kulturális és tudományos kisugárzását figyelembe véve. Sokukat jelentkezésük után vagy a kiképzés során éppen fizikai alkalmatlanságuk miatt utasítottak el, de volt, aki ennek ellenére is minden áron szolgálni akart, és végül életét áldozta új hazájáért. Az alábbiakban egy ilyen idealista tragikus kimenetelű életútját mutatjuk be röviden. 1938-ban a szélsőjobboldal előretörése miatt távozott Magyarországról és Párizsban telepedett le, ahol azonnal bekapcsolódott a magyar közösség kulturális életébe, valamint Simone de Beauvoir-ral is baráti kapcsolatot ápolt. A második világháború kitörése után nagy lelkesedéssel jelentkezett a francia hadseregbe. 

 

A hozzáférhető francia és magyar levéltári anyagokban végzett kutatások alapján közel 2.000 magyar nemzetiségű személyt sikerült azonosítani, aki ebben az időszakban a francia haderő kötelékében teljesített szolgálatot, akiknek döntő többsége, 1.578 fő a Francia Idegenlégió soraiban harcolt. A légiós menetezredek soraiban szerencsés módon több író is szolgált, azonban csupán egyetlen olyat ismerünk, aki végigharcolta a franciaországi hadjáratot, túl is élte azt, utána pedig külön könyvet szentelt neki, amely fontos forrást jelent az események jobb megismeréséhez. Az alábbiakban az ő életútját mutatjuk be röviden. Hans Habe (eredeti nevén Békessy János) 1911. február 12-én született Budapesten Békessy Imre újságíró fiaként.


 

Különös élmény az álom. Az álmodó ember olyan, akár az átutazó, aki mintha átlebegne az álom és az ébrenlét közötti dimenziókon. Irodalmi és tudományos művek sokasága számol be erről az állapotról, Calderóntól Fernando Pessoáig, a középkori misztikusoktól a kínai és japán zen buddhista gondolkodókon át egészen Freudig. Ez a két állapot azonban nem mindig választható szét élesen egymástól. 1767-es Szalonjában, Joseph Vernet képeiről szóló kritikájában Diderot így fogalmazza meg ezt a szavakkal csak nehezen megragadható tapasztalatot: „Ébren vagyok, amikor azt hiszem, hogy álmodom? Álmodom, amikor azt hiszem, hogy ébren vagyok? Ki a megmondhatója, hogy egy napon nem foszlik-e majd szét a fátyol, s nem fogom azt gondolni, hogy álmodtam mindazt, amit tettem, és ténylegesen megtettem mindazt, amit álmodtam?” Az idézetben szereplő, az álom mibenlétére vonatkozó fátyolmetafora korántsem véletlen: a fátyol elrejti, ugyanakkor meg is mutatja a tárgyak körvonalait; sejteti, ám nem fedi fel teljesen őket. Az álom további sajátossága, hogy nem racionálisan, egymás után idézi fel az eseményeket, hanem gyakran összefüggéstelen képeket villant fel véletlenszerűen.

Aligha meglepő, hogy a képzőművészetekben az álom kitüntetett ihletforrás. Tanulmányunkban azt próbáljuk meg feltárni, hogyan változnak át – Diderot Szalon-kritikái nyomán – a Vernet által megfestett tájképek és tengeri látképek álombeli tájakká. A kritikus képzelőereje Hubert Robert romfestményeit is fenséges tájakká alakítja át, amelyek megelőlegezik Caspar David Friedrich sejtelmes, álomszerű tájképeit („Traumlandschaften”).

 

 

 

 Ha a mai ember a tájfestészetre gondol, elősorban egy szépen kidolgozott, emberi alakokat nem tartalmazó békés természeti látvány képe ötlik fel szeme előtt, holott a 18. századi francia tájfestményekre nem ez a leírás volt leginkább a jellemző. A felvilágosodás korabeli tájképeken gyakran látunk emberalakokat, viharos tengert vagy régi építmények romjait. Az ekkor született útleírásokban fellelhető tájábrázolások is eltérnek a modern koriaktól: kevés bennük a tájleírásoknak szentelt sor, hiszen a természeti látványosságok jellemzése nem tartozott a divatos témák közé. Jelen tanulmányunk fő vizsgálódási területei a tájnak mint témának a maitól merőben eltérő megjelenési formái a 18. századi francia festészetben és útleírásokban. Először korabeli forrásszövegek alapján bemutatjuk a tájkép és a tájábrázolás korabeli megítélését és fejlődését, mindezeket a témával foglalkozó modern tanulmányokkal is alátámasztjuk. A kérdéskör kidolgozásához elsősorban André Félibien, Roger de Piles és Denis Diderot elmélkedéseire támaszkodunk. Ezt követően térünk rá a 18. századi francia útleírásokban fellelhető tájábrázolás bemutatására. Megvizsgáljuk, hogy ezekben a művekben milyen szerepet tölt be a táj leírása. Ehhez röviden áttekintjük az útleírás műfaját, szerepét a korszakban, majd példákkal illusztrálva ismertetjük annak megítélését. Végül kitérünk Diderot 1767-es Szalonjában található, Joseph Vernet tájképei kapcsán keletkezett fiktív útleírására: a filozófus tájképekről szóló elmélkedése a jól összegzi a táj mint téma fejlődését mind az útleírásban, mind a festészetben.

 

Jacques Prévert nem ismeretlen a magyar olvasók számára, de véleményem szerint recepciója kissé egyoldalú. Az alábbiakban Jacques Prévert költői stílusával kapcsolatban szeretnék néhány szempontot javasolni, túllépve a „párizsi népköltő” és a „közkedvelt szerelmes chansonok szerzője” (mai terminológiával: dalszövegíró) címkéken. Francia és amerikai kortársaival összevetve evidensen felmerülnek olyan poétikai eljárásrendek, amelyek ennél jóval komplexebb látás- és kifejezésmódot foglalnak magukban.

Jacques Prévert (1900-1977) az amerikai William Carlos Williams-hez hasonlóan gyakran a hétköznapi élet, a nagyváros profán képeit formálja verssé. Költészetének sajátossága az egyszerűségbe, töredékességbe, jellemző látványok mellérendeléseibe foglalt lírai teljesség. Paroles című kötete (1946) a 20. századi francia költészet jelentős eseménye: a kötet versei olyan szintén szürrealistaként induló költők, mint Paul Éluard és Robert Desnos érett költészetének egyanrangú társai. 

 

 

Jacques Prévert: Carnac. Les alignements II.

 

 

Rausch-Molnár Luca: Diderot és Watteau

 

Bartha-Kovács Katalin: Diderot et Watteau. Vers une poétique de l’image au XVIIIe siècle

 

Paris, L’Harmattan, 2019, 249 o.

 

 

Bartha-Kovács Katalin francia nyelvű kötete 2019-ben jelent meg a párizsi L’Harmattan kiadónál, ám a franciául tudó magyar olvasóközönség számára is jelentőséggel bír a kiadvány. A borítón ugyanis a 20. századi magyar festő, Gulácsy Lajos egyik műve látható, mely a kötet címében szereplő Watteau-nak tulajdonított gáláns ünnepségek műfaját idézi meg. A kötet igényes és ízléses külleme a tartalmáról is sokat elárul: gondosan szerkesztett, könnyen átlátható, jól olvasható könyvet vehet kezébe a művészetek, az esztétika, a filozófia vagy a francia irodalom iránt érdeklődő olvasó.

 

 

Az első világháború egy olyan fejezete a történelemnek, mely csupán kicsivel több mint száz éve ért véget, mégis rendkívül összetett, ezen felül pedig bizonyos fejezetei még a mai napig is feltárásra várnak. A konfliktus során a francia hadseregben 1.369 osztrák-magyar állampolgár szolgált. Közülük kétszáznyolcvanhárman magyar állampolgároknak vallották magukat a katonai kartotékjaik alapján.

 

A művészet általi illúziókeltés az antikvitás óta csodálat tárgyát képezi és számos művészetelméleti kérdés alapja. Képes-e bármely művészeti ág a tökéletes illúzió létrehozására, az összes emberi érzék becsapására? Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy mely érzékünknek van legnagyobb szerepe az észlelés folyamatában, melyik adja a legobjektívebb képet a bennünket körülölelő világról? Elsősorban melyik érzéket kell a művésznek megtévesztenie ahhoz, hogy műve a valósághoz leginkább közelítsen, és a megtévesztés hatása hogyan nyilvánul meg a nézők számára? Tanulmányunkban – elsősorban 18. századi francia filozófiai, művészetelméleti és -kritikai írásokra támaszkodva – ezeket a kérdéseket járjuk körbe. 

 

Miután szorosabban vett vizsgálódási területünk a 18. században, illetve a 19. század első felében készült (s kiemelten a reformkori Magyarországgal foglalkozó) francia nyelvű útlírásokat foglalja magában, első megjegyzésünk szinte magától értetődik: amennyiben technikatörténeti szempontból közelítünk, azt látjuk, hogy a fotográfia térhódítása igazából akkor kezdődik, amikor a mi korszakunk le is zárul. Reflexiónk középpontjában az áll, szüksége volt-e az útleírásnak a fényképezésre, s a fotók mennyiben járultak hozzá (ha egyáltalán hozzájárultak) a műfaj fejlődéséhez.

 

 

Szász Géza: Louis Bonaparte Szegeden

Chronica 14.

Szerk.: Kövér Lajos

Szegedi Tudományegyetem 2017. 155 o.

  

Nagyobb kockázat nélkül kijelenthető, hogy Louis Napoléon Bonaparte, a későbbi III. Napóleon tevékenysége, illetve a nevével fémjelzett Második Császárság kora a francia történelem azon jelenségei közé tartozik, melyek – finoman szólva – nem állnak a magyar történettudományi műhelyek érdeklődésének homlokterében. Mindezt természetesen megértéssel kell fogadnunk. A szinte evidenciaként emlegetett eseménysorok vagy kultúraformáló jelenségek (például Párizs átalakítása) nyilvánvaló európai hatása (néhol némi magyar ízzel is fűszerezve) ellenére alapvetően francia nemzeti történelmi kérdésről lévén szó, nem feltétlenül magyar történészeknek kell tehát az alapvető megállapításokat megtenniük, még ha az árnyalt megközelítés kötelezettsége itt is érvényes. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy talán egy kor vagy rendszer sem szenvedett el olyan hosszú ideig kitartó sematikus értékelést, mint ami a Második Császárság osztályrészérül jutott a magát marxistának valló történetírásban az 1980-as évek végéig. Az 1848-as népek tavaszából születő, „majdnem” szocialista Második Köztársaság (1848-1852) lerombolója csakis rossz ember, rossz politikus, a történelem kerekét visszafelé forgató szereplő lehetett, akinek minden tette népellenes volt. Ezt a sematizmust váltotta fel – legalábbis itthon – az eufemizmussal visszafogott érdeklődésnek nevezhető közöny.

 

 

Szász Géza: Louis Bonaparte Szegeden

Chronica 14.

Szerk.: Kövér Lajos

Szegedi Tudományegyetem 2017. 155 o.

  

Nagyobb kockázat nélkül kijelenthető, hogy Louis Napoléon Bonaparte, a későbbi III. Napóleon tevékenysége, illetve a nevével fémjelzett Második Császárság kora a francia történelem azon jelenségei közé tartozik, melyek – finoman szólva – nem állnak a magyar történettudományi műhelyek érdeklődésének homlokterében. Mindezt természetesen megértéssel kell fogadnunk. A szinte evidenciaként emlegetett eseménysorok vagy kultúraformáló jelenségek (például Párizs átalakítása) nyilvánvaló európai hatása (néhol némi magyar ízzel is fűszerezve) ellenére alapvetően francia nemzeti történelmi kérdésről lévén szó, nem feltétlenül magyar történészeknek kell tehát az alapvető megállapításokat megtenniük, még ha az árnyalt megközelítés kötelezettsége itt is érvényes. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy talán egy kor vagy rendszer sem szenvedett el olyan hosszú ideig kitartó sematikus értékelést, mint ami a Második Császárság osztályrészérül jutott a magát marxistának valló történetírásban az 1980-as évek végéig. Az 1848-as népek tavaszából születő, „majdnem” szocialista Második Köztársaság (1848-1852) lerombolója csakis rossz ember, rossz politikus, a történelem kerekét visszafelé forgató szereplő lehetett, akinek minden tette népellenes volt. Ezt a sematizmust váltotta fel – legalábbis itthon – az eufemizmussal visszafogott érdeklődésnek nevezhető közöny.

 

A 18. század második felében alkotó romfestők közül Pierre Antoine Demachy-ra az utókor ma már szinte alig emlékszik, pedig ugyanabban az időszakban készítette műveit, mint Hubert Robert vagy Claude Joseph Vernet, akiknek a neve máig ismerősen csenghet a műkedvelők – és különösen a tájképfestészet kedvelői – körében. Annak ellenére, hogy művein érződik a klasszicizmus és a preromantika hatása, Demachy későbbi hírnevét jelentősen befolyásolta, hogy ő elsősorban még a gótikus stílusú épületekből merített ihletet, míg Hubert Robert festményein már egyértelműen a romantika stílusjegyei fedezhetők fel.1 Emellett az a tény sem elhanyagolható, hogy mindketten az „épületek festőjeként” (peintre d’architecture) állították ki műveiket a Szalonoknak nevezett tárlatokon, így korántsem meglepő, hogy a 18. századi műkritikusok gyakran összevetették kettejük képeit. Az összehasonlítás Robert képeinek kedvezett: a korabeli szemlélők jobban kedvelték az ő lágyabb tónusú festményeit, mint Demachy valósághűbb, de ugyanakkor ridegebb, szigorúan perspektivikus ábrázolásmódját.

 

 

A romokra ma leginkább mint turisztikai célpontokra gondolunk, azonban a 18. század végi és a 19. század eleji időszakban jelentősebb – és összetettebb – szerepet töltöttek be a francia művészeti és irodalmi életben. Egy korábbi írásban már felvetettük a romok kategóriákra bontásának lehetőségét, de azóta számos megválaszolatlan kérdés merült fel bennünk ezzel kapcsolatban, amelyekre ebben a tanulmányban szeretnénk választ találni: kategorizálhatóak-e valójában a romok? Amennyiben igen, akkor egy romfajta csak egyetlen kategóriába tartozhat?

Revues d’Études Françaises 21. (2016)

Migrations et intégrations

 

A migráció kétségtelenül napjaink egyik meghatározó nemzetközi konfliktusforrása. Kezelésének, politikai tőkévé változtatásának különböző módozatai figyelhetőek meg – az ezekkel járó sajátos társadalmi, pszichológiai, kulturális következményekkel együtt. Az ELTE Centre Interuniversitaire d’Études Françaises által kiadott Revue d’Études Françaises 21. száma ezt a kérdéskört járja körül, különböző tudományágak képviselőinek segítségével.

 

Pozsonyi Lilla: A jó természete

Kateřina Drsková (szerk.): Nature(s).

Actes de la XXIIème Université d’été de l’Association Jan Hus.

Opera Romanica 15., České Budějovice, 2015. 155 o.

 

A Jan Hus Egyesület 22. Nyári Egyeteme (Université d’été de l’Association Jan Hus) 2013-ban került megrendezésre, középpontjában egy tudományos konferenciával. Ennek anyaga 2015-ben jelent meg a Česke Budějovice-i Dél_Csehországi Egyetem romanisztikai folyóiratában. Az Opera Romanica 15. számának valamennyi írása tehát egy közös témát dolgoz fel, ezúttal a természet fogalmát, fogalmait, erre utal a cím: „Nature(s)”. Csehország mellett Franciaországból, Magyarországról, Szlovákiából, Lengyelországból érkeztek a résztvevők, akik filozófiai, nyelvészeti, irodalmi, történelmi szempontokból közelítettek a témához.

 

Összeállításunk előző részét egy díjazott krimivel fejeztük be, folytassuk egy másik, bűnügyi regényeknek szánt díjjal. A Point hetilap által alapított európai krimi-díjat 15. alkalommal adták át; a lyoni Festival Quai du polar megnyitóján a civilben ügyvéd Hannelore Cayre La daronne „A mutter” (La daronne – Éditions Métailié, 2017) című regénye kapta. A szegénység társadalmi problémáját empatikusan bemutató regény főhősnője, Patience Portefeux egyedül neveli gyermekeit és fizeti demens anyja gondozásának költségeit. Fordításból mindezt nem tudja előteremteni, ezért különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül droggal kereskedik. A feminista olvasatra is nyitott történet rámutat a szegénységből való kitörés lehetetlenségére – már ami a tisztességes utat, a szorgalmas tanulást és munkát illeti…

 

Az angolszász hatalmak által Észak-Afrikában kivitelezett 1942 novemberi partraszállás sikeréhez szükség volt egy olyan vezetőre is, akit az észak-afrikai francia hadsereg és közvélemény egyaránt el tud fogadni, az amerikai diplomácia választása pedig Henri Honoré Giraud tábornokra esett, aki nem sokkal korábban szökött meg a német hadifogságból, így németellenességéhez nem férhetett kétség. Értékét tovább növelte az amerikaiak szemében az a tény, hogy a szabad francia vezetés kapcsolatfelvételi kísérletét mereven elutasítva de Gaulle-lal szemben foglalt állást. Miután Darlan admirális decemberben merénylet áldozata lett, a Birodalmi Tanács tagjai december 26-án Giraud-t választották meg főbiztosnak, amelyet ő február 5-én rendeleti úton a korábban ismeretlen „polgári és katonai főparancsnok” címre cserélt fel, ezzel pedig kezébe került az észak-afrikai francia területek feletti hatalom.

 

Az 1940. június 22-én aláírt fegyverszünet számos feltétele közül a megszállási területek felosztása gyakorolta az egyik legnagyobb hatást az ellenállási mozgalmak kialakulására. Az ország északi területeinek döntő többsége, valamint az Atlanti-óceán menti megyék közvetlen német megszállás alá kerültek, míg az ország déli részén jött létre az úgynevezett szabad zóna, amely a Vichy központtal működő kormány fennhatósága alatt működött. Ugyanakkor a legészakibb két megye (Nord és Pas-de-Calais) a belgiumi katonai főkormányzóság fennhatósága alá került, számos északkeleti megye tiltott területté vált, ahová a vereség zűrzavarában otthonaikat elhagyó francia lakosság nem térhetett vissza, hogy helyüket a jövőben betelepített német lakosság foglalja el, a régóta vitatott Elzász-Lotaringia térségét pedig a Harmadik Birodalomhoz csatolták. Ebből kifolyólag Franciaország területén meglehetősen változatos összetételű, motiváltságú és létszámú csoportok szánták rá magukat a megszálló erők elleni tevékenységre.

 

A Szabad Franciaország az 1941 végétől 1942 közepéig terjedő időszakban számos sikert könyvelhetett el, amelyek egyértelműen hozzájárultak belső és külső helyzetének megszilárdításához, amelynek megkoronázásaként létrehozták a nagyobb nemzetközi elismertségre számot tartó Harcoló Franciaországot. Ugyanakkor azonban ez a megerősödés számos kérdést is felvetett mind a mozgalmon belül, mind pedig a szövetséges hatalmak körében, amelyekre különböző lehetséges válaszok léteztek, és ezek nem mindegyike ígért biztató jövőt a szervezet vezetése számára. 1942 második felében már korántsem volt egyértelmű, hogy a háború előrehaladtával és a hadi helyzet változásával a nemzetközi nagypolitika színpadán lesz-e hely a szabad franciák számára.

 

De Gaulle tábornok 1940 őszén kijelölte a legfontosabb célokat a Szabad Francia Afrikában állomásozó francia erők számára. Az elsődleges cél a lehető legtöbb önkéntes toborzása, kiképzése és felszerelése annak érdekében, hogy a Szabad Franciaország részt vehessen a tengelyhatalmak elleni harcokban. November végére a Szabad Francia Erők összesen mintegy 35.000 főt számláltak, nagyjából 20 hadihajót és 30 teherhajót tudtak a háborús erőfeszítések szolgálatába állítani, ezen felül pedig hozzávetőlegesen 1.000 fő teljesített szolgálatot a brit királyi légierő kötelékében, valamint szilárdan kézben tartott és nagy kiterjedésű területeket irányítottak Afrikában. Ugyanakkor a tábornok fontosnak tartotta, hogy megfelelő elismerésben részesítse a hadműveletekben résztvevő katonákat és civileket, akiknek a hozzájárulása nagy jelentőséggel bírt a Szabad Franciaország sikere szempontjából, ezért létrehozta a Felszabadítási Érdemrendet (Ordre de la Libération), melyet azok a személyek, katonai vagy polgári közösségek kaphattak meg, akik, illetve amelyek kitüntették magukat Franciaország és gyarmatbirodalma felszabadítása során. A különleges kitüntetéseket a rend vezetőinek ajánlása után annak nagymestere, De Gaulle tábornok adományozta.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal