Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
V dec. 17, 2017 @16:00 - 12:00AM
III. Óbudai Képzőművészeti Tárlat - Szindbád-Óbuda c. kiállításmegnyitó
V dec. 17, 2017 @17:00 - 12:00AM
Kiss Márta: én te (n)ő - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
V dec. 17, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @17:30 - 12:00AM
Péter-Szabó Katalin és Vágó Zoltán: MIKRODUETT - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @18:00 - 12:00AM
KAPU - Kiállítás
V dec. 17, 2017 @19:00 - 12:00AM
HEGEDŰS 2 LÁSZLÓ: A SZOCIALISTA SZÜRREALIZMUS TITOKZATOS BÁJA vizuális szimfónia
H dec. 18, 2017 @18:00 -
Kezdőmondat Parti Nagy Lajossal
Sze dec. 20, 2017 @19:00 -
Lépésről-lépésre - A Budapest Kortárstánc Főiskola a Trafóban
Cs dec. 21, 2017 @19:00 -
Magyarázatok X számára: Forgách András és Szemző Tibor

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

 

Acta Romanica

Bene Adrián állandó rovata.

 

Revues d’Études Françaises 21. (2016)

Migrations et intégrations

 

A migráció kétségtelenül napjaink egyik meghatározó nemzetközi konfliktusforrása. Kezelésének, politikai tőkévé változtatásának különböző módozatai figyelhetőek meg – az ezekkel járó sajátos társadalmi, pszichológiai, kulturális következményekkel együtt. Az ELTE Centre Interuniversitaire d’Études Françaises által kiadott Revue d’Études Françaises 21. száma ezt a kérdéskört járja körül, különböző tudományágak képviselőinek segítségével.

Pozsonyi Lilla: A jó természete

Kateřina Drsková (szerk.): Nature(s).

Actes de la XXIIème Université d’été de l’Association Jan Hus.

Opera Romanica 15., České Budějovice, 2015. 155 o.

 

A Jan Hus Egyesület 22. Nyári Egyeteme (Université d’été de l’Association Jan Hus) 2013-ban került megrendezésre, középpontjában egy tudományos konferenciával. Ennek anyaga 2015-ben jelent meg a Česke Budějovice-i Dél_Csehországi Egyetem romanisztikai folyóiratában. Az Opera Romanica 15. számának valamennyi írása tehát egy közös témát dolgoz fel, ezúttal a természet fogalmát, fogalmait, erre utal a cím: „Nature(s)”. Csehország mellett Franciaországból, Magyarországról, Szlovákiából, Lengyelországból érkeztek a résztvevők, akik filozófiai, nyelvészeti, irodalmi, történelmi szempontokból közelítettek a témához.

Összeállításunk előző részét egy díjazott krimivel fejeztük be, folytassuk egy másik, bűnügyi regényeknek szánt díjjal. A Point hetilap által alapított európai krimi-díjat 15. alkalommal adták át; a lyoni Festival Quai du polar megnyitóján a civilben ügyvéd Hannelore Cayre La daronne „A mutter” (La daronne – Éditions Métailié, 2017) című regénye kapta. A szegénység társadalmi problémáját empatikusan bemutató regény főhősnője, Patience Portefeux egyedül neveli gyermekeit és fizeti demens anyja gondozásának költségeit. Fordításból mindezt nem tudja előteremteni, ezért különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül droggal kereskedik. A feminista olvasatra is nyitott történet rámutat a szegénységből való kitörés lehetetlenségére – már ami a tisztességes utat, a szorgalmas tanulást és munkát illeti…

Az angolszász hatalmak által Észak-Afrikában kivitelezett 1942 novemberi partraszállás sikeréhez szükség volt egy olyan vezetőre is, akit az észak-afrikai francia hadsereg és közvélemény egyaránt el tud fogadni, az amerikai diplomácia választása pedig Henri Honoré Giraud tábornokra esett, aki nem sokkal korábban szökött meg a német hadifogságból, így németellenességéhez nem férhetett kétség. Értékét tovább növelte az amerikaiak szemében az a tény, hogy a szabad francia vezetés kapcsolatfelvételi kísérletét mereven elutasítva de Gaulle-lal szemben foglalt állást. Miután Darlan admirális decemberben merénylet áldozata lett, a Birodalmi Tanács tagjai december 26-án Giraud-t választották meg főbiztosnak, amelyet ő február 5-én rendeleti úton a korábban ismeretlen „polgári és katonai főparancsnok” címre cserélt fel, ezzel pedig kezébe került az észak-afrikai francia területek feletti hatalom.

Az 1940. június 22-én aláírt fegyverszünet számos feltétele közül a megszállási területek felosztása gyakorolta az egyik legnagyobb hatást az ellenállási mozgalmak kialakulására. Az ország északi területeinek döntő többsége, valamint az Atlanti-óceán menti megyék közvetlen német megszállás alá kerültek, míg az ország déli részén jött létre az úgynevezett szabad zóna, amely a Vichy központtal működő kormány fennhatósága alatt működött. Ugyanakkor a legészakibb két megye (Nord és Pas-de-Calais) a belgiumi katonai főkormányzóság fennhatósága alá került, számos északkeleti megye tiltott területté vált, ahová a vereség zűrzavarában otthonaikat elhagyó francia lakosság nem térhetett vissza, hogy helyüket a jövőben betelepített német lakosság foglalja el, a régóta vitatott Elzász-Lotaringia térségét pedig a Harmadik Birodalomhoz csatolták. Ebből kifolyólag Franciaország területén meglehetősen változatos összetételű, motiváltságú és létszámú csoportok szánták rá magukat a megszálló erők elleni tevékenységre.

A Szabad Franciaország az 1941 végétől 1942 közepéig terjedő időszakban számos sikert könyvelhetett el, amelyek egyértelműen hozzájárultak belső és külső helyzetének megszilárdításához, amelynek megkoronázásaként létrehozták a nagyobb nemzetközi elismertségre számot tartó Harcoló Franciaországot. Ugyanakkor azonban ez a megerősödés számos kérdést is felvetett mind a mozgalmon belül, mind pedig a szövetséges hatalmak körében, amelyekre különböző lehetséges válaszok léteztek, és ezek nem mindegyike ígért biztató jövőt a szervezet vezetése számára. 1942 második felében már korántsem volt egyértelmű, hogy a háború előrehaladtával és a hadi helyzet változásával a nemzetközi nagypolitika színpadán lesz-e hely a szabad franciák számára.

De Gaulle tábornok 1940 őszén kijelölte a legfontosabb célokat a Szabad Francia Afrikában állomásozó francia erők számára. Az elsődleges cél a lehető legtöbb önkéntes toborzása, kiképzése és felszerelése annak érdekében, hogy a Szabad Franciaország részt vehessen a tengelyhatalmak elleni harcokban. November végére a Szabad Francia Erők összesen mintegy 35.000 főt számláltak, nagyjából 20 hadihajót és 30 teherhajót tudtak a háborús erőfeszítések szolgálatába állítani, ezen felül pedig hozzávetőlegesen 1.000 fő teljesített szolgálatot a brit királyi légierő kötelékében, valamint szilárdan kézben tartott és nagy kiterjedésű területeket irányítottak Afrikában. Ugyanakkor a tábornok fontosnak tartotta, hogy megfelelő elismerésben részesítse a hadműveletekben résztvevő katonákat és civileket, akiknek a hozzájárulása nagy jelentőséggel bírt a Szabad Franciaország sikere szempontjából, ezért létrehozta a Felszabadítási Érdemrendet (Ordre de la Libération), melyet azok a személyek, katonai vagy polgári közösségek kaphattak meg, akik, illetve amelyek kitüntették magukat Franciaország és gyarmatbirodalma felszabadítása során. A különleges kitüntetéseket a rend vezetőinek ajánlása után annak nagymestere, De Gaulle tábornok adományozta.

Az 1940 júniusában elhangzott rádióbeszédet követő egy évben mind De Gaulle, mind a vezetésével létrejött Szabad Franciaország nagy utat tett meg mind katonai, mind pedig politikai téren. A Szabad Francia Erők létszáma a területi gyarapodásoknak köszönhetően látványosan megnőtt, 1940 végén 35.000, 1941 második felére pedig már közel 50.000 fő teljesített szolgálatot ennek a haderőnek kötelékében. Ezzel párhuzamosan 20 hadihajón és 115 kereskedelmi hajón lengett a szabad francia zászló (még ha utóbbiak kisebb részén volt is csak francia legénység), amelyek kivették részüket a háborús erőfeszítésekből. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a fenti – önmagukban sem túl impozáns – számok mögött a valóság meglehetősen lehangoló volt.

A Dakarnál elszenvedett kudarc mind a brit, mind a szabad francia vezetés számára csalódást jelentett, mivel a nagy lakossággal rendelkező, nyersanyagokban gazdag és viszonylag fejlett régió megszerzése fontos lépés lett volna a tengelyhatalmak elleni harcban. Ugyanakkor számot vetve a realitásokkal De Gaulle ezt követően a közép-afrikai francia területek feletti ellenőrzés megszilárdítására koncentrált és október 12-én utasítást adott Gabon elfoglalására, mely augusztus 29-i szándéknyilatkozata ellenére a beérkező francia erők nyomására végül nem követte a szomszédos francia gyarmatok példáját és nem állt át a szövetségesek oldalára.

Jean-Paul Sartre az 1930-as évektől párhuzamosan tevékenykedett szépíróként, filozófusként és irodalomkritikusként. Az egzisztencializmus második világháború utáni divattá válása és Sartre egyre erősödő személyes ismertsége lehetővé tette, hogy közéleti szereplőként, véleményformáló értelmiségiként vegyen részt politikai ügyekben. Mi az irodalom? (Qu’est ce que la littérature, 1947 – magyarul 1969, nem teljes szöveg[1]) címen egybefoglalt irodalmelméleti cikkeiben programszerűen fogalmazza meg az elkötelezettség követelményét, ami valójában a mindenkori jelen társadalmi viszonyaival és az olvasókkal folytatott aktív, nyitott, dialogikus viszonyt jelent. Ezt képviseli Les Temps Modernes címmel 1945-ben meginduló folyóirata is. Irodalomkritikai tevékenysége ekkortól egyre inkább irodalomtörténészi jelleget ölt, erőteljes (újra)értelmezői szándékkal. Éveket, évtizedeket tölt a 19. századi, az 1848 utáni irodalom újszerűségét adó szerzők tanulmányozásával, rövidebb-hosszabb könyveket írva Baudelaire-ről, Flaubert-ről, illetve ezt tervezve Mallarméról. Ugyanakkor kiemelten foglalkoztatja a kortársak közül Jean Genet sajátos életútja, személyisége és művészete is.

Az 1940 nyarán Charles de Gaulle által létrehozott, heterogén összetételű és kérdéses harcértékű Szabad Franciaország mozgalom meglehetősen gyenge legitimációval rendelkezett, hiszen csupán a brit diplomácia ismerte el létezését. A helyzet javítása érdekében a szabad francia vezetésnek meg kellett szilárdítania helyzetét, amelyre a legjobb lehetősége a francia gyarmatbirodalom területén kínálkozott. De Gaulle elképzelései szerint a gyarmatok csatlakozása jelentős emberi és anyagi erőforrásokkal gyarapíthatta a mozgalmat, ugyanakkor pedig hozzájárulhatott szélesebb körű diplomáciai elismeréséhez is. Ráadásul az első sikerhez nem is kellett különösebben nagy erőfeszítéseket tenni, mivel a francia-brit fennhatóság alatt álló Új-Hebridák (ma Vanuatu) vezetése nevében Henri Sautot kormányzó július 22-én táviratban jelezte De Gaulle tábornoknak, hogy a terület csatlakozik a szabad francia mozgalomhoz.

 

Németh Linda: Útmutató a középkori szimbólumok értelmezéséhez

Michel Pastoreau: Une histoire symbolique du Moyen Âge occidental

Le Seuil, Paris, 2004, 448 p.

 

Miért számított meleg színnek a kék a középkorban és keltett kellemetlen hatást minden, ami pöttyös, mintás vagy csíkos? Mi volt az oka, hogy féltek a vörös hajú emberektől és vajon miért piros a Mikulás és Piroska ruhája, vagy öltözik kékbe Szűz Mária? Miért nem tanácsos elaludni egy diófa alatt? Hogyan okozhatta az oroszlán felemelkedése a XII. században a medve trónfosztását? Miért volt szükséges, hogy a keresztény egyház átírja a sakkjátszma szabályait? Milyen elvek dominálnak a címerek, jelképek, zászlók mintázatának összeállításában?

Az 1940 májusában-júniusában elszenvedett gyors és teljesen váratlan vereség megsemmisítő hatással volt a francia fegyveres erőkre. A szárazföldi erők egy része felmorzsolódott a harcok folyamán, közel kétmillióan pedig fogságba kerültek. Noha az európai kontinensről több mint 100 ezer francia katonát sikerült Angliába szállítani, többségük mereven elzárkózott attól, hogy De Gaulle oldalán folytassa a háborút. Sokukhoz el sem jutott a hír, mivel a brit hatóságok sem mindig járultak hozzá a szabad francia toborzási erőfeszítések sikeréhez, így végül 1940 nyarának végére alig 4.500 fő állt a harc folytatása mellett elkötelezett francia tábornok rendelkezésére, hogy segítségükkel ütőképes szárazföldi haderőt hozzon létre. Ez az erő igen csekély volt, de jelentőségét és harci értékét felértékelhette a légi és tengeri haderő, amelynek csatlakozása érdekében a szabad francia vezetés komoly tevékenységet fejtett ki. Ennek a munkának az eredményei legjobb esetben is vegyesek voltak.

Az év első hónapjaiban számos irodalmi elismerés került kiosztásra Franciaországban, ahol a díjak fontos részét alkotják az olvasók tájékozódásának a könyvpiacon. A „magas” irodalmi díjak és a kiadók, folyóiratok „saját márkás” elismerései mellett a francia könyvkultúrában intézményes megbecsültsége van a különböző irodalmi zsánereknek és az olyan határműfajoknak, mint a dal (tavaly Charles Aznavour életművét díjazták a Nikos Gatsos-díjjal), vagy a képregény (BD Fnac, Fauve d’Or d’Angoulême, stb.) a maga számtalan alműfajával (a France Info a riport és aktualitás kategóriát díjazza például minden évben, az Artémisia a női képregényt). Több díj is vár a a fiatal tehetségekre (Fénéon díj) – köztük a középiskolásokra –, mint ahogy szem előtt tartják a kisebbségeket, az egyes régiók (beleértve az ún. Tengeren-túli területeket és a volt gyarmatokat) irodalmát, valamint ezek kombinációit (Prix du roman métis des lycéens – Középiskolás „mesztic”[1] regények díja). A frankofon könyvtárak minden évben szavaznak (Libr’à nous) olyan kategóriák legjobbjaira is, mint a képes gyermekkönyvek, a kamaszokat megcélzó ifjúsági regények (ado), a felnőtt (adult) irodalom és képregény. Emellett az ifjúsági és felnőtt tudományos ismeretterjesztő könyveknek is van külön díja, La Science néven. Az alábbiakban a díjak nyertesei közül válogattunk, azzal a szándékkal, hogy megkönnyítsük az érdeklődő olvasók további tájékozódását.

 

1940-ben sok más franciával együtt angliai emigrációba kényszerülve, hazája hivatalos kapitulációja után, Charles de Gaulle meghirdette a fegyveres ellenállás folytatásának programját, a hódító náci Németországgal szemben. A születőfélben lévő új mozgalom első és legfontosabb feladata az volt, hogy önkénteseket tudjon megszólítani és csatlakozásra bírni. A brit segítségnek és támogatásnak köszönhetően az új szervezet létezéséről szerte a világon tudomást szereztek, ezek után a fő kérdés az volt, hogy mennyien döntenek a csatlakozás mellett.

Köztudott, hogy Leibniz a Monadológiát francia nyelven írta 1714-es bécsi tartózkodása idején. Az talán kevésbé ismert, hogy a Monadológia és általában Leibniz francia recepciójában fontos szerepe volt Émile Boutroux-nak, aki 1881-ben elkészítette a szöveg francia kritikai kiadását az eredeti kéziratok alapján, kommentárokkal és kísérőtanulmányokkal.[1] (A mű Erdmann-féle első francia kiadása 1840-ből származik, addig csak német és latin fordításban – Koehler illetve Hansche, 1721 – volt hozzáférhető.)[2] Bár témánk – a leibnizi kontingencia és szabadság – szempontjából Boutroux úttörőnek tekinthető, Leibniz iránti érdeklődésének voltak előzményei a 19. századi francia filozófiában. A század elején Maine de Biran filozófiai pszichológiája is merített Leibniz munkásságából, 1819-ben írt is róla egy 31 oldalas tanulmányt.[3] Az eklektikus Victor Cousin Leibniz Spinoza-kritikájáról írt Alexandre Louis Foucher de Careil Leibniz, Descartes et Spinoza című könyvéhez bevezető tanulmányt.[4] Félix Ravaisson Leibniz inercia, törekvés (conatus) és kontinuitás fogalmaira is alapoz habituselméletének megalkotásakor.[5] A Merleau-Pontyra, Ricoeurre és a megtestesült gondolkodás elméletre is ható könyv jelentősége számunkra itt most inkább abban áll, hogy megelőlegezte Boutroux kontingencia-értelmezését, kijelentve a természeti törvények esetlegességével kapcsolatban, hogy a látszólag élettelen anyag szintjén is van spontaneitás. Egy másik előzmény lehet Cournot, akinek a számára a kontingencia metafizikai realitás, ahogyan utána Boutroux számára is.[6] 

Ha van olyan ember, akinek a neve elválaszthatatlanul összefonódott a Szabad Franciaország mozgalommal, az Charles de Gaulle, akinek 1940 júniusi felhívása a harc folytatására a szervezet születését jelentette. Éppen ezért érdemes alaposabban is megvizsgálnunk, hogy ki is volt ez az alig ismert francia dandártábornok, aki szinte a szinte teljes ismeretlenségből felbukkanva Franciaország legnagyobb vereségének óráján hitet tett a háború folytatása mellett Londonban.

A mai narratológia számára a legfontosabb problémák közé tartozik néhány olyan kérdés, amelyek Denis Diderot 1773-ban írt (de először csak 1792-ben, németül megjelent[1]) művében már reflexió tárgyát képezik. Ilyen az olvasói elvárások, reakciók színrevitele által az ideális, illetve implikált olvasó szerepének a hangsúlyozása az írói szabadság kapcsán. A narrativitás mibenléte, a történetszerűség minimuma már a felütésben problematikussá válnak, az egyoldalú autoritásból származtatott elbeszélő jelleg megkérdőjelezésével. Az úr és gazdája által mesélt és hallgatott történet lehetőséget ad a szerepek felcserélésére, analogikusan felvetve ennek lehetőségét a (beleértett) szerző/elbeszélő és az olvasó viszonylatában is. A beágyazott történetek révén megjelenő mise en abyme-ek és az így megtöbbszöröződött narratív szintek határait átlépő metalepszisek, kiegészülve az olvasónak címzett kiszólásokkal, a valóság és a fikció ontológiai viszonyát (eredeti, igazi vs. művi, hamis) ironikus relativitással kezelik.

A brnoi Masaryk Egyetem Romanisztika Intézete, a prágai Károly Egyetem Romanisztika Intézetével és a Brno-Pozsony Husz János Társasággal közösen idén 26. alkalommal rendezte meg hagyományos francia nyelvű nyári egyetemét, amelyet ez alkalommal az Animal és animalité (Állat és állati tulajdonságok) témakör mentén szerveztek meg. A 2017. június 28. és július 2. között a dél-csehországi Telč városában tartott ötnapos rendezvényen húsznál több résztvevő adott elő a fenti témához kapcsolódva. A nagy múltra visszatekintő nyári egyetem elsődleges céljának megfelelően, amely a francia nyelvű kultúrák jobb megismerése és elterjesztése a régióban, az előadók nem csupán a visegrádi államokból érkeztek, hanem Franciaországból is, hogy a találkozó alkalmából megosszák egymással kutatásaik eredményeit.

A jelentős részben kommunista baloldal Sartre-hoz való viszonyát elsődlegesen a politikai kérdések és csak másodlagosan a filozófiai álláspont határozta meg. A kettőt azonban konzekvensen összekapcsolták, követve a Francia Kommunista Párt iránymutatását. Az ellenállási szolidaritás a háború után hamarosan meggyengült, és a kommunisták konkurenciát láttak Sartre harmadikutas kísérleteiben. Emellett gyanúsnak találták a korábban a sztálinizmussal szembeforduló és a Pártból kilépő Paul Nizannal való barátsága miatt is. Irodalmi élményeik alapján alkottak véleményt, márpedig Az Undor alapján pesszimista, dekadens, kispolgári írónak tartották Sartre-t. Hadifogságból való szabadulását kollaboráns, illetve vichysta írók közbenjárásával magyarázták; németbérencnek, kémnek, nemzetiszocialistának kiáltották ki.[1] Mivel az európai kommunista pártok kultúrpolitikája összehangolt volt, kölcsönös áthatások figyelhetők meg Lukács György kritikája és a francia kommunisták vádjai között. Nem tett jót a kapcsolatnak az sem, hogy Sartre a negyvenes években töretlenül bírálta a sztálinizmust. A hidegháború és a francia belpolitikai feszültségek 1947-től a vita elfajulásához vezettek, főleg azután, hogy a Les Mains sales (Mocskos kezek) című Sartre-drámát sokan szovjetellenes propagandaként értelmezték.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.