Keresés a honlapon:

Acta Romanica – Turai Eszter: Egy félreértett fogalom. Fejezetek az egzotikum történetéből

 

 

 

Acta Romanica – Turai Eszter: Egy félreértett fogalom. Fejezetek az egzotikum történetéből

 

Az egzotikum fogalma a földrajzi felfedezések, a távoli kultúrák megismerésének hatására vált világszerte elterjedtté. Fontos megjegyezni, hogy a fogalomnak nem létezik egységes meghatározása, a filozófusok és írók a különböző korokban sokféle módon definiálták. Tanulmányunk célkitűzése, hogy bemutassa az egzotikum fogalmának esztétikai és történeti hátterét. A fogalmat először esztétikai és irodalmi szempontból ismertetjük, mivel e két tudományágon belül számos gondolkodó írt az egzotikum etimológiájáról, irodalmi, kultúrtörténeti és esztétikai hátteréről. Ezeket foglalja össze az Étienne Souriau által szerkesztett Vocabulaire d’esthétique [Esztétikai szótár] „Egzotizmus” szócikke, amely az egzotikum alábbi két alappillérét határozza meg: a elvágyódást és a festőit,[1] melyek elválaszthatatlanok egymástól.[2] Azt is hozzáteszi, hogy a romantika ideológiája szerint saját jelenünkben nem lehetünk boldogok, az elvágyódás érzete ugyanis mindig egy másik helyre visz minket, és folytonos keresést jelent az ember számára.[3]

 

Az egzotikum etimológiája és jelentései

Először az egzotikum fogalmának etimológiai és kultúrtörténeti jelentéseit tekintjük át. Az egzotikum melléknévi formája, az „egzotikus” szó már a XVI. század óta használatos, ugyanakkor kezdetben csupán a távoli tájakról származó növényekre és tárgyakra alkalmazták.[4] Mindazonáltal az egzotizmus jelensége már az ókorban is létezett. Az egzotikum ekkor az idegent jelentette, amelyet nem negatív értelemben használták, csupán valamely máshonnan származó élőlényre vonatkozott. Fontosnak tartjuk tisztázni, hogy az egzotikum – azzal ellentétben, ahogyan azt gyakran feltételezik – nem olyan tulajdonság, amely bizonyos emberekben, jellegzetes tárgyakban vagy konkrét helyeken megtalálható. Ez a fogalom inkább az esztétikai érzékelés egyfajta sajátos módját írja le, azt, amely az embereket, tárgyakat és helyeket idegenné teszi, miközben domesztikálja őket, és amely ténylegesen létrehozza a másság érzetét a szemlélőben, miközben – ahogyan Graham Huggan állítja – a szemlélő átadja magát az egzotikum „immanens misztériumának”[5]. Immanens misztérium alatt az értendő, hogy az egzotikummal való találkozás (vagyis két különböző kultúra érintkezése) tapasztalati úton valósul meg, ám Victor Segalen számára alapvető, hogy az egzotikum olyan tulajdonság – és olyan fogalom –, amelynek az érzékekkel nem megtapasztalható aspektusai is vannak.

Franciaországban és Angliában már a reneszánsz időszakban ismert volt ez a fogalom, de igazán csak a XVIII. században vált általánosan elterjedtté.[6] A XVII. és XVIII. század között az egzotikus kifejezés nemcsak a természeti tárgyakra (növényekre és állatokra) vonatkoztatva volt használatos, hanem általában az idegen, nem ismert dolgok kapcsán is elterjedt, például a nyelvekkel, szokásokkal vagy kézműves termékekkel összefüggésben. Ahogyan említettük, a Vocabulaire d’esthétique meghatározása szerint az egzotikum kifejezés szorosan kapcsolódik az elvágyódás fogalmához.[7] A XVIII. századot a távoli kultúrák találkozása jellemezte, míg a XIX. század utolsó éveiben – azt az időszakot, amelyet tanulmányában Fejős Zoltán a „birodalmak korának” nevez[8] – az idegen kultúrák, idegen népek magával ragadó szokásainak európai szemszögből történő vizsgálata volt meghatározó. Az egzotikum jelentősége a XIX. századi francia irodalomban leginkább a dekoratív kellék szerepére szorítkozik (az írók gyakran álomszerű, paradicsomi képeket festettek az olvasó számára), mivel ez a fogalom – a Vocabulaire d'esthétique definíciója alapján – ekkoriban elsősorban a fantasztikus, meseszerű és szokatlan szinonimája.[9]

Érdemes megjegyezni, hogy az egzotikum fogalmának első magyar nyelvű említése Kazinczy Ferenc 1806-ban írott levelében található. A szó azelőtt is használatban lehetett, ám ez tekinthető az első fennmaradt írásos emléknek.[10] Maga az egzotikum szó a latin nyelvből ered, amely a „külföldi, kívülálló” jelentésben használatos „exo” előtagot a görög nyelvből vette át,[11] s így jött létre a szó jelentése: idegen, különös, távoli világból vagy földről való. Más európai nyelvekben jóval korábbi említései ismertek, a XVI. századtól kezdődően. Angolul, melléknévi értelemben először Ben Johnson használta 1599-ben, amikor mágikus, egzotikus mesterségekről (például a boszorkányságról) írt.[12] A John Craig-féle etimológiai szótárban a melléknév főként állatokra, növényekre, különféle termékekre, orvosi szerekre vonatkozott, emellett jelzőként állatok, növények vagy ásványi anyagok jelölésére is használták.[13] Lényeges, hogy ebben az angol nyelvű szótárban jelent meg először az „exoticism” alak, ami annyit jelent: „ami egzotikus”. Franciául jóval később, csupán 1845-ben kezdték el használni a főnevet, „exotisme” alakban. A magyar nyelvben a fogalom mind a főnév, mind a melléknév említett jelentéseit magában hordozza.[14]

A XVIII. században a társadalmi elit körében elterjedt a ritkaságok (curio) gyűjtése, így az egzotikus tárgyak iránt is megnőtt az érdeklődés, és a hétköznapi egzotikus tárgyak művészeti értéke felértékelődött.[15] Az egzotizmus aranykora azonban későbbre tehető, a XIX. század második felétől nagyjából a gyarmati birodalmak széthullásáig tartott.[16] A XX. és XXI. században az egzotikum a reneszánszát éli. Több tudományág is alkalmazza ezt a fogalmat: irodalomelméleti, antropológiai és kultúrkritikai szövegek egyaránt tárgyalják, mint a Másik [Autre] és a sokféleség [Divers] reprezentációjának egyedi eszközét.[17] Az idegen, a Másik megjelölésére a XIX. században gyakran használják a vad, barbár, primitív szavakat; emiatt válhatott később az egzotikus szinonimájává a primitív.[18] Amint a következő fejezetben látni fogjuk – amelyben a fogalom történeti hátterét ismertetjük –, a Másik és az én közötti kapcsolat fogja meghatározni történeti viszonylatban is az egzotikum jelentését.

 

Kultúrtörténeti áttekintés

Az egzotikum elterjedése a Nyugat expanziójával függ össze, vagyis a modernitás hozta létre. Amint már említettük, az egzotizmus főnév a XIX. századból származik, viszont a jelenség, amelyre vonatkozik, a XV. századból ered, ugyanis ez a korszak a nagy földrajzi felfedezések időszaka és a francia gyarmatosítás kezdete. Az egzotikum mint fogalom egészen pontosan 1845-ben tűnik fel, ez nagyjából egyidejű a francia gyarmatosítással, Franciaország afrikai (elsősorban algériai) terjeszkedésével.[19]

Bár Európa-szerte léteztek olyan elmaradott vidékek, amelyek a nyugat-európaiak szemében vonzóak és egyszersmind idegenek, vagyis egzotikusak voltak, az egzotikum fogalmának általános értelmezése elsősorban azokat a kultúrákat és népeket foglalja magába, amelyek Európán kívül helyezkednek el. A fogalom elterjedése együtt járt a nyugati identitás kialakulásával és megszilárdulásával. A Másik kultúrájának ismeretlensége, idegensége teszi igazán csodálatra méltóvá – egzotikussá – a megfigyelő szemében az idegen kultúrákat.[20]

Fejős Zoltán teszi fel tanulmányában az alábbi kérdést: önmagában létezik-e az egzotikum? Említi Stephan Forster és Peter Mason gondolatait, melyek közül két aspektust emelnénk ki: először azt, hogy az egzotikum nem csupán a képzeletben, hanem valóságunkban is fellelhető, másodszor pedig azt, hogy a Másikkal való találkozás hozza létre az egzotikum érzetét.[21] Mason ezt a folyamatot „egzotizálásnak” nevezi.[22] Véleményünk szerint sem érzékelhető önmagában az egzotikum, hiszen szükséges hozzá a Másik felismerése, ami elvezet önmagunk felismeréséhez. Az egzotikum tehát valamiféle viszonyt feltételez az Én és a Másik között. Mason szerint az egzotikum fogalma mindig „konstrukció”, olyan erőtér, amelyben a viszonyok kiegyenlíthetetlenek az Én és a Másik között.[23] Az Én és a Másik közötti kapcsolat azért kiegyenlíthetetlen, mert az egyik fél mindig a másik fölé helyezi magát, és saját világnézete alapján kíséreli meg megérteni a másik felet. Mason azt állítja, hogy az egzotikum nem több, mint egyfajta „reprezentációs hatás”.[24] Azzal zárja gondolatmenetét, hogy az egzotikum csupán akkor létezik, ha mi magunk látjuk eltérőnek, másnak a megfigyelt tárgyat vagy kultúrát. [25]

Az egzotikum fogalmának megalkotása voltaképpen a földrajzi felfedezésekre és a fejlődés eszméjére adott válasznak tekinthető. Fejős Zoltán szerint a francia felvilágosodás „egzotikumkultusza nemcsak a realizmusból, a tudomány és a kapitalizmus fejlődéséből táplálkozott”, hanem a premodern mitikus világképből eredt,[26] ami azt jelenti, hogy a fogalomról alkotott hamis illúziók, képek már az antikvitás óta jelen voltak. A francia felvilágosodás után egyre inkább az imperializmus térhódítása volt jellemző, ekkor vált elterjedtté a darwinizmus (a fajok, a népek fogalma ekkor jelenik meg a köztudatban).[27] Ezután a történelem során az idegent nem csupán barbárnak, vadnak tekintették, hanem már az evolúciós skálán is elhelyezték. Az európai kultúrát tartották számon normaként, és ami ezen kívül helyezkedik el, arra az „európai történelem előtti fokozatokon” ragadt állapotként gondoltak.[28] Az urbanizáció és az iparosodás miatt új fogyasztási szokások, társadalmi gyakorlatok és cselekvési minták terjedtek el, amelyek hozzájárultak a Másik iránt érzett vonzalomhoz és csodálathoz.[29] A zenészek, utazók, festők és írók az egzotikum esztétikai ábrázolásmódját hozták létre saját művészetükben, saját értelmezésükben, amivel ugyancsak a nyugati civilizáció felsőbbrendűséget és az idegen kultúra elmaradottságát erősítették meg.[30] A Varsói Egyetem oktatói, Małgorzata Sokolowicz és Izabella Zatorska által szerkesztett tanulmánykötet az utazó művészekkel is foglalkozik, de a kötetből sokféle, XVIII–XIX. századi utazót ismerhetünk meg, olyanokat is, akik pontatlan és félrevezető információkat osztottak meg útjukról. A különböző utazótípusokban mindazonáltal az a közös, hogy mindig máshová, valamilyen távoli táj felé vágyakoznak, s útra kelésük eredménye az egzotikum felismerése.[31]

Ahogy Fejős Zoltán tanulmányában olvasható, az angol és francia XIX. és XX. századi irodalommal foglalkozó Chris Bongie elmélete szerint az egzotikum koncepciója és az arról való gondolkodás egyfajta utóreakció a nyugati társadalomban. A nyugati expanziót követően ugyanis az európai társadalomnak nem volt alkalma a megfigyelt népekkel kapcsolatos eseményekre (a gyarmatosításra) reagálni.[32] Kiemelnénk Fejős Zoltán azon állítását, mely szerint az egzotikum az európaiak és az Európán kívüliek viszonyára „adott reakciók komplex rendszere”,[33] hiszen a nyugati társadalomban (a francia felvilágosodás óta) a ráció, a logika alapú gondolkozásmód terjedt el, így kategorizálták az addig megszerzett tudást és ismereteket. Chris Bongie szerint kétféle egzotizmus létezik: az imperialista egzotizmus és az egzotizáló egzotizmus. Az előbbi fogalom a „modern civilizáció hegemóniáját” jelenti a bennszülöttek – a vadak, a gyarmatosítottak – területe felett. Az utóbbi „ezeket a területeket – és lakóikat – részesíti kiváltságban”, és az európai emberek számára a távoli szigetek, egzotikus területek egyfajta menedéket szimbolizálnak.[34]

Az egzotikummal való találkozásnak két típusa van, a közvetlen és a közvetett találkozás. Ez azonban nem csupán a fentebb említett egzotizáló folyamatra értendő, hanem a megfigyelő, a gyarmatosító nézőpontjára is vonatkozik. A közvetlen találkozás kétpólusú viszonyt jelent, amely Fejős szerint a tapasztalaton alapszik, ugyanis a szemtől szembeni találkozás biztos kapcsolatot hoz létre. Ezzel szemben a közvetett viszony hárompólusú találkozás, vagyis az én-t és a Másik-at közvetítő eszközöknek (feljegyzések, festmények, fényképek) köszönhetően jött létre és áll fenn a kapcsolat.[35] A Segalen által megvetett turizmusról Fejős a következőképpen gondolkozik: a turizmus fontos közvetítő szerepet töltött be a nyugati társadalom és a távoli kultúrák között, ugyanis az utazó megtapasztalja, „lefordítja” a másságot a saját kultúrájának szimbólumaira, amelyek egy részét hazaviszi magával, s a hétköznapi életében használni fogja.[36]

Mit jelent tehát az egzotikum a gyarmatosító hatalmak szemszögéből? Az egzotikum mint „kultúrák közötti interakció” arra irányul, hogy a népek közötti kulturális különbözőségeket egységesítse, ezáltal az európai ember számára a már ismert azonos [le même] felé irányítsa a másságot, saját, homogén világképének megerősítése érdekében érvényesítse „civilizációs felsőbbrendűségét”.[37] Graham Huggan könyvében az olvasható, hogy a gyarmatosító hatalmak az imperializmust „a nemzet terjeszkedéseként” értelmezik, így ez alapján az egzotikum „az az esztétizáló eszköz, amellyel a terjeszkedés fájdalmát látványossággá [spectacle], a birodalom szolgálatában álló kultúrává alakítják át”.[38] A csodált másság és az idegennel való azonosulás retorikája elfedi a hatalmi viszonyok egyenlőtlenségét, amely nélkül a gyarmatosító és gyarmatosított közötti diskurzus nem működhetne.[39] Könyvében Huggan két központi fogalmat emel ki, ezek a következők: a marginalitás, vagyis a periféria (azt jelöli, ami a nyugat-európai területeken kívül található) és a központ, amely a nyugati országokat jelenti. Említi, hogy a marginalitás gondolata Segalen esszéjében is fellelhető, ahol a „másság olyan területekre irányul, ahol azt vonzóan lehet „becsomagolni”, és ugyanakkor biztonságosan elszigetelni”.[40] Lényegében Huggan azt elemzi és magyarázza, hogy az egzotikus tárgyak, szokások és „életérzés” hogyan vált (anyagi értelemben) is elérhetővé, hétköznapivá a XXI. században. Illetve azt is kiemeli, hogy a kulturális interakciók hogyan kényszerítették a marginalizált népekre a gyarmatosítók által létrehozott látás-, beszéd- és gondolkodásmódot.[41]

Segalen az egzotikum határainak megszűnéséről írva hangsúlyozza, hogy a „haladás” (a gépesítés, az utazás, a turizmus) miatt szűnik meg az egzotikum megtapasztalhatósága.[42] Victor Segalen töredékes esszéjének elemzése során kitérünk rá, hogy leginkább a művészeteken keresztül válik könnyen befogadhatóvá az egzotikum megtapasztalása.[43] A polinéziai kultúra felfedezésére irányuló utazások kapcsán érdemes megemlíteni a XVIII. század második felének leghíresebb francia felfedezőjének nevét is: Louis-Antoine de Bougainville az első francia, aki világ körüli utat tett, ő 1768-ban egészen Tahitiig utazott. Valójában ő volt az első, aki valódi képet alkotott a bennszülöttekről, akiket a felvilágosodás korában „vadembereknek” neveztek: neki köszönhető, hogy a Tahiti emberek bekerültek a franciák kollektív tudatába.[44] A gyarmatbirodalmak széthullását követően azonban a másság, a sokféleség, vagyis az egzotikum iránt érdeklődés kezd alábbhagyni a nyugati társadalomban. Ahogy már említettük, az egzotikum fogalma szorosan összefügg a gyarmatosítással, amely jelentéstorzulást okozott a fogalomban.[45] Victor Segalen munkásságát is ez a kontextus ihlette, nevezetesen a huszadik század elején Franciaországban virágzó, az egzotikummal foglalkozó gyarmati irodalom. Az író úttörő volt abban az értelemben, hogy megalkotta az egzotikum saját, a gyarmati irodalom által e fogalomról alkotott képtől merőben eltérő definícióját, amelyet a következőkben fogunk kifejteni.

 

Victor Segalen

 

Segalen egzotikumról alkotott esztétikája

Victor Segalen (1878-1919) katonaorvos, író, költő és etnológus volt, akit sokáig méltatlanul mellőzött az irodalomtörténet, és a francia kutatók is csupán a XX. század végén és a XXI. század elején fedezték fel újra. Először röviden ismertetjük az író munkásságát, ezt követően fogjuk bemutatni és elemezni Segalen egzotikum-definícióját. Kitérünk Tillmann József Attila Más-világi megfigyelések. Utak és utazók című művére is, amely kapcsolódik Segalen egzotikumértelmezéséhez. Azokat a fontosabb körülményeket is megemlítjük, amelyek hatással voltak az író munkásságára.

Segalen katonaorvosként számtalanszor utazott élete során. Az író hosszadalmas amerikai betegeskedés után[46] végül 1903-ban érkezik meg Tahitire.[47] Először Párizsban hallott Paul Gauguin festőről Rémy de Gourmont-tól, aki azt tanácsolta neki, hogy keresse fel a művészt a Marquises-szigeteken.[48] Felépülését követően az író tele van életörömmel és így ír az Óceániában töltött időszakáról: „Polinéziában két éven keresztül rosszul aludtam az örömtől. Amikor reggel felkeltem, néha legszívesebben sírtam volna az örömtől, oly örömittasan tekintettem az elkövetkező napra”.[49] Ázsiai utazásait megelőzően Victor Segalen Óceániába hajózott, ahol Paul Gauguin a hagyatékáról gondoskodott, ám az író későn érkezett, mivel a festő elhunyt a Marquises-szigeteken, mielőtt találkozhattak volna.[50] Gauguin nagy hatást gyakorolt Segalenre, mikor az író először járt Polinéziában. Victor Segalen voltaképpen a festő hatására fogalmazta meg az egzotikum esztétikáját, a polinéz civilizációkat nem európai szemszögből, hanem saját nézőpontjuk alapján vizsgálva.[51] Segalen Mao’hikról[52] alkotott képét nagymértékben Gauguin művészeti felfogása ihlette.[53] Az író találkozása Gauguin világával meghatározónak bizonyult, amint arról Segalen 1903. novemberében írt levele is tanúskodik: „Elmondhatom, hogy semmit sem láttam az országból és a maorikból, mielőtt átnéztem és szinte átéltem Gauguin rajzait”.[54] Az élményt követően az író alaposan megfigyelte a polinéz tájakat és embereket, elsősorban a mao’hi nőket.

Az egzotikum fogalmát történelmi és esztétikai perspektívában határozza meg az író: párhuzamosságot tételez fel a múltba való visszatekintés (historizmus) és a térbeli távolság (egzotizmus) között,[55] illetve azt is sugallja, hogy e fogalomban egyaránt benne foglaltatik az idő- és a térbeli távolság.[56] Segalen művének francia címe Essai sur l’exotisme, une esthétique du Divers, amit Tillmann József Attila Esszé az egzotizmusról: Az eltérő esztétikája címmel fordított magyarra. Segalen írása az egzotizmus megértését hivatott bemutatni, valamint magyarázatot kíván adni a jelenségre, ismertetve az előnyeit (az egzóta fogalma, a sokféleség/eltérő iránti érzékenység, művészetközpontúság), megnyilvánulásait a különböző művészeti ágazatokban, de árnyoldalait (turizmus, turisták elterjedése) is hangsúlyozva.

Victor Segalen munkásságának további ismertetése előtt fontos a fogalmi keretek tisztázása. A francia divers, diversité fogalmát magyar kontextusban – a jelentéstorzulás elkerülése érdekében – Segalen A jó utazónak való tanács[57] című versének Somlyó György által készített fordítása alapján mi is „sokféleség”-nek fordítjuk. A divers szót Tillmann József Attila eltérőnek fordította, mi azonban a sokféleség kifejezést találóbbnak tartjuk, mert ez a fogalom egyszerre több tudományterületet is érint (mint például a kultúrtörténetet, irodalomtudományt, esztétikát, érzékeléselméleteket), amelyeknek a fogalomrendszerét egyaránt használja. A „sokféleség” kifejezés használatát indokolja továbbá, hogy jobban alkalmazható a frankofón világ értelmezésére, valamint kulcsszónak tekinthető a téma tárgyalásával kapcsolatban. Természetesen az eltérő és sokféleség fogalmában egyaránt benne rejlik a másság, a máshoz való tartozás értelme. A sokféleség tartalmazza azt a (két kultúra közötti) különbözőséget, ami mind Victor Segalen írásában, mind pedig Paul Gauguin Noa Noa[58] című önéletrajzi ihletettségű művében, valamint a festő polinéz világról született képein megnyilvánul, ám ez a fogalom egyfajta nyitottságot sugall, míg az eltérő fogalmát lehatároltabb meghatározásként lehet értelmezni.

A Souriau által javasolt egzotikumdefiníció az egzotikumot az elvágyódás fogalmával vonja egybe. Véleményünk szerint ez olyan érzés, amely új és ismeretlen helyekre, vagyis máshová hajtja az utazót. Az utazás (mint jelenség) végigkövethető a fogalom történeti és esztétikai fejlődésén. Az utazással kapcsolatban meg kell említeni, hogy a XVIII. században alapvetően két típusú utazás létezett, ezt François Moreau francia irodalomtörténész a következőképpen fogalmazta meg: az első fajta az, amelynek során az utazó rátalál a másikra.[59] Ebben az esetben nem térben való elmozdulásról van szó, hanem a – már a reneszánsz kora óta szokásban levő – translation de visu, azaz a saját szemmel való látás során történő megtapasztalás megerősítésről. A másik utazástípus célja önmagunk felfedezése és megtalálása, ez egy kontemplatív, azaz önreflexív megfigyelési folyamatot feltételez. A festő spirituális útjának bejárása során voltaképpen önelemzést is végzett, részben ez is motiválta utazását, amellett, hogy egyre kevésbé látta értelmét a modern civilizációnak, amelynek főként negatív hatásait érzékelte a világban.[60]

Esszéjében Segalen – utazási szokásaik alapján – a következő három csoportra osztja az embereket: a turista, a folklorista és az egzóta (exote), ez utóbbi kategóriát (és elnevezést) Segalen alkotta meg. A turista, akitől az író legjobban elhatárolódik, csupán felszínesen érdeklődik a kultúra, az emberek iránt. A folklorista ennél kevésbé felszínes utazó, ő emléktárgyakat gyűjt és elmélyültebb tudása van, mint a turistának. A legsokoldalúbb és legfontosabb utazótípus ugyanakkor a harmadik csoportot alkotó egzóta, akiről a következőket írja Segalen: „az egzóta az a született utazó, aki a különbségek varázslatos világában az eltérő teljes vonzását érzi”[61]. Tillmann József a következő módon fordította Segalen egzótájának meghatározását: „rendkívüli költői érzékenysége fogékonnyá teszi az egzotikum észlelésére és annak képessége, hogy megértsük és fogékonyak legyünk illékony jelenlétére”[62].

Az egzóta fogalma olyan eszményi utazót takar, akinek az a célja, hogy valamely kultúrába belemerítkezve, alaposabb tudással gazdagodva és az adott kultúrát tiszteletben tartva adja át tapasztalatát olvasóinak; számára az utazás állandó helyváltoztatást jelent, ez az igazi életmódja. Az egzóta látásmódja hasonló ahhoz a bachelard-i gondolathoz, amely szerint eddigi ismereteinket félre kell tennünk, hogy ne az általunk felállított minták alapján tanulmányozzuk megfigyelésünk tárgyát. Az egzóta fogalma Segalen írásában szövegszerűen is megtalálható, szerinte ez az az életmód, amelyben teljes mértékben meg tudjuk tapasztalni a sokféleséget. Az egzótát felfoghatjuk úgy, mint az antropológus elődjét, aki erős individuummal rendelkezik és folyamatos kapcsolata van a megfigyelt alannyal. A Segalen-féle egzotizmus egyik legnagyobb tanulsága a Másik felismerése és elfogadása. Jean-Marc Moura tipológiája szerint Paul Gauguin is az utolsóként említett utazótípushoz tartozik. Ő maga is egzóta tehát, hiszen nem csupán elbűvölték a csodás tájak, hanem az író tiszteletben tartja és megpróbálja megmenteni a polinéz kultúrát.

Szeretnénk hangsúlyozni, hogy Segalen felfogása az egzotikumról és a gyarmatosításról nem egyezett a korabeli véleménnyel. A szerző nem akart a gyarmatbirodalmat kiszolgáló egzotikus irodalmat alkotni, mint például Pierre Mille, Robert Randeau, Louis Bertrand vagy Pierre Loti. Loti, aki elismert író volt a XIX. és XX. században, gyakran írt egzotikus tájakról, népekről, mitikus illúziókként ábrázolva azokat, amivel Segalen nem értett egyet és nem is tartotta sokra a műveit. Loti neve Európa-szerte ismert volt, így Magyarországon is jelentek meg művei, mint például a Krizantém kisasszony. Ady Endre egyik feljegyzésében éles kritikával illeti Lotit: „A Les Désenchantées-vel, új regényével betelt a türelem serlege. (...) De Loti egy teljesen hazug, szentimentális Benczúr-képet festett a török háremről”[63]. Mint ahogy az idézet is mutatja, Loti egyfajta szentimentális, érzelgős egzotikumot mutatott be, mert könyveivel a korabeli olvasóközönség ízlésének akart eleget tenni, ezzel szemben Segalen egzotikumról alkotott esztétikája tisztázni és magyarázni kívánta ezt a fogalmat. Az író lerántotta a fogalomról a „misztikusság” fátylát, és a művészetek, valamint az érzékek segítségével megtapasztalható jelenséggé tette az egzotizmust.

 

Bibliográfia

Ady, Endre, Összes prózai művei, 8. köt.  https://mek.oszk.hu/00500/00583/00583.pdf

Berne, Maurice, Victor Segalen, Voyageur et visionnaire, Paris, Bibliothèque nationale de France, 2000.

Bollut, Joscelin, Révéler Tahiti, mis à jour le 8/12/2020, https://revues-msh.uca.fr/viatica/index.php?id=167 , utolsó letöltés : 2023.06.08

Cachot, Laurence, La femme et son image dans l’œuvre de Victor Segalen, Besançon, Presses universitaires de Franche-Comté, 1999.

Camelin, Colette, „La peinture de Gauguin dans les écrits polynésiens de Segalen", in Texte / Image: nouveaux problèmes, éd. Liliane Louvel et Henri Scepi, Rennes, PUR, 2005, 185-199.

Doumet, Christian, „Écriture de l’exotisme : Les Immémoriaux de Victor Segalen", Littérature, 1983, n° 51, 91-103.

Fejős Zoltán, Az egzotikum felé — közelítések, perspektívák, Tabula Könyvek 9, Az egzotikum, Budapest-Szeged, Néprajzi múzeum, Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék, 2008.

Fogarasi György: „A »festői«. Tájleírás és tájkert a 18. században”, A SZEM, 2018.12.17. 1–30. Online: https://aszem.info/2018/12/a-festoi-tajleiras-es-tajkerteszet-a-18-szazadban/.

Huggan, Graham, The Postcolonial Exotic, Marketing the Margins, New York, Taylor & Francis e-Library, 2003.

Jaquet, Chantal, Philosophie de l’odorat, Paris, PUF, 2010.

Małgorzata Sokolowicz et Izabella Zatorska (dir.), Chroniqueur, Philosophe, Artiste. Figures du voyageur dans la littérature aux 18e-19e siècles, Varsovie, Presses de l’Université de Varsovie, 2021.

Manceron, Gilles, „Segalen et l’exotisme. Préface", in Segalen, Victor, Essai sur l’exotisme, Paris, Fata Morgana, 1978, 7-30.

Moreau, François, „L’Œil expert : Voyager, explorer. Présentation ", Dix-huitième siècle, n° 22 (numéro thématique « Voyager, explorer »), Paris, Presses universitaires de France, 1990.

Moura, Jean-Marc, Lire l’exotisme, Paris, Dunod, 1992.

Nicolas Schaub, „L’exotisme au XIXe siècle", in Rencontres en Polynésie : Victor Segalen et l’exotisme, éd. par Roger Boulay et Patrick Absalon, Catalogue de l’exposition, abbaye de Daoulas, Finistère, 2011.

Segalen, Victor, A jó utazónak való tanács, https://www.magyarulbabelben.net/works/fr/Segalen,_Victor1878/

Conseils_au_bon_voyageur/hu/36436A_j%c3%b3_utaz%c3%b3nak_val%c3%b3_tan%c3%a1cs.

Segalen, Victor, Essai sur l'exotisme: une esthétique du divers et textes sur Gauguin et l'Océanie, préf. par Gilles Manceron, Paris, Fata Morgana, Le Livre de poche. Biblio essais, 2019.

Segalen, Victor, Les Immémoriaux, Paris, Le livre de Poche, 2001.

Segalen, Victor, Œuvres complètes, Paris, Éditions Robert Laffont, 1995.

Segalen, Victor, Préface, „Notes et Dossier" in Les Immémoriaux, par Marie Dollé et Christian Doumet, Paris, Le livre de Poche, 2001.

Souriau, Étienne, Vocabulaire d’esthétique, Paris, Quadrige / PUF, 2004.

Tillmann J. A., Más-világi megfigyelések. Utak és utazók, Budapest, Typotex, 2011.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-10-19 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.