Állandó rovatok – Egy csapott evőkanál

Szabó Magdát konyhaművészettel kapcsolatos blogba foglalni, finoman szólva bátor ötlet, sem a főzés, sem az evés, de még az erről szóló beszélgetés sem érdekelte. Hogy miért jegyeznek a neve alatt két szakácskönyvet, arra is van válasz.

  Fejes Endre 1962-ben kiadott családregénye ötven év magyar történelmén keresztül mutatja be egy munkáscsalád életét. A legviharosabb történelmi idők jelennek meg a regényben, ám Pék Máriát nem érinti meg sem a forradalom, sem a holokauszt, rendületlenül készíti a túrós csuszát és a rántott halat.

162 éves levélben található az egyetlen recept, ami Arany Jánostól fennmaradt.

   Dragomán György második regénye a kelet-európai diktatúrák világát sajátos perspektívából mutatja meg. A történetet egy névtelen kisfiú meséli el tizennyolc epizódban, amivel a 80-as évek Romániájának eseményei egészen különleges árnyalatot kapnak, a gyerekkorú narrátor révén a tragikus történések izgalmas fordulatokká szelídülnek.

Ebben a bejegyzésben nem az a vita lesz terítéken, hogy kell-e a piskótába sütőpor (nem kell), sokkal inkább Kosztolányi Édes Anna című, utolsó regénye, amely 1926-ban jelent meg és azonnal közönségsiker lett. Ez az elismerés politikai szempontból is kedvezett Kosztolányinak, a Kommünről írt meglehetősen ironikus hangvétel miatt ugyanis minden oldalról érték támadások. Éppen ezért az Édes Annának nemcsak a közismertebb lélektani megközelítése érdekes, hanem érdemes társadalmi regényként is értelmezni a művet.

Biztosan nem tudom, hogy Ady a vöröst, a feketét, a sárgát, a zöldet, esetleg a hagyományos barna lencsét szerette jobban, az viszont biztos, hogy a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költőjének a lencsefőzelék volt az egyik kedvenc étele.

   „Hogy ne dőljön belőled a mérgező permet, / Dugd fel a seggedbe az Ötéves Tervet!” ajánlotta Kádárnak Tatár Imre a Titkaink című drámában. 1986-ban vagyunk, Budapesten, noha a Kádár-korszak már nem virágzik teljes pompájában, a markánsabb vélemények a kommunista párt vezetőjéről még mindig csak a Vasfüggöny című szamizdat kiadványban jelenhetett meg.

Amit Ramsay a konyhában alkotott, az olyannyira maradandó, hogy számtalan tudományos értekezésnek ad jó ideig témát. A gasztronómiai remekműveire lenyűgöző színekként, művészi formák esszenciájaként vagy vizuális plaszticitás adta lehetőségekként utalnak a rendkívül elismert és színvonalas tanulmányok. Az egyik leghíresebb vacsorapartija főként az irodalomtudomány művelőit hozza lázba, de megihlette a filmművészetet is.

Azt tudja, hogy hol a legdrágább egy színházi előadás? A luxuséttermekben. Az ételekhez felhasznált alapanyagok természetesen első osztályúak és kifogástalanok, de mégsem ezért kerül annyiba egy vacsora, mint az átlagember kéthavi bére, hanem az atmoszféra miatt. A színpadi vizuáltechnikától kezdve a felszolgáló személyzetig bezárólag, mindennek ára van.

     Írta Hrabal a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című könyvében, ami nemcsak elbűvölően szókimondó és vidám, hanem amiatt is egyedi, hogy az egész regény egyetlen hosszú mondat. Ennél a műnél csak a Sörgyári capriccio ismertebb, aminek a címét Hap Bélának köszönhetjük, az eredeti ugyanis a kevésbé romantikus Postřižiny, azaz Vágások néven látott napvilágot, ami egyaránt utal a sörre, disznókra, széklábakra, Maryska felejthetetlen hajzuhatagára, meg úgy általában mindenre, ami a rádió megjelenésével megrövidülhet.

Próbált már Prousttal feldobni egy lehangoló novemberi napot? Nem? Most se tegye! Proust nem erre való!

A Holdkatlan új rovata – Egy csapott evőkanál

Az Egy csapott evőkanál elnevezésű blogomban az ételek megjelenését, az étkezés kultúráját mutatom be irodalmi példákon keresztül. Ebben a rovatban megismerhetjük az étel és irodalomtudomány kapcsolatát az egészen hétköznapi fogásoktól kezdve az avantgard lakomákon át egészen a meghökkentően furcsa dolgok bekebelezéséig. A szellemi táplálék mellé recepteket is csatolok, szóval dőljön hátra mindenki, a rovat célja színtiszta szórakoztatás egy csapott evőkanál kultúrával.