Keresés a honlapon:

Egy csapott evőkanál – Bittner Mónika: Habostortákban fuldokolni

  Amikor egy kicsit borongós a hangulatom, beülök egy cukrászdába. Az édességeknek annyira nem vagyok nagy rajongója, igazság szerint a tortaszeletek külleme jobban elvarázsol, mint az íze, egyszóval nem a cukor által kiváltott boldogságra vágyom. Ami miatt szeretek betérni a cukrászdákban, az maga a hangulat. Bármennyire modern, bármilyen trendi a kínálat, egy dolog mégis megmaradt a 19. századból, amikortól is elkezdtek kialakulni ezek a társasági helyek: az enteriőr. A kis kerek márványasztalok, kárpitozott székek, mind-mind a boldog békeidőket idézik. Belépve finom kávéillat köszönt, desszert villák, mokkáskanalak éteri csengése hallatszik és mindig ott dereng a meghitt félhomály. Akkor is van félhomály, ha teljesen világos a helység, a félhomály ugyanis a cukrászdákban lakik. Amikor egyedül megy az ember, diszkréten a szomszéd széken foglal helyet és derűs társaságot ad, hogy jobb kedvvel távozzunk.

„bambát tettetve hallgattam desiré új tézisét

miszerint egy költőnek sok édességet kell ennie

sok bonbont és rumos bombát

imád mondja az adria túlsózott tintalevese mellett

kis cukrászdákban nagy habostortákban fuldokolni”

(árvacsáth)

    A versben említett Desiré, aki szerint a magas szénhidráttartalmú ételektől lehet jó verseket írni, nem más, mint Kosztolányi Dezső, Csáth Géza unokatestvére.

   Tolnai Ottó árvacsáth című kötete 1992-ben jelent meg, melyben a versek lírai énje árvacsáth, egyszerre zúdítja ránk a világmindenség hiányát és többletét. A versekben Kosztolányi és Csáth gondolatait is megismerhetjük meg „a poézis mibenlétéről”. A szövegeknek leírhatatlan az atmoszférája, olyan, mintha berántana valaki a saját gyerekkorodba, álomszerű, ahonnan menekülnél, aztán mégis maradnál. Én lefekvés előtt, nagyon fáradtan kezdtem olvasni – gondoltam egy-két verset átfutok – a könyv azonban fondorlatos pszichotrop anyag; először csak annyit tapasztal az olvasó, hogy elvarázsolják a képek, majd egyre beljebb találja magát a saját, rég elfelejtett emlékeiben, amikor még gyerekek voltunk, csak nem tudtuk, hogy gyerekek vagyunk és szerettük volna kidöfni „a teremtő lüke lufiját a teliholdat”.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-07-24 14:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.