Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 
Chiharu Shiota: Multiple Realities, 2022, Koppenhága, Cisternerne; részlet a kiállításból 

Chiharu Shiota napjaink egyik legkeresettebb képzőművésze, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ez év szeptemberéig Dél-Koreától Auszráliáig, kilenc országban volt egyéni kiállítása, nem számítva részvételét a különböző csoportos tárlatokon, nemzetközi eseményeken, mint például a Pristinában rendezett Manifesta 14-en.2 Míg Pristinában a Fatih Sultan Mehmet Han Hammam adott otthont a teljes teret behálózó alkotásának, addig hasonlóan rendhagyó a helyszíne egyéni kiállításának a koppenhágai Cisternerne-ben. A 19. században kialakított 4300 m² alapterületű, föld alatti víztároló több évtizeden keresztül látta el ivóvízzel Koppenhágát. Az 1981-ben használaton kívül helyezett létesítményt 1996-tól különféle kulturális események rendezésére használták, 2013 óta pedig a Frederiksberg Museum részeként kortárs művészek kiállításainak ad otthont.

Tovább a balkon.art cikkére >>>

 

Buda Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas költővel, a Nemzet Művészével nyolcvanhatodik születésnapja alkalmából beszélgettünk.

Nehéz dolognak tartja az írást, nem mindig megy könnyen. Sosem ontotta magából a verseket, viszont amit létrehozott, azt mindenestül vállalja. Tehetetlen aggodalommal figyeli a világ történéseit, dolgaink rossz irányba tartását. Mára kissé gyöngült a hangja, de az igazságérzete erős maradt. Életrajzi kötetén dolgozik, reggelente örül a napfénynek, imádja az unokáit.

Tudta, hogy a megyei kulturális örökség része lett?

Igen? Bekerültem a kecskeméti kajszibarack és a kalocsai népművészet közé? Pedig nem vagyok olyan édes, mint a kajszibarack, és nem vagyok olyan cifra, mint a kalocsai népművészet. Nem azt mondom, hogy keserűbbé és fakóbbá váltam, hiszen az évek teltével szaporodnak az ember ízei, de bizony jócskán kopnak is.

Tovább az orszagut.com cikkére >>>

 

 

Maróti Attila / Fotó: Prokl Violetta

Itt nem kell azzal foglalkozni, hogy ennek a rendőrnek miért van az egyenruhája alatt latex alsónadrág, miért van a körme pirosra kifestve, miért jelenik meg aztán parókában és női ruhában, miért lesz bedrogozva…

A járvány miatt többszöri nekifutásra, az idei évadban sikerült bemutatni a tatabányai Jászai Mari Színházban Joe Orton Polgárkukkantóját, amelynek eredeti címe: Amit a lakáj látott a kulcslyukon át. Match őrmestert Maróti Attila játssza benne, vele beszélgettünk.

Már 25 éve a pályán vagy; főleg Tatabányán, de az ország számos más színpadán is temérdek előadásban szerepeltél, mégis elég kevés adat található rólad az Interneten. Miért?

Valószínűleg azért, mert én soha nem akartam sztár vagy híresség lenni… Pedig lett volna rá lehetőségem, éreztem is néhányszor az alkalmas pillanatot, de valamiért, mindig más miatt, inkább nem forszíroztam.

Zárkózott ember vagy?

Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>

 

 

Kiss Zoltán Cím nélkül Fotó: Olajos Ilka

A falakon színes, nagy méretű táblaképeket láthatunk elegáns, szellős elrendezésben. Olyan műveket, amelyekről elsőként az juthat eszünkbe az erőteljes festői gesztusokat látva: Milyen jó, hogy a festészet még él! De ugyan miért gondoljuk azt, hogy meghalt? Ugyan miért kiáltjuk ki újra és újra a művészet végét?

Egy évvel ezelőtt Velencében, a Fondazione Pradában (Ca’ Corner della Regina) volt egy nagyszabású tárlat, amit Peter Fischli rendezett. A Stop Painting címet viselő kiállítás a festészet végének másfél évszázados történetét mutatta be egyfelől egy kronologikus narratíván, másfelől a festészet klasszikus hagyományait megkérdőjelező vagy egyenesen a létjogosultságát megtagadó művek tematikus csoportosításán keresztül.1 A Fischli által megalkotott narratíva öt olyan radikális szakadáspontra mutatott rá, amelyet a technológiai és társadalmi változások hoztak létre, s amely nyomán az addig folyamatosnak tűnő történet szétszakadozott, egyúttal dinamikussá vált.

Tovább az ujmuveszet.hu >>>

 

A romániai és a magyarországi mozikban is vetítik Lakatos Róbert legújabb dokumentumfilmjét, a Ki kutyája vagyok én?-t. A kolozsvári rendezővel a film elkészüléséről és fogadtatásáról beszélgettünk.

Lakatos Róbert 14 év után a Bahrtalo! után ismét egész estés mozis alkotással jelentkezett: a Ki kutyája vagyok én? premisszája, hogy a család kedvencének, Talpas kuvasznak menyasszonyt kell keresni, mielőtt kiöregedik – ám a film a kutyatenyésztés tematikáján keresztül szatirikusan a román-magyar viszonyról, az erdélyiség, a nemzetiség kérdéséről is szól.

Már az első két-három percben egyértelművé válik a néző számára, hogy szatírát fog látni. Azt azonban nehezebb eldönteni, hogy mi volt számodra a kiindulópont. Tudtad, hogy nemzetpolitikai kérdéseket akarsz játékosan taglalni, vagy adott volt az a helyzet, hogy Talpasnak menyasszonyt kell keresni, és egyszer csak a két téma kezdett találkozni vagy összecsúszni?

Nemzetpolitikai filmet akartam csinálni, és a Talpas története meg a személyes történet sokkal később jött be, csak azért, hogy legyen egy személyes szál, amire fel lehet fűzni ezeket a problémákat. A kiindulópont az volt, hogy hallottam, egyesek megpróbálnak kitenyészteni egy erdélyi magyar kutyafajtát, a „gyimesi kalibakutyát”. Legalábbis én úgy értettem, hogy azt akarják. Pár évre rá kiderült, hogy letettek erről a szándékukról, mert úgy gondolják, hogy a fajtatenyésztés zsákutca abban a formában, ahogyan az a kiállításokra vitt kutyák esetében zajlik. Teljes mást értenek fajta alatt, ők nem küllem alapján határozzák meg a fajtát. De addigra én már elkezdtem kutatni, és megtudtam, hogy a nemzetközi szabályozások szerint lehetetlen, hogy egy fajta, amit magyar közegben, de Romániában tenyésztenek ki, magyarnak minősüljön. Itt éreztem párhuzamot azzal, hogy hogyan kezel bennünket, mint kisebbséget a nemzetközi jog.

Tovább a filmtett.ro cikkére >>>

 



Fotó: Henri Cartier-Bresson: Blackpool, July 1962 © Fondation Henri Cartier-Bresson / Magnum Photos

A fotográfia két nagy hatású, ám művészeti munkásságukban sok szinten radikálisan eltérő és olykor egymásnak ellentmondó megközelítésmóddal rendelkező alkotójának nyílik közös kiállítása Párizsban. Henri Cartier-Bresson és Martin Parr megkerülhetetlen alakjai a fotográfiának, akiknek egymást sem sikerült ki- és megkerülnie.

A két művész „kibékítésére” és munkásságuk összeegyeztetésére vállalkozó kiállítás a párizsi Henri-Cartier Bresson Alapítvány (Fondation HCB) legújabb kiállítóterében november 8-tól látható. A két művész munkájának egymás melletti bemutatása a látogatók számára megmutatja, hogy a két fotográfus között húzódó ellentétek talán mégsem annyira radikálisak, és sokkal finomabb hangolásúak a különbségek, csakúgy mint a fellelhető hasonlóságok is.

Tovább a punkt.hu cikkére >>>

 

kabai lóránt Fotó: Balogh Ádám

 

Tisztelt gyászoló gyülekezet!

Páratlan művész hamvait vesszük most körül. A neve Kabai Lóránt volt, amelyet ő szerzői névként csupa kisbetűvel használt, előbb az ékezeteket is aszketikusan leborotváló k.kabaı lorant alakban, később egy szerkesztővel való beszélgetés hatására az összes ékezetet visszahelyezte nevébe, és lett k.kabai lóránt, még később elhagyta a k. (előnév rövidítésének látszó) járulékot, amit névvesztés című írásával kommentált, és simán kabai lóránttá vált az irodalmi mezőben is, de végig megmaradt kisbetűsnek. Volt ebben a kisbetűsségben szerénység, alázat, a tisztaság utáni vágy, megdöbbenés a világ működésén és ellenállás azzal szemben, öndestrukció.

Kabai Lóránt 1977. március 23-án született Miskolcon, s gyermekéveit a város agglomerációjához tartozó Ongán töltötte, Málik Rolanddal, tizenegy éve elhunyt költőtársával ők ketten voltak az ongai csillagok. Amikor megismertem, Miskolcon a Kossuth Lajos Gimnáziumba járhatott, s művészi pályájára az Új Bekezdés irodalmi-művészeti csoportban szocializálódott, amelynek Vass Tibor volt a vezető egyénisége. Lóri afféle csodakamasz volt, első kötetét, a holdfogyatkozást tizenhét éves kora körül adta ki az Új Bekezdés, fiatalabb volt akkor, mint Peer Krisztián a maga első kötetekor. Szerkesztette is az Új Bekezdés Időjelek című folyóiratának egyik számát, amely páratlan címmel jelent meg.

Tovább a muut.hu cikkére >>>

 

Rajzanimációs jelenet a Láthatatlanok című filmből  Fotók: A Láthatatlanok Produkció

Egyre kevesebben vagyunk, akik átéltük, s már képesek voltunk fölmérni 1956 jelentőségét, nevezetesen, hogy egy kis ország meg tudta rázkódtatni – szovjetunióstól – az egész kommunista blokkot. A világ haladó egyharmadát, ahogy az öntelt szlogen hangzott. 

Ha a háború befejezésétől számítjuk a kommunista diktatúrát (aligha túlzás, hiszen nyilvánvaló volt, Európa melyik oldalára kerültünk), akkor egyetlen évtized alatt szertefoszlott minden nemzeti, társadalmi, politikai illúziónk haladásról, egyenlőségről, szabadságról, demokráciáról. A nemzet majdhogynem egységes gyűlölettel fordult szembe a zsarnoksággal, lázadt föl függetlensége elárulói és megrablói ellen. Tiltakozott, majd fegyvert fogott „az épülő kommunizmus nagy országának” imperialista hadseregével szemben. Reménykedve a reménytelenben. Reménykedve a mindenkor cserbenhagyó Nyugatban, a klasszikus demokráciák értékrendjében. Ismét megtapasztalhattuk: egyedül vagyunk; a túlerő vereségre ítélte szabadságmozgalmunkat.

Tovább az orszagut.com cikkére >>>

 

Süllyedő várakozás

Edvard Munch: Önarckép. Ágy és óra között. Olaj, vászon, 149,5 x 120,5 cm; Munch Museum, Oslo

Vannak képek, amikre akkor sem figyel oda, ha már nem először találkozik velük az ember. Kamaszkoromban mindig csak átlapoztam Munch fekete-fehérben közölt önarcképét, a Művészet kis könyvtárának füzetében. Aztán az évtizedek alatt lassan, mintha csak egy láthatatlan csőtörés lenne, elkezdett szivárogni, alakot ölteni bennem a festmény. Ahogy ez a szánalmas, tartását vesztett, kopaszodó idős ember ácsorog a nyitott ajtóval alig takart nagy állóóra és a rikító, csíkos takaróval borított ágy között. Jobb keze akárha ökölbe lenne szorítva, pedig csak kényszeresen hajlítja hátra az ujjakat. Sérült bal kezét viszont lazán leengedi, nyilván fogni is alig lehet vele. A bal lábával kissé előre lép, talán hogy a nadrágot eltartsa magától; lehet, bevizelt éppen. A szemeit (azokat az elszíntelenedett, apró szemeket) lehunyja, mintha kibírhatatlan volna elviselni a rázuhanó fényt, ami a lába előtt tükröződik a padlón.

Tovább az ujforras.hu cikkére >>>

 

 

Cséby Géza

Egy készülő interjúkötetből közlünk most egy első részletet. Az interjúk alanya az idén 75 éves Cséby Géza író, költő, műfordító, irodalomtörténész, lapunk szerkesztőbizottságának tagja, az élő Zala-lexikon, aki nem mellesleg állandó szerzőnk, kedves barátunk.  A beszélgetőtárs Szálinger Balázs.

Sz. B.: Gyerek voltál még, amikor az ötvenes évek zajlott, illetve 1956 történt. Milyen benyomásaid vannak arról az időszakról?

Cs. G.: 1956-ban elég érdekes hangulat alakult ki a városban. Szekeres Zoárdéknak volt egy rádiós boltjuk. Pontosabban javító volt, szerviz. Bevitték a rádiót, és… akkor még lehetett javíttatni a rádiókat. Náluk volt az első televízió is, ott, a boltban. Nagyon nagy dolog volt.

Tovább a pannontukor.hu cikkére >>>

 

Szeifert Natália

A fekete térben mindössze néhány fenyődeszka áll a színészek rendelkezésére, ezzel kell mindent megmutatni. – A hónap szerzője, Szeifert Natália írása a Forte Társulat előadásáról, amely Misima Jukio több egyfelvonásosát illeszti össze.

Misima Jukio a legellentmondásosabb írók egyike, egyben az egyik „legnyugatiasabb” is azok közül a japán szerzők közül, akik főként anyanyelvükön alkottak és nem hagyták el végleg a szülőföldjüket. Nemcsak író volt, hanem színész, testépítő, katona, hadvezér is. Lázadó figura, aki vonzódott a nyugati kultúrához, a hagyományos japán műfajok megújításának lehetőségét látta benne, nyelveket tanult, utazott, irodalmi felolvasásain úgy nézett ki a háromrészes öltönyeiben, mint egy nyugati bankár, közben konzervatív nacionalista nézeteket vallott, a császárságot tekintette egyedül üdvözítőnek Japán számára. Kiválóan forgatta a japán kardot, megalapította a Tatenokai (a pajzs szövetsége) nevű magánhadseregét. Halálát is elvei határozták meg, szeppukut követett el a japán honvédelmi erők főparancsnokságán, miután követeléseit felolvasta.

Amikor tudomást szereztem a Forte Társulat Az égő ház című előadásáról, az első gondolatom az volt, hogy Misimához talán nincs is jobb út, mint a színdarabjai, és talán Misimánál sincs jobb szerző azok számára, akik esetleg most ismerkednének a japán kultúrával.  

Tovább a litera.hu cikkére >>>

 

 

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

Szalai Dániel képzőművész, fotográfus, jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem doktorandusza. Évekig reklámfilmes produkciókban dolgozott, majd elhatározta, kilép a mókuskerékké vált kreatív iparból és autonóm alkotói pályára lép. Az ember állatokhoz, természeti környezetéhez, technológiához való viszonyának rétegeit feldolgozó fotográfust a művésszé válás kezdeti nehézségeiről, nagyipari állattartásról, nemzetközi sikereiről és az érvényesülés esélyeiről kérdeztük. 

PRAE.HU: Kísérletező fotós vagy, aki szereti feszegetni az egyes művészeti ágak határait. Vannak olyan fordulópontok az életedben, amelyek egyértelművé tették számodra, hogy a művészeti pályát fogod választani?

Azt hiszem, inkább egy hosszú, többéves folyamatról van szó, mint fordulópontokról. Édesapám rádióban dolgozott, mellette pedig fényképezett, így abban a közegben, amelyben szocializálódtam, erőteljesen jelen volt a művészet. Az itt megtapasztalt figyelmi minőség és világlátás alapozta meg nálam a művészeti attitűdöt. Gyerekkoromban nem tartoztam nagy közösségekbe – például nem igazán jártam óvodába, így egy kicsit mindig rendszeren kívülinek éreztem magam. Talán innen is ered az az attitűd, hogy kívülről szemléljem a dolgokat, amihez elég jól illett a fotózás, vagy legalábbis az az ága, ami engem érdekelt.

Tovább a prae.hu cikkére >>>

 


Gáspár Károly Fotó: Lajos Róbert

Gáspár Károly zongorista, a hazai jazzélet egyik meghatározó szereplője. Sokrétű zenei tevékenysége mellett a Karc FM szerkesztő-műsorvezetője, a JazzMa.hu kritikarovatának vezetője. A műfaj hazai helyzetéről, írott és íratlan szabályairól, személyes inspirációiról beszélgettünk.

Sokan úgy tartják, hogy a jazz rétegműfaj. Mikor és hogyan szeretted meg a jazzt? Mit jelent számodra?

Őszintén bevallom, nem szeretem, ha a jazzről mint rétegműfajról beszélnek, még akkor sem, ha ez a szomorú igazság. Előnye viszont a rétegződésnek, hogy a rajongók jó értelemben fanatikus módon vonzódnak a műfajhoz. A személyes kötődésem gyerekkoromban alakult ki. Édesapám is zongorista, így a játékán, az általa mutatott felvételeken keresztül meg tudtam ismerni a műfajt. Ha jól emlékszem, tizennégy éves koromban kezdtem el a jazz-zenével foglalkozni. Először Oláh Kálmántól tanultam, aki teljesen megfertőzött ezzel a muzsikával.

Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>

 

 

 

Berze Imre: Polygonum I., Kő, 30×30×6 cm, 2021

A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.

– Noha rajzkészségére figyeltek fel, végül – egy kis kitérőt leszámítva az iparművészet világában – szobrászművész lett. Melyek voltak ennek az útnak a jelentősebb stációi?

– Óvodáskoromban már jelezték a szüleimnek a pedagógusok, hogy ez a gyerek szépen rajzol, majd egy tehetségkutató program alkalmával a helyi képzőművész-tanárok javaslatára rajzkörbe kerültem. Harmadik osztályos voltam, amikor a képzőművészeti iskola a mai nevét felvette (Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Líceum), mindvégig ott jártam iskolába, itt már célirányos képzést kaptunk kisgyerekként, szerettem is mindvégig az iskolát. A líceum kapujában egyértelmű volt, hogy a művészetiben maradok. Később, tizedik osztályos koromban szobrászatra szakosodtam, mivel jobban ki tudtam fejezni magam térben, háromdimenziós formák által, a színek távolabb álltak tőlem. Nagyon jó osztályközösségünk volt, kellemesen emlékszem vissza arra az időszakra, az osztálytársaim kreatívak és inspirálók voltak, tanáraim közül Sánta Csaba, Szabó János, Bocskay Vince szobrászművészektől rengeteget tanultam a hivatásról. Kolozsvár és az egyetem is egyenesen következett az addigiakból, bár váltottam az iparművészet irányába, pontosabban a monumentális kerámiára, és csak később, az egyetemi éveket követően tértem vissza a szobrászat műfajához, mert hiányzott az érzelmi töltet.

Tovább a helyorseg.ma cikkére >>>

 

 

 

Hogy lesz Bolaño-klasszikusból Goncourt-díjas szenegáli regény? Gyarmatosíthatja-e az irodalmat egy afrikai író? És miért különösen kockázatos kritikát írni a délelőtt megismert Mohamed Mbougar Sarr könyvéről? Állandó afrikanistánk, Gyuris Kata kritikájából kiderül!

A szenegáli Mohamed Mbougar Sarr tavalyi Goncourt-díjas regényéből, Az emberek legtitkosabb emlékezetéből kiderül, hogy a kritikaírás igencsak veszélyes műfaj: a könyvben rejtélyes módon, de módszeresen és szinte kivétel nélkül elhullanak azok a kritikusok, akik nem jól olvassák a műveket, és az irodalom helyett az identitásra fókuszálnak. Sarr főszereplője, Diégane Latyr Faye, ugyancsak ifjú szenegáli író ugyanígy kendőzetlenül guillotine alá küldené azokat a kritikusokat is, akik csak szemlézik, de nem kritizálják a műveket, akik „a problematikákés a tematikák pörölyét suhogtatva, szűk alagutakba terelik a művek csordáját, és szegény párákat sorra letaglózza a koncepció, a szakzsargon meg tartalomanalízis.” (55-56) Ilyen felütéssel különösen nagy kihívás kritikát írni arról a regényről, mely valószínűleg az utóbbi évek egyik legeredetibb és legemlékezetesebb írói hangját hozta a francia és az afrikai irodalomba. Mindenesetre megpróbálom – és reménykedem benne, hogy engem nem ér utol Elimane rossz kritikusokra szórt halálos átka…

Tovább a 1749.hu cikkére >>>

 

Az Éj monológja  Fotók: Mészáros Csaba

…jönnek a kontaktok, az egymásra ráforduló, átgördülő testek, melyeknek nincs közük a zenéhez, annak gondolatiságához.

Lőcsei Jenőt a táncszakmában mindenki ismeri. Évtizedeken át a Magyar Nemzeti Balett vezető szólistája, Európa rangos balett-társulatainak vendégművésze volt. Koreográfusi pályája kezdetén Bartók és Kodály mellett Arnold Schönberg, Nicholas Lens és Jan Garbarek szerzeményeire is készített tánckompozíciókat, Bartók Béla A csodálatos mandarinjára alkotott változatát az Operaházban mutatták be.

„Elhatároztuk, hogy lapunkon meghonosítjuk az interjúkritika műfaját. Egyre több felől halljuk, hogy leáldozóban van a művészetkritika régi módszere, mely szerint a kritikus megnézi az alkotást, majd hazamegy, és megírja a kritikát. Ez olyan, állítják sokan, mint amikor a bíró kihirdeti az ítéletet. Ezért kritikai beszélgetéseket szervezünk…” – ez új, kísérleti rovatunk mottója.

Lőcsei Jenőt Kutszegi Csaba kérdezi.

Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>

 

Daróczi Csaba: A halak csillagképe 

2022-ben „Az év természetfotósa” kitüntető címet Daróczi Csaba nyerte, akinek nem kevesebb, mint 18 képe szerepel a legjobbak között! Ez abszolút csúcs a pályázat 30 éves történetében.

„Az év ifjú természetfotósa” címet Kártyás Gergő nyerte, jó néhány nagyszerű képpel.

„Az év természetfotója 2022-ben” címet Daróczi Csaba: A halak csillagképe c. képe nyerte el, egy víz alatt elhelyezett kamerával készült képpel.

Tovább a fotoklikk.eu cikkére >>>

 

 

Csikós kurrens jelenséget tematizáló, tragikus és szatirikus ábrázolásmódot sem nélkülöző, kellően provokatív, nagy hordejerű vállalkozása magával ragadja az olvasót – akkor kiváltképpen, ha figyelembe vesszük az elbeszélőmódot és a nyelvet. A megszólaló – nagyjából a kötet felétől érvényesülő – pozícióváltásai merész kísérletek (akárcsak a rétegnyelvi elemek, a gazdag szövésű kulturális utalások és az olykor erőltetett belső hangok), amelyek a gondolkodás metaforájaként vagy zaklatott világunk leképezéseként is értelmezhetőek ebben az intellektuális prózában, de akár autofikciós olvasatot is előhívhatnak.

Négy, áperte hullámzó minőségű év után új kiadónál debütált Csikós Attila legutóbbi munkája, ugyanis a szombathelyi születésű, sokkötetes író-dramaturg legújabb regénye, az Öszvér az előző három kötetével (Díszítők; A napon sütkérező hal; Vidámpark) ellentétben már nem a Kortárs gondozásában, hanem a Cser Kiadónál jelent meg. Persze meggondolatlanság lenne elragadtatni magunkat, de a kiadóváltásban akár szimbolikus gesztust is láthatnánk, ugyanis az egy becstelen férfi története alcímmel ellátott regény vitathatatlanul új fejezetet nyit Csikós írói életművében.

Tovább az es.hu cikkére >>>

 

Budapest Bábszínház: Az utolsó bárány. Fotó: Piti Marcell

A két nagy budapesti gyermekszínház évadnyitó bemutatói igencsak eltérnek egymástól. Az egyik nagyszínpadra készült, a másik a Kolibri szűk pincéjébe. Az egyiket hat, a másikat tizennégy éves kortól ajánlják. Az egyik egy bibliai történetet dolgoz fel, a másik a jelen és a közeljövő világába vezet. Az egyik bábszínház, a másiknak már a színlapjáról kiderül, hogy a szokásosnál jóval nagyobb szerepet kap benne a technika: kis túlzással mintha egy techcég telefonjegyzékét olvasnánk a szoftverfejlesztőtől a webdesignerig. De ha már a szerkesztő 2in1 kritikát kért, az ember akaratlanul is úgy nézi a két előadást, hogy közös pontokat keres. Ilyen lehet, hogy mindkettő olyan szereplőt hoz helyzetbe, akiről inkább elfeledkezni szokás, és az ő szemszögén keresztül mutat meg egy történetet.

A Budapest Bábszínházban Ulrich Hub karácsonyi meséje ugyanis ott kezdődik, hogy a pásztorok – ahogy a dal mondja – elmentek örvendezni Betlehembe. Kutyástul, de nyáj nélkül, így a bárányok magukra maradtak. Mikor aztán meghallották, hogy a városban egy fürtös hajú, hosszú szempillájú baba született, aki majd megmenti a világot, ők is útnak indultak, hogy megnézzék ezt a csodálatos kislányt – mert ugye ilyen külsővel mi is lehetne más, gondolják. Ettől kezdve a mese tulajdonképpen egy road movie, melynek során a hét bárány megy, megy, és különböző kalandokba keveredik.

Tovább a szinhaz.net cikkére >>>

 

 

Abafáy-Deák Csillag: Felszállásra készen

Ami a tudomány számára a kétkedés, az a személyes élet számára az irónia.
(Sören Kierkegaard írásaiból. Gondolat, Bp., 1969.)

Ritka pillanat, amikor egy készülő kiállítás katalógusát már jóval a megnyitó előtt forgathatom, ha nem is kézzelfogható módon, hanem online, lapozva, rácsodálkozva az ismerős és a még soha ki nem állított alkotásokra.

Felülnézet a kiállítás címe. A katalógust lapozva még a Földön vagyunk, a felemelkedés, felszállás a megnyitón következik be. A REŐK-palota impozáns, a két emeleten átívelő kiállítás lélegzetelállító, szívbemarkoló és ugyanakkor a bombasztikus jelzők mellett mosolyt is kiváltanak, belőlem mindenképpen. Nátyi Róbert kurátor megteremtette számunkra, látogatók számára a megfelelő kifutópályát, hogy innen mi is felszállhassunk, nem is túl magasra, hanem egy olyan perspektívába, ami új nézőpontként többletinformációt ad.

Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal