Videó

Magyar Írószövetség elnökválasztása


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Kecskeméti Kálmán festőművész 1962 és 1970 között Pécsett töltött éveit idézi fel, a középpontban barátja: Kampis Péter.

1962 kemény telén egy este Pécsett üldögéltünk Bertha Bulcsuval a Nádor Kávéházban. Az ablakok mellett a leghátsó boxban, a kényelmes pamlagon. Bulcsu arról faggatott: miért hagytam ott Budapestet, amikor Pécsről mindenki Pestre szeretne menni? Elmondtam, hogy elegem volt a családom pressziójából és a saját lábamra szeretnék állni. Nem utolsósorban két éve felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára és nem vettek fel, helyhiányra hivatkozva. Tudtam, hogy ez valótlan érv, súlyosabb ok volt a származás, hogy akkoriban főképp munkás és paraszt származású fiatalokat vettek fel. Ezenkívül nem voltam KISZ-tag, apám orvos volt és a forradalom alatt megválasztották a Rendelőintézet Forradalmi Bizottsága elnökének, anyám német származású gyáros leánya volt. Semmi jóra nem számíthattam tehát –nem is próbálkoztam többször. 

Tovább a jelenkor.net cikkére >>>

 

A Vallai Péter Előadó-művészeti Alapítvány díját első alkalommal november 25-én, Vallai Péter születésnapján, a Vallai Kertben adták át.

Ahogy azt Kőváry Katalin rendező, az Alapítvány elnöke elmondta, elsősorban független előadó-művészek magas szintű alkotómunkáját kívánják a díjjal elismerni. A pénzjutalommal és oklevéllel járó díjat az alapítvány felkért szakmai közreműködő javaslata alapján ítéli oda.

Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>

 

Ez a kiállítás nem hivatkozik Ady váteszi kérdő mondatára: „S ha Erdélyt elveszik?”, drMáriás máshonnan közelít: Ady Endre kimenti egy bűntanyáról a mennyei bárányt Franz Marc műtermében. István király óta mentjük a magyart, mentjük a hazát. Mohács után is, Trianon után is. Nemzeti öntudattal és nemzeti bátorsággal. Mintha erre születtünk volna.

Bolyongunk a termekben, lépcsőfeljáróban, történelmi alakok néznek ránk, akár egy panoptikumban vagy kísértetvárosban. Szellemalakok, elevenek maró szatírával ábrázolva (drMáriás: Károlyi Mihály egy katonával sakkozik Jean Metzinger műtermében, Tisza István Jasper Johns műtermében).

Tovább a kulter.hu cikkére >>>

 

 

 

 

Keresztesi József új verseskötete egy irodalmi road movie: kulturális tereken és kortárs művészek munkáin át, széljegyzeteken keresztül a meglepő kontextusokban felbukkanó bibliai motívumokig vezeti az olvasót a költő. A sokoldalú alkotóval a nagy műgonddal megírt Inverz Opheliáról beszélgettünk.

Először is, kérlek, mesélj a címválasztásról és borítóról!

A borítón a pécsi festőművész, Varga Rita egyik képének a részlete látható. Az Ophelia-projekt című szövegem ugyanis az ő egyik kiállításának a társalkotásaként keletkezett még 2009-ben – ezért akartam, hogy legalább a címlapja révén a könyv is mutasson meg valamit ennek az anyagnak a látványvilágából. A tárlat címe az volt, hogy Valamit hoz a víz. Három festménysorozatból állt, az egyiken Rita önmagát ábrázolta vízbe fúlt Opheliaként, a másik kettő pedig két, akkortájt nagyon eleven botrányhoz, Malina Hedvig, illetve E. Zsanett ügyéhez kapcsolódott, pontosabban ezekre kopírozta rá az Ophelia-mítoszt. Én fogtam az Arany János-féle Hamlet-fordítást, és ennek a segítségével készítettem egy három tételből álló, kollázsszerű költeményt (magamban szívesebben nevezem kórusműnek), ahol minden tétel a kiállítás egy-egy sorozatához kapcsolódik. 


Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>

 

Orosz Dénes a Coming Out és a Poligamy után ismét egy romantikus vígjátékot készített Tenki Réka és Mészáros Béla főszereplésével. A Seveled bár szórakoztató film lett, a szokásos buktatókat mégsem tudta kikerülni.

Ha populáris műfajról van szó, Magyarországon a (romantikus) vígjáték egyértelműen dominál: évről évre elkerülhetetlen, hogy legalább egy magyar romkom ne landoljon a mozikban – az egyre gyarapodó listához ezúttal Orosz Dénes adott még egy címet. A zsánerben igen gyakorlott alkotó – a Poligamy és a Coming Out mellett a Csak színház is más semmi is e kategóriába sorolható – harmadik nagyjátékfilmje a Seveled, amely egy tipikus vígjátéki konfliktusra, a hazugságra alapul. A valóság kiszínezője ezúttal Gergő (Mészáros Béla), akinek szívbeteg édesanyja már rég készen áll a nagymamaszerepre, míg a férfi még bőven a csajozós korszakát éli. Csakhogy Emma néni (Básti Juli) szívbeteg, az állapota pedig egyre csak romlik. Így mikor úgy tűnik, már csak napjai vannak hátra, Gergő megkéri a várandós szomszédlányt, Sacit (Tenki Réka), hogy játssza el: Emma néninek végre unokája lesz. Az apró, kegyes hazugság azonban hatalmas kamu-cunamivá válik, amikor a nő meggyógyul és szeretné megismerni az újdonsült menyét.


Tovább a filmtett.ro cikkére >>>

 

Itthon nem volt még olyan nagyszabású, 100 évnyi időszakot átfogó, a jelenig ívelő fotótárlat, mely olyan széles körben mutatja be franciaországi magyar fotográfusok műveit, mint a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában látható kiállítás.

Az eddig még soha nem szerepeltetett képeket is szép számmal felsorakoztató, a többnyire francia magán-és közgyűjteményekből érkező, kizárólag vintage kópiákból, azaz az alkotók által készített korabeli kópiákból álló válogatást most először láthatja a budapesti közönség.

Tovább az artportal.hu cikkére >>>

 

Már a nyomdában van, és a 19. Győri Könyvszalonra jelenik meg az író-költő Mirtse Zsuzsa hetedik önálló kötete Tizenhárom bűvös tükör – Mesék felnőtteknek címmel. Ennek kapcsán beszélgettünk vele értékekről, útkeresésről, tündér- és egyéb mesékről, miközben mélységeiben is belenéztünk abba a tükörbe, ahol magunkat és a körülöttünk lévő világot tapasztaljuk nap mint nap.

Életrajzát böngészve jól látható, hogy az írás sok területén jártas, és eredményesen munkálkodott: szerepel benne – a teljesség igénye nélkül – geológiai mesekönyv, a Prima díjas Süni ökológiai magazin gyerekeknek, versek, novellák és mesék is. Melyeket tartja a legfontosabbnak, legértékesebbnek?

Az életem mindig is hurkolódásokkal volt tele, mindig több utat jártam párhuzamosan. Ha az írói pályámat nézzük, akkor nyilván a kötetek számítanak mérföldkőnek, ha nem szakítom el az írót az embertől, akkor minden fontos, és mindennek megvolt a maga helye.

Tovább a gyoriszalon.hu cikkére >>>

 

Az egyik legfontosabb kérdés, vajon mit tud kezdeni Jarmusch a mára elkoptatottnak tűnő műfajjal, a zombifilmmel. Kisantal Tamás írása a The Dead Donʼt Die-ról.

Jim Jarmusch zombifilmet forgatott. E mondatot ízlelgetve sokan megrökönyödhetnek, habár jobban belegondolva az amerikai függetlenfilm ikonikus alakja tulajdonképpen már vagy két évtizede kísérletezik a műfaji filmekkel, sőt az 1990-es évek közepe óta nagyjából minden második munkája valamilyen populáris műfaj meglehetősen sajátosan értelmezett változata volt. Tehát végül is annyira nem meglepő, hogy egy western (Halott ember, 1995), egy bérgyilkos- (illetve maffia-)film (Szellemkutya, 1999) és egy vámpírfilm (Halhatatlan szeretők, 2013) után egy újabb népszerű műfaj következett Jarmusch repertoárjában.

Tovább a jelenkor.net cikkére >>>

 

Az ékszertervezők között, főleg Magyarországon, viszonylag ritkának számít az a konceptuális megközelítése a tárgyaknak, ami a te ékszereidre is jellemző. Hogyan alakult így? Miért választottad ezt a nehezebben érthető és definiálható irányt?
Alapvetően a konceptuális vagy kortárs ékszer egy elég marginális művészeti terület és amellett, hogy nehezebb befogadni és értelmezni ezeket a tárgyakat, általában elég nehezen is értékesíthetők. Nem is feltétlenül „piacképesek” a hagyományos értelemben. Például van olyan, hogy valamiből csak egy darab készül és emiatt megismételhetetlen. Ráadásul az ilyen típusú tárgyak keletkezését, kivitelezését általában megelőzi egy elég hosszú kutatási folyamat. Ez jelentősen megnöveli a szellemi tartalom értékét pont úgy, mint egy képzőművészeti alkotásnál. A képzőművészeti példa nem is távoli hasonlat, a legtöbb kortárs ékszer többé-kevésbé beletartozik ebbe a kategóriába. Azt szoktam mondani, hogy tulajdonképpen egy-egy ilyen cucc „hordható képzőművészet”.

Tovább a psmagazin.hu cikkére >>>

 

Elgondolkodtam, milyen régóta követem figyelemmel a munkásságod – van már vagy nyolc éve, amikor először hallottalak egy Irodalmi Jelen-esten –, és nem is tudom, hogyan kerültél erre a pályára. Mesélnél erről, honnan és hogyan indultál?

Nem gondolom, hogy bármi extrém lenne az irodalmári pályakezdésemben. Az ELTE Bölcsészettudományi Karára jártam, 19-20 évesen már írtam verseket, műfordítással is próbálkoztam, elküldtem őket folyóiratoknak, azok többnyire leközölték őket. 2008-ban megjelent egy verseskötetem, jelentkeztem és felvettek a Fiatal Írók Szövetségébe, József Attila Körbe, egyéb szakmai szervezetekbe, kerestem a kapcsolatot a bölcsészkaron működő egyéb fiatal költő-műfordító-irodalomtörténész-jelöltekkel. Fordítottam elég sokat Paul Celantól, nem elsőként magyar nyelven, ennek a műfordításkötetnek a kiadására is volt lehetőség. Közben felvettem a kapcsolatot a bölcsészkaron Géher István professzorral, aki költő, irodalomtörténész, műfordító volt, és nem mellékesen az édesapám középiskolai osztályfőnökének, Géher Mária néninek a férje.

Tovább az irodalmijelen.hu cikkére >>>

 

Az ember már gyerekként is tudatosítja, hogy vannak olyan szavak, amelyek hiába hangzanak ugyanúgy, szövegkörnyezet függvényében egészen mást jelentenek. Az ilyen szavaknak egyik legeklatánsabb példáját választotta első kötete címének Seres Lili Hanna. Felkelti az olvasóban a kíváncsiságot, hogy valamely középkori építmény mindennapjaiba, egy modernkori házba vagy bunkerba kukkanthat be, netán a kezében tartott könyv egy kisebb-nagyobb közösség szemszögéből képzi meg számunkra azt a hiányélményt, amikor valaki nincs a közelünkben, azonban tudni véljük róla: közelít felénk. Vagy legalábbis erre vágyunk. Ezen a ponton fenntartjuk még annak esélyét, hogy a fentebb említett értelmezések közül kizárólag egyet mutat fel a mű.

Tovább a dunszt.sk cikkére >>>

 

Október 30-án a Batthyány Lajos Alapítvány székházában mutatják be először a kárpátaljai Visk református templomában nemrég feltárt középkori falfestményeket. A Huszttól 20 kilométerre fekvő nagyközségben feltárt falképek rendkívüli művészettörténeti értékkel bírnak: bár falképtöredékeket több kárpátaljai és erdélyi templomban is feltártak az utóbbi években, ezek az 1400-as évek elejére keltezhető képek nagy felületen – a szentély több mint kétharmadában – fennmaradtak, áll a szervező Teleki László Alapítvány közleményében.

Tovább az index.hu cikkére >>>

 

Nagyapa az ismeretlen ismerős, aki sosem volt ott, ahol lennie kellett volna. Csupán néhány bizonytalan eredetű anekdota és doboznyi használati tárgy maradt utána. Lehetett ő bárki, híres étteremtulajdonos, háborús hős vagy lepkegyűjtő világutazó. A Nagyapám című prózai műben valóság és elképzelés rakódik egymásra. De vajon kiről íródnak ezek a történetek és ki írja azokat? - erről és még sok másról beszélgettem az elsőkönyves Halmai Róberttel.

Tovább a konyv7.hu cikkére >>>

 

 

Molnár Piroska hazánk egyik legkiválóbb színésznője, aki pályája több mint ötven éve alatt megszámlálhatatlanul sok szerepben és a legkülönfélébb műfajokban, színpadon, televízióban, rádióban és szinkronban egyaránt megmutatta páratlan tehetségét. Alázatos és nyitott gondolkodású, emellett képes kritikus szemmel figyelni a körülötte történő eseményeket, ám bármit is tesz vagy mond, mindennel az a célja, hogy segítsen, hogy jobbá, elfogadóbbá tegye környezetét. Ehhez pedig nincs is talán alkalmasabb hely a színháznál.

Tovább a deszkavizio.hu cikkére >>>

 

 

Rea 2018–ban végzett a MOME Ékszertervezés és fémművesség mesterszakán. Az egyetem alatt és azóta is számos, a feminizmust és a test problematikáját körüljáró alkotást készített. Első egyéni kiállítása október ötödikén nyílik a Kelet Kávézóban, "No pin intended" címmel, ami november ötig látogatható.

Tovább a psmagazin.hu cikkére >>>

 

Szerintem Magyarországon az emberek zöme nincs tisztában legértékesebb kincsével, az anyanyelvével – mondta az idei Balassi műfordítói nagydíjjal kitüntetett, 1977 óta Magyarországon élő Teresa Worowska, aki többek között Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső és Márai Sándor könyveit ültette át lengyelre. A magyar nyelv képi erejéről, az odaóvakodásról és a krúdyságról beszélgettünk.

Varsóban végzett magyar szakot. Mi igézte meg a magyar nyelvben?
– Amikor nyelvszakot választottam, még nem tudtam volna megmondani, hogy mi az igéző benne. Egy nehéz nyelvet akartam megtanulni, mert jó a nyelvérzékem. Racionális döntés volt, de ahogy mélyebben megismertem, egyre inkább bámulatba ejtett.

Tovább a magyarnemzet.hu cikkére >>>

 

Fischer Iván ama tézise, hogy – a későbbi verzióval ellentétben – az ősváltozat megőrzi az opera tragikus jellegét, ellentétben áll a saját zenéjével és rendezésével – sőt magával az eredeti szöveggel is. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Kezdjük talán az elviekkel. A Fischer Iván Operatársulat idei produkcióját, Monteverdi Orfeóját, amelyet a karmester-rendező elsősorban a vicenzai Teatro Olimpico adottságait szem előtt tartva álmodott meg, több elvi-tisztázó nyilatkozat előzte meg a vicenzai helyszín jelentette inspirációról és a benne rejlő lehetőségekről, illetve a Monteverdi-opera most bemutatott verziójáról. A Monteverdi szerzőtársává előlépő Fischer Iván egyik legfontosabb tézise – amelyet a mostani előadáshoz készült műsorfüzetben is összefoglal – az, hogy az opera kétféle befejezése közül nem a két, évekkel később megjelent nyomtatott partitúrában található „mennybe menős” verzió, hanem a két korai librettóban megörökített „bacchanáliás” változat hangzott el az eredeti bemutatón. Ez szigorúan véve nem bizonyítható ugyan, de a feltételezést jelentékeny szakmai konszenzus övezi.

Tovább a revizoronline.com cikkére >>>

 

Az idei Ars Electronica fesztivál befogadhatatlanul nagyra sikeredett. Viszont számos olyan kérdést vetett föl, amely a következő években meghatározó lehet. Ott jártunk.

Az Ars Electronica műfajából és témájából adódóan is rendhagyó: egy olyan fesztivál, amely a művészet, a technológia és a társadalom közös halmazának leginnovatívabb újdonságait prezentálja évről évre, mindenképp kimozdítja a látogatót a komfortzónájából. Linzben az idei fesztivál az Out of the Box – the Midlife Crisis of the Digital Revolution” címet kapta, amellyel tudatosan próbálták kihasználni a mára klisévé vált kifejezés többértelműségét. Az out of the box ugyanis egyszerre jelentheti azt, hogy valami használatra készen áll – ezt vehetjük itt nagyon konkrét, ugyanakkor átvitt értelemben is: vonatkozhat az eszközeinkre, amelyeket csak kiemelünk a dobozukból, és már nyomkodhatjuk is őket, vagy épp a social média feedjeinkre, ahol tálcán kínálják a számunkra érdekes tartalmakat. Ennek kényelme persze legalább annyira beszűkíti a gondolkodást, mint amennyire a közösségi média kinyítja a világot. Az Ars Electronica kurátorai ezt egyfajta “digitális póráznak” nevezték el, amelyért nagyon komoly árat kell fizetnünk – ha épp nem pénzben, akkor az adatainkkal, a jelenlétünkkel. Ide kívánkozik a mára klasszikussá vált frázis: ha valami ingyen volt, akkor te voltál a termék.

Tovább az artportal.hu cikkére >>>

 

Nem a könyv hibája, hanem az enyém: mivel egyszerre (néhányszorra) olvastam el a több mint ötszáz oldalt, valahol a századiknál (márciusi napok) az volt az érzésem, hogy a szerző ismétli magát, vagy ha nem is magát, a történetmesélés technikáját. Szóval, volt egy olyan benyomásom, hogy ezt már ismerem, ez már bejáratódott, olvassunk már valami újat és főként mást. Pedig a cím is határozottan nem arra szólít fel, hogy folyamatosan olvassunk, s hamar érjünk a könyv végére: Minden napra egy sztori. (Nagy előnye a Lackfi János-kötetnek, hogy nem sztorizós, itt a sztori nyilván a nála hosszabb történet szót helyettesíti. Persze, akadnak sztorizós történetek is, mert javára szolgáljon: még ez a fajta kispróza is belefér a széles palettába.)

Az alcím többet is elárul: Egypercesek egy évadra – bár az évad szerintem idény, szezon, tehát kevesebb az évnél, itt pedig január 1-től december 31-ig sorjáznak a történetek, összesen 365. 

Tovább a dunszt.sk cikkére >>>

 

Ember Sári a műhelyében vár minket, borospohárból kortyolgatjuk a vizet, közben arról beszélgetünk, hogyan formálják őt a külföldi kiállításokkal járó utazásai, hogyan hordozzák magukon a műalkotásai különböző terek kontextusait.

PRAE.HU: Kezdjük talán a legaktuálisabbal. Nemrégiben Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat kaptál. Mit jelent neked egy ilyen szakmai elismerés? Hol helyeznéd el ezt az eredményt a karrieredben?

Jó volt számomra, hogy egy érdekes és valóban szakmai zsűrivel lehetett megismerkedni az értékelés személyes szakaszában – amikor a jelölteknek volt másfél órája, hogy a műtermükben prezentálják a munkájukat. Rengeteg olyan kérdést tettek fel, amelyek mostanában foglalkoztatnak. Izgalmas volt velük a munkáim mélyére ásni, hasznos volt az ő társadalmi nézőpontjukból beszélgetni. Én a munkáimmal személyes léptékből közelítem meg azokat a dolgokat, amit ők az elméleteikben globálisan. A műtárgyaimban rejlő ambivalencia az, ami nagyon érdekel, kérdés, hogy tud-e ez elég zavarba ejtő lenni vagy tud-e kérdéseket felvetni. Ez a látogatás, illetve maga a díj egyfajta visszaigazolás is volt erre.

Tovább a prae.hu cikkére >>>

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal