VideóAz Irodalmi Jelen / Csornyij Dávid videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Háy János ír lírát, prózát, esszét, drámát, szabadidejében zenél, rajzol és fest. Ő az egyik legtermékenyebb kortárs magyar szerző, közel negyven kötetet jegyez. Legutóbbi regénye, a Boldog boldogtalan idén tavasszal jelent meg, míg új verseskötete, a több mint ezeroldalas Negyven év októberben érkezik. A József Attila-díjas szerzővel többek között a boldogságról mint elvárásról és a felejtés szükségességéről beszélgettünk, de az is szóba került, miért létfontosságú a társadalmi mobilitás biztosítása. A Boldog boldogtalan azért tűnik szerencsés címnek, mert mindent elmond a regény szereplőinek kiterjedt számáról, és közben azt is megengedi, hogy elgondolkozzunk azon, van-e egyáltalán olyan ember a világon, aki valóban boldog. Miért foglalkoztatja a téma? Ez a boldogságügy, azt hiszem, eléggé túl van habosítva. Ha Jézus klasszikus boldogságbeszédét nézzük, akkor az a boldog, aki méltó arra, hogy bekerüljön Isten országába. Aki arra méltatlanul él, az ne is számítson a boldogságra. Manapság számomra ez a megnevezés, hogy boldog, inkább a kereskedelemhez és a termeléshez kötődik. Boldog leszel, ha megszerzel magadnak bizonyos dolgokat, tárgyakat és vagyontárgyakat.
Amit Keresztury hiányolt a regényben, „a vallomás őszinteségét, bűntudatát vagy dacát, sorsszerűségét vagy lázadását, egyértelműségét és véglegességét”, azt az átdolgozó és rendező Zsótér Sándor és a dramaturg, Ungár Júlia – négy ragyogó színész segítségével – meg tudta adni a nézőknek a Trafó nagytermében. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
A címben felsorolt események a vízzel, annak időbeliségével és az emberhez köthető viszonyával foglalkoztak. Tették ezt misztikus irányból épp úgy, mint a lokalitásban fellelt valós történetek alapján. Négy év alatt négy helyszínen és négy tematikával jött létre a sorozat (Csongrád, Palotai-sziget, Nevesincs-tó, Boszorkánysziget). Az egyestés, sötétedés után, némán vezetett túrák során bejárható tárlatokat a napfordulókra és nap-éj egyenlőségekre időzítették. Az alkotások idomultak az adott esemény tematikájához, a választott helyszínhez, reflektáltak annak hibrid, kulturális, természeti vagy épp mágikus jellegére, és a közeget óvva jött létre a csendes alámerülés. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Erdélyi színészekkel és a Dallas Bobby-jával érkezik szeptember 26-án a magyarországi mozikba Vékes Csaba gombfoci-fanatikusokról szóló romantikus vígjátéka. A Lepattanó premierje előtt beszélgettünk a film egyik főszereplőjével, Derzsi Dezsővel a forgatás benyomásairól és a Romániában élő magyar színészként megtapasztalható filmes lehetőségekről. Nehéz eldönteni, hogy a mi az abszurdabb a Lepattanóban: egy gombfoci-Európa-bajnokság vagy az apa és fia között feszülő szerelmi háromszög. Miután Kálmán (Scherer Péter) csapatát anyagi gondok miatt az utolsó pillanatban kizárják a verseny selejtezőjéről, irodista fia, Oszkár egy téves utalásnak köszönhetően hatalmas pénzösszeghez jut. Amennyire csoda, annyira nehéz döntés is Oszkár részéről, hogy támogatja-e apja őrült mániáját. Lepattanóban a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron színház színészei is játszanak: a gombfocista Attit Fekete-Lovas Zsolt alakítja, Derzsi Dezső pedig az említett Oszkárt. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Kondor Attila a kortárs magyar képzőművészet kiemelkedő alkotója, egy páratlanul konzekvens és tudatos festészeti gyakorlat épített fel az elmúlt évtizedekben. Mindig lenyűgözött az a következetesség, ahogy lépről-lépésre, fokról-fokra haladva nyitott meg maga előtt újra fejezeteket művészetében. Amikor a mai megnyitóra készülve még a nyár folyamán megnéztem műtermében a már befejezett, elkészült műveket és izgalmas diskurzust folytattunk ezekről, már akkor világos volt, hogy Kondor Attila ezen kiállításával ismét a festészet kontemplatív útjainak keresésére indul: az emberi szemlélődés természetben és épített környezetben való elmélyülésének lehetőségét, azaz a cselekvő vita activa és a meditatív vita contemplativa közötti feszültség feloldását kutatja. Erre a kiállításra festett sorozatai is megerősítenek bennünket abban, hogy elmélyült vizsgálódásaival a neki rendelt utat választotta, amely szervesen következik munkásságának korábbi fázisaiból. Érdeklődésének középpontjában továbbra is ember és természet viszonyrendszere áll, a megfigyelés és a művészi újraalkotás gesztusaival kiegészítve. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
A futár olajozottan végezné munkáját, embergépként haladna előre, tudata azonban másképp működik. A filosz-identitást megalapozó, mélyben munkáló szövegek szüntelen kizökkentik, versekről, elbeszélésekről, művészetfilozófiai szövegekről szóló gondolatbetörések térítik el – Márjánovics Diána kritikája Borsik Miklós Futárlíra című verseskötetéről. Az utóbbi évek magyar lírájában és prózairodalmában megképződni látszik egy szövegtípus, amelynek léte nemcsak a kortárs irodalom alakulástörténetének stációját jelzi, hanem a mai magyar kultúra állapotáról, az írói-értelmiségi életlehetőségekről, a humaniórák társadalmi megbecsültségéről is képet ad. A szövegcsoport darabjai egészen különböző poétikai törekvéseket mutatnak, más-más műfaji elemekkel operálnak, egymáshoz aligha hasonlatos nyelvet alkalmaznak, és a kötetek mögöttes gondolati tartalma is gyökeresen eltérő – a kiadványoknak mégis közük van egymáshoz. Kocsis Árpád: Oktopusz (2017), Toroczkay András: Boldog emberek (2021), Erdős Virág: könnyei (2022), Kun Árpád: Takarító férfi (2022), Görcsi Péter: Várni a 29-esre (2024) – egytől egyig olyan önéletrajzi indíttatású szövegek, amelyek forrása a szerzők peremtapasztalata. Bölcsészeti stúdiumokat végzett férfiakról és nőkről – költőkről, tudósokról, szerkesztőkről – szólnak, akik a korábban erős identitást képző tudásanyagukat, értékes talentumaikat kényszerültek hátrahagyni, hogy egy radikálisan eltérő közegben érvényesüljenek: oslói raktárban dolgozzanak, Berlinben takarítsanak vagy ételt hordjanak ki Budapesten. Tovább a litera.hu cikkére >>>
A Színikritikusok díját gyerek- és ifjúsági előadások kategóriában 2024-ben az Örkény Színház Klara és a Nap című előadása kapta. Neudold Júliát, a produkció egyik rendezőjét és íróját kérdeztük a koncepcióról és persze arról, hogy mi kell egy hatásos ifjúsági előadáshoz. Gratulálok a Színikritikusok díjához. Mit jelent ez számodra? Köszönjük, ez az előadás igazi csapatmunkából született. Megerősített abban, hogy az együttműködésen alapuló színházi munka nekem való és eredményes módszer. Hárman dolgoztunk a koncepción és a rendezésen, Fodor Orsolya, Hajós Zsuzsa és én, a látványtervezői feladatokat is megosztottuk, és a színészek, sőt a fénytervezőnk is kivette a részét ezekből a kihívásokból is. Túlléptünk a hagyományos munkamegosztáson, és azt hiszem, ez végül mindenki örömére szolgált, mert felszabadult, kreatív, konstruktív légkört eredményezett. És örülök, hogy egy részvételi előadás kapta a díjat. Az előadás színházi jelenetekből és interaktív részekből áll – lehetőséget kínál a közönségnek a történet befolyásolására és az előadás által felvetett kérdések megvitatására. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Türelem- és bizalomjátékok, játék párban vagy egyedül. Játék az idővel. Emese Tóthová legújabb sorozata a felnőttkori játékosságot vizsgálja, és annak a helyzetnek a fontosságára hívja fel a figyelmet, amely megengedi, hogy tét nélkül játsszunk, kísérletezzünk, kizökkenve a hétköznapi cselekvésekből. A játék ugyanis egy mentális állapot, nem csak a célja és a kézzelfogható hasznossága a lényeg, hanem a ránk gyakorolt hatása is. A játékoknak saját belső rendjük van, meghatározott szabályok mentén működnek, amelyeknek egyszerűsége megnyugtató kontrasztként hathat az élet sokszor kiszámíthatatlan történéseivel szemben.
Tizedik alkalommal adják át idén a Margó Irodalmi Fesztiválon a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat, amelynek célja a kortárs irodalom és az olvasás népszerűsítése, valamint hogy ráirányítsa a figyelmet a pályakezdőkre. A 2024-as felhívásra ötvenkét érvényes pályázat érkezett. Közülük választotta ki a szakmai előzsűri (Bakó Sára, Codău Annamária, Dobos Barna, Kolozsi Orsolya és Zsembery Borbála) a legjobb tíz kötetet. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
A Rimini Protokoll évtizedek óta a színház határait kereső-feszegető előadásairól, projektjeiről, formátumairól ismert. A nézőkben gyakran felmerül a kérdés munkáikat látva: színház ez? A jelen és közelmúlt riminis projektjeinek elemzésén keresztül azt szeretném bemutatni, merre is tart manapság az egyik legkísérletezőbb német dokumentumszínházi társulat, és rajta keresztül: merre is tart(hat) majd a színház. A Rimini Protokoll önmagát labelként identifikálja. Azaz a Rimini Protokoll nem más, mint egy címke, mely gyűjtőnév alatt együtt és külön is dolgozó művészek különböző műfajokban (színház, installáció, kiállítás) alkotnak. A Rimini Protokollt 2000-ben hozta létre Helgard Haug, Stefan Kaegi és Daniel Wetzel. Eleinte gyakran jegyezték együtt a munkáikat, ám az utóbbi években inkább az lett a jellemző, hogy egy-egy előadásért külön-külön felelnek. A Rimini Protokoll neve hallatán egy jártasabb színházbajárónak a Magyarországon rossz beidegződéssel civilnek nevezett szereplők – riminis szakterminussal élve én konzekvensen szakértőnek nevezem őket – által prezentált dokumentumszínházi előadások jutnak eszébe. Tovább a szinhaz.net cikkére >>
„Ezúttal olyan irodalmi emlékhelyeket kerestünk fel Szekszárdon, amelyekhez Pécsnek, a pécsi irodalomnak, a Jelenkornak köze van” – Ágoston Zoltán és Cseri László fotóesszéje. Pécset Szekszárddal számos irodalmi kapcsolat, szerzők és művek kötik össze. Már a szekszárdi Garay János, akiről a tolnai megyeszékhely főtere nevét kapta, s akinek szobra e téren áll, Pécsett, a mai Nagy Lajos Gimnázium elődjében járta iskoláit kamaszként az 1820-as években. Hasonlóképpen volt ez Babitsnál is, aki, mint Karinthytól tudjuk: „Született Szegszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szegszárdra, nehogy »Szegszárdon Születtem, Szinésznőt Szerettem« című leendő versében az alliterációt elrontsák. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
– Úgy van! Felteszem, sajátosan fényes gyöngyházszínéről ismerted fel. – Igen, meg a jellegzetes, spirálisan felszálló gőzéről – csicsergett lelkesen Hermione. – Úgy tudom, mindenki más és más illatúnak érzi, attól függően, hogy mihez vonzódik. Nekem például olyan, mint a frissen lenyírt gyep meg az új pergamen meg...”
Itt Hermione elvörösödött, s nem fejezte be a mondatot, így aztán soha nem tudjuk meg, milyen illatú számára a szerelem.
Sosem késő elkezdeni - üzeni az irodalomba 54 évesen berobbanó Karin Smirnoff pályája, aki a Jana Kippo-könyvek elsöprő nemzetközi sikere után most Stieg Larsen Millennium-sorozatát folytatja. Patat Bence beszélgetett vele a Kippo-sorozat és a valóság kapcsolatáról, helyesírásról és a magyar vidékről. 1749: Nem gyakran fordul elő, hogy egy író ötvennégy évesen jelenteti meg az első regényét, és világra szóló sikert arat vele. A te pályádról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy átlagos volna. Fényképész végzettséggel rendelkezel, utcai büfét üzemeltettél, dolgoztál újságíróként, de tanultál többek között kreatív írást is. Észak-Svédországban egy faárugyárat is igazgatsz. Miért nem kezdtél el írni korábban? Talán úgy érezted, hogy (élet)tapasztalatokat kell még gyűjtened, vagy egyszerűen csak a tökéletességre törekedtél, mint az a kisgyerek, aki hároméves koráig meg sem szólal, majd bonyolult szerkezetű mondatokban kezd el beszélni? Karin Smirnoff: Alapvetően úgy gondolom, hogy a tapasztalatok megkönnyítik az írást, bár már fiatalkorom óta írok. Az első „íróképzőt” huszonévesen végeztem el, azzal a szándékkal, hogy írni fogok, de közbejött egy s más. Többek között három gyerek, más munkák és tanulmányok.
A tavalyi, példátlanul korán megrendezetthez képest később, az előző két évtized trendjéhez képest viszont korábban rendezték meg a Velencei Filmfesztivál és a Budapesti Klasszikus Film Maraton idősávja közé szorult CineFestet Miskolcon. A legfontosabb magyar filmes seregszemle 2019-ben veszítette el fő szponzorát, a Jamesont, ám tavaly óta egy tőkeerős hazai cég, a Mercedes-Benz Miskolc szállt be a CineFest támogatói közé. Talán ennek is köszönhető, hogy idén új nagyjátékfilmes szekció indult East of Europe néven, melyben kortárs kelet-európai produkciók voltak láthatók, köztük két premier előtt álló magyar film is. Bár a belépők 1.200 forintra drágultak (ami még mindig igen kedvező árfekvés), a fesztivál záróünnepségén büszkén jelentették be, hogy soha ennyien nem váltottak jegyet a CineFest vetítéseire. A hivatalos versenyprogram 2024-ben is kifejezetten erős volt, ám a rövidfilmes CineNewWave és a CineClassics jóval karcsúbb programmal jelentkezett, mint az előző években. Volt viszont kínai és török nagyjátékfilmes válogatás. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Gondolatrajzás Tóth Erzsébet Én lettem volna című életrajzi regénye körül Tóth Erzsébet legutóbb három éve jelentkezett hosszú – hat évnyi – hallgatás után a Kínai legyező című verseskötetével (Nap Kiadó, Bp., 2021). Az idei könyvhét igen izgalmas lehetett a Nap Kiadó számára, hiszen olyan könyvek kerültek a standjukra, mint például Petrik Béla: Barátság és szövetség életre-halálra: Görömbei András és Nagy Gáspár levelezése, 1974-1992; Kulin Ferenc: Kurzusok és diskurzusok. Politikai, eszmetörténeti és publicisztikai írások; Lőkös István: Trianon után. A tovább élő croato-hungarus tudat. Tanulmányok; Lukács Sándor: Amit őrizni tudsz. Versek. Ebbe a prominens sorba méltán illeszkedik Tóth Erzsébet Én lettem volna – Szilánkok egy életrajzból című könyve. Igazi meglepetés-könyv ez Tóth Erzsébettől, aki főképp veretes verseiben ad hírt önmagáról, a korról, az irodalmi közéletről és közérzékenységről egyaránt. És most itt van kezünkben egy 260 oldalas életrajzi csemege, de hogy valójában milyen műfaji terminussal emlegessük a művet, az még nem eldöntött eme sorok írójának sem. Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
Öt fiatal művésznek ítélték oda 2024-ben a Junior Prima Díjat színház-, film- és táncművészet kategóriában csütörtökön Budapesten. Az elismerést és az azzal járó pénzjutalmat Ginzer Ildikó, az MBH Bank sztenderd kiszolgálásért felelős vezérigazgató-helyettese adta át a csaknem ötven jelölt közül kiválasztott tehetségeknek. A díjjal azokat a harminc év alatti művészeket jutalmazzák, akik korosztályuk legjobbjai között is kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. Idén négy színművész, Borsi-Balogh Máté, a budapesti Örkény István Színház, Kovács Tamás, a székesfehérvári Vörösmarty Színház, Márkus Luca, a Vígszínház és Mészöly Anna, a Miskolci Nemzeti Színház tagja, valamint Nagy Ilka Janka vágó érdemelte ki az elismerést.
A festő és szobrász Hans Mendler javarészt az absztrakt expresszionizmusból, a tudatalatti és tudattalan mélységeiből merít ihletet, olvashatjuk legújabb, Fantáziám körhintájában című kiállításáról Christina Ossowski tollából. A Széphárom Közösségi Térben nyílt tárlaton színezett faszobrait, nagy gesztusokkal festett vásznait láthatjuk. A Stuttgart melletti Neresheimben született Mendler a Bajorország határán fekvő Ulmban nőtt fel. 1971 és 1976 között a stuttgarti Művészeti Akadémiára járt, Gunter Böhmer, Hugo Peters és Horst a Bachmayer professzoroknál sajátíthatta el azokat a művészetbeli fogásokat, amelyek elengedhetetlenek voltak a pályára lépéshez. 1978 óta él és alkot Leonbergben, azóta számos kiállításon mutatkozhatott meg Bécsen át egészen Szingapúrig. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Átadták a XXXII. Salvatore Quasimodo Költőverseny díjait szeptember 6-án Balatonfüreden, az Anna Grand Hotel dísztermében. Idén azonban egy elismeréssel többet kaphattak a pályázók: lapunk különdíjat alapított. A díjátadóra a Tagore sétányon megtartott ünnepélyes megemlékezést követően sétáltunk át, mely emlékezésen beszédet mondott többek között Gabriele La Posta, a Budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatója, illetve a Költőverseny Nobel-díjas névadójának szobránál elhelyezték a tisztelet koszorúit. A költőverseny zsűrije a következő alkotók pályaműveit ítélte a legjobbaknak: A nagydíjat Beck Tamás kapta Önarckép című verséért. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Idén augusztus végén immár 81. alkalommal nyitotta meg a kapuit a Mostra Internazionale d’Arte Cinematografica Velencében. Rég nem tapasztalt, fullasztóan párás hőség várta a fesztiválozókat az idén kicsit talán lassabban és csendesebben induló fesztiválon, ahol az első napok sajtóvetítésein még foghíjasok voltak a széksorok. Pedig a fesztivál idén is igyekezett szórakoztató és nagy érdeklődésre számot tartó alkotással nyitni a fesztivált, ezért is eshetett Tim Burton Beetlejuice Beetlejuice című filmjére a választásuk. Burton már jó egy évtizede azt nyilatkozta, egyetlen filmjéhez készítene szívesen folytatást, és ez nem más, mint az 1988-as Beetlejuice – Kísértethistória. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Idén harmadik alkalommal rendezték meg a Black and White Photo Awards versenyét, amely a fekete-fehér fényképezést ünnepli. A művészeti verseny fejlődését jól mutatja, hogy idén komolyabb pénzdíjakat osztanak ki az új szponzoroknak köszönhetően, illetve egy új különdíjat is létrehoztak, amelyet egy magyar fotográfus nyert el. A korábbiakhoz hasonlóan a zsűri augusztus 19-én, a fotográfia világnapján hirdette ki idei nyerteseit. A Black and White Photo Awards 2024 abszolút győztese címet a kínai fotográfus, Haikun Liang nyerte el Destroy together című fényképéért, amely a kínai tavaszi fesztivál idején készült. Ez Ázsia egyik legnagyobb és legrégebbi ünnepe, amelynek csúcspontján petárdákkal és tűzijátékokkal felrobbantanak egy papíroroszlánt. A helyiek hagyománya szerint a telet szimbolizáló bábu felgyújtása jó szerencsét hoz, és elűzi a gonosz szellemeket. A felvétel ezt a pillanatot olyan képnyelvi megoldásokkal örökíti meg, amelyek részben a film, részben a festészet kifejezésmódjait alkalmazzák. A központi alak széles mozdulata, a robbanás fénye, és a szétrepülő darabkák a drámaiság és a pátosz formuláit használják, ami kevésbé gyakori napjaink fényképészetében.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
Háy János – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
