VideóA KMI Szerzőbár videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Festményparafrázisok, idő és emlékezés – központi témák Bánföldi vásznain, aki „alkotói tevékenységének alapvető kérdéseként valami absztrakt, ugyanakkor mélyen emberi, egzisztenciális problémát boncolgat”. Munkásságáról Szabó Noémi írt tanulmányt a Kortársban. Ebből közöljük az alábbi részletet. Az Arnolfini házaspár fotónyomat-sorozat (2016–17) találó parafrázisát adja Van Eyck híres képének. Bánföldi rétegesen épülő konstrukciót valósított meg e széria esetében is, ahol a jelenet valós színpadra állításával, rekonstruálásával kezdte a munkát, hiszen a főszereplőket két beöltöztetett próbababa jeleníti meg, majd a mesterségesen előállított szcénát befotózta, és az így elkészült fényképet vászonként, hordozóként alkalmazva autonóm festői jeleivel látta el, illetve módosította. A korábban említett rétegzettség talán e művek esetében a legkomplexebb, hiszen az apró rajzi gesztusok mellett az ősi graffiti, az írott szöveg köztérre karcolásának elemei is felbukkannak a képtérben, felülírva és talán megszentségtelenítve az Arnolfini házaspár álló portréját. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Akár élőben is reszkethetett volna a Hold a tó vizén, a közelgő vihar miatt azonban az Erkel színpadára szorult. A Gyulai Várszínház előadásai után a nézők kapnak egy-egy felsodort cédulára írt idézetet ajándékba. „A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége” – ezt húztam ki a kosárból a székelyudvarhelyiek Ábel. Rengeteg című előadása után, melyet Tóth Tünde rendezett. Később meg olvastam, hogy a színház több más udvarhelyi magyar kulturális intézménnyel együtt nyilatkozatban tiltakozik a létüket fenyegető pénzügyi megszorítások ellen. De nemcsak őket, az egész romániai kulturális szférát, benne az ottani magyar színházakat nehéz helyzetbe hozza ez az intézkedés, amely éppen a gyulai Erdélyi Hét közepén született, így nyilván erősen foglalkoztatta a városban fellépő társulatokat. Akik – akárcsak a hazai független színházak – próbálnak túlélni, és teszik a kötelességüket a szülőföldjükön. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>> „A festmény úgy indult, hogy volt egy álmom, rémálmom, amiben megtagadom önmagamat.” Hermann Zsófia, aki a Godot Labor Kol–Labor című 2023. szeptember 28-án nyíló kiállítás egyik alkotója, ezekkel a szavakkal vezeti be a nézőt művének rejtelmeibe. Hasonló gondolatok hangoztak el több évtizeddel ezelőtt Luis Buñueltől és Salvador Dalitól, hisz mindkettőjüknek volt egy álmuk, melyek megvalósítása „Az andalúziai kutya” című filmhez vezetett. Hermann Zsófia művei azonban egy teljesen más szemléletet képviselnek. Neki nem az a célja, hogy egy antiformalista filmet hozzon létre, hanem empatikusabban akar viszonyulni a nézőkhöz, hogy ők is hasonló módon viszonyuljanak hozzá. Bryan Turner szociológus szerint a test egyszerre tud megfoghatatlan, illuzórikus, konkrét, metaforikus, mindig jelen lévő és távoli dolog lenni. Ugyanakkor a test a társas én legközvetlenebb és legközvetettebb jellemzője. Hermann Zsófia művei ennek függvényében több szemszögből analizálják a test és saját környezete közötti viszonyrendszert. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Kódolt üzenetek, hamis dokumentumok, embercsempészek, titkosügynökök, leplezett ajándékok, váratlan meglepetések, krimiszerű fordulatok várják az olvasót Weber Kristóf regényében. Walz Emil zenekari menedzser és komponista Ausztrián és Budapesten keresztül érkezik meg szülővárosába, Pécsre, a kalandos autóútját kísérő személyek kavalkádja pedig a múlt szövetébe ágyazódik. Feltárul előttünk, ahogy a tehetséges, de korhely művész a nyolcvanas évek késő szocialista miliőjében a karrierjét építi, Budapest kocsmáit és klubjait járja, és közben a szerelemben is próbál helytállni. Az idősödő Walz végül egy nyomozás kellős közepébe csöppenve, kották rejtett üzeneteiben és vendéglők, házibulik elejtett mondataiban leli meg az őt körülvevő világ igazságát, és talán egykori szerelmét is. Abban a szerencsében volt részem, hogy meghívást kaptam a Zengő Petőfi fesztiválra, Győrbe. A három folyó városa nincs messze Pesttől, de azért annyira közel sincs. Kocsival egy óra, vonattal egy óra húsz perc. Lehet választani. Eh, mi az a húsz perc, megyek én vonattal, gondoltam magamban, útközben dolgozhatok, kisebb lesz a lemaradásom. S lőn. Az idő szinte elillant, lecsukom a laptop fedelét és már ott is állok a vasútállomás épülete előtt – tanácstalanul. Aki pedig tanácstalan, kérjen tanácsot. Ezen bölcsesség jegyében felhívtam az egyik szervezőt, akivel már kapcsolatban álltam, hogy velem akkor mi legyen? Mondja F. Sipos Bea, aki nem mellesleg a fesztiválon is fellépő Hangraforgó oszlopos tagja, hogy ne is menjek a szállásomra, hiszen lehet ebédelni a Zátony étteremben, csak épp be kéne ugorjak előbb a zsinagógába, az ebédjegyekért. Úgy legyen, miért is ne, gondolom magamban, ők tudják itt, mi merre van, mi a jobb sorrend, meg hogy a zsinagógától biztos nincs messze a Zátony, a Zátonytól meg a szállásom. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Fenntarthatóság, amelyben a lokalitás mindenféle negatív felhang nélkül, a globális mozgásokkal és jelenségekkel összhangban jelenik meg: olyan fogalmak és elvárások, amelyek egyre határozottabban fogalmazódnak meg a művészettel szemben is, különösen az utóbbi évtizedben. Néma Júlia Folyékony föld című kiállítása a veszprémi Dubniczay-palotában ezekre ad esztétikai és szellemi értelemben egyaránt érvényes, ugyanakkor a kerámia nyelvén megfogalmazott választ. Az utóbbi szempont azért olyan fontos, mert a kiállításon bemutatott kísérletek – egy bevezető szekció után, amely a művész itthon készült, de ebben az évben Japánban tett látogatása során egy japán-magyar teaszertartásra készült teakerámiáiból, illetve a szigetországban beszerzett anyagok és az alkotó által fejlesztett agyag egyesítésének nyomán született tárgyakból áll – a kerámia technikai határaira, de a tárgyalkotás intellektuális dimenziójára, a létrehozott tárgy által hordozott jelentés folyamatára is vonatkoznak. Mégis, miközben a koncept különféle módozatainak nyomait keressük a bemutatott műveken, és a tárgyak fogalmi mondanivalójára vagy épp a felhasznált anyag által szabott határok túllépésére igyekszünk figyelni a padlástérben sétálva, a tárgyakból sugárzó elemi érzékiség azonnal magához ragadja az irányítást. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>> A szerzőt Valuska László kérdezte hitről, diktatúráról, száműzetésről, szeretetről és családról. Most a teljes beszélgetést meghallgathatod. Visky András Kitelepítés című, első regénye 2022-ben az év könyve volt nálunk. Az erősen önéletrajzi ihletésű történet szerint a román diktatúra szétszakít egy igazán nagy családot, a református lelkész apát bebörtönzik és teljes vagyonelkobzásra ítélik, amíg a feleséget a hét gyerekkel kitelepítik. Hitről, túlélésről, szeretetről és a Bibliáról is szól ez a családregény. Különleges erők tartanak össze egy családot egy különlegesen erőszakos rendszerben, így derűt és reményt is ad. Tovább a konyvesmagazin.hu oldalára >>>
Már Széchenyi István, de állítólag még Kossuth Lajos is varratott magára, a magyar tetoválóművészet mégis csak a rendszerváltást követően vált jelentőssé. A Varrat leginkább ennek az időszaknak a műhelytitkaiba avatja be nézőit. A Varrat a kortárs tetoválókultúráról és annak magyar képviselőiről kíván átfogó képet nyújtani. A témát számos kontextusból vizsgáló dokumentumfilm információbőségéhez azonban amatőrnek ható technikai kivitelezés és átgondolatlan szerkesztési megoldások társulnak. A film a Kárpáti György produceri felügyelete mellett készült korábbi dokumentumprodukciók (Volt egyszer egy téka, Volt egyszer egy képregény, Magyar hangja…) formátumához igazodva ismét egy népszerű magyar szubkultúra múltjáról és résztvevőiről igyekszik egy későbbiekben megtekinthető képet rögzíteni, a készítők ugyanakkor csak ritkán próbálnak újat mondani a témával kapcsolatban, amit archiváló szándékaiknak megfelelően az alapjaitól kezdve ismertetnek közönségükkel. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Az ember megpróbálja elkapni a fonalat. Olyan esetekben mondjuk ezt, amikor megpróbálunk megérteni egy gondolatmenetet, próbálunk kívülről kapcsolódni egy folyamathoz, próbáljuk felvenni a gondolatok, a formák és a testek mozgásának ritmusát, próbálunk az áramlás részévé válni. A fonal, bár lineárisnak tűnik, valójában nincs se eleje, se vége – kifeszül, hurkolódik, összegabalyodik, majd újra kinyúlik a térben. Maga a fonal teremti meg a teret: a testek által belakott fizikai teret, és a gondolatok áramlásának diszkurzív terét. Lehet ez a tér egy életmű tere, az univerzumhoz hasonlatosan folyamatosan táguló tér a művészettörténet képzeletbeli terében, referenciák és kapcsolódások, stiláris és motivikus hurkok és csomók szemmel és ésszel befoghatatlan, szertelen rendszereként. Lehet ez a tér egy kiállítás tere, amelyet az életmű betölt, amelyben az életmű áramlik, újabb és újabb együttállásokat és kapcsolódásokat felfedve: a motívumok és a színmezők szinte összeszikrázva fedik fel a terekben gabalyodó képzeletbeli fonal újabb és újabb elágazódásait. Tovább a balkon.art cikkére >>>
A napokban megnyitotta kapuit a Térey Könyvsarok elnevezésű emlékmúzeum, ahol a tragikus hirtelenséggel elhunyt József Attila-díjas művész tárgyi hagyatékát tekintheti meg a közönség. A múzeum létrehozói abban bíznak, hogy a Könyvsarok a jövőben egy kis kulturális központtá nőheti ki magát. + GALÉRIA Júniusban érkezett a hír, hogy a 2019-ben elhunyt Térey János Viza utcai lakásának tárgyi hagyatéka egy az egyben átköltözik a művész szülővárosába, Debrecenbe. A József Attila-díjas író, költő, műfordító, drámaíró özvegye, Harmath Artemisz irodalomtörténész a hagyatékot a Méliusz Juhász Péter Könyvtár gondozására bízta, akik a szerző fiatalkorának legkedvesebb kiskönyvtárát jelölték ki a személyes tárgyak otthonául. A Térey Könyvsarok elnevezésű lakásmúzeum szeptember 14-én, a Térey Könyvünnep részeként nyitotta meg kapuit az érdeklődők előtt. A tárlaton egyebek közt kéziratok, levelek, díjak, több ezer kötet – köztük kortársai által dedikált példányok –, régi bútorok és személyes tárgyak kaptak helyet. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
A Színházi Kritikusok Céhe idén 44. alkalommal adta át a Színikritikusok díját, amellyel a 2022/2023-as évad kiemelkedő színházi teljesítményeit ismerték el. A díjátadó gála, amelyen a tatabányai Jászai Mari Színház társulata működött közre, szeptember 17-én tartották a Katona József Színházban. A kategóriadíjakról részben megújult rendszerben döntöttek a Céh tagjai. A Színikritikusok díjának változtatásait hosszas műhelymunka előzte meg, amelyben a tagság kísérletet tett a díjazás szempontjainak finomhangolására. A felmerülő változtatások elfogadásáról vagy elutasításáról a Céh tagsága demokratikusan döntött. Tovább a szinhaz.online cikkére >>>
Repülni csak ott lehet, ahol van hozzá tér. A Kiscelli Múzeum Szárnyalás című tárlatán pedig minden adott ahhoz, hogy a látogató úgy érezze, az ég felé emelkedhet. Reigl Judit figurális képeit a művész ötlete nyomán az egykori templom terében helyezték el. A művész még életében ide, a Kiscelli Múzeum templomterébe álmodta meg a kiterített leplekre festett sorozatát, ez volt a kiállítás szervezőelve. A körkörösség, a spirálszerű visszatalálás Reigl Judit művészetében hangsúlyos elem, ő is mindig visszatért azokhoz az ősélményekhez, amelyek meghatározták. Száz éve született, ebből az alkalomból több múzeum is bemutatja életművének különböző szakaszait. A Kiscelli Múzeum a figurális képeiből válogatott, a Fonds de dotation Judit Reigl alapítvány pedig egy nagyméretű képet adományozott a múzeumnak Reigl Judit Kívül-sorozatából. A festményt az alapítvány elnöke, Roberta Bernard adta át Molnárné Aczél Eszternek, a Kiscelli Múzeum–Fővárosi Képtár főigazgatójának. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
Négy női sors, mint Nina Simone híres számában, a Four Womenben, mely éppúgy a nők kiszolgáltatottságáról szól, mint a regény, s éppolyan vázlatszerű formában. A kritikák rendre nagy hangsúlyt is fektetnek a vázlatszerűségre, hiszen egyrészt a cím is erre utal, másrészt a szöveg formája is töredékes. A négy nő sorsa nem összefüggő történet, hanem kisebb egységekből áll össze, melyeket zárójelbe tett három pont választ el egymástól, jelezve, hogy itt bizony kimaradt valami. Valami, amit talán nem lehet vagy nem érdemes elmesélni, vagy az olvasónak kell kitalálnia. Az eddigi kritikák szerint ennek több oka is van. Az egyik merőben technikai, amiről a szerző is beszél a litera.hunak adott interjújában: „Az időhiányos élethelyzetemből fakadóan úgy éreztem, nem tehetem meg, hogy önálló szövegeket írjak, mert különben soha nem lesz könyvem. Ezért a koncepció része lett az is, hogy ebben az időszakban csak olyasmit írok, ami illeszkedik a nagy egészbe. Ha például felkérést kaptam máshová, antológiába, folyóiratba, akkor is a meglévő folyamokba illeszkedő szöveget írtam. Persze ebben volt kockázat, de azért igyekeztem az egyes szövegeket úgy összerakni, hogy önmagukban is megálljanak, és aztán később emiatt meg is húztam néhányat, irtottam az ismétlődéseket, itt-ott viszont átírtam, hogy jobban illeszkedjenek egymáshoz.” (Nem szeretném, hogy kerekebbek legyenek)
Összeköt embereket – talán a legegyszerűbben így lehetne megfogalmazni a most nyolcvankét éves baltimore-i producer küldetését, akinek neve jól ismert mind a nemzetközi, mind a magyar színházi közegben. Philip Arnoult 1991-ben alapította meg a CITD-t (Centre for International Theatre Development), és helyezte munkássága fókuszába Közép-Kelet-Európát. A lengyel, orosz, bolgár, szlovák, román színház mellett már a nyolcvanas évektől kitüntetett helyet foglalt el érdeklődésében és kapcsolatrendszerében Magyarország. Azóta is folyamatosan figyeli a hazai független előadó-művészeti területet, számos magyar rendező, színházi ember jutott már el jóvoltából az USA-ba, és dolgozhatott amerikai színházakban. Életművének magyar vonatkozásait hosszan lehetne sorolni, bábáskodása alatt magyar-amerikai projektek egész sora született. Philip Arnoult a magyar színház hűséges barátja és nagylelkű támogatója. A portréinterjút Tompa Andrea író, a Színház folyóirat korábbi főszerkesztője készítette. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
A Days of Poetry and Wine irodalmi fesztivál 2017-ben indította el az „Open Letter to Europe” elnevezésű programot. A projekt levelei Európának, vagy talán az egész világnak szólnak. A szervezők minden évben felkérnek egy jelentős európai költőt, írót, vagy gondolkodót, hogy nyílt levélben szólítsa meg Európát, és világítson rá az általa legégetőbbnek tartott problémákra. A cél az, hogy a művészet és a közbeszéd ismét összekapcsolódjon, ezért a nyílt levelet számos európai fórumon közzéteszik, és azt az Európai Parlament, az Európa Tanács és az Európai Bizottság valamennyi képviselője is megkapja. A nyílt levél szerzői között eddig Stefan Hertmans flamand író, Athena Farrokhzad iráni származású svéd költő, Ilija Trojanow bolgár származású német író, Tóth Krisztina magyar író és Durs Grünbein német költő szerepeltek. 2023-ban a nyílt levelet David Harsent brit költő írta. A háború legrosszabb évében, 1942-ben jöttem világra. Szülőhelyem egy devonshire-i falu volt. Sokat meséltek nekem a devoni kikötők bombázásáról, és arról, hogy a bombázókat kísérő vadászgépek véletlenszerűen civil célpontokat is támadtak. Az egyik célpont éppen az a gyermekkórház volt, ahol egy nappal korábban megszülettem. Anyám és a többi asszony, újszülött gyermekével, az ágy alatt keresett menedéket.
„Azt nem lehet bátorságnak nevezni, mikor az embernek nincs veszítenivalója.” Bár Reisz Gábor szerint nem bátor, a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon díjazott filmje mégis szinte egyedülálló módon emeli be a magyar aktuálpolitikát a polarizálódó társadalmunkról szóló narratívájába. CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA. Az idézett mondat a CineFesten zajló bemutató közönségtalálkozón hangzott el egy néző kérdésére, amely a Magyarázat mindenre merészségét dicsérte. Az interakció sűrítve tanúskodik arról, hol tart a magyar filmgyártás – és tágabb értelemben a társadalom - ma: bátorság az, ha valaki arról beszél, hogyan élünk egymás mellett. Mindezt egy olyan alkotásban, melyre - rengeteg egyéb rendezővel egyetemben - nem kapott és nem is kaphat állami támogatást. Pedig Reisz Gábor harmadik nagyjátékfilmje éppen arról szól, ami a jelenlegi állapotból bántóan hiányzik: beszélnünk kell(ene) egymással, mert egy ponton túl már késő lesz. Bár lehet, hogy már késő is. Tovább a revizoronline.com cikkére >>>
A Nobel-díjas kanadai szerző Valamit el akartam mondani című kötetében tizenhárom történetet olvashatunk, amelyek kivétel nélkül azt az érzést keltik, mintha vaskos nagyregényt tartanánk a kezünkben. Szövegeiből bár hiányoznak a katarzisok, a szélsőséges érzelmek és tragédiák, mégis elsöprő erővel világít rá, milyen apró történetekből épülhet fel egy ember teljes személyisége. Korábban, ha azt kérdezte volna valaki, ismerek-e olyan írót, aki alig tíz-tizenöt oldalban is képes egy regény illúzióját kelteni, talán egyedül Jorge Luis Borges nevét feleltem volna. Most azonban kénytelen vagyok felvenni erre a listára Alice Munrót is. A Nobel-díjas kanadai író magyar életműkiadása 2006-ban indult el a Park Kiadónál, a sorozat utolsó darabjaként pedig nemrég megjelent a Valamit el akartam mondani című novelláskötete, amely eredetileg 1974-ben látott napvilágot. Most Kada Júlia fordításában olvashatjuk magyarul. Tovább a fidelio.hu cikkére >>> A koncertet nem csupán aláfesti Nagy Viktória vizuálja, hanem az élmény szerves részeként hömpölyög. A különböző évszakok színeit mintegy élő akvarellként csorgatja, mázolja, alakítja. 2023. szeptember 2-án a Müpában zajlott az MVM ZENERGIA idei jótékonysági koncertje. A műsor teltházzal ment, az eseményt online is lehetett követni. Az estet Bősze Ádám vezette. Felléptek: Balázs János, Sárközy Lajos, Tóth Vera, a Bagossy Brothers Company, Vecsei H. Miklós, az Animae Musicae Kamarazenekar és a Cantemus Vegyesker Szabó Soma vezényletével. Az MVM idén immár nyolcadik alkalommal hívja életre az MVM ZENERGIA egyedülálló koncertjét, amelyen találkozik a zene, a vizuális élmény és a jótékonyság, valamint a klasszikus zene más műfajokkal. A koncert programja a négy évszak tematika jegyében született, az este során az évszakokhoz kötődő, jól ismert klasszikus zeneműveket, jazz-és popslágereket hallhattunk. A Petőfi 200, azaz Petőfi Sándor születésének kétszázadik évfordulója kapcsán megzenésített versek is elhangzottak.
Három év kihagyás után tért vissza szerzőnk a Sziget Fesztiválra (ez azért lehet bocsánatos bűn, mert két évig meg sem tartották, tavaly már igen, csak nélküle), így lehet, hogy olyan dolgokra is rácsodálkozott, amelyek csak számára voltak újak. Arra volt kíváncsi, hogyan alakult idén a Sziget art-konceptje. Ha az ember a Szigeten képzőművészetet keres, zömmel megbízhatóan visszatérő motívumokkal találkozhat – ilyenek pl. az ArtZone vagy a Múzeumi Negyed. Utóbbit azonban idén már nem, vagy legalábbis igen fragmentált formában lehetett megtalálni. Az Iparművészeti Múzeum a Magic Mirror mellé szorult, amit egyébként nagyon kreatívan (t)oldottak meg egy Art Nouveau detox sarokkal, de pl. a MuseumShop (ami ez esetben a Szépművészeti Múzeum fedőneve) az ArtZone-ban kapott helyet. Itt egyébként – mint minden évben – idén is akadnak meglepetések, búvópatakként működő kulturális színterek vagy kezdeményezések, de olyanok is, mint az újbudai Adaptér, mely a helyszíntől szokatlanul steril konténerekben várta az szitizeneket. Itt különböző digitális vagy analóg, interaktív játékokat, kísérleteket lehetett kipróbálni, fizikai mivoltából fakadóan pedig viszonylag csend és nyugi is volt odabent. Szintén üdítő színfolt és újdonság volt a Café Analóg részvétele. Az archaikus fotográfiai eljárások mondhatni reneszánszukat élik, úgyhogy itt már délután ki is kellett írni, hogy nem tudnak aznap több felvételt készíteni, akkora várólistájuk volt. Ezen kívül általában a megszokott, kézzel machinálós vagdosós, ragasztgatós, nyomdázós helyszínek kínáltak meditatív rehabilitációs lehetőséget a betévedőknek. Tovább az artportal.hu cikkére >>>
A Magyarázat mindenre című magyar film nyerte Velencében a Horizontok szekcióban a Legjobb film díját. Az elismerést a rendező, Reisz Gábor vette át a fesztivál záróceremóniáján a Lidón. Beszéde végén egy mondatban magyarul köszönte meg stábjának a munkát, és hozzátette: a magyar közönség október 5-től láthatja a filmet a mozikban, és szeretné, ha „elkezdenénk beszélgetni, amíg van kivel”. A Magyarázat mindenre velencei fogadtatása egyöntetűen pozitív volt: a Screen Daily „mesteri, kifinomult és meglepően pártatlan”, a Cineuropa pedig „briliáns, lenyűgöző és intelligens” alkotásnak nevezte. Tovább a papageno.hu cikkére >>>
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
