VideóA Remind Media és Krizsó Szilvia videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Szőcs Géza posztumusz megjelenő kötete szándéka szerint a költő szülőföldjéhez és az irodalomhoz fűződő szenvedélyes viszonyára is számos módon rávilágít. Mégis inkább monumentális torzó maradt. Mindenekelőtt készítsünk leltárt! Nézzük meg, hogy mit is tartalmaz ez a 283 oldalas könyv! A kezdő lapokon a szerző hat – valamilyen Kolozsvár-élmény ihlette – versét találhatjuk. Az utána következő 88 oldal hosszú idézetek révén előbb a kolozsvári Sétatér irodalmi megjelenéseit, majd a közeli tó madarai nyomán a hattyúmotívumok magyar költészetbeli példáit taglalja. Legalábbis többnyire. Ezt követően 16 vegyes műfajú és témájú szöveget közöl: interjút, karcolatot, librettórészletet – benne természetesen az elmaradhatatlan hattyúval.
Schiff András visszatérése a magyar hangversenyéletbe, mindannyian tudjuk, nem pusztán kiemelkedő kulturális esemény. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA. Ő azoknak a nagy művészeknek a sorába tartozik ugyanis, akik, mint Casals, Toscanini vagy Bartók, kivételes – ha tetszik, kivételezett – társadalmi státusukat nem úgy élik meg, mint ami feljogosítja őket arra, hogy magukat a világot szétfeszítő erkölcsi és egzisztenciális problémák fölé helyezzék, hanem – éppen ellenkezőleg – élnek különleges szabadságukkal, azzal a lehetőséggel, hogy a lehető legegyértelműbben, félelemtől és megalkuvástól mentesen mondjanak ki alapvető fontosságú igazságokat. Amikor Schiff András szépítés nélkül bélyegezte meg a szélsőjobb ausztriai előretörését, Orbán Viktor vagy Donald Trump bűnös rendszerét, akkor egyrészt helyettünk is cselekedett, nekünk is példát mutatott, másrészt megerősített minket abban a hitünkben, hogy igenis lehetséges a végsőkig következetesnek maradni és kitartani a sötétség erőivel szemben. Tovább a revizoronline.com cikkére >>>
A mozgásszínházi darabokból ismert fiú épp a sövényt nyírta az egykori gyárépület bejáratánál. Az udvari büfé pultoslányai beszélgettek és cigarettáztak, nem volt vendég. Mintha nem történne semmi, pedig a galéria hűvös magányában halkan neszeltek, susogtak a fák a képeken. Nem felismerhetően fák, erdőrészletek, leginkább törzsek lassú tánca, kell hozzá egy kis nyugalom, hogy az ember érezze, elkezdje látni. Hogy valójában, amit lát, fatörzsek, ha azok persze, isten lábai leeresztve finoman, óvatosan az égből. Ahogy kalimpál velük nagyon lassan, alig láthatóan, de azért mégis. Kalimpálódás látszik, lassú mozgás. Egy nagyon lassú futó láthat így, talán egy hosszútávfutó. Lassított kamerával a szemében. Mintha onnan vetítené a galéria falaira a képeket valaki, miközben nagyon lassan fut vagy sétál. Tovább az ujforras.hu cikkére >>>
A Renaudot-díjas Marie-Hélène Lafon az egyik legnépszerűbb francia írónő. A fiú története című regénye idén jelent meg a Vince Kiadónál. A könyvbemutató előtt örökségről, iskoláról, narratív világteremtésről beszélgettünk vele – és azt is elárulta, miért utálja a kettőspontot. 1749: Egészen friss hír, hogy a kéziratait a Francia Nemzeti Könyvtárnak, a BnF-nek adományozta. Ez nem túl gyakori még élő szerzők esetében. Miért döntött így? Marie-Hélène Lafon: Azért adtam nekik a kézirataimat, hogy rendet tegyek az ügyeimben, hogy ne hagyjak magam után papírokkal teli ládákat, amelyekkel az örököseim nagyon zavarban lettek volna. Megéltem a korombeli embereknek azt a közös tapasztalatát, hogy ki kellett ürítsem a szüleim házát. A szüleim parasztok voltak, és a házukban nem voltak sem írók, sem olvasók. Mégis hegyekben álltak a papírok: bankszámlakivonatok, adminisztratív dokumentumok. Papírtömegek voltak, amelyeket cipelni, kezelni kellett. Ezt látva a saját halálomra gondoltam, és arra, hogy utánam is lesznek adminisztratív papírtömegek, amelyeket ki lehet majd dobni – illetve kéziratok. Utóbbiakkal kapcsolatban előre léptem. Egy egyetemi ismerősöm feltette a kérdést a Nemzeti Könyvtárnak, és aztán egy kurátor a BnF-ből kapcsolatba lépett velem. Húsz év kéziratait válogattam át. Kiválasztottam, amit a könyvtárnak szerettem volna adni, és minden mást kidobtam. Végül is nem igazán kéziratokat dobtam ki, hanem inkább cikkeket, a könyveim megjelenéséhez kapcsolódó, érzelmileg fontos dolgokat, amelyek ma már teljesen érdektelenek.
A Pannon Filharmonikusok pénzügyi tartalékai nyolc hét múlva kiürülnek ‒ Cseri László beszámolója a zenekar évadnyitó sajtótájékoztatójáról. A Pannon Filharmonikusok (PFZ) szeptember 8-ai évadnyitóján Horváth Zsolt igazgató, Kesselyák Gergely Liszt-díjas karmester, a PFZ vezető karmestere, Vass András állandó karmester és Zag Gábor kultúráért felelős alpolgármester tájékoztatta a sajtót a 2026/27-es évad terveiről és a működés feltételeiről. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
A velencei székhelyű NO DAMAGE művészeti kollektíva Elcserélt bőröndök (Valigie scambiate) néven hirdetett meg nemzetközi mobilitási programot 36 éven aluli művészek számára, a Fondazione Ugo e Olga Levi és a velencei Tiszteletbeli Magyar Főkonzulátus támogatásával. Októberig várják a jelentkezőket. Kezdeményezésük célja, hogy az olasz és magyar kortárs művészeti szcéna közötti párbeszédet ápolják és lehetőséget teremtsenek feltörekvő alkotóknak, hogy professzionális kapcsolati hálóhoz, stúdióhoz és kiállítótérhez jussanak külföldön. Két hét erejéig, november 16. és 29. között egy nyertes magyar pályázót fogadnak Velencében, hogy a zeneiséggel, csenddel és rezonanciával kapcsolatban hozzon létre kiállítási projektet.
Könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon és számos kísérőprogramon vehettek részt az elmúlt napokban azok, akik érdeklődnek a kortárs magyar irodalom iránt. A szeptember 7-12. között megrendezett PécsLIT ezúttal is rendkívül sikeres volt. Az irodalmi fesztivál szeptember 7-én Dragomán Györggyel startolt. A népszerű író a Tudásközpont nagyelőadójában mesélt többek között arról, hogy miként lesz a történetből szöveg, hogyan válik egy emlékből, gondolatból irodalom. Szó volt még inspirációról, illetve a valóság és a fikció viszonyáról. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
A nápolyi Teatro di San Carlo operaház a nyár végén, még a 2026–2027-es évad hivatalos megkezdése előtt műsorára tűzte Giuseppe Verdi Aida című operáját. A koncertszerű előadáson a műfaj két gigásza, Anna Netrebko és Jonas Kaufmann mutatta meg, hogy miért éppen róluk szólt az elmúlt két évtized operajátszása. A százötvenöt éves Aidát százötvenhárom éve már láthatta a nápolyi közönség a Teatro di San Carlóban, abban az operaházban, amely a helyi bemutató évében, vagyis 1873-ban már közel nyolcvan éve létezett. Nyilván átépítésekkel, tűzesetekkel együtt, de akkor is ott tornyosul a tenger mellett, ebben a fülledt káoszban, a világ legrégebbi operaháza. Az azóta lezajlott több mint ötven nápolyi Aida-produkcióban énekelte a címszerepet Maria Callas és Renata Tebaldi, de brillírozott egyiptomi hadvezérként Franco Corelli vagy éppen Carlo Bergonzi is. És nagy eséllyel az Anna Netrebko–Jonas Kaufmann-párossal meghirdetett idei koncertelőadás ennek a nagy, évszázadokon átívelő névsornak a még méltó, de már hanyatló záródarabja.
Győrffy Sándor munkái kapcsán valójában a tudományok és a zene világából jött gondolataimról kellene, hogy szóljak. Lényegileg ezt is fogom tenni. Tudomány. E munkák láttán elsőként Jánossy Lajos fizikus munkássága, és azon belül egy nagyon fontos mozzanat jön elő: a fény kettős természetének a bizonyítása. Lukács György – mondjuk így – örökbe fogadott fia a 40-es évektől kezdődően foglalkozott az általános relativitáselmélet és kvantummechanika interpretálásával. 1947-től Walter Heitler és Erwin Schrödinger kvantumfizikusok hívására a Dublini Egyetem professzoraként és a kozmikus sugárzást tanulmányozó laboratóriumi kutatócsoport vezetőjeként dolgozott. Tovább a kepiras.com cikkére >>>
Mindenkinek van egy haverja, aki nem akarja komolyan venni a problémáit. Főleg, ha mentális gondokról van szó. Bali Péter ezt a havert egy kötetté formálta. A Napkút Kiadó gondozásában megjelent Már megadtuk magunkat annak, ami csak holnap fog bennünket elnyelni című novellafüzére az emberi kapcsolatok törékenységét és az elidegenedést állítja a középpontba. A kissé cselekményszegény novelláskötet nem az élet különleges pillanataira akarja felhívni a figyelmet: a szegedi baráti kör életében ugyanis semmi különös nincsen. Fű, pia, szex – csakis ez számít.
A varázsfuvola Papagenójával lett világhírű, a szerepet a New York-i Metropolitan Operától a Salzburgi Ünnepi Játékokig szinte mindenhol énekelte. Nem meglepő, valószínűleg maga Mozart is egy éppen olyan kedves, pozitív kisugárzású művészt képzelt el a szerepre, amilyen Markus Werba. Bár az énekes több évtizedes pályája során sokszínű repertoárt hódított meg, Budapesten ismét A varázsfuvolában hallható, a Budapesti Fesztiválzenekar produkciójában. Ebből az alkalomból beszélgettünk. Egy zongorás teremben foglalunk helyet, ő pedig rögtön odalép a hangszerhez, és nagy lelkesedéssel belekezd a Jégvarázs betétdalába. „Ezt a gyerekeidnek is szoktad játszani?” – kérdezem, mert tudom, hogy Budapestre is elkísérte a felesége és két kislánya. „Ó, hogyne! Akárcsak ezt” – válaszolja, és a következő pillanatban már Papageno zenéje szólal meg a keze alatt. Emblematikus szerepe. Helyben is vagyunk. Meg tudod mondani, hányszor énekeltél A varázsfuvolában? Hű, nem tudom. Mostanában már nem olyan sokszor, évente talán egyszer-kétszer. Nekem ez a darab mindig visszaidézi a régi szép időket, a boldogságot, különösen most, hogy a kislányaim is részesei lehetnek. Csodálatos zene, öröm egy ilyen remekművet énekelni. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
S.R. Ha a pályád kezdetére tekintünk vissza: melyek voltak azok a korai vizuális élmények, művészeti ágak, amelyek alapvetően meghatározták a látásmódodat és elindítottak azon az úton, hogy a fotográfiát ne csupán a valóság dokumentálásaként, hanem autonóm kifejezőeszközként használd? M.L. Ez a folyamat nagyjából húsz éve kezdődött, azóta finomítom ezt a képi világot, a világítást és a hangulatokat. Számomra ez összetett dolog, mert valójában nem a fotográfia, hanem a festészet felől érkeztem – a nővérem festő, és jómagam is kacérkodom ezzel a műfajjal, sőt, saját örömömre festek is. A fény és az árnyék által meghatározott látvány, az ezen keresztül történő történetmesélés izgat. A külső forma és a belső tartalom nálam elválaszthatatlanul kiszolgálja egymást. Ha a klasszikus festészetet nézzük, a fény-árnyék kezelésében Caravaggio az egyik legfontosabb igazodási pontom, a magyarok közül pedig Munkácsy. Nemrég jártam a Louvre-ban; lenyűgöző élmény volt ezeket a műveket egészen közelről, szinte tíz centiméterről szemlélni. Az őrök közben majdnem lelőttek, de a festményeket így lehet igazán megérteni: ott derül ki a technika, ott állnak össze a részletek. Én is a végletekig elmegyek a részletek kidolgozásában és a világításban. Egy arcot képes vagyok geometriai alapformákra lebontani, és addig alakítani a fényeket, amíg pontosan úgy nem viselkednek, ahogy elképzeltem. Ez kívülről magától értetődőnek tűnhet, de valójában mögötte rengeteg munka és kísérletezés van; meg kellett tanulnom, hogyan reagálnak a különböző fényformálók a legkisebb mozdulatra is.
Somfai Annával arról beszélgettünk, hogyan lesz személyes élményből regény, miért lehet a zene olyan nyelv, amely többet mond a szavaknál, és hogyan találhat rá az ember a saját útjára. Somfai Anna One More Cup of Coffee – Nyár Walesben című regényének főhőse, Lili egy nyarat tölt Walesben, miközben közelebb kerül önmagához. A történetben fontos szerepet kap a zene és az improvizáció, de megjelennek benne olyan kortárs problémák is, mint a mentális nehézségek, az étkezési zavarok, az autizmus spektrum vagy a Covid-generáció tapasztalata. A szerző saját életének több fontos helyszínét és élményét is beemelte a regénybe, így tudjuk meg, hogy fizikusként dolgozott, zongorázik, közel két évtizedig élt külföldön, és két évig Walesben is otthon volt. A One More Cup of Coffee – Nyár Walesben alapötlete saját élményből született, hiszen te magad is részt vettél a Cathedral Camps programban. Mi volt az az élmény vagy pillanat, amelyből először megszületett benned Lili történetének gondolata? A Cathedral Camps program nagyon erős élmény volt számomra. Egyetemistaként életemben először vágtam bele egyedül egy nagyobb kalandba, és töltöttem néhány hetet egy számomra idegen környezetben. Sok évvel később egy kávé melletti beszélgetés során kerültek újra felszínre ezek az emlékek, és akkor azonnal tudtam, hogy ezt a témát meg akarom írni. Ilyen értelemben is találó a könyv címe: One More Cup of Coffee. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
A CineFest nyitófilmje idén egy horvát–szerb vígjáték lett, amely két családon keresztül figurázza ki a Balkán örökölt nemzeti, vallási és történelmi ellentéteit. Igor Šeregi Svadba című filmje nem akar nagy megfejtéseket adni, inkább harsány humorral, remek színészi reakciókkal és két erős apafigurával mutatja meg, milyen gyorsan nevetségessé válhatnak a régi sérelmek, amikor egy esküvő és egy születendő gyerek mindent felülír. Kevés jobb alapanyag van egy balkáni vígjátékhoz, mint két család, amelyeknek történelmi, vallási és nemzeti okuk is lenne arra, hogy ne kedveljék egymást. Igor Šeregi Svadba című horvát–szerb koprodukciója – a cím magyarul nagyjából annyit tesz: esküvő – azonban nem akar nagy drámát csinálni abból, ami elválasztja a két oldalt, inkább megmutatja, mennyire abszurddá válhatnak az örökölt ellentétek, amikor egy családi esemény egyszer csak mindent felülír. Tovább az index.hu cikkére >>>
Olvadó jégtömbök a szemet is bántó, forró napsütésben. Az emlékezet kihagyásai. Kevés aktuálisabb jelenségről lehet ma beszélni, mint a napsugarak éltető, ugyanakkor roncsoló, pusztító erejéről. És arról, hogy ki, hogyan, mennyire tud visszaemlékezni a múltra és annak részleteire, arra, hogy valójában hogyan is volt régen. Kádár Emese The Unrisen Sun // Jégbe zárt nap című egyéni kiállítása ezeket a kérdéseket egymásba kapcsolódva vizsgálja a MODEM-ben. A fiatal, debreceni származású alkotó többször is szerepelt már a MODEM korábbi tárlatain – így például a 2019-es Panel című, illetve a 2023-as Tar Sándor-kiállításokon –, és az intézmény 2024-ben meghirdetett, pályakezdő alkotóknak szóló díjának shortlistjére is felkerült. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Dosztojevszkij műveit, különösen A Karamazov testvéreket olvasni olyan, mint egy hatalmas labirintusba tévedni. A regény kijelölt ösvényén haladva újabb és újabb műfaji elágazásokba, mellékutcákba, csomópontokba futunk. Elsőre könnyű lehet eltévedni ebben az útvesztőben, és ha igazán érteni szeretnénk, mi rejlik ebben a bűnügyi regényt, szerelmi háromszöget, valláserkölcsi tanításokat, szentimentális nagyjeleneteket, filozófiai párbeszédeket magába foglaló műben, amelyben a regény műfaja szorosan összefonódik a mítoszok hagyományával, akkor jó, ha nem vágunk neki egyedül. Tallár Ferenc legújabb, Regény és mítosz című kötete például megbízható útitársunk lehet. A kötet előszavában Tallár arról számol be, hogy a monográfia megjelentetésében nagy szerepet játszott a másfél évtizede írt tanulmányainak – Iván Karamazov regénye és a Szmergyakov, avagy a negyedik – növekvő online népszerűsége. Tovább az alfoldonline.hu cikkére >>>
Téboly, mámor, fékevesztettség a köbön, a húzd meg-ereszd meg hangulata, grandiózus buli, a test és a lélek felszabadítása, őrült szárnyalás, fékezhetetlen energia, szédült ritmus, fülsiketítő hangerő és fényorgia a Recirquel előadása. Felpörög a dübörgő zene, hevülnek a testek, a feketébe öltözött táncosok vad tempóban ropják, szédületes vágy az arcukon, ring a testük, amelyeket a meleg este mindjobban felforrósít. A Sziget Fesztiválon vagyunk, a Recirquel előadásán, amely társulat az első produkcióját tizennégy évvel ezelőtt itt tartotta, berobbanva a hazai művészvilágba, a Müpa együttesévé válva, hogy aztán nyughatatlanul hódítani kezdje a világot is. A Vági Bence által alapított, koreografált, rendezett, létszámában mind jobban terebélyesedő társulat, az akrobatikát ötvözte tánccal, színházi elemekkel, az artisták pedig erős, különleges karaktereket teremtettek. Azóta a táncos momentumok gyarapodtak, sőt olykor túlsúlyba kerülnek.
Szeptember 3-án az m21 Galériában megnyitották Pinczehelyi Sándor legújabb kiállítását. Az idén 80 éves Munkácsy-díjas Érdemes és Kiváló művész előtt tisztelgő tárlat mintegy 150 műtárgyat vonultat fel a kelet-európai avantgárd és pop art nemzetközileg elismert alakjának közel hat évtizedes munkásságából. A kiállítás nemcsak a jól ismert ikonikus motívumokat – sarló és kalapács, vörös csillag, trikolor –, hanem eddig még sosem publikált legújabb munkákat, valamint Torontóban és Berlinben bemutatott, de itthon kevésbé ismert darabokat is felsorakoztat. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
INTERREGNUM VAN A KÖZRÁDIÓBAN. Nonstop mennek az irodalmi műsorok. Jók, rosszak, de inkább jók. Ma későn keltem, automatikusan bekapcsoltam a Kossuthot. Novellát olvastak. Hamar rájöttem, hogy kitől. De nem ez az érdekes, hanem hogy nem tudtam otthagyni. Csak ültem és hallgattam. Ez aztán tud, ez a Tar Sándor. Keresem a könyveim közt, de nem találom A mi utcánkat. A könyvtár zárva, nyári szünet. A Magyar Elektronikus Könyvtárban semmi. Nem akarom elhinni, hogy egy Kossuth-díjastól ne legyen egyetlen könyv se feltöltve. Tovább kutakodok a neten. Ja, hogy nem Kossuth-díjas? Semmilyen színű kormány nem adott neki. 2005-ben halt meg. Hogy háromperhármas volt, a szégyent nem magyarázza. Mindegy. Holnap reggel újabb részeket olvasnak fel a könyvből. És előbb utóbb a könyvtár is kinyit. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Az augusztus 26-án elhunyt Nádas Pétert a 20. század borzalmait feldolgozó „korszakregények” alkotójának és fotográfusi tekintetű írónak nevezik a külföldi lapok. Munkásságát Thomas Mannhoz és Marcel Prousthoz hasonlítják. Lapszemle. 83 éves korában, augusztus 26-án meghalt Nádas Péter Kossuth- és József Attila-díjas író, a magyar irodalom egyik legkiválóbb alkotója. Ebben a cikkben bemutattuk röviden az életútját, itt pedig összegyűjtöttük, hogyan reagáltak a szerző halálhírére írók, alkotók, irodalmárok, pályatársak. Külföldön is ismert volt, mutatjuk, hogyan emlékezik meg róla a világsajtó. Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
