Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

„Mariana a véleménye szerint műveletlen közönsége reakcióján háborodik fel, a film nézője viszont éppen a nő elitista attitűdjét mosolyogja meg.” Simor Kamilla kritikája a Bánom is én, ha elítél az utókor című filmről.
Radu Jude filmje szakít a kétezres évek után felerősödött román újhullám hagyományával. A jelenbeli társadalmi problémák és a Ceauşeșcu-éra végén nehézségekkel küzdő hétköznapi emberek életének bemutatása helyett a rendező új történelmi fókuszt választ: egy kortárs környezetben játszódó történetet, amelyben egy második világháborús eseménnyel foglalkoznak. A Bánom is én, ha elítél az utókor egy fiatal rendezőről, Marianáról szól, aki egy állami pályázaton elnyert összeg révén lehetőséget kap, hogy román történelmi témájú színdarabot készítsen. A nő az odesszai mészárlás eseményeit kívánja adaptálni, ám a próbák alatt számtalan akadályba ütközik.
 

Egyértelmű felpezsdülését tapasztaljuk a különböző képzőművészeti (és iparművészeti) művésztelepeknek. Mind a működtetők, mind a kurátorok, szervezők, mind a művészek érzékelik, hogy a művésztelep lehetőségeket ad a magányból történő kilépésre, új impulzusok szerzésére, lehetőséget ad esetleg új ismeretek befogadására, s valljuk be: sokaknak az otthoni környezetből való kimozdulás, „kiemelődés” további inspiratív körülmény. A fenntartó, a működtető oldaláról is sok szempont lehet mozdító erejű, például hogy híre megy az adott településnek, egy működő művésztelep része lesz a településmarketingnek, s végső soron lehetőségét adja egy önálló művészeti gyűjtemény felépítésének.

Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>

 

Fredric Jameson a posztmodernről szóló kötetének (A posztmodern, avagy a kései ka­pitalizmus kulturális logikája, Noran Libro, 2010) Nosztalgia a jelenért című fe­jezetében hosszas fejtegetésbe bonyolódik történelem, történelmi regény és tudományos-fantasztikum viszonyáról a Kizökkent idő című Philip K. Dick-regény kapcsán. Jameson számára azért bizonyult hasznos példának az eredetileg 1959-ben megjelent mű, mert rajta keresztül remekül illusztrálható a korszakok és ethoszok alapján elgondolt történelem szimulákrum volta. Dick regénye ugyanis egy olyan ötvenes évekbeli amerikai kisvárosban játszódik, amely valójában csupán egy öt­venes évekbeli kisváros szimulációja a főhős emlékei, de leginkább az Eisenho­wer-érához kapcsolódó közhelyek és vándormotívumok alapján. (Ezt az alapötletet hasznosította újra például Blake Crouch Wayward Pines-trilógiája néhány éve, miközben a távoli jövőben felépített patyomkin-városka történetében nem csupán a felidézett korszak külsőségeit és jellegzetes karaktertípusait, de például a korabeli popkultúra, kiváltképp az Alkonyzóna tévésorozat történetszövési trükkjeit is újrahasznosította.)

Tovább az alfoldonline.hu cikkére >>>

 

Az erdélyi szerző, Székely János Caligula helytartója (Marosvásárhely,1972) címen írott műve tartalmában és struktúrájában szervesen illeszkedik – drámairodalmunkban a XX. század középső harmadában/második felében Németh László és Illyés Gyula írói munkásságában erőteljesen tetten érhető –, a teoretikusan „történelmi”, egyúttal „könyvdráma”- ként (nem kizárólagosan színpadi előadásra szánt) kategorizált darabok vonulatába. Székely írásának szövege a „konfliktusos dráma” műfajának eszköztárára építkezve foglalja magában a históriai realitást alapnak tekintő dramatikus szövegek kötelező specifikumát: valós múltbéli esemény feldolgozásával a jelenkornak címzett parabolikus üzenet közvetítését.

Tovább a deakkert.hu cikkére >>>

 

Minden évben elkészítem az év képeiből készített válogatások gyűjteményét. Idén sincs ez máshogy, ismét itt a legteljesebb gyűjteményt igyekeztem összeszedni az év képeiből. 

Ahogy az elmúlt évek válogatásainál is, így most is a Monroe Gallery hasonló gyűjtése szolgált a listám alapjául. Főleg, ami a nemzetközi galériákat illeti, most is nagyon alaposak voltak, de azért idén is sikerült az ő gyűjtésüket kis kiegészítenem pár linkkel.

Tovább a blog.volgyiattila.hu cikkére >>>

 

Hogyan reagáljunk jogos felháborodásainkra? Jelszóra jelszóval, karaktergyilkoságra karaktergyilkossággal? Ez a reakció ugyanúgy Frankensteineket nevel, mint a hatalom mámora – mondja Lackfi János, aki ír, költ, fordít, szerepel. Irodalmi életünk megkerülhetetlen alakja, de a kibontakozó kultúrharcban nem vesz részt. A közéleti megnyilvánulásokat is kerüli. Azért próbáltunk rákérdezni néhány dologra, hogy megtudjuk, mit gondol, milyen ma Magyarországon élni, hat gyermek édesapjaként mi a véleménye a családtámogatási rendszerről, katolikusként Ferenc pápáról.

Tovább a magyarhang.org cikkére >>>

 

Egy filmtrilógia utolsó része szóljon a szerelemről és az elengedésről? Egyértelmű ziccer, amit a DreamWorks animációs részlegének munkatársai ki is használtak rendesen. Kritika.
 A befejezés, vagyis a maximálisan megható utolsó néhány perc előtt persze van egy korrekt cselekmény is. Nem ezért lehet nagyon szeretni ezt a harmadik részt, de kellőképpen izgalmas és jól felépített: az első részben megismert ifjú viking, Hablaty lenyűgöző sárkány-paradicsomot csinált Hibbant-szigetből, csak hát az a helyzet, hogy sok a színes szárnyas, s kevés hely – valamint valamiféle lelkiismeret-furdalás is motoszkál a srácban, hogy csak nem oké ez így, hogy ezek a lenyűgöző lények nem szabadon, hanem az emberekkel élnek.
 

 

A Leverkühn-képlet nemcsak kifejezetten szórakoztató, de meglehetősen talányos kiállítás is, ami egy Thomas Mann, pontosabban egy Adrian Leverkühn idézetre épül, amelynek a művészetelméleti holdudvara brutálisan nagy.

Az idézet a kiállítás mottója is egyben: „Miért van az, hogy minden dolog úgy tűnik fel előttem, mint önmaga paródiája? Miért kell úgy éreznem, mintha a művészetnek majdnem minden… nem, kivétel nélkül minden eszköze és kipróbált lehetősége ma már csak paródia létrehozására volna alkalmas?” (1)

Mann és hőse, Leverkühn az 1940-es évek közepén, a II. világháború idején gondolkodott ilyesmiken, amikor intenzív kapcsolatba került a nácik elől szintén az Egyesült Államokba menekült Theodor Wiesengrund Adornóval, akinek a tagadásra (avagy a negatív dialektikára) épülő esztétikája annyira összecsengett Mann saját elképzeléseivel, hogy szinte magától értetődő szervességgel épült be a Doktor Faustus zene- és művészetelméleti eszmefuttatásaiba.

Tovább az exindex.hu cikkére >>>

 

A tanácstalan kritikus sok helyről kaphat segítséget. Véletlenül a Czuczor–Fogarasi-féle A magyar nyelv szótára (1862–1874) akadt a kezembe, és hirtelen minden összeállt. Ez alapján a cím egyrészt: „Dicsőséges, Dicsőséggel teljes, a tiszteletnek, hódolatnak, fenségnek, nagyságnak bőségével elárasztott. Dicsőséges Isten. Dicsőséges nagy fejedelem.” Másrészt: „Európa, Terjedelemre legkisebb, de legmiveltebb világrész.”

Horváth Benji A dicsőséges Európa című verseskötetének tétjei ugyanis könnyen felfejthetők a százötven évvel ezelőtti tudós-elődök szótárbeli meghatározásaiból. A kötet címébe emelt két szó nagyon is jelentőségteljes. A (ma már nem, de saját korában, azt hiszem, teljesen elfogadott) eurocentrizmus — azaz felsőbbrendűség-hit — egyéni dimenziója Horváthnál ugyanis a dicsőségre (tisztelet, hódolat, fenség, nagyság bőségére) való zsigeri vágyakozással egészül ki.

Tovább a muut.hu cikkére >>>

 

Ha egy mai fiatal jegyet vált az Advent a Hargitánra, és különösebben nem olvas utána a darab előéletének, biztosan nem gondol arra, hogy 33 évvel ezelőtt, 1986 januárjában a Nemzeti Színházban tartott ősbemutatóig bizony viszontagságos út vezetett. Sütő András kéziratát úgy kellett Magyarországra csempészni; az 1985 decemberére tervezett bemutatót előbb betiltották, majd (köszönhetően annak is, hogy ekkor már a plakátok kint voltak az utcákon) januárban mégis engedélyezték. A szerző azonban nem kapott útlevelet a premierre, így a félórás vastaps után csak képletesen köszönthette az Árvai Rékát játszó Kubik Anna.
Pedig egy, a népmesék és a balladák világát idéző szerelmi háromszög-történetről van szó. Első közelítésre legalábbis, mert persze a dráma ennél jóval sokrétűbb. Szól megmaradásról, a szülőföld és az anyanyelv megtartó erejéről és ennek az erőnek a hanyatlásáról, a szerelem mellett a szülő-gyermek kapcsolatról, természet és ember viszonyáról is. Szimbólumokkal, utalásokkal, néprajzi és bibliai motívumokkal súlyosra szőtt szöveg, amely az 1980-as évek Romániájában és Magyarországán más kontextussal bírt, mint ma.
 

David Lynch Magyarországon, a Budapest Fotófesztivál keretében a Műcsarnokban.

Magyarország legnagyobb fotográfiai eseménye igazi különlegességgel és egyben közép-európai premierrel nyitotta meg 2019-es rendezvénysorozatát február 28-án a Műcsarnokban. A harmadik éve megrendezett fesztivál nyitókiállítását nem más, mint David Lynch, az amerikai függetlenfilm élő legendája, rendező, forgatókönyvíró, festő és zenész jegyzi.

Az április 20-ig tartó Fotófesztivál kiállítássorozat ismét izgalmas hazai és nemzetközi programmal várja a látogatókat Budapest múzeumaiban, galériáiban, továbbá a nemzetközi kultúrintézetekben.

Tovább a cseppek.hu cikkére >>>

 

 Mikor már tudtam, hogy együtt fogunk dolgozni, próbáltam visszaemlékezni a veled való első szakmai találkozásomra. Az biztos, hogy nagyjából tíz éve volt, amikor Kovács Gáborján fölkért a Kabóca Bábszínház művészeti tanácsadójának. Az akkori színészekkel - köztük velem is - rendszeresen dolgoztál, trainingeket tartottál, irányítottad a szakmai fejlődésünket. Nekem az egy nagyon fontos műhelymunka volt. 2006-ban végeztél Lengyelországban, ez rögtön utána volt 2007-ben. A külföldi tanulmányok után evidens volt, hogy tanítani fogsz? 

Tovább az artlimes.hu cikkére >>>

 

Terézia Mora szövegeit már első novelláskötete (Különös anyag) megjelenésekor is kiforrott stílus jellemezte. Az azóta napvilágot látott három regény és a magyarul 2018-ban megjelent legújabb elbeszéléskötet, a Szerelmes ufók között a kontinuitást elsősorban a határhelyzetek és különbözőféle identitásproblémák körüljárása biztosítja.
Ennek a könyvnek a megírása némi „pihenőt” jelentett az írónő számára, megakasztva ezáltal a tervezett regénytrilógia záró darabjának elkészültét, amely az Egyetlen ember a kontinensen és A szörnyeteg Darius Koppjának történetét vinné tovább. A német recepció azonban ezen kitérő jelleg ellenére az életmű egyenes folytatásának tekinti a most megjelent tíz rövidprózai szöveget. 2017-ben Terézia Mora megkapta a Brémai Irodalmi Díjat, majd 2018-ban Büchner-díjjal, az egyik legrangosabb német irodalmi elismeréssel tüntették ki. Az utóbbi díj esetében kiemelték eddig megjelent írásainak képszerű, költői nyelvét, valamint hogy témául rendszerint „bizonytalan egzisztenciákat” választ, így felettébb aktuális kérdéseket boncolgat.
 

Harminc éve volt nagy Andy Warhol-retrospektív utoljára. Most a New York-i Whitney rendezett egy újat. És egy egészen más Warholt mutat, mint amilyet eddig ismertünk.
Andy Warholnak olyan léptékű retrospektív kiállítása, mint amilyen most a Whitney Museumban látható, legutóbb 1989-ben volt az Egyesült Államokban, a New York-i Museum of Modern Artban. Andy Warhol 1975-ben megjelent kötetében (The Philosophy of Andy Warhol. From A to B and Back Again) művészetről, szexről, szerelemről, hírnévről, pénzről, sikerről fejti ki gondolatait, modernkori platóni filozófiai dialógusként. A és a B beszélgetnek, többnyire telefonon.
 

Bari Károly a ritkán megszólaló költők közé tartozik. Annak idején (1970), nagyon fiatalon, szinte gyerekként robbant be a magyar költészetbe Holtak arca fölé című kötetével, amely azonnal magához rántotta az ország figyelmét. S az első kötetet hamar (1973) követte a második, miközben első kötete már 1971-ben második kiadást is megért. Az üstökösszerű indulás azonban „váratlanul”, vagy talán nem is annyira váratlanul, mint amennyire törvényszerűen akadályfutássá változott. Nem tehetsége bizonyult talminak, hanem alkata és morális opciója került szembe a korviszonyokkal, s az első, nagy sikerek után élete és sorsa már csak különlegesen nehezített pályán bontakozhatott tovább.

Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>

 

Szüleinek kalandos története ihlette az Oscar-díjas Paweł Pawlikowskit, hogy elkészítse legújabb filmjét két zenészről, akiket az ötvenes években elválaszt a Kelet és Nyugat közötti határ. A Hidegháború meglepően rövid film ahhoz képest, milyen pontos tablóban tárja fel a szerelem természetét.
Nagy ereje van annak, mikor akarják az embert, és amikor ez az akarat viszonzásra talál. És nagy ereje a nyers, egyszerű vágynak, amit nem kell és nem is lehet túlbeszélni. De énekelni lehet róla, például abban a lengyel népdalban, amely többször is elhangzik a Hidegháború című filmben.
„Én a legényt nyakon csípem, Szeretni fogom, amíg élek” – énekli előbb egy koszos kislány egy szegényes házban, aztán egy szláv szépség a sztálinista művelődési ház színpadán, később ugyanő a folyóban sodródva, majd egy párizsi dzsesszklub színpadán. Az apropó és a hangszerelés változik, ám a dal ugyanaz marad, ahogy változatlanul heves a szerelem is, amely összköti a film főhőseit. A Hidegháború pedig fájdalmas érzékenységgel vizsgálja meg ennek a szerelemnek a természetét.
 

Egyszerre avantgárd és biedermeier, a kortárs Brassaïhoz, André Kertészhez, Moholy-Nagy Lászlóhoz hasonló jelentőségű fotográfus – mondják a nagyjából egy évtizede (újra)felfedezett Kinszki Imréről (1901-1945).
A nagypolgári zsidó értelmiségi családból származó Kinszki az orvosi egyetemre járt, de két év után abba kellett hagynia, mert nagyapja halála után neki kellett eltartania anyját és a húgát. Irattáros lett a Gyáriparosok Országos Szövetségében, miközben filozófiai és természettudományos írásait a Horthy-korszak számos folyóirata közölte. Fotózni fia, Gábor születésekor kezdett, életműve tizenhat év alatt született, munkaszolgálatosként be kellett szolgáltatnia fényképezőgépét. Természetfotói megjelentek például a Búvárban és a National Geographic-ben, az 1939-es Magyar Fotográfia című albumban. A húszas évekbeli reklámtáblákkal teli, zsizsegő Király utcát az is tőle ismeri, aki nem hallotta még a nevét.

Tovább az index.hu cikkére >>>

 

– Emlékszem, amikor hazafelé vittem a kötetet a könyvesboltból, gondoltam, séta közben belelapozok. Aztán azon kaptam magam, hogy az utcán, a járda szélén állva már vagy tíz perce olvasom, és nem tudom abbahagyni…

Ez az első könyved, honnan tudtad, hogyan kell megírni? Ösztönből jött, ráéreztél, voltak segítőid, egyáltalán hogyan kezd el valaki egy első könyvet megírni? Avass be, kérlek!

– 2017-ben másodszorra pályáztam az Aranyvackor-díjra, és akkor a Cerkabella Könyvkiadó különdíját nyertem el a Mia&Maja első fejezetével. Amikor elkezdtem írni a könyvet, volt egy vázlatom, egy elképzelésem, hogy honnan hová jut a történet, mi lesz a szereplőkkel a regény végén. Aztán csak írtam és írtam, és egyre pontosabban tudtam, hogy kivel mi fog történni. A szerkesztőm, Lovász Andrea is rengeteget segített a megjegyzéseivel, kérdéseivel. Volt, hogy éreztem, valami nem egészen olyan, mint gondoltam, de sehogy sem tudtam megfogalmazni, mi a gond, ám ő meg tudta ragadni a dolgot. Ezen kívül éppen a regényírás időszakában jártam az ÍRÓDA gyerekirodalmi tanfolyamra, ahol gyerekirodalommal foglalkozó szakemberek tartottak előadásokat, és volt műhelymunka is, úgyhogy ott is sokat tanultam.

Tovább a barkaonline.hu cikkére >>>

 

Az új képregénygeneráció

Marvel és a DC adaptációk tömkelege már olyan mértékben ellepte a mozikat és a tv csatornákat is, hogy nagyon nehéz kitűnni bármiféle újító elemmel, mivel már mindent láttunk, amit lehetett. Így a Dark Horse Comics eddig fel nem fedezett gyöngyszemeit próbálja most a Netflix kreatívan feldolgozni, és míg a Polar nem épp a legjobb produkciói közé sorolható, addig a The Umbrella Academy egy igazán dögös young adult-nak is nevezhető dark comedy sorozat lett, tele izgalmas karakterrel.

A képregény 2007-ben indult, de eddig csak két könyv jelent meg belőle, így nem meglepő, hogy az első évad egy igen biztató cliffhangerrel zárult, hiszen a jelenleg is futó képregény mellett a sorozat sem adja fel az elején. Ahhoz legalábbis túl jól sikerült. 

Tovább a hetediksor.hu cikkére >>>

 

A múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveitől alakuló és gyarapodó Völgyi–Skonda-gyűjtemény története 2009 óta a magyar művészet színterein zajlik. A vélhetően az egyik legnagyobb számú műegyüttest – több ezer alkotást – felölelő magánkollekció első kiállítása tíz évvel ezelőtt, az egykori budapesti Aulich Galériában volt, amely tárlatot számos tematikus, illetve a gyűjtemény egy-egy szekcióját idéző – mint a Magyar fürdőélet, a Ki a szabadba!, az Égi jel-kép, a Példa-kép, a Házi oltárok című – katalógus megjelentetésével kísért válogatás bemutatása követett idehaza és külföldön. A 2019. januári-februári hetekben a gyűjtemény szűk keresztmetszeteként – a XX. századi magyar mesterek, a naiv és cigány festők, a szakrális jellegű műveket jegyző művészek munkáit, valamint a „kor-képek”-et férfi vagy női szemmel megalkotók kompozícióit egymástól elváló, és ugyanakkor egymással össze is kapcsolódó egységekként felvonultatva – az óbudai Esernyős Galériában mintegy ötven mű került közönség elé. Ezzel az ötven művel a gyűjtők és a rendezők természetesen csupán a kollekció arculatát és gazdagságát villanthatták fel, de a kiállítás megnyitása alkalmából közreadott ötkötetes könyvsorozat révén pontos, árnyalt összkép alakulhatott ki az érdeklődők számára a Völgyi Miklós–Skonda Mária-házaspár gyűjtői ars poeticájáról, több évtizedes gyűjtőmunkájának koncepciójáról és annak megvalósításáról.

Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal