Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Juhász Tibor a FISZ és az Apokrif Könyvek gondozásában 2015-ben megjelent Ez nem az a környék című verseskönyvét követően 2018-ban prózakötettel jelentkezett. Az eddigi kritikák szinte mindegyike regisztrálta már Juhász első verseskötetének és a Salgó blues világának és nyelvének azonos vagy rokon jegyeit, utóbbi művet gyakran az Ez nem az a környék egyenes ági prózai folytatásaként emlegetve. A két említett könyv egymás mellé állítása evidens, a prózakötet jelen kritikai értékelése ezért sem veszi számba azok motivikus-tematikus hasonlóságait és azonosságait.

A Salgó blues tizennégy rövid prózai írás foglalata, melyeket az azonos színhely és elbeszélői nyelv tart össze leginkább – (kis)regényről azonban nem érdemes beszélni, az ilyen vonatkozású műfaji kérdések voltaképpen irrelevánsak a kötet egyes darabjainak, valamint egészének értékelésében. A szociográfiai és az irodalmi szándék autonómiájának problémaköre viszont annál lényegesebb: a kizárólag a kötet darabjaira mint szövegegységekre fókuszáló értelmezői eljárásban nyilvánvalóvá válik a Salgó blues szociografikus olvasatának lehetősége, a hiátusokkal kifejezett, ennélfogva a novella direkt alkalmazhatóságát problematizáló műfajmegjelölés („n_v_ll_k”) pedig az irodalmi szándékot egyértelműsíti.

Tovább az ujforras.hu cikkére >>>

 

Szilágyi Zsófia Egy nap című filmje kapta a B. Nagy Lászlóról elnevezett fődíjat a magyar filmkritikusoktól a pénteki budapesti díjátadón, ahol Ragályi Elemér Kossuth-díjas operatőrt életműdíjjal tüntették ki.

 

 

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) film- és tévékritikus szakosztálya és a Magyar Filmművészek Szövetsége filmkritikus szakosztálya tagjai a legjobb rendezés díját Kenyeres Bálint Tegnap című filmjének ítélték oda, míg a legjobb animációs filmért járó elismerést Traub Viktória Sellők és rinocéroszok című alkotása érdemelte ki – közölte a MÚOSZ.

Tovább a nullahategy.hu cikkére >>>

 

A Liget Galéria – a budapesti kulturális közegben több mint 30 éve példásan aktív, független koncepció mentén működő és sokszor kifejezetten progresszív alkotói megfontolásoknak teret adó önkormányzati kiállítótér – a szívügyünk. A Liget Projekt 2011-es városfejletészi képzete óta többször voltunk borúlátók a Várnagy Tibor nevével fémjelzett galéria sorsával kapcsolatban, nem alaptalanul. Miután a szomszédos könnyűzenei komplexum (Dürer kert, Dürlin, Keleti blokk) közelgő kényszerköltözése is a múzeumnegyed nagyobb játszmájának a része (Fővárosi Nagycirkusz áthelyezése), kérdéses, hogy a tervezett szuper negyed tőszomszédságában a non-profit szcénában már így is túlélőnek számító Liget Galéria milyen esélyekkel rendelkezik a további működést illetően.

De miért is fontos ezt idecitálni? Fusz Mátyás Ligetre szabott kiállítása első ránézésre hasonló kérdésekkel operál, mint Fusz művészeti doktori kutatásának korábbi darabjai. Nevesül, hogyan lehet a téri helyzeteket és a benne való történéseket vizualizálni – ezzel adott esetben a hely emlékezetét felrajzolni, egyúttal archiválni, anyagba zárni azt. Fusz megnevezésével élve adatmaterializálni.

Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>

 

Abban az évben, amikor életbe lép az atomrobbantási kísérletek betiltását tartalmazó szerződés, amikor Valentyina Tyereskova Föld körüli pályára áll a Vosztok-6 űrhajóval, amikor a Szabolcs-Szatmár megyei Aporliget rákapcsolódik az országos elektromos hálózatra, és ezzel befejeződik Magyarország villamosítása, amikor a Móra Ifjúsági kiadóban megjelenik Gergely Márta A mi lányunk című könyvének újrakiadása (az 1918-19-es évek idején játszódó történet egy szegény proletár kislányról szól, aki az apácákhoz jár polgáriba, de nem tudja elfogadni, hogy vannak szegények és gazdagok, utóbbiak ráadásul általában gonoszak, majd a születő Ta­nácsköztársaság új eszméitől megfelelő haladásirányt kap, és becsületes munkásemberré válik), és amikor kézbe vehetjük Sylvia Plath Az üvegbúra című regényét, abban az évben, vagyis 1963-ban a Harper and Row kiadó megjelenteti Maurice Sen­dak Ahol a vadak várnak (Where the Wild Things Are) című könyvét.

Tovább az alfoldonline.hu cikkére >>>

 

Soha nem látott felvételek kerültek elő Ady Endre 100 évvel ezelőtti temetéséről, jelentette be a Magyar Nemzeti Filmalap. A költőfejedelemnek kijáró állami dísztemetésén ott volt Az Est filmhíradó is, amely azon a héten, 1919 telén forgatott még a leszerelt altisztek és hadiözvegyek demonstrációjáról, valamint a szélsőjobboldali Ébredő Magyarok Trefort-kerti nagygyűlésének feloszlatásáról és a kommunisták ellentüntetéséről. A forrongó Budapesten szórakoztak is az emberek: egy hosszabb blokkban a vastag hópaplannal borított Normafát és a Svábhegyet láthatjuk, ami annál is inkább teli volt síelőkkel, szánkózókkal és ródlizókkal, mert a tátrai üdülőhelyek a csehszlovák megszállás miatt már elérhetetlenek voltak a budapesti polgárság számára.

Tovább az index.hu cikkére >>>

 

 

A Római Magyar Intézet első művészösztöndíjasának első hazai kiállítása számot akar adni az ifjú s az Intézet művészi munkájáról. A MŰVÉSZET NÉLKÜL AZ ÉLET MIT SEM ÉR.

 

Bemutatni akarja azt az eredményt, mellyel Tóth Norbert római tanulmányai jártak, azt a hatást, melyet rá az Örök Város klasszikus művészete, nem annak utánzása, hanem a benne rejlő örök művészi meglátása által gyakorolt. A MŰVÉSZET EMELTE KI AZ EMBERT AZ ÁLLATVILÁGBÓL.

 

A kiállítás igazolni akarja továbbá, hogy mily gyümölcsöző az az áldozat, melyet a római magyar művészösztöndíjasért a magyar állam hoz, hogy mily busás kamatot fizet a magyar művészetnek az a befektetés, melyet a Palazzo Falconieri műtermei képviselnek. A MŰVÉSZETBEN SEMMI SINCS INGYEN.


Tovább a deakkert.dfmvk.hu cikkére >>>

 

Elolvastuk Michel Houellebecq új regényét, a Sérotonine-t. Elmondhatjuk, Houellebecq nem tud nem aktuális lenni: ahogy a Behódolás a Charlie Hebdo elleni merénylet napján jelent meg, a Sérotonine a sárgamellényes mozgalom uralta közhangulatot találja telibe. Az új regény mégsem aktuálpolitizál. Houellebecq eddigi legszemélyesebb és legromantikusabb, egyszersmint minden eddiginél pesszimistább (!) regényéről van szó, amiben kifejti: „A társadalom világa egy gépezet, aminek a szerelem elpusztítása a feladata”; mi, nyugati emberek pedig sivár garzonlakásokban, gyorsfagyasztott vacsorákat csócsálva várjuk a halált. Alább a magyar sajtóban megjelenő első teljes recenziót olvashatják Houellebecq új regényéről.

Tovább a mandiner.hu cikkére >>>

 

Nibiru – gyerekekkel készült – NEXFESZT_3 trafós előadás felnőtt művészalkotóival, Vadas Zsófia Tamarával, Gryllus Ábrissal, Tóth Márton Emillel beszélgettünk a Nibiru, a tizedik bolygó körüli fake világról, a gyerekekkel történő demokratikus alkotómunkájukról, titokzatos hagymarendszerükről, és arról, hogy mennyit tanulhatunk tőlük, akik a kérdéseinkre a legjobban tudják a válaszokat.

Izgalmas témát választottatok. Honnan jött az ötlet, hogy a Nibiru bolygó jövevényeivel foglalkozzatok? Létező bolygó a Nibiru?

TME: A Nibiru egy hibásan feltételezett bolygó. Voltak olyan gravitációs anomáliák, amik alapján arra következtettek, hogy a Szaturnusz magasságában kell lenni valami óriási tömegű dolognak. Azt feltételezték, hogy olyan pályán kering, ami keresztezi és elpusztítja a Földet. Ezt a hibásan feltételezett objektet összemosták egy sumér mitológiából eredő hellyel, Nibiruval, ami Marduk főisten égi otthona. Egy Zecharia Sitchin nevű fazon írt erről egy könyvet, A tizenkettedik bolygó címen, 1995-ben, amiben leírja, hogyan jön el a világ vége. Óriás kultusza lett. És ez a téma valahol mindhármunkat érdekli.

Tovább a librarius.hu cikkére >>>

 

A londoni National Gallery említése óhatatlanul is a mozgóképet juttatja eszembe, mivel először  mozivásznon vehettem szemügyre az épületet,  a St. Trinians-nem apácazárda című filmben (r.: Oliver ParkerBarnaby Thompson, 2007).  A vígjáték a brit (pop)kultúra remek paródiája, a történet pedig egy képrablás köré szerveződik: a St. Trinians nevű, „sajátos hangulatú intézmény” diáklányai sajátos módon kívánnak pénzt szerezni csődbe jutott iskolájuk megmentésére: ellopják a National Galleryben kiállított Leány gyöngy fülbevalóval című Vermeer-képet. (A cselekmény fordulatairól ezúttal csak ennyit – ha még nem tették, nézzék meg a filmet, amely nem csupán Mr. Darcy rajongóinak ajánlott!)

Talán nem is tűnik megalapozatlannak a filmes párhuzam, hiszen az a műalkotást, a képet elsősorban vagyontárgyként, a haszonszerzés eszközeként mutatja meg. Ez a felfogás nem is áll olyan távol a National Gallery új időszaki kiállításának világától. A „Courtauld Impressionists: From Manet to Cézanne” című tárlat ugyanis azt a korszakot tárja elénk, amelyben a kép (a mai értelemben véve) kereskedelmi rangra emelkedett.

Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>

 

Előbb ismerte, mint bárki más. Őelőtte csak az édesanyja látta. Meg a bába. Kiszúrta magának egy felolvasóesten. Visszafogottan ugyan, de a rajongója lett. A verseket dátum szerint rendezte az asztalfiókjában, mindegyik mellé egy-egy virágot helyezett, ami nem kevés törődés egy ismeretlennel. Utána is utazott Váradra. Érinteni mégsem akarta. De azért fájt neki, hogy…

„Tapsoltam, örültem sikerének! Ott ment el mellettem, nem látott, nem vett észre, nem érzett meg. De milyen boldog voltam, hogy ünnepelték!”

Üstökös húzott el mellette? Fogjuk rá. De inkább ne. Ő a vonzó, csinos, tömzsi, de széles vállú fiút látta, a debreceni joghallgatót, akiből főszolgabíró lehet, esetleg alispán (vagy sem), aki tehetséges verseket és szúrós színikritikákat ír a helyi hírlapokba. Nem láthatta a pörgős éjszakai embert, aki naponta eljár az Angol Királynő Szálloda Bundának hívott különtermébe, cimborákkal és színésznőkkel ott mulat hajnalig, lazán végigénekli a kurrens operettslágereket, és sokfelé lakik a város szívében, sőt extra kiváltságként átjárót nyitnak számára a hónapos szobájából egyenesen a kocsmába. Még nem nagyon látszott belőle több.

Tovább a magyarhang.org cikkére >>>

 

Idén rendezték meg hatodszorra az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivált, amelynek missziója szélesebb körben megismertetni a hazai közönséggel az újzenét és az ahhoz kapcsolódó társművészeti produkciókat. A külföldi művészek bevonása mellett a fesztivál két kurátora, Gryllus Samu és Horváth Balázs évről évre műhelyfoglalkozásokkal segíti elő, hogy a közönség megismerje az európai zenei hagyományhoz szokott fülnek szokatlan harmóniák világát.

A január 4-től 20-áig tartó fesztivál nyitókoncertje január 6-án volt, ismét a Solti teremben, két részből álló műsora az ázsiai dallamvilágot vette alapul. Az első rész gagaku-zenével kezdődött, amelyet a kulisszák mögött Wu Wei adott elő egy ősi kínai, fúvós hangszeren, shengen (szájorgonán). A gagaku japán udvari zene, jelentése „nemes, művelt, kifinomult zene”. A gagaku a kínai sómióból ered, amely buddhista vallási-rituális műfaj: a VIII. században funkcióváltással épült a japán kultúrába.

Tovább a kuk.hu cikkére >>>

 

Január 13-ig látható a Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. A tárlat a Tate Britainnel együttműködésben valósult meg, ahol tavaly tavasszal – Nietzsche után szabadon – All Too Human (Nagyon is emberi) címmel mutatták be a XX. századi „brit” figurális festészet meghatározó alkotásait. Elena Crippa és Fehér Dávid társkurátor közös munkája közel 90 képet tárt a magyar közönség elé, de a londoni Tate Britain bemutatott anyagát csupán háromnegyed részben vette át. A budapesti tárlaton kiállítottak több darabját is egyes európai és tengerentúli magán-, illetve közgyűjteményektől kölcsönözték.
 
 
A válogatás és a kurátori döntések szempontjait alapvetően az határozta meg, hogy Magyarországon először láthatók a Londoni Iskola művei – jóllehet a szerencsésebbek öt évvel ezelőtt megismerhették Lucian Freud munkásságát egy Bécsben rendezett kiállításon, amelynek ráadásul külön érdekessége volt az, hogy a művész és a város viszonyának feloldozását is céljául tűzte ki. (Lucian Freud Sigmund Freud unokája volt, aki családjával együtt Londonba menekült a Német Birodalom elől.) A magyar közönség mindazonáltal jsem ehhez a Bécsben, sem a Londonban rendezett kiállításhoz nem tudott volna magával értetődően közös kapcsolódási pontot találni, mivel korábban még nem találkozott itthon élőben és szélesebb körben a XX. század expresszív-figurális festészetének ezzel a vonulatával. Fehér Dávid a műalkotások válogatását ezért a kiállító tér adottságai mellett a közönség igényére is szabta. A tárlat nemcsak átfogó képet kíván nyújtani a brit festészet olyan ikonikus művészeiről, mint Francis Bacon, Lucian Freud, Frank Auerbach és Leon Kossoff, hanem kitekintést is kínál a század eleji előzményekre, valamint a kortárs brit festészet azon alkotóira is, mint Jenny Saville, Celia Paul és Lynette Yiadom-Boakye, akikre egyértelműen hatást gyakorolt a 60-as és 70-es években befutott négyes.
 
Tovább a prae.hu cikkére >>>
 

Inspirálók, bátrak, a maguk módján egyszerre költők és előadóművészek. Vermes Nikolett összefoglalója a Sopianae Slam Poetry Klubról és a fiókversekből való építkezésről.
A nyelv művelésében az a szép, hogy a korral változik. Így jutottunk el az eposzoktól a vágánsköltészetig vagy a modern költészettől a slam poetryig, a műfajig, amit egyre több alkotó képvisel. A magyar példát nézve itt van Süveg Márk (Saiid), Závada Péter (Újonc), Simon Márton és Kemény Zsófi. Közös bennük, hogy nem csak slammerként, költőként is ismerjük legtöbbjüket. Persze már önmagában az elnevezésről sem nehéz messzemenő következtetéseket levonni, konkrét definíciója a slam poetrynek mégsincs.

Tovább a jelenkor.net cikkére >>>

 

A színész Csehov Cseresznyéskert című darabjában játszik majd.

Csaknem három évvel stroke-ja után premierre készül Kulka János: a színész Csehov Cseresznyéskert című darabjában lesz látható, a színpadi próbák hamarosan elkezdődnek.

Tovább a hvg.hu cikkére >>>

 

60 év felett kezdett el festeni, és úgy vált az egyik meghatározó roma művésszé itthon, hogy csak két általánost végzett el. Balázs Jánosnak nem volt könnyű élete, de mindig elfogadta sorsát - egyedül az alkotás érdekelte.

A Műcsarnok kamaratermének bejáratánál az egyik falról egy idős bácsi néz le ránk – fekete-fehér arcán szelíd mosoly keveredik valamiféle gyanakvással. Mintha kételkedne: tényleg rám, az én életemre, az én festményeimre vagytok kíváncsiak? Vakolatlan falú putri bejáratában ül, egy tucat képe veszi körül; a mesebeli alakok, az egyenként is túlburjánzónak ható festmények úgy ütnek el a szegényes környezetből, hogy mégis tökéletesen odaillenek. Hiszen ott születtek, onnan valók.

Tovább a fidelio.hu cikkére >>>

 

Csender Levente József Attila-díjas novellista első mesekönyvében két világ él egymás mellett: az egyik Meditittimó herceg autizmusából eredő különlegességeit természetesnek veszi, a másik az elfogadás és segítés helyett a hiányosságaira fókuszál, és a fiú megváltoztatására, saját képére formálására törekszik. Az előbbi a gyerekek és a mesék világa, ahol lovaskocsik, sárkányok és beszélő állatok fordulnak elő, az utóbbi a mai világunk, ahol többnyire tescós házhoz szállító autók, GPS-ek és iPhone-ok jelentik a valóságot. 

Tovább a magyarnaplo.hu cikkére >>>

 

Ez a különleges múzeum egy híres párizsi pszichiátriai intézet keretein belül működik és hosszú évtizedek óta gyűjti az ott megfordult betegek alkotásait.

A mentálisan betegnek tekintett emberek képzőművészeti alkotásait általában némi borzongással vegyített érdeklődéssel nézzük, figyelve, hogy betegségük hogyan nyomja rá bélyegét kreatív tevékenységükre. Közhely, de igaz, hogy az alkotás pillanatában csak vékony mezsgye választja el a zsenit és a beteget, és sokszor nem is választható ketté, hogy személyiségük melyik állapota „felelős” az alkotásért. A művészetek története gazdag olyan alkotókban, akik elme- vagy idegállapotuk miatt rövidebb-hosszabb ideig kórházi, intézeti kezelésre szorultak. De általánosságban is elmondható, hogy a betegnek tartott, ápolásra szoruló emberek számára a kreatív tevékenység nemcsak kikapcsolódás, de gyógyszer, kezelési mód is lehet.

Tovább az artportal.hu cikkére >>>

 

Valahol Európában 1947-es bemutatója után hamar a II. világháború utáni filmgyártás emblematikus alapművévé nőtte ki magát, kultuszban pedig alig-alig marad el mögötte a Dés László, Nemes István, Böhm György, Kocsmáros György és Horváth Péter alkotta musical.
Ezen persze nincs is mit csodálkozni, elvégre pusztán az az alaphelyzet, hogy egy csapatnyi szedett-vedett árva gyermek küzd az életben maradásért, olyan erős érzelmi húrokat pendít meg, amivel szemben még a legcinikusabb nézők is védtelenné válnak. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy éppen ebből adódik a legnagyobb veszélyforrás is, hiszen az olcsó giccs olyan szégyentelenül kacérkodik mindenféle rendezői koncepcióval, hogy igazán nagy önuralom és fegyelem kell az édelgő színpadi megoldások teljes elutasításához.

Tovább az art7.hu cikkére >>>

 

Kontra Ferenc Az álom hídja című regényét választotta 2018-ban az év legjobb könyvének a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata. A négy éve alapított elismeréssel a tagozat az általuk fontosnak tartott művekre szeretné felhívni az olvasók figyelmét. Az év legjobb könyve díjat 2015-ben Tőzsér Árpád, 2016-ban Fekete Vince és 2017-ben Lövétei Lázár László vehette át.

Tovább a kultura.hu cikkére >>>

 

 

Az egyik legpotensebb kortárs szerzőnk a normákról, azok áthágásról és legújabb darabjáról is beszélt a Pótszékfoglalón.
 
Székely Csaba 10 című darabját, amely a Tízparancsolatból indul ki, a Radnótiban mutatták be, és egyöntetűen pozitív kritikákat kapott.
 
„Több szintje van a normáknak. A katolikus egyházban a ne paráználkodj parancsolatát már a szemünkkel, akár gondolati úton is megszeghetjük, míg a református egyházban cselekedetek által lehet véteni egy parancsolat ellen. Ebben a többlépcsős gondolkodásban persze benne rejlik az is, hogy mikor is kezdődik egy törvény áthágása? Mikor kezdődik egy gyilkosság? Amikor először gondolsz rá? Amikor eltervezed?
 
 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal