VideóA Maszol csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szemle Elkészült a Könyves Magazin listája az 50 legjobb könyvről, mutatjuk! 2024-ben tizenkét éve szedjük össze a kedvenc szépirodalmi műveinket, és állítunk fel sorrendet. Korábban is mindig leírtuk, hogy a listakészítés igazságtalan műfaj, vagyis: ez a mi igazságunk. Ötven kötetet választottunk az idei olvasmányaink közül. Biztos vannak hiányzók, a lista nem átfogó, sokkal inkább erősen szubjektív. Így olvastunk mi 2024-ben. Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
Éteri balettelőadást nézni az évnek abban az időszakában, amikor a legrövidebbek a nappalok, és ahelyett hogy a csendességben a fény eljövetelét várnánk, boltokban, bevásárlóközpontokban tolongunk, a legnagyobb ajándék. A Győri Balett 2022-es Peer Gynt című produkcióját tűzte műsorra a karácsony előtti utolsó héten a Müpa, és jobbat nem is tehettek volna a mindennapokból így egy kicsit kiszakadó közönséggel. Ibsen egyik legtöbbet játszott drámája, az 1867-es Peer Gynt zenéért és táncért kiált: Edvard Grieg Ibsen kérésére írt is hozzá kísérőzenét, amit 1876-ban mutattak be, és nem kérdés, hogy mind a dráma, mind a zene elképesztő modern volt a maga korában. Olyannyira, hogy a ma emberére is hatással van a nagyotmondó, álmodozó kalandor, a szerelmet és szeretetet a földkerekség legkülönbözőbb pontjain kereső Peer Gynt története.
„Merj élni, meghalni bárki tud!” – hangzik Frida Kahlo, a világhírű mexikói festőművész üzenete. Ezek a szavak különösen aktuálisak a Mai Manó Házban látható kiállítás kapcsán, amely Frida Kahlo fotógyűjteményét tárja a közönség elé. A többnyire kis méretű fekete-fehér fotók fél évszázados Csipkerózsika-álmukból ébredve 2009-ben indultak világ körüli útra. Idén októberben Budapestre érkezve, méltó helyszínt találtak a 130. születésnapját ünneplő Mai Manó Ház kiállítóterében. A látványosan installált kiállítás hat szekciójában 241 fénykép látható. Ez csupán töredéke az eredeti, 6000 darabos privát kollekciónak, amelyet Frida – főleg érzelmi okból – gyűjtögetett. Halála után Diego Rivera múzeum céljára ajánlotta fel a coyoacáni Kék Házat, azonban felesége személyes tárgyainak egy részét 15 évre elzáratta a nyilvánosság elől. Mivel a Frida Kahlo Múzeum 1958-as megnyitását már nem élte meg, így szinte senki nem tudta, hogy milyen kincseket rejt a legendás ház egyik fürdőszobája. Amikor 2003-ban végre felnyitották az archívumot, igazi reveláció volt. Hisz ezzel nemcsak a világ egyik leglátogatottabb múzeuma gazdagodott – Frida színpompás mexikói viseleteivel és egyéb értékes leletekkel (fűzői, ékszerei, levelek, receptek stb.) –, de a napvilágra került rengeteg fénykép több szempontból is fontos dokumentum. Ezáltal vált bizonyíthatóvá, hogy milyen fontos szerepet játszott Frida életében, munkásságában a fotográfia. A vándorkiállítás és a terjedelmes katalógus révén pedig rajongók milliói nyerhettek betekintést az ikonikus mexikói művésznő életének rejtett pillanataiba.
Erős évet zárt a magyar film: toplistánkon találkozhatunk természetfilmmel, felemelő és földbe döngölő dokumentumfilmekkel, kasszarobbantó vígjátékkal, ötletes animációval és kőkemény drámával is. Idézzük fel a kedvenceinket! Tovább a kultura.hu cikkére >>>
Kréta, számomra a szellemi szabadság, a barátság, a közösségi lét és a lelki kibontakozás világa. Mint oly sok gondolkodó és alkotó ember esetében, számomra is elérkezett az a pillanat, amikor ki is kellett mondanom: „Na, ebből itt már elég volt…” – Nagy terjedelmű művészregények, filozófiai szövegirodalom, ezoterikus (próza)versek, színpadi/zenei installációk, performanszok, dalszövegek fűződnek a nevedhez, mégis mintha domináns művészi kifejezésformád a festészet lenne. – Azt kell mondjam, hogy különböző korszakaim voltak és vannak, melyekben mindig más és más művészeti vonal játszott (játszik) domináns szerepet. Annyi bizonyos, hogy a vers- és prózaírás, többnyire együtt futott a festészettel, mondhatni 17 éves korom óta. Ekkor írtam Az ördög álarcosbálja című művemet, mely a kommunista diktatúra miatt nem jelenhetett meg. Később, részleteket dolgoztam be belőle A kollázsember című 2021-ben megjelent könyvembe. Volt zeneszerzői időszakom is, vele párhuzamosan a filo-art műfaj kifejlesztése. Ide sorolható – többek között – az Üvöltés-analógia 1968-2015 című rock-musical is, melyet több alkalommal be is mutattak. Protekció és anyagi támogatás híján azonban nem juthattam vele előbbre. Jelen időszakomban, a teljesen emberellenes, az emberi mivoltot teljességgel meggyalázó háborús helyzet és a „felelős” politikusok – úgy tűnik – végső „elaljasodása” (Ortega 1949: Elmélkedések Európáról) miatt, torkomra fagyott a szó. Ha írok is valamit, az bizonyára nem lehet publikus. Így aztán a színek, a festészet nyugalma az egyedüli vigaszom. Tovább a tiszatajonline.com cikkére >>>
A szomszéd szoba számos forró témát érint a klímaváltozástól az eutanáziáig, erős politikai kommentár, körmönfont művészeti utalások szövevénye. Almodóvar a hattyúdalának ígérkező alkotással az érzékek, a luxus és a kultúra birodalmában csavarog, egy dolgot azonban nem hajlandó elárulni – hogy mégis mit gondol az elmúlásról. Két régi barát hosszú évek után találkozik egyikük betegágyánál. Az egyikük haldoklik. Hiába a legfejlettebb onkológiai eljárások és a kísérleti terápiák, a vég elkerülhetetlen. A másik némi habozás után úgy dönt, amíg még nem késő, feléleszti kettejük szoros barátságát. Ebből az alaphelyzetből – melyet az amerikai regényíró, Sigrid Nunez jegyez –, sok minden kisülhet – ahogy az egyik főszereplő mondja: sokféleképpen megélhető egy tragédia. A legtöbb rendező talán kamaradrámát, egzisztencialista melodrámát vagy megfontolt középműfajú játékfilmet forgatna, de Almodóvartól azt kapjuk, amit csak ő képes adni: egy elegánsan kivitelezett szappanoperát. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>
Meghalt Szombathy Bálint költő, képzőművész, művészeti író, performance-művész, az Új Symposion egykori szerkesztője. Szombathy Bálint költő, autodidakta képzőművész, művészeti író 1950-ben született a szerbiai Pacséron. Művészneve Art Lover volt. Az 1970-es évek elejétől Vajdaságban megjelenő folyóiratok művészeti szerkesztőjeként működött. A szabadkai Bosch+Bosch művészeti csoport egyik alapítója. 1971–1972 között, valamint 1985–1991 között a mára legendássá vált újvidéki Új Symposion szerkesztője volt, majd 1973-ban többedmagával megalapította az Experimental Art Publisher alternatív kiadót, 1974-ben egyike volt a Wow című nemzetközi alternatív művészeti kiadvány létrehozóinak. Tovább az index.hu cikkére >>>
Szórakoztató, fájdalmas, hétköznapi és szép. Így tudnám jellemezni Marton Krisztián első regényét, a Bőgőmasinát, amely tavaly ősszel jelent meg a Leányvállalat Kiadónál, és amelyet most ősszel Margó-díjra is jelöltek. Nyilvánvalóan arcátlanság ilyet írni egy recenzióban – de ez a könyv szép. Kívül-belül. De kezdjük talán az elején. Egy kötet esetében számomra mindig fontos, hogy milyen a könyv mint tárgy önmagában. A Leányvállalat ezen kiadványa színeivel és tapintásával hívja az olvasót arra, hogy kézbe vegye, közelebbi kapcsolatba kerüljön vele. Ha megnézzük a borítóját, majd a belső füleket, könnyedén feltételezhetjük, hogy a regény életrajzi ihletettségű, a borító és a szerzőfotó közötti hasonlóság miatt. Tovább az alfoldonline.hu cikkére >>>
Tenki Réka, Udvaros Dorottya, Lovas Rozi és Trill Beatrix néhány hét leforgása alatt nemcsak megnevettette, hanem futásra ösztönözte Magyarországot. A Futni mentem romantikus vígjátékot eddig 200 ezren nézték meg, így 2024 legnézettebb magyar mozifilmje lett. És a társadalom felszínes poénok helyett ezúttal valami egyebet is kapott, pedig nem szokványos, hogy egy magyar vígjátékban (négy) női sors kerüljön reflektorfénybe, méghozzá olyan, ami a humoros jelentek mellett mélyen elgondolkodtat. És mégis: a film kérdéseket vet fel a transzgenerációs traumákról, a női szerepekről, a futás fontosságáról és arról is, hogy jót alkotni kevés pénzből is lehet. Tenki Réka színésznővel Bereczki Szilvia beszélgetett. Tenki Rékával egy esős csütörtökön találkozunk az Örkény Színház előtt, egy olyan napon, amikor senki sem mozdulna ki szívesen a lakásából: latyakos és hideg az idő, akadozik a budapesti közlekedés, a város tele van esernyővel rohangáló, zsörtölődő emberekkel. Tenki Réka bemutatkozik, edzésről érkezett, mondja és egy kicsit talán szabadkozik is. Alig bírom palástolni a mosolyom: hát honnan máshonnan érkezhetne a Futni mentem színésznője, ha nem egy edzésről?
A nonfiguratív festészet érzéki módon, a maga közvetlenségében kíván hatni a befogadóra, ugyanakkor a szemünk minden lehetőséget megragad a tárgyi elemek, az analógiák felkutatására, és erre Bernát András kiállításának címe is rásegít. Irányba állítja tekintetünket, egyenesen az ég felé, a kék árnyalatok dominálta olajképek megfigyelésének tapasztalatát egy tájélménnyel rokonítva. A mennybolt a maga lenyűgöző jelenségeivel, a mindenségre való nyitottságával a tekintet által befoghatatlan és a tudat számára felmérhetetlen teljességet képviseli. A címbe foglalt birtokos szerkezet mégis egyfajta rendszerező igényt sejtet – hiszen a latin „configuratio” kifejezés térbeli elrendeződést, összeállítást jelent –, a munkák szerkezetére, felépítésére tereli a befogadói figyelmet, mi több, a fölénk magasodó égbolt feltérképezését ígéri, melynek megvannak a maga előzményei Bernát életművében. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
A karácsony Jézus Krisztus földi születésének emléknapja, a kereszténység egyik legjelentősebb ünnepe; latin elnevezése "Natalis Domini", vagyis „az Úr születése” szintén a vallási eredetre utal. Az Üdvtörténet központi eseménye ez a dátum, mert aki Betlehemben világra jött, az nem csak egy az emberek közül, hanem Isten fia, a Megváltó. Ezek után joggal merülhet fel a kérdés, hogy e szakrális ünnephez miért csatlakoznak olyan lelkesen azok is, akik nem vallásosak. Többféle választ találhatunk a (kissé provokatív) felvetésre, a blog témáját azonban nem szétfeszítve, egy rendkívül pragmatikus megvilágításba helyezem az egyik lehetséges okot: Jézus születésének pontos dátumát nem ismerjük, a karácsony kialakulása előtt nem is nagyon tartották fontosnak a születésnapot, jóval nagyobb hangsúlyt kapott a vízkereszt, amely a megvilágosodás, az emberré váló Isten születésének ünnepe. A kereszténység térhódításával azonban egyre sürgetőbbé vált, hogy a Megváltó születésének legyen konkrét dátuma, ezért a 335-ben tartott niceai zsinaton hosszas viták után, végül december 25-ét határozták meg Jézus Krisztus születésnapjának. Ez a dátum elég közel esik a téli napfordulóhoz, amelyhez számos pogány ünnep kapcsolódott, amelyek aztán idővel egészen egyszerűen beleolvadtak a karácsonyba.[2] A pogány és a keresztény ünnep ötvözetét nagyban segítette a közös szimbolumrendszer, hiszen ahogyan a téli napforduló a fény diadalát jelenti a sötétség felett, úgy a Megváltó eljövetele szintén fényt hozott az emberiségnek; másrészről pedig az ünnep egyik fontos jelképe, a karácsonyfa zöld ág-életfa utalás hangsúlyos jelentéssel bír mind a Bibliában, mind a pogány rítusokban. Tovább a konyvtar.pecsiegyhazmegye.hu cikkére >>>
Gabriel García Márquez az egyik legfontosabb spanyol nyelvű író volt a 20. században, a Száz év magány pedig egyértelműen meghatározó szelete a világirodalomnak, és az egyik legfontosabb spanyol nyelven íródott regény valaha. Éppen ezért is tűnt már-már túl bátor húzásnak a Netflixtől, hogy adaptálják a regényt, amit a 10 éve elhunyt Márquez sohasem tartott alkalmasnak mozifilmhez, ezért soha nem is adta a jogokat senkinek. Sorozatként viszont döbbenetesen jól működik a regény, és hatalmas dicséret illeti a Netflixet és a készítőket, hogy egy ennyire kényes alapművet ennyire jó ízléssel dolgoztak fel. A Száz év magány egyértelműen a kolumbiai író magnum opusa, és nemcsak azért, mert ez a legsikeresebb könyv az életművében, hanem azért is, amit a regény képvisel. A történet a Buendía dinasztia és Macondo település történetét meséli el úgy, hogy a cselekmény alig-alig hagyja el a település határait, mégis végigkövethetjük az évtizedeken át Kolumbia történelmét az 1800-as évek elejétől egészen a 20. század közepéig. García Márquez ráadásul némi folklórt és természetfelettit is kevert a történetben, amelynek köszönhetően a regényt általában a mágikus realizmushoz szokták kötni.
„Úgy gondolok a műveimre, mint egy megfogalmazhatatlan együttműködésre a természettel, amely során több médiummal dolgozom multidiszciplinárisan” – mondja Medcalf Laura képzőművész, akit inspirációiról és alkotói technikáiról, valamint arról kérdeztünk, hogyan lehet állandóvá tenni a múlékonyt. A családod révén kétlaki életet élsz, félig Londonban, félig Budapesten. Hol és hogyan kezdődött a művészettel való kapcsolatod, hogyan lehet egyszerre két helyen helytállni? Magyarországon nőttem fel, Szentendrére jártam kéttannyelvű képzőművészeti iskolába, aztán a British International Schoolba, ahol felsőfokú képzőművészeti szakot választottam. Nyaranta Londonban a Central Saint Martins művészeti egyetem divat szakára jártam rövid kurzusokra, mivel eredetileg női divattervező szerettem volna lenni. Mindig is nagyon szerettem alkotni és a kreativitásomat kifejezni, innen ered a többféle médiummal való kísérletezés, de már kis korom óta festek absztrakt és figuratív módon. Középiskolai tanárom biztatására jelentkeztem érettségi után az Arts University Bournemouth (AUB) egyetemre, ahol egy igazán inspiráló környezetre találtam. Az egyetemi műtermemen kívül vonzott a grafikai műhely is, ahol volt alkalmam a szitanyomással és a rézkarccal megismerkedni, később pedig a növények migrációját kezdtem kutatni. Foglalkoztatott a növényzet származása és hogy hogyan kerültek bizonyos növények távoli tájakról az angol kertekbe. A bournemouthi botanikus kertekben kutattam, a Jurassic-part mentén pedig gyakran ellátogattam Londonba a Kew Gardensbe, ahol kedvemre gyűjthettem információkat a könyvtárban és az archívumban. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Pablo Larraín legújabb, Maria Callasnak címzett omázsa az opera világához illő pátosszal idézi meg a legendás énekesnő személyiségét. A pontos reprodukció vágyától terhelt film azonban legfeljebb halovány árnyéka lehet „la Callas” utánozhatatlan karizmájának, színpadi ragyogásának. A film ideje Maria Callas (Angelina Jolie) utolsó egy hetét fedi le, amit a súlyos beteg és gyógyszerfüggő énekesnő szebb napjainak, sikereinek vagy éppen fájdalmas emlékeinek felidézésével tölt két hűséges alkalmazottja, egy Ferruccio nevű komornyik (Pierfrancesco Favino) és egy Bruna nevű cseléd (Alba Rohrwacher) oltalma alatt. A narratív szerkezet hasonló Larraín Jacqueline Kennedyről szóló életrajzi filmjéhez (Jackie, 2016), ahol szintén a megtört hősnő visszaemlékezései mentén épül a történet, annyi különbséggel, hogy Jackie a közelmúltban történt Kennedy-gyilkosságot eleveníti fel, Maria pedig élete egészére tekint vissza, nosztalgiázik. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Kép és szó szövevényes viszonya rendre ráirányítja a figyelmet az egymással vetélkedő művészeti ágak lélekemelő és lélekvigasztaló voltára. Hasonló társművészeti határátlépések előtérbe kerülése visszatérő motívum az irodalomban és a képzőművészetben, a tökéletes szépség minél valósághűbb művészi ábrázolásmódja pedig többezer éves összművészeti tárgykör. Az életre kelt mesebeli alkotás toposza viszont nem csak Turczi István és Vásárhelyi Antal számára volt ismerős ezredforduló utáni alapötletként. A csodával határos módon valóra vált álmok időnkénti felbukkanása – egy-egy igen kivételes alkalom folytán – lényegében természetes velejárója az emberi képzelőerőnek, az ókori történetektől kezdve éppúgy, mint a kortárs költészetben, ahol jellemzően „Ovidius alapmítoszainak újra- és újramesélése tartja életben a mitológiahasználat köznyelvét”.[1] Az immár bőven kettőezeréves Átváltozások alapján ismerhetjük meg a mitikus dalnok Orpheus léleknyugtató lantjátékakéntPygmalion történetét, mint a Kettős látás című kötet egyik leginkább ismert prototípusát. Tovább az ujforras.hu cikkére >>>
Lakner Tamásról a 70. születésnapján annyi szépet és felemelőt mondtak el kollégái és tanítványai, amennyit Pécsett talán még soha senkiről. Ez persze nem volt meglepő, hisz a Liszt-díjas zenész életébe eddig már annyi sikeres szakmai és közösségépítő cselekedet fért bele, mintha tucatnyi ember helyett élt volna. Ungár Tamás írása. „Mindig jókedvű és mosolygós, és ettől azok is vidámak, akik vele dolgoznak. Pedig megköveteli a kemény munkát, de valahogy senki nem érzi azt keménynek, mert élvezetből csinálja, és ettől mi is úgy csináljuk. Emlékszem, 2018-ban Belgiumba hívták az egyetemi kórust, de a terrorveszély miatt nem ment el a csapat. Erre ő gyorsan szervezett egy kisebb, egy 16 tagú kórust, és két nap próbával elutaztunk Belgiumba, ahol aztán megnyertük a versenyt. Ez annak volt köszönhető, hogy mindenki teljes odaadással próbált, és átragadt ránk az ő elhivatottsága. Nagyon jó csapatépítő, ezért szívesen visszajárunk az általa vezetett kórusokba” – Krommer-Wéber Anita fogalmazott így Lakner Tamásról. Tovább a szabadpecs.hu cikkére >>>
Az Újpesti Polgárok Házának Galériájában látható monokróm jellegű grafikákon magányosan, párosan vagy kisebb csoportokban ábrázolt; akrillal, krétával és szénnel rajzolt alakok tűnnek elénk. Simon Zoltán grafikusművész figuratív alkotásai különös történeteket mesélnek el, amelyek egy-egy család vagy egyén sorsába, életútjába engednek betekintést. A Stalker című tárlat izgalmas beavatási kalandot kínál mindenkinek, aki hajlandó elfogadni a „Zóna” szabályait. Simon Zoltán legújabb, főként idén, 2024-ben, illetve 2023-ban készült munkáiból válogatott a kiállításra. A grafikák férfi és női alakokat, állatokat, kézírásos naplótöredékeket, épületeket, különleges tárgyakat láttatnak, mindezt némileg groteszk módon ábrázolva. A többféle eszközzel; pittkrétával, ceruzával, szénnel, akrilfestékkel, javítótollal alkotott szürkés-feketés árnyalatok monokromitása mellett elvétve tűnik fel csupán egy-egy élénk színű piros vonás vagy folt. Műveinek alapja a vonal, amellyel képes minden számára lényegeset kifejezni. Háttérnélküli, kontextusaiból kiragadott alakjainak, tárgyainak határait kontúrokkal jelzi, míg a tónusokat a vonalak sokszorozásával, satírozással alakítja, sajátos atmoszférát teremtve velük a papíron. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Bogyó Noémi nevével nagyon sokat lehet találkozni irodalmi körökben: ír tárcákat, esszéket, útleírásokat, különböző terjedelmű prózákat stb… Sokoldalú személyiség, akinek érdeklődése a divattervezéstől elkezdve a kibernetikán át a saját maga által vezetett mentorprogramig terjed. Első, 2017-es Vakfoltok című regénye után 2023-ban a #házibuli című hibridkötettel jelentkezett. Most legújabb könyvéről, a 2024 szeptemberében megjelent #nápolyi #történetekről kérdeztük. Szeptemberben jelent meg a #nápolyi #történetek című regényed, melyet a 2021-es egy hónapos nápolyi tartózkodásod ihletett. A borítón a tizenhat éves lányod festménye látható. Hogyan kapcsolódik ez a kép a regényhez? Mi a megfestés története? Nápoly a graffitik városa, a pompeji romváros egyik villájának freskóval díszített falán is korabeli graffitikarc díszeleg hívatlan dekorációként. Lilla, a tizenhét éves lányom, babakora óta folyamatosan rajzol, fest és agyagozik. Pár éve a borítón látható különlegesen egyedi stílusban alkotott, s nekem a festményei a nápolyi falfestmények hangulatát idézték. Megrendelésre készítette nekem a könyvborítót. Tovább az irodalmiszemle.sk cikkére >>>
A társadalomban sem, mint ahogy kozmikus körülmények között, a világmindenségben sincs biztonságban az ember, el is fog pusztulni. „Az Orákulum, az előadás, amely az ősi táncok erejét és a kortárs művészet dinamizmusát ötvözi, elrepít minket egy olyan világba, ahol minden mozdulat a jövő rejtelmeit tárja fel. […] Sámánok, táltosok, jósok, orákulumok – mind természetfeletti erőkkel felruházott lények, akiket különleges feladatokra választanak ki. A jövőt fürkésző kérdések az emberi közösségek örök talányai. Az ember újra és újra kapaszkodókat keres, visszanyúl az ősi tanokhoz, melyek pozitív megerősítést adhatnak: közösségi erő, rítusok, szakralitás, hagyományok” – olvasható a színlap tág értelmezésre lehetőséget adó ajánlójában. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
A gomolygó bestiákra, önállósult szervekre és egyéb köztes lényekre kiterjedő, álenciklopédikus dekompozícióban a lázálombéli metaforatöredékek undort keltő szőrszálaiból, az ágáló feliratok és ócska falécekkel bedeszkázott vakfoltok vetett árnyékában egy minden körülmény dacára lélegző képtest tapintható masszája kúszik elénk. Egy hámsejtbe hajhagymaként ültetett vagy talán inkább lovecrafti bélfalba állított menyecske öngyilkos komputereken mereng, miközben a trompe-l’œil-tradíció konok legye önmaga másolatával sokasodik egy másik kép szegletében. Az amorf alakzatokba tekert álcsavarok, a propaganda rontássá vagy viccé fokozott, egykor köznevelési szándékkal formált mondathasítékai akkor is húsba vágnak, ha éppen egy összetákolt „i” betű léctornyán kúszik felfelé a leboomerezett néző: a komolyságát bohóc-párizsiszeletenként felszámoló, riasztó keresztmetszetben elénk tárt, kispolgári belsőségei miatt kinevetett kószáló, aki ezúttal a dezinformáció maximumra élesített képernyőfényében tapicskoló ujjbegyek lomha ténfergését a napilapok sárguló tónusának „körömollós” manipulálásra cseréli. Győrffy Lászlóval a 2+2=5 című kiállításán megjelenő, fiktív naplókba és csapdaszerű tablókba szervesülő szilánkok kapcsán beszélgettem. TP: Mit jelent a kiállítás posztfaktuális számmisztikájában az 1984? Győrffy László: Néhány éve újraolvastam George Orwell 1984-ét, majd Jake Chapman Orwell-átírását (2+2=5, 2022), amely palimpszesztként használja az eredeti művet. E sötét szatírában a napi 24 órás önkifejezés vagy a jó közérzet mindenhatósága és 2 perc gyűlölet helyett 2 perc együttérzés körvonalazza a liberális hipszter pokol koordinátáit. Az én iránytűm valahol a két kötet közé helyezi a negyven éve érlelődő disztópiát. Nincs szükség totalitárius államra a tömegek manipulálásához, a neoliberális későkapitalizmus fogyasztói stratégiái épp megfelelnek erre a célra a Facebookkal és az Instagrammal megtámogatott influenszerlogika szerint. Az birtokolja az igazságot, aki népszerűbb, vonzóbb vagy érdekesebb a kizárólag a figyelemért és a profitért folytatott versenyben. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>> 
|
