Videó

The Bewitched: Scene 1 (Harry Partch)


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

S.Varga Ilona (ALion fotó) sport- és természetfotósként valamint rövidfilmrendezőként kezdte a „vizuális szakmát”.

Évtizedek óta készít koncertfotókat, vagyis élő, vaku nélküli portrékat.

Emellett foglalkozott tánc- és balett fotózással, gyermekportré – szintén élő, nem műtermi körülmények között – készítésével, szociofotózással, streetfotókkal, de nem áll tőle távol a természetfotózás, illetve a tibeti kultúra bemutatása. Számos más területen is kipróbálta magát: volt reklámfilmes, könyvkiadó, szerkesztő, sajtós, tánc-, mozgás- és pszichoterapeuta. Ott volt a Sziget és a VOLT fesztiválok indulásánál is, de dolgozott a Gödör Klub házifotósa is.

Tovább a fidelio.hu cikkére >>>

 

Mindig kérdéses, hogy a különböző kritikákból összeállított gyűjtemények hogyan használhatóak és milyen eredményeket hozhatnak hosszú távon a tudományos kutatásban. A legtöbb ilyen kísérlet lehetséges pályáit általában éppen azért zárja el valamilyen előzetes koncepció teljes hiánya, mert azok többnyire egy szerző összegyűjtött kritikai munkásságára vonatkoznak. Ez alól nyilvánvalóan kivételt ké­peznek azok a (hangsúlyosan) könyvek, s ebben az esetben például Margócsy Ist­ván Eleven hattyú vagy a Hajóvonták találkozása című köteteiről lehet szó, ame­­lyek logikai-narratív struktúrája nem kizárólag az összegyűjtésen, az összegzésen alapul, vagyis a kötet szerkezetét nem a kritikai termelés egy bizonyos szakaszának lezárása határozza meg. Mindez azonban még mindig csak egy olyan „szürkezónát” tehet érzékelhetővé, amelynek meglehetősen ellentétes és szélsőséges pó­­lusai között a tanulmánygyűjtemények szempontrendszeréhez és kutatási fókuszához hasonló kiemelkedő teljesítmények mellett a legkülönfélébb szövegegyüttesek, sokszor az esetlegesség termékei sorakoznak fel.

Tovább az alfoldonline.hu cikkére >>>

 

Daniel Fairfax: Különösen hosszú ideje foglalkoztatja a közvéleményt a mozi halálának kérdése. Évtizedek óta benne van a köztudatban, s még a mozi életben maradását is túléli. Majdhogynem a vallási szekták bejelentéseihez hasonlíthatnánk, miszerint a világ egy bizonyos napon véget fog érni, s amikor mégsem ér véget, kitolják a dátumot. Mit gondol erről a trópusról?

Dana Polan: Úgy gondolom, hogy ez egy trópus és egy gesztus. Általában is lenyűgöznek az apokaliptikus tartalmú nyilatkozatok. A mozi halála típusú gondolat mellett számomra épp olyan érdekes a humán tudományok válságának a gondolata (mivel én magam is kutató vagyok). Ez a dolog gyakran ciklikus jellegű, jön egy bejelentés, hogy valamilyen apokalipszis közeledik, amire érkezik egy cáfoló reakció, helyesbítés, figyelmeztetés, majd az egész újrakezdődik. Ez azért is lehet, mert az adott diszkurzusnak szüksége van erre a krízistudatra az önfenntartáshoz.

Tovább az uj.apertura.hu cikkére >>>

 

A Ludwig Múzeum a szlovákiai konceptuális művészetek1 több mint fél évszázados történetének mozzanatait bemutató kiállítása2 szellemes és többjelentésű munkákkal a szlovák3 konceptualizmus gazdagságát és sokrétűségét prezentálja. A három generáció alkotásaiból válogatott, „vidámparkos” elrendezése végig fenntartja az érdeklődést az egyébként magát nem könnyen megadó konceptuális művészet iránt.

A felütésként és kurátori állásfoglalásként elhelyezett művek bevezetnek és ugyanakkor tájékoztatnak arról, hogy mi a kurátor, Vladimír Beskid szerint a kiállítás – és egyben témája – „esszenciája”: az első teremben Rudolf Sikora Felkiáltójele (1974–2018), Július Koller Anti-képe (1969) és Pingpong asztala (1990) fogadja a látogatót. 

Tovább a balkon.art cikkére >>>

 

Ungváry Rudolf művének címe és valóságos, ám mégis szimbolikus helyszíne a badacsonyi nyaraló. Az épület tulajdonosainak sorsa fotografikus hűséggel villantja fel a múlt század magyar társadalmának hiteles képét. SÁNTHA JÓZSEF RECENZIÓJA.

A regény egyszerűnek tűnő, tárgyszerűen pontos narrációja mélyén nagyon összetett és rafinált emlékezés-struktúra rejtőzik, amelynek célja túlmutat a regény valódi tárgyán, és sokkal tágabb értelmezési síkokat enged meg, mint ahogy az első pillanatban a gyanútlan olvasó ezt érzékeli.

Tovább a revizoronline.com cikkére >>>

 

A Babits Mihályról elnevezett megyei alkotói díjat az idén a faddi Gáti Mariann vehette át. A sokoldalú művész verseket ír, szobrokat, grafikákat, tűzzománc-képeket készít és fest. Eddig három könyve jelent meg és 63 kiállítása volt.

 

Gáti Mariann átveszi a Babits-díjat a kakasdi faluházban. Átadók jobbról: Gulyás Gergely miniszter, Potápi Árpád János országgyűlési képviselő és Fehérvári Tamás megyei közgyűlési elnök

Fotó: Ótós Réka

FADD Az idei megyenapon, amit szeptember 1-jén a kakasdi faluházban tartottak, Babits-díjban részesült Gáti Mariann. A faddi alkotó 1986 óta készíti egyedi műveit. Nála az egyediség nem pusztán a formai vagy a színvilágra, vagy a hordozó anyagra értendő, hanem minderre együttvéve. Fest merítős papírra, üvegre, deszkára. Készít grafikákat, pasztell és olajképeket, fa- és agyagszobrokat, tűzzománcmunkákat, parasztikonokat. Táplálkozik a hétköznapi, vidéki életből, a mesékből, a nagy írók műveiből, de minden élményt és impulzust, speciális szűrőrendszerein átengedve elegyít alkotássá. Képeit, kisplasztikáit gyakran díszíti flitterrel, gyönggyel, textíliával, tükördarabokkal, búzakalásszal. Szabadon alkot, „szabálytalanul”.

 

 

 

A hollandok nem hagynak sok kétséget afelől, hogy szerintük hol van a street art helye a modern művészetben. Az irányzat legnagyobbjait bemutató amszterdami Modern Contemporary Museum Amsterdam (Moco) közvetlenül két múzeumóriás, a Rijks és a Van Gogh Múzeum tőszomszédságában található. A szeptember 30-ig látható Laugh Now kiállításuk egyenesen a graffitipápa Banksyről szól.

 

A tárlat kapcsán több érdekes kérdés is fölvetődik. Milyen problémákat idézhet elő, hogy a street art legismertebb képviselője középkori kódexmásolókat megszégyenítő eltökéltséggel titkolja valódi identitását? Meghatározhatja-e egy művész, kik, hogyan és mit gondoljanak róla?

Tovább a kulter.hu cikkére >>>

 

 

"A tortúra lényegében abból áll, hogy eközben a boszorkánymester a nő fejét nyomkodja ritmikusan lefelé a víz alá." G. E.

 

Boszorkányok pedig, nincsenek. Aki azt hiszi, hogy boszorkányok nincsenek, nagyon téved. Itt járnak közöttünk, és igéző mosollyal arcukon, bűbájos igéket mondanak mobiltelefonjukba. Diáklányok, titkárnők vagy háziasszonyok, látszólag „normális” életet élnek, normális otthonban, normális párjuk oldalán. Ez azonban csak látszat – azt látjuk, amit szeretnénk, azt látjuk, amit ők szeretnének. Leutánozzák a hétköznapi viselkedést, ám lelkükben gyötrő sóvárgás ég az elérhetetlen után. Tudásra vágynak és vágyakozni tudnak, kielégíthetetlen kívánság és szenvedély vezeti őket „az élet és a férfi ismerete mentén”. Nincs választásuk. Jelen-létük nem racionális és nem talány. Más korok, talán, dicsőségükben máglyára vetnék… De nekik, csak, saját „szerencséjüket és szerencsétlenségüket” hagyja ez a kor…

Tovább a prae.hu cikkére >>>

 

 

Szenzációs kiállítással nyitja az őszt a Mai Manó Ház: száz évvel ezelőtt készített színes fotográfiákat mutat be az orosz birodalom kevéssé ismert vidékeiről. Készítőjük, Szergej Prokugyin-Gorszkij tudós fotográfus egy saját maga kikísérletezte eljárással olyan világot tár a késői nézők elé, ami mindeddig láthatatlan volt. 

Mintha egy romantikus film szüzséje ihlette volna Prokugyin-Gorszkij életútját. Felvilágosult orosz nemesi családból származott, fiatal korától izgatta a tudomány, Szentpéterváron tanult kémiát, professzora nem kisebb tudós volt, mint a kémiai elemek rendszerét megalkotó Mengyelejev. De Prokugyin-Gorszkijt nem csupán a kémia vonzotta, mellette a birodalmi művészeti iskolában festészeti és zenei kurzusokat is hallgatott, a technikai újdonságok iránti olthatatlan kíváncsiságát kiforrott művészeti érzék kísérte.

 
Tovább magyarmuzeumok.hu cikkére >>>

 

 

 

 

Vajna Ádám neve az utóbbi egy évben tört be igazán a kortárs magyar irodalomról folyó beszélgetésekbe. Tavaly októberben megjelent Oda című verseskötete nagy sikernek örvendett és örvend máig is, mind a fiatal, mind az idősebb irodalomkedvelők körében, tavasszal pedig a Makói medáliák díjat is elnyerte. Nagyinterjúnkból megismerhetitek a fiatal költőt, akivel az indulásáról, az Odáról, és a kortárs irodalom helyzetéről is beszélgettünk.

Hogyan került az életedbe a költészet és az irodalom?  

Az első verseimet, novelláimat még a nagymamámnak diktáltam le olyan 5-6 évesen, de úgy igazán először 2010 karácsonyán kezdtem el írni. Akkor voltam 16 éves, de sokáig csak egy Word doksiba dobáltam a verseimet egymás után, havonta egyet körülbelül. Aztán akkor lett komolyabb minden, amikor Hévízen a gimiben minket, emelt magyarosokat kizavartak egy Hévíz lapszámbemutatóra. Akkor még Szálinger Balázs volt a lap főszerkesztője, és azt mondta a bemutató végén, hogy akik írnak verset, azok küldjenek nyugodtan. Utána küldtem nekik néhányat, és nagyon okosan, a szövegeket nem minősítve azt írta vissza, hogy több humort tegyek bele. Azt tanácsolta, hogy próbáljak meg átírni Petőfi verseket, régi klasszikus dolgokat, kísérletezzek. 

Tovább az f21.hu cikkére >>> 

 

Butuszov előadása egy eklektikus szabadvers a fentebbi kérdések margójára: dekonstruál, rekonstruál, perspektívát vált, játszik, parodizál, új regisztereket keres egy ismert kottában, hogy valami igazit találjon.

,,Lehetséges, hogy önzőnek hangzik, de amikor színházat csinálok, akkor magamról vagy a színészekről mondok el egy történetet, nem pedig a darabról.”[1]

Trepljov kétségkívül elégedett lenne, ha megnézhetné a Jurij Butuszov rendezte Sirály címűelőadást a StageRussiaHD applikáción keresztül (melyet gondosan letöltene tabletjére, miután kifizette az előadásért járó díjat Arkagyina bankkártyájával), mert nem csak új formát láthatna, hanem új formátumban is tapasztalhatná meg azt, amire vágyik. Persze, ha az ember mélyebben belegondol ebbe a helyzetbe, az is lehetséges, hogy a Trepljovban dúló idealizmus oly mértékű felháborodást váltott volna ki belőle a színház megismételhetetlenségének szentségét ily mértékben meggyalázó technológia iránt, hogy földhöz vágná a tabletet. Helyesbítés: lelőnné.

Tovább a szinhaz.net cikkére >>>

 

A jugoszláviai művészet más utat járt be a szocializmus évei alatt, mint a magyarországi; témái, vonatkoztatási pontjai, hangsúlyai markánsan eltértek a keleti blokk többi országának jellemzőitől is. Ezekre az évtizedekre visszatekintve a magyar művészet hagyományos fogalmai felől nem könnyű értelmezni ennek a soknemzetiségű, sok szellemi centrummal rendelkező, „félnyugati” országnak a művészetét, művészetpolitikáját.

A provokatív módon a félelmetes görög mitológiai szörnyekről, a gorgókról elnevezett művészcsoport 1959-ben jött létre Zágrábban Josip Vaništa ötlete alapján, festők, szobrászok, kritikusok szabad társulásaként. A tagok, Dimitrije Bašičević-Mangelos, Miljenko Horvat, Marijan Jevšovar, Julije Knifer, Ivan Kožarić, Matko Meštrović, Radoslav Putar, Đuro Seder, Josip Vaništa különösebb kötöttségek nélkül „hivatalosan” 1966-ig dolgoztak együtt. Művészeti akciókkal privát és nyilvános terekben egyaránt megjelentek: kiállításokat rendeztek, galériát működtettek, olvasmányaikról beszélgettek és Gorgona címen „antimagazint” jelentettek meg, a világháború utáni egyik első szamizdatot. Az antimagazin kifejezés arra utalt, hogy az irodalmi és művészeti folyóiratok hagyományos szerepével ellentétben nem egy koherens szellemi program kifejtése volt a céljuk.


Tovább a kassakmuzeum.hu cikkére >>>

 


Falcsik Mari – Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Nekem Isten nem szülő- és nem férfifigura – nem is személy: a szeretet maga, ekként teremtő, nekem így egyértelmű. A szeretet nem evilági dolog, nem emberi tulajdonság, ez egész működéséből és „működtetéséből” nyilvánvaló. Ha kivonod a világból, tönkremegy minden; ha nem vonod ki, nem látod, nem megfogható. – A hónap szerzőjével, Falcsik Marival beszélgettünk.

NG: Itt vagyunk nálad a VIII. kerületben, egy nagyon kellemes lakásban, ami tele van gyönyörű kortárs festményekkel. Egy budai lány hogy talál otthonra a nyócker gangos bérházában?

Ha egy tíz-tizenegy éves fiút is kapsz hirtelen a megtalált pároddal, akkor ki kell gondolni, hogy ti hárman hogy fogtok élni. Ábel akkoriban úgy élt velünk, hogy minden másnap nálunk volt. Kellett egy lakás, olyat kerestünk, ahol szeparált szobája lehet. Aztán kettőnknek akkora könyvtára volt, mint egy megyei – na jó, legalábbis egy tisztességes kisvárosi könyvtár. Meg kellett felezni, hogy beférjen, de így is plafonig érő könyvespolcokat állítottunk mindenhova. A másik: az árak. Egy budai garzon áráért a nyóckerben háromszobás lakást kapsz. Tágas szobák, nagy, napfényes fürdőszoba, a gangon egy olyan sarok, ahol kisebbfajta virágos teraszt csinálhatsz. Az életminőséghez nem kizárólag a tágabb környezet, a szűkebb is fontos.

Tovább a litera.hu cikkére >>>

 

Kezdetét veszi a Feledi János művészeti vezetésével összeállított évad: négy bemutató, külföldről érkező mesterek, fókuszban a fiatalok, egyedülálló workshopok, egy darabfelújítás, fesztiválok és turnék – ezen hívószavak mentén alakul a társulat szeptemberben kezdődő munkája, miközben továbbra is hűen tartja magát mottójához, mely szerint a KET progresszív, stílusos, kortárs.

Az őszi CAFe Budapest Fesztiválon dupla bemutatót tart a Közép-Európa Táncszínház, Mészáros Máté új produkciója mellett a szintén külföldet járó Juhász Péter tér haza, hogy együtt dolgozzon velük. Az est olyan kérdésekre keres választ, mint mi történik, ha bezárunk egymás számára ismeretlen embereket egy térbe, vagy hogyan alakulnak ki kapcsolatok és a kialakult kapcsolatok miként hatnak a többi jelenlévőre. Két nem is olyan távoli téma, két alkotótól, a két koreográfia címe: Ketten és Sinni.

Tovább a tancelet.hu cikkére >>>

 

Két világhírű, Rómában, illetve Párizsban élt szobrászművészt az köt össze, hogy mindketten Pécs városának ajándékoztak jelentős számú művet. Amerigo Tot és Pierre Székely alkotásait Cseri László fotóesszéje mutatja be.

Tovább a jelenkor.net cikkére >>>

 

Barátunk és szerzőtársunk Hekl Krisztina „A legjobb sehol” című novelláskötete 2019-ben, a 90. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Parnasszus Könyvek Kiadó gondozásában. A szerző könyvében korképet fest, pontos látleletet ad a társadalomról, melyet az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő börtönként él meg, és ahonnan először gyerekként, majd felnőttként is elindul. Minden novella egy-egy helyszín, utazás a hullámzó óceánok, erdők, nagyvárosok, repterek, nyomasztó benzinkutak és barátságos vasútállomások között. Nincs olyan körülmény, amely megállítaná a főszereplőt, lehet az pénzhiány, vagy a saját, otthonról hozott mintái, sejtjeibe kódolt félelmek, de akár a halállal való találkozás sem. Útkeresése önmaga keresése, fejlődés, kiegészülés, egy befejezetlen ember befejezetlen teremtése minden állomás.

Tovább a hetedhethatar.hu cikkére >>>

 

Ma van a giallo nagymesterének, Dario Argentónak (1940–) a születésnapja, és ennek alkalmából gondoltunk rá, egy hozzá kapcsolódó könyv által. Nem sok filmes dicsekedhet azzal, pláne horrorfilmes nem, hogy verseskötetet írtak a munkásságából, az olasz rendezővel mégis ez történt. A mű pedig Kevin Killian Argento Series (2001) című kötete.

Kevin Killian (1952–2019) amerikai költő, San Franciscó-i homoszexuálisként az AIDS-korszakot testközelből élte meg. Szeme láttára betegedett meg és hunyt el számtalan barátja, szerelme, szeretője. Egy ilyen volumenű eseményről nem lehet nem írni. Ahogy egy interjúban elmondja, Kevin Killian is azt érezte, hogy túlélőként, szemtanúként meg kell szólalnia, fel kell dolgoznia ezt a traumát.


Tovább a filmtekercs.hu cikkére >>>

 

Győrffy László Nekrospektív című kiállítása a bomlásból sarjadó vitalitással foglalkozik a művészre jellemző, horrorhagyományokra épülő, posztapokaliptikus antropológia mentén. Győrffy László művei szinte kivétel nélkül az emberi test biológiáját járják körül, sokszor provokatív hangnemben. Alkotásainak tárgyilagossága párhuzamba állítható a test elidegenedésének gondolatával, a különböző testrészek hibridizálásával és abszurd módon történő eltorzításával. Számos műfajban (többek között festészet, grafika, rézkarc, szobrászat, installáció) alkot. Művei egyszerre személyesek és személytelenek; amelyeken előszeretettel feszül egymásnak humor és borzalom, tragédia és szórakoztatás.


Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>

 

Említetted, hogy egyetemi éveid alatt kezdtél komolyabban világköltészetet olvasni. Gondolom, főleg latin és német költőket, nem? Emlékszel még a kezdetek részleteire? Hogy miként kezdtél az idegen nyelvek fátyolán át megközelíteni idegen szellemvilágokat? És mely nyelvek engedték fellebbenteni ezt a fátyolt? Voltak-e „vonzódási fokozatok” a nyelvek között? Mi lepett meg eleinte? Mi az, ami később „lelepleződött” mint naivság, tudatlanság vagy istenkáromlás? Voltak-e fordítói elveid? Nem féltél-e, hogy a fordítás eltorlaszolja előled önmagad költői mondandóit?

Az idegen nyelvek, mindegyik külön-külön – általában: az „idegen nyelv” – delejező hatást gyakorolt rám, gyermekkoromtól fogva. A ház udvarán, amelyben felnőttem, mindenféle idióma csicsergését hallhattam: cigányok, svábok, sokacok (majdnem azt mondtam: latinok és oroszok is) laktak ott, úgyhogy élő és holt nyelv egyaránt adódott a fülem mellett. És különösen izgattak a részletek, az észrevétlen kis fordulatokban megnyilvánuló szellem, az eltérően kifejezett azonosság, vagy az azonosan kifejezett hasonlóságok. Éreztem, hogy a nyelvek különböző módon ragadják meg azt, amit ki akarnak fejezni, és engem ez a sokszoros, önkényes vagy törvényszerű tükröződés meglehetősen izgatott. Meghökkentem, ha észrevettem: hopp, egy-egy szó, amelyet tegnap hallottam egy parókás sokac asszonytól, megint elszállt, nem emlékszem rá, újra meg kell tanulnom.

Tovább a naputonline.hu cikkére >>>

 

Bianca Imelda Jeremias 16 év alatt 130 előadás szereplőire adott ruhát. Jellegzetes, letisztult világát egyre több rendező kedveli: tervezett többek között a Pesti Színhazban, a Radnótiban, a Nemzetiben, az Operában, a Szegedi Kortárs Balett számára, Kolozsváron, Kecskeméten. Ha egy mód van rá, újrahasznosítja a jelmezeit. A kultura.hu kérdezte.

A teljes interjú ITT olvasható.

A kérdésre, miért lett jelmeztervező, Bianca Imelda Jeremias úgy válaszolt: “Minden gyerek rajzolgat, de a szüleim úgy látták, talán van hozzá tehetségem, ezért taníttattak. Eleinte rajzfilmeket akartam rajzolni. 11-12 éves voltam, amikor A Guldenburgok öröksége című sorozatot néztem, emlékszik rá? Volt benne egy divattervezőnő. Ott láttam először, hogy létezik ilyen szakma, és arra gondoltam, milyen érdekes lenne ezzel foglalkoznom. A családban két unokatestvérem is dizájn szakos volt, és a család azt mondta, én is erre menjek, mert ezzel a végzettséggel divatot is tudok tervezni. 

Tovább a szinhaz.org cikkére >>>

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal