VideóA Partizán videója Keresés a honlapon: |
Szemle
A saját keletkezéstörténetére reflektáló irodalom, az egyes életművek önreflexív szövevényként való működése, az (ön)idézet és a másolat, az (ön)átírás és a palimpszeszt sajátos formáit, alakzatait és beszédmódjait képviselik és vonultatják fel az olvasó előtt Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva címen napvilágot látott (verses)kötetei; a Zentán megjelent első és második könyv, illetve az összevont, a budapesti és az újvidéki kiadó[1] közös gondozásában napvilágot látott 2024-es kötet. Ilyen módon egyszerre többféle irodalmi sorba és hagyományba is illeszkedik, és működteti többféle irodalmi beszédmód regisztereit. Olyan klasszikus kultuszversek is eszünkbe juthatnak hitvallásversét, az első könyv és az összevont kiadás élén álló címadó költeményt olvasva, mint a Vojtina ars poeticája. A közelmúlt, a kortárs és a legújabb magyar irodalomból Tandori Dezső, Orbán Ottó, Petri György, Kukorelly Endre folyamatosan önmagára kérdező költői opusa, Borbély Szilárd Tenger Könnyek Csillaga, Parti Nagy Lajos Szívlapátja vagy Kemény István Fel és alá az érdligeti állomáson című verse jelentheti legfontosabb értelmezési kontextusát. Mint modell ott állhat mögötte a Kormányeltörésben is. Saját versei közül a Blues az óceán felett vagy a Maximum rock and roll-ciklus juthat eszünkbe, mint olyan, a személyes költői léttérképen elhelyezkedő szövegek, amelyek a (saját) költészetről és életről szólnak, (hit)vallanak. Tovább a barkaonline.hu cikkére >>>
Világpremier a 83. Velencei Filmfesztiválon, másnap magyar ősbemutató a 22. CineFest Miskolcon. Utóbbi rendezvényen még a nagydíjat is megkapta Reisz Gábor Földszint című alkotása. Az immár kétszeres Adolf Zukor-díjas rendezővel arról is beszéltünk, hogyan változtatta meg a filmet az április 12-i választások eredménye. Egyértelmű, hogy a legnagyobb magyar társadalmi trauma a társasházi közös élet és az azzal járó pszichoszomatikus események, mint például a közgyűlés, ahol általában mindenki kifordul magából. Igazából ez az első filmünk, ahol az alapötlet Berkes Julitól jött. Amikor egyszer beszélgettünk, ő mondta, hogy nagyon megnézne egy filmet, ami egy lakógyűlésen játszódik. Ez volt a gondolat, amelyből kiindultam. De ha egy film csak és kizárólag egy lakógyűlés, akkor annak a főszereplője a közös képviselő, én pedig nem szerettem volna erre a karakterre egy teljes, egész estés művet felépíteni. Aki megnézi a filmet, látja az áthallásokat, a szimbólumrendszereket, illetve a metaforikus elbeszélésmódból rájön, pontosan miért nem. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Abafáy-Deák Csillag: Szabadság és anomália Az életnek értéket csak a rendhagyó ad. A szabályos, a kiszámítható, a törvényszerű csak a vázat tartja. Anomália? Mi másról szólhatna a kortárs képzőművészet, ha nem a fonákságról, a rendellenességről és mindarról, amit nem mindig látunk. Szükség van arra, hogy a művész, akár provokatívan az orrunk, szemünk elé nyomja. Néha első látásra nem értjük, de megmozgatja agyunkat. Már a plakát sokatmondó, Vajda Lajos neve megelőlegezi a különleges látványt. Leszállunk a mélybe, nem csak átvitt értelemben. Leballagunk a Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyébe. A pince itt nem a sötétséget, az óvóhelyet jelenti, de lehetne az is, az új, anomáliás gondolatok védelme, a szabadság helye. Nem leszünk klausztrofóbiások, és ha véletlenül azok voltunk, egyből kigyógyulunk, kapkodjuk a fejünket a restaurált falakon látható színes kavalkád közepette. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
A szerző Elmész, visszajössz, sose halsz meg című kötetével érdemelte ki a második alkalommal átadott elismerést. A díjazottat a hét szerzőt felvonultató shortlistből választotta ki a szakmai zsűri, a nyertest szeptember 17-én, az Örkény Színházban megrendezett ünnepélyes díjátadón jelentették be. „Természetesen a profi olvasó gazdagabban, árnyaltabban közelebbről tud megnézni egy szöveget, de az átlagos olvasó olvasata pontosan ilyen, abban is benne van, hogy igazából többet tud a műről, mint a szerző, szerintem – fogalmazott a nyertes a díj átvételekor. Tovább a fidelio.hu cikkére>>>
Bartha Boróka, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház művésze vehette át a 2026-os Kaszás Attila-díjat. Rendkívül szoros közönségszavazás döntött az idei nyertesről: a négy döntős – Bartha Boróka, Kelemen Zoltán, Ötvös András és Pap Lujza – közül a legtöbb szavazatot kapó előadó lett a díj idei kitüntetettje. Az ünnepélyes díjátadóra szeptember 17-én, a Vígszínházban került sor, A padlás című előadás előtt. Tovább az art7. hu cikkére >>>
Az imaginárius jelentése a képzőművészetben – a szegedi születésű Pataki Ferenc 85. születésnapja alkalmából rendezett kiállítás kapcsán a művész munkásságát Novotny Tihamér mutatja be a szeptemberi Kortársban. Imaginárius – elképzelt, képzeletbeli, képzetes, képletes –, mondja kiállításáról a 85. születésnapját június 17-én ünneplő Pataki Ferenc festőművész, aki a „kisképző”, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskola elvégzése óta, a ’60-as évek végétől napjainkig nem akármilyen csatárként játszik-passzol a nemzeti alkotópályán. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
A szülők leghőbb vágya, hogy egy megvilágított vitrinben mutogassák a csemetéjüket, folyton kudarcot vall, mert Alíz – mindenki bánatára – életjeleket mutat és kikandikál a skatulyából. A Prológ-díjas MILF bemutatója után három évvel ismét összeállt a korábbi alkotócsapat, hogy Hernádi Judittal kiegészülve évadkezdésként egy újabb nőitrauma-életet fogalmazzanak meg a színpadon. A Kovács-ikrek Alíz – engedd szépen, hogy megegyelek című zenés drámája az Átrium Színházban szólítja meg Lewis Carroll angol író csodaországának jól ismert szereplőit. A nyúl, a szívkirálynő, a hernyó és a többiek ebben a történetben azonban inkább vendégkarakterek, akik nem Carroll elvarázsolt világának áthallásos fantáziabirodalmát reprodukálják, hanem Alíz (Pető Kata), a magyar kislány, a kamasz és a felnőtt nő önsorsrontó rémálmát jelenítik meg, amelyből egyetlen szereplő sem tud felébredni. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Szőcs Géza posztumusz megjelenő kötete szándéka szerint a költő szülőföldjéhez és az irodalomhoz fűződő szenvedélyes viszonyára is számos módon rávilágít. Mégis inkább monumentális torzó maradt. Mindenekelőtt készítsünk leltárt! Nézzük meg, hogy mit is tartalmaz ez a 283 oldalas könyv! A kezdő lapokon a szerző hat – valamilyen Kolozsvár-élmény ihlette – versét találhatjuk. Az utána következő 88 oldal hosszú idézetek révén előbb a kolozsvári Sétatér irodalmi megjelenéseit, majd a közeli tó madarai nyomán a hattyúmotívumok magyar költészetbeli példáit taglalja. Legalábbis többnyire. Ezt követően 16 vegyes műfajú és témájú szöveget közöl: interjút, karcolatot, librettórészletet – benne természetesen az elmaradhatatlan hattyúval.
Schiff András visszatérése a magyar hangversenyéletbe, mindannyian tudjuk, nem pusztán kiemelkedő kulturális esemény. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA. Ő azoknak a nagy művészeknek a sorába tartozik ugyanis, akik, mint Casals, Toscanini vagy Bartók, kivételes – ha tetszik, kivételezett – társadalmi státusukat nem úgy élik meg, mint ami feljogosítja őket arra, hogy magukat a világot szétfeszítő erkölcsi és egzisztenciális problémák fölé helyezzék, hanem – éppen ellenkezőleg – élnek különleges szabadságukkal, azzal a lehetőséggel, hogy a lehető legegyértelműbben, félelemtől és megalkuvástól mentesen mondjanak ki alapvető fontosságú igazságokat. Amikor Schiff András szépítés nélkül bélyegezte meg a szélsőjobb ausztriai előretörését, Orbán Viktor vagy Donald Trump bűnös rendszerét, akkor egyrészt helyettünk is cselekedett, nekünk is példát mutatott, másrészt megerősített minket abban a hitünkben, hogy igenis lehetséges a végsőkig következetesnek maradni és kitartani a sötétség erőivel szemben. Tovább a revizoronline.com cikkére >>>
A mozgásszínházi darabokból ismert fiú épp a sövényt nyírta az egykori gyárépület bejáratánál. Az udvari büfé pultoslányai beszélgettek és cigarettáztak, nem volt vendég. Mintha nem történne semmi, pedig a galéria hűvös magányában halkan neszeltek, susogtak a fák a képeken. Nem felismerhetően fák, erdőrészletek, leginkább törzsek lassú tánca, kell hozzá egy kis nyugalom, hogy az ember érezze, elkezdje látni. Hogy valójában, amit lát, fatörzsek, ha azok persze, isten lábai leeresztve finoman, óvatosan az égből. Ahogy kalimpál velük nagyon lassan, alig láthatóan, de azért mégis. Kalimpálódás látszik, lassú mozgás. Egy nagyon lassú futó láthat így, talán egy hosszútávfutó. Lassított kamerával a szemében. Mintha onnan vetítené a galéria falaira a képeket valaki, miközben nagyon lassan fut vagy sétál. Tovább az ujforras.hu cikkére >>>
A Renaudot-díjas Marie-Hélène Lafon az egyik legnépszerűbb francia írónő. A fiú története című regénye idén jelent meg a Vince Kiadónál. A könyvbemutató előtt örökségről, iskoláról, narratív világteremtésről beszélgettünk vele – és azt is elárulta, miért utálja a kettőspontot. 1749: Egészen friss hír, hogy a kéziratait a Francia Nemzeti Könyvtárnak, a BnF-nek adományozta. Ez nem túl gyakori még élő szerzők esetében. Miért döntött így? Marie-Hélène Lafon: Azért adtam nekik a kézirataimat, hogy rendet tegyek az ügyeimben, hogy ne hagyjak magam után papírokkal teli ládákat, amelyekkel az örököseim nagyon zavarban lettek volna. Megéltem a korombeli embereknek azt a közös tapasztalatát, hogy ki kellett ürítsem a szüleim házát. A szüleim parasztok voltak, és a házukban nem voltak sem írók, sem olvasók. Mégis hegyekben álltak a papírok: bankszámlakivonatok, adminisztratív dokumentumok. Papírtömegek voltak, amelyeket cipelni, kezelni kellett. Ezt látva a saját halálomra gondoltam, és arra, hogy utánam is lesznek adminisztratív papírtömegek, amelyeket ki lehet majd dobni – illetve kéziratok. Utóbbiakkal kapcsolatban előre léptem. Egy egyetemi ismerősöm feltette a kérdést a Nemzeti Könyvtárnak, és aztán egy kurátor a BnF-ből kapcsolatba lépett velem. Húsz év kéziratait válogattam át. Kiválasztottam, amit a könyvtárnak szerettem volna adni, és minden mást kidobtam. Végül is nem igazán kéziratokat dobtam ki, hanem inkább cikkeket, a könyveim megjelenéséhez kapcsolódó, érzelmileg fontos dolgokat, amelyek ma már teljesen érdektelenek.
A Pannon Filharmonikusok pénzügyi tartalékai nyolc hét múlva kiürülnek ‒ Cseri László beszámolója a zenekar évadnyitó sajtótájékoztatójáról. A Pannon Filharmonikusok (PFZ) szeptember 8-ai évadnyitóján Horváth Zsolt igazgató, Kesselyák Gergely Liszt-díjas karmester, a PFZ vezető karmestere, Vass András állandó karmester és Zag Gábor kultúráért felelős alpolgármester tájékoztatta a sajtót a 2026/27-es évad terveiről és a működés feltételeiről. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
A velencei székhelyű NO DAMAGE művészeti kollektíva Elcserélt bőröndök (Valigie scambiate) néven hirdetett meg nemzetközi mobilitási programot 36 éven aluli művészek számára, a Fondazione Ugo e Olga Levi és a velencei Tiszteletbeli Magyar Főkonzulátus támogatásával. Októberig várják a jelentkezőket. Kezdeményezésük célja, hogy az olasz és magyar kortárs művészeti szcéna közötti párbeszédet ápolják és lehetőséget teremtsenek feltörekvő alkotóknak, hogy professzionális kapcsolati hálóhoz, stúdióhoz és kiállítótérhez jussanak külföldön. Két hét erejéig, november 16. és 29. között egy nyertes magyar pályázót fogadnak Velencében, hogy a zeneiséggel, csenddel és rezonanciával kapcsolatban hozzon létre kiállítási projektet.
Könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon és számos kísérőprogramon vehettek részt az elmúlt napokban azok, akik érdeklődnek a kortárs magyar irodalom iránt. A szeptember 7-12. között megrendezett PécsLIT ezúttal is rendkívül sikeres volt. Az irodalmi fesztivál szeptember 7-én Dragomán Györggyel startolt. A népszerű író a Tudásközpont nagyelőadójában mesélt többek között arról, hogy miként lesz a történetből szöveg, hogyan válik egy emlékből, gondolatból irodalom. Szó volt még inspirációról, illetve a valóság és a fikció viszonyáról. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
A nápolyi Teatro di San Carlo operaház a nyár végén, még a 2026–2027-es évad hivatalos megkezdése előtt műsorára tűzte Giuseppe Verdi Aida című operáját. A koncertszerű előadáson a műfaj két gigásza, Anna Netrebko és Jonas Kaufmann mutatta meg, hogy miért éppen róluk szólt az elmúlt két évtized operajátszása. A százötvenöt éves Aidát százötvenhárom éve már láthatta a nápolyi közönség a Teatro di San Carlóban, abban az operaházban, amely a helyi bemutató évében, vagyis 1873-ban már közel nyolcvan éve létezett. Nyilván átépítésekkel, tűzesetekkel együtt, de akkor is ott tornyosul a tenger mellett, ebben a fülledt káoszban, a világ legrégebbi operaháza. Az azóta lezajlott több mint ötven nápolyi Aida-produkcióban énekelte a címszerepet Maria Callas és Renata Tebaldi, de brillírozott egyiptomi hadvezérként Franco Corelli vagy éppen Carlo Bergonzi is. És nagy eséllyel az Anna Netrebko–Jonas Kaufmann-párossal meghirdetett idei koncertelőadás ennek a nagy, évszázadokon átívelő névsornak a még méltó, de már hanyatló záródarabja.
Győrffy Sándor munkái kapcsán valójában a tudományok és a zene világából jött gondolataimról kellene, hogy szóljak. Lényegileg ezt is fogom tenni. Tudomány. E munkák láttán elsőként Jánossy Lajos fizikus munkássága, és azon belül egy nagyon fontos mozzanat jön elő: a fény kettős természetének a bizonyítása. Lukács György – mondjuk így – örökbe fogadott fia a 40-es évektől kezdődően foglalkozott az általános relativitáselmélet és kvantummechanika interpretálásával. 1947-től Walter Heitler és Erwin Schrödinger kvantumfizikusok hívására a Dublini Egyetem professzoraként és a kozmikus sugárzást tanulmányozó laboratóriumi kutatócsoport vezetőjeként dolgozott. Tovább a kepiras.com cikkére >>>
Mindenkinek van egy haverja, aki nem akarja komolyan venni a problémáit. Főleg, ha mentális gondokról van szó. Bali Péter ezt a havert egy kötetté formálta. A Napkút Kiadó gondozásában megjelent Már megadtuk magunkat annak, ami csak holnap fog bennünket elnyelni című novellafüzére az emberi kapcsolatok törékenységét és az elidegenedést állítja a középpontba. A kissé cselekményszegény novelláskötet nem az élet különleges pillanataira akarja felhívni a figyelmet: a szegedi baráti kör életében ugyanis semmi különös nincsen. Fű, pia, szex – csakis ez számít.
A varázsfuvola Papagenójával lett világhírű, a szerepet a New York-i Metropolitan Operától a Salzburgi Ünnepi Játékokig szinte mindenhol énekelte. Nem meglepő, valószínűleg maga Mozart is egy éppen olyan kedves, pozitív kisugárzású művészt képzelt el a szerepre, amilyen Markus Werba. Bár az énekes több évtizedes pályája során sokszínű repertoárt hódított meg, Budapesten ismét A varázsfuvolában hallható, a Budapesti Fesztiválzenekar produkciójában. Ebből az alkalomból beszélgettünk. Egy zongorás teremben foglalunk helyet, ő pedig rögtön odalép a hangszerhez, és nagy lelkesedéssel belekezd a Jégvarázs betétdalába. „Ezt a gyerekeidnek is szoktad játszani?” – kérdezem, mert tudom, hogy Budapestre is elkísérte a felesége és két kislánya. „Ó, hogyne! Akárcsak ezt” – válaszolja, és a következő pillanatban már Papageno zenéje szólal meg a keze alatt. Emblematikus szerepe. Helyben is vagyunk. Meg tudod mondani, hányszor énekeltél A varázsfuvolában? Hű, nem tudom. Mostanában már nem olyan sokszor, évente talán egyszer-kétszer. Nekem ez a darab mindig visszaidézi a régi szép időket, a boldogságot, különösen most, hogy a kislányaim is részesei lehetnek. Csodálatos zene, öröm egy ilyen remekművet énekelni. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
S.R. Ha a pályád kezdetére tekintünk vissza: melyek voltak azok a korai vizuális élmények, művészeti ágak, amelyek alapvetően meghatározták a látásmódodat és elindítottak azon az úton, hogy a fotográfiát ne csupán a valóság dokumentálásaként, hanem autonóm kifejezőeszközként használd? M.L. Ez a folyamat nagyjából húsz éve kezdődött, azóta finomítom ezt a képi világot, a világítást és a hangulatokat. Számomra ez összetett dolog, mert valójában nem a fotográfia, hanem a festészet felől érkeztem – a nővérem festő, és jómagam is kacérkodom ezzel a műfajjal, sőt, saját örömömre festek is. A fény és az árnyék által meghatározott látvány, az ezen keresztül történő történetmesélés izgat. A külső forma és a belső tartalom nálam elválaszthatatlanul kiszolgálja egymást. Ha a klasszikus festészetet nézzük, a fény-árnyék kezelésében Caravaggio az egyik legfontosabb igazodási pontom, a magyarok közül pedig Munkácsy. Nemrég jártam a Louvre-ban; lenyűgöző élmény volt ezeket a műveket egészen közelről, szinte tíz centiméterről szemlélni. Az őrök közben majdnem lelőttek, de a festményeket így lehet igazán megérteni: ott derül ki a technika, ott állnak össze a részletek. Én is a végletekig elmegyek a részletek kidolgozásában és a világításban. Egy arcot képes vagyok geometriai alapformákra lebontani, és addig alakítani a fényeket, amíg pontosan úgy nem viselkednek, ahogy elképzeltem. Ez kívülről magától értetődőnek tűnhet, de valójában mögötte rengeteg munka és kísérletezés van; meg kellett tanulnom, hogyan reagálnak a különböző fényformálók a legkisebb mozdulatra is.
Somfai Annával arról beszélgettünk, hogyan lesz személyes élményből regény, miért lehet a zene olyan nyelv, amely többet mond a szavaknál, és hogyan találhat rá az ember a saját útjára. Somfai Anna One More Cup of Coffee – Nyár Walesben című regényének főhőse, Lili egy nyarat tölt Walesben, miközben közelebb kerül önmagához. A történetben fontos szerepet kap a zene és az improvizáció, de megjelennek benne olyan kortárs problémák is, mint a mentális nehézségek, az étkezési zavarok, az autizmus spektrum vagy a Covid-generáció tapasztalata. A szerző saját életének több fontos helyszínét és élményét is beemelte a regénybe, így tudjuk meg, hogy fizikusként dolgozott, zongorázik, közel két évtizedig élt külföldön, és két évig Walesben is otthon volt. A One More Cup of Coffee – Nyár Walesben alapötlete saját élményből született, hiszen te magad is részt vettél a Cathedral Camps programban. Mi volt az az élmény vagy pillanat, amelyből először megszületett benned Lili történetének gondolata? A Cathedral Camps program nagyon erős élmény volt számomra. Egyetemistaként életemben először vágtam bele egyedül egy nagyobb kalandba, és töltöttem néhány hetet egy számomra idegen környezetben. Sok évvel később egy kávé melletti beszélgetés során kerültek újra felszínre ezek az emlékek, és akkor azonnal tudtam, hogy ezt a témát meg akarom írni. Ilyen értelemben is találó a könyv címe: One More Cup of Coffee. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>> 
|
