Kötet bemutató

"Számos nehéz sorssal találkoztam életem során. Professzionálisnak lenni a munkában (annak, aki ügyvéd, börtönigazgató vagy minisztertanácsos…) annyit jelent, mint szemet hunyni, ledolgozni és elfelejteni. Kevésbé professzionális-e, ha ezek a sorsok megérintenek és karcolást hagynak a lelkeden?

Túl sok karcolás volt ez, egyetlen léleknek. Ezért keresett ő menedéket az irodalomban. Valójában éppen azért létezik irodalom, hogy bemutassa, milyen veszélyesen ravasz és kíméletlen tud lenni az élet.

Valahol a sötét, nehéz felhők fölött ez a rengeteg bánat, tehetetlenség és reménykedés könnyekkel és imákkal írja tele az oldalakat. Aztán valaki, aki tud a felhőkről olvasni, papírra veti a történetet, hogy a szelek szét ne hordják, hogy el ne felejtődjék. Így született könyv a Senki bolondjaiból."

Borító: Szabó Imola Julianna

Szabó Lőrinc pályaképét háromkötetes monográfiában dolgoztam fel (Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Útkeresés és különbéke. Szabó Lőrinc 1929–1944, Az összegzés ideje, Szabó Lőrinc 1945–1957), majd pedig megírtam a költő poétikai monográfiáját, amely két kiadást ért meg („A magyar költészet az én nyelvemen beszél.” A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc  költészetében), ez utóbbinak volt az alapszövege az MTA nagydoktori értekezésem. Két kismonográfiában pedig népszerűsítettem a költőt (Szabó Lőrinc, Szabó Lőrinc pályaképe), majd egy gyűjteményben adatoltan megvívtam a Szabó Lőrinc köré szövődött karaktergyilkos legendákkal (Szabó Lőrinc „pere”), két tanulmánykötetben pedig esettanulmányokat közöltem pályája alakulásáról. Túl a 80. születésnapomon fejeztem be a Szabó Lőrinc költészetét az európai modern költészettel összemérő, összegző könyvemet.”

A Közlekedési Múzeum körül gyakran sétálunk négy unokámmal. Sohasem felejtik el megcsodálni az ott örökálmát álmodó 424-es mozdonyt. Ragyogó szemükből sugárzik a kételkedés, mikor mesélni kezdem nekik, hogy én ezt, vagy egy ugyanilyet vezettem.

14 éves voltam, nem sokkal idősebb, mint most a két nagy, a tizenkét éves Krisztián, és a tizenegy éves Fanni. És eldőlt a sorsom! Nem úgy, ahogy én arról álmodoztam: tanár leszek. Latin-magyar szakos.

1956. október 23-án láttam két élő nemzeti klasszikusunkat. Részt vettem Szabó Lőrinc és Illyés Gyula miskolci irodalmi estjén. Az estet is felülmúló élmény volt, mikor hazafelé menet megtudtuk, Pesten kitört a forradalom.

Historia est magistra vitae -- tanultuk a latinórán. Megtanultam az ellenkezőjét is. Megtanított rá az élet. Amikor nem vettek fel az egyetemre. Hiszen nem voltam KISZ tag. Az osztály már 1957 tavaszán belépett, de én „ugró-deszkának” akartam használni csupán, ahogy ezt a felvételi kérelmemre írták. Mert negyedikes koromban, 1960-ban mégiscsak beadtam a jelentkezésemet. Ma is szégyellem sikertelen megalkuvásomat, miközben el-elgondolkodom, hogyan is lett volna, ha sikerül?

A kitűnő bizonyítvány azonban jó volt arra, hogy nyárvégén pótfelvételizhessem a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen. Sok úgynevezett klerikális-reakciós társammal együtt ide szerencsémre fel is vettek.

Gáspár Ferenc új novelláskötetében ugyanúgy szerepelnek fantasztikus ősvilági történetek – Zanza, Az erdő mélye –, mint tréfás-ironikus abszurdok – Karma, Joker, Amerikai szektor, A filmnézés gyönyörűsége –, váltakozva teljesen realista módon feltálalt történelmi krimivel – Emberhalál –; vagy ugyanazt a témát hosszabban és rövidebben feldolgozó fantasyval – Elpusztítani sohasem, Rendszerhiba – és tárcába hajló történettel: Szerelem vírus idején, Marha mázli.

Ha az ötvenes-hatvanas években születtél és voltál még katona vagy úttörő, ha szereted Hobo szövegeit, dalait és elmondhatod magadról, hogy szinte az egész életedet végigkísérték, ha érdekelnek egy vendégmunkás viszontagságos kalandjai, ha haza készülsz vagy éppen most mennél külföldre dolgozni, akkor jó könyvet tartasz a kezedben. Megtudhatod többek között, hogy a történet főhőse miért járta végig ezt az utat és végül miért döntött úgy, visszatér a szülőföldjére. Ez a kötet egy titkokkal teli személyes vallomás, amiben megismerheted az író gondolatait erről a sokak által tévesen elképzelt világról. Közben bebarangolhatod Ausztria különböző tájait, Alsó-Ausztriától Tirolig és még talán kedvet is kapsz egy kisebb vagy nagyobb utazásra.

Mivel a hatvanas évek szülötteinek generációjához tartozom, kora gyermekkoromtól szoros viszony fűz a zenéhez, a blueshoz, a rockhoz. Valamikor 1980 körül ismerkedtem meg a Hobo Blues Band-del, Hobo munkásságával, ami a mai napig nagy hatással van rám. 

Christopher Okemwa a kenyai KisiiUniversity irodalomtanára, a Kistrech Nemzetközi Költészeti Fesztivál alapítója és igazgatója. 12 verseskötete jelent meg, norvég, finn, görög, lengyel, angol és cseh nyelvre fordították. Doktori fokozatot szerzett irodalomból a kenyai MoiUniversity-n.

Christopher Okemwa verseiből valami ősenergia árad, ami figyelmet követel. A versek dinamizmusa, mozgalmassága, arra ösztökélheti az olvasót, hogy végigfusson rajtuk anélkül, hogy elmélázva megállna és elgondolkozna a mondanivalón.

Szeretem a kijózanító költészetet. Ami szöges ellentéte a romantika lírájának, amely zsong és búg, s megpróbál elandalítani a világ felragyogó szépségeivel. Az én költőm a fény hűlt helyét tapogassa ki, és olyan legyen, mint egy éles pofon a délutáni fülledtségben. A tisztánlátás mélyen emberi fájdalma járja át, de mint a derű, egy nem túl jó vicc után. Ahogy József Attila mondja: "szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél". Feltérképezi maga körül a romlás esztétikáját, mert ez is emberi. Nagyon is emberi. Halmosi Sándor gondosan tervezett, számos kultúrából inspirálódó, mégis finom költészete a maga lassú, de konok erejével vesz körbe minket. Partot mos ott, ahol egyszer talán kiköthetünk.

Papp Sándor Zsigmond

 
(Forrás: facebook.com)

Tinódi Lantos Sebestyén, a polgársorból származó, majd krónikási-énekmondói érdemei révén nemessé avanzsált deák 1555 novemberében Nádasdy Tamáshoz érkezik Sárvárra, hogy Cronica című művét felajánlja a nádornak. A vár ura azonban nem tartózkodik otthon, így rá várakozva a híres lantos belefog, hogy elmesélje kalandos élettörténetét egy Mári nevű szolgálólánynak. 

Milyen kamasznak lenni, ha az ember nem számíthat a szüleire, ha érettebb és bátrabb, mint ők? Milyen városból falura kerülni, és belemerülni a csendbe? Milyen önállóságra vágyó nőnek lenni egy vadmacsó környezetben? Milyen felnőni egyetlen nyár alatt? Milyen szabadnak lenni egy fojtogató, izzó titkokkal teli közösségben, ahol az iskola sem lehet menedék, és a könyvtár jelenti az egyetlen ablakot a világra? Mekkora ára van ennek a belső függetlenségnek? Milyen szeretni és elveszíteni?

A Pubi egy lány regénye, de nem rózsaszín és reményteli, mert minden fájdalmas igazságot megmutat, anélkül, hogy bármit is szájbarágósan elemezne vagy kizárólagosan tematizálna. A zúzódások könyve és a szabadulások könyve. Fáj olvasni és jó olvasni. Ahogy a címszereplő mondja a saját életéről: "Ez nem egy lányregény. Nem lapozhatok előre." Mi sem lapozunk, mert itt mindennek súlya és jelentősége van, a hámozott krumplinak éppúgy, mint a karamellás tejnek, a felboncolt pitypangnak vagy a piros lakkcipőnek. Tanúk leszünk, és cinkosok, áldozatok és bűnösök - nincs menekvés, benne vagyunk mi is, ellep minket a hallgatás és a kimondás vágyának rettenetes feszültsége. "Mindannyian tudták. Tudták, mi történik velünk."

Egy talált nyelv továbbíródása – Tandori Dezső halála napján új ér­telmet nyertek ko­rábbi jelentések Debreczeny György költői vilá­gá­ban. A személyesen soha meg nem ismert levelező­társsal együtt, levélben el­kez­­dett, de befeje­zet­len szonett egy­részről véglegesen torzó maradt, míg a másik fél számára nemes ki­hívás: be kellett (volna) fejezni a szo­nettet, tovább kellett működtetni egy nyelvet úgy, hogy közben eredetisége, "tandori­sága" megmaradjon, ne mó­do­suljon

Várnagy Márta a szeizmográf érzékenységével rajzolja fel, lépésről lépésre haladva, apró lélegzetvételekkel a maga belső leltárát arról a nemzedékek óta bennünk gomolygó, fojtogató, elvontságában is fájdalmasan konkrét fogalomról, amit a háború jelent. Töredékekből, emlékakkordokból, dallamokból és képekből kibomló rövidtörténeteinek hol erősen lüktető, hol riadtan, borzongva nekiiramodó aritmiája itt egyfajta szervező erő. Mert a látványnál, a háború borzalmainál fontosabb a látvány keltette gondolati és érzelmi hullámzás. A közvetlen szemlélet illúziója helyett az egyediből átsugárzó lényeg érdekli.

Még nem mondtam el senkinek, de egyszer el kell mondanom: 1948-ban születtem, a Magyar Ügetőverseny Egyesület utolsó áprilisi versenynapja után, csütörtökön. Tizenhat évvel később, október elején, a fülemen éles hang, hallgatjuk a zsebrádiót a sárvári gimnáziumban. Bodó Béla tanár úr óráján azt ordítjuk, amit a vízilabda-döntő riportere: „lőj, Dömötör!” Győztünk! Győztünk? Futnék Tokióba, de légszomjam van, szívdobogásom, oxigénhiányom, mellé magas vérnyomás, érszűkület, szürke- és zöldhályog. A ráncos bőr összesűrűsödött a homlokomon, hiszem, hogy a társadalmi vita más, mint egy búzaszentelési körmenet. Múlt az idő, voltak fi gyelemre érdemes bajnokaim, volt lakásigénylő adatlap, OTP-s gyerek, közügy és magántitok, megnövekedett szabad idő. Most? Sétálok a parkban maszk nélkül, ha kell, mutatom a védettségi kártyámat. A karlócai békét 1699. január 26-án kötötték meg. Nem árt az ilyent tudni, mert ha megkérdezi tőlünk az igazoltató rendőr, nem jövünk zavarba. Ma beszéltem az egyik osztálytársammal – elporlott, szétpergett sok cimbora –, azt mondta, lesznek nyári játékok. A tavalyról elhalasztott olimpia újra képben. Dehát ez mind semmi. Itt csak a arról van szó, hogy a Covid miatt minden megváltozott.

Joó József

Magén Istvánnak megvan a teljes fegyvertára hozzá, hogy lebilincselje az „avantgárd irodalomtól” egyébként ódzkodó olvasók figyelmét is. Szövegeiben keveredik a snassz és a fennkölt, a lépcsőházi és a biblikus hangvétel, a pillanatnyi benyomás és időtlen időknek a tapasztalata. A megidézett közhelyeket furcsán elbiccenti, ezzel elevenné és leleplezővé teszi.

Eddig sohasem tapasztalt jelenségek történnek Amerikától Japánig: a fák kifordulnak gyökereikkel a földből, egy amerikai városka fölött rejtélyes vöröses köd képződik, a kórház intenzív osztályának ablakát emberi karcsonk töri be, az emberek beleragadnak az aszfaltba, a világ ködös szürkeségbe borul, Európa közepét és a nyugatot, de keletet is elönti az unalom, a buliláz és a korrupció. Fejvesztett utazások, menekülések kezdődnek: a történelem és a jelenkor retteneteiből fakadó hazatérések, elvándorlások, különös találkozások és kalandok sorozataiban akad össze például Japánban egy visszatérő híres újságíró két kiábrándult magyarral. Mindeközben pedig, egyes nacionalista diktátorok uralma mellett, nagy alattomban egy globális diktatúra réme, adminisztratív rendszere akaszkodik a megbolondított, álarcokat és maszkokat viselő emberiség nyakába. Ennek egyik fő alakja: Eu-Tanazia-Ó!, és az emberiség totális megvezetésére irányuló legfőbb jelszó nem más, mint: „Az emberiség elemi érdeke, hogy jövőjétől a lehető leghumánusabb eszközök alkalmazásával fosszuk meg.” Elvégre véres háborúkat már nemigen lehet indítani…A szereplők puszta jelek, így például: O, vagy Π, vagy éppen „Zárójel”, vagy „Barna Szem”, de rejtetten jelen van Murakami Haruki és Easton Ellis szelleme is…A regény főbb eseményei az USA-ban, Németországban, Magyarországon és Japánban zajlanak, számos történelmi és jelenkori eseménnyel összefüggésben.

Simon Adri legújabb, egyszerre klasszicizáló és ízig-vérig modern versei nemcsak az egyén aktuális problémáit ütköztetik élet és halál örök nagy kérdéseivel, de tükröt tartanak a totális csődre kárhoztatott 21. századi emberiségnek is. E szembesítés csöppet sem fájdalommentes, stációinak végigkövetése mégis mindnyájunknak ajánlott. Mert a valódi költészet akkor is kiemel a hétköznapokból, ha a lélek és a világ legsötétebb bugyraiba enged bepillantást.

A két kisregényből álló könyv a mai magyar vidéki környezetbe helyezve mesél el fantasztikus történeteket. A kékkőkúti csillag egy bükki falucska mellé zuhant UFÓ okozta kálváriáról mesél, A grinnyei gőzgombóc egy Baranya megyei község híres gombócfőző fesztiválján megjelenő kísértetet helyez a történet középpontjába.

Március tizenhatodikán, hétfőn hajnalban azt álmodtam, hogy én vagyok a tisztifőorvos. Ez persze nem lepett meg túlságosan, ezért máris diktáltam a titkárnőnek a 2020. számú figyelmeztetést a veszélyhelyzetről. Kettőspont, új bekezdés: Kezet a szívre, emberek, ilyen még nem volt! Mindenki maradjon otthon! Aztán úgy hozta a sors, hogy felébredtem. Annyi írás jelent meg a Covid-19-ről, hogy így meg úgy. Sokat beszélünk róla, félve, aggódón. Most gyakoribb, mint a peronoszpóra. Aláírásgyűjtéssel nem lehet tiltakozni ellene. Sütkéreznek a szobába szorult idős emberek. Olvasom Majakovszkij vígjátékát – Poloska –, az asszony halat vásárol az állami boltban, majd összeméri a maszek árus portékájával. A maszeké egy faroknyival nagyobb. Jajdul Rozália Pavlova: „Hát ezért harcoltunk, Szkripkin polgártárs? Ezért kellett megölnünk a felséges cárt?”

Csák Gyöngyi költőként ismert és sokak által szeretett tollforgató, aki jelen kötetben a költészet tájait elhagyva, az individuum prózában megfogalmazott, megélt magaslatait és mélységeit tárja elénk. A szociális érzékenységen és az igazságkereső törekvésen túl az egyéni boldogulás vágyait felvázoló szövegek harmonizálva erősítik egymást. Az egyszerű, díszítetlen textúra mintha az olvasói befogadást szeretné megkönnyíteni, ily módon is kitapintható a szerző pedagógus vénája. A rövid, pergő drámákban, drámai párbeszédekben megszólalnak a tárgyak, az állatok, az emberek karakteres prototípusai, a bagatell kérdések észrevétlenül válnak korszakos, gigantikus kérdőjelekké.

Linda Maria Baros, Apollinaire-díjas költő 1981-ben született Bukarestben, 1997 óta Párizsban él. Összehasonlító irodalomból doktorált a Sorbonne-on. A kortárs franciaországi irodalom egyik kiemelkedő személyisége. Kiadóvezető, szerkesztő, irodalmi akadémiák tagja, költészeti fesztiválok résztvevője és szervezője, számos előadást tart világszerte. Verseit eddig közel 40 nyelvre fordították le. Irodalomkritikai munkái mellett színdarabokat is ír. Ez az első magyar nyelvű kötete.