Kötet bemutató

Néhány éve kisebb megszakításokkal Törökországban élek, így a kötetben egy fejezetet szenteltem a kinti létélményeknek is. (B. D.)

Kép forrása: bookline.hu

"Szemlélődő természetem gyökere a kövek világára való rácsodálkozásomból ered. Akkor vagyok alkotáskor igazán átszellemült állapotban, amikor minden egyes lepattintott kődarab egyesül a bennem élő heggyel.

Felismertem magam a Kőben:
Törékeny lettem és nehezen megközelíthető.
Felismertem magam a Fűben:
Hajlékony lettem és szerethető."

Fűkő Béla

Orsi egy minótauroszbébit kap ajándékba, és ezzel a kezdetben kicsi, később ormótlan (ráadásul depressziós) szörnnyel a nyomában kell felnőtté válnia egy apokaliptikus világban, ahol még az árnyaknak is lelkük van, és tilos a sötétben énekelni. Az Utókorban minden, ami lehetséges, megtörtént már, így emlékezni ugyan szabad, csak éppenséggel lehetetlen, viszont az érzések teremtő erővel bírnak. Orsi dolgát nem könnyíti meg, hogy anya költőként egész nap csak az élet valódi kérdéseivel hajlandó foglalkozni (a könnyeitől még a házak is mocorogni kezdenek), apa pedig folyton elvonul bütykölni valamit (vagy ki tudja, mit csinálni). Sőt, távgondolás ide vagy oda, a legjobb barátnőjével, Margóval sem mindig felhőtlen a viszonya, főleg, ha a kincs a tét. A véletlen házban lakó boszorkányról és a fiúkról már nem is beszélve. Nagy kár, hogy csak a felnőttek tudnak varázsolni, nekik viszont nincs hozzá kedvük…

Kép forrása: libri.hu

"Eszközévé tökéletesít, a létezés vésőjévé edz a teremtés tüze. Úgy látszik, legfőbb életfeladatom az, hogy a közöny dúcait lepattintva láthatóvá tegyem mindazt, mi láthatatlan. De valójában mi is az a láthatatlan valami? Illúzió? Igen. Úgy, ahogy illúzió az is, hogy a szobrász megnyilvánulásaitól függ a világ megjavulása."

(Borító/grafika: Fábián István)

A nőt látjuk a novellákban, sokféle állapotában és alakjában: a szeretetre vágyó kislányt, a szenvedésbe beletört fiatalasszonyt, az idős testét szégyenlő, kiszolgáltatott haldoklót, a vágyakozó nőt, a kudarcos sorsával elégedetlent vagy az abba bölcsen beletörődőt. Közös bennük, hogy merészen, hagyományokkal és elvárásokkal szemben önmaguk akarnak lenni, ez belső szabadságuk záloga.

(Forrás: Gondolat Kiadó)

Halmosi Sándor legutóbbi verseskönyvei az apokalipszis esztétikáját az aranykorok emlékezetével dúsították. Merre vezethet innen még út, miféle tér nyílhat a szavak előtt, ha már nemcsak minden, de a mindenség is elmondatott? Néma kérdéseinkre csöndes válasz született, szintézises anyag került ki a költő műhelyéből: a Rubljov Rinpocse (A belső ikon) című kötet – ez az „Őrület ellen horganyzott fény” (Horzsolások) – magába sűríti a lírikusi pálya formanyelvi rétegzettségét, ugyanakkor a szellemtani elmélyülés még hathatósabb eseteit nyújtja. 

Színjátéktár sorozat

Illusztráció: Balog Béla

Hogyan fordulhat elő, hogy a fáradhatatlanul szilárd alapot, egyensúlyt kereső egyén számára egy öreg eperfán lógó, évszázados hinta a legbiztosabb pont? A hinta, ha áll, ha mozdulatlan, akkor valóban stabil pontnak tűnik – de halálosan üres. Vajon van-e, aki hintázzon? Ha igen, talán épp ő jelentheti a megingathatatlan viszonyítási alapot valakinek ebben az egyensúlyát vesztett világban.

De hiábavaló minden okoskodás: (mese)borban az igazság. Noha ezúttal a mesebort – történetesen! – Jeruzsálemben mérik, előfordulhat, hogy végül ez az út is Rómába vezet.

*

(Kép forrása: Tóth Csilla facebook-oldala)

"Tóth Csillát évek óta úgy olvasom, ahogy az ember egy baráthoz fordul – keresem a szövegeit, mert közelségre vágyom, mert szeretnék látni a magaméhoz hasonló világot. Előre érzem, hogy jót fog tenni "Az ember végül teszi a dolgát/és nem roppan meg és nem lesz kövület" gyengéd józansága, és jót fog tenni az is, ha újrakapcsolódom a saját gyerekkori emlékeimmel."

Kép forrása: lira.hu

Simon József római katolikus káplánt 1919. augusztus 28-án Marcaliban a fehérterror Prónay Pál vezette tiszti különítménye előbb megkínozza, majd tizenhetedmagával kivégzi. Száz évvel később a Múlt a Jelenben filmstúdió alkotógárdája filmet készül forgatni a pap életéről, meggyilkolásáról, felfejtve a tanácsköztársaság időszakát követő, halálos megtorláshoz vezető történelmi eseményeket és okokat, valamint feldolgozva és értelmezve az azóta eltelt évszázad, emlékezet és feledés ellentmondásos kevercseként megkövesedett legendáriumot. Az egykori iskolatársakból, egymással bonyolult viszonyban álló stáb tagjai - a rendezőnő, a bölcsész filmforgatókönyvíró-nő, a nyugdíjas tűzoltó és egy pap - periratok, memoárok, naplók, újságcikkek, egyházi krónikák, beszámolók, visszaemlékezések, történészi, politikai és társadalmi értékelések útvesztőjében próbálnak tájékozódni és rendet vágni, és nemcsak arra a kérdésre megfelelni, miért kellett a szenyéri születésű segédplébánosnak meghalnia 27 évesen, de arra is, hogy mindezt miként lehet, vagy hogyan szükséges bemutatni a filmvásznon. Ahogy abban is elhatározásra kell jutniuk, mennyiben engedik, hogy újbóli találkozásuk a közös munka során sorsfordító hatást gyakoroljon az életükre.

CALIOPIA TOCALÃ (Caliopia Hodorogea) költő, prózaíró, drámaíró, 1958. április 7-én született a Ia?i megyei Cozme?ti városában. A jászvásári "Al. I. Cuza" Egyetemen szerzett tanári diplomát. A Vasile Lupu Iskola román nyelv és irodalom tanára. a "Nagy Szent Vaszil" ortodox szeminárium teológusa. A Romániai Írók Szövetségének tagja. Próza kötetei: Rabságban, A sors szimfóniái, Ikrek, drámakötetei: Foglyok, Kettős életek, Alteregó), verseskötete: Vízszobrok.

B. Mihály Csilla (1977, Szatmárnémeti)

Hét év válogatott termését tartalmazza a kötetem. Hogy vajon szűk vagy bő hét esztendő volt a 2013 és 2019 közötti időszak, azt döntse el az Olvasó!

Sirokai Mátyás kihúzza a lábunk alól a talajt, és ahogy lepillantunk, magunkat látjuk. Versei a személyességtől indulva igyekeznek rálelni a közös pontra, ahol hús és mészkő, gondolat és üvöltés, évmilliók és pillanatok találkoznak. Felbontják a megszokott ellentéteket, és hirtelen kinyílik a világ, és feltehetővé válnak korábban nem is sejtett kérdések. 

Hatvanöt költő hangját idézi meg Halmai Tamás új kötete, hol hommage-zsá, hol paródiává kerekítve a megszólalást. Az Egy papagáj gyerekkora játékosan komoly tisztelgés a klasszikus és a kortárs költészet beláthatatlan sokszínűsége előtt. Aligha volt még antológia, melyben együtt szerepel Berzsenyi és Wisława Szymborska, Emily Dickinson és Bertók László, Rilke és Ló Szerafin… A kiadványhoz függelék is tartozik: a könyvet olyan jeles olvasók méltatják, mint Agatha Christie vagy Simone Weil.

Ahhoz, hogy újra helyreálljon az egység, először részekre kell bontani eszméinket – az újrarendeződést mindig pusztulás előzi meg.

Ezen a hermetikus játszótéren valóban el lehet veszni, ahogy a szerző végtelenné tágítja számunkra a világot. Impulzív, ugyanakkor komplex, zsigeri karaktereivel, perspektíváival talán nem is pusztán történeteket hív életre, hanem a spirituális erők tánca által létezésbe kényszerített Ember játékaival régi-új mítoszokat elevenít fel. Bár a modern kor válságaira utaló elemek visszatérő motívumok, az írások mégse érintkeznek túl széles felületen a valósággal.

Mi történik, ha feltámad egy harminc éve leselejtezett (szexuálisan) felvilágosító könyv? Ha lapjait kotlóstyúkként borzolva körülröppen hajlékodban? Ha mindez Perbál, az életmódtudósító hálószobájában zajlik? Miközben odakint, a függőfolyosón érzékien kipikopizik Zsani, az egyedülállóan intelligens, pszichopata társasági csajszi...

Valóban halálosan egymásba szeretnek, ahogy Perbál szeretné, vagy mindezt csak álmodja? Vajon túléli-e Földünk a mindeközben zajló végső kataklizmát? Hogyan pislognak ki az utolsó jegesmacik elmagányosodott szemüregükből? 

"Magén István hősei – miként annyi magyar embertársunk – nem tudnak, képtelenek szabadulni az emlékeiktől. Ám az írói elbeszélésmód emberi és valóságos "természetessége" nemcsak a stílust, hanem a láttatott világot – világunkat – is átlényegíti. A maga sokrétű történetét megszenvedő (a világháborút túlélő!) ember nem véletlenül lát a természeti világban "bűntudatosan csordogáló folyót..." Magén István írásművészete és világláttatása: izgalmas epikai válasz tovább élő, továbbvitt történelmi kérdéseinkre.

Van egy falu, valahol a magyar vidéken, ahol él egy ügyeskedő házaspár, amely panziót üzemeltet, a lehető legabszurdabb módszerekkel. Ahol él egy férfi, aki időnként csodákat művel, egyszer-másszor teljeseket, máskor amolyan elfuseráltakat. Hiszen senki nem lehet tökéletes – lehetne
a mottója Döme Barbara első kisregényének, amely nemcsak szórakoztat, de kortörténeti dokumentumként is értelmezhető, hiszen minden olyan jelenség és karakter megtalálható benne, ami a 2020-as évek elejét jellemzi.

"A bipoláris depresszió nem mélabúság, nem búskomorság, nem rosszkedv, nem kedvetlenség, nem borongó szomorúság, nem is melankólia, ami idővel elmúlik, hanem kettős természetű érzelmi élet. Az ember két életet él egyetlen testben, és mind a két élete valódi - de egyik sem az igazi."

Regényem főhőse egy mániás depressziós ember, aki belefáradt a betegségével és önmagával évtizedek óta vívott harcba, ezért öngyilkosságra szánja el magát. Nincs mit tagadni rajta: az elbeszélő én magam vagyok.

Milbacher Róbert új regénye egy mára nyomtalanul eltűnt szlavóniai telepes falu krónikája, amely egyben az elbeszélő itt született nagyanyjának küzdelmes élettörténetét is megörökíti. Miközben nyomon követjük a falu 19. századi alapítását és elnéptelenedését, az asszonyt a halálos ágyától gyerekkorának mágikus világáig kísérhetjük vissza az időben. Korokon és tereken át lépkedve oda-vissza párhuzamos emberi történetekkel találkozunk: a jobb életre vágyó kisközösség mindennapjai mellett egy otthontalanságból a hazátlanságba vándorló sváb-magyar család kálváriájával szembesülünk.

Vonala van a Nap járásának, vonala van tengeren a látóhatárnak, ahol ég és víz vonallá összeérnek, egyetlen fűszál rajza is vonal.

            „Rajz: írás: vonalak: / sárban csapkodó halak. Pedig / volhattak volna tengerig.” – talán így alakulnak az élet útjai: szándékok, világmegváltó akaratok kusza indulásától a megélt jelenig. Ami nem mindig – illetve legritkábban – a Tenger. Emelt pillanatok, amikor azt érezzük, talpalatnyi helyünktől mérve is miénk a teljes horizont.