Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Kép forrása: Libri

 

Vannak, akik a könyvesboltban a Történelem polc előtt azon tipródnak, jobb lenne tovább haladni a Kalandregények felé, valami izgalmasabbat választani – mert, ha történelem, akkor már kevés újat mondhat a könyv, szegről-végről ismerős a sztori, és hiába vázolnak megtörtént eseményeket, már amúgy sem aktuális, vagy épp elcsépelt – pedig ebben a műfajban is akadnak még figyelemre méltó különlegességek. Losonczy Attila: Törésvonalak című kötete újraértelmezi a történelmi fikció témát, ugyanis egyedi hangvételével már a legelejétől leköti olvasóját, kalandot és történelmet egyaránt kapunk.

Fényhozó címet viseli a kötetnyitó novella, melyben egy ősi törzsből származó fiú viszontagságai tárulnak fel előttünk. A fiú nemrég szembeszállt saját népével és bujkálni kényszerült, mert nem tűrte el, hogy a törzsfőnök rátegye kezét szülőanyjára, amikor pedig meg akarta szöktetni őt, a kísérlet vérontásba fordult. Olyan világban járunk, ahol a tűz még a misztika birodalmába tartozik, melynek titkát a legbölcsebb törzsbeliek sem tudják. Istenek és szellemek népesítik be az emberek hitvilágát, a Nap pedig kiemelt státuszt foglal el ebben a hierarchiában. Egy véletlennek köszönhetően a fiú megszelídíti a tüzet, és fegyverként használja, hogy bosszút álljon azokon, akik jogtalanul kitaszították.

 

 

A novelláskötet a Napkút Kiadó Próza sorozatában jelent meg a Kalota Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó gondozásában 2023-ban.

A könyv 17 novellát tartalmaz.

A kötet szerzője Ványai Fehér József író, költő, újságíró, a Magyar Írószövetség és a Magyar Nemzeti Írószövetség tagja. A r endszerváltás óta publikál folyóiratokban. Szerzőként ez a tizennegyedik könyve.

A könyv a Kádár-korszakba röpíti vissza az olvasót, ahol a főhősök sokszor szembekerülnek a hatalommal, tanúi lehetünk a vidéki elit játszmáinak, valamint annak, a fiatalok hogyan próbálnak feljebb kerülni a ranglétrán.

 

 

 

A kötet hőse maga a megidézett irodalmi arcképcsarnok a (huszadik) századelő pluszmínusz néhány évtizedéből. A Novák Valentin által jelenbe átemeltek azonban nem árnyakként, hanem hús-vér megtestesülésükben folytatnák legendás életüket szellemileg, ízlésben, mívességben leolcsósodott mindennapjainkban.

A megidézést tanulmányozó a recenzióíró, akárcsak a csövecskezúdító (pálinkát nyakaló) Cholnoky László, az ihletet várta, de az ihlet késett. Igaz nem is ígérte látogatását. (Olvadás) Az ihlet Novák Valentinnál tartózkodik, aki a kötet komplex univerzumába önmagát is beleszövi, így egészen közelről követheti a kavargó eseményeket.

Boldog-boldogtalan árnyként állandóan a cselekmény előterében vagy háttérben lebeg Ady, Krúdy papa bá, a Cholnoky testvérek egyharmada (László), Csáth Géza és Kosztolányi Desiré-Degeő, a mindenütt megnyilvánuló szerző társaságában. A kötetben ismételten felbukkan – felszínes nagyvonalúsággal sorolva – Mikszáth bácsi, Józsi Jenő (Tersánszky), Lovik Karcsi úr, Nagy Endi fiú, Török Gyú, Bodó (Brumi) Béla, Tömörkény Pityu, és még sokan mások.

 

Gáspár Ferenc azért beskatulyázhatatlan, mert mindig képes megújulni, arra viszont már nehezebb válaszolni, hogy melyik műfajban erősebb, hiszen a történelmi témákban és az abszurdban legalább olyan otthonosan mozog, mint egy szürreális környezetben, vagy épp az ifjúsági regények világában. Az író már korábbi köteteiben is bizonyította, hogy lebilincselő elbeszélő, és ez az Összhang esetében sincs másként. A kötetben huszonhat novella található, amelyek első olvasatra regénytöredékeknek is tűnhetnek.
A napjainkban mind a filmművészetben, mind az irodalomban reneszánszát élő hőskultusz ellenére Gáspár szereplői nem törnek igazságosztói babérokra, csak érvényesülni akarnak, s tenni a dolgukat a rendelkezésükre bocsátott mozgástérben.

Ne tévesszen meg senkit, hiába Összhang a kötet címe, már a borítón látható szilánkos, ám formáját megtartó tükörből sejthető, hogy kemény menet vár ránk, és inkább az irónia lesz túlsúlyban, semmint az élet napfényes oldala.

 

Különös kötet a Legenda, Rózsássy Barbara új verseskötete. Címek, cikluscímek és oldalszámok bójái nélkül hullámzó versek, versciklusok alkotják, s a kötetet szervező formai váltások úgy követik egymást, mint a tengeri áramlatok váltakozása. Az első rész felező hatos ütemhangsúlyos, rímtelen formát ölt, aztán a lassú felvezető után a szöveg felpörög, és egy szonettkoszorú darabjai lüktetnek végig az olvasó látóidegén, majd a végén a hullámok lecsendesednek, és nyugodtabb, prózaibb hangvételű záró rész következik szabadversben. Nem légből kapott a természeti allegória: a témaválasztás is természeti táj-motívumsorra épül, egy embertől távoli, érintetlen vidékre kalauzolja az olvasót, egy tengerparti elhagyott kikötőbe, amely egy transzformáció során lelki tájjá alakul át a szemünk előtt, és önmagán mint természetleíráson túlmutatva az emberi psziché hullámveréseit jeleníti meg.

 

Kim Kooseul verseskötete az AB-Art Kiadó gondozásában jelent meg a Lyra omnis sorozat 26. részeként. A pozsonyi alapítású cég neve hazánkban még keveseknek cseng ismerősen, de remélhetőleg ez változik, mert évek óta kifejezetten izgalmas sorozatokkal jelentkeznek. A Lyra omnis olyan költők műveit mutatja be, akikkel máshol nem találkozhatunk. Végre egy bevállalós világirodalmi gyűjtemény, amely amellett, hogy olvasóit a költészet igencsak járatlan útjaira invitálja, a külső megjelenésre is nagy figyelmet fordít. Letisztult, művészi arculat jellemzi a sorozatot, mely Fábián István grafikai szerkesztő munkáját dicséri.

Kim Kooseul dél-koreai költő verseskötetében a kelet-ázsiai kultúra és nyugati klasszikus költészet talál egymásra. Az elgondolás, hogy ez a két távoli világ találkozzon a versekben, nem éppen kockázat nélküli, hiszen a kelet és a nyugat számottevő különbsége jóval túllép a földrajzi kérdéseken. Nem egyszerűen arról van szó, hogy e kérdéskörben másféle gondolkodással, szokásokkal és az ebből adódó kulturális különbségekkel lesz dolgunk, sokkal inkább arról, hogy a kelet-ázsiai világnézet elég sok szempontból tökéletesen a fordítottja a mienknek. Azokat a társadalmi együttéléshez kapcsolódó értékeket, amelyeket a nyugati világ fontosnak tart, a kelet-ázsiai régióban gyakran figyelmen kívül hagyják; így a társadalmi egyenlőtlenséget vagy a meghatározott alá-fölé rendeltségi viszonyokat sem tartják problémásnak, amivel nekünk nehéz azonosulni.

 

A szövevényes családregények mindig nagy népszerűségnek örvendtek hazánkban, gondoljunk csak Fábián Janka Búzavirágjára vagy Szabó Magda Régimódi történetére. Ezekben a művekben az elszakadást, a bolyongást, az újratalálkozásokat és a nehéz döntési helyzeteket olykor tovább súlyosbítja a háttérben dúló társadalmi elégedetlenség, politikai viszály, a nemzetiségi, osztály- és nyelvi ellentétek, netán egy világháború. Gáspár Klára valós események alapján alkotta meg történelmi eseményekkel átszőtt trilógiáját (Székely vér, Székely szív, Székely sors). A fokozatosan építkező cselekmény feltárja a szereplők családi kapcsolatait, a radikális döntéseik mögött meghúzódó okokat, miközben a történetmesélés tradíciója is érvényesül. A trilógiai első könyvében, a Székely vér prológusában egy sír előtt állunk, ahonnan elindul a kalandos visszaemlékezés:

 

Az az író bánik igazán jól a szavakkal, aki a sanyarú sorsokat, a nyomort és a sarokba szorító helyzeteket úgy képes ábrázolni, hogy az olvasónak ne szálljon el azonnal minden életkedve. Ha karaktereinek lassan kihunyó reményével párhuzamosan erősödik lélekben, akkor végzett tökéletes munkát. Leczo Bence fiatal, kelet-felvidéki író, aki első kötetével jelentkezik. A falu összes férfija novellákat rejt, és ugyan egyik sem kimondottan vidám, mindegyik sajátos potenciált hordoz. Az erős érzelmeket kiváltó történetszálak dinamikusan fonódnak össze, feltárva az esendő ember szeszélyesen dramatikus oldalát, mindezzel megteremtve a kötet egyedi atmoszféráját. Minden írás realisztikus, életbölcsességgel gazdagon erezett, határozott mondanivalóval. Hatásos ábrázolásai és magabiztos nyelvkezeléssel megalkotott képeiből arra következtethetünk, hogy a történetek személyes élményeken alapulnak.

A széntelep felé című novella egy exújságíró életébe enged betekintést, aki a vasutasok visszaéléseiről írt tényfeltáró cikket. A feljelentések megtörténnek, sok vasutast letartóztatnak. A férfi a cikk hatását látva végül felmond, és maga is a vasútnál helyezkedik el, de ott sem marad sokáig, ugyanis baleset történik, ráadásul az ő hibájából, és elbocsátják. Nem érzi tragédiának, mert így legalább több időt szentelhet hobbijának, a gyermekjáték-készítésnek, melyet szinte mániákus megszállottsággal űz.

 

Ha egy kezdő író már a pályája legelején képes több műfajban is hitelesen megnyilvánulni, ígéretes folytatásnak nézhet elébe. Az ajtó másik oldalán című novelláskötet megerősíti ezt az irodalmi „evolúciós” folyamatot. Gerencsér Anna írásai széles spektrumon bontakoznak ki, miközben letisztult eszköztárral és kiforrott, célirányosan funkcionáló ötletkészlettel találkozunk. A formai kötöttségeket tiszteletben tartó, egységes szövegvilág csak növeli a drámai középpontok jelentőségét, akárcsak a prózai dinamizmus, így mindegyik írás önmagán túlmutató jelentéssel gazdagodik. Az időben előrefelé haladó húsz novella hol misztikus, hol tényszerű, de mindegyik elgondolkodtató.

 

 

Nemcsak a skandinávok jeleskednek a dermesztő provinciális krimikben, hazánk is képes hasonló darabokat felmutatni a műfajban. Itt van például Ross Károly Híd az ártér fölött című legújabb regénye, mely skandináv krimisen hideggel és hóeséssel indul, majd családi titkokkal és felkavaró részletekkel folytatódik.

A főszereplő családapa, Áron négy hektárnyi erdőt örököl, de nem foglalkoztatja a téma egészen addig, amíg a helyi önkormányzat kisajátítással nem fenyegeti, amennyiben nem kezd vele valamit. Áron az eladás mellett dönt, így kénytelen leutazni az Isten háta mögötti szülőfalujába, hogy találkozzon a vevővel.

 

Forrás: MAFAB

 

Látszólag nehéz a két filmet, a Gyilkosság az Orient expresszen 2017-es változatát, Kenneth Branagh rendezését és David Leitch thrillerjét, a Gyilkos járatot (2022) összehasonlítani. A vonatról mégis egyből az Agatha Christie-regény filmfeldolgozásai jutnak eszünkbe, minden másról azonban úgy gondolhatjuk, hogy nem lehet a kettőt egymás mellé állítani. Az Orient expressz igazi és komoly krimi, míg a másik film harsány akcióvígjáték.

 

A két főszereplő karaktere is nagyon távol áll egymástól. Poirot (a 2017-es változatban: Kenneth Branagh) belga-francia úriember, magándetektív, aki a brit bűnüldözés szolgálatában áll, míg Ladybug (Brad Pitt) amerikai bérgyilkos. Az előbbiben a zord és havas Balkánon fut az expressz (amíg a hóakadály meg nem állítja), az utóbbiban a japán szupervonat fedélzetén zajlanak az események. A filmcímek azonban valahogy mégis egymásra mutatnak: a gyilkosság- és az expressz egyenlő járat motívuma összefüggést teremt. Mintha visszájára fordult volna a hagyományos értelemben vett bűnügyi film szerveződése: nem a kiváló intellektus, a detektív és a barátja, valamint a Scotland Yard, illetve az FBI ügynöke állnak a középpontban és göngyölítik fel a nem kevésbé rafinált és okos gyilkos által végrehajtott bűntényt, hanem a bűnszövetkezetből épp kiszállni készülő, de váratlanul magát a saját módszereivel szemben találó, ezért az áldozattá válás fenyegette bérgyilkos. Ladybug ilyen szempontból a mai bűnügyi sorozatok detektívkarakteréhez áll közel, akiknek személye és az általuk üldözött bűnözők között igen keskeny az elválasztó vonal, mi több, egyesekről azt is tudni, hogy megtért nehézfiúk, akik korábban bandatagok voltak. 

 

Lencsés Károly második, Karcok című verseskötete rövidebb lélegzetű verseket tartalmaz, amelyek az illusztrációkkal koherens egészet alkotnak. A fekete-fehér árnyalatokban pompázó absztrakt emberi alakokat ábrázoló grafikai munkák „életre keltik” a szerző merengő, néhol a múltban csapongó gondolatait – ellentétben a kötet könyvészeti szempontból amatőr kivitelezésével, ami lerontja az érzékletes és egyben intellektuális töltetű versek hatását.

Az Ahogyan a vers születik című költeményében Lencsés az olvasó elé tárja azokat a látomásoknak nevezett tapasztalatokat, amelyek egy vers születése során a szerző szemei elé kerülnek; az olvasó rituális beavatását végzi a lírai alany, amikor a titkot már az első sorban felfedi: csak befelé figyelek.

 

 

A mesterséges intelligencia már hosszú ideje foglalkoztatja a sci-fi írókat, legalább annyira, mint a filmipart, a fő kérdés azonban változatlan: vajon egy robot érzelmei lehetnek-e igaziak, vagy csak megtévesztésre szolgálnak, és a bonyolult programozás részei? Az ember önmaga javította, korszerű változatának megalkotása örök vágyálom, ám a mainstream mozifilmekből és a témához kapcsolódó könyvekből már tudjuk, hogy a kísérletnek ritkán van jó vége. Talán sikerül tűrhetően lemásolni az emberi elmét, remélve, hogy ez a fejlődés útja, de az öntudatra ébredés metódusával kevesen számolnak. Ian McEwan Mi, gépek című, legújabb regényében borzongató izgalommal gyönyörködhetünk testünk és lelkünk másolatában – kezdetben a főhős is így tesz. A történetet, meglepő módon, nem a közeli jövőbe helyezte a szerző, hanem 1982-be, ahol már webkettes felhasználók uralják a világhálót, és senkit nem ráz meg különösebben, amikor piacra dobják az első android emberpárt – Ádámot és Évát –, így a fejlett robotok lakossági felhasználása elérhetővé válik. A férfiverziót az anyagi javait könnyelműen kezelő főszereplőnk, Charlie veszi meg az utolsó megtakarításait beáldozva.

 


Székelyhidi Zsolt: Kékkőkúti füstben

Abban talán valamennyi csillagász és kocsmafilozófus egyetért, hogy nem lehetünk egyedül a világegyetemben, de arról megoszlanak a vélemények, hogy a földönkívüliek felvették-e már velünk a kapcsolatot, vagy egyáltalán szándékukban áll-e. Az biztos, hogy inkább mi akarnánk tőlük tanulni, semmint fordítva. Jelenlegi zaklatott világunk földönkívüli beavatkozás nélkül is átértékelt néhány műfajt – vagy épp teremtett pár újat –, ilyen lehet Székelyhidi Zsolt legújabb kötete is, mely átmenet a széppróza és a szórakoztató irodalom között.

A két kisregényt rejtő kötet egy ütős H. P. Lovecraft- és egy Stephen King-idézettel indul, előkészítve a témát, és megelőlegezve, hogy masszív, cseppet sem veszélytelen kaland vár ránk. A címadó írás A kékkőkúti csillag, melyben már az első mondatokból érződik a gyakorlottság, az érett stílus, a vidéki élet ábrázolásmódja pedig Sigmond István (gondolván a Félrevert harangok című regényére) és Bálint Tibor kvalitásaival vetekedve festi meg hitelesen egy váratlan esemény kis közösségre gyakorolt lelki hatását, ami mindig hangsúlyos humorforrás. Amikor egy földönkívüli izé – ami a bulvárlapok hátsó oldalára szorul általában – egyenesen a hétköznapi dolgaival bíbelődő, vidéki ember küszöbére érkezik, ott kételkedésnek már nincs helye. Idegen érkezik a bükkaljai kis faluba, nem turista, nem földmérő, nem népszámláló, nem is új háziorvos, sokkal magasabb helyről, egyenesen az égből zuhan alá valami gigantikus és titokzatos.

 

 

Recenziót egy recenziógyűjteményről csak nyomós indokok alapján érdemes írni. Például, ha a szerző szakmailag megalapozott, ha írásai továbbgondolásra késztetnek, s nem utolsósorban, ha a szerző egy fiatalos stílusban író fiatalember. Csunderlik Péter Csupa hajdani eszelős című recenziógyűjteménye, amely Magyarország 1900-1945. közötti évtizedei történéseiről a centenáriumi évek ihletésében írott munkáinak foglalata, ilyen könyvnek számít. Írásait átfogó ismereteken nyugvó karakteres világkép jellemzi, épp ezért nem csak a múltunkra utalnak, de átívelve jelenünkön alternatív jövőképet is sugallnak. A fülszöveg ajánlása szerint ezt a kötetet akár egy fordulatos, izgalmas regényként is olvashatnánk, ha, tegyük hozzá, a könyv lapjain nem az életünk egykor húsba vágó, máig ható történetei elevenednének meg.

Véleménye gyakran eltér a jelenkori emlékezetpolitikai felfogástól ám megállapításait mindig a tényeken nyugvó következetesség hitelesíti. A könyv lapjain egy alternatív nagyelbeszélés körvonalai bontakoznak ki, melyben a sorjázó történelmi zsánerképek, az eseménymozaikok a Nemzeti Együttműködés Rendszerének karakteres világnézeti ellenpólusai. Szakmai figyelmével a magyar történelem múlt századi tragikus fordulataira koncentrál, az I. világháborúra, az ezt követő összeomlásra, a forradalmakra, s a trianoni ország-csonkító békére. Az előzmények e témákba futnak össze, s a következmények innen erednek. Tények felidézésével torzításokat és hiedelmeket oszlat el: az előzményeket Tisza István és Károlyi Mihály politikai (máskor meg a szó szoros értelmében vett) vetélkedése, míg a következményeket a Horthy országlás évtizedei uralják. Szövegeit szókimondó, olykor már-már szabad szájú stílus jellemzi, az írásokat ennek ellenére sem érzem gonzó jellegűnek.

 

Mindenkinek találkoznia kell az Igével, mint szóval, mint szívbe hatoló szöveggel. Olyan textussal, ami voltaképpen nemcsak írás, hanem eleven, élő olvasat. Épületként ható, organikus természeti képződmény, és az égben levők által alkotott mű, ami egyszer minden embert megszólít, s a megkérdezetten múlik, hasznára válik-e ez az erőt adó találkozás?

„Senki sem menekülhet a kinyilatkoztatás nyelvének e túláradó hatalma elől, még az sem, aki azt hiszi, hogy menekülésre semmi oka. Már csak azért sem, mert, ahogy a kinyilatkoztatott Tan, úgy a szóbeli Tan időtlenül tornyosuló felhője s maga a könyvvilág sem tűr meg önmagával kapcsolatban semmiféle személytelen viszonyt, ahogyan ez például a tudományhoz, a mitológiához, a filozófiához, avagy általában a vallásokhoz mérten lehetséges. Különös, hogy ilyenkor még a főállású exegéta, hagyományos megítélés szerint "holt nyelvek tudója" sem járhat el másképpen; számára minden halott nyelv él." Írja Rugási Gyula. És valóban, a személyes viszony nem spórolható meg, ha a Biblia a tárgy, ha az ihletett Ige (Logosz) a téma.

 

 

In medias res: a könyvismertetés címe, a Költőietlenség, versszerűtlenség, nyelvtelenség című tanulmányból vétetett. Ebből származik az alábbi idézet: „…az emigráció a létezés univerzális metaforájává válik, amelyben csakis otthontalanul, illetve csak nyelvtelenül, vagyis a nyelvben idegenül lehet fennmaradni. Olyan száműzetés ez, (a nyelvbe való száműzetés), amelyből aligha van visszaút, mert nincs otthon, csak örökös száműzetés, amelyben az ember inkább költőietlenül, mint költőien „lakozik”.” Az ember a nyelv proletárja, írja Kulcsár- Szabó, s a nyelvvel való rendelkezés, az „én”helyett a tőle függetlenné vált élet oldalán mutatkozik meg. Az elemzés tárgya Domonkos István: Kormányeltörésben című verse. Paradigmatikus mű. „Koponyánkból a habverő nyele kiáll”, Utal Badelaire: Spleen IV című versére, Szabó Lőrinc fordításában: „Zokog a tört Remény, és a zsarnoki bosszú, koponyánkba üti fekete zászlaját.”

Az írás a magyar, kortárs líra ismerőinek kötelező olvasmányává válhat. Mert nemcsak történetiségében vázolja fel a költészet honi alakulástörténetét, hanem létrehoz egy exkluzív helyet, egy szemléleti világot, amelyben reflektál a legértéktelítettebb jelenségekre. Aki eddig nem értette, miért inkább populáris karakterű a múlt irodalma nálunk, és nem arisztokratikus irodalmi regiszter része, az most rádöbben, ez az oka a késleltetett fejleményeknek. Például a szabad vers térhódításának.

 

 

Lajta Erika könyve témáját és formáját tekintve is rendhagyó szöveg: alcíme szerint „riportregény Szerdahelyi István irodalomtörténész életéről”. Műfaját és stílusát tekintve valójában nem annyira jelenkori társadalmi jelenségeket bemutató tényirodalom kategóriájába (irodalmi riport, dokumentumregény) tartozik, jóval inkább az életinterjú és a riport keveréke. A regényszerűségnek a paratextusban jelzett intenciója mintha elsősorban a szerző és Szerdahelyi kapcsolatára vonatkozna, ilyen értelemben egy riport regényeként értelmezhető át a „riportregény” megjelölés.

A műfaji kérdések tétje tulajdonképpen csupán a történelmi-életrajzi hitelesség, a valóságreferencia vagy fikció kérdése. Előbbit helyezi előtérbe mint olvasási javaslatot, miszerint a könyv célja Szerdahelyi „személyiségképletének megfejtése”. A téma tehát Szerdahelyi István életútja és világlátása, aki a pártállami szocializmus idején befolyásos irodalomtörténész, esztéta, szerkesztő volt. Személyes élete, jelleme, gondolkodásmódja ma már talán kevés olvasót érdekel, a megidézett korszak intézményi és ideológiai viszonyaival együtt azonban több szempontból is érdekes. Elsősorban a mentalitástörténet, az értelmiségszociológia felől világít rá a kor kultúrpolitikájának, irodalom- és tudománytörténetének jellegzetes mintázataira. (Lajta illetve narrátora szavaival: „A szocialista rendszerben szeretném megvizsgálni, milyen alkalmazkodási modellek, milyen igazodási kényszerek voltak, ha valaki fel akart törni, ha valaki be akart jutni az irodalmi életbe.”) Szerdahelyi egyéni ízlésén és marxista esztétikai elvei szűrőjén keresztül persze sajátos (személyes, utólagos önigazolási szándéktól nyilván nem mentes) képet kapunk mind a szocializmus irodalmi intézményrendszeréről, mind a rendszerváltás utáni, az esztétikai elvek terén is jelentősen megváltozott helyzetről. A posztmodern uralmaként bemutatott jelenkort (2007-ben zajlott beszélgetések adják a könyv alapját) illetően az áthallásos cím és a bevezető fejezetek reflexiói irodalmi divatokról és klikkekről arra engednek következtetni, hogy Szerdahelyi nézeteit – részben legalábbis – Lajta is osztja. (Hacsak nem olyan fikciós narrátorhanggal van dolgunk, amely ravasz módon a valóságos szerzőnek álcázza magát, bár a hivatkozott személyes-önéletrajzi valóságelemek nagy száma és a gyakori publicisztikai hang nem efelé mutat.)

 

Az utóbbi időben az elmúlt évek számos centenáriumi eseményét érintő írás jelent meg a sajtóban és a könyvpiacon. Világháborús vereség 1918, Őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság 1919, ország-csonkító trianoni békediktátum 1920. Együtt és külön külön is mind a magyar történelem egymásba fonódó, tragédiákkal terhes, sorsfordító történése. Számomra a múlt eseményeire visszatekintő feldolgozások közül az egyik legizgalmasabbnak a jeles történész Pók Attila: A múlt hatalma (Felsőfokú Tanulmányok Intézete, Kőszeg – Savaria University Press, Szombathely 2018. 276 oldal) című munkája bizonyult.

És nemcsak azért, mert a könyv az eseményeket egy a megszokottól némileg eltérő szempontra, az erőszak elhatalmasodására figyelve vizsgálta, hanem azért is mert szerzőnk a korabeli események máig sugárzó, a mai viszonyainkat is befolyásoló hatásainak az érzékeltetésére is vállalkozott. A mából visszatekintve az erőszak új minőségének a megjelenéséről pl. így ír: „ez a háború nyitotta meg a gyűlöletpolitika állami eszközökkel ipari méretűvé fokozott instrumentalizálásának korszakát. S ahogy kontinensünk a háború következtében elvesztette a hosszú 19. század során az emberi életminőség javításában kiküzdött vezető szerepét, úgy vált úttörővé a pusztítás modern ideológiáinak és technikáinak terén.

 

Kosztolányi Dezső írja: „Az író, aki igazán teremt, elénk tárja a dolgokat s eltűnik mögöttük. Semmit se magyaráz. Azzal hat, hogy amit művel, az érzékletes. Hasonlít az alkotó természethez. Az sem okoskodik és fecseg. Csak van. A patakhoz nem járul széljegyzet. Az erdőnek sincs díszítőjelzője. Aki igazi elbeszélő, a felületeket mutatja s alatta az élet mélységét. Mindent tud, de erről hallgat. A legokosabb ember is úgy beszél el, mint egy tudatlan gyermek. Elbeszélésének varázsa éppen ebben lakozik: az ellentétben, a ravasz önmegtartóztatásban.” (Káté az írásról.)

Szepes Erika önmegtartóztatása több lépcsős distancia. Úgy tart távolságot, hogy alaposan körbejárja a témát. Kitűnő elemző, a tényekre koncentrál, utána reflektál. Nála első az íráspraxis. Végül a történeti kontextus. Jól tudja közvetíteni az élményt, például az Ady- remekművek kapcsán, amit olvasóként átél. Köztudott a szerzőről, hogy nem híve a nyelv fetisizálásának, mégis, maga is, használat által magasztalja fel. Bele tud bújni a szerző bőrébe, lelkébe. Valami efféle történés létesül ilyenkor, konfiguráció zajlik. Nem szemantika. nem hermeneutika Nem is okoskodás. Nem észelv. Hanem a szív kezd látni. Szemek nőnek a szépérzékre. Új ösvények nyílnak a lélekben és látják, amit gondol. A gondolat belemegy a kézbe, a szájba. S így könnyű helyesen cselekedni. Boldogulni. Ritka jó képességekkel áldotta meg Szepes Erikát az Örökkévaló.

 

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal