Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

Bene Adrián: „A kívánt rész tetszés szerint aláhúzandó.”

Halmosi Sándor: Lao-Ce szenvedélye

AB-ART, 2018, 95 oldal

 

Halmosi Sándor lírájában a személyes kapcsolatok és az ezekből formálódó közösségi, nemzeti viszonyok ugyanabban a keserűséget játékosságba és iróniába burkoló hangnemben jelennek meg. Ezt fejezi ki a mottó: „Ahogy egymással bánunk, az a hazánk.” Érdemes ezt fejben tartanunk a Genderattack című vers olvasása közben is, amely tekinthető a kötet kulcsdarabjának, az én olvasatomban legalábbis azzá vált, mind formai megoldásai, mind a benne megjelenő problémák révén. Visszakanyarodva a kötet elejétől épülő értelmezési keretre, a mottó fényében a nyitó darab és a címadó vers a bűnök, a mulasztások és a felelősség, az ítélkezés referenciális mezőjében horgonyozza le a versek atmoszféráját. „És ki fog száradni egyszer ez a szép, zöld völgy. / (…) És akkor mindenkit / szólítani fognak név szerint.” (Azt az egyet) A bűnös néven szólításának motívumával találkozunk a halványan Ady istenes verseit idéző Lao-Ce szenvedélyében is: „Nevemen szólítasz, hosszasan sorolod bűneimet”. A bűntudattal együtt a megtisztulás lehetősége, a kegyelem vágya is megfogalmazódik, aminek a lehetősége a személyes, családi kapcsolatok és a hit bensőséges horizontján artikulálódik.

 

 

CZILCZER OLGA: SZAVAKBAN EGY ERDŐ

 

„Jelen vagyunk, ha ezt jelenlétnek hiszed.”

(Euripidész)

 

          A Csongrád megyei Szegvár két híres íróval is büszkélkedhet: az 1976-os születésű Grecsó Krisztiánnal és a nála 36 évvel korábban született Czilczer Olgával. Grecsó napjaink kortárs irodalmának egyik legnépszerűbb szerzője, Czilczer Olga nevét viszont valószínűleg csak szűkebb irodalmi berkeken belül ismerik.  Azért meglepő ez, mert a Jelenkor, a Holmi, a Liget és a Műhely több számában is régóta publikáló költőnő szívesen ad interjút és rendszeresen találkozik olvasóközönségével irodalmi esteken és könyvbemutatókon. Czilczer Olga sokműfajú alkotó: a verseken kívül írt már lélektani és gyerekregényt (Mehetünk, kedves, Világjáró, Bobó könyve), valamint drámát és hangjátékot is. Olyan neves pályatársak biztatták, illetve írtak róla elismerő kritikát, mint Rába György, Határ Győző, Örkény István, Lator László, Kalász Márton, Parancs János, G. Komoróczy Emőke. Legfőbb példaképe Nemes Nagy Ágnes és Csorba Győző, mesterének azonban Rába Györgyöt tartja, az ő emlékének két verset is szentel legújabb kötetének Költők soraikban című ciklusában (Cento, Narkisszosz).

 

 

 

Odabent valami forr, idekint szanaszét fröccsen

 

 

 

„De mi a könyv tanulsága?” – kérdezi az Olvasó. Miért kell állandóan tanulságokra törekedni? Az szubjektív ügy. A tanulságéhség olyan, mint minden verssor végén a rímeket hiányolni. Az élet ugyanis ritkán rímel. Néha úgy tűnik, hogy a rossz hasznosabb, mint a jó, életünk negatív eseményeinek mindig nagyobb realitást tulajdonítunk, mint a szép és kellemes dolgoknak. Talán úgy érezzük, ajánlatosabb a rosszra berendezkedni, mert akkor nagy meglepetés nem érhet minket.

 A Noran Libro kiadó Európa női szemmel sorozatának egyik kiemelkedő darabja Maria A. Ioannou ciprusi írónő Katlan című novelláskötete. A borítóra választott Hieronymus Bosch-festmény méltón előkészíti a tartalmat, kiadós írásokra készülhetünk. A szövegek textúrája erőteljes, asszociatív színei az élet árnyoldalát láttatják. Minden írás egyfajta mikrokozmoszt mutat be, a fiatal női szerzők áldásos, friss érzékenységével, néhol impresszionista, néhol bensőséges látásmóddal. A provinciális perspektívát részletgazdag áldozathozatallal haladja meg, alaposan kihasználva a rövidpróza műfaji kereteit.

 

 

A tangó legyőzi a halált

 

Világunk már többször megérett a pusztulásra, és mivel túl régóta mondogatjuk ezt, lehet benne némi ráció. Érdekes tendencia, hogy egyre több hazai szerzőt foglalkoztat a világvége gondolata. Számos önjelölt jövőbelátó megjósolta már a világvégét, ami eddig szerencsére mindvégig elmaradt, vagy ha be is következett, nem vettük észre. És most ez az ürülékgyártó, mohó vágyaktól hajtott emberiség megítéltetik. Ami eddig csak hatásvadász bulvárlapok leghátsó oldalán manifesztálódott, betáncol az életünkbe, legalábbis egy regény erejéig.

 

 

„mintha nem volna teste”

Nádasdy Ádámról, -tól, -nak

Ahány költő, úgy tűnik, annyi életpályamodell. Van, aki már az óvodában verset farag, mást az iskolában ragad el a poézis szelleme (én például tizenkét évesen kezdtem vonalas füzetbe rigmusokat, később versnek nevezhető szövegeket eszkábálni); sőt nevezhető a versírás afféle pubertáskori elváltozásnak is, ami majdnem mindenkivel megtörténik, csak aztán a felnőttkorba lépve a legtöbben abbahagyják, vagyis kinövik – aki nem, az minősül költőnek. Ez az általános felfogás. De például Vasadi Péter már 46 éves volt, amikor az első kötete megjelent, és élete alkonyára elért mindent, amit egy költőnek el lehet ma érnie Magyarországon, és az talán nem kevés. Magyarország végső soron mindig meg tudta becsülni a költőit, ha megerőltette magát. Nádasdy Ádám elmondása szerint 29 éves korától versel – egész pontosan: a kamaszkor nála is termett költeményeket, de ő, valódi hangját nem találva még, s mert „furcsa”, szégyellt érzései és gyakorló katolikus hite közt vívódott, tíz évig szüneteltette ebbéli tevékenységét. Mondván, nagyon sokat kell várni, nagyon nagy dolgoknak kell megtörténniük, megoldódniuk ahhoz, hogy az ő nyelve is megoldódjon, hogy meg merjen szólalni.

 

 

Egy alkotói válság alkotásai

 

A művészélet nehéz, legyen szó akár íróról, akár festőről. A legtöbb író életében eljön a pillanat, amikor meg szeretne írni – vagy le szeretne írni – egy festőt. A kettő valahol rokonszakma, legalábbis van átjárás köztük, hiszen mindkét helyzetben elmeképek kerülnek kiszolgáltatott, sima felületekre, hogy megtöltsék a várakozó üresség terét valamivel.

Végh Attila Dunai Lolita című második regénye az önmagára ébredő szabadság története.

 

 

A feldíszített csontok és a pattogzó luxus földjén

 

Míg az észtekben nemzedékről nemzedékre ott lapul a félelem, hogy megvádolják, letartóztatják és elhurcolják őket, a rómaiakat örökösen a hatalom és a gazdagság elvesztésének nyomasztó gondolata köti le. Arrafelé a vérontás sohasem volt nagy ügy, és ma sem az.

Viivi Luik Árnyékszínház című kötetében egy gyereklány indul útnak a havazásban a szovjet kor legsötétebb bugyrából Róma felé, hogy számos kitérő, sok évtizedes, embert próbáló eseménysor után észt nagykövet férje oldalán meg is érkezzen álmai városába, a bazaltkőből épült Örök Városba. Néhol regényes, néhol esszészerű, ugyanakkor érzéki és lírai sorokkal találkozhatunk, mozaikszerű elrendezésben. Önvallomás? Történelmi utazás? Talán mindkettő. A múlt és a jelen, gyermek- és felnőttkor, a szovjet rendszer balti országai és a valamikori Római Birodalom központja között utazunk, miközben az identitás, a nyelv és a művészet bonyolult kapcsolata tárul fel előttünk.

 

Plasztikregény

„Nem jó ez a világ, egy olyan világ, amelyik azt presszionálja, hogy az öregedés gusztustalan, sőt visszataszító, tűzön-vízen át harcolnunk kell ellene.” Ki ne félne az idő betonacél fogsorától egy olyan társadalomban, ahol a szépség- és főleg fiatalságkultusz minden más emberi tulajdonságnál előbbre való, a belső értékeket egyre inkább felülírja? Melyik nőnek ne fordulna meg a fejében – legalábbis a fogyasztói társadalmakban –, hogy plasztikai műtétre szánja el magát, ha már elmúlt ötven, elérte a változás kora, és már nem hamvas virágszál – de már nem is az az érett gyümölcs, akinek még tíz éve látta, érezte magát? László Erika könyve dokumentumregényként is olvasható, mivel minden szava megtörtént (és azóta is történő) eseményt tár elénk – újra látnom kell, hogy hiába, a legnagyobb storyliner az élet maga. Ugyanis a Kis magyar szépségipar, noha nem mondható úgynevezett magas irodalomnak, eléggé letehetetlen.

 

 

A tisztítófolyadék habja

 

Pál Dániel Levente: Álmaink piros sportladája,

 Irodalmi Jelen Könyvek, 72 oldal, 2100 forint. 2017.

 

            Pál Dániel Levente a megismételhetetlen lét hozzáférhetőségét kutatja, azokat a pillanatokat veszi leltárba, ahol a gondolat és a lélek a nyelvben lel egységre.

            A nyitó darab, Ki viszi át a geekeket? ( a geek magyarra fordítva, tulajdonképpen:gyík, aki kolosszális, műszaki szakbarbár, stréber) jelzi, hogy a gnózis kinézte magának a szerelem helyét, a tudás lett a mániája a jelenkor individuumának, a testközeli gyakorlatok helyet. De mivel a nyelv kötésmintáiban 8kontaminációiban) ott rejlenek a korábbi korok és tradíciók, a mondás „újraírja” a függőségeket. S ez a tapasztalat kimeríthetetlen. A nyelv a szellem örökké megújuló munkája. Létrehozza magát, hiszen zajlik mögötte a világ.

 

 

Koedukált túlvilág

A világvégék sorozatos elmaradása egyeseket örömmel tölt el, másokat bosszúsággal, de senkit sem hagy hidegen a kérdés, vajon a végítélet után hova kerülnek a jók és hova a rosszak. Egyáltalán: kik a jók és kik a rosszak?

Szappanos Gábor legújabb kötetében erre is választ kapunk, a szerző a Szentek hétköznapi csodáival ismét új vizekre merészkedett. A kisregény alcíme: Élet a végítélet után, és valóban, arról az utolsó ítéletről szól a mű, amely az Újszövetségben és sokak reményeiben él. Vagy mégsem teljesen ugyanarról? Ez a végítélet bizony nem a dogmatikatankönyvek szigorú menetét követi: az olvasó egy meglehetősen eltérő változatát ismerheti meg Krisztus második eljövetelének: voltaképpen nem is magát az eljövetelt, hanem a végítélet első napjának krónikáját a mennyei Jeruzsálemben. És ebben – a nagyon emberi Jézus mellett ‒ kiemelt szerep jut három szentnek: Szent László királyunknak, Assisi Szent Ferencnek és Aquinói Szent Tamásnak, sőt két különleges állatnak is, egy mesebeli sárkánynak és egy hölgymenyétnek. A sárkány mindenféle bonyodalmat okoz a világtörténelmet lezáró esemény menetében, hiszen lehet, hogy „tévedésből” támadt fel. Ráadásul emberi nyelven beszél, és a barlangjában olvasta Platón összes műveit…

 

 

Szent Kinga, zsubrovka, vendetta

Az egyszeri olvasó elbizonytalanodhat, ha kezébe veszi Zsille Gábor új könyvét, a Lengyel kultúrkincseket, hiszen a műfaji meghatározás szerint kultúrtörténeti és irodalmi esszékötetet fogott. Ennek hallatán pedig jó eséllyel felrémlenek előtte még diákkorából az ólmos, befülledt olvasótermi délutánok, amikor effélét kellett olvasnia elgémberedett végtagokkal, sajgó háttal a port nyelve a kollokvium vagy zéhá előtti napokon, hogy aztán a fáradsággal megszerzett tudásanyag két nappal a számonkérés után úgy szökjön ki a fejéből, mint Frank Morris az Alcatrazból. De jó hírem van: ennél a csinos, piros-fehér, olvasóbarát terjedelmű kötetnél szó sincs száraz tudományos szócséplésről. Rendkívül olvasmányos anekdotákban bomlanak ki a lengyel–magyar témájú esszék, melyek egyrészt történelmi vonatkozásban is érdekesek, másrészt meglehetősen jól vannak megírva; azért is mondom ezt magabiztosan, mert korábban többször hallottam őket a szerző előadásában, tehát a cselekmény az olvasás során nagy vonalakban már ismert volt előttem. És aztán újraolvasva mégis megtörtént a varázslat. Mert ha valamit jól mesélnek el, akkor többedszerre is szívesen hallgatja az ember, akár egy jó viccet. Ahogy ez meg is történt, Szentmártoni János barátunk többször újrameséltette szerzőnkkel a rettenetesen csúnya Jagelló Anna férjhez adásának krónikáját…

 

 

Másvirág, irgalomb

„Na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen / ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen” – játszanak ma is a fülemmel azon vers kezdő- és visszatérő sorai, amely annak idején meghatározó volt számomra az erdősvirág-kép formálásában. Négy vagy öt éve került a látóterembe, már akkor azt gondoltam: ez igen! – s a véleményem azóta sem változott. A na most akkor szerencsére szerepel az itt terítékre kerülő, Hátrahagyott versek című gyűjteményes kötetben is. A szerző valahol a könyv vége felé tárja elénk azt a rendkívül széles és sokszínű társadalmi tablót, mely a megalázottak és megszomorítottak, a szerencsétlenül jártak és kisemmizettek mindennapi életét, a létért, az életben maradásért vívott küzdelmét állítja éles kontrasztba a „gazdagok”, a Magyarországon még a 21. században is feudális gyökerekkel rendelkező és azokra hivatkozó társadalmi csoportok fényűző életével, reflektorfénybe állítva a társadalmi megosztottságot, igazságtalanságot: „kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje / kinek teljen karcinogén cuccokkal a tüdeje / ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét / ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét”.  Áradó, ritmikusan lüktető, hosszú, rímes – sok helyütt bravúrrímes – sorokban fokozza a fokozhatatlant oldalakon át, bár a szöveg már a legelején, egy szempillantás alatt beszippant, enyém egész Budapest, alulnézetből, a húgyos-sáros aszfaltról. Közben el-elbaktat mellettem egy részvétlen polgártárs: „ki feküdjön hol itt hol ott mint a kilőtt állat / ki rándítson haladtában szemlesütve vállat”. Én vagyok a lecsúszott szenvedélybeteg is, aki küzd, amíg van ereje: „ki tegye le egyik percről másikra a piát / ki próbálja kivenni a lelencből a fiát”; „ki próbálja nem feladni végül mégis adja fel”, vagy aki a gyerekének próbál nyomorúságos körülmények közé is gyermekkort varázsolni: „ki lomizzon kisbiciklit dínókat meg törpöket”, akinek, ha jön a – többnyire megkönnyebbülést hozó – halál, nem marad más, mint a vácrátóti köztemető árka.

 

Örökmozgólépcső

Egy hűvös szeptemberi délután tört rám a verséhség, amit csillapítani az Írók Boltjában kötöttem ki, ahol az étlapon aznap Sajó László friss verseskötetének bemutatója volt a menü. Azért is mozdultam rá, mert Sajó költészetével volt már egy-két találkozásom még a 90-es években, egyetemi hallgatóként, s akkoriban tetszett, amit olvastam. Kíváncsivá tett, mi történt azóta, hogyan változtunk. Maga a könyvesbolti esemény nem volt a szó hétköznapi értelmében élvezetes vagy izgalmas; erről a költő viszont nem tehet, beszédhibája miatt nehéz befogadni élőszóban elhangzó verseit, főleg, hogy a rímes strófákban sok az enjambement, hallgatván őket annyi azonban bőven kiderült számomra, hogy fajsúlyos költészet fültanúja vagyok, amit szeretnék kézbe venni, és úgy olvasni. A gyomorkeselyű elég jó címválasztás a kötetnek, annak minden áthallásával: a kommersz szeszes ital utal rá, hogy itt bizony par excellence kocsmaköltészettel van dolgunk; a keselyű hallatán pedig erőszakos dögevőket, valamint a májat tépő-marcangoló fenevadakat vizionálunk. Igen, a májat, visszakanyarodva az alkoholtémához.

 

A pozitív kópia

Számíthattam volna rá, mert tapasztaltam már, hogy amikor költő ír költőről, írásában az elismerés egymást felülmúló fokozataival fogok találkozni. Varga Rudolf, A czipotti világváltozat című kötetével ismerkedve is ez történt. Ez a könyv, tűnődtem mindjárt az első oldalak fölött, az elragadtatott impressziók fesztelen stílusban megírt könyve.

De mi is az, ami az esszéista Varga Rudolfot, a költő Czipott György versei olvastán olyannyira megejtette? Elsősorban a költő bátor, szóalkotó és ebből építkező mondatképzési vonzalma. A költő küzdelme a nyelv anyagával, hogy a modernitás utáni korszak állapotát a maga új, saját, sajátos nyelvén ábrázolhassa. Vagyis az, ami Czipott György költészetében a leginkább figyelemre méltó.

 

Verset venni levegő helyett

 

Az istenkereső, vallásos versbeszéd talán legifjabb, harmincas nemzedékbeli megszólaltatója a moldvai születésű, közel húsz éveMagyarországon élő Iancu Laura. Szóban forgó kötete nem is más, mint egyetlen nagy önátadás és önmegmérettetés a teremtésben, a Teremtő színe előtt. Rövid, szaggatott sorokból építkező liturgikus versek, majd a Kimenőcédulák egymástól élesen el nem különülő, egyetlen laza történetláncként is olvasható versei, végül a prózai szövegként megírt, narratív struktúrájú, de ugyancsak lírai prozódiájú Litánia fejezet alkotják.

Mi tesz egy fohászt verssé, mi különbözteti meg a templom mélyén mormolt imától? Talán a kettő valójában egylényegű, s minél inkább a lélek mélyéről érkezik a költemény, minél spirituálisabb felütésű, annál imaszerűbb?

 

Mű és érem

Molitorisz Pál: Mert Lőwy ember és poéta volt

(Digitális Kalamáris, Szarvas, 130 oldal,  2017.)

 

    Réthy László, numizmatikus, etnográfus és költő életútja és életműve lázba tudja hozni a posztmodern kor fiataljait, öregjeit? Igen. A kötet második, javított és bővített kiadása bizonyság erre. A szellem embere, a kitűnő helytörténész, Molitorisz Pál, tovább szövi a Réthy-Lőwy textust. Újraírja, kiegészíti a Lővy Árpád- Réthy László applikációt. Egyre gazdagabban árnyalja a képet. Új színárnyalatokat fest, jelentés-gazdag vízjeleket, rejtett gravírozást fedez fel régebbi verstöredékekben. Megláttat eddig fel nem tárt jelentésrétegeket. Egy szóval: reflektál a beszédes életműre. Beszélteti, megszólaltatja a néma igazságot. (Ahogy az 58. zsoltár mondja.) Napvilágra hozza, ami eddig csak a betűk regiszterei között feküdt, a papír húsába oltva létezett, mint potenciális üzenet. Most a Lőwy-szövegek életre kelnek. Elkezdenek Molitorisz Pál tolla alatt kitágulni. Mintha rájuk lehelne egy inspirált lélek-száj. Virágba borulnak a metaforák. A szemantika rügyfakadása ez.

 

Könnycsepp variációk az iróniára

Láng Csaba, A madarak alkonyi hangja, Budapest, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, 2016.

 

Láng Csaba 2016-ban megjelent verseskötete egy hangsúlyozottan én központú lírával jelentkezett a Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napkút kiadó gondozásában.

 

IMG_256

 

A kötet hangvétele és a mottó keltette hangulat közti távolság finom iróniát sejtet. A kötet mottója ugyanis egy ógörög Arisztophanész-idézet (ἄνω κεχηνότος), amely már önmagában is talányossá teszi a négy versciklusból felépülő munkát, hiszen ezen a nyelven napjaink magyar olvasói jellemzően nem értenek. Az értő közönség tudja, hogy a szakasz a tanítványtól hangzik el az antik vígjátékban („Μαθητής: ζητοῦντος αὐτοῦ τῆς σελήνης τὰς ὁδοὺς / καὶ τὰς περιφορὰς εἶτ᾽ ἄνω κεχηνότος / ἀπὸ τῆς ὀροφῆς νύκτωρ γαλεώτης κατέχεσεν.”).* Arany János fordításában a mondat így szól: „A mint keresné a Hold útait S körjáratát, szájtátva fölfelé, Lerondította egy gyík, az ereszből.”** Az ősi szöveg megfejtéséhez kevés segítséget ad a költő. Az idézetből Láng Csaba a „szájtátva fölfelé” szerkezetet emelte ki, mely eredeti kontextusát elveszítve emelkedett hangulatot kelt. Ez némiképp fricskaként is értelmezhető a költőtől az olvasó (és önmaga) felé.

 

 



Az ifjú irodalmár elmélyült elemzői életműve

Reprezentatív kritikafüzér, mint afféle pályatársi laudáció

a 30 éves Kántás Balázs irodalomtudományi szakkönyveiről




Elöljáró beszély

Kántás Balázs, jelen sorok írójának jeles kollégája, a még mindig igen fiatal, ám annál termékenyebb irodalomtörténész idén szeptemberben tölti be harmincadik életévét. Efféle laudációkat ötven-, hatvan-, vagy éppenséggel hetvenéves „nagyöregek” kerek születésnapja alkalmából szokás írni / mondani, ám nem túlzás azt mondanunk: Kántás Balázs életkora mellett vagy ellenére mind mennyiségben, mind minőségben nálánál másfélszer, de akár kétszer idősebb irodalmárokra, egyetemi docensi, de akár főiskolai / egyetemi tanári címmel rendelkező kollégáira jellemző irodalomértelmezői munkássággal rendelkezik. Sokrétű tájékozottsága és hihetetlen munkabírása okán pedig annyit mindenképpen megérdemel, hogy ha korából kifolyólag a pályatársaktól vaskos festschriftet még nem is kaphat, de egy bizonyos kollégája által az eddig egyes reprezentatív szakkönyveiről írott értékeléseket egy kritikafüzérben, mint eddigi munkája afféle hevenyészet összegző értékeléseként egy szövegtömbben láthassa…

 

 

Monográfiasorozat a Barbarium mindeneséről: Körmendi Lajosról

 

Csak őszinte elismeréssel adózhatunk Rideg István Körmendi Lajos szellemi teljesítményét feldolgozó hatalmas munkájának. Mint ahogy minden igazi irodalomértő és kultúraszerető ember tudta, hogy amit Körmendi Lajos (1946–2005) művelt, az maga is csodálatra méltó volt. Hogy egy sajnos ilyen rövidre szabott életben is miként lehetett ezt a teljes értékű és hatalmas kiterjedésű, kisugárzású rangos költői, prózairodalmi, szociogáfiai, riportműfaji, krónikási, folklorista, művészeti és kulturális újságírói, kritikusi, esszé- és tárcairodalmi, novellista, elbeszélő és értekező és dokumentumprózai, meg a főként az „őskereső”, a nyelv- és néprokonság-faggató, Kelet-kultuszos magatartásból sarjadzó műfordítói életművet úgy létrehozni, hogy mellette a szerző népművelő, néprajzos, művelődéstörténész, pedagógus, kultúraszervező és kultúraitrányító, lap- és folyóirat-szerkesztő, nemzedéki és tájegységi, sőt Kárpát-medencei, meg ezen is túli, eurázsiai horizontú szellemi vezéregyéniség legyen, alapítója nép- és magasművészeti alkotóközösségeknek, szervezője és fenntartója kultúraigényes vállalkozások özönének, spirituális és valóságos intézmények rengetegének: ez már a képzeletet is meghaladó, lebilincselő titok marad örökké.

 

 

Vénusz kelepcéi

Hekl Krisztina Szabadulójáték című kötetéről

 

Hekl Krisztina eddigi irodalmi munkássága alapján viszonylag sokoldalú szerzőnek mondható. Főként prózaírással foglalkozik, a Szabadulójáték az első nyomtatásban megjelent kötete.

2013-ban Zsoldos Péter-díjra jelölték, amely idehaza magas fokú elismerést jelent a sci-fi műfajában. Évek óta publikál verseket és novellákat, tagja a Turczi István vezette Filter írócsoportnak.

A Szabadulójáték történeteiben olyan, hiperrealistának is nevezhető, a mai ezredforduló valóságát szinte állóképekben bemutató ábrázolásokat kapunk, amelyek távol állnak a sci-fitől vagy a lírai költészettől, noha Hekl Krisztina sötét iróniába bújtatott stílusának nyomait is magukon viselik. „A feleséget édesanyja távgyógyítja, / A férjnek egyre gyakrabban remeg a keze, / A feleség patkánymérget főz a konyhában, / Azután mindketten megisszák, / Mindketten megisszák.” – mondja a szerző egy korábbi, Megjátszótér című versében, és ebben a könyvben is mintha csupa megjátszott szituáció, tér és olyan ember szerepelne, aki sokszor szinte kilátástalannak látja a szabadulást élethelyzetei csapdáiból.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal