Videó

A Napút videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Ennek a könyvnek is fő kérdése, hogy hozzáférhető-e szavak, a reflexió által az életnek az a fajta mibenléte, ami a lényege voltaképp. Az a szeletke a mindennapokból, ami nemcsak retorikai konstrukcióként virágzik, hanem: ami tényleges észlelés.

Leleményesség és ítélőképesség egyszerre mutatkozik meg ebben az írói erudícióban. Alázat és önbecsülés. A műveltség élvező megértése bizony erőt ad a szerzőnek, muníciót a túléléshez. Ahhoz, hogy naponként az élet hidegébe lépjen ki az ember az ágyból, reggel. Legyen ereje belebújni a ruhákba, rítusokba, szituációkba, szerepekbe és pillanatokba. És hagyja lenyugodni minden este a gondok holdját, S hagyni felkelni az örökkévaló álmok Napját.

 

A címadó sommázatot egy vén suszter fogalmazta meg, így aztán tudományosnak nem is tekinthető, voltaképpen csak beugrott ez a hrabali idézet, amikor megpillantottam Simon Adri Tizenöt halál című kötetét. A tekintélyes címet viselő versgyűjtemény borítójára John Bauer kissé komor hangulatú illusztrációja került, a huszadik század elején élő művész alkotása a kötet klasszicizáló verseinek hangulatát vezetheti fel, melyeknek visszatérő témája az elmúlás. Szerencsére nem személyes tapasztalatait vetette papírra a költő, nem a saját betegségét vagy halállal kapcsolatos élményét terhelte meg a metafora díszeivel, a megsemmisülés más módon jelenik meg a művekben. Persze, ettől még lehetne ez a vezérfonala a kötetnek, a halálra irányuló irodalmi alkotások mindig foglalkoztatni fogják a szerzőt és befogadót egyaránt, a végességhez való viszonyulásunk, veszteség-narratívák akkor is érdekesek, ha semmilyen újdonsággal sem szolgálnak, a pusztulásnak ilyen a természete: önmagában lenyűgöző. A nehézséget számomra az okozza, hogy az ebbéli állapotból fakadó kérdéseket alig érinti az alkotó (ötvenöt versből mindössze hét foglalkozik konkrétan a halállal: [talán még mindig…], Tizenöt halál, Fehérvörös, Szigligeti merénylet, János legyen, Vámpírcsillag, Bartók elutazik), ezért zavarba ejtő a könyv címe és külalakja.

 

A gránit keménységének és a márvány meghitt, romantikus szépségének együttese egy irodalmi domborművet alkot nekünk. A hangvétel hol lágy, hol komor, olykor zord, olykor derűs. Dušan Šimko szlovák író Márvány és gránit című legújabb kötetében a „rejtőzködő Európa” újabb arcvonásai bontakoznak ki, néha beszédesen, néha pedig sokatmondóan hallgatagon.

A mai kor embere már el sem tudja képzelni, milyen veszélyes vállalkozás volt egy diktátori emlékmű kivitelezése. Azt egyszerűen nem volt szabad elrontani. Ha mégsem sikerül a mű, ha csálé, ha sok, vagy túl kevés valami a kompozíción, ha túl őszinte, vagy túl valósághű, és nem engedélyezett módon részletgazdag a kivitelezés, abból bohózat és dráma egyaránt kerekedhet. A kötetben számos aspektusból végigkövethetjük egy sztálini emlékmű építésének metódusait a kezdetektől a befejezésig, és még azon túl is.

 

Ferenczi Borbála életinterjúja több szempontból is érdekes és tanulságos olvasmány, nem függetlenül attól a ténytől, hogy Kolosi Tamás életpályája sajátos, kétarcú karriertörténet. Az olvasók egy része bizonyára a Líra Zrt. tulajdonosaként, a könyves szakma meghatározó szereplőjeként, vagyis kapitalista nagytőkésként gondol rá. A tudás, a kultúra, az irodalom nyilvánvalóan árujelleggel is rendelkezik, ezen a speciális üzleti területen azonban az üzletemberrel szemben joggal fogalmazódik meg elvárásként, hogy fogékony legyen a haszon mellett más szempontokra, értékekre. A könyves szakma egy-egy befolyásos szereplőjének példája jól mutatja, mennyire nem szerencsés, amikor egy ilyen üzletember híján van a kultúrának, amelybe beleértünk a műveltség és az ízlés mellett egyfajta normarendszert, erkölcsi színvonalat, hitelességet, megbízhatóságot. Kolosi életútja és értékrendje éppen ezt képviseli, ezt, az általa polgárinak nevezett habitust, valami kissé anakronisztikus mintát, ami ma már inkább tűnik Márai Sándor találmányának, mint egy társadalmi réteg valóban létező ethoszának és életstílusának.

Kolosi esetében ezt a manapság atipikus üzleti filozófiát részben megmagyarázza, hogy esetében a vállalkozói karriert megelőzték a bölcsész egyetemi tanulmányok, a színház, a film és az irodalom iránti érdeklődés, majd egy véletlennek köszönhető pályamódosítás a társadalomtudomány irányába. Ennek eredményeként az 1970-es években újjáéledő magyar szociológia egyik meghatározó alakja lett, nemzetközileg is elismert tudós, a TÁRKI alapítója.

 

Amikor úgy érezzük, darabjaira hull addigi világunk, először megállunk, megdermedünk a kizökkent időben, „a haltestű / közöttiségben” (Figyelmeztetés). Egy meghatározó veszteség, egy sorsalakító esemény vagy egyszerűen csak az ember életútjának felén elért sötét erdő a bénultság után, számvetésre és újratervezésre késztet, akárcsak pandémia idején a bezártság. Korábbi életprogramunk, prioritásaink, evidenciáink megkérdőjeleződnek, mindenre iróniával tekintünk, magunkba nézve elkedvetlenítő ürességet találunk, a mulandóság és az esetlegesség érzete tölt el. Ahogyan a Halhatatlanság című versben megfogalmazódik: „elfogy az erő a nevetés / a keresés a kíváncsiság / a szerelem a vágyakozás / a bizonyítási vágy az akarás”. Elkezdünk kamaszos lényegkereséssel gondolkodni újra azon elmélkedni, mitől is van értelme az életnek, ki vagyok én az atomok összességén túl: sírás, ölelés, simogatás, tánc,álom, szeretet, indulat, keresés, emlék, vágy, alakulás (Miből vagyok). Az életközépi válságot beindító szakítás, a társas és érzelmi keretek megrendülésével a magány válik az elsődleges léttapasztalattá (Szakítás 1.). Az idő körben jár, zsibbadtságunk monotóniája kétségbeejtő: „eltelt a mai nap / a holnapi nap is eltelik / ez a hét is ez a hónap is / (…) miközben nyüszög szűköl / ordít ki belőlem az örökkévalóság” (Az idő). Tamás Dénes kötetének „rémegyszerűségét” a felvázolt tapasztalat megélése és az ebből kiinduló filozofikus letisztultság adja.

 

 

A pályakezdő írók sokszor legalább annyira kedvelik a lektűrt és a különböző stílusok közti csapongást, mint a kattintásvadász témákat, hogy identitáskereső lelkesedéssel próbálják megnyerni maguknak az olvasókat. Ez a megállapítás jelen esetben azonban szerencsére nem érvényes: a szerzők valóban alkotni szeretnének.

Érdemes a pályakezdők írásaiban elmélyedni, különösen akkor, ha azok egy szellemi műhely gyümölcsei. A Lakat vére hull izgalmas és sokat sejtető cím, a benne szereplő műveket a már tíz éve működő Magyar Írószövetség Íróiskolájának hallgatói írták. A kötetben a pályakezdő írók mellett gyakorlottabbak is szerepelnek. A szerzők foglalkozása meglehetősen széles spektrumú: van köztük ügyvéd, újságíró, politológus, tréner, közgazdász, szoftverfejlesztő, mérnök, tördelőszerkesztő, filozófus, fejvadász, mérnök, színháztörténész, mozgás- és táncterapeuta, bankár és egykor a közigazgatásban dolgozó nyugdíjas is. Ahogyan arra a fülszöveg is reflektál, a szerzők idejük egy részét civil foglalkozásuknak szentelik, így többet és mást látnak, éreznek és sejtenek meg a világból, mint az írás mesterségét hivatásosan űzők. A könyv elején már kiérződik erőteljes küldetéstudatuk, akarnak és tudnak írni, némelyik alkotó igen érett eszköztárral dolgozik, jelentőségteljes gondolatokat fogalmaznak meg saját intim világukat is elénk tárva. Változó, hogy egy írónak hány írása szerepel az összeállításban: van, akinek csak egy-kettő, másoknak akár hat-hét is.

 

Kicsit féltem tőle, hogy ez a kötet csak azok számára hasznos, értékelhető olvasmány, akik ismerik Bérczesi Róbertet, vagy szeretnék megismerni, mindenki másnak viszont érdektelen, ezzel szemben egy profin felépített „fejlődésregény”, önéletrajzi ámokfutás és egy sokat tapasztalt művész portréja bontakozik ki az oldalakon. Egy belevaló zenész izgalmas gondolatai, nagy utat bejárt filozófiája tárul fel.
Hiperkarma zenekar énekes-frontember-szövegírójának pályafutása nem mindennapi történet, a magának való fiatalember a poklot és a mesterséges mennyországokat egyaránt megjárta. Egy alföldi kis tanyától a Mecsekig, majd a pezsgő Budapestig utazunk, háttérnek pedig ott a kései Kádár-kor, majd a rendszerváltás környéki és utáni Magyarország. Rengeteg szórakoztató, sokszor meghökkentő anekdotát olvashatunk filmekről, zenéről, zenészekről, miközben bepillantást nyerhetünk Bérczesi alkotóműhelyébe. Ugyanakkor nem csupán a kábítószerekkel vív démoni csatát, de a szakmával és önmagával is. 

 

Kántás Balázs, nemzedékének egyik legtöbbet publikáló, sokoldalú fiatal irodalomtörténésze az utóbbi években, mivel „civilben” egyébként levéltárosként dolgozik, egyre inkább elmélyedni látszik a történettudományban is. Az utóbbi két évben ugyanis sorra jelentek meg egy viszonylag kevéssé kutatott témával, a Horthy-korszak első éveinek radikális jobboldali, félkatonai jellegű szervezeteinek történetével kapcsolatos publikációi, elsődlegesen csak elektronikus formában bárki számára elérhető könyvek, levéltári forráskiadványok formájában. Mondhatni, gyorsan egy szűk szakterület egyik vezető kutatójává vált. Dicséretes továbbá, hogy a XXI. században a szerző okvetlenül az open access publishing, a tudományos publikációk internetes, nyílt hozzáférésű közzétételének híve, amely valóban biztosítja, hogy a kutatási eredmények minél szélesebb körhöz eljussanak.

 

A füveskönyv nyitott műfaj, bárki nekirugaszkodhat, bár nem könnyű út, hatalmas élettapasztalat birtokában ajánlatos csak használni. Végh Attila magabiztosan és alapos felkészültséggel vágott bele Sárkányfüves könyv című legújabb munkájába. Ahogy a szerző is fogalmaz: „Mi szükség egy ilyen könyvre? Mit tesz hozzá a füveskönyvek kialakította képhez, Máraihoz, bármihez? És mi az, hogy sárkányfüves? Az életvezetési tanácsokat osztogató bölcsek nyomában lépkedve mit akar a szerző e mitikus lénnyel, meg a róla elnevezett növénnyel, amelynek legfeljebb Süsü meséjében van helye? A füveskönyvek szerzői fényt akarnak gyújtani olvasóik számára, megvilágítva az élet legegyszerűbb kérdéseit, mert tudják, hogy ezekre a legnehezebb a válasz.” S rádöbbenünk arra is, hogy a legkézenfekvőbb dolgok a leginkább elfedettek, mert sosem kérdeztek rájuk. A sárkány földszellem, az élet sötétségének ura. A szerző most olyan lélekvezető szeretne lenni, aki az élet erdejében a tisztást keresve sem marad érzéketlen a rengeteg iránt. Végh Attila Johann Georg Hamann-nal ért egyet: a világosság nem más, mint a fény és az árnyék megfelelő aránya. Miközben az ember a fény felé tapogatózik, nem árt, ha letüdőz egy kis földszagot.

 

 


Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje

A kötet borítóján Hieronymus Bosch (1450–1516) A gyönyörök kertje című, ismert triptichonjának részlete: egyszerre utal a könyv és a költészet „kert”-ként, élményforrásként való értelmezésére, illetve a világ poétikus, elvont képzeteire – amennyiben abból indulunk ki, hogy a németalföldi festő alkotásai az emberi érzékletek, gyarlóságok, bűnök összetett és szürreális ikonográfiáját jelenítik meg előttünk.

 

A versek és rövidtörténetek – a költő korább köteteinek címei alatt – hét ciklusba rendeződnek: valamennyit Ernst Barlach (1870–1938) német szobrász, grafikus, festőművész, irodalmár egy-egy faszobor-képe nyitja; és a kötetet is ilyen típusú illusztráció vezeti be és zárja le. Miként a Bosch-opus, Barlach életműve is jelentésadó mozzanat Köves verseinek világában: a 20. századi (háborús) történelem által megtévesztett és meghurcolt, majd számkivetett művész alakját jeleníti meg. Barlachot, aki az első világháború kirobbanásának idején még militáns nézeteket vall, a náci párt már háborúellenes alkotásai miatt nyilvánította „degenerált” művésznek.

 

 

Az egy szál női nevet viselő regények számomra mindig baljósak. Nincs előhang, nincs ígéret, semmi utalás: itt valami történni fog. Valami súlyos és visszavonhatatlan. Bár engem nehéz zavarba hozni perverziókkal, a Szodoma százhúsz napja és az Amerikai psycho régi lakói a könyvespolcomnak, néha újraolvasom őket, időnként a Lolitával csalva mindkettőt.

Ha a regények rendelkeznének glikémiás indexszel, ezt a kötetet kiugróan magas értékre sorolhatnánk be. Márkus András Elza című regénye igazi bestia, hatalmas falat még a tűzben edzett olvasóknak is. Adva van egy túlfűtött szexualitású, kamaszodó fiú, aki anyjával s Elza nevű ikerhúgával, valamint egyik cimborájával vakációját tölti a család mocsárvidéki vityillójában a nagyfaterral együtt. A gyanútlan olvasó az elején még azt hinné, hogy a maratoni recskázásnál durvább már nem lesz, pedig hamarosan egy hardcore Tüskevárrá gőzölög szét a történet.

 

Vannak könyvek, amelyeket megjelenésük után évekkel később fedeznek fel. Így történt ez Hartay Csaba jól megírt, nemzedéki regényével is, a Lerepül a hülye fejetek-kel. Vízkeleti Dániel megfilmesítette egy fejezetét. Egészen döbbenetes 25 perc lett belőle. Mondhatnánk: paradigmatikus görbe tükörnek, amibe a poszt (és meta-modern ifjúság) világszemlélete íródik bele. A nyolcvanas évek elevenednek meg, de az eredendő bűn bábjai és a törvény „őrei” ugyanazok, mint manapság, meg régen. Korruptak és kíméletlenek.

Három „szerencsés” flótás ballag a nagy, magyar, ambivalens éjszakában. Betlehemi pásztorok? Nem. Lovagok netán? Még azok se. Annál többek. A mítosz szentháromsága ők, ha sántít is egy kicsit a szimbolika, az atya, a fiú, és a Lélek, ami ebben az esetben nem szent, de az abszurd világkép elbírja.

 

Mi lehet az, amit annyira szeretünk a költészetben, hogy még a legmodernebb világ kíméletlen körülményei között sem hagyjuk el? A zeneisége, a szakrális jellege vagy a nyelvi gazdagsága, váratlan, meglepetés-szerű, sűrített lényeglátása miatt? Mindezek szerepet játszanak együtt, de épp a kimondhatatlanság kimondása az, ami nekünk nagyon kell. Mögé szeretnénk nézni a világban zajló folyamatoknak. Mi van a felszín alatt? Ezt láttatja Filip Tamás világszemlélete, tiszta retorikája.

Kezdetben volt az Szó, azaz a beszéd, a teremtő szó és gondolat. Mégis azt mondja az Írás, hogy a betű megöl, a szelem pedig megelevenít. Igen, mert a beszéd nemcsak betű, hanem információ is. Igazi értékként tehát: csak az a szöveg áll meg, amelyben hibátlan szellem működik. Filip Tamás versei tele vannak lélekkel-szellemmel. Intuitív asszociációkkal és vérbő allegóriákkal.

 

 

Valamiért a béka és a skorpió tanmeséje jutott eszembe a kötet végeztével, amikor is a skorpió át szeretne jutni a folyó túloldalára, de mivel nem tud úszni, megkéri a békát, vigye már át a hátán. A kétéltű kis teremtmény tiltakozik, mert fél, hogy rosszul fog járni. A skorpió megígéri, hogy nem csípi meg, mire a béka a hátára engedi, ám a folyó közepén mégis belevágja a fullánkját. A béka pánikba esve kérdezi útitársától, hogy ez mire volt jó, mert most mindketten elpusztulnak, mire a skorpió így felel: „Nem tehetek róla, ilyen a természetem.” Sehol nem jó, csavargunk, utazunk, ha belepusztulunk is.  Hekl Krisztina A legjobb sehol című novelláskötetére vélhetően azok is rezonálni fognak, akik kevésbé világot jártak, illetve ódzkodnak a mindennapi rutinélet megtörésétől, mert mindig könnyebb lemondani és elfordítani a fejünket, mint észrevenni a konvenciók szorongató bilincseit. Jobb, ha az élet kiszámítható: a hajó is biztonságban van a kikötőben (bár nem arra való).

 

Aki hozzám szól, háromszor éltet,/ hogy fogam megszűnjön csikorogni./ Megrezzenek a napfogyatkozással,/ a magasat is menekülve várom./ Ó, lángok, tárgyak, csilló gyufaszálak!/ Míg élek, nem ragad el az örökzöld/ mélység, csak cseppről-cseppre lélegeztet/ s égi erővel tart a sebesült föld.”

(Báthori Csaba: A tárgyak látomása)

Nagyon erős mondatok. Lelke van a szövegnek. Originál paradigmát rejt e világszemlélet. A szeretet titkát és a megértés szövetébe szőtt álmatlanságot.

 

Fábián István kötete kapcsán nem mehetünk el szó nélkül annak fizikai megjelenése mellett. A magyar könyvpiacon ritkán fordul elő, hogy egy verseskönyv impozáns látványt nyújtson, a polcon a borítójával kifelé is mutatós legyen. A Fölsértett ég albumszerűsége, A/4 mérete tekinthető merész gesztusnak is, hiszen olyan várakozásokat kelt, amelyek nem engedik meg a középszerűséget. Az olvasó, persze, mindig valami autentikusat vár, de ez esetben, a kontraszt miatt, nevetéssel büntetne, ha csalódnia kellene. Egy terjedelmes kötetben, 89 vers között nyilván vannak erősebbek és kevésbé sikerültek, de azt hiszem, senki sem fog nevetni. Fábián István grafikus és költő, nem meglepő hát, hogy a verseket 18 egész oldalas rajz kíséri, talán a verseknél is hatásosabban – mert sűrítve, kevésbé megnevezhetően – fejezve ki a groteszk-szürreális kompozíciókban a létezés abszurditásának tapasztalatát. Kár, hogy nem szerepel több grafika a könyvben, már csak azért is, mert az intermediális kapcsolatok jótékonyan tágítják a fogalomhoz, nyelvhez, énhez kötött versek értelmezési lehetőségeit.

 

Számos kritikus szerint a sci-fi műfaja többnyire az irodalom perifériáján mozog, néha mégis partra vetődik onnan egy-egy kötet, melyre a szigorúbbak ugyanúgy eltátják a szájukat, akár a mindenevő olvasók. Jasmin B. Frelih: Fél/be című regénye abszolút az utóbbi kategóriába sorolható. Olyan világot épít, melyben tiltott a pornográfia, Amerika kettészakadt, a kínaiak a Holdra menekültek, az arabok pedig a törökökkel karöltve hűséget esküdtek a műszaki tudományok isteneinek, melynek következtében mindenért a gépek hálózatai lettek a felelősek, az erőszak átugrotta a testeket, és beférkőzött az elmékbe. Ahhoz, hogy le tudják győzni a gépeket, fel kellett darabolni a világot, azt a nemes erőt pedig, amit eddig a hagyományok és az ősök tiszteletébe fektetett a nép, most az új hatalom követeli magának. 

 

A kert ősrégi toposz: mítoszi világmagyarázatok konstans része, teremtéshelyszín. Vörösmarty Mihály drámájában Csongoré, kietlen, kopár, amelyet a női princípium, Tünde termékenyít meg; az aranyalmát termő fa a teremtő képzeleté, a költészet szimbóluma: „Félig föld, félig dicső ég”. Csáthnál a Varázslóé, aki egyszerre tündéri és boldogtalan mesevilágban, különleges növények és furcsa állatok birodalmában művel csodálatos és extrém dolgokat. Gulácsy Lajos festményén buja rózsakert fonja körül a szerelmespárt.

Nehéz eldönteni, Tóth Olivér Bűvöskert című verseskötetének szövegvilágában mennyi a tudatos átsajátítás ezekből az opusokból és művészi univerzumokból, de több esetben (például a Bűvös kertben a múzsa és a Bűvös kert című költeményekben) reflektáltan beszél lírai énje erről a tropikus vonzatról: a költői versbeszéd kertbéli „televény”-ként való megnyilatkozásáról: „…egy tenyérrel döngölt virágágyon / gyűrött papírlapok univerzumában / bűvös kertben, hol a múzsa / szeméthunyva alszik az álnokságon…” (16).

 

A nyolcvanas évekről sokunknak leginkább a feltupírozott frizurák, a Duran Duran, a Depeche Mode, a kazettás magnók meg a féltégla nagyságú rádiótelefonok ugranak be, semmint a zakatoló, ormótlan gőzgépek és az egyház totalitárius uralma. Pedig Keith Roberts ebbe az időszakba helyezte Gőzkorszak című lenyűgöző, alternatív történelmi regényének végkifejletét.

A kettészakadt és megosztott Angliában járunk 1985-ben, amikor a szigetet félig az ősi, félig viszont már a modern világ vívmányai uralják. Az országot a primitív időket idéző nyelvi, társadalmi és etnikai ellentétek szabdalják fel, a középkori városok mogorván merednek maguk elé, míg a zord erdőségekben háborítatlanul élnek a letűnt kor lényei. Mindennek oka a múltban keresendő, ugyanis 1588-ban megtorpant, majd el is kanyarodott az általunk ismert történelem: jelentősen megváltoztak a stratégiai erőviszonyok, fontos ütközetek értek véget az ellenség győzelmével, és kardinális uralkodókat taszítottak le a trónról. Ebben a párhuzamos valóságban teljesen átrajzolódik az általunk ismert világtérkép. Ráadásul az elektromosság a köznép számára ismeretlen, és a gőzgépek jelentik a technika csúcsát, de még ahhoz sincsen mindenkinek teljes hozzáférése, így félig-meddig középkori állapotok uralkodnak. Ebben a befagyasztott közegben a nyelvi és társadalmi gátak nem tudnak leomlani, sokkal inkább állandósulni látszanak, a megerősödött katolikus egyház katonái pedig Európa-szerte ügyelnek a diktatúra fenntartására, ám mindeközben a városszéli sár-, fa- és kőkunyhókban lakó nép szívében ott élnek még a régi istenek. Itt már csak egy forradalom jelenthet reményt.

 


Székelyhidi Zsolt: Kékkőkúti füstben

A kötet két kisregénye már a Lovecrafttól és Stephen Kingtől vett mottóival is jelzi, hogy az elsősorban költőként ismert szerző prózaíróként továbbra is nyitott a populáris műfajokban rejlő lehetőségekre. A fantasztikum, az ehhez kapcsolódó titokzatos és kísérteties a horror műfaját is játékba hozza, bár az UFO-tematika látszólag a sci-fi műfajához kapcsolódik. Valójában a kortárs SF leginkább a kortárs filozófiai, bioetikai problémákat visz színre, eltávolodva a hagyományos műfaji kliséktől. A sci-fi és horror sablonok ironikus felhasználása Székelyhidi kisregényeiben a groteszk hatást szolgálják, a vidéki magyar valóságba helyezve, a földhöz ragadt és a természetfeletti ellentétét használva humorforrásként. Ehhez szervesen illeszkedik a könnyed, tréfás, élőbeszédszerű, humoreszket idéző elbeszélői hang.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal