Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

 

Az irodalmi irónia igazsága

Marczinka Csaba Dévaj Szent Feri és Matyinetti őrmester című verseskötetéről

 

 

Marczinka Csaba immár lassan harminc éve érdekes, sajátos, eredeti hangú alkotója kortárs magyar irodalmunknak, mint afféle szabálytalan, olykor polgárpukkasztó, posztmodern Diogenész – költő, történész, irodalomtörténész, próza- és drámaíró, újságíró, rádióriporter, amatőr színész, performer. Sajátosan élő és gondolkodó, számos művészeti műfajjal kísérletező, besorolhatatlan, afféle igazi neoavantgárd, polihisztorféle értelmiségi. 1967-ben született Budapesten, azóta itt él és alkot, az ELTE BTK magyar és történelem szakjain szerzett tanári és bölcsész diplomákat, és már egészen fiatalon tagja volt számos művészeti kezdeményezésnek.

Egyéb figyelemre méltó munkássága(i) mellett költőként is húszévesnél hosszabb szakmai múltra tekinthet vissza, hiszen 1994 óta publikál, első verseskötete 1997-ben jelent meg Előszó a halálhoz címen, és kritikai recepciója szerint még kissé elhamarkodott, kiforratlan költeményeket tartalmazott. Ezt követte 2001-ben az immár sokkal kidolgozottabb, egy sajátos, egyéni lírai hang ígéretét sejtető Ki lopta el az ortho-doxámat? című második verseskötete, mely után a verseskötetek szintjén hosszú szünet következett. 

 

 

Sylvia Plath és Virginia Woolf találkozása

 

 

 

 

Abafáy-Deák Csillag Nem könnyű szeretni című új novelláskötetében sokféle élet és sokféle halál mutatkozik be sokrétű történeteken át. Vergődésekről, tévedésekről, szorongásokról és várakozásokról olvashatunk, a részletekben rejlő, ki nem mondott, ám veszélyes igazságokon lebegve. Mindezek ellenére a tényszerűen kínáltszövegek belső zenéje senkit nem akar lenyűgözni, miközben a hétköznapi történéseket magasabb szintre emelik a szűk terek és idők, melyek a kételyeket lényeggédesztillálják.

 

A nagymonográfia  felé?

 

Kántás Balázs: Élő-beszéd-mód. Esszéisztikus kismonográfia Kemény István költészetéről

 

 

 

 

 Kántás  Balázs irodalomtörténeti munkásságában – Paul Celan  lírája mellett – központi szerepet kap a mai magyar költészet fő irányainak kutatása. Ez utóbbi vonulaton belül is kiemelten foglalkozik Kemény István lírájával. Élő-eszéd-mód című esszéisztikus kismonográfiájában elsőként igyekszik felvillantani Kemény lírájának főbb vonásait, s ugyanakkor igyekszik e líra fejlődési tendenciáit is felvázolni. Különösen egy fontos tendenciát hangsúlyoz: az élőbeszédszerűség erősödését, a köznapi (néhol argó jellegű) kifejezések előtérbe kerülését. Ezt tartja az érett Kemény-líra fő vonásának, no és persze a közéleti tematika hangsúlyosabbá válását. E tendenciákat egyfajta sajátos klasszicizálódásként ábrázolja.

 

Tengerjáró komp

Az eső kopogása a félelmeken

(Szeles Judit: Szextáns, Magvető-JAK, 2018.)

            Van egy kifejezés, ami az intelligens tervezés (teremtés) tudományos fogalomtárából való. Egyszerűsített összetettség. Azt szeretné kifejezni, hogy léteznek a természetben kompakt rendszerek, melyeknek annyira összehangolt a struktúrájuk s olyannyira egymásba forrtak elemeik, hogy képtelenség kivenni bármelyik alkatrészét anélkül, hogy a teljes egész ne álljon le! Nem lépésenként jött tehát létre a dolog, hanem egyetlen „pillanat” alatt. Egybeforrt. Úgy, hogy előtte valaki kigondolta. Azután inspirált állapotban meg is csinálta.

            Ez a szókapcsolat használatos a véralvadás és az emberi immunrendszer jellemzésére. A módszer (vagy jelenség?) a darwini evolúció cáfolatának leírásában is szerepet kapott. Tehát egy szétszedhetetlen, organikus egység áll előttünk, mint például ez a szöveg(együttes), amit élvezettel olvas, akinek elege van a megfelelni vágyás irodalmiságából.

 

Vitaminkúra a honi literatúrának

 

Vicces? Igen. Hiánypótló? Lehet. De vizsgáljuk meg a jelenséget most egy kicsit más szemszögből. Amikor valakiről paródia készül, az nagyon jó jel! Többek között annyit jelent, hogy az illető stílusa és hangvétele jellegzetes, életműve érett, fenn fog maradni, mert ő már lerakott valamit az asztalra, nem pedig őt rakták le. Ugyanakkor hatalmas kihívás egy szerzőt kifigurázni, hiszen agyban többször át kell forgatni az alany eszköztárát, színét, illatát, pár termését, életkedvét, életkedvtelenségét, megismerni belőle annyit, amennyi papíron, lapra szerelve átcsepeg. 
Bödőcs Tibor bebizonyította, hogy nem csak a stand-up műfajában penge, de a tollal is jól bánik, ugyanis megírta első könyvét Addig se iszik címmel, melyben olyan íróikonokat parodizál, mint Hemingway, Krasznahorkai, Márquez, Proust, Rejtő, Ottlik, Örkény, Kertész, Kosztolányi, Márai, Hamvas, Esterházy, Parti Nagy vagy Hrabal.

 

 

„Van olyan ég, melyben otthon vagyunk."

(Balla Zsófia: Más ünnepek)

 

       Ha a kötetet jellemző játékosság és transzcendencia felől közelítünk Balla Zsófia verseihez, azt mondhatnánk, már a családi névadás is költészetre predesztinálta: nevének megfordításákor -- Zsófia Balla – egy daktilusból és egy spondeusból álló hexametervég csendül a fülünkbe. Nyomatékot adhat játékunknak a zsidó származáshoz kapcsolható kabbalisztikus névmágia és Balla Zsófia zenei végzettsége is. Más ünnepek című kötetét 7 év hallgatás után jelentette meg, s különös észrevételnek tűnhet, hogy az utóbbi 3 verseskötete rendre 7 éves szünetek után látott napvilágot: A nyár barlangja 2009-ben a 2002-es A harmadik történet után, ez utóbbi pedig az 1995-ös Ahogyan élsz előtt. Ez a „számmisztika” a 2016-os dantei belső utazásként felfogható Más ünnepek kötet 9 ciklusból álló felépítésén is megmutatkozik, s talán az sem véletlen, hogy a címadó ciklus a kötet aranymetszetében, a 6. részben található.

 

Kis könyv a szorongásról

(Bak Rita: Csillaganya, Parnasszus Könyvek, Budapest, 2018)

 

Bak Rita verseinek alapja egy-egy asszociációs lánc, amelyben a képzelet, az érzések összetettsége egyfajta narratív logikává szerveződik a maga nehezen megragadható módján. Ennek nyelvileg a legelemibb, a szabad asszociációt és a pszichoanalízis módszerét idéző formája a nyitó versben alkalmazott megoldás: a Kontraindikáltban szavak és szintagmák sorakoznak egymás után, minimális figurativitás mellett, leginkább szürrealista metaforákat alkalmazva, időnként állva csak össze versmondattá. A versek zömében, akár szabadversről, akár rímes darabokról van szó, teljes mondatok rejtik az asszociációs logikát, amelyben a halál, a csend, a magány, a szorongás képei egyesülnek. A személyes élmények verssé formálásához szükség van egyfajta távolságtartásra, művészi távlatra, amit megnehezít az érzelmi bevonódás, a traumatikus élmények elevensége. Ilyen esetben a vers a szerző szempontjából terapeutikus haszonnal jár, az olvasó azonban az érzelmi felfokozottságot kívülről, közhelyként fogja szemlélni, a művészi hatás, a megérintődés elmarad. „A fájdalom / örökké visszatérő / tőrdöféssel / belémhatol.” (Sebek) Ebben a transzformációs folyamatban kétségkívül nagy segítség az a reflexív viszony, amit a szerző pszichológiai képzettsége nyújt, és aminek jelzései időnként a versekben is megjelennek (Az én koromban). Ennek ellenére a prózai konstatálás és a kimondás nyíltsága nem hagy teret sem a lélek homályos és logusan nem magyarázható mélységeinek, sem pedig az olvasó fantáziájának: „Valahogy soha nem volt barátom / az álommanó, / mindig csak az árnyak leselkedtek / a hálószobában / a szekrényekben, / a folyósón, és nem / tudtam, hogyan bújhatnék el előlük. / Ők bújtak el előlem / és bármikor rám támadhatnak még ma is.” (Egerek kaparásznak) Az élményszerűséget, az átélhetőséget és a költői megformáltságot egyaránt erősítené, ha a sorokba tördelt ténymegállapítások hagynának üres helyeket, felvetnének kérdéseket, költői eszközökkel, erősebb poétikai tudatossággal közelítenének a kifejezendő tartalomhoz, nem csupán a visszaemlékezés és a jelen önboncolgatásának szomorúságát közvetítve.

 

 

Bene Adrián: „A kívánt rész tetszés szerint aláhúzandó.”

Halmosi Sándor: Lao-Ce szenvedélye

AB-ART, 2018, 95 oldal

 

Halmosi Sándor lírájában a személyes kapcsolatok és az ezekből formálódó közösségi, nemzeti viszonyok ugyanabban a keserűséget játékosságba és iróniába burkoló hangnemben jelennek meg. Ezt fejezi ki a mottó: „Ahogy egymással bánunk, az a hazánk.” Érdemes ezt fejben tartanunk a Genderattack című vers olvasása közben is, amely tekinthető a kötet kulcsdarabjának, az én olvasatomban legalábbis azzá vált, mind formai megoldásai, mind a benne megjelenő problémák révén. Visszakanyarodva a kötet elejétől épülő értelmezési keretre, a mottó fényében a nyitó darab és a címadó vers a bűnök, a mulasztások és a felelősség, az ítélkezés referenciális mezőjében horgonyozza le a versek atmoszféráját. „És ki fog száradni egyszer ez a szép, zöld völgy. / (…) És akkor mindenkit / szólítani fognak név szerint.” (Azt az egyet) A bűnös néven szólításának motívumával találkozunk a halványan Ady istenes verseit idéző Lao-Ce szenvedélyében is: „Nevemen szólítasz, hosszasan sorolod bűneimet”. A bűntudattal együtt a megtisztulás lehetősége, a kegyelem vágya is megfogalmazódik, aminek a lehetősége a személyes, családi kapcsolatok és a hit bensőséges horizontján artikulálódik.

 

 

CZILCZER OLGA: SZAVAKBAN EGY ERDŐ

 

„Jelen vagyunk, ha ezt jelenlétnek hiszed.”

(Euripidész)

 

          A Csongrád megyei Szegvár két híres íróval is büszkélkedhet: az 1976-os születésű Grecsó Krisztiánnal és a nála 36 évvel korábban született Czilczer Olgával. Grecsó napjaink kortárs irodalmának egyik legnépszerűbb szerzője, Czilczer Olga nevét viszont valószínűleg csak szűkebb irodalmi berkeken belül ismerik.  Azért meglepő ez, mert a Jelenkor, a Holmi, a Liget és a Műhely több számában is régóta publikáló költőnő szívesen ad interjút és rendszeresen találkozik olvasóközönségével irodalmi esteken és könyvbemutatókon. Czilczer Olga sokműfajú alkotó: a verseken kívül írt már lélektani és gyerekregényt (Mehetünk, kedves, Világjáró, Bobó könyve), valamint drámát és hangjátékot is. Olyan neves pályatársak biztatták, illetve írtak róla elismerő kritikát, mint Rába György, Határ Győző, Örkény István, Lator László, Kalász Márton, Parancs János, G. Komoróczy Emőke. Legfőbb példaképe Nemes Nagy Ágnes és Csorba Győző, mesterének azonban Rába Györgyöt tartja, az ő emlékének két verset is szentel legújabb kötetének Költők soraikban című ciklusában (Cento, Narkisszosz).

 

 

 

Odabent valami forr, idekint szanaszét fröccsen

 

 

 

„De mi a könyv tanulsága?” – kérdezi az Olvasó. Miért kell állandóan tanulságokra törekedni? Az szubjektív ügy. A tanulságéhség olyan, mint minden verssor végén a rímeket hiányolni. Az élet ugyanis ritkán rímel. Néha úgy tűnik, hogy a rossz hasznosabb, mint a jó, életünk negatív eseményeinek mindig nagyobb realitást tulajdonítunk, mint a szép és kellemes dolgoknak. Talán úgy érezzük, ajánlatosabb a rosszra berendezkedni, mert akkor nagy meglepetés nem érhet minket.

 A Noran Libro kiadó Európa női szemmel sorozatának egyik kiemelkedő darabja Maria A. Ioannou ciprusi írónő Katlan című novelláskötete. A borítóra választott Hieronymus Bosch-festmény méltón előkészíti a tartalmat, kiadós írásokra készülhetünk. A szövegek textúrája erőteljes, asszociatív színei az élet árnyoldalát láttatják. Minden írás egyfajta mikrokozmoszt mutat be, a fiatal női szerzők áldásos, friss érzékenységével, néhol impresszionista, néhol bensőséges látásmóddal. A provinciális perspektívát részletgazdag áldozathozatallal haladja meg, alaposan kihasználva a rövidpróza műfaji kereteit.

 

 

A tangó legyőzi a halált

 

Világunk már többször megérett a pusztulásra, és mivel túl régóta mondogatjuk ezt, lehet benne némi ráció. Érdekes tendencia, hogy egyre több hazai szerzőt foglalkoztat a világvége gondolata. Számos önjelölt jövőbelátó megjósolta már a világvégét, ami eddig szerencsére mindvégig elmaradt, vagy ha be is következett, nem vettük észre. És most ez az ürülékgyártó, mohó vágyaktól hajtott emberiség megítéltetik. Ami eddig csak hatásvadász bulvárlapok leghátsó oldalán manifesztálódott, betáncol az életünkbe, legalábbis egy regény erejéig.

 

 

„mintha nem volna teste”

Nádasdy Ádámról, -tól, -nak

Ahány költő, úgy tűnik, annyi életpályamodell. Van, aki már az óvodában verset farag, mást az iskolában ragad el a poézis szelleme (én például tizenkét évesen kezdtem vonalas füzetbe rigmusokat, később versnek nevezhető szövegeket eszkábálni); sőt nevezhető a versírás afféle pubertáskori elváltozásnak is, ami majdnem mindenkivel megtörténik, csak aztán a felnőttkorba lépve a legtöbben abbahagyják, vagyis kinövik – aki nem, az minősül költőnek. Ez az általános felfogás. De például Vasadi Péter már 46 éves volt, amikor az első kötete megjelent, és élete alkonyára elért mindent, amit egy költőnek el lehet ma érnie Magyarországon, és az talán nem kevés. Magyarország végső soron mindig meg tudta becsülni a költőit, ha megerőltette magát. Nádasdy Ádám elmondása szerint 29 éves korától versel – egész pontosan: a kamaszkor nála is termett költeményeket, de ő, valódi hangját nem találva még, s mert „furcsa”, szégyellt érzései és gyakorló katolikus hite közt vívódott, tíz évig szüneteltette ebbéli tevékenységét. Mondván, nagyon sokat kell várni, nagyon nagy dolgoknak kell megtörténniük, megoldódniuk ahhoz, hogy az ő nyelve is megoldódjon, hogy meg merjen szólalni.

 

 

Egy alkotói válság alkotásai

 

A művészélet nehéz, legyen szó akár íróról, akár festőről. A legtöbb író életében eljön a pillanat, amikor meg szeretne írni – vagy le szeretne írni – egy festőt. A kettő valahol rokonszakma, legalábbis van átjárás köztük, hiszen mindkét helyzetben elmeképek kerülnek kiszolgáltatott, sima felületekre, hogy megtöltsék a várakozó üresség terét valamivel.

Végh Attila Dunai Lolita című második regénye az önmagára ébredő szabadság története.

 

 

A feldíszített csontok és a pattogzó luxus földjén

 

Míg az észtekben nemzedékről nemzedékre ott lapul a félelem, hogy megvádolják, letartóztatják és elhurcolják őket, a rómaiakat örökösen a hatalom és a gazdagság elvesztésének nyomasztó gondolata köti le. Arrafelé a vérontás sohasem volt nagy ügy, és ma sem az.

Viivi Luik Árnyékszínház című kötetében egy gyereklány indul útnak a havazásban a szovjet kor legsötétebb bugyrából Róma felé, hogy számos kitérő, sok évtizedes, embert próbáló eseménysor után észt nagykövet férje oldalán meg is érkezzen álmai városába, a bazaltkőből épült Örök Városba. Néhol regényes, néhol esszészerű, ugyanakkor érzéki és lírai sorokkal találkozhatunk, mozaikszerű elrendezésben. Önvallomás? Történelmi utazás? Talán mindkettő. A múlt és a jelen, gyermek- és felnőttkor, a szovjet rendszer balti országai és a valamikori Római Birodalom központja között utazunk, miközben az identitás, a nyelv és a művészet bonyolult kapcsolata tárul fel előttünk.

 

Plasztikregény

„Nem jó ez a világ, egy olyan világ, amelyik azt presszionálja, hogy az öregedés gusztustalan, sőt visszataszító, tűzön-vízen át harcolnunk kell ellene.” Ki ne félne az idő betonacél fogsorától egy olyan társadalomban, ahol a szépség- és főleg fiatalságkultusz minden más emberi tulajdonságnál előbbre való, a belső értékeket egyre inkább felülírja? Melyik nőnek ne fordulna meg a fejében – legalábbis a fogyasztói társadalmakban –, hogy plasztikai műtétre szánja el magát, ha már elmúlt ötven, elérte a változás kora, és már nem hamvas virágszál – de már nem is az az érett gyümölcs, akinek még tíz éve látta, érezte magát? László Erika könyve dokumentumregényként is olvasható, mivel minden szava megtörtént (és azóta is történő) eseményt tár elénk – újra látnom kell, hogy hiába, a legnagyobb storyliner az élet maga. Ugyanis a Kis magyar szépségipar, noha nem mondható úgynevezett magas irodalomnak, eléggé letehetetlen.

 

 

A tisztítófolyadék habja

 

Pál Dániel Levente: Álmaink piros sportladája,

 Irodalmi Jelen Könyvek, 72 oldal, 2100 forint. 2017.

 

            Pál Dániel Levente a megismételhetetlen lét hozzáférhetőségét kutatja, azokat a pillanatokat veszi leltárba, ahol a gondolat és a lélek a nyelvben lel egységre.

            A nyitó darab, Ki viszi át a geekeket? ( a geek magyarra fordítva, tulajdonképpen:gyík, aki kolosszális, műszaki szakbarbár, stréber) jelzi, hogy a gnózis kinézte magának a szerelem helyét, a tudás lett a mániája a jelenkor individuumának, a testközeli gyakorlatok helyet. De mivel a nyelv kötésmintáiban 8kontaminációiban) ott rejlenek a korábbi korok és tradíciók, a mondás „újraírja” a függőségeket. S ez a tapasztalat kimeríthetetlen. A nyelv a szellem örökké megújuló munkája. Létrehozza magát, hiszen zajlik mögötte a világ.

 

 

Koedukált túlvilág

A világvégék sorozatos elmaradása egyeseket örömmel tölt el, másokat bosszúsággal, de senkit sem hagy hidegen a kérdés, vajon a végítélet után hova kerülnek a jók és hova a rosszak. Egyáltalán: kik a jók és kik a rosszak?

Szappanos Gábor legújabb kötetében erre is választ kapunk, a szerző a Szentek hétköznapi csodáival ismét új vizekre merészkedett. A kisregény alcíme: Élet a végítélet után, és valóban, arról az utolsó ítéletről szól a mű, amely az Újszövetségben és sokak reményeiben él. Vagy mégsem teljesen ugyanarról? Ez a végítélet bizony nem a dogmatikatankönyvek szigorú menetét követi: az olvasó egy meglehetősen eltérő változatát ismerheti meg Krisztus második eljövetelének: voltaképpen nem is magát az eljövetelt, hanem a végítélet első napjának krónikáját a mennyei Jeruzsálemben. És ebben – a nagyon emberi Jézus mellett ‒ kiemelt szerep jut három szentnek: Szent László királyunknak, Assisi Szent Ferencnek és Aquinói Szent Tamásnak, sőt két különleges állatnak is, egy mesebeli sárkánynak és egy hölgymenyétnek. A sárkány mindenféle bonyodalmat okoz a világtörténelmet lezáró esemény menetében, hiszen lehet, hogy „tévedésből” támadt fel. Ráadásul emberi nyelven beszél, és a barlangjában olvasta Platón összes műveit…

 

 

Szent Kinga, zsubrovka, vendetta

Az egyszeri olvasó elbizonytalanodhat, ha kezébe veszi Zsille Gábor új könyvét, a Lengyel kultúrkincseket, hiszen a műfaji meghatározás szerint kultúrtörténeti és irodalmi esszékötetet fogott. Ennek hallatán pedig jó eséllyel felrémlenek előtte még diákkorából az ólmos, befülledt olvasótermi délutánok, amikor effélét kellett olvasnia elgémberedett végtagokkal, sajgó háttal a port nyelve a kollokvium vagy zéhá előtti napokon, hogy aztán a fáradsággal megszerzett tudásanyag két nappal a számonkérés után úgy szökjön ki a fejéből, mint Frank Morris az Alcatrazból. De jó hírem van: ennél a csinos, piros-fehér, olvasóbarát terjedelmű kötetnél szó sincs száraz tudományos szócséplésről. Rendkívül olvasmányos anekdotákban bomlanak ki a lengyel–magyar témájú esszék, melyek egyrészt történelmi vonatkozásban is érdekesek, másrészt meglehetősen jól vannak megírva; azért is mondom ezt magabiztosan, mert korábban többször hallottam őket a szerző előadásában, tehát a cselekmény az olvasás során nagy vonalakban már ismert volt előttem. És aztán újraolvasva mégis megtörtént a varázslat. Mert ha valamit jól mesélnek el, akkor többedszerre is szívesen hallgatja az ember, akár egy jó viccet. Ahogy ez meg is történt, Szentmártoni János barátunk többször újrameséltette szerzőnkkel a rettenetesen csúnya Jagelló Anna férjhez adásának krónikáját…

 

 

Másvirág, irgalomb

„Na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen / ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen” – játszanak ma is a fülemmel azon vers kezdő- és visszatérő sorai, amely annak idején meghatározó volt számomra az erdősvirág-kép formálásában. Négy vagy öt éve került a látóterembe, már akkor azt gondoltam: ez igen! – s a véleményem azóta sem változott. A na most akkor szerencsére szerepel az itt terítékre kerülő, Hátrahagyott versek című gyűjteményes kötetben is. A szerző valahol a könyv vége felé tárja elénk azt a rendkívül széles és sokszínű társadalmi tablót, mely a megalázottak és megszomorítottak, a szerencsétlenül jártak és kisemmizettek mindennapi életét, a létért, az életben maradásért vívott küzdelmét állítja éles kontrasztba a „gazdagok”, a Magyarországon még a 21. században is feudális gyökerekkel rendelkező és azokra hivatkozó társadalmi csoportok fényűző életével, reflektorfénybe állítva a társadalmi megosztottságot, igazságtalanságot: „kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje / kinek teljen karcinogén cuccokkal a tüdeje / ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét / ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét”.  Áradó, ritmikusan lüktető, hosszú, rímes – sok helyütt bravúrrímes – sorokban fokozza a fokozhatatlant oldalakon át, bár a szöveg már a legelején, egy szempillantás alatt beszippant, enyém egész Budapest, alulnézetből, a húgyos-sáros aszfaltról. Közben el-elbaktat mellettem egy részvétlen polgártárs: „ki feküdjön hol itt hol ott mint a kilőtt állat / ki rándítson haladtában szemlesütve vállat”. Én vagyok a lecsúszott szenvedélybeteg is, aki küzd, amíg van ereje: „ki tegye le egyik percről másikra a piát / ki próbálja kivenni a lelencből a fiát”; „ki próbálja nem feladni végül mégis adja fel”, vagy aki a gyerekének próbál nyomorúságos körülmények közé is gyermekkort varázsolni: „ki lomizzon kisbiciklit dínókat meg törpöket”, akinek, ha jön a – többnyire megkönnyebbülést hozó – halál, nem marad más, mint a vácrátóti köztemető árka.

 

Örökmozgólépcső

Egy hűvös szeptemberi délután tört rám a verséhség, amit csillapítani az Írók Boltjában kötöttem ki, ahol az étlapon aznap Sajó László friss verseskötetének bemutatója volt a menü. Azért is mozdultam rá, mert Sajó költészetével volt már egy-két találkozásom még a 90-es években, egyetemi hallgatóként, s akkoriban tetszett, amit olvastam. Kíváncsivá tett, mi történt azóta, hogyan változtunk. Maga a könyvesbolti esemény nem volt a szó hétköznapi értelmében élvezetes vagy izgalmas; erről a költő viszont nem tehet, beszédhibája miatt nehéz befogadni élőszóban elhangzó verseit, főleg, hogy a rímes strófákban sok az enjambement, hallgatván őket annyi azonban bőven kiderült számomra, hogy fajsúlyos költészet fültanúja vagyok, amit szeretnék kézbe venni, és úgy olvasni. A gyomorkeselyű elég jó címválasztás a kötetnek, annak minden áthallásával: a kommersz szeszes ital utal rá, hogy itt bizony par excellence kocsmaköltészettel van dolgunk; a keselyű hallatán pedig erőszakos dögevőket, valamint a májat tépő-marcangoló fenevadakat vizionálunk. Igen, a májat, visszakanyarodva az alkoholtémához.

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal