Kritika

Kép forrása: lira.hu

Filip Tamás bizonyára kettős életet él. Könnyű neki, mert egy Magritte festette házhoz hasonló épületben lakik, ami fölött soha nem megy le a nap, és a fák lombjain át jól látható, hogy odabent éjjeli lámpák égnek, ráadásul a tenger is ott hullámzik valahol a lakás közelében. Időnként vasútra száll, mint a régi magánzók, de később veszi csak észre, hogy fülke helyett a szerelvény lépcsőjén, aktatáskáját magához szorítva kapaszkodnia kell, miközben figyeli az egyre gyorsuló tájat. A veszélyes szitu ellenére kötelességtudóan láttamozza az efféle kalandjait, még akkor is, ha egy becsapódás előtti repülőn whiskyt kortyolgat egy forrongó város légterében, vagy éppen irodalmi estről tér haza. Minden élethelyzet fontos együttállások váratlan képlete lehet, lejegyezni való talány. A Kafka bukósisakja bárhol fellapozható könyv, nem tévedhetünk el benne. Apró megfigyelések, versanyagok, naplók, álmok, „irodalmi látványpékség,” sőt, ismeretterjesztő érdekességek, stílus- és műfajgyakorlatok elegye, mélyen láttató költői reflexiók jelen korszakunkról, sajátos Filip-optikán keresztül.

Kép forrása: Libri

Sok éve, megboldogult lapszerkesztő koromban főszerk-utasítást követve zabolát próbáltam kötni állandó színikritikusunk tollára, mondván, ragaszkodjon – ha teheti – a megbeszélt karakterszámokhoz. Mert hát főszerkesztőtől tördelőig mindenki szereti, kiváltképp printesetben – s talán még az olvasó is –, ha egy adott téma a lap oldalának állandó helyén található, megszabott terjedelemben, s nem nyúlik bele a hirdetéseknek fenntartott keretbe. A kérést nem nagy örömmel közvetítettem, mert szinte előre tudtam (hasonlóképp érezve) a neves kritikus válaszát: mindenről annyit írok, amennyi van benne. Na most, kérdik azonnal, a címet olvasva, hogy miként jön ez ide, Boldogh Dezső rövidprózákat tartalmazó könyve (N. feljegyzései) kapcsán? A válasz egyszerre evidens és komplex: mert valamiképp ez ötlött föl bennem elsőként – annyi más mellett – a bekezdéseket olvasva. Az a kérdés: mégis, hogyan dönti el itt a szerző, hogy miben mi van, adott bekezdésen belül, s hogyan folytatódik, látszólag egészen más megközelítésben, ugyanaz a történet? De hát ugyanaz-e a történet? 

Kép forrása: alexandra.hu

Írónak lenni ma már egyfajta küzdősport, hiszen egy szerző nemcsak a világgal, de olykor önmagával is kénytelen ringbe szállni. Hősi feladatai közé tartozik az elrendezés, az oldás és kötés, a valóságfeltárás, esetleg Isten-keresés. Novák Valentin legújabb kötetében a „párhuzamos valótlanságok” virtuóz koreográfusa, kinek sorait élénken átszövi a láttató képiségbe oltott szatíra. A Repedéshez hasonlóan már korábbi műveiben is bizonyította, hogy azt írja meg, amit érez, nem pedig azt, amit éreztetni akarnak vele. Mivel túl mer lépni 3D-s világunk kötöttségein, egyfajta metafizikai látnoknak is tekinthetjük. Olyan szerzőről beszélünk, aki még hisz az írás misztikumában és teremtő erejében, hőseit pedig a tenyerén hordozza – aminek vagy örülnek, vagy nem.

Miske Emő alkotása

Micsoda ötlet hogy írjak kritikát micsoda hülyeség ezt elvállalni amikor pedig már rég nem csinálok ilyesmit egy könyv egy könyvecske vagy tetszik vagy nem minek ezt ragozni különben is pont van elég feladatom mondjuk a saját könyvemmel kellene foglalkoznom mert félig sincs kész és seggbe fog rúgni az nka mert határidő van ugyebár azt hittem termékenyebb leszek de most már mindegy a hidamat csak nem verik ki az arcberendezésemből amire azt a talicska zsét ráköltöm haha

Amúgy meg bemegyek egy olvasóterembe ez persze a fikció része a dolognak mondhatni a költői szabadság mert isten őrizz hogy olvasóterem közelébe menjek szóval csak tegyük fel hogy és ott egyből szorongani kezdek de valami irgalmatlanul hogy hogy a jó francba tud ennyit írni ez a sok aberrált grafomán nekem csak a gerincek szemügyre vétele több napot venne igénybe és ez még csak a címük ha el is kéne olvasnom őket bele sem merek gondolni az olvasás de főleg az írás borzasztó dolgok a legmélyvilágibb emberi gyötrelem megtestesülései pláne nekem aki könyvkiadóban dolgozom könyvkiadó jézusmária kiadom az első könyvre az ebédet nyomban ha csak rá gondolok

Kép forrása: Libri

Vannak, akik a könyvesboltban a Történelem polc előtt azon tipródnak, jobb lenne tovább haladni a Kalandregények felé, valami izgalmasabbat választani – mert, ha történelem, akkor már kevés újat mondhat a könyv, szegről-végről ismerős a sztori, és hiába vázolnak megtörtént eseményeket, már amúgy sem aktuális, vagy épp elcsépelt – pedig ebben a műfajban is akadnak még figyelemre méltó különlegességek. Losonczy Attila: Törésvonalak című kötete újraértelmezi a történelmi fikció témát, ugyanis egyedi hangvételével már a legelejétől leköti olvasóját, kalandot és történelmet egyaránt kapunk.

A Fényhozó címet viseli a kötetnyitó novella, melyben egy ősi törzsből származó fiú viszontagságai tárulnak fel előttünk. A fiú nemrég szembeszállt saját népével és bujkálni kényszerült, mert nem tűrte el, hogy a törzsfőnök rátegye kezét szülőanyjára, amikor pedig meg akarta szöktetni őt, a kísérlet vérontásba fordult. Olyan világban járunk, ahol a tűz még a misztika birodalmába tartozik, melynek titkát a legbölcsebb törzsbeliek sem tudják. Istenek és szellemek népesítik be az emberek hitvilágát, a Nap pedig kiemelt státuszt foglal el ebben a hierarchiában. Egy véletlennek köszönhetően a fiú megszelídíti a tüzet, és fegyverként használja, hogy bosszút álljon azokon, akik jogtalanul kitaszították.

A novelláskötet a Napkút Kiadó Próza sorozatában jelent meg a Kalota Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó gondozásában 2023-ban.

A könyv 17 novellát tartalmaz.

A kötet szerzője Ványai Fehér József író, költő, újságíró, a Magyar Írószövetség és a Magyar Nemzeti Írószövetség tagja. A r endszerváltás óta publikál folyóiratokban. Szerzőként ez a tizennegyedik könyve.

A könyv a Kádár-korszakba röpíti vissza az olvasót, ahol a főhősök sokszor szembekerülnek a hatalommal, tanúi lehetünk a vidéki elit játszmáinak, valamint annak, a fiatalok hogyan próbálnak feljebb kerülni a ranglétrán.

A kötet hőse maga a megidézett irodalmi arcképcsarnok a (huszadik) századelő pluszmínusz néhány évtizedéből. A Novák Valentin által jelenbe átemeltek azonban nem árnyakként, hanem hús-vér megtestesülésükben folytatnák legendás életüket szellemileg, ízlésben, mívességben leolcsósodott mindennapjainkban.

A megidézést tanulmányozó a recenzióíró, akárcsak a csövecskezúdító (pálinkát nyakaló) Cholnoky László, az ihletet várta, de az ihlet késett. Igaz nem is ígérte látogatását. (Olvadás) Az ihlet Novák Valentinnál tartózkodik, aki a kötet komplex univerzumába önmagát is beleszövi, így egészen közelről követheti a kavargó eseményeket.

Boldog-boldogtalan árnyként állandóan a cselekmény előterében vagy háttérben lebeg Ady, Krúdy papa bá, a Cholnoky testvérek egyharmada (László), Csáth Géza és Kosztolányi Desiré-Degeő, a mindenütt megnyilvánuló szerző társaságában. A kötetben ismételten felbukkan – felszínes nagyvonalúsággal sorolva – Mikszáth bácsi, Józsi Jenő (Tersánszky), Lovik Karcsi úr, Nagy Endi fiú, Török Gyú, Bodó (Brumi) Béla, Tömörkény Pityu, és még sokan mások.

Gáspár Ferenc azért beskatulyázhatatlan, mert mindig képes megújulni, arra viszont már nehezebb válaszolni, hogy melyik műfajban erősebb, hiszen a történelmi témákban és az abszurdban legalább olyan otthonosan mozog, mint egy szürreális környezetben, vagy épp az ifjúsági regények világában. Az író már korábbi köteteiben is bizonyította, hogy lebilincselő elbeszélő, és ez az Összhang esetében sincs másként. A kötetben huszonhat novella található, amelyek első olvasatra regénytöredékeknek is tűnhetnek.
A napjainkban mind a filmművészetben, mind az irodalomban reneszánszát élő hőskultusz ellenére Gáspár szereplői nem törnek igazságosztói babérokra, csak érvényesülni akarnak, s tenni a dolgukat a rendelkezésükre bocsátott mozgástérben.

Ne tévesszen meg senkit, hiába Összhang a kötet címe, már a borítón látható szilánkos, ám formáját megtartó tükörből sejthető, hogy kemény menet vár ránk, és inkább az irónia lesz túlsúlyban, semmint az élet napfényes oldala.

Különös kötet a Legenda, Rózsássy Barbara új verseskötete. Címek, cikluscímek és oldalszámok bójái nélkül hullámzó versek, versciklusok alkotják, s a kötetet szervező formai váltások úgy követik egymást, mint a tengeri áramlatok váltakozása. Az első rész felező hatos ütemhangsúlyos, rímtelen formát ölt, aztán a lassú felvezető után a szöveg felpörög, és egy szonettkoszorú darabjai lüktetnek végig az olvasó látóidegén, majd a végén a hullámok lecsendesednek, és nyugodtabb, prózaibb hangvételű záró rész következik szabadversben. Nem légből kapott a természeti allegória: a témaválasztás is természeti táj-motívumsorra épül, egy embertől távoli, érintetlen vidékre kalauzolja az olvasót, egy tengerparti elhagyott kikötőbe, amely egy transzformáció során lelki tájjá alakul át a szemünk előtt, és önmagán mint természetleíráson túlmutatva az emberi psziché hullámveréseit jeleníti meg.

Kim Kooseul verseskötete az AB-Art Kiadó gondozásában jelent meg a Lyra omnis sorozat 26. részeként. A pozsonyi alapítású cég neve hazánkban még keveseknek cseng ismerősen, de remélhetőleg ez változik, mert évek óta kifejezetten izgalmas sorozatokkal jelentkeznek. A Lyra omnis olyan költők műveit mutatja be, akikkel máshol nem találkozhatunk. Végre egy bevállalós világirodalmi gyűjtemény, amely amellett, hogy olvasóit a költészet igencsak járatlan útjaira invitálja, a külső megjelenésre is nagy figyelmet fordít. Letisztult, művészi arculat jellemzi a sorozatot, mely Fábián István grafikai szerkesztő munkáját dicséri.

Kim Kooseul dél-koreai költő verseskötetében a kelet-ázsiai kultúra és nyugati klasszikus költészet talál egymásra. Az elgondolás, hogy ez a két távoli világ találkozzon a versekben, nem éppen kockázat nélküli, hiszen a kelet és a nyugat számottevő különbsége jóval túllép a földrajzi kérdéseken. Nem egyszerűen arról van szó, hogy e kérdéskörben másféle gondolkodással, szokásokkal és az ebből adódó kulturális különbségekkel lesz dolgunk, sokkal inkább arról, hogy a kelet-ázsiai világnézet elég sok szempontból tökéletesen a fordítottja a mienknek. Azokat a társadalmi együttéléshez kapcsolódó értékeket, amelyeket a nyugati világ fontosnak tart, a kelet-ázsiai régióban gyakran figyelmen kívül hagyják; így a társadalmi egyenlőtlenséget vagy a meghatározott alá-fölé rendeltségi viszonyokat sem tartják problémásnak, amivel nekünk nehéz azonosulni.

A szövevényes családregények mindig nagy népszerűségnek örvendtek hazánkban, gondoljunk csak Fábián Janka Búzavirágjára vagy Szabó Magda Régimódi történetére. Ezekben a művekben az elszakadást, a bolyongást, az újratalálkozásokat és a nehéz döntési helyzeteket olykor tovább súlyosbítja a háttérben dúló társadalmi elégedetlenség, politikai viszály, a nemzetiségi, osztály- és nyelvi ellentétek, netán egy világháború. Gáspár Klára valós események alapján alkotta meg történelmi eseményekkel átszőtt trilógiáját (Székely vér, Székely szív, Székely sors). A fokozatosan építkező cselekmény feltárja a szereplők családi kapcsolatait, a radikális döntéseik mögött meghúzódó okokat, miközben a történetmesélés tradíciója is érvényesül. A trilógiai első könyvében, a Székely vér prológusában egy sír előtt állunk, ahonnan elindul a kalandos visszaemlékezés:

Az az író bánik igazán jól a szavakkal, aki a sanyarú sorsokat, a nyomort és a sarokba szorító helyzeteket úgy képes ábrázolni, hogy az olvasónak ne szálljon el azonnal minden életkedve. Ha karaktereinek lassan kihunyó reményével párhuzamosan erősödik lélekben, akkor végzett tökéletes munkát. Leczo Bence fiatal, kelet-felvidéki író, aki első kötetével jelentkezik. A falu összes férfija novellákat rejt, és ugyan egyik sem kimondottan vidám, mindegyik sajátos potenciált hordoz. Az erős érzelmeket kiváltó történetszálak dinamikusan fonódnak össze, feltárva az esendő ember szeszélyesen dramatikus oldalát, mindezzel megteremtve a kötet egyedi atmoszféráját. Minden írás realisztikus, életbölcsességgel gazdagon erezett, határozott mondanivalóval. Hatásos ábrázolásai és magabiztos nyelvkezeléssel megalkotott képeiből arra következtethetünk, hogy a történetek személyes élményeken alapulnak.

A széntelep felé című novella egy exújságíró életébe enged betekintést, aki a vasutasok visszaéléseiről írt tényfeltáró cikket. A feljelentések megtörténnek, sok vasutast letartóztatnak. A férfi a cikk hatását látva végül felmond, és maga is a vasútnál helyezkedik el, de ott sem marad sokáig, ugyanis baleset történik, ráadásul az ő hibájából, és elbocsátják. Nem érzi tragédiának, mert így legalább több időt szentelhet hobbijának, a gyermekjáték-készítésnek, melyet szinte mániákus megszállottsággal űz.

Ha egy kezdő író már a pályája legelején képes több műfajban is hitelesen megnyilvánulni, ígéretes folytatásnak nézhet elébe. Az ajtó másik oldalán című novelláskötet megerősíti ezt az irodalmi „evolúciós” folyamatot. Gerencsér Anna írásai széles spektrumon bontakoznak ki, miközben letisztult eszköztárral és kiforrott, célirányosan funkcionáló ötletkészlettel találkozunk. A formai kötöttségeket tiszteletben tartó, egységes szövegvilág csak növeli a drámai középpontok jelentőségét, akárcsak a prózai dinamizmus, így mindegyik írás önmagán túlmutató jelentéssel gazdagodik. Az időben előrefelé haladó húsz novella hol misztikus, hol tényszerű, de mindegyik elgondolkodtató.

Nemcsak a skandinávok jeleskednek a dermesztő provinciális krimikben, hazánk is képes hasonló darabokat felmutatni a műfajban. Itt van például Ross Károly Híd az ártér fölött című legújabb regénye, mely skandináv krimisen hideggel és hóeséssel indul, majd családi titkokkal és felkavaró részletekkel folytatódik.

A főszereplő családapa, Áron négy hektárnyi erdőt örököl, de nem foglalkoztatja a téma egészen addig, amíg a helyi önkormányzat kisajátítással nem fenyegeti, amennyiben nem kezd vele valamit. Áron az eladás mellett dönt, így kénytelen leutazni az Isten háta mögötti szülőfalujába, hogy találkozzon a vevővel.

Forrás: MAFAB

Látszólag nehéz a két filmet, a Gyilkosság az Orient expresszen 2017-es változatát, Kenneth Branagh rendezését és David Leitch thrillerjét, a Gyilkos járatot (2022) összehasonlítani. A vonatról mégis egyből az Agatha Christie-regény filmfeldolgozásai jutnak eszünkbe, minden másról azonban úgy gondolhatjuk, hogy nem lehet a kettőt egymás mellé állítani. Az Orient expressz igazi és komoly krimi, míg a másik film harsány akcióvígjáték.

A két főszereplő karaktere is nagyon távol áll egymástól. Poirot (a 2017-es változatban: Kenneth Branagh) belga-francia úriember, magándetektív, aki a brit bűnüldözés szolgálatában áll, míg Ladybug (Brad Pitt) amerikai bérgyilkos. Az előbbiben a zord és havas Balkánon fut az expressz (amíg a hóakadály meg nem állítja), az utóbbiban a japán szupervonat fedélzetén zajlanak az események. A filmcímek azonban valahogy mégis egymásra mutatnak: a gyilkosság- és az expressz egyenlő járat motívuma összefüggést teremt. Mintha visszájára fordult volna a hagyományos értelemben vett bűnügyi film szerveződése: nem a kiváló intellektus, a detektív és a barátja, valamint a Scotland Yard, illetve az FBI ügynöke állnak a középpontban és göngyölítik fel a nem kevésbé rafinált és okos gyilkos által végrehajtott bűntényt, hanem a bűnszövetkezetből épp kiszállni készülő, de váratlanul magát a saját módszereivel szemben találó, ezért az áldozattá válás fenyegette bérgyilkos. Ladybug ilyen szempontból a mai bűnügyi sorozatok detektívkarakteréhez áll közel, akiknek személye és az általuk üldözött bűnözők között igen keskeny az elválasztó vonal, mi több, egyesekről azt is tudni, hogy megtért nehézfiúk, akik korábban bandatagok voltak. 

Lencsés Károly második, Karcok című verseskötete rövidebb lélegzetű verseket tartalmaz, amelyek az illusztrációkkal koherens egészet alkotnak. A fekete-fehér árnyalatokban pompázó absztrakt emberi alakokat ábrázoló grafikai munkák „életre keltik” a szerző merengő, néhol a múltban csapongó gondolatait – ellentétben a kötet könyvészeti szempontból amatőr kivitelezésével, ami lerontja az érzékletes és egyben intellektuális töltetű versek hatását.

Az Ahogyan a vers születik című költeményében Lencsés az olvasó elé tárja azokat a látomásoknak nevezett tapasztalatokat, amelyek egy vers születése során a szerző szemei elé kerülnek; az olvasó rituális beavatását végzi a lírai alany, amikor a titkot már az első sorban felfedi: csak befelé figyelek.

A mesterséges intelligencia már hosszú ideje foglalkoztatja a sci-fi írókat, legalább annyira, mint a filmipart, a fő kérdés azonban változatlan: vajon egy robot érzelmei lehetnek-e igaziak, vagy csak megtévesztésre szolgálnak, és a bonyolult programozás részei? Az ember önmaga javította, korszerű változatának megalkotása örök vágyálom, ám a mainstream mozifilmekből és a témához kapcsolódó könyvekből már tudjuk, hogy a kísérletnek ritkán van jó vége. Talán sikerül tűrhetően lemásolni az emberi elmét, remélve, hogy ez a fejlődés útja, de az öntudatra ébredés metódusával kevesen számolnak. Ian McEwan Mi, gépek című, legújabb regényében borzongató izgalommal gyönyörködhetünk testünk és lelkünk másolatában – kezdetben a főhős is így tesz. A történetet, meglepő módon, nem a közeli jövőbe helyezte a szerző, hanem 1982-be, ahol már webkettes felhasználók uralják a világhálót, és senkit nem ráz meg különösebben, amikor piacra dobják az első android emberpárt – Ádámot és Évát –, így a fejlett robotok lakossági felhasználása elérhetővé válik. A férfiverziót az anyagi javait könnyelműen kezelő főszereplőnk, Charlie veszi meg az utolsó megtakarításait beáldozva.

Székelyhidi Zsolt: Kékkőkúti füstben

Abban talán valamennyi csillagász és kocsmafilozófus egyetért, hogy nem lehetünk egyedül a világegyetemben, de arról megoszlanak a vélemények, hogy a földönkívüliek felvették-e már velünk a kapcsolatot, vagy egyáltalán szándékukban áll-e. Az biztos, hogy inkább mi akarnánk tőlük tanulni, semmint fordítva. Jelenlegi zaklatott világunk földönkívüli beavatkozás nélkül is átértékelt néhány műfajt – vagy épp teremtett pár újat –, ilyen lehet Székelyhidi Zsolt legújabb kötete is, mely átmenet a széppróza és a szórakoztató irodalom között.

A két kisregényt rejtő kötet egy ütős H. P. Lovecraft- és egy Stephen King-idézettel indul, előkészítve a témát, és megelőlegezve, hogy masszív, cseppet sem veszélytelen kaland vár ránk. A címadó írás A kékkőkúti csillag, melyben már az első mondatokból érződik a gyakorlottság, az érett stílus, a vidéki élet ábrázolásmódja pedig Sigmond István (gondolván a Félrevert harangok című regényére) és Bálint Tibor kvalitásaival vetekedve festi meg hitelesen egy váratlan esemény kis közösségre gyakorolt lelki hatását, ami mindig hangsúlyos humorforrás. Amikor egy földönkívüli izé – ami a bulvárlapok hátsó oldalára szorul általában – egyenesen a hétköznapi dolgaival bíbelődő, vidéki ember küszöbére érkezik, ott kételkedésnek már nincs helye. Idegen érkezik a bükkaljai kis faluba, nem turista, nem földmérő, nem népszámláló, nem is új háziorvos, sokkal magasabb helyről, egyenesen az égből zuhan alá valami gigantikus és titokzatos.

Recenziót egy recenziógyűjteményről csak nyomós indokok alapján érdemes írni. Például, ha a szerző szakmailag megalapozott, ha írásai továbbgondolásra késztetnek, s nem utolsósorban, ha a szerző egy fiatalos stílusban író fiatalember. Csunderlik Péter Csupa hajdani eszelős című recenziógyűjteménye, amely Magyarország 1900-1945. közötti évtizedei történéseiről a centenáriumi évek ihletésében írott munkáinak foglalata, ilyen könyvnek számít. Írásait átfogó ismereteken nyugvó karakteres világkép jellemzi, épp ezért nem csak a múltunkra utalnak, de átívelve jelenünkön alternatív jövőképet is sugallnak. A fülszöveg ajánlása szerint ezt a kötetet akár egy fordulatos, izgalmas regényként is olvashatnánk, ha, tegyük hozzá, a könyv lapjain nem az életünk egykor húsba vágó, máig ható történetei elevenednének meg.

Véleménye gyakran eltér a jelenkori emlékezetpolitikai felfogástól ám megállapításait mindig a tényeken nyugvó következetesség hitelesíti. A könyv lapjain egy alternatív nagyelbeszélés körvonalai bontakoznak ki, melyben a sorjázó történelmi zsánerképek, az eseménymozaikok a Nemzeti Együttműködés Rendszerének karakteres világnézeti ellenpólusai. Szakmai figyelmével a magyar történelem múlt századi tragikus fordulataira koncentrál, az I. világháborúra, az ezt követő összeomlásra, a forradalmakra, s a trianoni ország-csonkító békére. Az előzmények e témákba futnak össze, s a következmények innen erednek. Tények felidézésével torzításokat és hiedelmeket oszlat el: az előzményeket Tisza István és Károlyi Mihály politikai (máskor meg a szó szoros értelmében vett) vetélkedése, míg a következményeket a Horthy országlás évtizedei uralják. Szövegeit szókimondó, olykor már-már szabad szájú stílus jellemzi, az írásokat ennek ellenére sem érzem gonzó jellegűnek.

Mindenkinek találkoznia kell az Igével, mint szóval, mint szívbe hatoló szöveggel. Olyan textussal, ami voltaképpen nemcsak írás, hanem eleven, élő olvasat. Épületként ható, organikus természeti képződmény, és az égben levők által alkotott mű, ami egyszer minden embert megszólít, s a megkérdezetten múlik, hasznára válik-e ez az erőt adó találkozás?

„Senki sem menekülhet a kinyilatkoztatás nyelvének e túláradó hatalma elől, még az sem, aki azt hiszi, hogy menekülésre semmi oka. Már csak azért sem, mert, ahogy a kinyilatkoztatott Tan, úgy a szóbeli Tan időtlenül tornyosuló felhője s maga a könyvvilág sem tűr meg önmagával kapcsolatban semmiféle személytelen viszonyt, ahogyan ez például a tudományhoz, a mitológiához, a filozófiához, avagy általában a vallásokhoz mérten lehetséges. Különös, hogy ilyenkor még a főállású exegéta, hagyományos megítélés szerint "holt nyelvek tudója" sem járhat el másképpen; számára minden halott nyelv él." Írja Rugási Gyula. És valóban, a személyes viszony nem spórolható meg, ha a Biblia a tárgy, ha az ihletett Ige (Logosz) a téma.