Kritika

Mindenkinek találkoznia kell az Igével, mint szóval, mint szívbe hatoló szöveggel. Olyan textussal, ami voltaképpen nemcsak írás, hanem eleven, élő olvasat. Épületként ható, organikus természeti képződmény, és az égben levők által alkotott mű, ami egyszer minden embert megszólít, s a megkérdezetten múlik, hasznára válik-e ez az erőt adó találkozás?

„Senki sem menekülhet a kinyilatkoztatás nyelvének e túláradó hatalma elől, még az sem, aki azt hiszi, hogy menekülésre semmi oka. Már csak azért sem, mert, ahogy a kinyilatkoztatott Tan, úgy a szóbeli Tan időtlenül tornyosuló felhője s maga a könyvvilág sem tűr meg önmagával kapcsolatban semmiféle személytelen viszonyt, ahogyan ez például a tudományhoz, a mitológiához, a filozófiához, avagy általában a vallásokhoz mérten lehetséges. Különös, hogy ilyenkor még a főállású exegéta, hagyományos megítélés szerint "holt nyelvek tudója" sem járhat el másképpen; számára minden halott nyelv él." Írja Rugási Gyula. És valóban, a személyes viszony nem spórolható meg, ha a Biblia a tárgy, ha az ihletett Ige (Logosz) a téma.

In medias res: a könyvismertetés címe, a Költőietlenség, versszerűtlenség, nyelvtelenség című tanulmányból vétetett. Ebből származik az alábbi idézet: „…az emigráció a létezés univerzális metaforájává válik, amelyben csakis otthontalanul, illetve csak nyelvtelenül, vagyis a nyelvben idegenül lehet fennmaradni. Olyan száműzetés ez, (a nyelvbe való száműzetés), amelyből aligha van visszaút, mert nincs otthon, csak örökös száműzetés, amelyben az ember inkább költőietlenül, mint költőien „lakozik”.” Az ember a nyelv proletárja, írja Kulcsár- Szabó, s a nyelvvel való rendelkezés, az „én”helyett a tőle függetlenné vált élet oldalán mutatkozik meg. Az elemzés tárgya Domonkos István: Kormányeltörésben című verse. Paradigmatikus mű. „Koponyánkból a habverő nyele kiáll”, Utal Badelaire: Spleen IV című versére, Szabó Lőrinc fordításában: „Zokog a tört Remény, és a zsarnoki bosszú, koponyánkba üti fekete zászlaját.”

Az írás a magyar, kortárs líra ismerőinek kötelező olvasmányává válhat. Mert nemcsak történetiségében vázolja fel a költészet honi alakulástörténetét, hanem létrehoz egy exkluzív helyet, egy szemléleti világot, amelyben reflektál a legértéktelítettebb jelenségekre. Aki eddig nem értette, miért inkább populáris karakterű a múlt irodalma nálunk, és nem arisztokratikus irodalmi regiszter része, az most rádöbben, ez az oka a késleltetett fejleményeknek. Például a szabad vers térhódításának.

Lajta Erika könyve témáját és formáját tekintve is rendhagyó szöveg: alcíme szerint „riportregény Szerdahelyi István irodalomtörténész életéről”. Műfaját és stílusát tekintve valójában nem annyira jelenkori társadalmi jelenségeket bemutató tényirodalom kategóriájába (irodalmi riport, dokumentumregény) tartozik, jóval inkább az életinterjú és a riport keveréke. A regényszerűségnek a paratextusban jelzett intenciója mintha elsősorban a szerző és Szerdahelyi kapcsolatára vonatkozna, ilyen értelemben egy riport regényeként értelmezhető át a „riportregény” megjelölés.

A műfaji kérdések tétje tulajdonképpen csupán a történelmi-életrajzi hitelesség, a valóságreferencia vagy fikció kérdése. Előbbit helyezi előtérbe mint olvasási javaslatot, miszerint a könyv célja Szerdahelyi „személyiségképletének megfejtése”. A téma tehát Szerdahelyi István életútja és világlátása, aki a pártállami szocializmus idején befolyásos irodalomtörténész, esztéta, szerkesztő volt. Személyes élete, jelleme, gondolkodásmódja ma már talán kevés olvasót érdekel, a megidézett korszak intézményi és ideológiai viszonyaival együtt azonban több szempontból is érdekes. Elsősorban a mentalitástörténet, az értelmiségszociológia felől világít rá a kor kultúrpolitikájának, irodalom- és tudománytörténetének jellegzetes mintázataira. (Lajta illetve narrátora szavaival: „A szocialista rendszerben szeretném megvizsgálni, milyen alkalmazkodási modellek, milyen igazodási kényszerek voltak, ha valaki fel akart törni, ha valaki be akart jutni az irodalmi életbe.”) Szerdahelyi egyéni ízlésén és marxista esztétikai elvei szűrőjén keresztül persze sajátos (személyes, utólagos önigazolási szándéktól nyilván nem mentes) képet kapunk mind a szocializmus irodalmi intézményrendszeréről, mind a rendszerváltás utáni, az esztétikai elvek terén is jelentősen megváltozott helyzetről. A posztmodern uralmaként bemutatott jelenkort (2007-ben zajlott beszélgetések adják a könyv alapját) illetően az áthallásos cím és a bevezető fejezetek reflexiói irodalmi divatokról és klikkekről arra engednek következtetni, hogy Szerdahelyi nézeteit – részben legalábbis – Lajta is osztja. (Hacsak nem olyan fikciós narrátorhanggal van dolgunk, amely ravasz módon a valóságos szerzőnek álcázza magát, bár a hivatkozott személyes-önéletrajzi valóságelemek nagy száma és a gyakori publicisztikai hang nem efelé mutat.)

Az utóbbi időben az elmúlt évek számos centenáriumi eseményét érintő írás jelent meg a sajtóban és a könyvpiacon. Világháborús vereség 1918, Őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság 1919, ország-csonkító trianoni békediktátum 1920. Együtt és külön külön is mind a magyar történelem egymásba fonódó, tragédiákkal terhes, sorsfordító történése. Számomra a múlt eseményeire visszatekintő feldolgozások közül az egyik legizgalmasabbnak a jeles történész Pók Attila: A múlt hatalma (Felsőfokú Tanulmányok Intézete, Kőszeg – Savaria University Press, Szombathely 2018. 276 oldal) című munkája bizonyult.

És nemcsak azért, mert a könyv az eseményeket egy a megszokottól némileg eltérő szempontra, az erőszak elhatalmasodására figyelve vizsgálta, hanem azért is mert szerzőnk a korabeli események máig sugárzó, a mai viszonyainkat is befolyásoló hatásainak az érzékeltetésére is vállalkozott. A mából visszatekintve az erőszak új minőségének a megjelenéséről pl. így ír: „ez a háború nyitotta meg a gyűlöletpolitika állami eszközökkel ipari méretűvé fokozott instrumentalizálásának korszakát. S ahogy kontinensünk a háború következtében elvesztette a hosszú 19. század során az emberi életminőség javításában kiküzdött vezető szerepét, úgy vált úttörővé a pusztítás modern ideológiáinak és technikáinak terén.

Kosztolányi Dezső írja: „Az író, aki igazán teremt, elénk tárja a dolgokat s eltűnik mögöttük. Semmit se magyaráz. Azzal hat, hogy amit művel, az érzékletes. Hasonlít az alkotó természethez. Az sem okoskodik és fecseg. Csak van. A patakhoz nem járul széljegyzet. Az erdőnek sincs díszítőjelzője. Aki igazi elbeszélő, a felületeket mutatja s alatta az élet mélységét. Mindent tud, de erről hallgat. A legokosabb ember is úgy beszél el, mint egy tudatlan gyermek. Elbeszélésének varázsa éppen ebben lakozik: az ellentétben, a ravasz önmegtartóztatásban.” (Káté az írásról.)

Szepes Erika önmegtartóztatása több lépcsős distancia. Úgy tart távolságot, hogy alaposan körbejárja a témát. Kitűnő elemző, a tényekre koncentrál, utána reflektál. Nála első az íráspraxis. Végül a történeti kontextus. Jól tudja közvetíteni az élményt, például az Ady- remekművek kapcsán, amit olvasóként átél. Köztudott a szerzőről, hogy nem híve a nyelv fetisizálásának, mégis, maga is, használat által magasztalja fel. Bele tud bújni a szerző bőrébe, lelkébe. Valami efféle történés létesül ilyenkor, konfiguráció zajlik. Nem szemantika. nem hermeneutika Nem is okoskodás. Nem észelv. Hanem a szív kezd látni. Szemek nőnek a szépérzékre. Új ösvények nyílnak a lélekben és látják, amit gondol. A gondolat belemegy a kézbe, a szájba. S így könnyű helyesen cselekedni. Boldogulni. Ritka jó képességekkel áldotta meg Szepes Erikát az Örökkévaló.

A kép forrása: https://www.fathipster.net/sites/default/files/coda_wall1.jpg

Enyhe előítélettel ültem képernyő elé: milyen lehet az a film, a CODA (rendezte: Siân Heder), amely elvitte a pálmát az Oscar-díj odaítélése során (legjobb film kategóriában) az általam „istenített” A kutya karmai közt (Jane Campion) című filmdráma elől? Hihetetlen, nem létezik, hogy felül lehet múlni, gondoltam.

Ráadásul egy remake-film, a 2014-es La famille Bélier (A Bélier család) című francia-belga produkció (Eric Lartigau) angol változata: főhőse Ruby Rossi, akit Emilia Jones alakít. A Locke & Key című sorozatból ismerjük. Az apát Troy Kotsur amerikai színész és rendező játssza – a szerep (a legjobb férfi mellékszereplő) Oscart eredményezett számára.

Halmosi Sándor költészetében a Lao-Ce szenvedélye (2018) című kötet óta egyre inkább előtérbe kerül a közös emberi léttapasztalat egyszerre metafizikai és korkritikus megfogalmazása. Erkölcsi hangoltsága, az egyéni tapasztalatban általános belső mintázatokat kereső misztikus attitűdje maga után vonja a szolgálat prófétai ethoszát. A Neretva annak az „apokrif trilógiának” a második darabja, amelynek első kötete, a 2020-as Napszálkák egyértelműen kijelölt egy transzcendens-szakrális kérdésirányt, elsősorban Pilinszky örökségéhez kanyarodva vissza látásmódjában és dikciójában. Ennek megfelelően adódik a kétség, vajon mit lehet ehhez hozzátenni, illetve lehet-e új színeket, témákat, hangokat vinni ebbe a markáns bölcseleti-közérzeti lírába, olyan módon, hogy aztán egyfajta költői triptichonná álljon össze a trilógia. Az egyik lehetséges irányt a Napszálkák utolsó ciklusában megfigyelhető metareflektív pozíció által lehetővé tett esztétikai distancia kínálja, egy másikat a költészet befogadását kalanddá, felfedezéssé tevő játékos többértelműség beengedése a kijelölt tragikus-fennkölt költői mezőre.

A fenti várakozások mentén olvasva a Neretvát, elsősorban az egyértelmű kontinuitás jelei látványosak: a tömör, poentírozott mondatokból szőtt szaggatott versbeszéd apokaliptikus-meditatív hangoltsága, a tragikus pátosz és a rezignáció regiszterei, a szimbolikus kifejezésmód, az ismétlések, a mondatrészhalmozások, az ellentétek és paradoxonok erős kontrasztjai, valamint a Fábián István tervezte borító és a cikluscímeket kísérő grafikák. Ugyanakkor az általános érvényű, metafizikai ítéleteket helyenként személyes, hétköznapi élmények hozzák testközelbe, és teszik nem csak intellektuálisan megragadhatóvá, hanem átérezhetővé. A reménytelenség, a hiányérzet melankolikus monotóniáját – amikor már-már monomániásnak éreznénk azt – pedig megtöri egy-egy ironikus vagy többértelmű szójáték (pl. ideg/idegen A kisebb végtelenben), a megtartott esztétikai távlat jeleként.

Egy életteli, megkapó-megható mese egy kárászról. Előre le kell szögezni, nemcsak népszerűsítés ez, hanem színvonalas irodalom is. Versben és prózában. Kétnyelvű kötet. A verseket Brüll Krisztina ültette át angolra, a prózákat Lengyel Péter. Gyönyörű, színes illusztrációkkal, exkluzív tipográfiával. Elsősorban gyermek olvasóknak való, de felnőtteknek még inkább.

Régen élvezte így esszéíró az olvasást. Az ökológia, az állatjólét és a fenntarthatóság szempontjai mind rendben vannak. S a természet-költészet elegy hatásfoka működőképes. Esztétikum és valóság, nyelv és tapasztalat egymásba fonódva alkot olvasóbarát mintázatot. Kiss-Horváth Ágnes frappáns-ironikus, és bölcsességet sugárzó erudíciója kompatibilis a víz alatti akvarell-pasztell gótika poétikájával.

Az emberélet útjának felét már rég elhagytam, s gyakorta kapom magam azon a klasszikus érzésen: itt már voltam. Talán álmomban, talán előző életemben, de talán csak egy hasonló kép felvillanása nyomán élem át szinte ugyanazt. Mint egy jelentős pályát befutó karakter szí­nész, akiben az utolsó „függöny” után végigfut az eljátszott szerepek sokasága, s rádöbben: bizony hogy összerakható megannyi megtanult jelenetből, monológból az egyedi, ami csak annyira különbözik a sok-sok drámaíró által megformált, színre álmodott sok-sok valódi avagy fiktív színpadi szituációtól, hogy egyedi módon próbálja ábrázolni s megjeleníteni a minden katarzist összekapcsoló hasonlóságot. Mert minden történet mélyén ugyanaz húzódik meg: a remény egy jobb korban, s addig is valahogy élni, túlélni a kortalan korokat. Mert min­den olyan kor, mely nem egy mindenki számára élhető, méltányos társadalom felépítésén fáradozik, kortalanul hull a történelem süllyesztőjébe: a múltjától maga fordult el, a jövő már tőle teszi ugyanezt – marad kortalan, hisz az idő bölcsességét nem gyarapította tovább.

A kötet kettős mottóval indul.

„Én vagyok/ az örök ugyanaz, / aki mindent/ másképp lát/ a végtelen / átszűrt fátyolán.” – olvashatjuk az Önismeret című mottóversben, majd rögtön ezután Mészöly Miklós: A tágasság iskolája című művéből vett gondolat következik, mely szerint a művészet lényege is ez: a távolságot és a nosztalgiát hozza harmóniába a maga felfokozott elhatároltságában.

Csontos Márta verseinek alapélménye a babitsi vak diólét, melyben a művész önmaga az omega s az alfa, és a művész személyiségén átszűrődő valóságdarabkákon, gondolatfoszlányokon keresztül kirajzolódó örök teremtésigény is: nyomot hagyni ebben a széttöredezett, az éden idilljét már csak emlékképekben őrző világban, amelyet a pandémia még inkább atomjaira bont.

Várnagy Márta könyve nem hagyományos elbeszélő szövegeket tartalmaz, nem egyértelmű, hogy milyen olvasásmód számára működőképesek. Finom iránymutatásokkal azonban szolgál, ezeket érdemes fontolóra vennünk. Az első szövegegység, a Forgatás előhangszerű, a későbbieknek keretet adó [Filmszalag] című első fejezetében egy fotóalbum lapozgatása jelöli ki az értelmezés kereteit: hangsúlyozott intermediális viszonyok (kép, film, szöveg, ehhez a következő fejezetben kapcsolódik a zene), személyes élettörténet és történelem kapcsolata, a másik ember – ráadásul múltbeli – megélt tapasztalatához való hozzáférés alapvető hermeneutikai kérdése. A képen szereplő színésznő 1942-ben, a Cseres Tibor által a Hideg napokban megörökített razzia és tömegmészárlás idején éppen Újvidéken lépett fel, itt készült a fotó. Azután véletlenül szerepet kapott a Hideg napok filmfeldolgozásában. Anna, aki talán a színésznő leszármazottja, a felfedezett összefüggések nyomán további nyomozásba fog.

Uj Péter tehetséges kételkedő, aki már elég régóta tisztában van saját kvalitásaival, igazi közhelygyilkos és önmagát felvállaló szóbűvész. A berögzült sémák, a fanatizmus és a kósza ideológiák kritikusa. Stílusa, kitartása, a webszlengben való jártassága valódi és szükséges vérfrissítés a lassan megzápulni készülő és elszarusodásnak induló hazai újságírásnak. Felrázza és élővé teszi a szakmát, az olvasót pedig partnernek, szellemi cimborának tekinti, nem puszta kattintásnak.

Egyetlen hazai online médiafogyasztónak sem kell bemutatni Uj Pétert, de akinek mégsem mond sokat a neve, nyugodtan kezdheti az ismerkedést a jelen kötettel, publikációs gyűjteménnyel, melyben a szerző szépirodalmi eszközökkel, találó paródiával vagy groteszk látásmóddal lázad az egyhangúság ellen, mert vannak élethelyzetek manapság, amelyeket már csak groteszk stílusban lehet hűen visszaadni. A humor, a posztmodern sem áll távol tőle. Bármilyen stílust is választ, a szöveg ízléses és befogadható marad.

Ennek a könyvnek is fő kérdése, hogy hozzáférhető-e szavak, a reflexió által az életnek az a fajta mibenléte, ami a lényege voltaképp. Az a szeletke a mindennapokból, ami nemcsak retorikai konstrukcióként virágzik, hanem: ami tényleges észlelés.

Leleményesség és ítélőképesség egyszerre mutatkozik meg ebben az írói erudícióban. Alázat és önbecsülés. A műveltség élvező megértése bizony erőt ad a szerzőnek, muníciót a túléléshez. Ahhoz, hogy naponként az élet hidegébe lépjen ki az ember az ágyból, reggel. Legyen ereje belebújni a ruhákba, rítusokba, szituációkba, szerepekbe és pillanatokba. És hagyja lenyugodni minden este a gondok holdját, S hagyni felkelni az örökkévaló álmok Napját.

A címadó sommázatot egy vén suszter fogalmazta meg, így aztán tudományosnak nem is tekinthető, voltaképpen csak beugrott ez a hrabali idézet, amikor megpillantottam Simon Adri Tizenöt halál című kötetét. A tekintélyes címet viselő versgyűjtemény borítójára John Bauer kissé komor hangulatú illusztrációja került, a huszadik század elején élő művész alkotása a kötet klasszicizáló verseinek hangulatát vezetheti fel, melyeknek visszatérő témája az elmúlás. Szerencsére nem személyes tapasztalatait vetette papírra a költő, nem a saját betegségét vagy halállal kapcsolatos élményét terhelte meg a metafora díszeivel, a megsemmisülés más módon jelenik meg a művekben. Persze, ettől még lehetne ez a vezérfonala a kötetnek, a halálra irányuló irodalmi alkotások mindig foglalkoztatni fogják a szerzőt és befogadót egyaránt, a végességhez való viszonyulásunk, veszteség-narratívák akkor is érdekesek, ha semmilyen újdonsággal sem szolgálnak, a pusztulásnak ilyen a természete: önmagában lenyűgöző. A nehézséget számomra az okozza, hogy az ebbéli állapotból fakadó kérdéseket alig érinti az alkotó (ötvenöt versből mindössze hét foglalkozik konkrétan a halállal: [talán még mindig…], Tizenöt halál, Fehérvörös, Szigligeti merénylet, János legyen, Vámpírcsillag, Bartók elutazik), ezért zavarba ejtő a könyv címe és külalakja.

A gránit keménységének és a márvány meghitt, romantikus szépségének együttese egy irodalmi domborművet alkot nekünk. A hangvétel hol lágy, hol komor, olykor zord, olykor derűs. Dušan Šimko szlovák író Márvány és gránit című legújabb kötetében a „rejtőzködő Európa” újabb arcvonásai bontakoznak ki, néha beszédesen, néha pedig sokatmondóan hallgatagon.

A mai kor embere már el sem tudja képzelni, milyen veszélyes vállalkozás volt egy diktátori emlékmű kivitelezése. Azt egyszerűen nem volt szabad elrontani. Ha mégsem sikerül a mű, ha csálé, ha sok, vagy túl kevés valami a kompozíción, ha túl őszinte, vagy túl valósághű, és nem engedélyezett módon részletgazdag a kivitelezés, abból bohózat és dráma egyaránt kerekedhet. A kötetben számos aspektusból végigkövethetjük egy sztálini emlékmű építésének metódusait a kezdetektől a befejezésig, és még azon túl is.

Ferenczi Borbála életinterjúja több szempontból is érdekes és tanulságos olvasmány, nem függetlenül attól a ténytől, hogy Kolosi Tamás életpályája sajátos, kétarcú karriertörténet. Az olvasók egy része bizonyára a Líra Zrt. tulajdonosaként, a könyves szakma meghatározó szereplőjeként, vagyis kapitalista nagytőkésként gondol rá. A tudás, a kultúra, az irodalom nyilvánvalóan árujelleggel is rendelkezik, ezen a speciális üzleti területen azonban az üzletemberrel szemben joggal fogalmazódik meg elvárásként, hogy fogékony legyen a haszon mellett más szempontokra, értékekre. A könyves szakma egy-egy befolyásos szereplőjének példája jól mutatja, mennyire nem szerencsés, amikor egy ilyen üzletember híján van a kultúrának, amelybe beleértünk a műveltség és az ízlés mellett egyfajta normarendszert, erkölcsi színvonalat, hitelességet, megbízhatóságot. Kolosi életútja és értékrendje éppen ezt képviseli, ezt, az általa polgárinak nevezett habitust, valami kissé anakronisztikus mintát, ami ma már inkább tűnik Márai Sándor találmányának, mint egy társadalmi réteg valóban létező ethoszának és életstílusának.

Kolosi esetében ezt a manapság atipikus üzleti filozófiát részben megmagyarázza, hogy esetében a vállalkozói karriert megelőzték a bölcsész egyetemi tanulmányok, a színház, a film és az irodalom iránti érdeklődés, majd egy véletlennek köszönhető pályamódosítás a társadalomtudomány irányába. Ennek eredményeként az 1970-es években újjáéledő magyar szociológia egyik meghatározó alakja lett, nemzetközileg is elismert tudós, a TÁRKI alapítója.

Amikor úgy érezzük, darabjaira hull addigi világunk, először megállunk, megdermedünk a kizökkent időben, „a haltestű / közöttiségben” (Figyelmeztetés). Egy meghatározó veszteség, egy sorsalakító esemény vagy egyszerűen csak az ember életútjának felén elért sötét erdő a bénultság után, számvetésre és újratervezésre késztet, akárcsak pandémia idején a bezártság. Korábbi életprogramunk, prioritásaink, evidenciáink megkérdőjeleződnek, mindenre iróniával tekintünk, magunkba nézve elkedvetlenítő ürességet találunk, a mulandóság és az esetlegesség érzete tölt el. Ahogyan a Halhatatlanság című versben megfogalmazódik: „elfogy az erő a nevetés / a keresés a kíváncsiság / a szerelem a vágyakozás / a bizonyítási vágy az akarás”. Elkezdünk kamaszos lényegkereséssel gondolkodni újra azon elmélkedni, mitől is van értelme az életnek, ki vagyok én az atomok összességén túl: sírás, ölelés, simogatás, tánc,álom, szeretet, indulat, keresés, emlék, vágy, alakulás (Miből vagyok). Az életközépi válságot beindító szakítás, a társas és érzelmi keretek megrendülésével a magány válik az elsődleges léttapasztalattá (Szakítás 1.). Az idő körben jár, zsibbadtságunk monotóniája kétségbeejtő: „eltelt a mai nap / a holnapi nap is eltelik / ez a hét is ez a hónap is / (…) miközben nyüszög szűköl / ordít ki belőlem az örökkévalóság” (Az idő). Tamás Dénes kötetének „rémegyszerűségét” a felvázolt tapasztalat megélése és az ebből kiinduló filozofikus letisztultság adja.

A pályakezdő írók sokszor legalább annyira kedvelik a lektűrt és a különböző stílusok közti csapongást, mint a kattintásvadász témákat, hogy identitáskereső lelkesedéssel próbálják megnyerni maguknak az olvasókat. Ez a megállapítás jelen esetben azonban szerencsére nem érvényes: a szerzők valóban alkotni szeretnének.

Érdemes a pályakezdők írásaiban elmélyedni, különösen akkor, ha azok egy szellemi műhely gyümölcsei. A Lakat vére hull izgalmas és sokat sejtető cím, a benne szereplő műveket a már tíz éve működő Magyar Írószövetség Íróiskolájának hallgatói írták. A kötetben a pályakezdő írók mellett gyakorlottabbak is szerepelnek. A szerzők foglalkozása meglehetősen széles spektrumú: van köztük ügyvéd, újságíró, politológus, tréner, közgazdász, szoftverfejlesztő, mérnök, tördelőszerkesztő, filozófus, fejvadász, mérnök, színháztörténész, mozgás- és táncterapeuta, bankár és egykor a közigazgatásban dolgozó nyugdíjas is. Ahogyan arra a fülszöveg is reflektál, a szerzők idejük egy részét civil foglalkozásuknak szentelik, így többet és mást látnak, éreznek és sejtenek meg a világból, mint az írás mesterségét hivatásosan űzők. A könyv elején már kiérződik erőteljes küldetéstudatuk, akarnak és tudnak írni, némelyik alkotó igen érett eszköztárral dolgozik, jelentőségteljes gondolatokat fogalmaznak meg saját intim világukat is elénk tárva. Változó, hogy egy írónak hány írása szerepel az összeállításban: van, akinek csak egy-kettő, másoknak akár hat-hét is.

Kicsit féltem tőle, hogy ez a kötet csak azok számára hasznos, értékelhető olvasmány, akik ismerik Bérczesi Róbertet, vagy szeretnék megismerni, mindenki másnak viszont érdektelen, ezzel szemben egy profin felépített „fejlődésregény”, önéletrajzi ámokfutás és egy sokat tapasztalt művész portréja bontakozik ki az oldalakon. Egy belevaló zenész izgalmas gondolatai, nagy utat bejárt filozófiája tárul fel.
A Hiperkarma zenekar énekes-frontember-szövegírójának pályafutása nem mindennapi történet, a magának való fiatalember a poklot és a mesterséges mennyországokat egyaránt megjárta. Egy alföldi kis tanyától a Mecsekig, majd a pezsgő Budapestig utazunk, háttérnek pedig ott a kései Kádár-kor, majd a rendszerváltás környéki és utáni Magyarország. Rengeteg szórakoztató, sokszor meghökkentő anekdotát olvashatunk filmekről, zenéről, zenészekről, miközben bepillantást nyerhetünk Bérczesi alkotóműhelyébe. Ugyanakkor nem csupán a kábítószerekkel vív démoni csatát, de a szakmával és önmagával is. 

Kántás Balázs, nemzedékének egyik legtöbbet publikáló, sokoldalú fiatal irodalomtörténésze az utóbbi években, mivel „civilben” egyébként levéltárosként dolgozik, egyre inkább elmélyedni látszik a történettudományban is. Az utóbbi két évben ugyanis sorra jelentek meg egy viszonylag kevéssé kutatott témával, a Horthy-korszak első éveinek radikális jobboldali, félkatonai jellegű szervezeteinek történetével kapcsolatos publikációi, elsődlegesen csak elektronikus formában bárki számára elérhető könyvek, levéltári forráskiadványok formájában. Mondhatni, gyorsan egy szűk szakterület egyik vezető kutatójává vált. Dicséretes továbbá, hogy a XXI. században a szerző okvetlenül az open access publishing, a tudományos publikációk internetes, nyílt hozzáférésű közzétételének híve, amely valóban biztosítja, hogy a kutatási eredmények minél szélesebb körhöz eljussanak.