Kritika

Valamiért a béka és a skorpió tanmeséje jutott eszembe a kötet végeztével, amikor is a skorpió át szeretne jutni a folyó túloldalára, de mivel nem tud úszni, megkéri a békát, vigye már át a hátán. A kétéltű kis teremtmény tiltakozik, mert fél, hogy rosszul fog járni. A skorpió megígéri, hogy nem csípi meg, mire a béka a hátára engedi, ám a folyó közepén mégis belevágja a fullánkját. A béka pánikba esve kérdezi útitársától, hogy ez mire volt jó, mert most mindketten elpusztulnak, mire a skorpió így felel: „Nem tehetek róla, ilyen a természetem.” Sehol nem jó, csavargunk, utazunk, ha belepusztulunk is.  Hekl Krisztina A legjobb sehol című novelláskötetére vélhetően azok is rezonálni fognak, akik kevésbé világot jártak, illetve ódzkodnak a mindennapi rutinélet megtörésétől, mert mindig könnyebb lemondani és elfordítani a fejünket, mint észrevenni a konvenciók szorongató bilincseit. Jobb, ha az élet kiszámítható: a hajó is biztonságban van a kikötőben (bár nem arra való).

„Aki hozzám szól, háromszor éltet,/ hogy fogam megszűnjön csikorogni./ Megrezzenek a napfogyatkozással,/ a magasat is menekülve várom./ Ó, lángok, tárgyak, csilló gyufaszálak!/ Míg élek, nem ragad el az örökzöld/ mélység, csak cseppről-cseppre lélegeztet/ s égi erővel tart a sebesült föld.”

(Báthori Csaba: A tárgyak látomása)

Nagyon erős mondatok. Lelke van a szövegnek. Originál paradigmát rejt e világszemlélet. A szeretet titkát és a megértés szövetébe szőtt álmatlanságot.

Fábián István kötete kapcsán nem mehetünk el szó nélkül annak fizikai megjelenése mellett. A magyar könyvpiacon ritkán fordul elő, hogy egy verseskönyv impozáns látványt nyújtson, a polcon a borítójával kifelé is mutatós legyen. A Fölsértett ég albumszerűsége, A/4 mérete tekinthető merész gesztusnak is, hiszen olyan várakozásokat kelt, amelyek nem engedik meg a középszerűséget. Az olvasó, persze, mindig valami autentikusat vár, de ez esetben, a kontraszt miatt, nevetéssel büntetne, ha csalódnia kellene. Egy terjedelmes kötetben, 89 vers között nyilván vannak erősebbek és kevésbé sikerültek, de azt hiszem, senki sem fog nevetni. Fábián István grafikus és költő, nem meglepő hát, hogy a verseket 18 egész oldalas rajz kíséri, talán a verseknél is hatásosabban – mert sűrítve, kevésbé megnevezhetően – fejezve ki a groteszk-szürreális kompozíciókban a létezés abszurditásának tapasztalatát. Kár, hogy nem szerepel több grafika a könyvben, már csak azért is, mert az intermediális kapcsolatok jótékonyan tágítják a fogalomhoz, nyelvhez, énhez kötött versek értelmezési lehetőségeit.

Számos kritikus szerint a sci-fi műfaja többnyire az irodalom perifériáján mozog, néha mégis partra vetődik onnan egy-egy kötet, melyre a szigorúbbak ugyanúgy eltátják a szájukat, akár a mindenevő olvasók. Jasmin B. Frelih: Fél/be című regénye abszolút az utóbbi kategóriába sorolható. Olyan világot épít, melyben tiltott a pornográfia, Amerika kettészakadt, a kínaiak a Holdra menekültek, az arabok pedig a törökökkel karöltve hűséget esküdtek a műszaki tudományok isteneinek, melynek következtében mindenért a gépek hálózatai lettek a felelősek, az erőszak átugrotta a testeket, és beférkőzött az elmékbe. Ahhoz, hogy le tudják győzni a gépeket, fel kellett darabolni a világot, azt a nemes erőt pedig, amit eddig a hagyományok és az ősök tiszteletébe fektetett a nép, most az új hatalom követeli magának. 

A kert ősrégi toposz: mítoszi világmagyarázatok konstans része, teremtéshelyszín. Vörösmarty Mihály drámájában Csongoré, kietlen, kopár, amelyet a női princípium, Tünde termékenyít meg; az aranyalmát termő fa a teremtő képzeleté, a költészet szimbóluma: „Félig föld, félig dicső ég”. Csáthnál a Varázslóé, aki egyszerre tündéri és boldogtalan mesevilágban, különleges növények és furcsa állatok birodalmában művel csodálatos és extrém dolgokat. Gulácsy Lajos festményén buja rózsakert fonja körül a szerelmespárt.

Nehéz eldönteni, Tóth Olivér Bűvöskert című verseskötetének szövegvilágában mennyi a tudatos átsajátítás ezekből az opusokból és művészi univerzumokból, de több esetben (például a Bűvös kertben a múzsa és a Bűvös kert című költeményekben) reflektáltan beszél lírai énje erről a tropikus vonzatról: a költői versbeszéd kertbéli „televény”-ként való megnyilatkozásáról: „…egy tenyérrel döngölt virágágyon / gyűrött papírlapok univerzumában / bűvös kertben, hol a múzsa / szeméthunyva alszik az álnokságon…” (16).

A nyolcvanas évekről sokunknak leginkább a feltupírozott frizurák, a Duran Duran, a Depeche Mode, a kazettás magnók meg a féltégla nagyságú rádiótelefonok ugranak be, semmint a zakatoló, ormótlan gőzgépek és az egyház totalitárius uralma. Pedig Keith Roberts ebbe az időszakba helyezte Gőzkorszak című lenyűgöző, alternatív történelmi regényének végkifejletét.

A kettészakadt és megosztott Angliában járunk 1985-ben, amikor a szigetet félig az ősi, félig viszont már a modern világ vívmányai uralják. Az országot a primitív időket idéző nyelvi, társadalmi és etnikai ellentétek szabdalják fel, a középkori városok mogorván merednek maguk elé, míg a zord erdőségekben háborítatlanul élnek a letűnt kor lényei. Mindennek oka a múltban keresendő, ugyanis 1588-ban megtorpant, majd el is kanyarodott az általunk ismert történelem: jelentősen megváltoztak a stratégiai erőviszonyok, fontos ütközetek értek véget az ellenség győzelmével, és kardinális uralkodókat taszítottak le a trónról. Ebben a párhuzamos valóságban teljesen átrajzolódik az általunk ismert világtérkép. Ráadásul az elektromosság a köznép számára ismeretlen, és a gőzgépek jelentik a technika csúcsát, de még ahhoz sincsen mindenkinek teljes hozzáférése, így félig-meddig középkori állapotok uralkodnak. Ebben a befagyasztott közegben a nyelvi és társadalmi gátak nem tudnak leomlani, sokkal inkább állandósulni látszanak, a megerősödött katolikus egyház katonái pedig Európa-szerte ügyelnek a diktatúra fenntartására, ám mindeközben a városszéli sár-, fa- és kőkunyhókban lakó nép szívében ott élnek még a régi istenek. Itt már csak egy forradalom jelenthet reményt.

Székelyhidi Zsolt: Kékkőkúti füstben

A kötet két kisregénye már a Lovecrafttól és Stephen Kingtől vett mottóival is jelzi, hogy az elsősorban költőként ismert szerző prózaíróként továbbra is nyitott a populáris műfajokban rejlő lehetőségekre. A fantasztikum, az ehhez kapcsolódó titokzatos és kísérteties a horror műfaját is játékba hozza, bár az UFO-tematika látszólag a sci-fi műfajához kapcsolódik. Valójában a kortárs SF leginkább a kortárs filozófiai, bioetikai problémákat visz színre, eltávolodva a hagyományos műfaji kliséktől. A sci-fi és horror sablonok ironikus felhasználása Székelyhidi kisregényeiben a groteszk hatást szolgálják, a vidéki magyar valóságba helyezve, a földhöz ragadt és a természetfeletti ellentétét használva humorforrásként. Ehhez szervesen illeszkedik a könnyed, tréfás, élőbeszédszerű, humoreszket idéző elbeszélői hang.

Szilasi Katalin könyve a szegénység és a szerencsétlenségek által megtörhetetlen emberi akaratról szól. A téma örök, számos jelentős irodalmi előkép adódik, ezért nehéz elkerülni a sablonosságot. Ez azért sem könnyű vállalkozás, mert a szegénységről a magyar irodalomban kialakultak jól beazonosítható beszédmódok: a romantika és a realizmus határán Mikszáth, a századfordulós népiesség képviselőiként Gárdonyi, Tömörkény, Móra, majd Móricz, a két világháború közötti népi írók, Nagy Lajos, a szociográfiai mozgalom. Ezek fokozatosan kiszorultak az irodalom fő áramlatából, ezért régimódinak tűnhetnek. (Nem feltétlenül azok, bár nyilván a posztmodern fénykorában annak számítottak világszerűségükkel, eszközszerű nyelvhasználatukkal.) Szilasi kisregényének szereplő debreceni és tanyasi szegények, ezután nem meglepő, hogy a mű első felében a magyar irodalmi prózahagyomány népies vonulatát juttatja eszünkbe, a tőlük sokban különböző Fekete Istvánnal bezárólag. A történetvezetés feszes, sőt népmeseire tömörített (az autentikus, nem pedig a gyerekek számára írt vagy átdolgozott népmeséket értve ez alatt), a mondatok pontosak, gördülékenyen kapcsolódnak. Az egyszerűség nem az írói eszköztár hiányosságágaiból fakad, ellenkezőleg: kiérlelt, tiszta stílus jele. Felesleg, dagály, kedélyeskedés, fellengzős pátosz nélküli próza, ezért sem kelt sem anakronisztikus, sem epigon benyomást. Mielőtt folytatnánk a regény bemutatását, érdemes ejtenünk néhány szót a szöveg egy másik lehetséges kapcsolódási pontjáról: a tér, a belakott hely és a megélt történelmi idő összefüggéseiről a jelenkori irodalmi térben.

Egy könyvnek gyakran van két szerzője, két – a név eltérését nem számítva azonos – címlapja ritkán. Mohai V. Lajos kettős:pont és Fábián István kettős:pont című könyvét olvasni azonban ugyanannak a könyvnek az olvasását jelenti, a kettő középen összeér, együtt tesz ki egy egészet, így áll össze a kép, a létezés képe. Rendhagyó vállalkozás ez a könyv nem csak azért, mert két szerző és két művészeti ág egyesül benne, hanem elsősorban annak köszönhetően, hogy a két irányból induló, félúton találkozó szerző egyszerre kommentálja és illusztrálja a másik szólamát, miközben ugyanazt variálják, egyfajta virtuális kánonban csendülve fel. Az ebben megnyilvánuló emberi és művészi összhangnak (és csendnek) nem csupán dokumentuma a kötet; a koncepció meghatározó eleme a műegésznek, hozzáad annak művészi értékéhez. Az önmagának elégséges én monologikussága átadja a helyét egy olyan dialógusnak, amelyben a felek figyelnek egymásra, nyitottak. A jó dialógus inspirál, kihoz valami többletet a résztvevőkből, olyan dolgokat is ki tudunk fejezni, amelyeket korábban meg sem fogalmaztunk pontosan magunknak.  

Az elsőkötetes szerzőkben az a jó, hogy a tisztaság és az őszinteség még vadul lángol bennük. Nem akarnak megfelelni érdekszervezeteknek, önmagukat adják, szeretnének mindent megmutatni magukból, ugyanakkor bizonyítani is, és azon a tényen túl, hogy a kezdő kötet talán a legfontosabb, az összkép sem veszíthet élénkségéből. Jassó Judit pályakezdő novellistához képest érett képi világgal dolgozik. Témái széles spektrumon mozognak, felbukkan a társas magány, a beszédes szótlanság, elsírt és el nem sírt könnyek, a sehova sem tartó csavargások és parttalan viták éppúgy, mint a felszínes kapcsolatok és a jövőkép nélküli tervezés bizonytalansága.

Halmosi Sándor új kötete több ponton kapcsolódik előző könyvéhez, ám a Lao-Ce szenvedélyében is megfigyelhető intellektuális jelleg itt egzisztenciális lírává mélyül, ennek minden monologikus komorságával. Filozófiai költészet, megélt-megszenvedett személyességgel: az én, a létezés, a szeretet, a transzcendencia, a nyelv és a költészet a reflexió, vagy inkább reveláció tárgya. Kiindulópontja a sorsesemény tapasztalata, amelyben megrázkódtatást élünk át, amely más megvilágításba helyezi egész életünket. Ez hirtelen megy végbe, megtörténik velünk, utána pedig egy időre kívül kerülünk addigi önmagunkon, az élet hétköznapi rendjén; egy időn kívüli kegyelmi pillanatban szétnézünk, csalás nélkül, könnyedén. A Tengelyi László filozófiájában középponti sorsesemény fogalom uralhatatlan értelemképződést jelent, ami teljesen váratlanul következik be és lényegében formálja át saját önazonosságunkat. Annak megtapasztalása, hogy nem vagyunk urai saját magunknak, saját életünk megkonstruálásának, rettenetes angyalszárny suhintásaként döbbent rá világba-belevetettségünkre, radikális kitettségünkre. Ez az önmagunkon kívülre kerülés, ek-sztázis adja meg az alaphangját Halmosi Sándor hét nap alatt megírt kötetének. Erre a szédítő, önmagunk feletti lebegésre, a hétköznapiból az isteni sorsszerűségbe való bepillantásra utal a Pilinszkytől vett mottó („Mise ez. / Utolsó átváltozás.”), ahogyan a címben a „szálkák” és a kötet harmadik ciklusának címe (Apokrif). 

Balázs F. Attila új kötetének darabjai 2010 és 2020 között íródtak, amiből következhet kivételes megdolgozottság és egységes kompozíció éppúgy, mint a patchwork-jelleg, annak minden egyenetlenségével. A versek hangvétele, alapélménye és témahálózata mindenesetre egységes: a hiány, az elmúlás, az idegenségérzés és a kiábrándultság mellett a szerelmi vágy (emléke) szólal meg a versekben. A formájukat és kifejtettségüket tekintve meglehetősen heterogén szövegek között további kapcsolat a viszonylag eszköztelen, kevéssé figuratív versnyelv. A dikció prózaisága Balázs F. Attila szabadverseiben egy olyan közérzetlíra eszköze, amelyben ez a lecsupaszított, helyenként kopogó versbeszéd a káosz és az otthontalanság személyes tapasztalatát érzékelteti. Ez a koncepcionális törekvés figyelhető meg az olyan szimbólumok használatában (kezdve a kötet címében szereplőtől), amelyek lehetővé teszik az általánosabb, egzisztencialista olvasatát a verseknek.

Az ezredforduló óta egyre több írót és filmest foglalkoztatnak apokaliptikus témák, sorra születnek az emberiség fejlődésének fenntarthatatlanságával,  a civilizáció pusztulásával,  globális  lecsengésével foglalkozó, sötétebbnél sötétebb alkotások, kevés biztató végkövetkeztetéssel, illetve megoldással. Csak a pusztulás biztos, utána meg a nagy semmi, vagy még az sem. A tehetetlen emberiség újra lekerül a gödör aljára, de legalább onnan már csak felfelé tarthat. Ezekben a művekben többnyire az ember önmaga felelős a kialakult káoszért, és vagy nukleáris katasztrófa, vagy egy meggondolatlan, balul elsült kísérlet áll a háttérben.

Rafael Pinedo Plop című regényében egy kegyetlen, apokalipszis utáni világ bontakozik ki: maroknyi túlélő vándorol a folyton zuhogó esőben és a soha el nem fogyó sárban. Ha összetalálkoznak egyéb törzsekkel, újra meg újra élethalálharcot folytatnak a radioaktív rozsdavidék egyre fogyatkozó erőforrásaiért. Emlékeik a családról, a szeretetről vagy a kultúráról elhalványultak: darwini világukban a gyengéket „újrahasznosítják”.

Mivel egyetlen vallás sem vitázik az elkerülhetetlenről, halálunkig kísérletezünk az életünkkel, ám e folyamat nem veszélytelen, pláne nem unalmas. Akár még könyvet is lehet írni időközben a lehetetlenről meg a lehetségesről. Válni készülő erdei vadak, önérzetes vérfarkasok, akcióhős írólegendák, és még sokan mások lakják Juhász Kristóf Boldog halottak napját! című novelláskötetének lapjait. A megformáltság nyelvi gyönyöre mellett a humor, a bölcselet és a metafizika is kibontakozik az elbeszélésekben, melyek vakmerő olvasót kívánnak.

A borító is telitalálat, hiszen a hajdani gyermekmagazinok ollóval kivágható mellékleteit idézi, csak ebben az esetben tapsifüles helyett egy papírkoporsó összehajtogatására nyílik lehetőség. Juhász Kristóf nem ócskaságokkal vagy lerágott csontokkal, netalán olcsó, hatásvadász szövegekkel dolgozik: saját eredeti hangját, világát és gondolatait kínálja. Míg a pszichológia a diszfunkcionális elme stabilizálásával van elfoglalva, addig egy elszabadult örömíró a diszfunkcionális elmében rejlő lehetőségek kiaknázásának él. És igen, ebben a kötetben voltaképpen a groteszk és az abszurd csarnokaiban sétálgathatunk. A szerző kimeríthetetlen erőforrásokkal alkot, dinamikus, tömör, ugyanakkor elvont írásai kifejezetten ínyenceknek készültek, de vélhetően a fantasy rajongói is ugyanúgy fognak rezonálni rá.

Amikor egy magára maradt kislány metafizikai alapfelismeréseket tesz, azok mindig megrázóak, talán mert igaznak hatnak, és mert a legártatlanabb, legőszintébb lénytől érkeznek. Ők még úgy látják a dolgokat, ahogy vannak, úgy adják vissza a világot, ahogy érzékelik, még ha ez a felnőtteknek nem is tetszik. Vajon Jézus miket játszott gyermekkorában? Hát Néró? Vagy Ceaușescu?

Dan Lungu A kislány, aki Istent játszott című regényében két narráció működik: az egyik az általános iskolás kislányé, aki a nagyszüleivel él egy romániai kisvárosban, a másik az anyjáé, aki cselédnek szegődött Rómába, hogy fellendítse a család sanyarú anyagi helyzetét. Az anya négy éven keresztül nem látja gyermekét, a kislány pedig elhagyatottságában kitalál egy magányos játékot: sivár lakótelepi toronyház tetején Istent játszik, elképzeli, hogy varázslattal befolyásolni tudja a profán dolgokat, megváltoztathatja a sorsszerűen bekövetkező eseményeket. A vágyak és a nyers valóság közti feszültség kíséri végig a történetet a regény romániai és olaszországi helyszínein.

Ha az olvasó figyelemmel kíséri a magyarországi sajtót, a megjelenést követő héten bizonyosan értesült a Meseország mindenkié című könyvről. Írók, politikusok, szakmai szervezetek, celebek és trollok vívnak ádáz harcot egy gyönyörű mesekönyv miatt. Mindeközben a legfrissebb felmérések szerint a magyarországi felnőtt lakosság 53%-a szinte sohasem vesz könyvet a kezébe. Ilyen közegben bármely olvasmány csak mérsékelten érhet el hatást, lehet mérhető módon hasznos vagy káros. Ennek ellenére hirtelen sokezren érezték veszélyben az új nemzedékek nemi identitását, amelyet állítólag az LMBT propagandát közvetítő Meseország mindenkié meséi könnyen formálhatnak, mintegy kötelezően követendő mintát adva a gyerekeknek.

Az abszurd nem csupán agymenések metamezeje; megvannak a maga szabályai, a hazai irodalmi környezetben pedig meglepően sokan művelik jól. Az abszurd magasából rálátunk a dolgok egészére, a világ hibáira, visszásságaira, a kilógó lólábakra és lófejekre, a szellemi fejlődés alternatív, de járható útjaira – és talán kicsit a valóságra is. Az abszurd meghökkent és kizökkent, megtorpedózza a begyöpösödött, racionális elmét, tisztít, de ahhoz, hogy hatni tudjon, fel kell adnunk hozzá mindazt, ami szellemi elszigeteltségünket táplálja. Az abszurd mögött nem mindig móka lapul, van, amikor dráma, teozófiai viszketegség vagy épp tragédia faragja végső formájára.

Ménes Attila Műanyag szalonna című kötete abszurd, rövid szösszenetek vaskos gyűjteménye, egy érdekes elméleti kísérlet arra, van-e élet a megszokott normalitáson és a földhözragadtságon túl: áltudományos karcolatok, szatirikus törpetárcák, masszív, filozofikus futamok, groteszk mikromítoszok legjava alkotja, de a hangosan felépített hoaxtól a lírai sorokig szinte mindent felvonultat, amit a műfaj csak elbír. 

Ha a klisékből indulunk ki, minden női börtönös filmben ott vibrál a megkerülhetetlen erotika, az összezártság és az egymásutaltság szexi kínjai, pucér cicaharcok a zuhanyzóban az utolsó kókuszos samponért és hasonlók, de mindezektől eltekintve csak az képes hűen ábrázolni a valóságot, aki már megjárt egy női börtönt, vagy legalább mélyrehatóan beszélgetett olyan nőkkel, akik már túl vannak rajta.

A Mars Klub nem egy könnyed, derűs olvasmány. A szerző Rachel Kushner kíméletlen precizitással mutatja be a női börtönök világát, átfogó képet nyújtva mindazoknak, akiket még nem kasztliztak be, s nem is tervezik e kényszerpihenőt, mégis érdeklődnek a női bűnelkövetők lebilincselő élete iránt. És ez a világ valóban izgalmas, balhé itt mindig van, hiszen a szűk helyekre koncentrált ösztrogén fokozottan robbanásveszélyes.

Szótlanságban lapuló tragédiák, mozdulatlanságban megbúvó mozdulatok, elképesztő tájak és lelakott asszonyok, de felbukkan a bodori világ valamennyi jellegzetes motívuma és karaktere is, akárcsak a végig a háttérben feszülő vészjósló atmoszféra. Bodor Ádám Sehol című legújabb novelláskötetében hét elbeszélés olvasható. Ezek az abszurdba hajló balladák újabb variációk végnapokra. Gyakran előforduló elemek a fagy, a katonák, a halál és a túlélési stratégiák. A szerző tollhegye alatt a pusztuló tárgyak és helyszínek különös erővel, új jelentéssel telítődnek. Bár ezek a novellák egy egész regénnyé is kinőhetnék magukat – mert bennük van a potenciál –, külön-külön is önálló világot alkotnak.

Pár pillanatnyi gondolkodás után, jobb esetben azonnal rávágja a Köves István kötetét kézbe vevő és a borítót meglátó olvasó: Ez kétségtelenül Bosch, méghozzá A földi Paradicsom középső táblájából kiemelt részlet, s rajta egy furcsa jel, amit csakis így értelmezhetünk: „Ön itt áll.” Ez bizony ironikusan hat. Mint ahogy a címben is valami ilyesmit érzünk, bár a Na, nehogy már, kegyelmes uram teljes kibontása, értsd: „megfejtése” némileg várathat magára (csak a kötet alapos végigolvasásáig). Szelíden megrovó „kikérem magamnak” (s talán hetykén lenéző) felszólítás, ironikus felhanggal. Mindazonáltal jómagam, aki jól érzi magát a „kötetben”, úgy tartom, Köves iróniája egyáltalán nem felszíni, pláne nem felszínes (amilyen a 70-80-as években volt divatban.)