Videó

Szénégető Richárd videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Bene Adrián: Gazdagh-ház, Csapó utca – egy nő a történelemben (Szilasi Katalin: Egy régi történet)

 

 

 

 

Gazdagh-ház, Csapó utca – egy nő a történelemben

(Szilasi Katalin: Egy régi történet. Könyvműhely Kiadó, Budapest, 2020. 67 o.)

 

Szilasi Katalin könyve a szegénység és a szerencsétlenségek által megtörhetetlen emberi akaratról szól. A téma örök, számos jelentős irodalmi előkép adódik, ezért nehéz elkerülni a sablonosságot. Ez azért sem könnyű vállalkozás, mert a szegénységről a magyar irodalomban kialakultak jól beazonosítható beszédmódok: a romantika és a realizmus határán Mikszáth, a századfordulós népiesség képviselőiként Gárdonyi, Tömörkény, Móra, majd Móricz, a két világháború közötti népi írók, Nagy Lajos, a szociográfiai mozgalom. Ezek fokozatosan kiszorultak az irodalom fő áramlatából, ezért régimódinak tűnhetnek. (Nem feltétlenül azok, bár nyilván a posztmodern fénykorában annak számítottak világszerűségükkel, eszközszerű nyelvhasználatukkal.) Szilasi kisregényének szereplő debreceni és tanyasi szegények, ezután nem meglepő, hogy a mű első felében a magyar irodalmi prózahagyomány népies vonulatát juttatja eszünkbe, a tőlük sokban különböző Fekete Istvánnal bezárólag. A történetvezetés feszes, sőt népmeseire tömörített (az autentikus, nem pedig a gyerekek számára írt vagy átdolgozott népmeséket értve ez alatt), a mondatok pontosak, gördülékenyen kapcsolódnak. Az egyszerűség nem az írói eszköztár hiányosságágaiból fakad, ellenkezőleg: kiérlelt, tiszta stílus jele. Felesleg, dagály, kedélyeskedés, fellengzős pátosz nélküli próza, ezért sem kelt sem anakronisztikus, sem epigon benyomást. Mielőtt folytatnánk a regény bemutatását, érdemes ejtenünk néhány szót a szöveg egy másik lehetséges kapcsolódási pontjáról: a tér, a belakott hely és a megélt történelmi idő összefüggéseiről a jelenkori irodalmi térben.

Szilasi Katalin egy falusi történetet mesél el, amely Debrecenben játszódik. A látszólag paradoxális kijelentés mögött a cívisváros sajátos településfejlődése és részben falusias-tanyasias szerkezete áll. Térey János poszthumusz memoárja (Boldogh-ház, Kétmalom utca) a helyekhez és azok múltjához való viszonyban szemléli az egyéni élettörténetet és a családtörténetet. A két könyvet ilyen módon összekötik a belakott helyek, a debreceni utcék, udvarok és a környékbeli falvak, tanyák. Mindkét esetben családtörténetről van szó, csak a műfaj különbözik, az alapanyag hasonló. Tágabb kontextusként érdemes figyelembe venni azt a részben irodalmi, részben önéletírói-családtörténeti diskurzust, amely a helytörténetet az átélt történelemmel kapcsolja össze, hasonlóan az olyan történetírói irányzatokhoz, mint a mikrohistória, a mindennapok története és az oral history. Gondolhatunk a kortárs szépirodalmon beül akár Térey Protokoll; Átkelés Budapesten; A legkisebb jégkorszak című műveire, Zoltán Gábor Orgia és Szomszéd című könyvére, Závada Pálra, Szilasi Lászlóra. Ide kapcsolódnak az olyan önéletírások, családtörténetek is, mint Illés Klára Megtartó erő – egy parasztcsalád története című életinterjúja, többek között. Ez a kapcsolódás is segít abban, hogy Szilasi Katalin műve kortárs irodalomként legyen olvasható.

Számomra szimpatikus – Móriczot idéző – törekvése a nyelvjárási jellegzetességek érzékeltetése is. A tájszavak (kain, ricsít, ortályoz) és a fonetikusan leírt í-ző debreceni dialektus érzékeltetése a magyar irodalmi nyelvben nem megszokott, ellentétben a regionális nyelvek, nyelvjárások francia, olasz vagy akár osztrák elfogadottságával. A magyar köznyelv és az irodalmi nyelv mintha a mai napig nem tekintené értéknek a nyelvi sokféleséget, a helyi közösségeket jellemző nyelvhasználatot.

Szilasi Katalin regényének főszereplője Varga Zsuzska, egy szegény árvalány, aki férjhez megy egy nemesi származású, alkoholista cipészhez, aki részegen rendszeresen megveri. A magyar realista irodalomban talán kevésbé megszokott fordulattal Zsuzska elhagyja a bántalmazó férjet, hogy megpróbálja önállóan eltartani magát és gyerekeit. Különböző cselédmunkák után sikerül kibérelnie egy darab földet, annak reményében, hogy végre egyszer nem másoktól függ majd a sorsa. Párhuzamosan megismerjük az egyre jobban lecsúszó cipész sorsát is. Évek múlnak, Zsuzska önállóságát, javuló anyagi biztonságát elveri a jég. Az 1930-as években járunk, a nagy gazdasági világválság után, amikor a nyomor, később a háború határozza meg az átlagember életét. Zsuzska a gyerekeivel tanyáról tanyára vetődik, de végül önálló lesz, a gazdálkodásból rendezett életet biztosít gyerekeinek. A háború után kénytelen azonban a tanya nyugalmát, visszakerül Debrecenbe, egy szoba-konyhás lakásba. A könyv mintha csak a 12. fejezet baljós zárómondatának illusztrációja lenne: „De az emberi sorsok nem mindig alakulnak úgy, ahogy azt az érintettek elképzelik.”

Az elbeszélő a szerencsétlenségeket, sorsfordulatokat általában szenvtelen hangon mutatja be, a szereplők lelkivilágába is alig-alig ad betekintést. A szereplőkkel, pontosabban társadalmi helyzetükkel, világlátásukkal való azonosulást néhány mondatban érezni csupán. Ezekben a szóhasználat révén közelíti a szerző az elbeszélő és a szereplők perspektíváját, „Aztán egy nap szigorú parancsolat érkezett felülről, akarom mondani, onnan legfelülről.” A gyakran alkalmazott szabad függő beszéd esetében nehéz eldönteni, milyen mértékben azonosul a szereplői véleménnyel az elbeszélő, például a társbérletté alakított ház tulajdonosai esetében, akik érzékeltetik, hogy továbbra is sajátjuknak tekintik az egész házat. „A hatalom lopta el, és adta nekik egy időre.” Néhol a hangsúlyozott elbeszéltség is megjelenik, amelynek hangneme az élőszóbeli mesélésre emlékeztet, ezáltal is közelítve az elbeszélőt történetének szereplőihez: „De hát, ahogy írtam is már, változnak az idők.” A stílus egysége ezáltal meg-megtörik, helyenként a narratíva kibontása sem zökkenőmentes. Jenő haláláról, a kis Zsuzsó betegségéről mintegy mellékesen értesül az olvasó, olyan érzésünk van, mintha valamit átlapoztunk volna, pedig ezeket érdemes lett volna megfelelően felvezetni. Kissé furcsa a szöveg elbeszélésmódjától idegen hosszabb filozofikus reflexiók beillesztése is, amelyek ilyen közhelyeket is tartalmaznak: „A halál nem része az életnek, csak következménye.” Az ilyen kisebb stiláris-szerkezeti egyenetlenségeket ellensúlyozza a többnyire szikár, krónikás hang, a fülszövegből kiderülő személyes érintettség ellenére megtartott elbeszélői távolság, aminek köszönhetően magántörténelem helyett egy nehéz női sors hiteles ábrázolását kapja az olvasó.

 

 

 

  
  
 

Bene Adrián (Pécs, 1977) irodalomtörténész, filozófus

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, az Acta Romanica rovat vezetője. Főszerkesztő-helyettes. 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.