Videó




Keresés a honlapon:


Rimóczi László: Adalékmentes gyógyszer az elhomályosulás ellen – Végh Attila: Sárkányfüves könyv

 

 

 

 

Adalékmentes gyógyszer az elhomályosulás ellen


A füveskönyv nyitott műfaj, bárki nekirugaszkodhat, bár nem könnyű út, hatalmas élettapasztalat birtokában ajánlatos csak használni. Végh Attila magabiztosan és alapos felkészültséggel vágott bele Sárkányfüves könyv című legújabb munkájába. Ahogy a szerző is fogalmaz: „Mi szükség egy ilyen könyvre? Mit tesz hozzá a füveskönyvek kialakította képhez, Máraihoz, bármihez? És mi az, hogy sárkányfüves? Az életvezetési tanácsokat osztogató bölcsek nyomában lépkedve mit akar a szerző e mitikus lénnyel, meg a róla elnevezett növénnyel, amelynek legfeljebb Süsü meséjében van helye? A füveskönyvek szerzői fényt akarnak gyújtani olvasóik számára, megvilágítva az élet legegyszerűbb kérdéseit, mert tudják, hogy ezekre a legnehezebb a válasz.” S rádöbbenünk arra is, hogy a legkézenfekvőbb dolgok a leginkább elfedettek, mert sosem kérdeztek rájuk. A sárkány földszellem, az élet sötétségének ura. A szerző most olyan lélekvezető szeretne lenni, aki az élet erdejében a tisztást keresve sem marad érzéketlen a rengeteg iránt. Végh Attila Johann Georg Hamann-nal ért egyet: a világosság nem más, mint a fény és az árnyék megfelelő aránya. Miközben az ember a fény felé tapogatózik, nem árt, ha letüdőz egy kis földszagot.

Nem akarok Márainál okosabb lenni. Egyszerűen annyi történt, hogy megöregedtem, és úgy érzem, talán itt az ideje, hogy a füveskönyvek szellemében is jelezzem: ki vagyok én.”
 

Végh Attila egyike azon kortárs íróknak, akik valóban értik a mesterséget, ismerik a miérteket és a hogyanokat, mondanivalójuk többdimenziós, és számos korszakra ágazik szét. A szerző páratlan műveltséggel átitatott, érett gondolatait maivá és élővé teszik a személyes élmények, visszatekintések és összegzések. Néhány meglepő tény is kiderül az író életéből, például az, hogy egykor természetvédelmi őr volt, és csoportokat kalauzolt a Pilisben, és amikor kézzelfogható közelségbe szeretne kerülni az anyaföldjével, nem pártbrosúrákat lapozgat, hanem kimegy a Magas-Börzsöny bükkösébe, és megölel egy fát. Arról is értesülünk, hogy természetfotós és -filmes hobbijának hódolva gyakran jár Erdélyben, és hogy veszélyes puszta objektívvel medvére vadászni.

Azon túl, hogy személyes momentumokat is feltár a múltjából, magabiztosan építi véleményét, világlátását, hogy közvetlen viszonyba kerüljön az olvasóval. Nemcsak egy széles érdeklődésű polihisztor képe bontakozik ki előttünk, hanem egy terebélyes privát könyvtár is, így válik e kötet a műfaj kiemelkedő darabjává.

Néhány szócikknek külön címzettje van, úgymint a szorgalmas dilettánsok, a bérpublicisták és a tehetségtelen politikusok tehetséges beszédírói. Még azokat a költőket is elmarasztalja, akikben egykor ott lappangott a tehetség, de nem hoztak ki mindent magukból, nem tettek semmit az előrejutásukért, és mára kávéházakban borongó alakokká váltak.

Mai zaklatott, „onlájnul lélektelen” világunkban is sokan vannak, akik még hisznek a szavak megtartó erejében, az elkötelezett írót pedig nem mérgezik a digitális közösségek és a mainstream áramlatok, ő akkor is egyéniség, ha nem akar az lenni. A szavak kötik össze az írót a világgal, de az is kijelenthető, hogy a saját bőrünkön tapasztalt impulzusok hatékonyabban érlelnek egy életművet, mint bármekkora könyvtár.

A várakozásról

Ha találkozót beszélek meg valakivel, általában tíz percet várok rá. Az Úristenre tizenötöt. Akibe szerelmes vagyok, arra húszat. Ennyit várni nem nagy dolog, hiszen bármikor bármi közbejöhet. A notórius késők esete azonban más. Ezek az emberek azt hiszik, hogy a másikkal mindent meg lehet csinálni. Folyton elkésni: ez nem puszta tiszteletlenség, hanem a másik semmibevétele. Aki állandóan késik, az megérkezésekor a helyszínen mindig ugyanazt találja: senkit. Ez az ő igazi társa.”

A szerző nem beszél mellé, nem is válogat az eszközökben, ha a téma erős indulatot vált ki belőle, azt végletekig kicsontozza. Eredeti meglátásai szinte belülről izzanak, miközben éppúgy képes észlelni a horizontot, mint azt, ami épp a szeme előtt van. Szavai nyomán az archaikus bölcsek újra életre kelnek, az elviselhető szenvedéseket pedig nem állítja párhuzamba ósdi közhelyekkel, kardinális megfigyeléseket közvetít, magának talán éppúgy, mint a belváros járókelőinek. Kijelentései nagyképűség és leereszkedés nélküliek, új aspektusokkal, a kitaposott ösvények mellőzésével avat be minket látásmódjának költészetébe. Nem okoskodik, egyenrangú félként kezeli az olvasót, így találkozik hosszú évek bölcsességének gyűjteménye az utca életszagú tapasztalataival.

Mivel a tájékozatlanságnak is vannak fokozatai – hiszen sok ember számára újdonságként hathat már csak annyi is, hogy az ok és okozat törvénye valóságos –, ez a könyv nem kezdőknek, inkább haladóknak szól, mert ahelyett, hogy lerövidítené a Felismerések útját, csupán lámpást ad azokhoz.

A fanatikus emberről

A vallási fanatikusok korát éljük. Nem csak a robbantgató elmebetegekre gondolok. Most, amikor a korszellem ilyen alacsonyan röpül, az elkötelezettség egyetlen jele a fanatizmus. Utcai bibliarázók, narancssárga ázsiai leplekbe öltözött belvárosi fiúk-lányok, idióta keresztény dalocskákat éneklő gitáros gyülekezetek, agyatlan aluljáró-messiások bámulnak sóvárogva az égre. Isten, ha volna, szégyellné magát miattuk.”

A kötet, ha úgy tetszik, „adalékmentes” (mellébeszélés nélküli) gyógyszer az elhomályosulás ellen, sajátos fénytörésű útikalauz. Nem vitairat, a szerző néhány helyen mégis vitába száll Máraival, aki helyenként semmibe veszi a jókedvet, és megvetően ír azokról, akik társaságban sziporkáznak, a figyelem-fetisisztákról. Míg Márai azt javasolja, hogy az ilyeneket messze kerüljük el, a Sárkányfüves könyv szerzője inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a jókedv éppannyira isteni adomány, mint a bölcsesség. Azt is kijelenti, hogy alkotó embernek nem való a család, de ő „elgyengült”, hiszen családos alkotó ember – azt, hogy kinek mely életmód a hasznosabb, írója válogatja, de akárhogy is van, a legfontosabb, hogy önmagunk lehessünk.
A hiúságról (mely szócikk kétszer is jelen van a kötetben) azt írja, hogy nem minden hiúság, ami annak látszik, hiszen a semmilyen emberek társadalmát fölháborítja, ha valaki valamilyen, az ilyen embert többnyire kitagadják.

Nem a tisztulási folyamatok lehetséges/ajánlott módjait mutatja be, a lázadás is takaréklángon ég, csak kimondja, amit egy gondolkodó ember gondol. Egy kiteljesedett, hellyel-közzel nyugvópontra érkezett ember aforizmáit olvashatjuk, akiben még bőven van mondanivaló. Egy világjárt író meglátásainak és vívódásainak préselt gyűjteménye ez, szellemi objektumok és szubjektumok, koherens igazságtartalmak és plasztikus tanácsok kisiklott felfogású polgároknak. Olyan helyre érdemes tenni a könyvespolcon Végh Attila kötetét, hogy mindig kéznél legyen.



Végh Attila: Sárkányfüves könyv. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019.





  
  
 

Rimóczi László (1979) újságíró,  a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.