Kritika

(Lesi Zoltán: Daphnis ketskéi 
Fiatal Írók Szövetsége,  Budapest, 2009)

Lesi Zoltán első verseskötetét olvasva egy izgalmas kísérlet alanyainak érezhetjük magunkat, mivel a szerző a szövegformálás terén olyan lírai hagyományokat idéz fel, amelyek régóta jelen vannak legújabbkori irodalmunkban, mégis képesek a meglepetés erejével hatni. A versek kivétel nélkül valahol a  tizennyolcadik századvég körüli nyelvezet álöltözetében jelennek meg, és nemcsak a szóhasználat hanem még a helyesírás is viszonylag hűen utánozza az adott korstílust.

Hegyi Botos Attila: Rögnyi ég    ( Irodalmi Jelen Könyvek, Arad-Budapest, 2011)

Jó mottókat választani igen nehéz. Ha pedig egy verseskötet majd mindegyik opusza felett zárójeles, római számos be / feljegyzéseket találhatunk, ott határozott koncepciót sejthet az ember.. Vajon rávezetésekről, a versek sűrű magjait felnyitó utalásokról volna szó, vagy valamilyen, a költészet őseredeti rangját idéző invokációs eljárásról? Hegyi Botos Attila első könyvében merész vállalkozásba fogott, bizonyos értelemben — miként kötet alcíme is utal rá — áldozati énekeket, szakrális lírát próbált teremteni. „Kinek füle van…” (és elég türelme, ideje), hallja meg, merüljön alá, heveredjen ki ezekkel a versekkel, lehetőleg a szabad ég alá, egy Olümposz-szerű helyre, valahová, távol az emberi zajtól.

Ayhan Gökhan : Fotelapa
JAK+Prae .HU, Budapest, 2010


Ayhan Gökhan és a vele együtt néhány esztendeje feltűnt fiatal költőgeneráció „új nép, másfajta raj” –  és Gökhan közülük is az egyik legújabb, ami persze nem jelenti azt, hogy megszólalásmódja, forma és nyelvteremtő kísérletei ne utalnának valami  régtől fogva ismerős és bevált poétikai hangulat felidézésére. A Fotelapa verseiben, főként a fiatal Kosztolányi halált játszó „beszédmódjairól” vagy inkább tónusairól van szó inkább, egy huszonegyedik századi szegény kisgyermeket hallunk, nem panaszkodni, hanem az elidegenedéstől való félelem fedezékéül, egy sajátos költészet mágiáját felhasználva átlelkesíteni a körölötte levő mozdulatlan teret.

Simon Adri: Komplemente
Parnasszus Könyvek – Új Vizeken, Budapest, 2010


Simon Adrit olvasni jó. Ha viszont nem tudnánk, hogy Adri kétségkívül egy igen jelentős nőköltő a hazai mezőnyben, sőt! – és pl. most vennénk először kezünkbe a Komplementét, lehet, hogy kicsit megijesztene a nyitóvers (A kezdettől a végelgyengületig) némely sora: „…önrendelkezik a nem-meta-ővel, / az önfelkelő- és önlemenővel; / hogy már nincsen is mit konnotálnia. / (Ontológia mint dezontománia.)…”  Nem azért, mert egyrészt kevéssé világos hogy miről is van szó, hanem mert látszólag még annyira nem-Adrisan bukdácsol itt a szöveg, hogy  a folytatást tekintve akár bizalmatlanok  is lehetnénk. Azonban:  „Simon Adri azon kevesek közé tartozik, akiknek költészete van” –írja Janox szerkesztő a hátsó borítón,. és beláthatjuk, hogy mégiscsak igazat szól.  A Komplemente verseit szemügyre véve, hamar kiderül, hogy az ilyen költészet magaslatán, az „értő olvasókon” kívül nyugodtan tehet egy sétát az is, aki csak kedvét lelve merítkezik ebben a sűrített levegővel teli szövegvilágban.

Gáspár Ferenc: Ördögvér (Ikerhold Kiadó-Pont Kiadó, Budapest, 2007)

„Bátyám, bátyám mi történik itt?” – kérdezi Gáspár Ferenc hőse nyomban a regény első mondatában, valószínűleg nem véletlenül, hiszen az olvasónak is feltűnik, hogy valami fura dolog történik itt, hiszen máris, megállíthatatlanul egy olyan regényfolyamban hömpölygünk, minden bevezetés és magyarázat nélkül, amelyik leginkább az álomi logika szabálytalanságaira emlékeztet. Vagy inkább egy elalvás előtti, féléber, de igencsak intenzív tudatállapot, amolyan köztes létbeli áradat ragad el minket, ahol a környezet és mindennapi életünk szereplői még nem veszítik el valóságos alakjaikat, de kétségkívül fura elváltozások figyelhetők meg rajtuk.

Debreczeny György: Sőt mi több
Syllabux Könyvkiadó, 2011.

Bodor Béla nyilatkozta egyszer hogy első kötetének megjelenése egy irodalmilag  nem túl szerencsés korszakba, az un rendszerváltás évébe esett, amikor a népek nem igazán az új költők köteteit keresték a boltokban –  ez a helyzet úgy tűnik Debreczeny György irodalmi pályafutására is determináló lehetett, (neki a 89-es Elodázható elégiák már a  második könyve volt). Saját bevallása szerint ekkoriban, a nyolcvanas évek második felében kezdett el un montázsversekkel foglalkozni, játékos tiszteletadásként elődöknek és kortársaknak, olyan végtelenségig variálható versvilágokat hozva létre melyek egyszerre tűnhetnek avantgard tiszteletlenségnek is, hiszen „fogtam szépen a mások verssorait és építőkockának használva őket megépítettem belőlük valami mást, ami már én vagyok...”

Esszencia a múltból  ma múltból

                    Bánosi György: Regényesszencia  (Coldwell Könyvek, Budapest, 2007)

„Az avarokról sok más nagyon jellemző dolgot is tudunk. Az egyik az, hogy hosszú-hajú nép, kinek férfi dísze a varkocs-viselete. A másik az, hogy a fekete a kedvenc színük, elvégre ők a "fekete magyarok", kiknek másik neve a sícamber...” – írja egy nem túl komolykodó lexikon, melyet csak azért idézünk, hogy tisztább képet tudjunk kapni Bánosi György Regényeszenciájának alcíme felől, ami így hangzik: „Egy Kóbor Poétának Olykor Kacagtató, Máskor Megríkató Hányattatásai a Sicamberek Országában” A történet, vagyis az esszencia cselekményvázlata valami Robigó nevű diktátor országában zajlik, még a vad pusztai tatár-hordák idejéből, ahol a főszereplő, Gaston, („aki jövendő filozopter, tétova álmodozó és a Hold szerelmese”), ifjúból felnőtt, dolgozó emberré alakulását kísérheti figyelemmel a nyájas olvasó.

Könyvbemutatóin Böszörményi Zoltán két újítást is bevezetett. Egyrészt minden résztvevőnek ingyen kötetet ad (ez ritkaság, mert az írók általában eladni szeretnék könyveiket, még a kollégáknak is), másrészt nemigen szereti a mostanában divatos „moderátorokat”. Moderálja ő magát és a jelen levő kritikusait is, szerencsére viszonylag rövidre fogva a könyvbemutatókat, talán ismervén azokat a szerzőket és kritikusokat, akik önmaguktól megrészegülve akár órákig képesek beszélni a jelenlevők nagy bánatára.