Videó

Nagy Zsuka felolvas – Irodalmi Jelen


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Boldogh Dezső: „A domb anya háta…”



Ayhan Gökhan : Fotelapa
JAK+Prae .HU, Budapest, 2010


Ayhan Gökhan és a vele együtt néhány esztendeje feltűnt fiatal költőgeneráció „új nép, másfajta raj” –  és Gökhan közülük is az egyik legújabb, ami persze nem jelenti azt, hogy megszólalásmódja, forma és nyelvteremtő kísérletei ne utalnának valami  régtől fogva ismerős és bevált poétikai hangulat felidézésére. A Fotelapa verseiben, főként a fiatal Kosztolányi halált játszó „beszédmódjairól” vagy inkább tónusairól van szó inkább, egy huszonegyedik századi szegény kisgyermeket hallunk, nem panaszkodni, hanem az elidegenedéstől való félelem fedezékéül, egy sajátos költészet mágiáját felhasználva átlelkesíteni a körülötte levő mozdulatlan teret. Gökhan az emléknyomokat a jelen köztességébe fókuszálva egy nagyon erős és formailag is érdekesnek tűnő magánmitológiát alkot, ahol  tárgyiasult fogalmak és átmeneti szimbólumonként funkcionáló használati tárgyak uralják a jelentés folytonosan változó élményrétegeit.  Mégsem hangulatlíra-darabok ezek a versek, hanem inkább különféle nézőpontok leképezése, a nyelvi ideiglenesség és egy sokkal elsődlegesebb teremtésvágy és teremteni tudás találkozási pontjai. A költő a zajgó világ közepén áll, de önmagára elsősorban a múlt szereplőjeként tekint, így próbál otthonosságot találni a jelenben is.
A Fotelapa első pillantásra egy verses fényképalbum, amelyet valódi fotók is díszítenek, az egyik, nem meglepő módon, magát a költőt ábrázolja, kb. óvodás-Gökhánként a konyhaasztalnál, (az ízléses borító, mellesleg, Nádas Péter munkája). Kérdés, hogy szükség van-e ilyen formában is rájátszani a „szegénykisgyermekségre” amikor a művek magukért beszélnek…? Ayhan Gökhan elképesztő számú irodalmi és internetes publikációihoz képest, a kötet szigorú és értő válogatás eredményének tűnik, a hang kellően egyéni, noha időnként belecsúszik a kortárs nyelvezet talán olykor modorosságnak is tekinthető „vétségeibe”, de egy első könyv esetében mindez természetes és megbocsájtható. A másik fő forrás pedig maga Kosztolányi, aki láthatatlanul körbelengi Gökhan világát, és persze József Attila, az állandóan felidézett anya-hiány miatt, amelyet még a szerelmes versek ciklusában is könnyen tetten érhetünk. Gökhan viszonylag magabiztosan kezeli a formát, általában remekül építkezik, ami az ő esetében nem is olyan könnyű, mivel poézise alapvetően vizenyős közeg, a fogalmi terek egymásba játszanak, tükröztetnek és hasonulnak, a kötőanyag azonban szilárdnak tűnik, bár időnként érzékelhetjük a verseken belüli elnagyoltságot is. Néha mintha túl sokat beszélne,  de ez legtöbb esetben szerencsére nem zavarja az olvasatot és az értelmezést, és a látszólagos üresjáratok után mindig találhatunk valami jellegzetesen gökhani megoldást.
Ahogy a nyitóversben „a fotel /átcsúszik a képből a most-lakásba, /mint a legfurcsább bútordarab, /én sem találom a helyem.” – mondja, és rögtön leültet minket is magán mitológiájának szereplői közé, az apaházba. Az árvaság traumatikus terében már-már mániákus ismétlődéssel sorolja fel egy régvolt-jelenlevő világ tárgyakkal, bútorokkal benépesített kelléktárait. A megszemélyesítések kísérleteiből különös fogalmi absztrakciók lesznek, melyeket ő tölt fel újra tartalommal: „Apával, mint a sötéttel, nem / tudok mit kezdeni”. „Mint akinek jó a lelkiismerete./ Telement anyasággal. Az anya nem árt.” „… A szív lelassul, / mint az emlékezet, apa / nem hasonlít a szeretet / részleteire…” Gökhan, alapvetően érzelmi indíttatású, örökös hiánytól rettegő hozzáállása mellett nagy elemző is, a gyermeki láttatás tudásának művészetét kitűnően kapcsolja össze a felnőtt férfi „eget mér és bólint” – alapállapotával: „Párbeszédeink, mint a rossz füst, / mélyítik a kórházplafont, / utunkba kerülő fotel / átrendez egy családrendet…” Az apró részletekben is képes sokat kifejezni: az anyatájon „köldöknyi szürke ég”, „oldalról süt a nap / az árnyékunkra, testté vált semmink, lemarad / a létezésünk…” , „nőttem, mint vizekben a mélység”,  „a végtagjaim leszerelhetné anyám / eltehetné a sokkal jobb időkre…”
A kötet, tragikus alaphangulata  ellenére egyáltalán nem leverő olvasmány, a szövegek tele vannak elrejtett drágakövekkel, és a második ciklusban az új élet boldogságát hirdető erőteljes líra is hangot kap a megtalált kedves közellétében. Ayhan Gökhan pályakezdése határozottan bíztató reményekre jogosít.

  
  
 

Boldogh Dezső (Budapest, 1967) költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.