VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Bene Adrián: A hiány tágassága – Fábián István Fölsértett ég című kötetéről
A hiány tágassága (Fábián István: Fölsértett ég. Gondolat Kiadó, Budapest, 2020, 135 o.)
Fábián István kötete kapcsán nem mehetünk el szó nélkül annak fizikai megjelenése mellett. A magyar könyvpiacon ritkán fordul elő, hogy egy verseskönyv impozáns látványt nyújtson, a polcon a borítójával kifelé is mutatós legyen. A Fölsértett ég albumszerűsége, A/4 mérete tekinthető merész gesztusnak is, hiszen olyan várakozásokat kelt, amelyek nem engedik meg a középszerűséget. Az olvasó, persze, mindig valami autentikusat vár, de ez esetben, a kontraszt miatt, nevetéssel büntetne, ha csalódnia kellene. Egy terjedelmes kötetben, 89 vers között nyilván vannak erősebbek és kevésbé sikerültek, de azt hiszem, senki sem fog nevetni. Fábián István grafikus és költő, nem meglepő hát, hogy a verseket 18 egész oldalas rajz kíséri, talán a verseknél is hatásosabban – mert sűrítve, kevésbé megnevezhetően – fejezve ki a groteszk-szürreális kompozíciókban a létezés abszurditásának tapasztalatát. Kár, hogy nem szerepel több grafika a könyvben, már csak azért is, mert az intermediális kapcsolatok jótékonyan tágítják a fogalomhoz, nyelvhez, énhez kötött versek értelmezési lehetőségeit. A kötet versei nem egyetlen témát variálnak, sokfelé tájékozódnak, több irányból közelíthetőek, az alábbiakban én a hiány motívumára összpontosítok. A nyitóvers (Kivonulás) kosztolányis hangja is eszünkbe juttathatja a „nincs meg a kincs” értelmében vett hiányt, de a következő versek is utalnak az Istentől elhagyott ember groteszk világára („Csak az Isten bóklászik másfele”), ahol hullákkal telik meg a Földközi-tenger (Mediterráneum), ami egyben indokolja is az embertelen mítoszokkal való leszámolást (A mítosz teste). A személyes és korkritikai számvetés mellett az egzisztenciális magány és a transzcendencia feszültsége adja a létezésről való elmélkedés másik gyújtópontját. A mítosz testében a „maradok végül múlttalan, / láblógázva a vég fölött” felütést a szárnyalás-zuhanás ikermotívuma vezeti a zárlat „élnék csak istenek nélkül, / fent üres olümposz, én alant” megfogalmazásáig, miközben megfogalmazódik az igény a hitre mint támaszra, vigaszra: „életem testzsákjaként hullanék, / esnék akár az égig: / mondanám, kibírtam Uram, / velem maradtam végig.” Mi hiányzik, mi ez a hiány? Mint seb, hasadás, vér – gyakori motívumok a kötet verseiben – az épség, az integritás hiánya. A személyes létezés mellett az emberi civilizáció vonatkozásában is érvényes gondolat ez, több versben is összekapcsolódva a pusztulás víziójával. „Itt van a világ ősze, / a fa véres madarakat hullat.” – olvashatjuk a halványan Ady magyarságverseit idéző Európában. A pusztulással összefügg az embertelenség és az otthontalanság, ahogyan a Gulliver sehová című szonettben az egzisztenciális tapasztalattal a keserű politikai diagnózis: „Ártó, tétova szívek országába születtem, / ahol szabad a hajnali emberölés,” (…) „tolvajlás van színen és hallgatás, / árnyékba fordul minden lélek és tudás.” A keserű, elégikus hang nem mentes a pátosztól, teátrális-tragikus képektől sem idegenkedik („Háttal vagyok. Tarkóm szemez a széllel.” „és sárba fordult arccal / beszélnek a költők”) Az 1960-70-es évek magyar versközbeszédét idézik az expresszionista szabadvers indulatosságát hordozó beatköltészet remineszcenciái is: „de ezt a hallgatást ki ismeri? / ezért a századért ki üvölt? / ki ordítja már pofánkba / nem lehet túlélni két világháborút (…)”. (Kagyló) A történelem elsősorban pusztulásként, ártatlanokat gyilkoló háborúk tapasztalataként jelenik meg, ahogyan a Babits Fortissimojának protestáló attitűdjére emlékeztető Korpuszban. Magyarország vonatkozásában is a hanyatlás, az értékhiány tűnik fel, a már említett Gulliver sehová mellett – többek között – a Nagy Gáspárnak ajánlott Öröktél: elmúlt november című darabban is: „Volt egy ország, / milyen ország? / Merre volt / se tudjuk. // Tépett sebszél, / légző hiány”. Nem különvéleményről van szó, ezt jelzik a kortárs intertextuális kapcsolatok, ajánlások – inkább egy nemzedéki tapasztalatról, közérzetről. Hol rezignált, hol lázadó hangon az a ressentiment szólal meg, ami a kötetben többször megidézett Bereményi Géza és Cseh Tamás dalaiban. Az intermediális utalások hasonló tartalommal hozzák be a képbe Birtalan Zsolt fotóit (A képekből épített város), Tettamanti Béla és Szabó Vladimir grafikáit. Meghiúsult remények, beváltatlanul maradt ígéretek, „célját felejtett létezés”, ahol „a hiány tart egybe mindent”. „A hiány, mi megmarad / az öröklétből örökre.” – olvassuk az Irtásban. A pusztulás, az üresség nem csak az élet értelmét kérdőjelezi meg („voltam a nemlét hiánya” – Himnusz alagsorban), hanem az ember középponti szerepét is a világban (Nélkülünk). A kötet négy ciklusa közül az első (ebből vettük eddigi példáinkat) támasztja alá a leginkább egységesen a fent vázolt értelmezést. A másik három ciklusban érzésem szerint több a középszerű vers, a ciklusok rendezési elve sem világos számomra. A Pontos, mint a rózsa ciklusból kiemelkedik a Kemencei este, annak ellenére, hogy patetikus-balladai, népi-szürrealizmust idéző felütésének anakronisztikussága kissé zavaró. A Nélkülünkben bevezetett poszthumán perspektíva és az egzisztenciális magány kifejezése érdekesen kapcsolódik ebbe a keretbe: „magamba fúlok, ahogy a létezés / magának akar megmaradni: / leszek innen és túl is egymagam. // Jó lesz a létezést magára hagyni: hallatszék / vizekben delfin-fütty, bálna-szó, adósságomat / kedves cetekkel egyszer visszaadni tetszene”. Figyelemre méltóak a vers linearitását megbontó formai megoldások, A billenés-mozzanat című tükörvers, a Lélegzet és a Madár. A harmadik, A bűnevő vigíliája című ciklus hasonlóan heterogén, de az eddigiekhez képest nagyobb szerepet kapnak az istenes versek (Életem dele: 1990; Harmadnapra), a hiányérzet pedig egyre inkább idegenségként kerül színre (Történelem; Exodus; Töklevél). A transzcendencia és ez ember nélküli állapot víziója, az ember múlt időbe tétele fogalmazódik meg a Legyen, ha van című versben, majd ezt a pusztulás helyezi egzisztenciális-metafizikai síkra a létezés és a halál gondolatát nagy költői erővel megragadó Ha. Az utolsó, Idő.Rend című ciklus a kötet eddigi témáit, motívumait vonultatja fel, legkoncentráltabban talán Az adott pillanat félrímes szonettjében. A kötet alaphangját adó egzisztenciális közérzet, a hiány, az otthontalanság, az idegenség, a magány lehetőséget ad a személyes és a metafizikai sík, az egyéni és a közösségi tapasztalatok összekapcsolására, ami – érdekes módon – éppen a legjobban sikerült költeményekben valósul meg. Hasonló érzések, mondanivalók korábbi megfogalmazásai, különböző – a magyar olvasók fülének ismerősen csengő – hangok, formák, képek gyakran átszűrődnek a költő saját hangján, akadályozva is némileg a saját stílus megszilárdulását. Nem feltétlenül az eredetiség és a stiláris egység egy költészet legfontosabb mércéje, de érdemes figyelni a befogadott hatások funkcionalitására, szerkezeti uralására, a reflektivitásra. Ugyanakkor a kétségtelen formai tudatosság és a gondolati jelleg magában rejti a veszélyt, hogy a versek egyértelmű üzenetet fogalmazzanak meg, igényesen dekorálva, cifra szolgaként – ahelyett, hogy életre kelnének, világítanának, csillognának, talányosan és kimeríthetetlenül. Mert a költő minden hiányánál fontosabb a költészet szükséges „hiánya”: a másként, prózában kifejezhetőség hiánya, ahogyan azt a Vissza és az Odüsszeusz, lélegzet be.ki című versek részben megvalósítják. Nehezíti ezt a többé-kevésbé rögzült jelentésekkel társított költői toposzok (ég, föld, tenger, isten, madár, vér, sár, kocsma, tél, kert) gyakori használata, illeszkedjenek ezek bármennyire is jól a megcélzott témákhoz.
Megjelent: 2021-03-01 14:00:00
|
