Keresés a honlapon:

Bence Erika: Szövegvarázsló. Tóth Olivér: Bűvöskert című kötetéről

 

 

 

 

Szövegvarázsló

Tóth Olivér: Bűvöskert. Színes Gyöngyök Délvidéki Roma Nőkért Egyesület, Pécs 2018

 

 

A kert ősrégi toposz: mítoszi világmagyarázatok konstans része, teremtéshelyszín. Vörösmarty Mihály drámájában Csongoré, kietlen, kopár, amelyet a női princípium, Tünde termékenyít meg; az aranyalmát termő fa a teremtő képzeleté, a költészet szimbóluma: „Félig föld, félig dicső ég”. Csáthnál a Varázslóé, aki egyszerre tündéri és boldogtalan mesevilágban, különleges növények és furcsa állatok birodalmában művel csodálatos és extrém dolgokat. Gulácsy Lajos festményén buja rózsakert fonja körül a szerelmespárt.

Nehéz eldönteni, Tóth Olivér Bűvöskert című verseskötetének szövegvilágában mennyi a tudatos átsajátítás ezekből az opusokból és művészi univerzumokból, de több esetben (például a Bűvös kertben a múzsa és a Bűvös kert című költeményekben) reflektáltan beszél lírai énje erről a tropikus vonzatról: a költői versbeszéd kertbéli „televény”-ként való megnyilatkozásáról: „…egy tenyérrel döngölt virágágyon / gyűrött papírlapok univerzumában / bűvös kertben, hol a múzsa / szeméthunyva alszik az álnokságon…” (16).

Nem véletlenül használtam nyelvének jellemzésére ezt a – más kontextusban „termékeny, szerves, tápanyagban gazdag” talajtípust jelölő – régies szót, hiszen dús burjánzásra serkentő jelentései révén alkalmas átvitel a költői nyelv összetettségének, bőséges áramlásának érzékeltetésére. Mai szóval, talán, expresszív nyelvhasználatnak nevezném azt, ahogy a lírai alany „ontja” a szót annak pozitív értelmű konnotációjában: szavakat alkot, központozás nélküli, ezáltal egymásba folyó, enjambement-mondatokat hoz létre; egyedi szövegvilágokat teremt számunkra alkotóként, létrehozva ezáltal a maga utánozhatatlan versuniverzumát, amely részleteiben nem, csak egészében: szekvenciákra bontás helyett az egészben elmerülés olvasói attitűdje révén értelmezhető. Mintha nem nagyon lehetne Tóth Olivér verseit egyenként, egymástól különálló egészként, s főleg nem a sorait így értelmezni, mert nem fogjuk őket megérteni. De az egész versciklust, a kötetkezdő A magam igazával című vallomásverstől a hónapokat antropomorfizáló költeményeken át a Bűvös kert és Az út című hitvallásokig folyamtában, szövevényszerűségében kell értelmezni, nem különálló versekként.

A kert mellett más ősképeket is mozgat Tóth Olivér költészete, pl. az út eposzteremtő képzetét. Mármint, ha úgy gondoljuk (Hegel nyomán, persze!), hogy az őseposz, azaz az Iliász után az összes többi, megkülönböztetésül epopeiának nevezett hősköltemény (a)z (otthonostól és a hazától való) távolodásnak és az új keresésnek az archetípusát képviseli.

 

„nem való úrnak csak fehér és fekete,

fehéren vagyok fekete sor,

kelletlen asztaltól barna kenyér,

kelletlen falon fekete vér

idegenek kezébe,

az út.”

 

(Az út)

 

A másik az idő tropikus alakzata, amelynek átélése a magyar költészetben a 19. század elején vált félelmetes élménnyé, nyerte el ezáltal tragikumát az „elestveledés”, és a „közelítő tél” metaforáiban; korábban statikus (az időbéli korszakokat változatlannak gondolták) vagy eleve elrendelt képzetként (a siralomvölgyből a másvilágra távozás időintervallumaként) létezett. A Bűvös kert interpretációjában: „Üres sírkertek kapujára / gyülemlik kopogtatni az idő…”, s ebben a tragikus múlásban „tűzre vetve hevít a kereszt / ki fázik csak hamuból / vethet magára keresztet”.

Kunhegyesi Ferenc grafikái és borítóképe csodálatosan élnek együtt a verseskötet belső világával, nem illusztratív, hanem jelentésalkotó helyzetben teljesítik ki kötészetét. A borítókép Gulácsy híres festményének szimbólumhordozását, a női és a férfi princípium együtthatóságát értelmezi át: a fekete-fehér különállóság tényét vetíti bele a színösszetettségbe. A címlapkép a szent és a triviális élet, a tövis- és a babérkoszorú kettőségeinek egybeoldásával hoz létre profán jelentést, más képek Guernica- vagy Minótaurosz-motívumokból építkeznek.

A Bűvöskert után már reflektáltan jelenik meg Tóth Olivér költészetében a József Attila-palimpszeszt, mint amilyen versbeszédet képviselnek Eszméletlenül vagy Oda című legújabb költeményei, de a verseskötet világától sem idegen a költőelőd(ök)re történő reflexió. A „jóság koldusai” is ilyen utalás A magam igazával című, a „lenni ág / lenni világválla” -asszociáció az Ágvállára című költeményekben. Összetett reflexiósort mozgat az Európában feketlenek a liliomok, és az sem kérdéses, hogy Simíts magadhoz himnikus/elégikus versnyelve „vezess–szeress” párhuzamaival milyen költészeti hagyományra és szerelemképre reflektál.

Adja magát a kérdés, de igencsak nehéz lenne (komparatív vizsgálatok nélkül) kompetens választ adni arra, miképp jelennek meg a cigány kultúra sajátosságai Tóth Olivér költészetében. Ugyan verseskönyve kísérőszövegében erre nem fókuszál erőteljesen (más jegyzetekben viszont reflektál arra, hogy cigány és magyar identitását egyszerre éli meg), de azért nem hagyja említés nélkül, hogy „a borsodi föld cigány nehézségeiből igyekszem szárnyalni”. Mindezek, mármint a mélyreható elemzések nélkül nincs tudományos értékű válaszom, csak olvasói megérzéseim és tapasztalataim: rácsodálkozás szóhasználatának egyediségére, világképének a kanonizált közép-kelet-európaitól eltérő sajátosságaira, például ahogy a periféria-élményt, a szegénységet és a családi tartalmakat fejezi ki és kultiválja költészetében, anélkül, hogy például a szegénység proletkult szólamait átvenné. Mi több, számára épp az ellentétes költészeti hagyomány a mérce és mérvadó: József Attila, Nagy László, Weöres Sándor költészete.

 

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-02-17 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.