Videó

Szénégető Richárd videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Bene Adrián: Kétpontos perspektíva – Fábián István – Mohai V. Lajos: kettős:pont

 

 

 

 

Kétpontos perspektíva

(Fábián István – Mohai V. Lajos: kettős:pont, Könyvpont, Budapest, 2020.)

 

Egy könyvnek gyakran van két szerzője, két – a név eltérését nem számítva azonos – címlapja ritkán. Mohai V. Lajos kettős:pont és Fábián István kettős:pont című könyvét olvasni azonban ugyanannak a könyvnek az olvasását jelenti, a kettő középen összeér, együtt tesz ki egy egészet, így áll össze a kép, a létezés képe. Rendhagyó vállalkozás ez a könyv nem csak azért, mert két szerző és két művészeti ág egyesül benne, hanem elsősorban annak köszönhetően, hogy a két irányból induló, félúton találkozó szerző egyszerre kommentálja és illusztrálja a másik szólamát, miközben ugyanazt variálják, egyfajta virtuális kánonban csendülve fel. Az ebben megnyilvánuló emberi és művészi összhangnak (és csendnek) nem csupán dokumentuma a kötet; a koncepció meghatározó eleme a műegésznek, hozzáad annak művészi értékéhez. Az önmagának elégséges én monologikussága átadja a helyét egy olyan dialógusnak, amelyben a felek figyelnek egymásra, nyitottak. A jó dialógus inspirál, kihoz valami többletet a résztvevőkből, olyan dolgokat is ki tudunk fejezni, amelyeket korábban meg sem fogalmaztunk pontosan magunknak. A kölcsönös odafordulás folyamatos önreflexiót is igényel, ami által egy végtelen közeledés zajlik. Ezt erősíti fel a találkozási ponton a két vers (Tükör; Tükörkép) által leképezett tükörjáték. Az olvasó számára ez a többszörös szerkezeti egymásba és önmagába ágyazottság azzal a zavarbaejtő hatással jár, hogy egy idő után az egymásra utalások és az egymást kiegészítő „hangok” összeolvadnak. A szövegbe-képbe felejtkezetten hirtelen nem tudjuk, melyik szerző „beszél” hozzánk, nem foglalkozunk a két enyészpontos szerkezettel, csak érezzük, a képet nézve, hogy jó.

Fábián István szürreális-expresszív, látomásos grafikai világa jelzi a kötet reflektív viszonyulását: a saját élettörténetre való rátekintéstől a létezés alaptapasztalatáig ívelő elmélkedő figyelmet. Az idegenség, a kiszolgáltatottság, a káosz vagy éppen a rend fenyegetése fogja közre, rejti el az arcot, a kinyújtott, összefonódni vágyó, megmentő szorításra váró kezet, és köti gúzsba azt, aki szárnyalna, vágtatna. Az allegorikus, helyenként szimbolikus kifejezésmód motívumai között a szárny és a kötél mellett megpillantjuk az ásót, a kosarat, a létrát, a ruhacsipeszt, a papírhajót – amelyekről irodalmi utalások (Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Weöres Sándor) útján vagy azok nélkül az ősz, a számvetés, a halál juthat eszünkbe. A létra és a gerinc az emberi tartás, a kitartás, a szárnyakat megtartás fontosságát sugallják a groteszk, kafkai világban. Mohai megfogalmazásában: „mindig valamiféle veszélyeztetett léthelyzet jelenik meg a munkáin”.

Fábián versvilága és prózai Mohai-kommentárjai ebbe a szemléleti keretbe illeszkednek. Jellemzőek a kezdősorai Tétel című versének, amely Mohai Ingeborg Bachmann-nak írott versciklusára rezonál:

Honnét a remény?

Ha hullott körte fullad a kert sarába

s az örök őszben – Isten halálsorán –

fák állnak glédában a nem múló télre ítélve,

a szentencia annyi: a biztos talán.

Elégikus versbeszédének dallama gyakran József Attila utolsó költeményeinek rezignált fintorát idézi. A Tétel és a Család című vers jelentés-játékterét a lélekben jelöli ki az őszi kert toposza (amelynek középponti szerepét Fábián Mohai költészetében is kiemeli). A hullott körték, a tél, a halálra való felkészülés a számadás („tündökölt-e bármi életedben”) elégikus hangvételével közelítenek az emberi egzisztencia fő vonatkoztatási pontjához.

Mohai emlékező prózája az idő múlása fölé emelkedik, megörökít. „Önmagunk azonossága, halottaink, a múlt idő: jelen van.” Impresszionista stílus ez, kevés mozgással, sok képpel, állapottal, benyomással. Élményről, művészetről, munkáról, barátságról ír plasztikusan, az ősz, a hideg, a halál koordinátarendszerében: „hűlt világban jár, hűlt helyeken”. Krúdy és Mándy, de első személyben és fekete-fehérben, kosztolányis nosztalgiával a gyerekkor iránt. ”Számomra innen ered az érzelmi gazdagság, amelyből erőt merítek a munkáimhoz.” – írja Kanizsáról, gyermekkora helyszínéről. Nem szégyelli az érzelmesbe hajló személyességet sem, amikor barátságról, háláról, tartozásról, odatartozásról beszél. A Fábián István, kettejük barátságáról szóló esszészerű prózai írások fogják keretbe a verseket. Helyenként Áprily Lajos költészete dereng át az idill keresésének és a múló időnek szentelt sorok csendes melankóliáján (Egyetlen kertben). A formailag és stílushagyományukat tekintve változatos versek között feltűnnek a Babits és Szabó Lőrinc expresszionista verseit idézők (Filc; Évadok) középpontban a feketeséggel. Nem idegen a versektől az erős retorizáltság, a színpadias tragikum (A csillagég roncsa; Fekete kép, vihar). Esztétikai szempontból felüdülést nyújt a személyesség kevésbé közvetlen kifejeződése a pastiche-okban, a Tandori, Pilinszky és mások modorában írt rövid ujjgyakorlatokban. Hasonlóképpen zárójelezik az alanyiságot a humoros kis groteszkek, anélkül, hogy a kifejezett egzisztenciális problémák veszítenének ezzel jelentőségükből. 

Az elmúlás, a történelem pusztítása által megalapozott személyes léttapasztalat fejeződik ki Fábián rajzaiban és verseiben is. Mohai a „komor tekintet” kifejezéssel ragadja meg művészi attitűdjét. Tragédia, veszteség, depresszió az alapélmény, ebből fakad a kifejezésmód: „törtség, elhallgatás”, szétesett figurák, groteszk elrajzoltság. A kafkai léttapasztalat ugyanilyen fontos Mohai számára is, Fábián szerint. „Közös felettünk az üres, örökké bádogszínű Ég, a szüntelen szitáló esők, tudom, ahogy ő is, ősz és tél van mindig (…)” – írja kettejük művészi világlátásának viszonyáról. Ugyanakkor hangsúlyozza az azonosság elsősorban önmagunk egyetlenségéhez fűz és „a halál a végső megszemélyesülés”. A tükör el is idegeníti saját képünket tőlünk. Mohai Tükörkép című verse is az egyéni lét szükségszerű magányára reflektál, illúziókon és barátságon túli evidenciaként: „Törött tengelyében / pörög egymaga – / Kire hasonlít ő? / Rá vagy magára?”  

 

 

 

  
  
 

Bene Adrián (Pécs, 1977) irodalomtörténész, filozófus

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, az Acta Romanica rovat vezetője. Főszerkesztő-helyettes. 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.