Keresés a honlapon:

Szilágyi József: Hova tűnt a desszert? – Novák Valentin: REPEDÉS Fantáziák boldog árnyakról

 

 

 

 

Szilágyi József: Hova tűnt a desszert?

Novák Valentin: REPEDÉS Fantáziák boldog árnyakról, Orpheusz, 2023

 

A kötet hőse maga a megidézett irodalmi arcképcsarnok a (huszadik) századelő pluszmínusz néhány évtizedéből. A Novák Valentin által jelenbe átemeltek azonban nem árnyakként, hanem hús-vér megtestesülésükben folytatnák legendás életüket szellemileg, ízlésben, mívességben leolcsósodott mindennapjainkban.

A megidézést tanulmányozó a recenzióíró, akárcsak a csövecskezúdító (pálinkát nyakaló) Cholnoky László, az ihletet várta, de az ihlet késett. Igaz nem is ígérte látogatását. (Olvadás) Az ihlet Novák Valentinnál tartózkodik, aki a kötet komplex univerzumába önmagát is beleszövi, így egészen közelről követheti a kavargó eseményeket.

Boldog-boldogtalan árnyként állandóan a cselekmény előterében vagy háttérben lebeg Ady, Krúdy papa bá, a Cholnoky testvérek egyharmada (László), Csáth Géza és Kosztolányi Desiré-Degeő, a mindenütt megnyilvánuló szerző társaságában. A kötetben ismételten felbukkan – felszínes nagyvonalúsággal sorolva – Mikszáth bácsi, Józsi Jenő (Tersánszky), Lovik Karcsi úr, Nagy Endi fiú, Török Gyú, Bodó (Brumi) Béla, Tömörkény Pityu, és még sokan mások.

A mába csöppent megtestesülések valójában egyáltalán nem tűnnek boldognak, még átmenetileg, pillanatnyilag sem. Egzaltáltak, mintha váratlanul mellbe vágta volna őket egy koncertcsarnok hangorkánja, izgágák, mint akik tájékozatlanul habzsoltak be egy allergénekben gazdag bőségtálat.

A novellák cselekménye sokszor lóugrásban halad az időben, talán csak Időzésben egyirányú, ott azonban a visszájára fordul: miután a pálinkahevület hozta tervek a kora délutáni bágyadtságba enyésztek, a delet reggel követi, majd a napkeltét éjfél. Néhány novellával odább Kosztolányi kifejezetten hátrafelé haladva érkezik a Vonulás téridejébe.

Az összerántott időre fittyet hányva összművészkedésre készül (Róth) Miksa és Gulácsy pubi, ám Móriczra és Desirére hiába várnak. Gulácsy egy vásárcsarnok légterében lebegve végzi, ahol apróbb javakat csen az árusoktól éhező személyisége számára (Szobrálás), később azonban Puskás Öcsit megszégyenítő módon bűvöli a lasztit (Dekázás). Mindeközben Hevesi András a párizsinál is cudarabb esőben ázik, mert nem sikerül túljutnia a kapucsengőn, amikor Kaffka (Mancika? Manyi?) házibulijába igyekezne (Esőzés). Pedig mindenki ott volt, aki számított, talán még kicsivel többen is. Buli hátán buli, számolatlan ürülnek a páleszes csövecskék, buborognak a spriccerek, pezseg a serital, mák-esszencia lövell a fecskendőből. Hullámzik az irodalmi élet – a helyszínek tömkelegéből csak vázlatosan szemelgetve – a József utcától Franzstadton át, Pelso parti Tihanyig, a vácmelléki Pokol-szigetről, a Déli restijén át a Jézus Szíve jezsuita templom tövébe települt kóser pálinkafőzdéig. Tabáni, Óbudai kvaterkázás helyett azonban éjjelnappali árudákból nejlonszatyorban vándorol a nedű a tikkadt jelenvalóba.

Igazán kedélyes, amikor az éppen akcióba lendülő írókompánia egy Mikszáth által vezetett míves Trabant limuzinban indul útnak Késmárkra – valamiféle összekontárkodott fiáker vagy postakocsi helyett – csülkös sztrapacska, portersör és kalandok után ácsingózva, pedig Mikszáth még fogyókúra után is csak úgy képes potrohát a volán mögé préselni, ha ülését ütközésig hátratolja (Utazás). Vezetésben azonban tévedhetetlen. A küldetés megvalósítására Krúdy, Csáth Géza és Józsi Jenő társul Kálmán bácsihoz, természetesen az kommentátor-kombinátor, alanyi elszenvedő, Novi Bálint költőpalánta társaságában.

Hőseink a csülkös babot és tormás csülköt soha el nem hanyagolva válogatott étkeket álmodnak az asztalra, mint pincepörkölt, velő pirítóssal, Krúdy által remekelt Jókai-bableves, ám még a Mikszáth silány bérleményében előirányzott majoránnás csirke is csak kulináris vágyálomként ölt testet. Ténylegesen mindössze az izomagyú stupiditást megtestesítő Big Manus és Dupla Sajtos kerül terítékre egy gyorsétkezdében, de őket Krúdy egy huszárvágással kiküszöböli a cselekményből. Ám ha mindezek ízlelgetése után az olvasó a desszertet keresi, még a papíron sem leli.

A mérték határait feszegető mennyiségben gurul le azonba a gigákon kisüsti, jóféle malátás barnák, őszi és téli sörök, spriccerek Krúdy legsavantkásabb folyóborocskája – az utókor fejlesztéseinek hála Unicummal szétcsapatva – az elbeszélő kitűnő kognitív térképe révén végül kijutunk egy-egy ismeretlen kerület kocsma kapillárisaiból valamely sugárút verőerére. További korszerűsítések eredményeként itt-ott előkerülnek bebiofüvező kellékek, duplakigondolt dizájner drogok pillepalackos zöld tea kíséretében, ám ezek sem képezhetik desszert tárgyát.

Már a „késő délutánba lovalta bele magát Budapest. Mindenki késett valahonnan” (Futás!), talán a desszert is.

Még a gyanakvó olvasót is meglepi, milyen jól megfér egymással a sok irodalmi nagyság, miközben ők maguk is elszenvedői a körülöttük dúló, jóízlést nem ismerő gúnyolódásnak. Szinte csak froclizzák a minden lében kanál narrátort, jelenlétükben a keserűség mégis feloldást talál, az irónia nem csap át cinizmusba, a beolvasásig fokozódó élcelődés játékos marad, mert mindent helyére tesz a nyelvi lelemény és líraiság. Bár a történetek bonyolításának szándékos eszköze, a világkép előtárásában nem jut szerep plajbászzsonglőri deus ex machina alkalmazásának. Érzésünk szerint a Novi Bálint nem „csak kuszált egy mitológiát, amibe belecsempészte magát”, hanem történetei összetettségét „kiaknázva” önéletrajzi részletekkel fogadta bizalmába a nyájas olvasót (Nevetés, Atletizálás…).

Minthogy mindennapjainknak és a bohózatnak is nélkülözhetetlen kelléke, Csáth Géza okostelót vesz, Krúdy viszont hadilábon áll a bankkártyával. Úgy tűnik a kötet generálása során csak szatírafokozó szerep jut az itt-ott felbukkanó hexadecimális segédeszközöknek, mint mondatfűző és sallangnyíró segédalkalmazás, netalán disztichongenerátor vagy verslábgép, még akkor is, amikor a Suhanásban zummolásra görgetett egér kutatja a város rejtett zugait.

Az időutazás változatos képtelenségekbe sodorja az érintetteket. Lehetőséget ad minden írónagyságnak, hogy az utókor személyesen tisztelegjen előtte. Hunyadi Sándor előtt, például, akinek a Zuhanásban egy harcsakirály ajkáról bugyborgó angyali üdvözlet jósolja meg, hogy a magyar novellaírás egyik legnagyobbja lesz. Igazi szürreális látomás, amikor hőseink kiszállítással rendelnek Szindbád-velőscsontot az ízvilágot hordozó pirítóssal, a szervírozásához mahagóni asztalkát és herendi porcelánkészletet igényelnek a futártól (Pizzázás), hiszen a hozzávalókat eltűntette a velejéig fáradhatatlan ragadozóelit és a mindent számmá rontó utókor.

Repked lélek egyik testből a másikba, egyik cifra névről a másikra. Az ihellés (Boldogh Dezsőtől kölcsönözve kifejezést) időről-időre odáig fokozódik, hogy a szerző már magamagát kénytelen lehorgonyozni, „De térjünk vissza a mi időnkhöz (a jövőből), a mi terünkhöz (a hetedik kerületbe).” (Olvadás)

Bár az időutazás azt is lehetővé teszi, hogy megutólagozza Arany János dorgálását, „…Mivel a mottóból nem értett meg semmit a szerző, ezért nem adom nevem ehhez a firkálmányhoz.” (Idézés), amelyet afféle hangulatkeltésnek vélünk a későbbi kitétellel együtt, „…s hogy ne ily dicstelenül érjen véget a történet, ki kell nyilatkoztassuk, hogy ez, a sztori márpedig dicstelenül és tanulság nélkül ér véget” (Csillagnézés), marad a kérdés: Na és a desszert?!

Aki minden utalást szeretne beazonosítani, minden szál ága-bogát felderíteni, szüntelenül guglizzon, tartson a keze ügyében valamely Kis (Nagy) Magyar Kultúr-enciklopédiát, de leginkább tornyozza maga mellé a Magyar Remekírók lehetőleg összes kötetét, mert a Repedésnek szinte minden szilánkja hozzárendelhető a magyarul remeklés valamelyik szegletéhez.

Olvasó-naivaként soha nem lehetünk biztosak, hogy komolyan beszél-e, vagy csak viccel a bácsi, hogy mi történt meg, és mi a fantázia szüleménye. Mindig fennáll a tótágasból közvetítés lehetősége, és lexikon, segédlet ide vagy oda, a hagyma összes rétegét képtelenség felfejteni. Koppintásra is történnek utalások, előzetes önmószerolásként például a Vendégeskedésben. A Repedést azonban a szerző korábbi köteteihez hasonlóan éppen a koppinthatalanul egyedi fordulatai teszik a klasszikusokhoz mérhetővé, amelyek furfangos összetettségét valójában egyszerűségük adja, a meghökkentő magától értetődés. Ha Kosztolányihoz készülnénk, „elvisz a Horváth-kertbe, onnan a Logodi csak másfél cigaretta grádicsnak felfelé.” Az „Át tudtok palóckodni a hegyeken?” kérdésre igen a válasz, nem kell, hogy bárki elosonjon „a történetek mindentől megóvó árkádjai alatt.”

A desszert problematikához azonban foggal-körömmel ragaszkodunk.

Ahogy a szöveget folytonosan negatív önreflexiók tarkítják, a negatív kritika a pályatársakat sem kíméli. Csak a múltból előlebegő árnyaknak jut a babérkoszorú? Boldog árnyak. A szöveg önmagára utalásai sokkal játékosabbak, akkor is, ha desszertesítésük elmarad, azonban a Csillagnézésben elhangzó a kívánalom, „Ne kelljen mámorítanom magam, hogy legyen bátorságom élni,” nem látszik teljesülni. A hősök már vagy túl vannak egy mámorításon, vagy éppen mámorítanak, vagy újabb mámorítás van előirányozva. Még a gyanútlan olvasóban is felmerül a kérdés, hogy a kőbe vésett sorok leskribálásán túl a sokatírt kompániával tivornyázáson kívül történt-e valami. Ilyen nézőpontból a kitűnő Száguldás, Pusztázás, Időzés is mintha csak esetleges játszmák lennének, csak az idő strukturálásnak alkalom adta velejárói. Mámorításközeli intervallumokban pedig, köztudottan, a desszert kérdése a legutolsó.

A desszert! Némi kényeztetés azért Novi Bálintnak és gyarló jelenvalónknak is járna.

Borújával együtt kiemelhető az Arany Jánost középpontba lebegtető Idézés, vagy a szerzőt magát westernhőssé parodizáló Pusztázás. Nem maradhat említés nélkül, hogy az Élesztésben szinte saját fejezetet kap az előételként tálalt Hajnóczy Péter (aki közismert hitelességgel ábrázolta belülről az alkoholizmust), a Csillagnézésben a hasonló végzetű Bólya Péter, és az életvitelben őket megelőző Cholnoky László az Olvadásban, aki már némi hűtőfürdő hatására is másodszor sírja vissza egy csövecskebarlang muslinca érlelő melegét.

Maliciózus hangvétele ellenére, vagy talán éppen amiatt, megrendítő a Tékozlás, amelyben Ady, Csáth Géza és az egyharmad Cholnoky kisboltban árusítják ki tehetségüket. Cholnoky, akiről Ady e helyt állítja, hogy hármuk közül a legtehetségesebb.

A Tékozlásnak azonban „csak” sötét hátterét adja a megidézettek már kanonizált tragédiája. Megaláztatásuk megrendítő, mert „hiába állt éjféltől hajnali ötig rendelkezésre, feltűrt ingujjal, fehérített gallérral, a három őstehetség a pultok mögött, ez sem vonzza az írónak, költőnek lenni akaró, ihlet szűkében fulladozó, tehetség nélkül is világhírnévre vágyakozó, remélt vevőkört. A játékos kifejtés még inkább kiemeli a szellemi válságot, amelynek legfőbb jele, hogy mindenki azt hiszi magáról, hogy zseni. Esélyük sincs tapasztalataik átadására, hogyan kell túlélni az olvasók általi mellőzöttséget… miképp kell nemet mondani saját magunknak saját magunk önpénzen való kiadására. Tanítani az önmagunkkal szembeni kétség fontosságát. A jól csinálom-e égető kérdését, mely a zseniket minden korban velőig áthatja.

A desszert nem felejtődött el, hanem elorozták.

A Savazás azonban inkább kesernyés, hajnali desszertpótléknak tűnik, talán jobb lett volna, ha kimarad. Belebonyolódik abba, amit kiküszöbölni szeretne, a savazásba. Az írótársadalom fullánkosságát az Idézésben már Arany János is kárhoztatja, „…A másik gyöngeségeire vadászunk! Nemdebár, író urak?” A csak a másik gyöngeségeire apelláló ellentábor és annak ellentábora azonban továbbra is savaz, aláz, hajigál.

Sokkal inkább hajnali desszertet kínál a Száguldásbeli múltízlelgetés Utóhangja.

„…lapátolnak a halászbárkában. Hálót vetnek. A napkorong a láthatáron gurul. Aranyos, hullámot vető ágytakarót hajít a Balatonra, amit áthasít a látott halak raja. A karjelzések pontosak. A nap, mindeközben, egy lépcsővel feljebb zökken. Csillogó ficánkolás a bárka körül. Elégedett kurjongatások. Degeő utolsó cigarettája parázslik fel. Távolban, színt nyerve, felfehérlenek a kint éjszakázott vitorlások vásznai. Karcsi úr észrevesz a távoli parton egy agarakat úsztató, ingujjra vetkőzött fickót. Mosoly dereng az arcán. Kártyázhatnékja van. Jó vadászat után egy kellemes lapjárás, szivar, hm… De nem szól. Degeő is néma. Megsüti rajtuk a lajbit a szemtelenül éledező Nap. Melléjük ül a gardahalász. Tógáját ügyesen egyengeti. Seuso vagyok – érezteti a többiekkel. Ugye, milyen gyönyörű ez a reggel is!”

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-01-03 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.