Videó

Varga Klára: A két torony meséje


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében dübörög, robban, pezseg a színpad.

A zene támadja a dobhártyákat, az ifjú nemzedék üvölti ki magából, A nagy Gatsby előadásán, a Vígszínházban, hogy tele a hócipője, elege van sok mindenből, mindenki menjen a búsba, hagyják őt békén. Lázas türelmetlenséggel megfogalmazzák fájdalmasan letargikus életérzésüket. De ezt nem erőt veszítve, elgyengülve teszik, hanem fölöttébb energikusan, nagy garral, óriási nekibuzdulással, vad, idegtépő táncokkal. Ahelyett, hogy elhagyták volna magukat, láthatóan halálra dolgozták. Bakó Gábor koreográfusként tébolyult mozgásokat eszelt ki. Eszelős lábbal dobogások, zaklatott karmozgások, tébolyítóan ádáz nézések jellemzik a produkciót.

 

Tovább az art7.hu cikkére >>>

 

Művészeti alkotások, amik a klímaváltozás veszélyeire hívják fel a figyelmet, újrahasznosítható anyagok és aktivisták, akik a környezeti problémákra reflektálnak. Egyre szükségszerűbb a fenntarthatóság és a művészet kapcsolatáról beszélnünk - arról, hogy napjaink művésze hogy mutatja meg közönsége számára a növekvő globális problémát, hogy miként késztet a műalkotás önreflexióra és végül, milyen megoldást kínál az alkotó a befogadó számára.


Cikkünkben a kortárs művészet és fenntarthatóság viszonyáról adunk szélesebb képet, miközben elutazunk az 58. Velencei Biennáléra, Londonban találkozunk Olafur Eliassonnal és Banksyvel, ellátogatunk egy étel kiállításra és megismerkedünk Király Tamás munkáival.

Tovább a mutargy.com cikkére >>>

 

Józsi a halála előtt, akaratom ellenére, vett nekem egy mosogatógépet. Mire lement az első mosogatás, Józsit eltemettük. A mosogatógépet visszatettem az eredeti csomagolásba és eladtam. Az árából vettem egy pár szép szandált, egy loknis szoknyát, elmentem a klubba, megismerkedtem Péterrel. Jól megvagyunk, csak ne erősködne, hogy ne mosogassak kézzel” – ez az első bekezdése a címében sem szokványos Holnap: kicsinálni Szép Klaudiát! című novellának, és azt hiszem, ékesen bizonyítja, hogy Döme Barbara ama tőrőlmetszett novellaírók közé tartozik, akikre oly nagy szükség volna, és akikből mégis oly kevés akad.

Jobbnál jobb szövegek követik egymást ebben a kötetben, és az ujjongó olvasói örömön még az sem tud rontani, hogy egyik-másik írás kevésbé sikerült (különösen igaz ez az „elbagatellizált természetfölötti” témaköré­ben született egy-két novellára), vagy hogy a könyvet felszerelték alcímmel is. A Történetek Skizofréniából alcím ugyanis kissé erőltetett, szájbarágós, szójátékos, ami amúgy a könyvet egyáltalán nem jellemzi, és kevesebb örömet hagy az olvasónak, hiszen mennyire más lenne magunktól rájönni a tíz-tizenötödik novella elolvasása után, hogy itt bizony súlyos személyiségzavaros, skizofrén, képzelődő (többnyire nőnemű) betegek beszélnek egyes szám első személyben magukról, és a kötet közepére pontosan olyan nyomasztó lesz ez a világ, mint amilyen a skizofrén betegeké lehet.

Tovább a magyarnemzet.hu cikkére >>>

 

Horváth Réka alkotásai több Krúbi dalban is feltűntek, hogy kihangosítóként erősítsék fel a rapper mondanivalóját. Olyan számokhoz készített képet, mint a PestiEst, a Másnap, vagy Krúbi a hős, hogy szinte tökéletesen, mégis kicsit karikaturisztikusan adja vissza a zenész karakterét. Viszont a klipekben megmutatott tehetsége mellett, amikor a „saját hangját hallatja”, egy sokkal összetettebb kép bontakozik ki a szemünk előtt az alkotásai által.

Horváth Réka Horváth Krisztián (Krúbi) nővére, aki saját bevallása szerint nagy rajongója testvére dalainak, legyen akár szó a jelenlegi rapkarrierjéről, vagy a korábbi metálzenekaráról. A Pregnant Whale Pain és a Nehézlábérzés albumborítóját is ő készítette el, így elmondható, hogy már a kezdetek óta ott volt Krúbi kibontakozó zenei karrierjében:

Amikor az első PWP artworköt csináltam, még nem gondolkoztam komolyan képzőművészi pályán, csak hobbiból rajzolgattam, és Krisz zenei karrierje sem létezett még ilyen formában. Készített egy albumot, amit úgy döntött, nyilvánossá tesz YouTube-on és megkért, hogy készítsek egy képet hozzá, amit akkor is és most is szívesen csinálok.

Tovább az f21.hu cikkére >>>

 

Frank Wedekind Lulu című drámáját Eszenyi Enikő Kossuth-díjas művész, a budapesti Vígszinház igazgatója állítja színpadra Kolozsváron. A darab a színház 2019-2020-as évadának első előadása, bemutatóját szeptember 6-án tartják.

Eszenyi Enikő szerint a világirodalom egyik legnagyobb műve a Lulu című dráma, amely egy női sorson keresztül sok nagyon aktuális kérdést tárgyal, a mához szól. Azt rajzolja ki, hogy több mint száz éve, a mű születésekor is ugyanazok a problémákkal küzdöttek az emberek.

Tovább a pannonhirnok.com cikkére >>>

 

Talán sosem fogjuk megtudni, hogy mikor, miként hatott az expresszionizmus Nagy István (1873–1937) piktúrájára.

Ha megtudjuk egyáltalán. Hiszen müncheni tanulmányai idején, nyolcszázkilencvennyolcban még jó, ha kamaszkorúak a majdani Die Brücke majdani nagyjai, tizenhárom évet kell még várni arra is, hogy a Der Blaue Reiter helyben jelentkezzen, és a későbbi bajai, kecskeméti, szentesi vándorfestő esztendők sem feltétlenül kedvezőek külföldi hatások felfogására és feldolgozására.

Tovább az olvassbele.com cikkére >>>

 

Túlzás nélkül állítható, hogy a Mindig más versei nem mindennapi olvasói tapasztalatokat adnak. Az utóbbi évek egyik legfigyelemreméltóbb kötetének szerzőjével, a szolnoki Eső folyóirat főszerkesztőjével, Jenei Gyulával beszélgettünk.

Legújabb kötete, a Mindig más néhány korábbihoz hasonlóan gyerekkori élményekből építkezik. Mi az oka annak, hogy sokadszor nyúl vissza ehhez a témához?

Korábbi köteteimben inkább csak elszórtan jelent meg a gyerektéma, amely egyébként szinte kimeríthetetlen. Azt mondják, hogy az embernek az alapszemélyisége már egészen kiskorában kialakul, vagyis a családból hozott élmények meghatározóak. Az írók is nagyon sokszor fordulnak gyerekkorhoz mint nyersanyaghoz. Főleg, ha fiatalok, és még ki kell beszélniük, vagy ha idősebbek, és már másként közelítik, látják az egészet. Lassan én is megöregszem, próbáltam hát másként… Egyébként tényleg hatalmas kincsesbánya az ember élete. Kérdés, mi az, ami belőle megírható, körbejárható. Eleinte „nagy” történeteket kerestem, és később jöttem rá, hogy a hétköznapok is tele vannak mesélhető, működő mozzanatokkal, élethelyzetekkel, amelyen keresztül csomó dolog érzékeltethető, rögzíthető.

Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>

 

Lily tizennyolc éves, Salem városában él. Az interneten titkos kapcsolatot tart fenn egy Daddy nevű férfival. Egy rejtélyes hacker kínos tartalmakat kezd el szivárogtatni a város nagy becsben tartott polgárairól. A valódi bajok azonban csak akkor kezdődnek, amikor Salem feldühödött, megalázott férfijai a fejükbe veszik, hogy csak akkor nyerhetik vissza a méltóságukat, ha Lilyt és barátnőit egytől egyig kivégzik.

Rendhagyó írásra vállalkozom, amikor a Gyilkos nemzedéket ajánlom az olvasó figyelmébe. 2019 nyara fontos időszak a magyar filmtörténetben: Rév Marcell operatőr végérvényesen átlépte a világhír kapuját. Sam Levinson Euphoria című nemrégiben bemutatott HBO sorozatának operatőreként immáron nem csak a magyar követők és az európai ínyencek, de minden bizonnyal az egész filmfigyelő-világ szívébe sikerült beférkőznie magát. A sorozat megérdemelten került pillanatok alatt a kritika és a nézők kegyeibe. A siker felől fejtjük vissza a szálakat: a sorozat felől fordulunk vissza az előzményfilmhez – ezen írás Rév és Levinson első közös munkáját veszi górcső alá.

Tovább az ujforras.hu cikkére >>>

 

Maurer Dóra a huszadik századi és a kortárs magyar képzőművészet egyik jelentős alkotója. Nevéhez kísérleti filmek, grafikák, geometrikus festmények és a térfestés kidolgozása kapcsolódik. Jelenleg is aktívan dolgozik, a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület vezetője. Augusztus 5-én a londoni Tate Modernben nyílt munkáiból kiállítás.  

PRAE.HU: Hogyan találták meg Önt azok a lehetőségek, amik külföldre irányították?

Nem kerestem a lehetőséget, hanem valahogy mindig adódtak. Mikor befejeztem a főiskolát, a diplomamunkámmal a hónom alatt – amit nem fogadtak el a főiskolán, pedig jó darabok voltak, rézkarcok – útnak indultam, mert volt egy hetven dolláros lehetőségem, hogy külföldön tartózkodjak, ameddig bírok ebből a hetven dollárból. A vasúti jegyet itt is meg lehetett venni, amivel egész Olaszországot körbe lehetett utazni, viszont meg is kellett élni valamiből, és én naponta legalább egy kevés kenyeret meg egy fürt szőlőt megettem, és erre is pénz kellett. Fogtam a mappámat, és végigjártam Rómában a híres utcákat, a Babuino utcát is, mentem galériáról galériára és megpróbáltam eladni valamit belőle. Nem sikerült, azt mondták, brava, brava, és aztán abbahagyták, mondván, menjek a következőbe, mert ott ezzel foglalkoznak. És mentem a következőbe, ahol ugyanez ismétlődött meg. Volt olyan, hogy egy amerikai házaspár éppen belenézett a mappába és kérdezték, hogy kézzel csináltam-e, mondtam igen, erre vettek valamit, én pedig abból kávét magamnak.

Tovább a prae.hu cikkére >>>

 

A disztópiák virágkorát éljük, amit sokan az elmúlt évek riasztó társadalmi és politikai eseményeivel indokolnak, illetve újabban a klímaválság egyre súlyosabb fenyegetésével. Ebben a közhangulatban válhattak világsikerré az olyan alkotások, mint A szolgálólány meséje című, Margaret Attwood regényéből készült sorozat vagy a Csernobil című sorozat. Láthatjuk ugyanakkor, hogy az elmúlt évtizedekben folyamatosan születtek kiváló és megdöbbentő disztópiák világszerte – hiszen maga az Attwood-regény is 1985-ben jelent meg először. Az ezredforduló évei is kedveztek a disztópiahagyomány továbbélésének, elég csak a 2000-ben megjelent A macskány című Tatyjana Tolsztaja-regényre gondolnunk (korábban Kssz! címen is megjelent magyarul), és eredetileg 2002-ben látott napvilágot az argentin Rafael Pinedo Plop című kisregénye is (néhány évvel megelőzve Cormac McCarthy 2006-os Az út című kötetét).

Plop könnyen és gyorsan olvasható könyv, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne súlyos és kíméletlen olvasmány. A legáltalánosabb emberi és kulturális kérdéseket veti fel látszólag nagyon könnyedén, ám mégis rafináltan és nagy alapossággal. A cselekménye bárhol játszódhatna, a szerző következetesen kerül minden konkrét jelzést, a jövőbe is csak azért helyezhetjük az eseményeket, mert az ábrázolt világban az elpusztult emberi civilizáció nyomai bukkannak fel. A Plop így teljesen általános disztópiaként olvasható, amelyben sem a környezetet nem ismerhetjük meg pontosabban, sem az előzményekről nem szerezhetünk semmiféle tudomást. A lényeg, hogy hova jutottunk: a sárba. Mindenki, kivétel nélkül, egyszer s mindenkorra.

Tovább a dunszt.sk cikkére >>>

 

 

A Velencei Filmfesztiválon és a Budapesti Klasszikus Film Maratonon digitálisan felújított változatban láthattuk Gaál István első nagyjátékfilmjét, a páratlanul szép felvételekben bővelkedő, komoly morális problémákra választ kereső felnövéstörténetét, a Sodrásban-t.

Gaál István pályája az 50-es évek elején, a legsötétebb sematista korszak idején indult, amikor is felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakára, ahol Keleti Márton (a sematista időszak egyik vezető rendezője) osztályába járt. Renitensnek tartott elképzeléseit sokszor nehezen tudta kibontakoztatni tanárai körében, azonban főiskolai vizsgadarabja (Pályamunkások, 1957) sikerének köszönhetően ösztöndíjjal tanulhatott tovább a római filmfőiskolán. Gaál az elsők között juthatott ilyen lehetőséghez, akinek felüdülést jelentett kiszakadni az akkori poshadt, állóvízszerű kulturális közegből. Tanulmányi útja során a rendező megismerkedik az olasz festészettel, építészettel, ezek az élmények pedig fontos szerepet játszanak majd művészi látásmódja kialakulásában.

Tovább a filmtekecs.hu cikkére >>>

 

 

A kortárs magyar képzőművészet újabb fontos nemzetközi bemutatkozási lehetőségekhez jutott; a helyszínek ezúttal Róma és London.

Amikor tavaly befejeztük a kortárs magyar művészek külföldi szerepléseiről tudósító többéves sorozatunkat, jeleztük, hogy a téma természetesen napirenden marad és a kiemelkedően fontos eseményekről továbbra is beszámolunk, mint tettük ezt legutóbb például Maurer Dóra londoni kiállításai kapcsán. Most egyszerre három olyan esemény is küszöbön áll – két kiállítás és egy árverés –, amikre szeretnénk felhívni a figyelmet.

 

Római Magyar Akadémián szeptember 12. és október 13. között látogatható a Felvonulás (Tiltott és tűrt művészet Szentendrén a Kádár-korszakban) című kiállítás, ami a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrummal együttműködve jön létre és a múzeum gyűjteményéből válogat

Tovább az artportal.hu cikkére >>>

 

 

Alig telik el úgy év, hogy a több évtizede Londonban élő Sárközi Mátyás író, újságíró ne jelentetne meg új könyvet. Ez nála már hagyomány, és ki más, ha nem az olvasó örül ennek a legjobban. Az idei év sem nélkülözhette a friss Sárközi-regényt: a szerző Margit című könyve Vészi Margit életét dolgozza fel, s jár utána a különleges, életvitelével sokak irigységét kiváltó, egy jó kis csevegésre mindig kapható nagymama pályáját meghatározó fontosabb állomásoknak.

Ahhoz, hogy pontosan elhelyezzük a méltán híres Pesti Napló tulajdonosa, Vészi József lányaként született Vészi Margit alakját a kor kulturális térképén, néhány név érdemel említést: Ady Endre, Molnár Ferenc. Egyik verset írt róla, a másik feleségül vette. Vészi Margittól nem állt távol a művészet, több területen is kipróbálta magát: volt újságíró, író, festőművész, de lényegében mindvégig megmaradt útkeresőnek, akit az élet meseszerű fordulatai és a felfokozott érzelmek vittek előre.

Tovább az olvasat.hu cikkére >>>

 

Ebben a világban sokan azért válnak üldözővé, hogy nehogy üldözöttek legyenek.”

Hogyan lesz egy jogra jelentkezett fiatalemberből később színházcsináló?

Nem egyedül én vagyok ilyen… Újvidéken nőttem fel, ott jártam iskolába. Már gyerekként megfertőződtem a színházzal. Apám színikritikus volt és az újvidéki rádió kulturális szerkesztője, anyám pedig beszédet tanított a színiakadémián. Szavalóversenyeken indultam, darabokat írtam már nyolcéves koromban apám írógépén, és közben minden előadást megnéztem Újvidéken és Pesten, amit csak lehetett. A színházmánia folytatódott akkor is, amikor felkerültem Pestre: a Toldy Gimnáziumban minden évben létrehoztunk két előadást. Minden arra mutatott, hogy felnőttként is színházzal fogok foglalkozni. De időközben „helyzet lett” Jugoszláviában. A szüleim egyre nehezebben tudták finanszírozni a tanulmányaimat, és közölték velem: nem azért küldtek el Pestre tanulni, hogy eltékozoljam a képességeimet színészként. Mivel tényleg a szájuktól vonták el a falatot a kedvemért, nem konfrontálódtam velük, és választottam mást: mivel rettentő erős volt az igazságérzetem, gondoltam, erre tökéletes lesz a jog. Ám a jogi karon elég hamar kiderült, hogy a jognak semmi köze az igazsághoz, nekem pedig a jogászsághoz. De muszáj volt az egyetemet befejeznem…

Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>

 

Idén nyáron ismét megnyitotta kapuit a Lácacsékei Művésztelep. A kezdeményezés három évvel ezelőtt indult Fülöp Emil alpolgármester ötletéből és Fedor László polgármester jóvoltából, akik Éles Bulcsú debreceni grafikusművészt bízták meg a telep vezetésével. Így lett a mindössze háromszáz főt számláló Lácacsékéből olyan falu, ahol már negyedik alkalommal gyűltek össze művészek, hogy néhány napig együtt dolgozzanak, alkossanak.

Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>

 

A 10. Ko­lozsvári Ma­gyar Na­pok ke­retében a számos esemény egyi­keként az E-MIL szer­vezésében ve­het­tek részt az érdeklődők Csender Levente A különleges Meditittimó kalandjai című könyvének be­mu­tatóján az Élet­fa Családsegítő Egyesület székházánál.

A beszélgetés kötet­len volt a létrejövő családias légkörnek és mély, őszin­te szerzői-il­lusztrátori meg­nyi­lat­kozások­nak köszönhetően is.

A beszélgetés mo­derátora De­me­ter Zsu­zsa volt, aki fel­ve­zetőjében hangsúly­oz­ta, hogy az iro­da­lom­nak eb­ben a közeg­ben és formában valóban tétje van, azon­ban tu­da­to­san tágítot­ta a pers­pektívát az iro­dal­mi kérdése­ken túlra, ki­fejt­ve, hogy a mű a szülőségre, az önis­me­ret kérdésére is erőtel­je­sen fókuszál, rákérdez. De­me­ter Zsu­zsa véleménye sze­rint a könyv továbbá mint­egy segítség ab­ban, hogy az em­ber meg­találhas­sa min­den gye­rek­hez illő na­gyon sajátos kul­csot.

Tovább az eirodalom.ro cikkére >>>

 

Megmutatta komor arcát a szeptember, fázósra sikerült a hétkezdés Budapesten. Ha ránk hallgatsz, a borús napokon pléddel betakarózva ülsz a tv vagy számítógép elé, miközben egy jó kis filmmel szórakoztatod magad. Popcornt a kézbe!

Tovább a fuzine.hu cikkére >>>

 

S.Varga Ilona (ALion fotó) sport- és természetfotósként valamint rövidfilmrendezőként kezdte a „vizuális szakmát”.

Évtizedek óta készít koncertfotókat, vagyis élő, vaku nélküli portrékat.

Emellett foglalkozott tánc- és balett fotózással, gyermekportré – szintén élő, nem műtermi körülmények között – készítésével, szociofotózással, streetfotókkal, de nem áll tőle távol a természetfotózás, illetve a tibeti kultúra bemutatása. Számos más területen is kipróbálta magát: volt reklámfilmes, könyvkiadó, szerkesztő, sajtós, tánc-, mozgás- és pszichoterapeuta. Ott volt a Sziget és a VOLT fesztiválok indulásánál is, de dolgozott a Gödör Klub házifotósa is.

Tovább a fidelio.hu cikkére >>>

 

Mindig kérdéses, hogy a különböző kritikákból összeállított gyűjtemények hogyan használhatóak és milyen eredményeket hozhatnak hosszú távon a tudományos kutatásban. A legtöbb ilyen kísérlet lehetséges pályáit általában éppen azért zárja el valamilyen előzetes koncepció teljes hiánya, mert azok többnyire egy szerző összegyűjtött kritikai munkásságára vonatkoznak. Ez alól nyilvánvalóan kivételt ké­peznek azok a (hangsúlyosan) könyvek, s ebben az esetben például Margócsy Ist­ván Eleven hattyú vagy a Hajóvonták találkozása című köteteiről lehet szó, ame­­lyek logikai-narratív struktúrája nem kizárólag az összegyűjtésen, az összegzésen alapul, vagyis a kötet szerkezetét nem a kritikai termelés egy bizonyos szakaszának lezárása határozza meg. Mindez azonban még mindig csak egy olyan „szürkezónát” tehet érzékelhetővé, amelynek meglehetősen ellentétes és szélsőséges pó­­lusai között a tanulmánygyűjtemények szempontrendszeréhez és kutatási fókuszához hasonló kiemelkedő teljesítmények mellett a legkülönfélébb szövegegyüttesek, sokszor az esetlegesség termékei sorakoznak fel.

Tovább az alfoldonline.hu cikkére >>>

 

Daniel Fairfax: Különösen hosszú ideje foglalkoztatja a közvéleményt a mozi halálának kérdése. Évtizedek óta benne van a köztudatban, s még a mozi életben maradását is túléli. Majdhogynem a vallási szekták bejelentéseihez hasonlíthatnánk, miszerint a világ egy bizonyos napon véget fog érni, s amikor mégsem ér véget, kitolják a dátumot. Mit gondol erről a trópusról?

Dana Polan: Úgy gondolom, hogy ez egy trópus és egy gesztus. Általában is lenyűgöznek az apokaliptikus tartalmú nyilatkozatok. A mozi halála típusú gondolat mellett számomra épp olyan érdekes a humán tudományok válságának a gondolata (mivel én magam is kutató vagyok). Ez a dolog gyakran ciklikus jellegű, jön egy bejelentés, hogy valamilyen apokalipszis közeledik, amire érkezik egy cáfoló reakció, helyesbítés, figyelmeztetés, majd az egész újrakezdődik. Ez azért is lehet, mert az adott diszkurzusnak szüksége van erre a krízistudatra az önfenntartáshoz.

Tovább az uj.apertura.hu cikkére >>>

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal