VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
A Bura Galéria Véget ért a jó élet című kiállítása Farkas Clara munkáiból és meghívott művésztársai alkotásaiból a női identitás, az anyaság, a trauma és a kulturális hovatartozás kérdéseit vizsgálja. Az alábbiakban Pócsik Andrea megnyitón elhangzott beszédét tesszük közzé. Megnyitó szövegemet a Tér és az Idő szerkesztette, szervezte, talán nem véletlenül, hiszen akinek a munkáját mától itt megcsodálhatjuk, nem képzőművész, hanem filmes hátterű alkotó. Művészi alkatában érzékenysége, a filmes látása, gondolkodása és kivételes szervezői készsége (amely a filmgyártás tapasztalataiból ered) jó arányban egyesül. csak baktattam, baktattam, baktattam – visszatérő mottó, vagy inkább refrén lesz a szövegemben, idézet egy filmből, Tarr Béla Sátántangójának kocsmajelenetéből, részlet Kelemen, a kocsis (Mihók Barna operatőr, a film társ-forgatókönyvírója) monológjából, amelyben Irimiás eljövetelénék hírét jelenti be.
Március 15. alkalmából átadták a művészeti és tudományos élet legrangosabb állami elismeréseit. Pénteken a Parlamentben Kurtág György Kossuth-nagydíjat, Lackfi János és Tóth Erzsébet Kossuth-díjat vehetett át. Mutatjuk a további díjazottakat. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából a művészeti és a tudományos élet legrangosabb állami elismeréseit, Kossuth- és Széchenyi-díjakat adott át Sulyok Tamás köztársasági elnök, Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László házelnök. Az ünnepi eseményre március 14-én került sor a Parlamentben. Az irodalmi élet szereplőinek elismeréseit kiemeltük. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter állami kitüntetéseket adott át március 15. alkalmából a Pesti Vigadóban. A kitüntetéseket március 13-án vehették át a kulturális élet szereplői. Tovább a fidelio.hu cikkére>>>
Falcsik Mari (született Budapest, 1956) – költő, az ELTE Bölcsészkarán diplomázott, attól kezdve szabadúszó, a rendszerváltásig tudatos kívülálló. Neves könyvkiadók szerzője, szerkesztője, fordítója. Az ezredfordulón kezdett publikálni, első verseskötete 2004-ben jelent meg. Azóta a mai magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja. Verseinek különleges „képe, képes beszéde, zenéje, ritmusa, üteme” megengedi, hogy összművészeti produkciók épüljenek rájuk. A Helikon Kiadónál 70. születésnapjára, március 10-én megjelent Megnemvalósulások dicsérete a nyolcadik verseskötete. Várnagy Márta: A költő, a művész a halhatatlansággal köt szövetséget. Te milyen viszonyban vagy a halállal és a halhatatlansággal? Falcsik Mari: Semmi közöm a halálhoz: az már nem az én ügyem. Nincs dolgunk azzal, mi történik, miután meghalunk. A halhatatlansághoz sincs közöm: azt ember nem tudja megmondani, a következő pillanatban mi tűnik el örökre, mi porlad szét a kezünk között, ami száz évig egyben volt. Például: néha unom a nyugatosokat, már minden ízükben ismerem őket – érezni, ahogy észrevehetően rakódik rájuk az idő rétege, évülnek-avulnak bennük a nyelvezet, a stilisztika. Vagy épp az a nagy, öröknek gondolt gondolat, amit a vers anno fantasztikusan megfogott, mára korszerűtlen lett, mert annyi minden változott. Nincs már meg az a hogyan. Csoda, hogy még mindig több olyan mondat van, ami mintha tényleg örökre úgy csengene, vagy még a mi századunkban is úgy cseng, a mi fülünkben is. Fogalmam sincs, én egyáltalán korszerű vagyok-e, Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
A színház varázslat. Tér, ami kiszakít a mindennapokból, a valóságból. A színház világokat teremt, mely világokhoz a díszlettervezők munkája is szükséges. Miként lesz az ötletből egy egész világ a színpadon? Erről beszélgettünk Szlávik István Jászai Mari-díjas és érdemes művész díszlettervezővel, a Magyar Művészeti Akadémia új levelező tagjával. - Közelgő 75. születésnapját milyen díszletben képzeli el?
A XX. század elejének aktfotóit mutatja be Fénybe vetkőzve című tárlat. A fotográfia ekkor még fiatal médiumként új lehetőségeket kínált a mezítelenség megörökítésére, egyszerre ígérve technikai pontosságot és esztétikai érzékenységet. A kiállítás a test, a társadalmi normák és a fotográfia viszonyát vizsgálja: a klasszikus műtermi pózoktól a kísérletező kompozíciókig, a dokumentáló felvételektől az intim, személyes pillanatokig. A fényképek a médium fejlődéséről, a kor szépségeszményéről és erkölcsi határairól tanúskodnak, miközben feltárják, hogyan válik a test tárgyból képpé, majd nézői élménnyé. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Kevéssé szoktuk ünnepelni, hogy valami, hál’Istennek, megtörtént, hogy volt – sokkal többet gyászolni, hogy elmúlt, hogy nincs. Én ezt nagyon másképp látom – Falcsik Mari, akinek most jelent meg Megnemvalósulások dicsérete című új kötete, ma ünnepli 70. születésnapját. Ez alkalomból Bodor Emese és Nagy Gabriella kérdezte. Nagy Gabriella: A legutóbb hét éve, 2019-ben készült veled nagyobb interjú a Literán, Az igazi idő című kötetedről. Azóta megjelent két versesköteted, az Anyakönyv és az Azt hittem, kijött egy elbeszélésgyűjtemény My Rocks címmel, és most itt az új versesköteted, a Megnemvalósulások dicsérete, miközben készül a Kisbolygó című színpadi játékod is. Mintha felgyűlt volna benned temérdek közölnivaló. Mi ez a sűrűség? Nem olyan sűrű ez. Az igazi idő majdnem tíz évre az azt megelőző kötetemre jelent meg, és korántsem tartalmazta az abban a tíz évben megírt összes versemet, nagyon erős rostán ment át, hogy ne essek a mindentbele hibájába. Így is épp elég terjedelmes lett, de, nagyban köszönhetően Csordás Gábor szerkesztői munkájának, legalább koherens. Az Azt hittem és az Anyakönyv, ha nem lett volna utóbbinak az a különállása és akkora súlya, valamint az a vágyam, hogy a vele vérrokon grafikákkal jelenjen meg, akkor egy kötetben jöttek volna ki. Tovább a litera.hu cikkére >>>
A Magyar Filmszemle tizenhárom éves (2012–2024) szünetet követően, visszatérésének második évében legalább akkora népszerűségnek örvendhetett, mint tavaly. A 45. Magyar Filmszemle legtöbb vetítése tömött mozitermekben zajlott, az utánuk következő, alkotókkal folytatott beszélgetések látogatottságából ítélve pedig úgy tűnt, nemcsak a premier előtti újdonságra való éhség, hanem ennél mélyrehatóbb, valódi kulturális vagy egyenesen cinefil buzgóság hajtotta a nézők jó részét. Egy ilyen esemény általános képet ad a társadalom aktuális állapotáról, problémáiról, így idén is biztosra vehettük, hogy számos alkotás beszél majd LMBTQ-témákról, családi traumákról és – tekintve, hogy a szemlézett rendezők jó része elsőfilmes – felnövéstörténetekről. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Babos Pálma keramikusművész munkáiból nyílt kiállítás Pécsett a Zsdrál Art és a Pécsi Galéria rendezésében. Kovács Orsolya művészettörténész megnyitóját közöljük. Nem kétséges, hogy az ember által használt anyagok között különleges szerepet tölt be az agyag, amelyből nemcsak használati tárgyak, épületek, hanem kultikus tárgyak is készültek, amióta létezik emberi civilizáció. Az agyag szerepét először a görög kultúra tudatosította. A görög mitológia elbeszélésében Prométheusz agyagból teremtette az élőlényeket, amelyeket testvére, Epithemosz ruházott fel tulajdonságokkal, így kapta az ember a művészet képességét. Közismert, hogy a klasszikus kori görög vázafestészet alkotásai önálló jelentést hordoztak, mestereit a legnagyobb becsben tartották. Az Akropoliszon a Pinakothékában agyagtáblákra festett mitológiai jeleneteket őriztek. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Hogyan olvassunk? Személyes értelmezések a magyar irodalom egyetlen, összetartozó világáról Kötetcímként etikai alapállást fejez ki Dsida Jenőnek a kisebbségi létre, az együttélésre adott krisztusi válasza: „mindíg magunkért, soha mások ellen”. Az azonosságtudattól elválaszthatatlanok az írói, költői szerep betölthetőségére rákérdező tanulmányok Pécsi Györgyi új kötetében. Néha kifejezetten jólesik átugorni bevezetőket, de ha a szerző ezt maga ajánlja, azt nem feltétlenül kell készpénznek venni. Pécsi Györgyi Soha mások ellen – Olvasópróbák című tanulmánykötetének első lábjegyzetét – „Személyes bevezető, ezt a részt az olvasó nyugodtan átugorhatja” – követve például lemaradnánk az irodalomtörténész ars poeticájáról: „Vallom, hogy csak a mű, a szöveg számít. A művészet, a költészet egyetemes szentségében legvégül érdektelen az alkotó személye, személyisége, jelleme, erkölcse, származása, pénzügyi és hatalmi helyzete, érdektelen a kor, a körülmények, a cél, az eszköz… Szerkesztőként, irodalmárként minden egyes nap megpróbálom lehántani az elém kerülő szövegről a mulandót, s csak magát a szöveget nézni. Tudom, lehetetlen. Nemcsak lehetetlen, de legtöbbször kifejezetten megfosztanánk magunkat attól a gazdag és lélekgazdagító élménytől, amihez a mű és a világ nagyon finom, nagyon összetett oszcillálásának a fölfejtésével közelebb juttatjuk magunkat.” Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
Hogyan alakult ki az az izgalmas kettőség, hogy pszichothrillerként és politikai parabolaként is nézhető és élvezhető az Itt érzem magam otthon? Miért hangzik annyira viccesen Lovas Rozi szájából az, hogy „dugnak”? Tényleg azt akarták az alkotók, hogy Magyar Péterre és más magyar politikusokra gondoljunk a film közben? Egyáltalán, hogyan jutott el a kívülálló Holtai Gábor addig, hogy leforgathassa első nagyjátékfilmjét? Sok kérdésünk volt 2026 eddigi legmeglepőbb magyar közönségsikere kapcsán, a főszereplőt és a rendezőt hívtuk meg, hogy válaszokat kapjunk. A podcast végén a film fináléját is kitárgyaljuk. A beszélgetést február 20-án, egy nappal az Itt érzem magam otthon országos premierjét követően rögzítettük, a podcast megjelenésekor pedig már 100 ezer nézőhöz közelít a mozikban Holtai Gábor első nagyjátékfilmje. Az világlik ki a reakciókból, hogy a közönség kifejezetten vevő arra az itthon szokatlan párosításra, hogy az emberrablós pszichothriller mellé egy politikai parabolát is kapnak. A film számos nézőben indít el konkrét képzettársításokat, és az Árpád család egyes tagjai mögött kortárs politikusokat sejt. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>
Először láthatja a nagyközönség Virág Judit és Törő István három évtizeden át gyűjtött Zsolnay magángyűjteményét – ráadásul ingyen. Száznál is több szecessziós műremek, a világ legdrágább Zsolnay kerámiái mutatkoznak be március 6-tól április 19-ig a Virág Judit Galériában. A formabontó kiállításon a Virág Judit Galéria alapító-társtulajdonosainak kincsei kerülnek a publikum elé. Törő István a ‘90-es évek elején vette kézbe Csenkey Éva Szecessziós Zsolnay kerámiák című könyvét – a sikeres üzletember festményeket és érméket már korábban is gyűjtött, ehhez csatlakozott a Zsolnay iránti szenvedély. „1996-ban kaptam egy fülest, hogy eladó egy 10 darabból álló, elképesztő kerámia gyűjtemény, köztük olyan különlegességekkel, mint például a Boszorkányfigura, vagy a tulipánkelyhek egyike. Ezekből csak pár darab létezik” – elevenítette fel Törő István. „Kiderítettem, hogy a gyűjteményt Virág Judit hozta át Szerbiából Magyarországra, és sikerült megállapodnunk.” A pár rövidesen megnyitotta a Mű-terem galériát a Falk Miksa utcában, amely Virág Judit Galéria néven vált a hazai műkincspiac egyik ikonikus helyszínévé. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Elolvastuk Gisèle Pelicot memoárját, amelyben arról ír, hogyan élte túl, hogy a férje közbenjárásával éveken át több tucat férfi megerőszakolta a tudta nélkül. Az utóbbi évek egyik legmegrázóbb francia bűnügyének áldozata, Gisèle Pelicotfeminista ikonná vált a négy hónapig tartó tárgyalás alatt. A bíróságra elegánsan, napszemüvegben érkező asszony azonban nagy utat tett meg onnan, hogy 2020. november 2-án elkísérte a férjét a rendőrségre egy aprónak tűnő ügy miatt, egészen odáig, hogy már csak a bíróságon lássa viszont a férfit – 50 bűntársával együtt. Ma már tudjuk, hogy Dominique Pelicot legalább 10 éven keresztül módszeresen gyógyszerekkel kábította el a feleségét, hogy az eszméletlen asszonyt idegeneknek kínálja fel szexuális tevékenységre. A drogok miatt a nőnek semmilyen emlékei nem voltak az esetekről. Megmagyarázhatatlan tüneteit, emlékezetkieséseit és aluszékonyságát narkolepsziának vagy kezdődő Alzheimer-kórnak vélték. Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
Március 5-én ismét színpadon az Értünk című előadás, amely a Csokonai KözTér tizennégy civil alkotójának közreműködésével jött létre még januárban. A produkció a midlife crisis kérdéskörét járja körbe, személyes és közösségi nézőpontból is megvilágítva az életközepi válság dilemmáit. Az alkotócsapat négy tagjával, Deczki Klárával, Dobi Edittel, Madák Zsuzsannával és Varga Nikolettel a kőszínházi formától eltérő próbafolyamatról, a közösen átélt mélypontokról, valamint a színpadi jelenlét kihívásairól és felszabadító erejéről beszélgettünk. PRAE.HU: A tavaly ősszel indult projekt több részből épült fel, szociodrámás foglalkozásokkal indítottatok, amelyről korábban Gemza Melindát kérdeztem. Zsuzska, hogyan folytatódott a projekt? Milyen szakaszai voltak az elmúlt néhány hónapnak? Madák Zsuzsanna: A hat alkalmas szociodrámás foglalkozás után új fejezet következett. A tizenegy alkalmas szakaszban az volt a cél, hogy létrehozzuk az előadásunk anyagát, ehhez különböző drámás formákat kínáltam a csoport számára. A szociodrámás részből is hoztam ötleteket, például azt, hogy kis figurákon keresztül építsük fel, illetve jelenítsük meg a karaktereinket. Az avatárokon keresztül megfogalmazódtak olyan témák, amelyekkel el tudtunk indulni: változó családi és munkahelyi szerepek, láthatatlanná válás, aztán a mintát követek vagy mintát kínálok, a honnan jön a változás kérdésköre és hasonlók.
„De mi van az arctalanokkal, / akiket látnunk se kellett, mégis megszerettünk?”[1] Koller Margit szobrászművész Az enyhülés tere – Helyteremtés a perinatális gyászban érintetteknek című kiállításán a fájdalom és a veszteség nem építészeti pilléreken, tartóoszlopokon vagy hősi emlékművek vállán oszlik el mint láthatatlan súly, hanem női kórusszólamokból font védőháló tartja (és nem csak a megnyitó eseményen, ahol a Varsányi SzIrének tagjai énekeltek), mely erős, ugyanakkor láttatni engedi a terhet, amit tart. A kiállítás egészén végighúzódó művészi narratíva azt az érzetet kelti, hogy a nemzet férfihősei uralta köztereinken a női közösségi reprezentáció utópiaszobra nem sorfalat képezne, hanem az elképzelt szoborcsoport tagjai egymás felé fordulnak, vállaik közösen tartják a veszteségeket – de nem mindegyik test egyedül, csendben küzd a sajátjával, hanem egymást meglátva és meghallva elmondják történeteiket, hogy kiszabadulhasson az a belső gyász, amellyel – reprezentációs lehetőségek nélkül – nagyrészt egyedül, csendben küzdenek. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Jó sok dolog történt a krimivel azóta, hogy Poe gyilkos orangutánja kimászott az ablakon. A klasszikus krimik – ideértve Sherlockot éppúgy, mint Agatha Christie detektívjeit – alapvetően megelégedtek a „whodunnit?” okozta izgalommal. Ezekben a gyilkosság szimpla keresztrejtvény, amit nyomozó és olvasó együtt fejt meg – legalábbis elméletben, mert valójában az író tisztességtelen előnyök egész sorát biztosítja hősének. Hisz hogy is venné ki magát, ha a mezei olvasó úgy jönne ki a szövegből, hogy okosabbnak érzi magát, mint az agyonhájpolt detektív?
Vasárnap ért véget Debrecenben a XVI. DESZKA Fesztivál. Kortárs magyar drámák, adaptációk, improvizációra épülő előadások, színházi nevelési projektek, gyerek és bábszínházi produkciók váltották egymást hat napon át. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Egy felgyorsult világban van, aki tudatosan lassít: Miklya Gábor szobrász számára az alkotás nem teljesítménykényszer, hanem párbeszéd az anyaggal, a térrel és az idővel. Ebben az interjúban a csend szerepéről, a köztéri szobrok felelősségéről, a pécsi alkotói lét sajátosságairól és arról beszél, miért nem a gyors válaszokban, hanem a kitartó figyelemben hisz. A szobrászat lassú, fizikai műfaj – miközben a világ egyre gyorsabb. Számodra ez menedék, ellenállás vagy tudatos választás? - A kezdetben ezt a lassúságot még nem tudatos kiszállásként éltem meg a világ állandó pörgéséből, egyszerűen csak követtem a kíváncsiságomat. Számomra mindig természetes volt, hogy bizonyos folyamatoknak időt kell adni, és ez különösen igaz erre a műfajra, hiszen a szobrászat alapvetően hosszadalmas, elmélyülést igénylő tevékenység. A technológiai fejlődés persze sok mindent megváltoztatott: a klasszikus szobrászi szerepet, a kivitelezés módjait, a rendelkezésre álló eszközöket. Például az ipari technológiák fejlődése – akár a géppark, akár a szerszámok terén – magával hozta a szobrászat átalakulását is. Ma már minden sokkal gyorsabban zajlik, mint a korábbi, kalapács–véső alapú munkamódszerek idején. Tovább a mecsek24.blog.hu cikkére >>>
„Hogyan lehet a szégyent eltolni és átértelmezni, vagy éppen a fénybe emelve felmutatni?” – Papp-Sebők Attila Káté című első verseskötetében erre tesz kísérletet. Emellett Istenről és dióbélről is szót ejtettünk a szerzővel. A kötetet olvasva tematikus vonalon, mint egy kvázi nemzeti mottó, az „Isten, haza, család” triptichonja jutott eszembe – semmiképp sem pejoratív felhanggal. A hithez, a szülőföldhöz-gyerekkorhoz és a többgenerációs családi közösséghez való kapcsolódás egyfajta ívet ad a máskülönben öt ciklusra tagolt ötven versnek. Mennyiben helytálló ez az olvasat? Ezek a témák mind hangsúlyosan benne vannak a kötetben, de így együtt szerepeltetve nem kevés konzervatívnak tetsző jelentésárnyalat is kapcsolható hozzájuk, miközben a versek viszonyulása ezekhez éppen hogy ironikus. Végig arra törekedtem, hogy kilépjenek abból az elsődleges társadalmi jelentés- és címkéző keretrendszerből, amit ezekhez a fogalmakhoz társítunk. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Magyar Narancs: Korábban rendszeresen forgatott: a Drága örökösök című sorozatban 2019 és 2024 között játszott, 2022-ben pedig Szakonyi Noémi Veronika Hat hét című filmdrámájában is emlékezetes alakítást nyújtott. Most viszont a színház dominál. Mi ennek az oka? Járó Zsuzsa: Valóban nincs túl sok filmes munkám mostanában. A főiskola után az Örkényben kezdtem, aztán Eger következett. Amikor visszajöttem Budapestre, a Vígszínházba, rengeteg castingra jártam, és szinte mindig eljutottam az utolsó fordulóig. Olyan is volt, hogy az egyik sorozatnál a rendezők engem választottak, de a csatorna nem mellettem döntött. Meglehet, hogy az RTL-nél is így alakult volna, ha Hámori Barbara nem ragaszkodik hozzám. A Drága örökösökkel készítettünk egy pilotot, amelyet – még klasszikus módszerrel – ezer emberrel teszteltettek, és állítólag 97 százalékos eredményt értem el. Az említett sorozat idején és utána is forgattam egy csomó tévéfilmet, de azok nem lettek annyira ismertek. Megoszlanak a vélemények arról, mennyire vagyok „filmre való”. Talán egyszerűen az van, hogy a színházban jobban látszik, ki vagyok. Ott nem lehet elbújni. Tovább a magyarnarancs.hu cikkére >>> 
|
