Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 
Grétsy László Fotó: Cseke Csilla / MTI

91 éves korában meghalt Grétsy László nyelvész, tanár, a magyar nyelvművelés kiemelkedő alakja. A professzor az Anyanyelvápolók Szövetségének konferenciáján lett volna díszvendég hétfőn, ezen a rendezvényen jelentették be halálhírét.

Grétsyt már gyermekkorában is érdekelték a nyelvi játékok, egyetemi tanulmányai alatt viszont még irodalomtörténettel foglalkozott, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára vették fel magyar–történelem szakra, ahol 1954-ben szerzett diplomát. Fokozatosan a nyelvtudomány felé fordult, 1960-ban szerezte meg a nyelvtudományok kandidátusa címet. Diplomájának megszerzése után a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársaként kezdett el dolgozni, melynek később főmunkatársa lett. 1971-ben a mai magyar nyelvvel foglalkozó osztály vezetőjévé nevezték ki, és az ELTE Tanárképző Főiskolai Kar magyar nyelvi tanszékének vezetője lett. 1992-ben az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának társelnökévé választották.

Tovább a telex.hu cikkére >>>

 

 

Prikler László / magyar.film.hu

Prikler Mátyás szlovákiai magyar rendező, producer. Az utóbbi évek több magyar függetlenfilmjének szlovák producere, dolgozott többek között a Magyarázat mindenre című filmben, a Külön falkában és Hajdu Szabolcs alkotásaiban is (Délibáb, Kálmán-nap, Egy százalék indián). Január 18-án kerül mozikba második nagyjátékfilmje, a Hajdu Szabolcs főszereplésével készült Hatalom, ennek kapcsán beszélgettünk vele az alkotás létrejöttéről, színészlegendákkal való munkáról, a két ország filmes támogatási rendszerének különbségeiről, első randiról az operatőrrel, határon túli magyarságról és arról, hogy bármennyire is szereti a felsorolt magyar filmeket, miért keserűek kicsit mégis ezek a munkák. A rendezővel Szolnokon beszélgettünk, az Alexandre Trauner Art/Film Fesztiválon.

Kis Hajni, Reisz Gábor, Hajdu Szabolcs. Egyre több magyar rendező filmjét segíted producerként vagy szlovákiai koproducerként, több esetben a Szlovák Audiovizuális Alap is támogatja ezeket a projekteket. Hogy találtak meg ezek a kapcsolatok és filmek?

A 2005/06-os tanévet az SZFE-n töltöttem vendég diákként. Akkoriban Szlovákiában alig készültek filmek, talán évente egy, itt pedig elmentem a Filmszemlére és azt láttam, hogy van harminc nagyjátékfilm, ötven dokumentumfilm, levetítették a Sátántangót, lehetett beszélgetni Tarr Bélával, eljött vendégelőadónak Kovács László. Nagyon fontos év volt az életemben, Szász János és Janisch Attila legendás osztályába járhattam László Sára, Gerő Marcell, Nagy Dénes, Nagy Viktor Oszkár, Dobos Tamás, Csoboth Attila osztálytársaként. Első körben a magyar filmesekkel ebben az időben ismerkedtem össze.

Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>

 

 
(Lahav Shani Forrás: librarius.hu)

Lahav Shani kitűnő példája annak az új zenei generációnak, amely szeretne és mer is újítani, a nagy elődök hagyományainak megőrzése mellett.

Szemtelenül fiatal, rendkívül energikus, és valami olyasvalamit tud, amit nagyon kevesen. Lahav Shani izraeli karmestert most láttam először élőben, de azonnal elkezdtem tudakozódni felőle, amint a koncertről hazaértem. A Müpában a Budapesti Fesztiválzenekar élén állt, és Sibelius valamint Rachmaninov művein kívül egy izraeli zeneszerző, Cvi Avni művével is megismertetett minket. De nem is a koncertről szeretnék elemzést adni, hanem arról, amit az izraeli csodagyereknek titulált karmester művel a zenekarral és aktuális közönségével.

Leonard Bernstein adta azt a rendkívül érzékletes képet a karmesteri munkáról, hogy azt úgy kell elképzelni, mintha a zenekar minden tagjától indulna egy láthatatlan szál a karmester kezéhez. Ő összefogja ezeket a láthatatlan szálakat, és kézmozdulataival mozgatja az összeset.

Tovább a librarius.hu cikkére >>>

 

 

Miből lesz a regény? Olyan természetességgel tágulnak regénnyé az első kötet, a Szevasztopol jelentősebb novellái, ahogyan Péter Jánost is organikusan fogadta közösségébe a bencés rend. Visszaköszön Körösliget városkája, a tarokk kártyajáték iránti „ártatlan szenvedély”, a gimnázium, és persze a szereplők: a rövidebb lélegzetű elbeszélésekben már találkozhatott az olvasó Kriszti múltjával, és láthatta a főszereplőt, Andrást és Krisztit, amint egy templom perselyébe dobják jegygyűrűiket. De azok számára is érthető lesz a regény, akiknek még nem került a kezükbe a Szevasztopol, hiszen minden fontosabb mozzanatot elmesél a Szabadulás lapjain is a narrátor. A regény fő célja, hogy éreztesse, mennyire befolyásolják egy ember életét a traumái. Én leginkább arra voltam kíváncsi, hogy mit tud a huszonéves korosztály tanulságként, mondanivalóként elraktározni a műből.

Tovább az ujforras.hu cikkére >>>

 

CIRKO FILM

A Hatalom úgy kezdődik, hogy egy kormánytag vadászbalesetben agyonlő egy falusi fiút. Úgy folytatódik, hogy a kormánynak dolgozó intéző megpróbálja eltussolni az ügyet. Mindez a mai Szlovákiában történik, de minden jelenetben magunkra ismerhetünk, a főszerepet ráadásul Hajdu Szabolcs alakítja. Kritika.

Prikler Mátyás a legjobb fiatal magyar rendező, akire nem szoktunk gondolni. Azért nem emlegetjük sűrűbben, mert Pozsonyban született, és szlovák gyártású filmeket rendez. Ezek azonban félig magyar filmek, nemcsak Prikler kettős identitása miatt, hanem azért is, mert részben magyar nyelvűek, és magyar színészek is játszanak bennük. Eközben Prikler producerként bekapcsolódott a magyar filmgyártásba is: segített a Külön falka gyártásában, és jelentős része volt abban, hogy a Magyarázat mindenre Szlovákiából nyert utómunka-támogatást.

Mindez persze filmipari háttérmunka, nem is lenne annyira izgalmas, ha nem arra a folyamatra mutatna rá, hogy az új magyar filmek egy része – mondjuk azt, hogy az aktuális, társadalmilag érzékenyebb, nagyobb kockázatot vállaló filmek – most a hazainál kevésbé átpolitizált szlovák filmtámogatási rendszertől remélhetnek pénzt.

Tovább a 24.hu cikkére >>>

 


A milánói Mudec Vincent van Gogh. Pittore colto című kiállítása. Fotó: Carlotta Coppo

Utazni mindig jó, de még jobb, ha egy-egy út során olyan kiállításokba botlunk, amelyek életre szóló élményt kínálnak. Idén is lesz jó néhány olyan blockbuster, amelyekért érdemes repülőre szállni vagy épp vonatra ülni.

Vincent van Gogh. Pittore colto // Mudec, Milánó
2024. január 28-ig

A kiállítást célja, hogy a jól ismert festőt a közhelyeken túl is megértsük, így a tárlat nemcsak a festészetére, hanem az élet- és művészetszemléletét megalapozó kulturális érdeklődésének gazdagságára és mélységére összpontosít. Egy olyan Vincent van Gogh-ot láthatunk most, aki kevésbé volt outsider és meglepő módon sokkal inkább naprakészen követte korának kulturális vitáit: szenvedélyes gyűjtője volt a kortárs grafikáknak, valamint gondos megfigyelője a legaktuálisabb művészeti irányzatoknak. 

Tovább a kultura.hu cikkére >>>

 

Végre magyarul is elérhető a 2021-es Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah leghíresebb regénye, a Paradicsom - de vajon tényleg olyan jó? Állandó afrikanistánk, Gyuris Kata kritikájából kiderül.

A 2021-ben nagy meglepetésre irodalmi Nobel-díjat elnyert Abdulrazak Gurnah második magyarul megjelent regénye, a Paradicsom több olyan érdekességet is tartogat az afrikai irodalom iránt érdeklődő olvasóknak, melyből kicsit jobban megérthetjük a zanzibári születésű szerző életművének jelentőségét. Gurnah több mint harmincéves írói pályafutásának egyik legismertebb darabja 1994-ben a Booker-díj rövid listájára is felkerült és azóta is ott van a kortárs posztkoloniális irodalom alapműveinek perifériáján. Ezt részben annak köszönheti, hogy regényét egy nagyon gazdag (posztkolonális) irodalmi hagyományba ágyazza be, hiszen értelmezhető Joseph Conrad klasszikusának, az 1899-es A sötétség mélyénnek a visszaírásaként is.

Tovább a 1749.hu cikkére >>>

 

Előző életek

A romantikus drámákra vagy romantikus komédiákra sokunk csak legyint, mivel szirupos vagy butuska történetek ugranak be róluk. A koreai-kanadai rendezőnő, Celine Song filmje, az Előző életek azonban üdítő kivétel.

Napjainkban igen népszerűek a Netflixen a k-drámák, amelyek jellemzően dél-koreai sorozatokat (Gyógyító szerelem) jelentenek. Ezek általában igényesebb szappanoperák, melyek a nyugati változataikhoz képest persze eredetibbnek hatnak már csak a tőlünk távoli kultúra miatt is, ám ha sok ilyet befogadunk – márpedig a Netflix rengeteg ilyet kínál –, felismerjük, hogy jellemzően ezek is egy kaptafára készülnek. 

A melodrámát és a románcot úgy általában sikeresen elkoptatták a mozi fennállása óta, és korunk, melyben rengeteg inger bombázza az embert, és nincs idő az elmélyülésre, nem is kedvez a gyengéd érzelmekre összpontosító filmeknek. A tavaly nagy sikert aratott Jennifer Lawrence-romkom, a Barátnőt felveszünk is csak az incselkedésről és a haverkodásról szól a felnőttkor határán álló fiú szüzességének elvesztéséért vívott küzdelem ürügyén. Egy felmérés szerint a mai fiatalok amúgy sem szeretik a túl direkt, „csöpögős” kapcsolatokat viszontlátni a nagyvásznon vagy a kisképernyőn. 

Tovább a kulter.hu cikkére >>>

 


Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Sztefanu Marina és Fülöp Gergő 'Meleg sugarak simogatják leszakított bőrünket' című kiállítása február 16-ig látható a 1111 Galériában. A december 5-én megnyílt kiállítás kísérőszövegét Fodor Balázs költő írta.

X és Y ülnek, szájukban nyelvükkel, az égbolt színeváltozását figyelve és azon töprengenek, hogy művészetben nincsen semmi különös. Ahogy legtöbbünk életében sem. Még akkor sem, ha fontosságunk tudatában, olykor minden létezés alapfeltételeit látjuk is a tükörben reggelente. 

Ha tagadással kezdünk egy írást, vélhetőleg jól kiszámítható dramaturgiai hátsó szándékkal tesszük. Méghozzá hogy a szöveg végén, amolyan csattanó féleképpen cáfolhassuk azt. A művészetben azonban tényleg nincs semmi különös. 

X és Y ülnek az égbolt színeváltozását figyelve, szájukban nyelvükkel és egy emberi történetet mesélnek el. Akár a törzsközösségek tagjai által a kollektív tudat, mely folyamatosan egy elbeszélést ismétel. Megteremtve ezzel magát a világot. Akár az újra és újra felkelő majd lenyugvó Napok.

Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>

 

Gál Réka Ágota / Fotók: Juhász Éva / A fotók forrása a Vígszínház fb-oldala

Kovács Patrícia birtokolja a nagy tragikák képességeit: örömében mutatja meg végtelen fájdalmát, és vele a mindenkori harácsoló-hedonista uralkodó osztályok brutális romlottságát.

Privát időutazásra hívtam meg magamat a vígszínházi Magyar Elektra bemutatóján: eszembe jutott Kohut Magda. Ő 1959-ben játszotta el fiatalon a Nemzeti Színház társulatában Bornemissza Péter színdarabjának címszerepét, de azt akkor még nem láttam (ha csak az évszámra nézek, nem is bánom). Láttam viszont (kisgimnazistaként) a nagy tragikát a Katona József Színházban 1972-ben Grillparzer Médeájában… – ez az évszám sem semmi, nehéz elhinni, hogy több mint 50 év telt el az óta.

Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>> 

 

Fotó: Boda Miklós

A látványon, a képen úgy módosít, hogy „kibillenti”, „kimozdítja” a megszokottnak mondható szituációból – G. Tóth Károly megnyitóbeszéde Boda Miklós pécsi fotókiállításáról.

Távolról kezdem. Néhány évtizede, valóban régen, a Janus Pannonius Múzeum mikrobuszával Budapestre utaztam. Hogy milyen ügyben, azt már nem tudom megmondani, ha nem is érdemtelenül, de valószínűleg „potyautasként”. Arra azonban nagyon jól emlékszem, hogy a hátsó ülésen Kemény Miklós, a fotós és restaurátor mellé kerültem, és arra is, hogy szinte az egész út alatt a fotózásról beszélgettünk. Hogy pontosan miről volt szó, milyen megállapításokról, hiába kérdeznék tőlem, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy Miklós segítségével is, itt fogalmazódott meg bennem először (és végleg), hogy milyen nagyszerű dolog a fotózás, és micsoda értékek, változatok, sokféleség van a fotóművészetben. A későbbiekben aztán, amikor kitűnő fotókkal és fotósokkal találkoztam, akik között jó ismerősök, barátok is voltak, vannak, ez a felismerés egyre szilárdabb meggyőződésemmé érett, amit – máris a jelenben, itt és most vagyunk – a Boda Miklós előttünk lévő fotókiállításán látható képek még inkább megerősítenek.

Tovább a jelenkor.net cikkére >>>

 

Négy napon át, június 26–29. között 7 helyszínen 150 izgalmas zenei programmal vár a 2014 óta telt házzal dübörgő baranyai fesztivál.

Idén a Fishing on Orfű nagyszínpadain kap lehetőséget a Carson Coma, az Elefánt, az Esti Kornél, Krúbi, a Csaknekedkislány, az aurevoir., az Ivan & the Parazol, a Blahalouisiana, Deva, Beton.Hofi, a Pogány Induló, az Analog Balaton, vagy az idei Fishing-himnuszt jegyző Bohemian Betyars és a Platon Karataev is – közölték a szervezők.

Tovább a pecsma.hu cikkére >>>

 


Kicsiny Balázs: A Bolond Teremőr Hat Jelenése

Kicsiny Balázst tagjai sorába választotta a Széchenyi Művészeti Akadémia Képző és Iparművészeti Szakosztálya. Ilyen alkalmakkor székfoglaló kiállítást rendez a művész. Erre most a 2B Galériában került sor. A Bolond Teremőr Hat Jelenése címmel hat táblaképet látunk  Mindegyik Kicsiny-kép „ütős”, nem lehet csak úgy elhaladni mellette, mert gondolkodást kíván. A festészet problematikája önmagában nem érdekli, számára az ecset és a vászon eszköz valami erőteljes üzenet kifejezésére.

Képei mesélnek. Itt most minden egyes kép egy eltévedt pilótát ábrázol. A  képtár romba dőlt és a gyanú a teremőrre terelődött.  A teremőr, némának, süketnek és írástudatlannak tetette magát, és hat ügyetlen, megfestett képben volt  csak hajlandó tanúvallomást tenni. Az első képen az eltévedt pilóta jelent meg,  a másodikon  egy szépségkirálynő bukkant fel, a harmadikon  gyászoló akrobaták kísértettek,  a negyedik napon egy világtalan labdarúgó tévedt a képtárba  az ötödik napon  éjfélkor,  két elítélt tárlatvezető  magyarázta a gyűjtemény eltűnt képeit  a képtár romjai között. A hatodik nap hajnalán egy senki nem látta film főszereplője  tűnt fel és vált  láthatatlanná egy pillanat alatt.

Tovább az art7.hu cikkére >>>

 

 
Ferdinandy György Fotó: Czimbal Gyula/MTI

Január 7-én, nyolcvankilenc éves korában elhunyt a József Attila-, Prima Primissima és Magyarország Babérkoszorúja díjakkal elismert író, egyetemi tanár, kritikus Ferdinandy György.

Ez is csak egy munka – ezzel nyugtatom magam, természetesen, sikertelenül. Hogy írjak nekrológot? Hogy én és éppen róla? Ha az embernek idős – évtizedekkel idősebb – barátai vannak, és írással foglalkozik, már-már elkerülhetetlennek látszanak az ilyen feladatok. Mégsem érkezhet olyan halálhír, amely ne rázna meg és ne érne felkészületlenül. Gyurkáé – budai családja, hazai olvasói és magyar anyanyelvű barátai így hívták – pedig egyenesen szívbe markoló.

Ferdinandy György kiváló író és első osztályú novellista volt, számomra azonban ennél sokkal jelentősebb: a legfontosabb barátok egyike, aki nagy mértékben alakította az életemet.

Tovább az orszagut.com cikkére >>>

 

 

Pelléas és Mélisande. Fotó: Ofner Gergely

Ritkaság, hogy a budapesti színházi kínálatban két Maeterlinck-adaptáció is felbukkanjon, pláne egyszerre: jelen esetben Szauer Lilla Pelléas és Mélisande-átdolgozása a Trafó alagsori Klubjában, a Stúdió K-ban pedig Blaskó Borbála rendezése A kék madárból. A belga szerző életművének ismeretében nem meglepő, hogy mindkét előadásban a titok természete kerül előtérbe, ugyanakkor a problematikát mindkét produkció más eszközökkel tárja föl.

A két alkotás nemcsak tematikai hangsúlyaiban, hanem formanyelvében is különbözik, noha közös pont, hogy mindkettő kamaratérben készült, azaz ott, ahol a színészi játék áll a középpontban. Mindkét előadásra jellemző, hogy alig használ díszletet: a Pelléas és Mélisande geometrikus formákból építkezik a térben, és csak sematikusan jelzi a térbeli határokat, A kék madár pedig használ ugyan néhány egyszerűbb tárgyat, mégis alapvetően leplekkel és fényhatásokkal ér el térbeli érzeteket. Ezen túlmenően a két rendezésnek inkább a különbségeiről érdemes beszélni.

Tovább a szinhaz.net cikkére >>>

 


Kocsi Olga: Debreceni tűzesetek vizuális emlékezete ╱ 2023 ╱ üveg, beton, fém, fa ╱ 317 × 70 × 140 cm ╱
Fotó: Miskolczi János, a művész jóvoltából

Kocsi Olga képzőművész multiszenzoriális élményeket hoz létre olyan témákkal kapcsolatban, amelyek a különféle tudományterületek keresztmetszetében válnak érzékelhetővé. Alkotásaiban a valóság és a virtuális valóság kapcsolatával és annak jövőbeli perspektíváival, a privát tér és a köztér közötti határterületek feltérképezésével foglalkozik.  Arra törekszik, hogy aktívan bevonja a nézőt azáltal, hogy unortodox helyzeteket teremt számukra. Holy Olga néven művészalteregót hozott létre, melynek eddigi legszélesebb kiteljesedését a Pannonhalmai Főapátság Zarándoklat című 2023-as kiállításán tapasztalhatta meg a közönség. Legutóbbi munkájában a debreceni tűzesetek történetét dolgozta fel egy adatfizikalizációs üveginstallációban, amellyel Debrecen főterén találkozhatunk.

Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>          

 

 

Napjaink egyik legígéretesebb fiatal írója, a holland születésű, ám gyermekkorát Argentínában és Peruban töltő, majd végül chileivé váló Benjamín Labatut valahogy nagyon ráérzett arra, hogy mikor és miről kell írnia, hiszen Christopher Nolan Oppenheimerével gyakorlatilag egy időben jelentette meg MANIAC című művét, melynek központi szereplője az a Neumann János, aki maga is részt vett az atombomba megalkotásában.

Mivel idehaza Labatut nem túl ismert, mindenképpen fontos tudni, hogy a dél-amerikai szerző nem először merészkedett az életrajziság és a tudomány terepére (eddigi legnagyobb sikere, a 2021-ben Nemzetközi Booker-díjra is jelölt Amikor már nem értjük a világot érdekes fúziója volt a fikciónak, az esszének, a tudományos ismeretterjesztésnek és az életrajziságnak), ám talán azzal, amit ebben az – ezúttal a spanyol helyett egyből angolul írt – kötetében művel, nem igazán találkozhatunk másnál.

„1933. szeptember 25-én reggel Paul Ehrenfest osztrák fizikus Amszterdamban besétált Jan Waterink professzor intézményébe, a Sérült Gyermekek Pedagógiai Intézetébe, fejbe lőtte tizenöt éves fiát, Vaszilijt, aztán maga ellen fordította a fegyvert.”

Tovább a telex.hu cikkére >>>

 

Apertúra: „Rebellisek” Kép forrása: Apertúra

Jókedvű zendülés, kiteregetett szennyes és egy jó nagy löket a véleményformáláshoz. Az Apertúra (avagy A Perpetuum Manufaktúra) Rebellisek című, részben improvizatív előadása számos élménnyel gazdagított bennünket.

Németország a II. világháború idején. Sophie Scholl és bátyja, Hans fiatal német diákok, akik kiábrándultak a nemzetiszocialista rendszerből, megrázta őket a rezsim brutalitása és ahogy a nácik a zsidókkal és a baloldali érzelmű emberekkel bántak. A testvérek egyetemista éveik alatt részt vettek a Fehér Rózsa ellenállási mozgalom tevékenységében, amely 1942 júniusa és 1943 februárja között hat náciellenes röplapot készített és terjesztett német egyetemeken. A hetedik röplap azonban már nem jelenhetett meg, mivel a csoport tagjait a Gestapo letartóztatta. A Scholl testvérpár elszántságát a fogság és a kínzások sem tudták megtörni, mindvégig kitartottak ügyük mellett, ezért nyaktiló általi halálra ítélték, majd kivégezték őket. De hogy mi köze mindennek a magyar színházi élet elmúlt pár évéhez? Az Apertúra – A Perpetuum Manufaktúra Rebellisek című előadásából ez is kiderül.

Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>

 


Szatyor Győző Fotó: Ruprech Judit / parokia.hu



Az Ormánságot és a régen ott dolgozó mesterek munkáját tekinti élete és művészete bölcsőjének Szatyor Győző Kós Károly-díjas fafaragó, népi iparművész, az MMA rendes tagja. Feladatának érzi a magyar népi kultúra tovább örökítését. A Parókia portálnak adott interjút közöljük. Eltéveszthetetlen Szatyor Győző háza, melyet művészien megmunkált fakerítés ölel Pécs belvárosában. A faragott kisajtón belépve üdvözöl bennünket a házigazda. A kertben és a tornácon szemlélődve azonnal kitűnik: fafaragó mester él itt. Azt is megtudjuk, hogy itt készült valamikor az újpetrei református templom harangtornya. A házban különösen szépen megmunkált székeken kínál hellyel bennünket Szatyor Győző. A szobában körbepillantva sejtem, hogy itt több berendezési tárgy is az ő keze munkáját dicséri, de a beszélgetést a családi gyökereknél kezdjük, a gyerekkoráról kérdezem.

Tovább az mma.hu cikkére >>>

 

 


Viggo Mortensen (balra) a Cormac McCarthy regényéből készült Az út című filmben. Fotó: Photo12 via AFP / Archives du 7eme Art

A jövő olyan, amilyenné alakítjuk, a disztópiák pedig figyelmeztetnek, milyen jövőtől óvjuk magunkat. Bár az alábbi tíz regény csak kiindulópont, de közelebb vihetnek minket ezek a művek ahhoz, mi is az ember, mi a nyelv, és mit kezdjünk a jövőért való felelősségünkkel.

Az emberiséget mindig is érdekelte, mit hoz a jövő. Míg a Föld nagy része ismeretlen volt, a vadregényes, buja tájak szolgáltak az utópiák helyszínéül. Majd amikor már a körülöttünk lévő világ jelentős részét felfedeztük, a távoli jövőben alkottunk új víziókat. A jelen azonban mindig hat a jövőre, így a megkérdőjelezhető idillt és a paradicsomi állapotokat felváltották a disztópiák, a negatív jövőképet ábrázoló írások. Ebben a válogatásban találunk klasszikusokat, amelyeket érdemes újra fellapozni, ismeretlen magyar történetet, kortársat sztárszerzőtől és olyat, amelyből majdnem mindenki látta a filmváltozatot. A disztópiák elgondolkodtatnak azzal kapcsolatban, mi is az ember, hol a helye a világban, illetve mit tehet azért, hogy ne váljon valóra az a jövőkép, amelyet ezek a regények bemutatnak.

Tovább a kultura.hu cikkére >>>

 

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal