VideóA Magyar Napló / Balogh Robert videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Hogyan olvassunk? Személyes értelmezések a magyar irodalom egyetlen, összetartozó világáról Kötetcímként etikai alapállást fejez ki Dsida Jenőnek a kisebbségi létre, az együttélésre adott krisztusi válasza: „mindíg magunkért, soha mások ellen”. Az azonosságtudattól elválaszthatatlanok az írói, költői szerep betölthetőségére rákérdező tanulmányok Pécsi Györgyi új kötetében. Néha kifejezetten jólesik átugorni bevezetőket, de ha a szerző ezt maga ajánlja, azt nem feltétlenül kell készpénznek venni. Pécsi Györgyi Soha mások ellen – Olvasópróbák című tanulmánykötetének első lábjegyzetét – „Személyes bevezető, ezt a részt az olvasó nyugodtan átugorhatja” – követve például lemaradnánk az irodalomtörténész ars poeticájáról: „Vallom, hogy csak a mű, a szöveg számít. A művészet, a költészet egyetemes szentségében legvégül érdektelen az alkotó személye, személyisége, jelleme, erkölcse, származása, pénzügyi és hatalmi helyzete, érdektelen a kor, a körülmények, a cél, az eszköz… Szerkesztőként, irodalmárként minden egyes nap megpróbálom lehántani az elém kerülő szövegről a mulandót, s csak magát a szöveget nézni. Tudom, lehetetlen. Nemcsak lehetetlen, de legtöbbször kifejezetten megfosztanánk magunkat attól a gazdag és lélekgazdagító élménytől, amihez a mű és a világ nagyon finom, nagyon összetett oszcillálásának a fölfejtésével közelebb juttatjuk magunkat.” Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
Hogyan alakult ki az az izgalmas kettőség, hogy pszichothrillerként és politikai parabolaként is nézhető és élvezhető az Itt érzem magam otthon? Miért hangzik annyira viccesen Lovas Rozi szájából az, hogy „dugnak”? Tényleg azt akarták az alkotók, hogy Magyar Péterre és más magyar politikusokra gondoljunk a film közben? Egyáltalán, hogyan jutott el a kívülálló Holtai Gábor addig, hogy leforgathassa első nagyjátékfilmjét? Sok kérdésünk volt 2026 eddigi legmeglepőbb magyar közönségsikere kapcsán, a főszereplőt és a rendezőt hívtuk meg, hogy válaszokat kapjunk. A podcast végén a film fináléját is kitárgyaljuk. A beszélgetést február 20-án, egy nappal az Itt érzem magam otthon országos premierjét követően rögzítettük, a podcast megjelenésekor pedig már 100 ezer nézőhöz közelít a mozikban Holtai Gábor első nagyjátékfilmje. Az világlik ki a reakciókból, hogy a közönség kifejezetten vevő arra az itthon szokatlan párosításra, hogy az emberrablós pszichothriller mellé egy politikai parabolát is kapnak. A film számos nézőben indít el konkrét képzettársításokat, és az Árpád család egyes tagjai mögött kortárs politikusokat sejt. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>
Először láthatja a nagyközönség Virág Judit és Törő István három évtizeden át gyűjtött Zsolnay magángyűjteményét – ráadásul ingyen. Száznál is több szecessziós műremek, a világ legdrágább Zsolnay kerámiái mutatkoznak be március 6-tól április 19-ig a Virág Judit Galériában. A formabontó kiállításon a Virág Judit Galéria alapító-társtulajdonosainak kincsei kerülnek a publikum elé. Törő István a ‘90-es évek elején vette kézbe Csenkey Éva Szecessziós Zsolnay kerámiák című könyvét – a sikeres üzletember festményeket és érméket már korábban is gyűjtött, ehhez csatlakozott a Zsolnay iránti szenvedély. „1996-ban kaptam egy fülest, hogy eladó egy 10 darabból álló, elképesztő kerámia gyűjtemény, köztük olyan különlegességekkel, mint például a Boszorkányfigura, vagy a tulipánkelyhek egyike. Ezekből csak pár darab létezik” – elevenítette fel Törő István. „Kiderítettem, hogy a gyűjteményt Virág Judit hozta át Szerbiából Magyarországra, és sikerült megállapodnunk.” A pár rövidesen megnyitotta a Mű-terem galériát a Falk Miksa utcában, amely Virág Judit Galéria néven vált a hazai műkincspiac egyik ikonikus helyszínévé. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Elolvastuk Gisèle Pelicot memoárját, amelyben arról ír, hogyan élte túl, hogy a férje közbenjárásával éveken át több tucat férfi megerőszakolta a tudta nélkül. Az utóbbi évek egyik legmegrázóbb francia bűnügyének áldozata, Gisèle Pelicotfeminista ikonná vált a négy hónapig tartó tárgyalás alatt. A bíróságra elegánsan, napszemüvegben érkező asszony azonban nagy utat tett meg onnan, hogy 2020. november 2-án elkísérte a férjét a rendőrségre egy aprónak tűnő ügy miatt, egészen odáig, hogy már csak a bíróságon lássa viszont a férfit – 50 bűntársával együtt. Ma már tudjuk, hogy Dominique Pelicot legalább 10 éven keresztül módszeresen gyógyszerekkel kábította el a feleségét, hogy az eszméletlen asszonyt idegeneknek kínálja fel szexuális tevékenységre. A drogok miatt a nőnek semmilyen emlékei nem voltak az esetekről. Megmagyarázhatatlan tüneteit, emlékezetkieséseit és aluszékonyságát narkolepsziának vagy kezdődő Alzheimer-kórnak vélték. Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
Március 5-én ismét színpadon az Értünk című előadás, amely a Csokonai KözTér tizennégy civil alkotójának közreműködésével jött létre még januárban. A produkció a midlife crisis kérdéskörét járja körbe, személyes és közösségi nézőpontból is megvilágítva az életközepi válság dilemmáit. Az alkotócsapat négy tagjával, Deczki Klárával, Dobi Edittel, Madák Zsuzsannával és Varga Nikolettel a kőszínházi formától eltérő próbafolyamatról, a közösen átélt mélypontokról, valamint a színpadi jelenlét kihívásairól és felszabadító erejéről beszélgettünk. PRAE.HU: A tavaly ősszel indult projekt több részből épült fel, szociodrámás foglalkozásokkal indítottatok, amelyről korábban Gemza Melindát kérdeztem. Zsuzska, hogyan folytatódott a projekt? Milyen szakaszai voltak az elmúlt néhány hónapnak? Madák Zsuzsanna: A hat alkalmas szociodrámás foglalkozás után új fejezet következett. A tizenegy alkalmas szakaszban az volt a cél, hogy létrehozzuk az előadásunk anyagát, ehhez különböző drámás formákat kínáltam a csoport számára. A szociodrámás részből is hoztam ötleteket, például azt, hogy kis figurákon keresztül építsük fel, illetve jelenítsük meg a karaktereinket. Az avatárokon keresztül megfogalmazódtak olyan témák, amelyekkel el tudtunk indulni: változó családi és munkahelyi szerepek, láthatatlanná válás, aztán a mintát követek vagy mintát kínálok, a honnan jön a változás kérdésköre és hasonlók.
„De mi van az arctalanokkal, / akiket látnunk se kellett, mégis megszerettünk?”[1] Koller Margit szobrászművész Az enyhülés tere – Helyteremtés a perinatális gyászban érintetteknek című kiállításán a fájdalom és a veszteség nem építészeti pilléreken, tartóoszlopokon vagy hősi emlékművek vállán oszlik el mint láthatatlan súly, hanem női kórusszólamokból font védőháló tartja (és nem csak a megnyitó eseményen, ahol a Varsányi SzIrének tagjai énekeltek), mely erős, ugyanakkor láttatni engedi a terhet, amit tart. A kiállítás egészén végighúzódó művészi narratíva azt az érzetet kelti, hogy a nemzet férfihősei uralta köztereinken a női közösségi reprezentáció utópiaszobra nem sorfalat képezne, hanem az elképzelt szoborcsoport tagjai egymás felé fordulnak, vállaik közösen tartják a veszteségeket – de nem mindegyik test egyedül, csendben küzd a sajátjával, hanem egymást meglátva és meghallva elmondják történeteiket, hogy kiszabadulhasson az a belső gyász, amellyel – reprezentációs lehetőségek nélkül – nagyrészt egyedül, csendben küzdenek. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Jó sok dolog történt a krimivel azóta, hogy Poe gyilkos orangutánja kimászott az ablakon. A klasszikus krimik – ideértve Sherlockot éppúgy, mint Agatha Christie detektívjeit – alapvetően megelégedtek a „whodunnit?” okozta izgalommal. Ezekben a gyilkosság szimpla keresztrejtvény, amit nyomozó és olvasó együtt fejt meg – legalábbis elméletben, mert valójában az író tisztességtelen előnyök egész sorát biztosítja hősének. Hisz hogy is venné ki magát, ha a mezei olvasó úgy jönne ki a szövegből, hogy okosabbnak érzi magát, mint az agyonhájpolt detektív?
Vasárnap ért véget Debrecenben a XVI. DESZKA Fesztivál. Kortárs magyar drámák, adaptációk, improvizációra épülő előadások, színházi nevelési projektek, gyerek és bábszínházi produkciók váltották egymást hat napon át. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Egy felgyorsult világban van, aki tudatosan lassít: Miklya Gábor szobrász számára az alkotás nem teljesítménykényszer, hanem párbeszéd az anyaggal, a térrel és az idővel. Ebben az interjúban a csend szerepéről, a köztéri szobrok felelősségéről, a pécsi alkotói lét sajátosságairól és arról beszél, miért nem a gyors válaszokban, hanem a kitartó figyelemben hisz. A szobrászat lassú, fizikai műfaj – miközben a világ egyre gyorsabb. Számodra ez menedék, ellenállás vagy tudatos választás? - A kezdetben ezt a lassúságot még nem tudatos kiszállásként éltem meg a világ állandó pörgéséből, egyszerűen csak követtem a kíváncsiságomat. Számomra mindig természetes volt, hogy bizonyos folyamatoknak időt kell adni, és ez különösen igaz erre a műfajra, hiszen a szobrászat alapvetően hosszadalmas, elmélyülést igénylő tevékenység. A technológiai fejlődés persze sok mindent megváltoztatott: a klasszikus szobrászi szerepet, a kivitelezés módjait, a rendelkezésre álló eszközöket. Például az ipari technológiák fejlődése – akár a géppark, akár a szerszámok terén – magával hozta a szobrászat átalakulását is. Ma már minden sokkal gyorsabban zajlik, mint a korábbi, kalapács–véső alapú munkamódszerek idején. Tovább a mecsek24.blog.hu cikkére >>>
„Hogyan lehet a szégyent eltolni és átértelmezni, vagy éppen a fénybe emelve felmutatni?” – Papp-Sebők Attila Káté című első verseskötetében erre tesz kísérletet. Emellett Istenről és dióbélről is szót ejtettünk a szerzővel. A kötetet olvasva tematikus vonalon, mint egy kvázi nemzeti mottó, az „Isten, haza, család” triptichonja jutott eszembe – semmiképp sem pejoratív felhanggal. A hithez, a szülőföldhöz-gyerekkorhoz és a többgenerációs családi közösséghez való kapcsolódás egyfajta ívet ad a máskülönben öt ciklusra tagolt ötven versnek. Mennyiben helytálló ez az olvasat? Ezek a témák mind hangsúlyosan benne vannak a kötetben, de így együtt szerepeltetve nem kevés konzervatívnak tetsző jelentésárnyalat is kapcsolható hozzájuk, miközben a versek viszonyulása ezekhez éppen hogy ironikus. Végig arra törekedtem, hogy kilépjenek abból az elsődleges társadalmi jelentés- és címkéző keretrendszerből, amit ezekhez a fogalmakhoz társítunk. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Magyar Narancs: Korábban rendszeresen forgatott: a Drága örökösök című sorozatban 2019 és 2024 között játszott, 2022-ben pedig Szakonyi Noémi Veronika Hat hét című filmdrámájában is emlékezetes alakítást nyújtott. Most viszont a színház dominál. Mi ennek az oka? Járó Zsuzsa: Valóban nincs túl sok filmes munkám mostanában. A főiskola után az Örkényben kezdtem, aztán Eger következett. Amikor visszajöttem Budapestre, a Vígszínházba, rengeteg castingra jártam, és szinte mindig eljutottam az utolsó fordulóig. Olyan is volt, hogy az egyik sorozatnál a rendezők engem választottak, de a csatorna nem mellettem döntött. Meglehet, hogy az RTL-nél is így alakult volna, ha Hámori Barbara nem ragaszkodik hozzám. A Drága örökösökkel készítettünk egy pilotot, amelyet – még klasszikus módszerrel – ezer emberrel teszteltettek, és állítólag 97 százalékos eredményt értem el. Az említett sorozat idején és utána is forgattam egy csomó tévéfilmet, de azok nem lettek annyira ismertek. Megoszlanak a vélemények arról, mennyire vagyok „filmre való”. Talán egyszerűen az van, hogy a színházban jobban látszik, ki vagyok. Ott nem lehet elbújni. Tovább a magyarnarancs.hu cikkére >>>
A Blinken OSA Archivum Centrális Galériájában március 8-ig látható Nézőpontváltás: Ha a berlini szél fújja a zászlómat… című kiállítás a hidegháború kulturális diplomáciáját idézi fel. Egyúttal azt a törékeny állapotot vizsgálja, amelyben a művészi autonómia és a geopolitikai realitás találkozott, megteremtve egy ideiglenesen birtokolható szabadság lehetőségét. A tárlat középpontjában a Művészek Berlinben Program, azaz a DAAD Berliner Künstlerprogramm (BKP) áll – egy nyugat-berlini ösztöndíj, amely a vasfüggöny korszakában különleges kijáratot jelentett Kelet-Európa felől a nemzetközi művészeti térbe. A budapesti kiállítás előzménye a 2023 áprilisában Berlinben rendezett bemutató volt, amely az If the Berlin Wind Blows My Flag. Art and Internationalization before the Fall of the Wall címet viselte. A tárlat plasztikusan érzékeltette, hogy az ösztöndíj a művészeti támogatáson túl kultúrpolitikai gesztus is volt. Nyugat-Berlin a hidegháború idején a nyitottság eszményét demonstrálta; a művészek kiutaztatása így egyszerre jelentett kreatív lehetőséget és szimbolikus tőkét a város számára. A kiállítás budapesti változatában a két kurátor, Lukács Nóra és Melanie Roumiguière kurátor ezt a történetet magyar nézőpontból bontja ki, izgalmas és sajátosan hátborzongató dokumentumokkal mesélve el a köztes zónák dinamikáját.
Dunajcsik Mátyással ÉG című, októberben megjelent kötetének különleges bemutatója kapcsán beszélgettünk. Szó esett arról is, miért válik egy kiadói döntés politikai gesztussá, vagy, hogy mit jelent számára – és az általa megnyitott világba továbbra is belépni kívánó érdeklődők számára – a már német nyelven írt PUNK című esszékötete. Az interjúban Dunajcsik beszélt a jelenlegi kultúrpolitikai klímáról, az emigráció tapasztalatáról és az alkotás értelméről a komoly kihívást jelentő időszakokban is. A szerző az Okapi Press gondozásában megjelent ÉG című gyűjteményes kötete egyszerre lezárás és átmenet: a magyar nyelvű életmű rituális elengedése, miközben Mátyás Dunajcsik, a németül és angolul évek óta publikáló poliglott költő már egy másfajta, performatívabb alkotói korszakában létezik. A Simon Márton által alapított mikrokiadónál megjelent ÉG bemutatója egy shibari-performansszal indult, amit Dunajcsik érzékletesen így foglal össze: „ez volt a saját temetésem”.
Paládi Zsolt maga sem gondolta, hogy néhány antibiotikumtablettával ő fogja megmenteni Hunyadi Jánost, a nándorfehérvári hőst 1456-ban, és ezzel Magyarországot legalább ezer évre európai nagyhatalommá teszi. Nem lesz többé az István, a királyban elhangzott „Mohácsnál győzni fogunk… nagyhatalom századokon át” csupán holmi rockoperás nóta, illúzió. Egy másik valóságban minden megtörténhet. És persze Majoros Sándor legújabb regényében, A macskamúmia meg a többiek című eposzban, ahol majdnem minden szereplő a saját valóságos nevén szerepel, sőt, a szerző időnként a valódi hősök bizonyos jellemvonását vagy éppen foglalkozásukat is megtartotta, beemelte a műbe, melyben ő maga is szerepel, s hogy is másképpen, mint idősödő íróként. Erről és jövőbeli terveiről beszélgettünk az író Donáti utcai lakásán, amely mint helyszín szintén beleíródott a regénybe. •Honnan ez a gondolat, hogy mindenki a saját nevén tűnik fel egy kitalált történetben? Sokat beszélgettünk a kiadóval, Kállay Kotász Zoltánnal, hogy mi legyen a Hullajó zsebkönyvek következő darabja. Akkor pattant ki a fejemből az ötlet, hogy megpróbálom a legjobb barátaimat, ismerőseimet beleszőni egyetlenegy regénybe. Azt persze mindenkinek megígértem, hogy kellő tisztelettel fogok írni róla, pontosabban a félig-meddig kitalált alteregójáról. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
…humoros áthallás, hogy a Kubát idéző latin tánc mellé mintha a Havanna lakótelepet vetítenék ki. Kulcsár Noémi új koreográfiája egy korábbi munkáját, a Lacus Pelsót juttatta eszembe (írásunk itt). A laza történetszálra felfűzött etűdök építettek a néző tudására, nosztalgiájára, és egy könnyed műfajkavalkáddal idézték fel a Balatonnal kapcsolatos emlékeinket. Igazi nyári estékre való előadás volt, afféle életérzés-tánc. A Megadom magam is valami hasonlót céloz meg: a kilencvenes évekről és az ezredforduló környékéről kínál válogatást, sőt, válogatáskazit, hiszen a háttérként kivetített magnón meg is jelenik az A, majd a B oldal, korabeli előadókkal és zeneszámokkal. Az előadás zenéjét a korszak ikonikus Quimby-dalai adják, a háttérvetítésen pedig az akkoriban fiatal, ma már jócskán középkorú nézők ismerhetnek magukra vagy környezetükre. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
A galéria nyitása előtt érkezem, a termekben is a téli félhomály uralkodik. Majd egyszerre fény és csillogás tölti be a helységeket. Hamarosan megérkezik az ötvösművész házaspár, Laczák Géza, az MMA rendes tagja és Zidarics Ilona, az MMA köztestületi tagja, és azonnal élénk beszélgetésbe kezdünk. Két életmű, két különböző karakter, mégis társai, támaszai egymásnak a mindennapokban és a művészetben is. Először is a címről ejtsünk pár szót, hiszen ez egy páros kiállítás, mégis az áll a plakáton, hogy Lacák 75.
A főhős, Jász Attila és alteregói ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkoznak, mégis eltérő válaszokat kapnak. Egy dolog azonos a történeteikben, hogy kívülről minden mozdulatlannak tűnik. – Három kérdésünkre a hét írója, Jász Attila válaszol. Ha belépsz a Litera Klubba, tőle olvashatsz a hétvégén. Csendes Toll. Jász Attila írói alteregói közül a (indián) főalak. Akár szó szerint, akár metaforikusan, a teljes írói munkásságra kivetíthetjük jelentését. Csendes figyelemmel építkező pálya, csendes hang, csendes tekintet. „Nem akarok feltétlenül nyomot hagyni – teszem a dolgom, és próbálom az egót minél kisebb dobozba zárni, hogy ne ő uralja a tetteimet, és hogy mindent nyitottan fogadhassak, amit lentről vagy fentről kapok” – mondja Jász Attila. Nem csupán ars poétika rejlik ebben, hanem egzisztenciális krédó is. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Ha felfelé, ismeretlen magasságba törünk, bíznunk kell azokban, akik lent a létrát tartják. Ha egy rossz, megmagyarázó alcímet kellene adnom a Gradient Kortárs Balett Debrecen és a Csokonai Nemzeti Színház táncos-színész előadásának, ezt választanám: A létra és az emberi élet. Címnek ez valóban borzalmas, de a tartalma illik az előadásra, nem véletlen ugyanis, hogy a tényleges (igen ügyes, szójátékos) címben is kiemelték az első szótagot (LÉT), és ahhoz csatlakozik zárójelben a második szótag, így: (ra). Az előadáson már az első pillanatokban rám zúdul az egyébként nem meglepő felfedezés, hogy a létra mennyi mindent jelenthet az életünkben. Stabil emelvényeket, amelyeken céljainkat követve feljebb juthatunk, de korlátokat, bezártságot, olyan teremtett helyzetet is, amelyben a játékszabályokat, az élet törvényeit meg kell tanulnunk és be kell tartanunk. Lehetünk létra rabjai, de foghatunk vele játszótársat is, főleg, ha még gyerekek vagyunk. Demonstrálhatjuk létrával, hogy mennyire bízunk a barátainkban, vagy netán az ember(i)ségben, hiszen ha felfelé, ismeretlen magasságba törünk, bíznunk kell azokban, akik lent a létrát tartják. Olyannyira, hogy – ha a helyzet úgy kívánja – hanyatt dőlve még le is eshessünk a magasból, mert tudjuk: lent el fognak kapni. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Tóth Anna Eszter művészetében a technikai és ábrázolásbeli kísérletezés állandó, témái közül pedig a mosásra váró ruhahalmok a legismertebbek. Silver Lining címmel nyílt most kiállítása a Printa Editionben, ami egyszerre jelent kitérőt és egy folyamat szerves folytatását művészi gondolkodásában. Ahhoz, hogy a mostani kiállításodat egy művészi folyamat részeként értékelhessük, érdemes visszamenni a kezdetekhez. Az egymásra halmozott ruhakupacok a művészeted jól felismerhető vonulatát jelzik már tíz éve. Honnan ered ez a téma? 2015–16-ban elkezdett egyre inkább érdekelni, hogy a síkból hogyan tudok kilépni a térbe. Hogyan kerülhet installatív szituációba a kép, picit elveszítve a képiségét, a rögzítettségét. Tulajdonképpen most is ez az, ami leginkább foglalkoztat. Inspiráltak szobrok (például Robert Morris filcmunkái, Roni Horn üvegszobrai, vagy Tracey Emin „ágya”), a ready made-ek, illetve talált tárgyak gondolatisága is: az a felismerés, hogy sokszor viselkednek úgy a hétköznapi tárgyaink, mintha műalkotások lennének. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
„Az egyik legfontosabb, legrejtélyesebb és legizgalmasabb életmű az övé” – mondta Szegő János, a Magvető szerkesztője Bodor Ádám prózájáról. A Kossuth-díjas író 90. születésnapja alkalmából Szegő elárulta, milyen együtt dolgozni a közismerten zárkózott szerzővel, valamint Kiss Tibor Noé is megosztotta személyes Bodor-élményét. „Úgy éreztem, hogy soha korábban ilyet még nem olvastam. Igazából fel se tudtam fogni, hogy micsoda mű” – emlékezett vissza Kiss Tibor Noé, milyen volt huszonévesen először a kezébe venni a pálya talán csúcsdarabjának tekinthető Sinistra körzetet. Hasonló élményt jelentett nekem is, amikor egy egyetemi előadás keretében találkoztam ezzel a könyvvel. Bodor Ádám világa egyszerre volt kényelmetlenül ismerős és megfoghatatlanul távoli, mégis benne akartam maradni, később pedig újra és újra visszatértem hozzá – azon kevés kötetek közé tartozik a Sinistra, amelyeket legalább háromszor olvastam. Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
