Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Sorozatunkban arra teszünk kísérletet, hogy a lapunkhoz közel álló szerzők aktuális könyveiről kérdezünk meg irodalmárokat – írókat, kritikusokat, szerkesztőket –, s kérjük véleményük rövid kifejtését. Három kérdésben igyekszünk hol tágabb összefüggéseket firtatni, hol részletkérdésekbe belemerülni, odafigyelve mind a mű által megszólított hagyományra, mind a kötet már meglévő kritikai visszhangjára. Ezúttal Tar Sándor Vén Ede című könyvéről beszélgettünk (Együtt Debrecenért Egyesület, 2018).
 
1. A Vén Ede című kötet Tar Sándor életében megjelent utolsó munkáit tartalmazza. Nem titok, hogy ebben az időszakban az író már komoly (testi és lelki) egészségügyi problémákkal küzdött. A könyv több kritikusa is megjegyezte ezt, utalva Tar mostoha körülményeinek és a kötetbe felvett szövegek hullámzó esztétikai színvonalának az összefüggéseire, vagyis értelmezői pozíciójukat a tragikus sors felőli közelítéseikkel jelölték ki, a szerkesztői utószó pedig az írások kordokumentum-jellegében határozza meg a szövegek egyik legfőbb sajátosságát. Hogyan helyezhető el a Vén Ede az életmű kontextusában?

Tovább az alfoldonline.hu cikkére >>>

 

Személyes terünk beszűkül, és már önmagunkat is a csak a mások tükrén át láthatjuk.
Dübörög a Budapest Táncfesztivál, így minden nap más-más artisztikus mikrovalóságok kelnek életre a hipi-szupi modern Nemzeti Táncszínház tereiben. A február 26-án művészetet óhajtó publikum két utópiát láthatott a Kisteremben: a DART Társulat αλφα-ját és Mádi László Térfalók című koreográfiáját.
Varga Kinga hívta életre 2013-ban a DART (korábbi nevén DanceArt) kortárs táncegyüttest, és saját bevallásuk szerint egyedülállóságukat a csapat nemzetközi összetétele és az innovatív technológiák melletti elköteleződésük garantálja. Legfrissebb bemutatójuk, az αλφα egy mozgásba álmodott utópia. A szakemberek által használt kategóriák szerint a 2010 után született gyerekek már az Alfa generációhoz tartoznak, ők azok a digitális bennszülöttek, akik számára a folyamatos információáramlás, az életen át tartó tanulás és a digitális-virtuális lét épp oly természetes, mint a nyelési reflex. Szerencsére ezt a generációs változást a koreográfus testközelből fogja megtapasztalni, hiszen gömbölyödő pocakja egyértelműen egy új kis alfa-életet rejt.

Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>

 

Hajdanán a vidéket szigorú mértan szabályozta. Ez azt jelentette, hogy a maga mértéke, formája és ideje szerint minden gondosan számon tartottak, és az ember figyelő szeme el nem viselte a kultúrtáj fésületlenségeit. Mert mindennek léptéke az ember volt, a világ az volt, ami őt körülvette, és minden a maga rendje szerint volt és kellett is maradjon. Aztán ahogy a nagyvilág, úgy a vidék is minden ízében visszavonhatatlanul megváltozott, és közben az emberek pedig mintha elvesztették volna a fonalat. Ellentétben Bukta Imrével, aki egész életében ezt a fonalat göngyölíti. Rajta nem fog az a bizonyos létfelejtés. Sorsától – apostoli küldetéstől – vezérelve, és mert minden porcikájával a szülőföldjéhez tartozik, tudós figyelemmel, szerzetesi odaadással, derűvel, mély fájdalommal és szeretettel követi és dokumentálja Mezőszemerén a létezés minden rezdülését. Bukta kezében tartja azt a bizonyos fonalat, amely abból az emberi egzisztenciából tekeredik le, amelyben a belátható világ minden részét és a létezés alaptapasztalatát az élet misztériumának – a rügyfakadás, a korhadás, a születés és a halál – közvetlen valósága határozta meg. 

 

Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>

 

Ricardo Ruiz de la Serna a madridi CEU San Pablo Egyetem Bölcsész- és Kommunikációtudományi Karának professzora, s egyben az intézmény Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Rendszeresen publikál a szakterületével kapcsolatos témákban, melyek felölelik a történelmi és politikai kérdéseket, a vallás és a terrorizmus tárgykörét, a Közel- és Távol-Kelet térségét, valamint az egykori szovjet blokk országait különös tekintettel hazánk történelmére és hagyományaira.

Magyarországról szóló cikkeit olvasva az a benyomása támad az embernek, hogy nem csupán ismeri történelmünket és kultúránkat, hanem valósággal belelát a magyar néplélek legmélyebb rétegeibe, mintha érezné, hogy mit jelent magyarnak és közép-európainak lenni. Honnan fakad az érdeklődése térségünk iránt?

Talán mindez a szüleim komolyzene iránti szeretetével kezdődött. Azt hiszem, a legkorábbi Magyarországgal kapcsolatos emlékem Johannes Brahms Magyar Táncok című darabjához kötődik. Később pedig a középkor és a reneszánsz periódus történelme iránti érdeklődésemet követtem. Hunyadi János kora s Mátyásé, aki a legnagyobb itáliai mecénásokkal is versenyre tudott kelni, az európai reneszánsz egyik fénypontjának tekinthető. Ha valaki teljes egészében meg akarja érteni, hogy mit jelent európainak lenni, akkor Közép-Európa felé kell fordulnia, s nem csak a Habsburg Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia időszakáig, hanem korábbra is vissza kell tekintenie. Emlékszem még, hogy amikor elkezdtem bélyeget gyűjteni, a kezem közé került egy meglehetősen szerény de számomra igencsak kedves magyar kollekció, melyet a mai napig féltő gonddal őrzök. Könnyen meglehet, hogy “Magyar Posta” volt az első magyar kifejezés, amit megtanultam.

Tovább a pannonhirnok.com cikkére >>>

 

Budapest belvárosának közepén bújik meg egy igazán különleges, kicsi színház, ahol a színészek egy, már egyáltalán nem különleges, meglehetősen agyonjátszott darabot próbálnak új életre kelteni Jeles András vezérletével.

Ibsen Babaház, vagy Nóra címen is ismert darabját jelenleg is legalább három színházban játsszák a fővárosban, a legkülönlegesebb formában mégis talán a pici, de otthonos hangulatú Stúdió K Színházban adják elő. Már akkor tudom, hogy különleges helyen járok, amikor belépek a lakásszerű, otthonos kis épületbe, ahol magam akasztom egy régi, fa vállfára a kabátom, fillérekért vehetek valami rágcsálnivalót a kezdésig vagy a szünetben, és mindenfelé régi, néhol furcsa tárgyak hevernek, a falra pedig egy rövid Bertold Brecht idézetet festettek.

Tovább az f21.hu cikkére >>>

 

Az IPARTERV 50+ című csoportos tárlat az 1968-as és 1969-es Iparterven kiállító művészek legújabb munkáiból, illetve a már lezárt életművek legutóbbi szakaszából ad válogatást.
Ötven évvel ezelőtt rendezték meg az Iparterv I. (1968) és az Iparterv II. (1969) kiállítást, amely kánonteremtő fogalommá válva egy egész művészgeneráció névadójaként vonult be a hazai művészettörténetbe. Az aczéli kultúrpolitika ellenszelében a kor nemzetközi tendenciáinak (pop art, arte povera, informel, hard edge, konceptualizmus) és a nyugati művészeti világ eseményeinek (1964-es Velencei Biennále, 1968-as kasseli dokumenta) fonalát felvéve szerveződött kiállításokra az Ipari Épülettervező Vállalat belvárosi székházában került sor Sinkovits Péter művészettörténész rendezésében. Az 1968 decemberében 11 fiatal művész, Bak Imre, Frey Krisztián, Hencze Tamás, Jovánovics György, Keserü Ilona, Konkoly Gyula, Lakner László, Molnár Sándor, Nádler István, Siskov Ludmil és Tót Endre részvételével a cenzori hivatal megkerülésével nyílt „zsűrimentes” tárlat csak néhány napig volt látható. 1969 októberében Baranyay Andrással, Major Jánossal, Méhes Lászlóval és Szentjóby Tamással, valamint új irányzatokkal kiegészülve ismét megrendezték a kiállítást.

Tovább az octogon.hu cikkére >>>

 

Végre itt a tavasz! Már alig vártuk, hogy melegebb legyen az idő és egy könyvvel a kezünkben kiülhessünk egy parkba és elmerülhessünk egy izgalmas krimiben vagy éppen egy frappánsan megírt társadalomkritikában. Összegyűjtöttük azt a 7 könyvet, melyeket reményeink szerint mind el tudunk olvasni ebben a hónapban, és ajánljuk, hogy ti is szerezzétek be őket!

Tovább a funzine.hu cikkére >>>

 

Egészen különleges életutat járt be Carlo Pedersoli, akit színészként, Bud Spencer néven ismert meg a világ.

Olasz úszóbajnokként két olimpián is részt vett, emellett birkózó, bokszoló, rögbijátékos, autóversenyző, pilóta, író, dalszerző, egyetemi oktató, politikus, békenagykövet, feltaláló és gyerekruha-tervező is volt. Kalandos élete és személyiségének kevésbé ismert oldala tárul fel a Piedone nyomában című átfogó portréfilmben, amely február 28-tól érkezett országszerte a mozikba. A film díszbemutatójára az olasz filmszínész lánya, Cristiana Pedersoli is Budapestre látogatott.

Tovább a cseppek.hu cikkére >>>

 

 

Nyakunkon a tavasz, egyre melegebb napok jönnek, és bármennyire is csábító lenne az összes szabadidőnket a szabadban eltölteni, a természetjárás mellett a múzeumokat se hanyagoljuk el, erre biztatunk mindenkit. Hiszen jobbnál jobb tárlatokat tekinthetünk meg a különböző intézményekben, a képző- és iparművészet, valamint a fotográfia tárgykörében. Tizenöt kiállítást ajánlunk a fővárosban.

Tovább a mutargy.com cikkére >>>

 

A kormány három nap leforgása alatt az ország valamennyi bölcsészkarát pszichiátriai osztálynak minősítette át. 
Ezzel különösebb probléma nem volt. A lakókat nem kellett kicserélni – egyszerűen elég volt rájuk zárni az ajtót. A szociológushallgatók azon nyomban szervezkedni kezdtek, és alig több mint egy hét alatt a bölcsészkarok többségén magukra vállalták az orvosi feladatokat.
A betegek többségével folyamatosan töltették ki a kérdőíveiket, interjúkat készítettek, megfigyeléseket végeztek (ezeket Szegeden a pszichológus és a néprajz szakos hallgatók meglehetősen rosszul tűrték). A szociológusok állítása szerint előbbiek azt képzelték magukról, hogy maguk is orvosok, és mindenféle elemzéseket akartak végezni.

Tovább a felonline.hu cikkére >>>

 

Színészinterjúink folytatódnak, most fiatal férfi színészeknek szegeztük neki kérdéseinket. Hogy látják a világot azok a tehetséges huszonéves fiúk, akikből a következő évtizedek Pindroch Csabája vagy Derzsi Jánosa lehet? Arcukat filmekből és tévésorozatokból ismerhetjük, néhányuknak nagy számú rajongótáboruk is van már. Érzékenyek, sármosak és vagányak – a következő hetekben őket mutatjuk be közelebbről. A sorrend, csakúgy, mint kolléganőik esetében, mozgóképes tapasztalataikon alapul.

Tovább a hvg.hu cikkére >>>

 

2019. március 11-ig tekinthető meg a Magyar Művészeti Akadémia néhai tagja, Zalaváry Lajos(1923–2018) építészeti munkásságát felvonultató retrospektív kiállítás a FUGA Budapesti Építészeti Központban. A szakmájában csúcsra jutó építőművész páratlan életművét, művészetét, emblematikus épületeit, sokoldalú tehetségét bemutató tárlat rengeteg érdeklődőt – kollégákat, barátokat – vonzott a meghitt atmoszférájú, a család jelenlétében zajló megnyitóra, ahol Marosi Miklós építész, az MMA alelnöke mondott beszédet.

Tovább az mma.hu cikkére >>>

 

Manapság egyre több animét néznek az emberek, következményeként pedig számos lehetőségük kínálkozik arra, hogy ennek hangot is adjanak, megmutassák a műfaj iránti rajongásukat. De mi is ez a műfaj és miért hódít ekkora teret Magyarországon (is)?

Először is, hogy beszélhessünk magáról a kultúráról, tisztában kell lennünk az anime fogalmával. Az anime Japánban a rajzfilm általános elnevezése, valamint az összes japán stílusú, rajzolt filmek összefoglaló neve. Az animéket általában mangából, azaz képregényekből készítik. Összefoglalva tehát, az anime a képregények megrajzolt változata. Maga a műfaj viszonylag későn, csupán a második világháború után ütötte fel a fejét a Felkelő Nap országában. A társadalom zaklatott volt az atomtámadások miatt. Az első japán animékben, mint például az Akirában, szinte kézzel fogható a feszültség, a sötét jövőkép, az elkeseredettség. Miután az ország felocsúdott a háborús sokkból, egyre több és nagyobb hatású animéket alkottak.

Tovább az f21.hu cikkére >>>

 

Barta Ágnes második éve társulati tag a Nemzeti Színházban, de már egyetemistaként is több szerepet kapott itt. Nagy Márk számára az idei az első évad a Nemzetiben, de ő is bemutatkozott már az előző évadban. Mindketten a Kaposvári Egyetemen végeztek. Ott ugyan nem volt közös munkájuk, viszont a Nemzeti Színházban az Egy ember az örökkévalóságnak című bemutató már a negyedik, amelyben mindketten játszanak. Igaz, nem fő-, de nagyon fontos szerepet kaptak. Barta Ágnes a művelt Margaret, Morus Tamás „gyönyörű, igazán gyönyörű” lánya, Nagy Márk pedig a machiavellista tanokat követő Richard Rich.

Tovább a szinhaz.org cikkére >>>

 

Magyarország legnagyobb fotográfiai eseménye, a BUDAPEST FOTÓFESZTIVÁL igazi különlegességgel és egyben közép-európai premierrel nyitja meg 2019-es rendezvénysorozatát február 28-án a MŰCSARNOKBAN. A harmadik éve megrendezett Fesztivál nyitókiállítását nem más, mint David Lynch, az amerikai függetlenfilm élő legendája, rendező, forgatókönyvíró, festő és zenész jegyzi.

A Fesztivál nyitóeseménye, David Lynch: Small Stories / Kis történetek című fotókiállítása. Lynch egyedülálló tárlatának hangulatát a láthatatlan összefüggések izzása, a kimondhatatlan érzések felszínre hozása és a felszabadított fantázia kiteljesedése adja. Lynch egész munkásságára, így erre a sorozatára is meghatározó mód volt hatással a szürrealizmus, az ezotéria, a szorongás és az erőszak művészi és populáris megjelenítésének speciálisan amerikai tradíciója – a kultikus rajzoló Norman Rockwell-től a mai thriller filmekig. Lynch szürreális képeinek alapja a fotómontázs, a portrék és a reprodukciók újraértelmezése. Ezekből olyan térbeli-időbeli dimenziók születnek, melyek egy olyan univerzummá állnak össze, amelyet a mester filmjeiből már jól ismerünk.

Tovább a mutargy.com cikkére >>>

 

 

Aznap este, amikor megfogalmazódott bennem legelőször az Ópia, csak abban voltam biztos, hogy ez az egész eggyel és önmagával szabad osztható legyen. Azzal az eggyel, akinek csak a hiánya maradt rám és önmagam teljes valójával. Ahhoz, hogy önmagammal oszthatóvá tudjak válni sok rosszul elsült dologgal kellett szembenéznem. Találkoznom kellett a bennem lakó szörnyetegekkel. Bertolucci Ultimo tango a Parigi filmjének végén Maria Schneidert látjuk, ahogy megtörten, saját magát győzködi arról, hogy jól cselekedett akkor, amikor végzett a férfival, aki kihasználta és láthatatlan láncokkal lekötözte őt. Azokat az utolsó mondatokat, amiket kétségbeesetten hadar, átjárja valami eltipró erő.

György Alida: Ahogy az ember a kezébe veszi a köteted és fellapozza, az első dolog, amivel találkozik az édesapád Öngyilkosság vázlat című kézirata. Az apakép erőteljes és meghatározó a kötetben, ugyanakkor a takarásában egy egész családtörténet, egy kamaszkor énkeresése bújik meg. Mennyire volt nehéz számodra ilyen fokú személyességet felvállalni?

Tovább a szifonline.hu cikkére >>>

 

A Berlinale idén is kiemelt figyelmet fordított a diktatúrák árnyékában alkotó művészekre.
A művészekről szóló dokumentumfilmek készítése eredendően rímel arra az alkotófolyamatra, amit ábrázolnak. Így ezek a filmek jó esetben nemcsak rögzítik a főszereplőik gesztusait, hanem a lencsevégre kapott művészi akciók erejét a mozivetítés közegében is újra tudják teremteni. Ez különösen igaz olyankor, amikor a vásznon politikai illetve gazdasági elnyomás ellen lázadó alkotók kerülnek a középpontba, mert az ő ellenállásukról tudósító mozgóképek maguk is könnyen válthatnak szabadságharcos kiáltványokká. A szudáni filmkészítők főszereplésével készült Talking about Trees és a kongói street artistokat bemutató System K esetében is ez történik: bár elborzasztó helyzeteket tárnak fel, mindkét dokumentumfilm kifejezetten felemelő, mert a kiszolgáltatottságra kreativitással válaszoló hősök portréját rajzolja meg.
 

Badacsonyi Sándor grafikus, festőművész emlékkiállítása a sokrétű, több alkotói technikában is kiteljesedő életműből nyújt válogatást a Pesti Vigadóban április 21-ig.
A művész romantikus, szürreális, valamint zenei, irodalmi és bibliai vonatkozású elemekkel átszőtt sajátos képi és álomvilága szín- és formavilágában az esztétikai élményt előtérbe helyező rézkarcain, grafikáin és festményein egyaránt visszaköszön.
 

A rendszerváltás körül, amikor megjelent a Sötétség délben, igazi szenzációnak számított. Lehet, hogy a Sötétség délben még mindig a múltról szól?
A nyolcvanas évek végén, amikor a Sötétség délben először jelenhetett meg „hivatalosan és legálisan”, igazi szenzációnak számított. Hiszen mindenki tudta, hogy kézen-közön, szamizdatként már évek óta hozzájuthatott az, akinek megfelelő kapcsolatai voltak.
Akkoriban én középiskolás voltam, kellően nyitott és ehhez mérten naiv. Utólag azt gondolom, hogy a megjelenés jelentőségét jobban értettem, mint magát a regényt, aminek fontosságát az addigi tiltás adta. Rubasov történetében nem láttam a „regényességet”. Akkor.
Az új fordítás nem csak újdonsága miatt fontos, hanem mert lehetőséget ad arra, hogy újra kézbe vegyük a regényt. A Sötétség délben apropója lehet annak, hogy harminc év után – Koestler szemüvegét magunk elé emelve – újra ránézzünk a világra.
 

Az öt Oscar-díjra jelölt Zöld könyv kedves tanmese a rasszizmusról, amely remek humorérzékét és két emlékezetes színészi alakítást tud felhozni a mentségére. Viggo Mortensen pókhasú Sopranóként, az Oscar-favorit Mahershala Ali sznob zongoristaként játszik nagyot. 
A Zöld könyv az a film, aminek kritikáját illik a szerethető és szívmelengető jelzők valamelyikével kezdeni és zárni. Ártalmatlan, jó szándékú üzenetfilm arról, hogy a rasszizmus butaság – egyben meglepően vicces dramedy attól a Peter Farrellytől, aki legutóbb a Dumb és Dumber kettyót rendezte.
 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal