VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Kép és szó szövevényes viszonya rendre ráirányítja a figyelmet az egymással vetélkedő művészeti ágak lélekemelő és lélekvigasztaló voltára. Hasonló társművészeti határátlépések előtérbe kerülése visszatérő motívum az irodalomban és a képzőművészetben, a tökéletes szépség minél valósághűbb művészi ábrázolásmódja pedig többezer éves összművészeti tárgykör. Az életre kelt mesebeli alkotás toposza viszont nem csak Turczi István és Vásárhelyi Antal számára volt ismerős ezredforduló utáni alapötletként. A csodával határos módon valóra vált álmok időnkénti felbukkanása – egy-egy igen kivételes alkalom folytán – lényegében természetes velejárója az emberi képzelőerőnek, az ókori történetektől kezdve éppúgy, mint a kortárs költészetben, ahol jellemzően „Ovidius alapmítoszainak újra- és újramesélése tartja életben a mitológiahasználat köznyelvét”.[1] Az immár bőven kettőezeréves Átváltozások alapján ismerhetjük meg a mitikus dalnok Orpheus léleknyugtató lantjátékakéntPygmalion történetét, mint a Kettős látás című kötet egyik leginkább ismert prototípusát. Tovább az ujforras.hu cikkére >>>
Lakner Tamásról a 70. születésnapján annyi szépet és felemelőt mondtak el kollégái és tanítványai, amennyit Pécsett talán még soha senkiről. Ez persze nem volt meglepő, hisz a Liszt-díjas zenész életébe eddig már annyi sikeres szakmai és közösségépítő cselekedet fért bele, mintha tucatnyi ember helyett élt volna. Ungár Tamás írása. „Mindig jókedvű és mosolygós, és ettől azok is vidámak, akik vele dolgoznak. Pedig megköveteli a kemény munkát, de valahogy senki nem érzi azt keménynek, mert élvezetből csinálja, és ettől mi is úgy csináljuk. Emlékszem, 2018-ban Belgiumba hívták az egyetemi kórust, de a terrorveszély miatt nem ment el a csapat. Erre ő gyorsan szervezett egy kisebb, egy 16 tagú kórust, és két nap próbával elutaztunk Belgiumba, ahol aztán megnyertük a versenyt. Ez annak volt köszönhető, hogy mindenki teljes odaadással próbált, és átragadt ránk az ő elhivatottsága. Nagyon jó csapatépítő, ezért szívesen visszajárunk az általa vezetett kórusokba” – Krommer-Wéber Anita fogalmazott így Lakner Tamásról. Tovább a szabadpecs.hu cikkére >>>
Az Újpesti Polgárok Házának Galériájában látható monokróm jellegű grafikákon magányosan, párosan vagy kisebb csoportokban ábrázolt; akrillal, krétával és szénnel rajzolt alakok tűnnek elénk. Simon Zoltán grafikusművész figuratív alkotásai különös történeteket mesélnek el, amelyek egy-egy család vagy egyén sorsába, életútjába engednek betekintést. A Stalker című tárlat izgalmas beavatási kalandot kínál mindenkinek, aki hajlandó elfogadni a „Zóna” szabályait. Simon Zoltán legújabb, főként idén, 2024-ben, illetve 2023-ban készült munkáiból válogatott a kiállításra. A grafikák férfi és női alakokat, állatokat, kézírásos naplótöredékeket, épületeket, különleges tárgyakat láttatnak, mindezt némileg groteszk módon ábrázolva. A többféle eszközzel; pittkrétával, ceruzával, szénnel, akrilfestékkel, javítótollal alkotott szürkés-feketés árnyalatok monokromitása mellett elvétve tűnik fel csupán egy-egy élénk színű piros vonás vagy folt. Műveinek alapja a vonal, amellyel képes minden számára lényegeset kifejezni. Háttérnélküli, kontextusaiból kiragadott alakjainak, tárgyainak határait kontúrokkal jelzi, míg a tónusokat a vonalak sokszorozásával, satírozással alakítja, sajátos atmoszférát teremtve velük a papíron. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
Bogyó Noémi nevével nagyon sokat lehet találkozni irodalmi körökben: ír tárcákat, esszéket, útleírásokat, különböző terjedelmű prózákat stb… Sokoldalú személyiség, akinek érdeklődése a divattervezéstől elkezdve a kibernetikán át a saját maga által vezetett mentorprogramig terjed. Első, 2017-es Vakfoltok című regénye után 2023-ban a #házibuli című hibridkötettel jelentkezett. Most legújabb könyvéről, a 2024 szeptemberében megjelent #nápolyi #történetekről kérdeztük. Szeptemberben jelent meg a #nápolyi #történetek című regényed, melyet a 2021-es egy hónapos nápolyi tartózkodásod ihletett. A borítón a tizenhat éves lányod festménye látható. Hogyan kapcsolódik ez a kép a regényhez? Mi a megfestés története? Nápoly a graffitik városa, a pompeji romváros egyik villájának freskóval díszített falán is korabeli graffitikarc díszeleg hívatlan dekorációként. Lilla, a tizenhét éves lányom, babakora óta folyamatosan rajzol, fest és agyagozik. Pár éve a borítón látható különlegesen egyedi stílusban alkotott, s nekem a festményei a nápolyi falfestmények hangulatát idézték. Megrendelésre készítette nekem a könyvborítót. Tovább az irodalmiszemle.sk cikkére >>>
A társadalomban sem, mint ahogy kozmikus körülmények között, a világmindenségben sincs biztonságban az ember, el is fog pusztulni. „Az Orákulum, az előadás, amely az ősi táncok erejét és a kortárs művészet dinamizmusát ötvözi, elrepít minket egy olyan világba, ahol minden mozdulat a jövő rejtelmeit tárja fel. […] Sámánok, táltosok, jósok, orákulumok – mind természetfeletti erőkkel felruházott lények, akiket különleges feladatokra választanak ki. A jövőt fürkésző kérdések az emberi közösségek örök talányai. Az ember újra és újra kapaszkodókat keres, visszanyúl az ősi tanokhoz, melyek pozitív megerősítést adhatnak: közösségi erő, rítusok, szakralitás, hagyományok” – olvasható a színlap tág értelmezésre lehetőséget adó ajánlójában. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
A gomolygó bestiákra, önállósult szervekre és egyéb köztes lényekre kiterjedő, álenciklopédikus dekompozícióban a lázálombéli metaforatöredékek undort keltő szőrszálaiból, az ágáló feliratok és ócska falécekkel bedeszkázott vakfoltok vetett árnyékában egy minden körülmény dacára lélegző képtest tapintható masszája kúszik elénk. Egy hámsejtbe hajhagymaként ültetett vagy talán inkább lovecrafti bélfalba állított menyecske öngyilkos komputereken mereng, miközben a trompe-l’œil-tradíció konok legye önmaga másolatával sokasodik egy másik kép szegletében. Az amorf alakzatokba tekert álcsavarok, a propaganda rontássá vagy viccé fokozott, egykor köznevelési szándékkal formált mondathasítékai akkor is húsba vágnak, ha éppen egy összetákolt „i” betű léctornyán kúszik felfelé a leboomerezett néző: a komolyságát bohóc-párizsiszeletenként felszámoló, riasztó keresztmetszetben elénk tárt, kispolgári belsőségei miatt kinevetett kószáló, aki ezúttal a dezinformáció maximumra élesített képernyőfényében tapicskoló ujjbegyek lomha ténfergését a napilapok sárguló tónusának „körömollós” manipulálásra cseréli. Győrffy Lászlóval a 2+2=5 című kiállításán megjelenő, fiktív naplókba és csapdaszerű tablókba szervesülő szilánkok kapcsán beszélgettem. TP: Mit jelent a kiállítás posztfaktuális számmisztikájában az 1984? Győrffy László: Néhány éve újraolvastam George Orwell 1984-ét, majd Jake Chapman Orwell-átírását (2+2=5, 2022), amely palimpszesztként használja az eredeti művet. E sötét szatírában a napi 24 órás önkifejezés vagy a jó közérzet mindenhatósága és 2 perc gyűlölet helyett 2 perc együttérzés körvonalazza a liberális hipszter pokol koordinátáit. Az én iránytűm valahol a két kötet közé helyezi a negyven éve érlelődő disztópiát. Nincs szükség totalitárius államra a tömegek manipulálásához, a neoliberális későkapitalizmus fogyasztói stratégiái épp megfelelnek erre a célra a Facebookkal és az Instagrammal megtámogatott influenszerlogika szerint. Az birtokolja az igazságot, aki népszerűbb, vonzóbb vagy érdekesebb a kizárólag a figyelemért és a profitért folytatott versenyben. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Az a két ország, amiben élsz Van egy órád arra, hogy jobban beleláss abba, mi vesz körül? Az élet hozta így Tiszavasváriban, egy Észak-alföldi kisvárosban játszódik. Szentpéteri Áron dokumentumfilmje noha a polgármester-választás évében készült, de ez mégsem politikai történet. Ez egy nagyon emberi történet arról, hogy milyen messze élünk a szomszédainktól. Játékfilmben a Larry mutatta meg nemrég, hogy a vidék nem valami burokban lévő entitás, mint a csikós-gulyás-Halászbástya a külföldieknek, hanem létező lélegző valóság, még ha sokaknak nem is itt a sarkon kezdődik mindjárt, csak azon túl. Viszont ahogy elkezdődik, onnantól kezdve az ország döntő részében ez már nem más, csak a filter nélküli hétköznapok. Persze ki akar a mai magyar valóságról megnézni bármit is, amikor ott vannak a hírek és mindenbe betüremkedő politika? Mi azt javasoljuk, hogy legyen ez mindenki, aki megteheti. Egyrészt nem hosszú a film, alig egy óra, ráadásul feszes és könnyen követhető, ezért azoknak is nyugodt szívvel ajánljuk, akiknek idegen a műfaj. Másrészt azért is kellene mindenkinek látnia, mert jó, tényleg szép, élvezhető, érdekes, de azért is, mert itt és most, ebben élünk. Az, ami Tiszavasvári kicsiben, az az ország nagyban. Tovább a hetediksor.hu cikkére >>>
Felbecsülhetetlen értékű portrékat adományozott a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Móser Zoltán fotóművésszel beszélgettem, aki sosem tanult fényképezni, s nem is megrendelésre készítette képeit. Író, fotóművész, néprajzkutató – minek tartja magát? Magyar–történelem szakon végeztem, de egy időben annyit jártam Erdélybe és annyi tanulmányt, s több mint húsz könyvet írtam népdalokról, balladákról, népszokásokról, hogy azt olvastam magamról, néprajzi fotós, azaz néprajzos vagyok. Az Irodalmi Lexikonban úgy tartják, művelődéstörténész, író, néprajzos lennék. Ha oda kell írni a nevem mellé valamit, azt kérem, hogy tanár – mert arra negyven év alatt rászolgáltam – és fotóművész. Hivatalosan azt is, hogy az MMA rendes tagja. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
A Petőfi Irodalmi Múzeum által működtetett Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) több új tag felvételéről döntött tegnap Budapesten. A múzeum épületében megtartott szavazással Nádasdy Ádám és Tamás Menyhért lett a testület rendes tagja. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) által fenntartott Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) december 11-ei közgyűlésén rendes tagjává választotta Nádasdy Ádám költőt, műfordítót, esszéistát, nyelvészt és Tamás Menyhért költőt, írót, műfordítót. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Az időutazó – ezzel a címmel nyílik Jakatics-Szabó Veronika új kiállítása. A festőművészt a tárlat hivatalos megnyitója előtt kerestünk fel műtermében. Az alkotó szerint a digitális világnak megvannak az előnyei és a hátrányai, de nyomasztónak és természetellenesnek találja, hogy minden egyes percben elérhetővé váltunk. A vendég az alkotótérbe lépve le se tudja venni a szemét új, grandiózus festményéről, ami az Alkonyatkor a Duna-parton címet kapta. Alkonyi, misztikus környezetben, csipetnyi disztópiával ábrázolja a Rákóczi hidat, aminek pillérei titánokká változtak. Engem sokkal inkább robotoló, aranyaurájú polgárokra emlékeztetnek, akik az önkizsákmányolás útvesztőjében, gerincsérvvel állnak, vigyázó tekintetükkel óvják a reggeli csúcsforgalmat. Az elmúlt másfél év terméséből válogattam. Az élményeim, a városi helyszínek kötik össze a kiállítás képeit. Egyfajta önéletrajznak, naplónak is lehet tekinteni a munkáimat. Az élményeimet oly módon festem meg, hogy abban mások is a saját élményeikre ismerhessenek. Az a célom, hogy a nézőkben egyfajta felismerést vagy ráismerést keltsek munkáimmal – mondja a meghökkentően termékeny festőművész. Tovább az index.hu cikkére >>>
Jelentős vállalás Grecsó Krisztián nemrég megjelent Apám üzent című regénye. Nemcsak irodalmi vonatkozásában, de emberileg, az előzetes belső önismereti munkát, valamint a szó szerint vett családfakutatást tekintve is. A kötet egyszerre emel ide-oda minket időben és térben az emberi érzelmek hullámzó és néha kiszámíthatatlan ritmusát követve, mégis rendszert teremt egy család különböző generációinak sorsa és viselkedésmintái között. Lehetséges-e akár önmagunktól is távol álló elbeszélőként ránézni a saját történetünkre? Mi valójában az emlékezés funkciója, és miért kell megértenünk, hol a helye a mi fejezetünknek egy végeláthatatlan regényben? Többek között erről is beszélgettünk az íróval, aki magával sodró és nagy hatású új regényében már nem azt mondja: Mellettem elférsz. Hanem határozott szelídséggel teszi hozzá: bennem is. Széles-Horváth Anna interjúja.
Varsics Péter filmrendező, reklámfilmes, fotóművész, és mindháromról, valamint ezek egymáshoz való viszonyáról is érdekesen, átgondoltan beszél. Akárcsak a szenvedélyről, amely a képek szerelmesévé tette. A LinkedInen freelance-ként nevezed meg magadat, ami praktikus és pillanatnyi öndefiníció is lehet, de kicsit szabadabban is értelmezhető. Mit jelent számodra művészként a szabadság, az autonómia; annak a tudata, hogy magad hozod a döntéseket, és te is felelsz értük? Hogyan viszonyulsz ehhez képest ahhoz, hogy a munkád során sok egyeztetésre, kompromisszumra, bizonyos adottságok elfogadására és a hozzájuk való ügyes alkalmazkodásra van szükség? Miben áll olyankor a szabadságod, amikor úgymond gúzsba kötve kell táncolnod? Milyen körülmények között tudod leginkább kifutni a formádat, és melyek azok a tényezők, amelyeket bénítónak élsz meg? Már akkor is belekóstolhattam a függetlenségbe, amikor még megvolt a munkám az HBO-nál, mert közben időnként párhuzamosan másoknak is dolgoztam kreatívként, és olyankor nem kellett bejárnom egy bizonyos munkahelyre, hanem a szakmai tudásomat kamatoztattam más környezetben, más kollégákkal együttműködve. De az igaz, hogy a teljes függetlenségről nem voltak ismereteim: az az ismeretlenbe lépéssel azonos, és óriási bizonytalansággal jár együtt. Nem tudhatod, hogy lesz-e munkád jövő hónapban, és senki sem mondja meg, mettől meddig dolgozz és mikor mivel foglalkozz. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
Grecsó Krisztián új kötete nagyszabású család- és aparegény, melynek író főhőse transzgenerációs traumák és öröklődő mintázatok sokaságával számot vetve indul el az énkeresés fájdalmas, mégis megkönnyebbülést hozó felismerésekkel teli útján. Az Apám üzent lapjain nemcsak szívmelengető anekdoták vagy éppen húsbavágó történetek sorakoznak, hanem saját sérelmeinkkel, vágyainkkal is szemben találhatjuk magunkat. Ez a hét könyve. „A temetésen elárulta az apját” – írja Grecsó a regény felütésében. Az elsőszülött fiú ugyanis nem tolmácsolja senkinek az alkoholizmusba belehalt Ignác végakaratát, ily módon a férfi éppen úgy távozik a túlvilágra, mint mindenki más az őt körülvevő paraszti világból, ahonnan egész életében ki szeretett volna tűnni. Két évtizeddel később az ötvenhez közel járó főhős, Erik – túl egy gyötrelmes betegségen és immár maga is apaként – még mindig nem tud szabadulni a benne szüntelen dolgozó harag és önvád mérgező elegyétől. Tövább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
Mivel a 26 előadásból a Szatmárban töltött 4 nap alatt mindössze 8-at láttam, átfogó elemzés helyett csak töredékes tapasztalataimat oszthatom meg az olvasókkal. Románia Magyarországhoz képest bővelkedik színházi fesztiválokban. A vándorfesztiválok mellett sok színháznak saját, évente-kétévente megrendezett fesztiválja is van. Az Interetnikai Fesztivált pedig, amely a romániai kisebbségi színházak találkozója, kétévente rendezik meg. Hosszú ideig vándorfesztiválként működött, de most már egymás után másodszor ad neki otthont Szatmárnémeti, ahol szívesen vennék, ha a jövőben náluk is maradna. A gondolat nagyon is illik a találkozó szelleméhez, hiszen ahogy Bessenyei Gedő István, a színház művészeti igazgatója a műsorfüzetben írta, Szatmárban a nemzetiségek együttélése a mindennapok része. Magyarok és románok mellett élnek itt németek, és a holokauszt után számarányában töredékére fogyott zsidóság is aktív részese a város kulturális életének. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Bak Imre festményei az életmű egészének tükrében, egy építkező gondolkozás fázisaiként értelmezhetők. Az 1960-as évek végén Bak Imre műveinek középpontjában a színsíkok által teremtett-teremtődő illuzórikus-imaginárius tér és a formázott képsík tere közötti kölcsönhatások játéka állt. Később, az 1970-es években az absztrakt formákból előhívódó jelentéssíkok, asszociációk, analógiák és kulturális metaforák anyagtalan, eszmei tere vált egyre hangsúlyosabbá. Az 1980-as évektől ez a tér idézetek, referenciák, kulturális toposzok többszólamú közegévé vált. Ebben az időszakban Bak Imre olyan képi nyelvet alakított ki, amely egyszerre volt posztkonceptuális és posztmodern. A művészet- és kultúrtörténet megannyi rétegére támaszkodva sajátos motívumrendszert hozott létre, amely a monumentális színsíkok és a bennük/előttük „lebegő” motívumok, a geometrikus és organikus formák, a látható és a láthatatlan, az anyagszerű és az anyagtalan minőségek harmóniájára épül. Bak Imrét az a folyamat foglalkoztatta, amelyben a festékpigmentek színné, a színmezők pedig fénnyé és térré szerveződnek, szinte kézzelfoghatóvá téve az anyagi és az anyagtalan, az immanencia és a transzcendencia kettőségét, a fizikai és a metafizikai terek kapcsolatának talányát. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
A neves elismerést idén is tíz kategóriában vehették át a magyar szellemi élet, a művészet, a tudomány és a sport jeles képviselői a Müpában megtartott pénteki gálaesten. A díjra idén rekordszámú, kilencszáz jelölés érkezett, közülük választotta ki a díj kuratóriuma a Primákat és a Prima Primissimákat. Az értékállóság jegyében az idei évtől növekedett a díjakkal járó pénzösszeg, a Prima Primissima díjak esetében 15 millió forintról 20 millió forintra, a Prima díjaknál pedig 5 millió forintról 8 millió forintra. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Futni mentem, rendezte: Herendi Gábor, szereplők: Udvaros Dorottya, Lovas Rozi, Tenki Réka, Trill Beatrix, Ember Márk, Csányi Sándor, Bányai Kelemen Barna, Gálffi László, Hevér Gábor, Trokán Péter, Schmied Zoltán, magyar romantikus vígjáték, 105 perc, 2024., 12 éven aluliaknak nem ajánlott! Sorsváltó Herendi Gábor (Valami Amerika, Kincsem) rendező egy özvegyet és három lányát küldi futóversenyre, hogy minden szempontból célba érjenek. A Futni mentem nem csak szórakoztató, de motiváló is. Ha fordulatokban nem is, de körökben gazdag. Carpe diem, így szól a Csuja Imre alakította háromgyerekes családapa életfilozófiája és ennek megfelelően a bakancslistán is egyre több dolog kerül kipipálásra, de az utolsó előttinél, a gokartozásnál megáll a sokat próbált szív. Lefutni a maratont, ez volt még hátra és bár feleségén (Udvaros Dorottya) hosszú időre eluralkodik a gyász, egyszer csak úgy dönt, ki kéne pipálni ezt is. Terve az, hogy lányaival egymás között szétosztva lefutnák a távot és ha ez nem lenne elég, a megboldogult urnáját is magukkal vinnék. Mikor mindezt elmondja nekik is, ők már kevésbé lelkesednek a dologért. Tovább a hetediksor.hu cikkére >>>
A Holmi, a 2000 vagy éppen a Nagyvilág sorsára juthat, azaz akár meg is szűnhet az ország egyik legismertebb és egyik legrégebbi irodalmi folyóirata, a pécsi székhelyű Jelenkor. Ők azonban inkább felvették a kesztyűt: nagyszabású támogatói kampányt indítottak. Az okok összetettek, nincsenek jó helyzetben a kultúrával és kortárs irodalommal foglalkozó, nyomtatott kiadványokat terjesztő folyóiratok kiadói, de ami az utolsó nagy tőrdöfést jelentette számukra, az egy, központi döntésre történt, a kulturális szférát és lappiacot érintő elvonás volt, amely része volt az elhíresült 130 pontos nagy állami elvonásnak. A Jelenkor főszerkesztőjével készített interjú után éppen ezért a háttérről, a jelen helyzethez vezető lehetséges okokról is írunk. Ha csak néhány jelentős irodalmi folyóiratot sorolunk fel, amelyek anyagi okokból szűntek meg az elmúlt évtizedben, akkor a Réz Pál fémjelezte Holmival kell kezdenünk, amely 2014-ben szűnt meg. A szépirodalom mellett társadalomkritikával foglalkozó, magas minőségű 2000 című folyóirat, a műfordításokra specializálódott Nagyvilág, és a nemzetköziséget, európai kulturális értékeket hirdető Magyar Lettre Internationale 2016-ban. De ha a működő és anyagi gondokkal küzdő irodalmi lapokat szeretnénk felsorolni, akkor hosszú a névsor: Alföld, Élet és Irodalom, Életünk, Hévíz, Liget, Litera.hu, Műút, Tiszatáj… És a pécsi Jelenkor is ide sorolandó, amely támogatói kampányt indított a túlélésért, amely mögé ismert írók, költők, és más közéleti szereplők álltak be. Ágoston Zoltánnal, a Jelenkor folyóirat főszerkesztőjével beszélgettünk. Tovább a szabadpecs.hu cikkére >>>
A Delta Produkció óriási sikerrel bemutatott Darázs című előadása az iskolai zaklatás, a feldolgozatlan, kibeszéletlen fiatalkori traumák hosszú távú hatásait tárja elénk, Ördög Tamás rendezésében, Sodró Eliza és Kiss-Végh Emőke közreműködésével. A produkció azonban a színházi előadáson túl is szeretne tenni a sokakat érintő, akár életeket is veszélyeztető jelenség ellen, ezért a WMN magazinnal karöltve egy történetgyűjtő kampányt indítottak NEM OKÉ névvel. A NEM OKÉ kampány támogató nagykövete Király Júlia közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank korábbi alelnöke. A NEM OKÉ célja, hogy az iskolai bántalmazást át- és túlélők trauma- és gyógyulásbeszámolóinak segítségével reményt adjon a jelenleg érintetteknek. A WMN-hez érkezett történetekből, a ma már felnőtt érintettek írásaiból is jól látszik, hogy a gyerekkorban átélt traumák nem múlnak el nyomtalanul.
Kevéssé, sőt alig ismert élettörténeted, családfád, akár mint Melkisédeké, mi Urunk előképéé, Történeted szálait, aranyból, legendából, aurából, vagy inkább aureából szőtték későbbi századok!? Már születésed napján felálltál fürdőkádadban, és a böjti napokon csak egyszer szoptál, Később éjszaka, nyitott ablakon át bedobott égi segítséggel, pénzes erszénnyel mentetted meg a szegényt, szegény embernek lányait a nyilvánosháztól. Mert a szegény a legszegényebb, hát, ím, boldogok a szegények.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
