Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


Zsille Gábor és Székelyhidi Zsolt Fotó: Nagy Norbert / FMH

Az anekdotázás és a felolvasás, sőt a zene sem hiányzott a Közéleti és Kulturális Szalon legutóbbi irodalmi estjéről, amelyen Zsille Gábor műfordító, költő, szerkesztő, valamint Székelyhidi Zsolt költő, zenész, fotográfus volt a vendég.

Vajon mi köti össze a két Budapesten élő alkotót, miért éppen ők ketten voltak a vendégei a Krisztus Király Plébánia Közösségi Házba szervezett rendezvénysorozat estjének?

Mindez hamar kiderült a házigazda Bakonyi István irodalomtörténész kérdésére válaszolva, de csak azután, hogy Székelyhidi Zsolt zongorajátéka megadta a könnyed, ugyanakkor tartalmas rendezvény alaphangulatát.

Tovább a feol.hu cikkére >>>

 


Fotók: Éder Vera. Képek forrása: csokonaiszinhaz.hu

Akár Goethe búcsúmondata is mottója lehetne a debreceni Csokonai Nemzeti Színház repertoárját színesítő Botos Bálint-rendezésnek, mely Borbély Szilárd egyetlen befejezett regényét, a Nincsteleneket dolgozza fel. Talán érdemes megemlíteni, hogy az immáron tíz éve elhunyt szerző és a színház nexusa nem itt kezdődött. Hiszen 1998-ban Pinczés István a szerző részleges bevonásával megrendezte a kamera.mant, illetve Vidnyánszky Attila a Halotti pompát dolgozta fel 2009-ben. Idén pedig a javarészt Erdélyben rendező Botos Bálint kapott lehetőséget arra, hogy az íróhoz szorosan kötődő Debrecenben állítsa színpadra Borbély művét.  

A rendező a regényben nem szereplő, de a szerző világához mégis szorosan köthető, a felejtés sötétjében a világosság vakuját felvillantó görög mitológiai alak, Mnémoszüné alakját hívja segítségül Borbély regényének színreviteléhez. Ez nem csak azért érdekes, mert az istennő megidézése a görög-római ősvallásokat is hozzárendeli a regény zsidó-keresztény-ateista közegéhez. Hanem amiatt is, mert a külső nézőpont által ítéletmentes közvetítést kapnak a színpadi történéseket meghatározó külső körülmények.

Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>

 


Szántó Piroska: Szentendre, 1938

Áprilisban volt látható Társas társtalanság címmel tárlat Szántó Piroska alkotásaiból. Az alkotó tavaly decemberben töltötte volna be századik életévét, erről emlékezett meg a 2B Galéria. 

Szántó Piroska művei egy családi gyűjteményből érkeztek a galériába. A gyűjtők személye ismert, az alkotó legjobb barátnőjének, Pollai Magdának a lányai: Mari és Vera, aki örömmel bocsátották rendelkezésre kollekciójuk nagy becsben tartott darabjait a jubileum alkalmából. 

A Társas társatalanság a hatvan esztendőn át dolgozó festő- és grafikusművész, író változatos munkáit mutatja be. Láthatjuk többek között a fekete hátterekből elővilágló, aprólékos részletekkel megfestett virágkompozícióit, Bartók Béla Cantata Profana című kórusművéhez készült gobelinterveit, ölelkező aktjait, és munkásságának egyik korai, a nagyközönség előtt eddig ismeretlen Szentendre (1938) című pasztellvásznát. Az életmű egy-egy fontosabb darabját felvillantó tárlat kuriózum. Hiánypótló, már csak azért is, mert Szántó a 2000-es évektől kis híján kikopott a kiállítóterekből, művészete csaknem a feledés homályába merült. Pollai Magda lányainak, a 2B Galériának és Szilágyi Zsófia Júlia irodalomtörténésznek, kurátornak köszönhetően látható, hogy Szántó Piroskát a szakma méltán nem feledte el.

Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>

 


Harag Anita „Valakire mindig gondolni kell” című könyvének borítója – a borítót Visnyai Zoltán tervezte Kép forrása

A kortárs magyar irodalom „másodikkötet-szindrómájá”-nak nevezhetnénk azt a jelenséget, hogy a jól sikerült, sokszor elismerésben is részesült első kötet után a szerzők – a kiadói elvárásokhoz igazodva és a sikerfolytonosság fenntartása érdekében – rövid időn belül előállnak a következő kézirattal.

Bizonyára van rá pozitív példa is, de a mindenáron való második megjelenésnek – főleg a prózai műfajok terén – többnyire felemás az eredménye. Leginkább akkor van ez így, ha a második kötet műfajváltást is jelent: például a jól kidolgozott és feltehetően hosszas „érlelődés” után napvilágot látott regényt novelláskötet követi, vagy fordítva, a rövid műfajok terén kiváló elsőkötetes szerző regényt ír. De műfajváltás nélkül is megtörtént a debütáló íróval, hogy az első, jelentős sikert hozó után a második regény elképesztően gyenge lett, mi több, a sokkötetes szerzővel is, hogy a tizen-egynéhány kiadást megért sikerkönyv után turbógyorsan megjelentetett következő még csak az árnyékába sem léphetett amannak. A könyvpiaci jelenlét kényszere miatt – a lapok tárcarovataiban közölt írásokból – összeállított kéziratokból sem mindig lesz színvonalas kötet, még ha szerzője a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotójának számít is.

Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>

 

 


Crespo Rodrigo / Fotó: Sipos Zoltán

„A szerepről nekem rögtön Bence ugrott be, aki egyébként most éppen abban a korban van, mint a darabbeli Allan Felix.”

Az évad utolsó bemutatója a tatabányai Jászai Mari Színházban Woody Allen klasszikusa, a Játszd újra, Sam! volt. Az előadás kapcsán a rendezővel, Crespo Rodrigóval beszélgettünk.

Woody Allen filmje 1972-ben készült, a Vígszínház legendás előadását 1983-ban mutatták be. Azóta abból a szempontból utolértük Amerikát, hogy nálunk is sok a keresgélő, önelemző, terapeutához járó fiatal felnőtt, és a párkapcsolatok sem lettek egyszerűbbek. Ennek ellenére fontosnak tartottam, hogy megmaradjunk az eredeti időben és helyen, a ’70-es években, New York-ban. A kor levegője, zenéi, ruhái különleges hangulatot teremtenek, ami hozzá tartozik ehhez a darabhoz. 

Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>

 



Kusovsky Bea, K6 Galéria, fotók: Bazánth Ivola

Budapesten tanult festészetet és Valenciában animációt. Alkotó gondolkodásának középpontjában – bármennyire leegyszerűsítésnek tűnik is – maga a képalkotás áll, a kép mibenléte, ontológiája, egyértelműsége, netán paradoxonja. Művészeti praxisában a művészettörténet különböző korszakainak képi minőségeit és optikai paramétereit elemzi. 

Mi volt a legutóbbi szakmai hiba, amit elkövetett? Kérdezhetem úgy is, milyen elkövetett hibákra emlékszik még mindig? És mit okoztak ezek a hibák?

Nem szeretem azt gondolni, hogy hibázom, inkább döntéseket hozok, amikről nehezen derül ki, hogy jók vagy rosszak. Elindítanak egy úton, amelyen haladok. Persze szoktam azon gondolkozni, mi lett volna, ha mást választok, például, ha a figuratív festészet felé megyek, mert azt is szerettem, de jól érzem magam abban az irányban, amerre haladok.

Tovább az orszagut.com cikkére >>>

 


Fotó: Ilovszky Béla / theater.hu

Idén nyáron immár 36. alkalommal rendezik meg a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválját. Június 21. és 29. között Kisvárda lesz az ország színházi fővárosa, ahol 26 előadás – közülük 17 versenyben – várja a színház szerelmeseit.

Az esemény díszvendége a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, amely idén ünnepli megalapításának 25. évfordulóját. Ebből az alkalomból fotókiállítás és dokumentumfilm vetítés is gazdagítja a programot.

A szakmai zsűri tagjai lesznek: Elek Tibor irodalomtörténész, Lőkös Ildikó dramaturg, Nagy Katica színművésznő, Pataki András rendező és Tapasztó Ernő színész-rendező.

Tovább a theater.hu cikkére >>>

 

Forrás: pecsma.hu

Minden az urban artról szól majd május 24-től szeptember 22-ig, hiszen nagyszabású fesztivállal várják a városi művészet kedvelőit – írták a ZsÖK közleményében. 

Neves hazai és külföldi street art művészek mutatkoznak be a Street Up nemzetközi kiállításon a Zsolnay Kulturális Negyedben. Art of skate címmel gördeszka-kiállítást is láthatnak a deszkás sport szerelmesei a Pécsi Galériában, emellett hiphop- és gördeszkás bemutatók, szakmai workshopok, előadások, tárlatvezetések színesítik a fesztivál szeptemberig tartó programját – számolt be a közlemény.

A 21 században a street art, mint önálló művészeti ág már megkerülhetetlen, ezért a Zsolnay Örökségkezelő NKft. célja, tovább bővíteni a Pécsi Galériák – Vizuális Művészeti Centrum műfaji palettáját.

Tovább a pecsma.hu cikkére >>>

 


Finy Petra Fotó: Debreczeni Fanni

Finy Petra ismét mesél, bár, most legutóbbi gyerekkönyve után az idősebb korosztályhoz szól, s alkalmi időutazóvá varázsolva az olvasót, súgja meg neki a legfontosabb játékszabályokat az élethez. A Kerti szonáta megjelenése apropóján elmélkedtünk a szerzővel többek között történelmi emlékezetről, és persze a kötetben is oly fontos szerepet játszó női sorsokról.

– Legutóbb egy gyerekkönyvről beszélgettünk, a Kerti szonáta viszont komoly, felnőtt témákat boncolgató mű. Kinek ír könnyebben, gyerekeknek vagy felnőtteknek?

– Nehéz kérdés, mert a kettő akár tökéletesen ki is egészítheti egymást. Aki ismeri a gyerekkönyveimet, az tudja, hogy szeretek úgy megírni egy mesét, hogy egyúttal a szülőket is szórakoztassam, nekik is adjak élményt, gondolkoznivalót. Ugyanakkor nem ritka, hogy a felnőtt regényeimbe csempészek egy icipici meseszerűséget, mágikusságot, reménykeltést, ami pedig elviekben éppen a gyerekkönyvek varázsereje. Ez a két világ szerintem tökéletesen jól működik egymással.

Tovább a konmyv7.hu cikkére >>>

 

The Vortex Treatment (2023). Felvétel: Ivan Donchev (Veliko Tarnovo)

2023-ban alkotói rezidencia programon vettem részt Bulgáriában. A program során megvalósított művekből két alkalommal egyéni kiállításom is nyílt: Szófiában a Magyar Kulturális intézetben Vortex Dome címmel, annak folytatásaként pedig később Veliko Tarnovóban, a TaM független művészeti egyesület falai között, The Vortex Treatment címmel.

A kiállítás anyaga a klímaváltozást tematizálta, amiben az emberi test egyfajta analógjává vált otthonunknak, a Földnek: testi betegségeket vontam párhuzamba változó bolygónk tüneteivel. A klímaszorongás jelensége is megjelent, illetve az akklimatizációról is szólt a kiállítás, mint egyik lehetséges reakció a problémakötegekre. Videódokumentáció, grafikai sorozatok és performansz jelenetek meséltek a kiállítás témáiról.

Tovább a prae.hu cikkére >>>

 

Pattanásig feszülő figyelme mindenre kiterjed, mindent befogad és átszűr magán, bizonyítva valóság és alkotás oda-vissza érvényes kapcsolatát: a művészet táplálkozhat a leghétköznapibból. – A Büszkeség és balítélet pályázatunkra érkezett, közlésre javasolt szövegek közül László Zsuzsa kritikáját olvashatják Falcsik Mari Azt hittem című kötetéről.

Szemközt az elmúlással egy lassan, soronként kibontakozó alak lépked hangtalan. Majd hirtelen megáll, hátranéz, látja a maga mögött hagyott nyomokat, melyek néhol erős kontúrok, máshol pedig csak alig kivehető körvonalak. Száját szóra nyitja, de csak két hang- benne egy élet tapasztalataival, fájdalmaival, veszteségeivel, a múltbeli eseményekkel szembeni apologetikával, s az emlékek édes-keserű ízével- gördül le ajkairól: azt hittem…Majd lassan továbbindul, kitárva szárnyait. Falcsik Mari legújabb verseskötete vissza-, előre- és odafordulások révén alkot egységes poétikát, melyben a remény, szabadság, újrakezdés és emlékezés amorfan gomolygó érzéseit ragadja meg s önti őket tiszta formába, így téve mások számára is láthatóvá és befogadhatóvá őket.

Tovább a litera.hu cikkére >>>

 


Fotók: Berecz Valter

A kritika már a salzburgi bemutató után is megosztott volt Guth rendezésével kapcsolatban, amely nem teljesen a mozarti opera történetét állította színpadra, hanem egy lényegesen megváltoztatott cselekményt adott közre.

Van valami emberfeletti az önazonosan erkölcstelen Don Giovanni történetében. A dacoló bűnös, aki az utolsó pillanatig tudatosan emeli a tétet, végül a számára megfelelő súlycsoportban lévő hatalommal, a túlvilágival találja szemben magát. Végítéletének órájában vakmerőn belecsap a temetőt járt lidérc tenyerébe, s e kézfogás – életéért érdemelt büntetéseként – lehúzza az alvilágba, amivel visszaáll a morális rend uralma. A bűnbánatot nem ismerő Don Giovanni, azaz Don Juan a dél-spanyol nemes, a legendás nőcsábász tetteit a nézők feltehetően Tirso de Molina művében, 1630 körül láthatták először színpadon, míg aztán számos irodalmi változat után Lorenzo da Ponte megírta azt a librettót, amely jelentősen hozzájárult az 1787-es prágai Mozart-premier sikeréhez.

Tovább az art7.hu cikkére >>>

 

 

Migránsok sétálnak át a Darién szakadékon Kolumbiából Panamába, hogy eljussanak az Egyesült Államokba, 2023. május 9-én, kedden. (AP Photo/Ivan Valencia)

A Pulitzer-díj az egyik legrangosabb amerikai szakmai kitüntetés, melyben a nyomtatott és online újságírásban, valamint az irodalomban, zenében, s egyéb művészeti ágakban elismerésre méltó alkotók részesülnek évről évre. A makói születésű amerikai újságíró és sajtómágnás Joseph Pulitzer (Pulitzer József, Makó, 1847. április 10. – Charleston (Dél-Karolina, USA), 1911. október 29.) hagyatékából létrehozott kitüntetést a Columbia Egyetem újságírói kara (Columbia University Graduate School of Journalism) adja ki 1917. június 4. óta.

A fotográfia műfajában 1942-től osztanak díjakat. 1967-ig Pulitzer Prize for Photography (Pulitzer-díj fényképezésért) kategóriában tüntettek ki alkotókat, 1968-tól pedig két külön díjat osztottak: Pulitzer Prize for Feature Photography (kiemelkedő fekete-fehér vagy színes fotó, fotósorozat vagy fotóalbum egy jelenségről), illetve Pulitzer Prize for Spot News Photography. 2000-től Pulitzer Prize for Breaking News Photography néven került kiosztásra híreseményről készített kiemelkedő fekete-fehér vagy színes fotóért, fotósorozatért vagy fotóalbumért. A 2024-es Pulitzer-díjat május 9-én hirdették ki: az Associated Press fotóstábja a Feature Photography kategóriában, míg a Reuters fotóstábja a Breaking News Photography kategóriában nyerte el az elismerést.

Tovább a punkt.hu cikkére >>>

 

Paul Auster sok évtizedes pályafutásának számos mérföldköve rég elérhető magyarul - az abszolút kezdet, A magány feltalálása viszont csak nemrég jutott el a magyar olvasóhoz a 21. Század Kiadó életműkiadása révén. De milyen volt a korai Auster? A nagyszerű Csuhai István megalitikus 1749-debütjéből kiderül!

Fejben már ennek az ismertetésnek a kezdő mondatait fogalmazgattam, amikor dolgom akadt az 1967-ben született svéd írónő, Ia Genberg nemrég a Jelenkor Kiadónál Petrikovics Edit fordításában megjelent, Részletek című regényével. E négy, egymáshoz lazán kapcsolódó fejezetből álló könyv első fejezetében a főhős huszonéves korában ideálisan beteljesedő és öröknek érzett szerelmet érez egyetemi csoporttársa, Johanna iránt, aki figyelmes segítséget nyújt neki legelső irodalmi próbálkozásaiban. 

Tovább a 1749.hu cikkére  >>>

 


Szinetár Miklós (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Rendezőkkel előfordul, hogy pályafutásuk során többször is színpadra állítanak egy-egy darabot, főleg, ha remekművekkel és személyes kedvenceikkel tehetik. Az viszont abszolúte egyedülálló, ami Szinetár Miklóssal történt, aki hét évtized elteltével foglalkozik ismét Auber Fra Diavolo című operájával. Ez pedig jó alkalom, hogy visszatekintsünk operai pályafutásának kezdetére.

A Fra Diavolo volt az első rendezése. Hogyan találkozott ezzel a darabbal?  

A Magyar Állami Operaházba 1951-ben kerültem be. Oláh Gusztáv tanítványa voltam a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és egy belső intézményi elhatározás nyomán akkor jelöltek először ösztöndíjasokat az OPERÁ-ba. Négy fiatalt szerződtettek ebben a formában, három énekest: Melis Györgyöt, Házy Erzsébetet és Gáncs Editet, rendezőként pedig – Oláh Gusztáv javaslatára – engem. A főiskola mellett így két éven át az Operaházban dolgoztam mint Mikó András és Oláh Gusztáv segédrendezője. Egyebek mellett A sevillai borbély, az Aida és a Così fan tutte színpadra állításában működtem közre. A főiskola elvégzése után az Operettszínházba szerződtem, de a kapcsolatom továbbra is megmaradt az OPERÁ-val.

Tovább a fidelio.hu cikkére >>>

 


Fridvalszki Márk: Groove on, 2024, pigment transzfer, akril, vászon, 100 x 75 cm; Reaching the Higher State of Consciousness, 2023, pigment transzfer, akril, vászon, 180 x 130 cm; Untitled (UFO, G. Adamski, 1951), 2023, pigment transzfer, akril, vászon, 180 x 130 cm. Vintage Galéria, Budapest. Fotó: Regős Benedek

Több mint szimbolikus, hogy a hatvanas évek legismertebb és legikonikusabb minimalista szobra, illetve land art munkája minden bizonnyal egy olyan objektum, amely hivatalosan nem is műalkotás, illetve nem is emberi kéz hozta létre. E tiszta fekete monokróm felületekből álló, minimalista és monumentális téglatest, a Stanley Kubrick rendezte 2001: Űrodüsszeiában megjelenő monolit, miközben a történet szerint egy számunkra érzékelhetetlen, idegen civilizáció artefaktuma, tehát igazából nagyon is ismerős; elvben sok ezeréves, szinte időtlen, egyszerre archaikus és futurisztikus entitásként pedig valójában semmikor sem lett volna olyan időszerű, mint a film bemutatásának évében, 1968-ban. Az a meglepően alultárgyalt körülmény, ahogy Kubrick monolitja a minimalizmus és a land art csúcsán jelenik meg, tökéletesen illeszkedve sok más mellett Anne Truitt, Ronald Bladen, Mary Miss, Tony Smith, vagy a közelmúltban elhunyt Richard Serra nagyléptékű alkotásai közé, azonban nemcsak azért figyelemreméltó, mert így a földönkívüli monolit neoavantgárd alkotásként kereteződik újra, hanem legalább annyira azért is, ahogy Kubrick filmje révén a neoavantgárd UFO-művészetként tűnik fel. 

Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>

 

A fotók forrása a trafo.hu

Itt minden innen van a bizonyosság határán, minden emlékeztet valamire, de mégsem az.

„Egy hely, ahol semmi nincs, de bármi lehetséges.” Így határozzák meg az alkotók a színlapon a címbeli Senkiföldjét. És a Staféta program keretében létrejött előadás kétségkívül kísérletet tesz arra, hogy adjon egy lehetséges választ: mi minden fér bele ebbe a bármibe.

Az előadás két, markánsan elkülönülő részre oszlik. A második fele egy „hagyományos” kortárstánc-előadás, egyre mozgalmasabb szólókkal, kettősökkel és többesekkel, végül vad, trikóletépős kavargással Porteleki Áron fémes, repetitív zenéjére. Az alkotók (akik közösen hozták létre az előadást, külön koreográfust nem tüntettek fel) itt bizonyítják, hogy technikás, jól képzett táncosok. Játszanak a kinttel és a benttel, ami ebben az esetben a függöny két oldalát jelenti, sőt, játszanak magával a függönnyel is: hol igen-igen lassan, hol hirtelen mozdulatokkal tárul és záródik. Van ebben a függönyrángatásban valami szándékolt ügyetlenség is – legalábbis szándékoltnak érződik az előadás más, szintén szándékoltan ügyetlenkére vett részleteivel összecsengve. A második rész erőteljes ellenpontja a cseppet sem hagyományos és nagyon kevéssé dinamikus elsőnek.

Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>

 

Forrás: libri.hu 

Ughy Szabina novelláskötete pátosz nélküli, őszinte vallomás a nőkről, a nőkhöz. Az elbeszélők minden novellában más életkorú és más életkörülmények között élő nők, akiknek a sorsa mégis általános kérdésekre hívja fel a figyelmet. Az elbeszélés részletes és karakterspecifikus, a nevek viszont felcserélhetőek; a történetek magjai olyan alapélményeket és -állapotokat dolgoznak fel, amelyek valamennyi nő életében jelen voltak vagy még mindig jelen vannak. Hogyan törjünk ki egy bántalmazó férfi mellőli átlátszóságunkból, aki csak akkor lát minket, amikor mérges ránk a semmiért? Miért nem látja az értékeinket, amikor azok ott vannak és láthatóak? Vagy az édesanyánk: miért nem látja a törekvéseinket, amikor utolsó napjait vele töltjük? Átnézne rajtunk azért, mert előtte egész életünkben rossz volt a kapcsolatunk? Képtelenség lenne a nem láthatót láthatóvá tenni? Akkor miért igyekszünk még?

Tovább az ujforras.hu cikkére >>>

 

Horváth Florencia és Karádi Gergő (Forrás: Prae) 

Több mint felolvasóest és kevesebb mint színház – vallják a Valójában senki című est megálmodói. Horváth Florencia verseit Karádi Gergő a zene nyelvére fordította, a közös alkotómunka eredményével pedig bejárják az országot Budapesttől Veszprémen át Pécsig. Fehér Enikő interjúja.

PRAE.HU: Kányádi Sándortól idézik sokszor, hogy a vers az, amit mondani kell. Florencia, volt benned közlésvágy, hogy az irodalmi közegen kívül is megoszd a gondolataidat?

Horváth Florencia: Mindig megkapom, hogy mindenütt ott vagyok és mindenütt csinálok valamit. Szerintem a pályakezdés pont erről szól, hogy ott kell lenni és csinálni. Gergővel a Nyolc Ág Művésztáborból ismertük egymást távolról. A tavalyelőtti Művészetek Völgyében kezdtünk gondolkozni egy esten, nem feltétlenül az én szövegeimre épülően. Arra is gondoltunk, hogy hívunk más vendégeket, inkább egy talkshow-szerű esemény legyen. Végül tavaly januárban véglegesedett, hogy jövő tavasszal jelenik meg az első verseskötetem. Addig még bőven van idő, így sokat gondolkodtam, mit kéne csinálnom magammal. Akkor mondtam Gergőnek, hogy legyen a versekből egy est. Azt éreztem, hogy ezt tudom legtöbbet tenni magamért, azért, hogy ez az anyag eljusson minél több emberhez. Szeretném, ha mások kapaszkodót találhatnának benne.

Tovább a prae.hu cikkére >>>

 


Anna Margit A festőnő múzsája

Anna Margit képein ott van az egész élete. Ahogy ő fogalmazta: „én az önéletrajzomat festem, ahelyett, hogy írnám.”

„Vallomás, amire nincs is szükség. Ha képeimet figyelmesen megnézik, megállapíthatják, hogy ez egy keserű életrajz. Születni senki nem születik keserűnek, de azzá válik, ha sorsa olya kemény életet adott, amelyet végigjárni felér egy háborúval.

Bár megkínozva és megtörve, de úgy érzem, hogy győztem, hiszen 75 évet végigharcoltam.

Büntetésnek kaptam a túlélést, megkérgesedett a szívem, nem tud szeretni, örülni, terveim már nincsenek, inkább létezek, mint élet…Hát vagyok, és azzal vigasztalom magamat, hogy semmi nem tart örökké”. Anna Margit, Budapest, 1989 február.

Tovább az art7.hu cikkére >>>

 
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal