VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
A Szegedi Nemzeti Színházban több mint egy éve műsoron van egy kamaszkori szerhasználattal foglalkozó színházi nevelési előadás, a Kék Tesla. És én őszintén remélem, hogy még sokáig rajta is marad: az alkotók hozzáállását, szakértelmét, és a létrehozott színházi formát tekintve egyaránt kiemelkedő produkció. Az előadás szemléleti váza Búsi Dávid szenvedélybetegségekre, függőségekre specializálódott gyakorló szociális munkás szakmai tapasztalatain alapszik. Az általa (meg)idézett számadatok, viselkedési típusok és helyszínek (mint a tiszai rakpart vagy a Janker italkereskedés) ugyanakkor mind szegedi vonatkozásúak, vagyis amellett, hogy informatívak, közelségükkel és ismerősségükkel hozzájárulnak a biztonságos, befogadó tér megteremtéséhez, amiben a szegedi közönség otthonosan mozoghat. Ezzel pedig az alkotók az alapállásukat is kifejezik – a Kék Tesla a szerhasználatot nem tiltani akarja, hanem megérteni. Létrehozóinak célja a közoktatásból ismerős drogprevenciós előadás műfajának újraértelmezése lehetett úgy, hogy ítélkezés vagy elijesztés helyett a függőséghez vezető motivációkat és lélektani mechanizmusokat a közönséggel közösen kutassák és tárják föl. Ezen felül pedig rengeteg praktikus tudnivalóval is szolgálnak: például kiderül, hogy ha valaki szerhasználat miatt kórházba kerül, attól még nem lesz rendőrségi ügye, vagy hogy létezik egy online (magyar!) eki-adatbázis, ahol bárki ellenőrizheti az egyes tabletták minőségét. Búsi monológja nyitja az előadást: közvetlenül, nyíltan és szakemberi minőségében vezeti fel a témát, majd beül a tanácsadói székbe, és megkezdődik a színház. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
„Emlékirat a nevelőszülői rendszerről, családról és társadalmi osztályokról.” Így jelzi a tartalmat tömören alcímében a Zűröscímű kötet borítója. Rob Henderson, az amerikai író és politikai kommentátor számára nem okozott gondot, hogy kényes témákhoz nyúljon könyvében, mely tulajdonképpen egy emlékirat, saját élete történetével dolgozta fel a veretes témákat. A kiadó így kezdi a szerző kötetének ajánlását: „A zűrös gyermekévek menthetetlenül rányomják bélyegüket a felnőttkorra? Rob Henderson amerikai pszichológus kíméletlenül őszinte mentális időutazást tett életének legkevésbé sem derűs és gondtalan periódusába. Felnövésének körülményeit az állami gondozás útvesztői, a bizonytalan kötődést nyújtó nevelőszülők, majd egy reménykeltő örökbefogadás után a továbbra is instabil szociális környezet határozták meg.” A folytatás hasonló: „A családi egység törékeny volt, a kortárs közeg erőszakos, a kapaszkodót kereső gyermek pedig magányos, védtelen és sodródó. Hendersonnak tehát minden esélye megvolt arra, hogy kudarcot valljon. Mindezek ellenére keresztülküzdve magát a szociális rendszeren, olyan elitegyetemekre jutott be, mint a Yale vagy a cambridge-i.” Tovább a konyvkultura.kello.hu cikkére
„Mindent szabad, mégsem szabad senki.”– hangzik el Arthur Schnitzler száz éve megjelent Reigen című drámájának új rendezésében, a Trip társulat Körtáncában. A darab egy olyan univerzális társadalmi probléma (az elhidegülés és a kötődési problémák) modern köntösbe ültetése, amely évszázadok óta kísér minket, mégis sokan azt gondolják friss jelenségről van szó. A tíz jelenetből álló dialógusfüzért Magács László formátumában tíz helyett kettő színész viszi színre, minimális és steril díszlettel. A karakterek láncmeseszerű egybefonódásával lendületes sodrású történet rajzolódik ki emberi játszmákról, a kötődés hiányáról és arról, hogy végül mindenkiben csalódnunk kell. Először csak két árnyék jelenik meg, a színészek vásznak mögött mozognak, ütemes zene szól a háttérben. Az előadók a tíz karakter egyikét imitálják felváltva, majd megfagynak egy pozícióban, a színpad ezután elsötétül és a tíz rövid jelent első két karaktere jelenik meg a színen. A futár és a prostituált. A vásznakra különböző növények elsatírozott másait vetítik, az első jelentekben ez szolgál csupán díszletként. A szín férfiszereplőjét (Tóth Károly), az eredeti darabban katonaként megjelenített karaktert Magács futárrá modernítette, mely kortársabb ízt ad a nézőnek. A karakterek közötti párbeszéd is napjaink szókincsével és szlengjével operál, mégsem trágár, szemben a korábbi osztrák színjátékkal (Lessingtheater Wien) és Kornis Mihály darabjával.
Két generáció közös művészi látásmódja és egyéni munkái találkoznak: Makkai Márta textilművész és Makkai-Kovács Beatrix festőművész alkotásai láthatók egymás mellett, párbeszédben és feszültségben, egymást kiegészítve, egymásra hangolódva mutatnak két „hangot” egy közös vizuális világban. Az „Együtt” – Makkai Márta és Makkai-Kovács Beatrix közös tárlata – nem az első olyan kezdeményezés a galéria gyakorlatában, amikor a kiállítás a generációk közötti művészi párbeszédre épül. Általában ahhoz vagyunk szokva, hogy a két generáció a különbözőséget hangsúlyozza, itt azonban a közös szellemi platform, a hasonló látásmód, a ‘mi együtt mit gondolunk és miben hasonlítunk’ kerül fókuszba. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Mesterházi Mónika József Attila-díjas költő, Géher István-díjas műfordító a kilencvenes évek óta van jelen a kortárs költészetben. Legutóbbi, ötödik verseskötete hosszú hallgatás után Nem félek címmel, 2021-ben jelent meg a Magvető kiadónál. Az interjú készülése közben érkezett az örömteli hír, hogy a Digitális Irodalmi Akadémia tagjává választották. Beszélgetésünk eddigi költői életművére összpontosít, azt a következetes, de izgalmakkal teli költői útvonalat igyekszik nagy vonalakban feltérképezni, amely első kötetétől (Visszafagyó táblák, 1992) mai költői nyelvéig vezetett. Kulin Borbála: „Akármi van, tőlem való távolsága szerint van” – első kötetedből, a Visszafagyó táblákcíműből idézem ezt a beszédes sort. Egy rendkívül tudatos és fegyelmezett ars poetica tételmondataként olvasom. Igen fiatalon, egyetemi éveid végeztével jelentkeztél az első köteteddel, és, ha lehet így mondani, az indulásoddal egyértelműen „letetted a voksodat” az egyéni érzések, tapasztalatok nyílt, vallomás-szerű megformálása helyett a közvetettebb, szemlélődőbb, rejtőzködőbb beszélőt megszólaltató objektív lírai hagyomány mellett. Milyen hatások tereltek erre az útra, és mennyire tartod fontosnak, hogy már indulásakor ennyire kiforrott ars poeticával rendelkezzen, aki költésre adja a fejét? Mesterházi Mónika: Nekem akkoriban, mikor egyáltalán írni kezdtem, az egyetemi éveim idején Nemes Nagy Ágnes versei voltak a legfontosabb olvasmányaim, akkor olvastam az esszéit is a versírásról. Nagyon fontosnak éreztem az írásban a pátoszmentességet, azt, hogy a szövegek kiállják „az ironikus kontempláció próbáját” (azt hiszem, így mondja). Ha egy érzelmet túl patetikusan ír meg az ember, vagy elügyetlenkedi, akkor akarata ellenére nevetségessé válhat. Ez később változott nálam, mert írtam olyan verseket, amik mélyre mentek, de a pályám elején arra törekedtem, hogy inkább kevesebb legyen a versekben, de az legyen pontos. Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
Több olyan jelenet is van a Mambo Maternicában, ami teljesen egyértelművé teszi, hogy egy kiemelkedően tehetséges rendező első nagyjátékfilmjét nézzük. Ami viszont valamiért mégsem válik katartikussá. Az anyaság szentsége a kortárs társadalmak, sőt, a keresztény világnézet egyik alapja. Épp azért sokáig szinte lehetetlen volt őszintén beszélni róla, minden kérdés, gondolat, ami árnyaltabbá próbálta tenni a tökéletes anya képét, hamar lekerült az asztalról. Persze társadalmaink is változnak, és a popkultúrában is már évtizedek óta túl vagyunk a Kramer kontra Krameren, de Európának ezen felén még mindig azt tapasztaljuk, hogy az anyasághoz való alternatív viszony felvállalhatatlan egy fiatal nő esetében, azonnal megbélyegzéssel jár. Nagy Borbála debütjének alapvető vállalása, hogy teret nyisson egy eddigieknél őszintébb párbeszédnek, amelyben pont azért kerülhetnek egymás mellé a skála végpontjai, hogy mindegyik nézőpontot jobban megértsük. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
A dialógus, az együttműködés nagy érték – különösen ma. Az eredmény mindig több, mint az egyes elemek szimpla összessége, és az ember a saját tevékenységét is új megvilágításban látja, új impulzusokat kap. Azt hiszem, hogy az alkotók és kurátortársam, Laza Péter nevében is mondhatom, hogy bár nagyon szerettük a végeredményt, és örültünk, hogy megmutathattuk, nekünk már maga a közös gondolkodás és munkálkodás folyamata is különleges élmény volt. De honnan is eredt a kiállítás ötlete? Nem mástól, mint Mihály Jolántól, aki neves kőszobrász-restaurátorként kezdett el privát otthonokba falikutakat, kandallókat, majd közterekre szökőkutakat és napórákat tervezni. Bár az évtizedek során legtöbbet kővel és bronzzal dolgozott, egy szökőkúthoz való helytörténeti kutatás kapcsán beleszeretett az üvegmozaikba. Leginkább a textil és a mozaikok ókorig visszanyúló kapcsolata izgatja. Ennek mentén kezdett el – úgy tíz éve – az anyagban rejlő lehetőségekkel kísérletezni, mozaiktáblákat alkotni, amit üvegszőttesnek nevezett el. És tényleg: a kézzel vágott mozaikszemek nem hajszálpontos kapcsolódása és a fugák egyenetlensége a sodrott szövőfonal változó szálvastagságára, a szövött textil öltésrendjére emlékeztet, szinte organikus textúrát eredményez. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Grecsó Krisztián 2024 végén megjelent regénye, az Apám üzent nagy vállalkozás. Mintha a teljes életművet összegezni akarná, mindenhonnan szedeget, hol többet, hol kevesebbet. Mindeközben nagy kérdései vannak, amelyekre nem ad direkt válaszokat. Hogyan áll össze a nagy egész? Miben áll a rekonstrukció és miben az értelmezés? Megérthető-e a másik, ha elvágtuk magunkat tőle? Karácsony előtt, mikor hosszú idő után hazamentem, a békéscsabai szobám asztalán fogadott egy doboz. Hungarocell, egykori tanszertartó, nem vár egy ilyentől az ember nagy dolgokat. Mégis nagy dolgok történtek. A doboz tele volt fényképekkel, legalább ötvennel, a legkülönbözőbb történelmi korokból. Mindegyiken egy-egy családtag. A verzójukon üzenet, évszám, fényképészeti műterem címe, székhelye, fotós neve satöbbi. Az egyik arcot ismertem fel csak, a dédanyámat, ahogy tisztes tót asszonyok között ül a podsztyenás ház udvarán Mezőberényben. A maradék negyvenkilenc arcot nem ismertem, de nem csak én, hanem nagyanyám sem. Mégis meredtek rám szerte a huszadik századból, és mesélni akartak. Van ennek hagyománya, és van ennek jelene is. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Január utolsó napján két, általam igen kedvelt zenekar vette birtokba a Papp László Sportarénát. Már a koncertet megelőző napokban tudni lehetett, hogy telt ház lesz, amely vélhetően mindkét csapat tagjait hatalmas örömmel töltötte el. A kapunyitáskor hatalmas tömeg gyülekezett a bejáratnál, idősebbek és egészen kicsi, pár éves gyerekek is beálltak a sorba. Látszott, hogy az esemény minden rajongót megmozgatott az ország minden pontjáról. A koncert kiírás szerint fél 8-kor kezdődött és be is tartották az időpontot, hiszen egy visszaszámlálás után 19:29-kor felcsendült az Aurevoir. első dala.
Gvárdián Ferenc budaörsi szobrász 2023 óta ismét fest. A művészt eddig is foglalkoztató vallási és biblikus témák térbeli formák helyett most több évtizednyi szünet után színes víziókként tárulnak elénk. A 2025 novemberében 75. születésnapját ünneplő Gvárdián Ferenc szobrászember, hiszen 1997 óta bizton tudjuk, hogy így aposztrofálja jómagát – szobrászember –: újabban egyszersmind festőember is! Mert ha valóban ismerjük plasztikai életművének sajátos és különös, a formalista geometrikus absztrakciókkal eltökélten szembehelyezkedő, a transzcendenciák felé irányuló, alapvetően figurális jellegét, majd 2023-tól kibontakozó nem különben magabízó, az istenhitében világmagyarázatot, életformát, életminőséget és életcélt kereső, mély lelki tartalmakat hordozó, ábrázoló festészeti megnyilvánulásait, Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Festőnek készült, képzőművészként indult a pályán. 2014-ben jelent meg első regénye, Az Andalúz lányai, majd a trilógia másik két könyve, melyekben a sok irányból érkezett, kulturálisan sokszínű családja története foglalkoztatta. Legutóbbi kötetében, az Itt is istenek vannak utazásain keresztül önmaga, s egyfajta otthon keresése, megtalálása. Péntek Orsolyával beszélgettünk. MARTON ÉVA INTERJÚJA. Revizor: Tizenöt év utazásából készült el a regényed, de ennek a nagyon erős élményanyagából készült el egy képsorozatod is. Melyik született meg előbb? Péntek Orsolya: Párhuzamosan született a két anyag, de koncepcionális különbség van az írói és képzőművészi munkám között. A szöveget eredetileg magamnak írtam, de mivel elnyertem Erzsébetváros irodalmi ösztöndíját, publikálnom kellett. Festőként indultam, majd az írói munkám miatt hosszabb időre abbahagytam a festést. Az újrakezdés egy absztrakt Velence-képsorozattal indult, színnyelvi jeleket készítettem a város fényeiből. A városi terekkel amúgy is sokat foglalkozom, de ezen kívül készült azóta egy Tarot festményfalam és sok kollázsom is. Tovább a revizoronline.com cikkére >>>
Kisgyerekkorom óta fanatikus képregényrajongó vagyok, ezért 2008 óta tényleg minden szart megnézek, amire rányomják a Marvel logóját. Tizenhét év után jutottam el oda, hogy ehhez már se időm, se kedvem, hiszen annyi klassz dolgot lehet még nézni az interneten, hogy semmi kedvem órákat elcseszni B-listás hősök C-listás történetének D-listás megvalósításaira. Rengeteget írtunk arról a Telexen, hogy mekkora a káosz a Disney-nél, nemcsak a Star Wars, hanem a Marvel esetében is. Mindkét franchise-ban közös, hogy a Disney+ beindításával a stúdió csapágyasra hajtotta a gyártást, és az elmúlt években egy tényleg jó vagy legalább szórakoztató produkcióra jutott legalább három-négy közepes vagy egyenesen rettenes film és sorozat. A Marvel olyannyira elvesztette korábbi varázsát, hogy amikor kijött a Wonder Man előzetese, az emberek nagy része csak legyintett, mert senki se akar megnézni még egy második ligás szuperhős köré összetákolt marketingfogást. Ehhez képest a Wonder Man a legjobb Marvel-sorozat a WandaVízió és a Loki első évada óta.
Máriás Béla, azaz drMáriás a kortárs magyar politikai élet krónikása: történjen bármilyen aktuális esemény, ha az megihleti, rögvest vászonra viszi, a politikusokat és közéleti szereplőket pedig egy-egy híres festőművész művére (vagy a műtermébe) helyezi. Az óbudai Godot Kortárs Művészeti Intézetben megnyílt Éljen a diktatúra! című életmű-kiállítás az alkotó hatvanadik születésnapját ünnepli, és nagy merítést mutat be a politikusokat, celebeket és művészeket felvonultató képeiből. Ám még annál is többet, mivel a magyar közönség először láthatja a nyolcvanas években készült punkos alkotásait, és a falakra kerültek az 1991 és 2007 között készült átmeneti művei is – köztük az úgynevezett Tesco gazdaságos képekkel –, míg a negyven évessé vált Tudósok zenekarról posztereket és videófelvételeket láthatunk. Tovább a nepszava.hu cikkére >>>
Életműsorozatot indított a Kalligram Kiadó 2025-ben Németh Gábor korábbi szövegeiből, valamint ígéretet kaptunk a szerző eddig kiadatlan írásainak megjelentetésére is. Örömteli hír, hiszen az eredeti kötetek nagy része vagy nehezen beszerezhető (ilyen volt például a most újrakiadott Zsidó vagy?), vagy egyenesen beszerezhetetlen: Németh első három kiskönyve, majd azok 2002-ben megjelent együttes újrakiadása, az Elnézhető látkép teljesen elfogyott a boltokból (a kiadó bejelentése szerint ez fog a legközelebb megjelenni), de a Zsidó vagy? közvetlen előzményének tekinthető A huron tó című novelláskötetet (?) sem lehet ma egykönnyen kézbe venni. Kevés szerző van, akinek alkatától távolabb állna az életműkiadás gondolata, mint éppen Némethétől, ahogy ezt utóbbi interjúiban és e könyv fülszövegében hangsúlyozza is („Mintha lekéstem volna a saját temetésemről”), de ezen enyhíthet a puhakötéses, könnyen hordozható könyvtárgy és az életműsorozat visszafogott címe (Összegyűjtött írások). Érthetőnek tűnik, hogy a sorozatot éppen a Zsidó vagy?-gyal, és nem az első kötetekkel kezdte a kiadó, hiszen a könyv mind piaci szempontból, mind az általános kritikai visszhangot tekintve kulcspozíciót foglal el az életműben. Az első kiadás fülszövegére például – többek között a szerző sajnálatára[1] – az a nem túl szerencsés mondat is felkerült, miszerint „A Zsidó vagy? című könyvével Németh Gábor végre megírta azt a regényt, amit olvasói régóta várnak tőle”. Tovább az ujforras.hu cikkére >>>
Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című monumentális költeménye nem pusztán irodalmi mű, hanem tapasztalat: egy olyan nyelvi és zenei áradás, amely egyszerre idézi meg a mítoszt, a személyes sorsot és a mindenség kozmikus rendjét. A Vecsei H. Miklós vezette QJÚB koncertszínházi előadása ezt az áradást nem megszelídíteni próbálja, hanem hagyja, hogy maga alá temessen – és éppen ettől válik hitelessé. Az est egyben emlékezés is: Juhász Ferenc halálának tizedik évfordulóján nem a kultikus távolságtartás, hanem az újragondolás gesztusa határozza meg a megszólalásokat. Juhász Anna bevezetője világosan kijelöli ezt az irányt: nem lánya kíván lenni egy költőnek, hanem irodalmi ember, aki szakmai pontossággal, mégis személyes tónusban beszél apja életművéről. A hangsúly nem a mítoszépítésen, hanem azon van, hogyan lehet ma belépni ezen az életművön keresztül „a titkok kapuján”.
A századfordulón egy Ellen Key nevű svéd kísérleti dizájner és társadalmi reformer a 20. századot a „gyermek évszázadának” nevezte. Egy olyan új korszakról beszélt, ahol a gyermekek általános jogai és jóléte egy összetett társadalmi, esztétikai, valamint pszichológiai program részét képezik. Ezek az utópikus gondolatok egy olyan időszakban keletkeztek, amikor még teljes valóság volt a gyermekmunka kérdése – amelyet Key felszámolni igyekezett –, és a gyermekek emancipációjáé is: hogy saját életkoruknak, szükségleteiknek és képességeiknek megfelelően élhessenek. A svéd reformer a változás egyik eszközét a modern világ kaotikusságával szemben kialakított letisztult környezetben és tárgykultúrában találta meg: olyan terekben és tárgyakban, amelyek nemcsak kiszolgálják a mindennapokat, hanem támogatják is a nevelődést – a tanulást és a kreatív alkotást. Az Ellen Keyhez hasonló kezdeményezések a századfordulón, majd fokozottan az első világháború sokkja után – legyen szó Maria Montessori vagy más, hasonló pedagógusok munkájáról – egyfajta „gyermekközpontú” fordulópontot is jelentettek a gyermeknevelésről való gondolkodásban. Ez nem egyszeri fellángolás volt: különböző nyelveken, különböző intézményi és kulturális formákban újra és újra előkerült. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
Vámos Miklós állandó rovatában hónapról hónapra megmondja, mit érdemes elolvasni. Korábban szerepelt már írás Krasznahorkai-műről, most a Nobel-díjas magyar szerző legutóbbi regényét, A magyar nemzet biztonságát ajánlja olvasóink figyelmébe. Gondolataira a Magvető Kiadónál megjelent kötet szerkesztője, Szegő János reagál. E rovat kezdete óta akaratlanul is afféle jóindulatú irodalomtanár bácsija lettem sokaknak. Fordulnak hozzám tanácsért, szerzőkről és könyvekről kérnek szakvéleményt. Igyekeznem kell, hogy ne bizonytalanítson el az érzés: hátha az én értékítéletem kisebbségi. Ezzel nem szabad törődnöm. Ezekben a hetekben az érdeklődés Krasznahorkai kollégára összpontosul, amióta neki jutott a legrangosabb irodalmi díj, szűnni nem akaró a panaszáradat, hogy nehéz olvasni a végenincs mondatáradatait. Igen. Ami eredeti és jó, az nem föltétlenül könnyű eledel. Sebaj. Bizonyos vallások templomaiba is csak lábmosás után léphet be az ember. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
…ha meg is maradnak a kinyújtott térdek és a lefeszített spiccek, önmagukban azok nem teszik korszerűtlenné a koreográfiát – ha az alkotás egésze színházfelfogásban, mozgáshoz fűződő viszonyában adekvátan friss, kortárs szemléletű. Ha az új debreceni balett-tagozat két bemutatkozó egyfelvonásosa egy építkezés kezdete, akkor bizakodva veszem észre a Sirius és a Fine Day kétségtelenül létező értékeit. Ha viszont a két alkotás az új tánctagozat-vezető, Domoszlai Edit koreográfuspályájának csúcsteljesítménye (mert nyilván annak kell lennie), aggasztó hiányérzet is támad bennem. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Zékány Dia tizenhárom éve fest zsúfolt enteriőröket, kaotikus belső tereket. A Barabás Villában január 30-ig megtekinthető Négy fal között című kiállításában azonban az oilstick-kel készült színes káoszkavalkád mellett egy rendkívül érzékeny sorozatot is bemutat, mely a posztpartum, azaz a szülés utáni depresszió nehéz tapasztalataiból inspirálódott. A képeken látható fullasztó, de fénynyalábokkal mégis lágyan átszőtt terek sok anyának okozhatnak ismerős érzéseket a kisbabás korszakból. Az ilyen tér egyszerre szorongat és ölel körül lágyan. Új festménysorozatában olyan félhomály uralkodik, ahova mindig beszüremkedik a fény. A fullasztónak ható belső terekre, egy klasszikus budapesti polgári lakás elfüggönyzött enteriőrjeire mintha konstans félhomály telepedett volna. Hajnal van vagy már reggel? Vagy közben el is telt a nap, és már megy le? Ez az a ködös tudatállapot, ami a posztpartum létezést gyakran átszövi a szertelen alvások, etetések és ringatások között, s ami félúton helyezkedik el a folyamatos készenléttel átszőtt ébrenlét és… várj, még alvás közben is állandó készenléti állapotot tart fenn. Tovább az amu.hvg.hu cikkére >>>
78 éves korában meghalt Fenyő Miklós, a magyar könnyűzene, a magyar rock and roll ikonja. „A legmélyebb fájdalommal tudatjuk veletek, hogy Miklós a hajnali órákban örökzöld álomba szenderült... Zenéje, dalszövegei, színdarabjai, könyvei, az egész szellemisége örökre velünk marad. A család kéri, hogy a média és a közösségi oldalakon megnyilvánulók tiszteljék gyászukat!” – közölték a zenész hivatalos Facebook-oldalán. Lezárult egy korszak. A magyar könnyűzenei élet, a hazai rock and roll búcsúzik ikonikus alakjától. Micsoda évek, évtizedek állnak mögötte, tele energiával, dallal és örömmel. Mindezt Fenyő Miklós hívta életre, teremtette. Most ebből szállt ki, s lépett újabb dimenziók felé. A korszakteremtők kiváltsága ugyanakkor az, hogy bár ők eltűnnek e földi létből, mindazt, amit alkottak, azt itt hagyják, ránk hagyják. Ez az ő örökségük. És a mi felelősségünk, hogy mihez kezdünk ezzel. Tovább az index.hu cikkére >>> 
|
