VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Tovább az olvasat.hu cikkére >>>
Mi a közös a szatírjátékokban, a farce-ban és a kjógenben? Ki Arlecchino japán megfelelője? Lehet-e nevetni az embereken anélkül, hogy megaláznánk őket? Hagyományos japán színházról szóló cikksorozatunk második részében ismerkedjünk meg a japán komédiával! A kjógen önálló színházi műfaj, mégis nehéz elválasztani a nótól, hiszen ugyanabból az előadóművészeti ágból alakultak ki, és manapság is gyakran együtt adják elő őket. A szimbolikus, komolyabb témákat feldolgozó nó és a japán színházi komédiának tekinthető kjógen is a cirkuszi performanszokat magába foglaló szangakuból eredeteztethető. A 8. században Kínából a szigetországba érkező szangaku nagy hatást gyakorolt a már meglévő előadó-művészetekre, azokkal összeolvadva új hagyományos műfajokat teremtett. Ezek egyike volt a szarugaku, amit a nó és a kjógen közvetlen elődjének tekintenek. A szarugaku eleinte akrobatamutatványokat, pantomimjátékot, dobbal kísért táncot foglalt magában, majd a 11. századra már inkább vicces jeleneteket értettek alatta. A 12. század végére olyan műfajjá vált, amely szóvicceken alapuló humoros párbeszédeket, improvizatív, lendületes táncokat, néhány színész által előadott rövid jeleneteket ötvözött. Ezeket a jegyeket a kjógen a mai napig magán viseli.
A kortárs textilművészetben rejlő lehetőségek tárházát vonultatja fel az egyéni és társadalmi reflexióktól sem mentes tárlat, amelyben a személyes sors szálai összefonódnak az ősöktől kapott mintázatokkal. „…nem lehet széthuzigatni szálakra az összefüggő egyetlen szövetét a létezésednek” – írja Ottlik Géza a Buda című regényében. Vagy mégis? Újfent bátor intermediális művészek vették birtokukba a Szentendrei Régi Művésztelepet: az Örökölt minták kiállításon a hagyományos textilművészet Ariadné-fonalát követve ámuló Alice-ként kalandozhatnak a látogatók a néprajz, a társadalomtudományok és a pszichológia közös határterületeire. Az inspirációt ezúttal a textil, a szövet mint az élet metaforája adja, csakhogy a fonalat nem a párkák, hanem innovatív kortárs alkotók szorgos keze fonja körénk. Az eredmény töredékességében is hordozza a generációkon át öröklődő terhek, traumák fájdalmát, ugyanakkor az újjászületés lehetőségét is felvillantja előttünk, végig szem előtt tartva azt az egyéni törekvést, hogy a magyar népi motívumkincset kortárs köntösbe bújtatva tárja a látogatók elé. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
A Magyar Írószövetség és Érd Megyei Jogú Város közös díját 2026. január 23-án adta át Rózsássy Barbara, a Magyar Írószövetség elnökségi tagja és Csőzik László, Érd polgármestere Viola Szandra költő, író részére. A díjazottat Végh Attila költő, író, a Magyar Írószövetség választmányi tagja méltatta. A Bella István-díj annak a költőnek adományozható, aki munkásságában kötődik a nemzeti irodalom értékes hagyományaihoz, így Bella István életművének szellemiségéhez, és olyan fiatal, vagy középnemzedékhez tartozó alkotó, aki a költői, műfordítói pályán már eredményeket ért el. Viola Szandrát „a dolgok esti lélekvándorlása, a nincsben maradt, a vant onnan kísértő világ” foglalkoztatja alkotásaiban, és „a lét örök, megválaszolhatatlan kérdései forognak szövegeiben”; költészete „a barátság, a szeretet, a szerelem röntgenképe” – jellemezte a díjazott életművét Végh Attila. Tovább a litera.hu cikkére >>>
Enyedi Ildikó legújabb filmje, a Csendes barát január 29-től kerül a mozikba, noha a szerencsésebbek már láthatták különféle elővetítéseken. A melankolikus hangulatú, humoros, több idősíkon játszódó történet az ember és a természet kapcsolatáról szól. A már most több nemzetközi díjat bezsebelő film operatőre Pálos Gergely, akit többek között a természethez való személyes viszonyáról, a Csendes barát kihívásairól, és arról is kérdeztünk, hányszor kell megnéznie a saját alkotását ahhoz, hogy ne a hibákat keresse benne… Kérlek mesélj arról, hogyan keresett meg Enyedi Ildikó, hogy legyél a film operatőre? A Színház- és Filmművészeti Egyetem operatőr szakára jártam, ahol Máthé Tibor volt az osztályfőnököm, Ildikó pedig az évfolyamunk rendezőinek volt az osztályfőnöke. Tibor és Ildikó korábban sokat dolgoztak együtt; és bár különböző óráink voltak a rendezőkkel, gyakorlatilag egy osztályként tekintettek ránk. Már az egyetemen jó viszony alakult ki köztem és Ildikó között, sőt, a Testről és lélekről című filmjének is elküldte anno a forgatókönyvét, hogy véleményezzem. Moduláris pszichoakusztikus kísérlet; önfelszámoló videóinstalláció, amely destruktív viselkedési mintázataink ismétlődő köreit idézi; fiktív élőlények által belakott, utópisztikus bioszférát teremtő hangtájak – november 29-én Pátkai Rozina intermédia-művész szervezésében és az MKE hallgatóinak részvételével megvalósult az első Intermédia Fesztivál. A műfaji és mediális kötöttségektől mentes kísérletezésnek teret adó esemény egyben a Magyar Képzőművészeti Egyetem szintén Pátkai Rozina által vezetett Hang és performansz kurzusának bemutató alkalmaként is szolgált. A fesztiválon bemutatott alkotások többsége a kurzus tematikájából adódóan szoftveres hangmanipulációra épülő performanszként vagy audiovizuális installációként jelent meg. Az elektronikus alap egyes esetekben élő zenei elemekkel egészült ki, mint például Bodnár Blanka előadásában, aki az Intermédia Tanszék épületének otthonos zajaival lépett párbeszédbe, amelyek vég nélküli ismétlődésben lassan mégis nyugtalanítóvá, majd egyenesen őrjítővé váltak. Tovább a kepzo.art cikkére >>>
A narrátor Vardan megismerésével eljut az Ördögzugba, a helyi örmény kolóniába: „Életem legfontosabb része mostantól ebben az új világegyetemben zajlott, amelynek napjai és helyszínei igen távolinak tűntek attól a világtól, amelyben mindig is éltem.” (72.) Ez a világegyetem Vardan otthona, egy csepp Örmény Királyság a gigantikus Szovjetunióban: „Egy nagy szibériai város, egy nyomorúságos negyed, amelyet ritkán hagytunk el, és a sánc mögött azok a vastag rácsos, szögletes ablakok – a táborok előszobája. Ez a lét csak szörnyűségesen szűkösnek tűnhet a mai emberek szemében, akik büszkék a világpolgárságukra, és csupán a világkultúrára esküsznek.” (158.) A pénz senkit sem vet fel, Vardan ágya két bőrönd, de néhány szelet sütemény és egy meleg ital a vendégjog elengedhetetlen része. Ennek az otthonnak a védelmező alakja a már korábban említett édesanya. Samiram mesél az örmény történelemről, és a családtörténet megmutatja a szovjet világ brutalitását. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Zenekari koncerttel indul az év Balog József naptárában. A Liszt Ferenc-díjas zongoraművész a Nemzeti Filharmonikusokkal játszik január 21-én a Müpában, Szegeden átveszi a zongora tanszak vezetését, közben a Kurtág-összkiadáson dolgozik feleségével, Fülöp Andreával. Magyarország egyik legfoglalkoztatottabb zongoraművészével, az MMA levelező tagjával tehetséggondozásról, 14 nemzetközi versenydíjról és a kortárs zeneművek kiadásának missziójáról is beszélgettünk. – Családi körből valók az első zenei élményei? – Nálunk tradicionálisan mindenki zenész volt, cigányzenész családból származom, vannak fotóim száz évvel ezelőttről, amiken a felmenőim muzsikálnak. Késői gyerekként – édesapám 48 volt, amikor születtem – már csak hallomásból tudom, hogy bőgős nagypapám a „Tripoliszban” nevelkedett, két sarokra a Cziffra családtól. [A Tripolisz hírhedt angyalföldi szegénynegyed, az 1910-es években épült, és az 1970-es évek végén számolták fel végleg – a szerk.] Apám sokat mesélt nagyapámról, Cziffra Györgyről is, hogy együtt fociztak…, tulajdonképpen minden adott volt, hogy zenész legyek. Hegedűvel kezdtem egészen korán, két-három évesen édesapám már kezdett tanítani skálázni. Tovább a papageno.hu cikkére >>>
Színes és kreatív kiállítás egy színes és kreatív világról. Mit vesz észre a trópusi kulisszák mögött egy olyan szobrász, akit az outsider művészet érdekel, és egy olyan festőnő, akit a közösségi alkotás vonz? A Gwizdala Dáriusz és Hoffmann Delilla képzőművészek több hónapos zanzibári útja során feltérképezett vizuális világ egy szelete a 1111 Galériában tekinthető meg. „Érintetlen gyöngyszem Tanzánia partjaitól alig 50 kilométerre! Vakító fehér homokos part, türkizkék tenger az Indiai óceán legromantikusabb szigetén! A hely, amelynek ízei, illatai és tájai ámulatba ejtenek!” – az utazási irodák ilyen, és ehhez hasonló leírásokkal csábítják a fűszerszigetként is emlegetett Zanzibárra a turistákat. Nem is sikertelenül: 2025-ben például közel egymillióan érkeztek látogatóba, hogy megmártózzanak a földi paradicsomként reklámozott hely élvezeteiben.
Abafáy-Deák Csillag: Pillérek között nincs igazi híd?
Az ember nem egyes darabok összege, hanem oszthatatlan valami, uralkodó egység.
Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>>
2025 végén 25 fontos művészt, tudóst, gondolkodót kerestünk meg azzal, hogy meséljenek a Karakternek arról a 2000 után – vagyis az utóbbi 25 évben – megjelent könyvről, ami valami miatt fontos, meghatározó, szemléletformáló, inspiratív lett nekik. Amit jó pillanatban olvastak (újra). Ami betalált. Ezúttal Bukta Imre Kossuth- és Munkácsy-díjas képzőművész válaszát közöljük. „Az a könyv, amitől »lehidaltam«, tavaly került a kezembe. Móricz Zsigmond Naplók 1935 című, a Kronosz Kiadó által 2023-ban megjelentetett vaskos kötetéről van szó. Ilyent még soha nem olvastam. A szülői házunk vitrines szekrényében nem sorakoztak, de megtalálhatók voltak Móricz könyvei, aztán a kötelező olvasmányok varázslatosan közel hozták hozzám, faluszéli gyerekhez azt, ahogyan a szegény létet ábrázolta, és bár az ő halála és az én születésem között csak tíz év telt el, mégsem tudtam biológiai emberként elképzelni: számomra valahol a Parnasszus legtetején lebegett. De ez a Napló 1935-ből, ez mit tett vele? Meg velem is! Nem is tudom, jogom volt-e egyáltalán elolvasni. Ugyanis onnan a magaslatról a nagy író lepottyant közénk. Ő is utcán járkáló, pénzért futkosó, gyerekeiért aggódó, ebéd után böfögő, a reggeli ágyban fekvő Mária fenekét leső, ám farkát felállítani nem képes férfi lett.
Meglehetősen eseménydús hónapokon van túl: a Csendes barát sikert sikerre halmoz, kerek születésnapot ünnepelhetett, nemrég pediga FIPRESCI (a filmkritikusok és filmújságírók nemzeti szervezeteinek szövetsége – a szerk.) életműdíját vehette át Kairóban. Hogy érzi magát? Azt hiszem, minden filmrendező kolléga megerősítheti, hogy a FIPRESCI elismeréseinek van egy külön, sajátos sármja. Már eleve óriási öröm volt, hogy díjazták a Csendes barátot Velencében, de még inkább megérintett, hogy a százéves jubileumuk alkalmából kiadott speciális életműdíjat is megkaptam, amit ráadásul ebben az őrült kairói pompában vehettem át. Aki járt már ott, tudhatja, hogy milyen végletes városról van szó. Nagyon erős színek, szagok, zajok, emberek – egy intenzív világ. Miután elkészül egy film, még néhány hónapon keresztül zajlik ez a turné, amikor vörös szőnyeg ér vörös szőnyeget – ez a sűrű időszak valahogy segít lezárni a munkát, rálátni, megtapasztalni, mit jelent másoknak a filmünk. Tovább a fedelio.hu cikkére >>>
Egy éves kihagyás után újra jelentkezik az Artmagazin Online 2019-ben indított toplistája, amelyben mi, a szerkesztőség tagjai szedtük össze, hogy milyen kulturális produktumok, élmények és termékek határozták meg az adott évünket. Idén is megosztjuk veletek azokat a kiállításokat, könyveket, filmeket, előadásokat, performanszokat, koncertek vagy eseményeket, amelyek nagy hatással voltak ránk. Íme tehát Tóth Lili Rebeka 2025-ös kedvencei. Idén áprilisban költöztem vissza Budapestre New Yorkból. Közben rengeteget utaztam, így csak az utolsó néhány hónapban sikerült ráéreznem arra, melyek azok a meghatározó helyek, csoportosulások, eseménysorozatok, személyek, akik és amik valami igazán egyedit tudnak mutatnak számomra egy globális(abb) perspektívában. Ennek a feltérképezésében sokat segített az Ezt nézd! heti programajánló szerkesztése is, és – bár egy jól átgondolt kiállítás-kritikát vagy ajánlót hazatértem után még nem sikerült publikálni az Artmagazinon – örülök, hogy az év személyes legjei között hazai vonatkozású elemeket is tudhatok. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>>
Miljenko Jergović boszniai–hercegovinai és horvát író, újságíró. Regényeket, novellákat, drámákat, verseket és publicisztikát ír. A nemzetközi hírnevet Szarajevói Marlboro című elbeszéléskötete hozta meg számára. Műveit mintegy húsz nyelvre fordították le, a kortárs regionális könyvkiadás legelismertebb, legnépszerűbb szerzői között tartják számon. 2025 őszén a PesText Fesztivál vendége volt. Orovec Krisztina beszélgetett vele. 1749: Személyesen élte át a délszláv háborút, amely műveinek gyakori témája. Milyen mértékben vannak jelen valós elemek a regényeiben, és hogyan alakítja át ezeket a fikció szolgálatában? Miljenko Jergović: Erre a kérdésre nincs egyértelmű és egyetlen helyes válasz. A háború valószínűleg életem legintenzívebb élménye. Nem arról van szó, hogy a valóságot alakítanám át fikcióvá, hanem arról, hogy megpróbálom a fikció segítségével megérteni a valóságot. Ugyanabban a mondatban néha együtt jelenik meg a tényként rögzíthető, kétségtelenül valóságból származó igazság, és az, amit fikciónak nevezhetnénk.
Dzsafar Panahi ismét titokban forgatott: Csak egy baleset című filmjével bűn és megbocsátás tematikában, a kínvallatók okozta mély traumákról, és az indokolatlan bebörtönzésekről kíván tudósítani - az iráni rezsim egy év börtönnel, a cannes-i filmfesztivál Arany Pálmával jutalmazta erőfeszítéseit. A perzsa állam persona non gratája és az egyetemes filmművészet egyik legnagyobb humanistája egy feszültséggel teli, finom humorral átszőtt, morális útvesztőkben bővelkedő alkotással folytatja gerillaharcát. Dzsafar Panahi politikai nézetei és a szólásszabadság mellett következetesen kiálló filmjei miatt hosszú ideje az iráni rezsim célkeresztjében áll. 2010-ben hat év börtönbüntetésre ítélték, emellett húsz évre eltiltották a filmkészítéstől. Az ítéletet végül nem hajtották végre: két hónappal később óvadék ellenében szabadlábra került. 2022-ben azonban a hatóságok ismét léptek, és megpróbálták vele letöltetni a fennmaradó büntetést. Hét hónap elteltével szabadult, miután a börtönben éhségsztrájkba kezdett. A cannes-i filmfesztivál 2010 óta minden évben szimbolikusan üresen hagyott számára egy széket – akkor is, amikor alkotása nem szerepelt a hivatalos programban. Idén azonban újra személyesen is jelen lehetett, ráadásul a lehető legemblematikusabb pillanatban: filmje elnyerte az Arany Pálmát. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>>
Jancsik Károly képei nem azt a szigorú geometriát használják, amit a konstruktivizmus javasol vagy amit a konstruktivizmus utódai használnak; nem a szó szoros értelmében vett geometrikus absztrakciót, hanem a mikrostruktúrák asszociációját. nagy halat akartam megfogni: a világ legmélyebb algebrai tételét megcsinálni, többször megcsillant, egy-egy pillanatra megláttam, de annyira síkos volt, hogy mindig kicsúszott a kezemből. Ha még egyszer születnék megfognám. A hal is akkor tudja meg, hogy milyen jó a vízben, ha kiveszik belőle. Egy tudással gazdagabb, de már késő… – Varecza László kesernyés szavai ezek, aki 1970-ben publikálta Konkrét és absztrakt struktúrák című, mondhatni, botránykönyvét, amit a matematikai közélet – finoman szólva – megosztó érdeklődéssel fogadott. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Ha egy másik Wagner-opera, A nürnbergi mesterdalnokok Hans Sachsának útmutatását követjük, és nem saját mércénk szerint értékelünk egy produkciót, hanem annak törvényszerűségeit, célkitűzését vesszük figyelembe, egészen elégedettek lehetünk a Magyar Állami Operaház idei első premierjével. A Lohengrin a közkedvelt steampunk stílusban került színre, két nagyon különböző, egy nemzetközi és egy magyar szereposztásban. Mostanában divatosak lettek azok a művészi kivitelezésű, elképesztően gazdagon illusztrált, különösen látványos borítóval ellátott könyvek, amelyek általában meséket vagy fantasy történeteket tartalmaznak. Ezek a szinte képzőművészeti alkotás számba menő kiadványok azok körében is nagy népszerűségnek örvendenek, akik az eredeti művet valószínűleg szerényebb kivitelezésben ismerték és kedvelték meg, sőt az sem biztos, hogy a mutatós példányt olvasni, nem pedig csodálni / polcra kiállítani veszik. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Málik Roland 50 – Az ámuló vágáns címmel tartanak emlékestet és könyvbemutatót a fiatalon elhunyt költő tiszteletére január 16-án Budapesten. Málik Roland 1976-ban született Miskolcon, a kétezres évek pályakezdői között ugyan kései, de példátlan lendületű indulás volt az övé. Első kötete 2006-ban jelent meg a József Attila Kör és a L’Harmattan Kiadó gondozásában Ördögcímen. „Egyszerre két irányban őrködik: kifelé és befelé. Az ámítás nélküli ámulat érdekli. Igyekszik csalás nélkül végigjátszani játszmáit, legyen szó ördögről, alkoholról, költészetről” – írta róla akkor Nyilas Attila. Tovább a litera.hu cikkére >>>
…mást vár a nő, mást vár a férfi. Máshogy szeretnek, máshogy szeretnék. Vasas Erika és Rónai Attila Zárt ajtók című táncbemutatója betekintést enged egy nő és egy férfi szerelmi kapcsolatába, „héjanászába”. Ahogy azt a koreográfia címe is jelzi, olyan jeleneteknek lehetünk tanúi, melyek a nyilvánosság számára általában láthatatlanok. A kívánlak, a kellesz, a fájdalmat okoztál, a tartsd magad távol, az enyém vagy, a gyere közelebb, a próbáljuk meg stációit és variációit járjuk végig a táncosokkal 40 percben. Láttunk már a témában táncműveket, a kérdés, mit és hogyan mond el egy táncalkotó a kliséken túl, mitől tud másról is szólni, rétegződni a munka. Ami engem leginkább megfog ebben a táncban, az a sebezhetőség és az erő párbeszéde-viadala. Vasas Erika törékeny alakját egy bő ing teszi kontúrtalanná, rebbenő, madárszerű jelenséggé. Alvadtvér-színű nadrág és zokni ismétli a hullámos hajzuhatag vörösét. Rónai Attila mintha egyetlen tömbből lenne kifaragva; a színpadi megvilágításban szürkés-kékes árnyalatúnak tetsző öltözék szinte egybeolvad viselőjével, nem jellemez, nem mond el többet a karakterről. Az első percekben egy stilizált birkózásban kapcsolódnak össze ők ketten, a szerelmi aktus horizontális táncában, zökkenéstelen mozgásívekkel. Pozícióból újabb pozícióba folynak, kavarodnak, míg az önfeledtség legfelső fokán szétválva, külön-külön, monoton mozognak tovább a testek. A férfi energiái középről kifelé feszülnek, a tomboló rángatózás hatótávolsága túlnő teste körvonalain. A nő befelé küzd, egy, a végtelenben rejtőző, sejtett középpont irányába. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
Idén is a monumentális boltívek alatt tartották a fotográfia ünneplésére szánt eseményt, a Paris Photót: 2025-ben a Grand Palais adott otthont a nemzetközi fotográfiai vásárnak a francia fővárosban. A 90-es évek végén a Louvre piramisának két terméből indult e kezdeményezés és nőtte ki magát a ma már grandiózus, a fotográfia kétszáz évét felölelő, nemzetközi alkotásokat felsorakoztató, mondhatni, a világ legfontosabb fotográfiai eseményévé. Ez az ötnapos rendezvény a fotográfia művészi elismerése – kurátorok, gyűjtők, múzeumok képviselői és a nagyközönség jelenlétében zajlik minden év novemberében Párizsban. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>> 
|
