VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Január 7-én, nyolcvankilenc éves korában elhunyt a József Attila-, Prima Primissima és Magyarország Babérkoszorúja díjakkal elismert író, egyetemi tanár, kritikus Ferdinandy György. Ez is csak egy munka – ezzel nyugtatom magam, természetesen, sikertelenül. Hogy írjak nekrológot? Hogy én és éppen róla? Ha az embernek idős – évtizedekkel idősebb – barátai vannak, és írással foglalkozik, már-már elkerülhetetlennek látszanak az ilyen feladatok. Mégsem érkezhet olyan halálhír, amely ne rázna meg és ne érne felkészületlenül. Gyurkáé – budai családja, hazai olvasói és magyar anyanyelvű barátai így hívták – pedig egyenesen szívbe markoló. Ferdinandy György kiváló író és első osztályú novellista volt, számomra azonban ennél sokkal jelentősebb: a legfontosabb barátok egyike, aki nagy mértékben alakította az életemet. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Pelléas és Mélisande. Fotó: Ofner Gergely Ritkaság, hogy a budapesti színházi kínálatban két Maeterlinck-adaptáció is felbukkanjon, pláne egyszerre: jelen esetben Szauer Lilla Pelléas és Mélisande-átdolgozása a Trafó alagsori Klubjában, a Stúdió K-ban pedig Blaskó Borbála rendezése A kék madárból. A belga szerző életművének ismeretében nem meglepő, hogy mindkét előadásban a titok természete kerül előtérbe, ugyanakkor a problematikát mindkét produkció más eszközökkel tárja föl. A két alkotás nemcsak tematikai hangsúlyaiban, hanem formanyelvében is különbözik, noha közös pont, hogy mindkettő kamaratérben készült, azaz ott, ahol a színészi játék áll a középpontban. Mindkét előadásra jellemző, hogy alig használ díszletet: a Pelléas és Mélisande geometrikus formákból építkezik a térben, és csak sematikusan jelzi a térbeli határokat, A kék madár pedig használ ugyan néhány egyszerűbb tárgyat, mégis alapvetően leplekkel és fényhatásokkal ér el térbeli érzeteket. Ezen túlmenően a két rendezésnek inkább a különbségeiről érdemes beszélni. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
Kocsi Olga képzőművész multiszenzoriális élményeket hoz létre olyan témákkal kapcsolatban, amelyek a különféle tudományterületek keresztmetszetében válnak érzékelhetővé. Alkotásaiban a valóság és a virtuális valóság kapcsolatával és annak jövőbeli perspektíváival, a privát tér és a köztér közötti határterületek feltérképezésével foglalkozik. Arra törekszik, hogy aktívan bevonja a nézőt azáltal, hogy unortodox helyzeteket teremt számukra. Holy Olga néven művészalteregót hozott létre, melynek eddigi legszélesebb kiteljesedését a Pannonhalmai Főapátság Zarándoklat című 2023-as kiállításán tapasztalhatta meg a közönség. Legutóbbi munkájában a debreceni tűzesetek történetét dolgozta fel egy adatfizikalizációs üveginstallációban, amellyel Debrecen főterén találkozhatunk. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Napjaink egyik legígéretesebb fiatal írója, a holland születésű, ám gyermekkorát Argentínában és Peruban töltő, majd végül chileivé váló Benjamín Labatut valahogy nagyon ráérzett arra, hogy mikor és miről kell írnia, hiszen Christopher Nolan Oppenheimerével gyakorlatilag egy időben jelentette meg MANIAC című művét, melynek központi szereplője az a Neumann János, aki maga is részt vett az atombomba megalkotásában. Mivel idehaza Labatut nem túl ismert, mindenképpen fontos tudni, hogy a dél-amerikai szerző nem először merészkedett az életrajziság és a tudomány terepére (eddigi legnagyobb sikere, a 2021-ben Nemzetközi Booker-díjra is jelölt Amikor már nem értjük a világot érdekes fúziója volt a fikciónak, az esszének, a tudományos ismeretterjesztésnek és az életrajziságnak), ám talán azzal, amit ebben az – ezúttal a spanyol helyett egyből angolul írt – kötetében művel, nem igazán találkozhatunk másnál. „1933. szeptember 25-én reggel Paul Ehrenfest osztrák fizikus Amszterdamban besétált Jan Waterink professzor intézményébe, a Sérült Gyermekek Pedagógiai Intézetébe, fejbe lőtte tizenöt éves fiát, Vaszilijt, aztán maga ellen fordította a fegyvert.”
Apertúra: „Rebellisek” Kép forrása: Apertúra Jókedvű zendülés, kiteregetett szennyes és egy jó nagy löket a véleményformáláshoz. Az Apertúra (avagy A Perpetuum Manufaktúra) Rebellisek című, részben improvizatív előadása számos élménnyel gazdagított bennünket. Németország a II. világháború idején. Sophie Scholl és bátyja, Hans fiatal német diákok, akik kiábrándultak a nemzetiszocialista rendszerből, megrázta őket a rezsim brutalitása és ahogy a nácik a zsidókkal és a baloldali érzelmű emberekkel bántak. A testvérek egyetemista éveik alatt részt vettek a Fehér Rózsa ellenállási mozgalom tevékenységében, amely 1942 júniusa és 1943 februárja között hat náciellenes röplapot készített és terjesztett német egyetemeken. A hetedik röplap azonban már nem jelenhetett meg, mivel a csoport tagjait a Gestapo letartóztatta. A Scholl testvérpár elszántságát a fogság és a kínzások sem tudták megtörni, mindvégig kitartottak ügyük mellett, ezért nyaktiló általi halálra ítélték, majd kivégezték őket. De hogy mi köze mindennek a magyar színházi élet elmúlt pár évéhez? Az Apertúra – A Perpetuum Manufaktúra Rebellisek című előadásából ez is kiderül. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
A jövő olyan, amilyenné alakítjuk, a disztópiák pedig figyelmeztetnek, milyen jövőtől óvjuk magunkat. Bár az alábbi tíz regény csak kiindulópont, de közelebb vihetnek minket ezek a művek ahhoz, mi is az ember, mi a nyelv, és mit kezdjünk a jövőért való felelősségünkkel. Az emberiséget mindig is érdekelte, mit hoz a jövő. Míg a Föld nagy része ismeretlen volt, a vadregényes, buja tájak szolgáltak az utópiák helyszínéül. Majd amikor már a körülöttünk lévő világ jelentős részét felfedeztük, a távoli jövőben alkottunk új víziókat. A jelen azonban mindig hat a jövőre, így a megkérdőjelezhető idillt és a paradicsomi állapotokat felváltották a disztópiák, a negatív jövőképet ábrázoló írások. Ebben a válogatásban találunk klasszikusokat, amelyeket érdemes újra fellapozni, ismeretlen magyar történetet, kortársat sztárszerzőtől és olyat, amelyből majdnem mindenki látta a filmváltozatot. A disztópiák elgondolkodtatnak azzal kapcsolatban, mi is az ember, hol a helye a világban, illetve mit tehet azért, hogy ne váljon valóra az a jövőkép, amelyet ezek a regények bemutatnak. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
2023 minden bizonyára vízválasztóként fog bevonulni a filmtörténetbe: úgy tűnik, hogy végre megtört a szuperhősfilmek rémuralma a box office-listák élén, és a nyári blockbuster-szezon két eredeti ötletből született, végre nem a franchise-logikát követő alkotásról szólt. A Barbenheimer-jelenség sok mindenre jó, de arra biztosan, hogy megértesse az egyre kevésé moziban, és egyre inkább mindenféle másban (streaming, merch, vidámpark, szakácskönyv, whatever) gondolkodó hollywoodi stúdiókkal: a filmszínház intézménye köszöni szépen, jól van, képes tömegeket bevonzani, de az emberek élményekre várnak, nem otthoni körülmények között is reprodukálható „tartalomra”. S a kovid? Ó, hát hol van az már... Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu Harminckilenc esztendősen, 2024. január 2-án méltósággal viselt, gyors lefolyású betegség következményeképp elhunyt Futaki Attila, a kortárs képregény Magyarországon és külföldön is rendszeresen publikáló, meghatározó alakja. A gyászhírt családja közölte a prae.hu művészeti portállal. Futaki Attila Békéscsabán született, és már kiskamasz korában foglalkoztatta a képregénykészítés. A Magyar Képzőművészeti Egyetem mellett a firenzei nemzetközi képregényiskolában tanult. Első magyar nyelvű albuma 2009-ben jelent meg Spirál címmel a Magvető Kiadónál. Ezt követően zajos nemzetközi és hazai karrierje indult. Hatalmas űrt, de gazdag életművet hagy maga után. A hazai filmes szcénában párhuzamos, egymástól független valóságok látszanak kirajzolódni, ez a tendencia pedig nem segíti az atomizálódott szakma újraegyesítését, sőt a kisebb függetlenfilmek útját is rögösebbé teszi. Így vagy úgy, de végül az idei termésből is viszonylag könnyen találtunk tíz olyan alkotást, melyek méltók a figyelemre. Lassan megszokhatjuk, hogy az igazán izgalmas hazai munkákat nem a nagyköltségvetésű, többnyire történelmi témájú filmek között kell keresnünk. 2023-ban II. András, Hadik András, a Báthory család és Semmelweis Ignác történetét is vászonra/képernyőre álmodták, a végeredmény viszont a legjobb esetben (Semmelweis) is korszerűtlen és sótlan, az igazán hajmeresztő próbálkozásoknál (Aranybulla, Hadik) pedig szinte vállalhatatlan. Az idei év így a hazai kínálat látványos kettészakadásáról szólt. Az egyik oldalon ott vannak a forint milliárdokból forgatott, a releváns nemzetközi fesztiválokat elkerülő, művészeti értéket legfeljebb nyomokban hordozó monstre NFI-filmek, míg a másikon a mikroköltségvetésű, az Inkubátor programban, vagy épp teljesen állami támogatás nélkül készülő, egyedi hangú és határokat feszegető függetlenek. Középen pedig sajnos egyre kevesebb film marad, lassan alig találunk „hagyományos” költségvetésű midcult munkákat a kínálatban. Továabb a kulter.hu cikkére >>>
Fotó: Ruth Orkin: Amerikai lány Olaszországban, Firenze, Olaszország, 1951 © Orkin/Engel Film and Photo Archive A hagyományteremtő, 2020-ban elindított szavazás után idén is arra voltunk kíváncsiak, hogy a fotográfiához köthető szakemberek véleménye alapján melyek voltak 2023 legfontosabb hazai fotókiállításai. Mint ahogy az elmúlt három évben, most is igyekeztünk minél szélesebb spektrumból meríteni, hogy minél hitelesebb végeredmény születhessen. Így decemberben megkértük a Magyar Fotóművészek Szövetségének, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának és a Magyar Fotótörténeti Társaság tagjait, valamint a Punkt.hu oldal szerzőit, hogy rangsorolva küldjék el nekünk az általuk legfontosabbnak tartott hazai fotókiállításokat a tavalyi évből. Ennek a széles merítésnek köszönhetően idén is kurátorok, galériavezetők, fotográfusok, fotóművészek, szakírók és oktatók szakmai véleménye alapján állt össze az összesen 57 kiállítást tartalmazó lista. Azt mindannyian tudjuk, milyen, amikor Quentin Tarantino filmet rendez - de milyen, amikor esszét ír? Lichter Péter zseniális esszéje a Tarantino-szövegek skizofréniájáról. Kihagyni veszélyes! Miközben Tarantino első esszékötetét, a Cinema Speculationt újraolvastam a pompás magyar fordításában is (és képzeletben majdnem minden mondat után csillámos konfettit szórtam Sepsi László fejére), folyton az a meglehetősen banális kérdés motoszkált bennem, miért is olvasok filmes könyveket. Az erre adott (szintén banális) válaszom attól függően változik, mi a célom az adott könyv elolvasásával: vagy az, hogy megismerkedjek egy nagyobb téma (irányzat, műfaj, életmű stb.) korábban számomra ismereten mikrokozmoszával (ezt nevezhetjük a klasszikus, ódivatú ismeretterjesztésnek); vagy az, hogy mélyebb összefüggéseket, elméleti koncepciókat használjak fel a saját szövegeimhez, vagy esetleg a tanításhoz (ez már a keményvonalas akadémiai tudományosság szigorú terepe, ahol minden szót patikamérlegen kell megvizsgálni, mielőtt leírunk); de pusztán az is lehet a célom, hogy egy jól megírt, személyesebb hangvételű, kevéssé a megismerésre, mintsem az átélésre törekvő szöveget olvassak (mondjuk egy memoárt vagy életrajzot, esetleg egy „flesselősebb” esszégyűjteményt, mint David Thompson művei).
Az év első filmfesztiválja egyszerre apró, mégis óriás méreteket ölt. Az A24 filmstúdiónak köszönhetjük az elmúlt évtized legkülönlegesebb amerikai – és nemzetközi – független filmjeit. A Mozinet által szervezett filmfesztiválon az emblematikus filmstúdió legjobban várt filmjeivel találkozhatunk premier előtt a Toldi moziban január 4. és 7. között. Ráadásul 6-án este egy Carson Coma akusztik trio koncertnek is részesei lehetnek a nézők. Az A24 – Mozinet Filmfesztivál keretében 2024. január 4. és 7. között minden este egy, az A24 stúdió gyártásában készült nagyágyút láthat a közönség a budapesti Toldi moziban. A január 4-én látható Vaskarom a pankráció világát megreformáló Von Erich-család már-már hihetetlen, de igaz történetét meséli el. A Sundance Filmfesztivál legjobb rendezőnek járó díjával kitüntetett Sean Durkin (Martha Marcy May Marlene) első nagyköltségvetésű filmjének főszereplője Zac Efron, az operatőre pedig Erdély Mátyás (Saul fia, Napszállta) volt.
Kovács András Ferenc (1959-2023) 64 éves korában elhunyt az egyik legjelentősebb magyar költő, Kovács András Ferenc, a kolozsvári Látó folyóirat korábbi főszerkesztője. Kovács András Ferencről (KAF) első alkalommal Szigeti Csaba óráján hallottam egyetemistaként, még a Janus Pannonius Tudományegyetemen. Azt a versformát, amelyben KAF versét megírta, Szigeti visszavezette a provanszál vagy oxitán nyelvű trubadúr líráig, s levezette, akkor a verselésnek milyen szabályai voltak, s mára ez, koronként miként változott, s KAF szerepversében mire, miként utalt. Akkor kezdtem olvasni tőle, s valahol a második, harmadik énjénél meg is szeretni őt. Vagy azt, aki álarcosan 4-5 költő bőrébe bújik, vagy ma reggeltől már azt illene írni: búvott. Ahogy a kattintékony médiavilágban minden hír egy kattintássá válhat, úgy egy haláleset is annyi. Mészáros Sándor osztotta meg elsőként: „Meghalt a barátom, Kovács András Ferenc! Nincs, nem lehet. Tegnap este még beszéltünk telefonon.” Tovább a szabadpecs.hu cikkére >>>
Az év vége hagyományosan a számvetés ideje, ezért mi is összeállítottuk, mely tíz film volt az, amely a legnagyobb hatást gyakorolta ránk 2023-ban – és közben vérzik a szívünk azokért a művekért, amelyeket bár szerettünk, mégsem fértek fel listánkra. Összeállításunkban több háromórás nagyeposz, két magyar és egy animációs film is szerepel. Mutatjuk, melyek voltak az év legjobbjai! 10. Magyarázat mindenre (Cirko Film) Reisz Gábor harmadik nagyjátékfilmje minden bizonnyal az elmúlt időszak egyik legfontosabb hazai mozija volt, amely nem csupán azért keltette fel a vártnál is több ember figyelmét, mert díjat nyert a Velencei Filmfesztiválon, hanem azért is, mert szokatlanul nyíltan beszélt az ország politikai megosztottságáról a művészet erejével. A történet egy 18 éves fiú botrányba torkolló érettségi vizsgáját mutatja be, és azon keresztül vázolja fel, milyen törésvonalak mentén szakad egyre inkább két részre a társadalom. Ahogy kritikánkban is írtuk, a rendező legfőbb erénye, hogy megértéssel fordul mindét oldal irányába. (Reisz Gáborral készült interjúnkat ezen a linken olvashatják.) Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Milyen volt egy disszidens erdélyi magyar művészpalánta élete a nyolcvanas évek Kanadájában? Hogyan hatottak rá a különböző kultúrkörök, és mi adja a festményein is megjelenő indián törzsi művészet varázsát? Miként ápolják a montreáli magyarok kulturális örökségüket? Sipos Sándor képzőművésszel beszélgettünk, aki absztrakt-minimalista alkotásaival meditatív állapotot teremt egy zaklatott korban. Hogyan került az erdélyi havasok fia Kanadába? Részben Farkaslakán, de főleg Marosvásárhelyen nevelkedtem, szocializálódtam, ahol viszonylag hamar realizáltam, hogy egy meghatározott társadalmi rendben élünk, ami akkoriban a szocializmus volt: tisztán körülhatárolt ideológiával és egy rafináltan kidolgozott, jól működő besúgórendszerrel. Emlékszem arra a szomorú pillanatra, amikor a nagyapámnak meg kellett válnia hőn szeretett fekete lovaitól, Szellőtől és Hollótól. Ez a kollektivizálás folyamata volt, amikor az államhatalom újból kifosztotta az embereket. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
„Egy költőt be lehet tiltani, ki lehet végezni, és el lehet hallgatni, el lehet törölni az emlékét is, de pont a cenzúrával vagy öncenzúrával megfogni nem nagyon lehet. Mert máshogy, máskor úgyis elmondja, amit akar. Vagy elhallgat. De azzal is elmondja” – mondja Kemény István József Attila-díjas költő az Indexnek adott nagyinterjúban. Kemény István József Attila-díjas költővel egyebek mellett arról beszélgettünk, hogy: miben segít az öncenzúra, mi a szerepe az írónak a társadalomban, miért szakadt ketté az írótársadalom Magyarországon, milyen párhuzamok vonhatóak a Kádár-kor és az Orbán-rendszer között, miért hagyta abba évekre az írást, min dolgozik jelenleg? Fel tudja idézni, mikor cenzúrázta önmagát? Ha úgy vesszük, mindig. Nyilván vannak olyanok, akik elsőre nyomdakész, hibátlan szöveget írnak, de én nem tartozom ezek közé. És ezzel a legtöbb író így van, akit csak ismerek. Javítják az írásaikat, cenzúrázzák önmagukat. Tovább az index.hu cikkére >>> Jövőre sem maradunk izgalmas fotókiállítások nélkül, hiszen számos múzeum és galéria várja majd remek tárlatokkal a látogatóit. A Punkt felkereste azokat a hazai intézményeket és szervezeteket, amelyek főleg fotó-alapú kiállításokat rendeznek, hogy árulják el olvasóinknak, mi lesz az a fő tárlatuk, amit a 2024-es idényben a legfontosabbnak tartanak. BUDAPEST FOTÓFESZTIVÁL Az immár nyolcadik alkalommal megrendezésre kerülő Budapest FotóFesztivál fő kiállítása a Magnum fotóügynökséggel folytatott együttműködésének köszönhetően 2024-ben a női fotográfusokat ünnepli. A Női fókusz című kiállítás – mely ezúttal is a Műcsarnokban kerül megrendezésre – öt fotográfusnő, Eve Arnold, Nanna Heitmann, Inge Morath, Susan Meiselas és Marilyn Silverstone munkáiból mutat be a második világháború utáni időszaktól napjainkig készült felvételeket, és a humanista fotográfiák mellett az ikonikussá vált magazinfotókat, valamint a sztárportrékat is felvonultatja.
Ahogy tavaly, idén is különösen szerencsésnek érezhetjük magunkat, amiért ennyi izgalmas szerzőt kérdezhettünk. Voltak interjúk, amik önálló bemutatók, esmények kapcsán készültek, másokra fesztiválok idején került sor, vagy egy-egy nagyobb projekt részeként. Igazán gazdag év az, amelyikben ennyiféle szerzővel tudtunk interjúzni, mint idén. A legjobb beszélgetéseket összegyűjtöttük, hogy az év végén olvasgathass belőlük. Tovább a konyvesmagazin.hu cikkére >>>
Kontra Ferenc Kép forrása: Kontra Ferenc Díjak, gyakorlat, módszer, közösség, tanítás és tanulás. Mindegyik fogalom egyedi módon jelenik meg Kontra Ferenc életművében. A többszörösen elismert alkotóval beszélgettünk írói pályájának egy újabb mérföldkövénél állva a Prima Primissima-díja kapcsán. Egy rangos díj átadása kapcsán nem kerülhetjük meg a kérdést: hogyan fogadta a Prima Primissima-díjat? Szerencsém van, hogy a díjaimat nem aggastyánkoromban kaptam, hanem amikor még valóban inspirálnak. A Prima Primissima a legnagyobb presztízsű elismerés. Ráadásul a művészet, a tudomány és a sport jeles képviselőivel együtt vettem át, ami igazán nagy élmény volt. Az Oscar-díj átadásához hasonlított a feszültség, a várakozás, az ünnepélyesség. Ott állnak tíz kategóriában egymást váltva a jelöltek, és mindig csak egyvalaki nyer, borítékból húzzák ki a nevét a Müpa hatalmas színpadán, telt ház előtt. El sem hittem, hogy a saját nevemet hallom. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
|
