VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Archívumunkban elérhetővé vált lapunk októberi száma, melyből Szálinger Balázs és Melhardt Gergő beszélgetését ajánljuk Térey Jánosról. Melhardt Gergő: – Ismerted Térey írásait, mielőtt személyesen megismerkedtetek? Szálinger Balázs: – Igen, de csak kevéssel, talán egy évvel előtte olvastam először. Én ugye az Előretolt Helyőrség bandájában indultam, ahol Jánost nagyjából félistenként kezelték. Térey meg Parti Nagy, ők ketten. És hát joghallgató voltam, hozzám csak rajtuk keresztül jutott el a kortárs irodalom. – Melyik szövegre vagy kötetre emlékszel elsőként? – A természetes arrogancia. Az volt nekem az abszolút csúcs. Orbán János Dénes adta a kezembe, nála szoktam ugyanis aludni Kolozsváron, és egyszer azt mondta, Balázs, most csukd be az ajtót, és olvasd el ezt a könyvet. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Az újraolvasás jelentősen árnyalja és alakítja az értelmezés(eke)t. A befogadói tudatban az előző olvasás(ok) hagyta nyomok visszaköszönnek. A befogadás labirintusában az előzmények jelei Ariadné fonalaként segítik az értelmezőt. Az előbbieket tapasztalta jelen sorok írója Ingmar Bergman Hűtlenek címmel írt filmnovellája esetében. A Bergman által partitúra képmédiumra műfajúnak keresztelt szöveg majd negyedszázada jelent meg itthon Kúnos László fordításában. Első alkalommal a szerelmi háromszög ábrázolásának őszintesége, a lemeztelenített lelkek, valamint a szereplők szókimondása tette a legnagyobb hatást az olvasóra. A több mint egy évtizeddel későbbi, második közelítési kísérlet inkább a kérdéseké, semmint az érzelmi belehelyezkedésé.
Hajdu Tamás képei Kelet-Európa csendes abszurditását ragadják meg – azt a különös kettősséget, ahol a lepusztultság és a humor, a melankólia és a groteszk kéz a kézben jár. A nagybányai állatorvosként dolgozó, autodidakta fotográfus nem a nagy drámákat keresi, hanem azokat a hétköznapi pillanatokat, amikor a valóság váratlanul metaforává válik. Munkái egyszerre dokumentarista és személyes kommentárok, finom humorral és empátiával átszőve. Fotóit többek közt a New York-i Photoville és a hágai Spotlight Romania is bemutatta, 2024-ben elnyerte a Romanian Visual Awards legjobb streetfotográfusnak járó díját, korábban pedig a Sony Photography Awards és a LensCulture finalistája volt. A Mai Manó Ház PaperLab Galériájában 2026 februárjában találkozhatunk majd fotóival, ennek apropóján kérdeztük munkamódszeréről és a világlátásáról, az abszurdhoz fűződő viszonyáról, valamint arról, hogyan találja meg a rendkívülit a hétköznapiban. S.R Hogyan írnád le azt a kelet-európai valóságot, amelyet a képeiden mutatsz meg? Milyen pillanatok vonzanak a leginkább? H.T. Azt hiszem, Kelet-Európa mindennapjaiban van valami sajátos kettősség: egyszerre lehangoló és nevetséges, lepusztult és gyönyörű. Engem azok a pillanatok vonzanak, ahol ez a kettő összeér. Amikor a hétköznap egy banális gesztusban vagy furcsa tárgyban hirtelen metaforává válik. Nem keresem a nagy drámákat – inkább azt a csendes abszurditást, amely bennünk él, a járdaszélen, egy kocsma udvarán, vagy a panelházak között. Kelet-Európa egy különös színpad, ahol a valóság sokszor túl közel van a fikcióhoz. Azok a pillanatok érdekelnek, amikor ez a határ elmosódik. Amikor a mindennapi életből valami váratlanul szimbolikussá válik. Szeretem azokat a helyzeteket, ahol az élet „kicsúszik” a racionalitásból, ahol a banális mozdulat vagy tárgy egyszerre nevetséges és megrendítő. Talán ez a kettősség a legkelet-európaibb érzés, amit ismerek.
Ma este megérkeztem Brnóba. A város német neve Brünn, ezt a magyar hagyomány is átvette; nálam a továbbiakban cseh városként Brno – magyar toldalékkal ellátva természetesen Brnót írunk. A regényeim cseh kiadója itt működik; szóval most egy hónap Brno – írórezidens program. Január 2. Sötétben érkeztem, a levegő hidegebb, mint otthon, de nem sokkal, itt-ott hófoltok, a szállás a dallamos nevű Vlhká utcában van, a környék kellemesen lepukkant, olyasfajta vidék, amiből bármikor bármi lehet: üres gyárépületek, szupermodern irodaházak, elhagyott raktárak, ócskavas, hightech apartmanház, ami kizárólag kódokkal és applikációkkal, személyzet nélkül működik (itt lakunk), vasút, nehezen megállapítható rendeltetésű javítóműhelyek, melegedőhely hajléktalan alkoholistáknak.
Az idei év júniusában a német Joscho Stephan Trio immár második alkalommal lépett fel Mikepércsen, a templomkert festői környezetében, a Towerful Events színpadán. Idén is bátran kijelenthetjük: világszínvonalú formáció játszott nekünk egy családias hangulatú rendezvényen. Az idáig és innen tovább vezető útról Joscho Stephan gitárost, a trió vezetőjét kérdeztük. Karap Zoltán: A májusi naptáratok szerint Róma és Berlin után az amerikai turnétok felénél jártok, hiszen júliusban még teltházas koncertekkel vár benneteket Boston, New Jersey, New York és Las Vegas – hogy csak néhányat említsek. Augusztusban pedig felkészül Ausztria, Svájc, Franciaország, Lengyelország, és Olaszország. Milyen személyes kapcsolat fűz téged Magyarországhoz – és különösen Mikepércshez? Joscho Stephan: A nagyapám roma volt, magyar gyökerekkel, de már Németországban született, így valójában nem alakult ki élő kapcsolat Magyarországgal. Ugyanakkor azt nagyon szeretem Magyarországban – ahogyan például Lengyelországban is, ahol szintén gyakran játszom –, hogy megvan benne egyfajta őserő, természetesség. Egy kicsit rusztikusabb, földközelibb, családiasabb minden, és ez Mikepércs hangulatában is érezhető. Tovább az avorospostakocsi.hu cikkére >>>
Munkácsy-díjas képzőművész, a Budapesti Metropolitan Egyetem docense. Mayer Éva művészetében főként olyan, nőket érintő társadalmi és egzisztenciális kérdésekkel foglalkozik, amelyek mögött sokszor a „miért” kérdése húzódik. Alkotásaiban a személyes tapasztalat kollektív élménnyé alakul át, rámutatva arra, hogy történetei jóval többeket érintenek, mint azt első ránézésre hinnénk. Művei a remény, az isteni gondviselés, az elfogadás és az elengedés motívumai köré szerveződnek. Ha igaz lenne az a feltevés, miszerint a világ működése szimpla akciók és reakciók végtelen láncolatából épül fel, akkor talán az emberi lét súlya is könnyebb lenne. Ebben a logikusan működő egyenletben így az „a” típusú kérdéshez „b” típusú válasz tartozna. Egyszerű és érthető. Csakhogy a világ berendezkedése korántsem vezethető le ilyen logikus képlettel.
Az elmúlt évtized hazai könyvsikerei közül Totth Benedek Holtversenye és Halász Rita Mély levegő című könyve után Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regénye is monodrámaként találta meg a színpadot. Az említett három műben az is közös, hogy a lélegzetvétel mindegyiknek hangsúlyos motívuma. Aligha véletlen, hogy épp a szocializmus haláltusájából gyerekként a kilencvenes évek légüres terébe érkező nemzedék tematizálja a levegővel kapcsolatos hiánytapasztalatot. Egy levegővel nemigen lehet végigérni a Krusovszky-köteten, ám adaptálása nemcsak a terjedelem, hanem a szöveg időkezelése, a cselekményébe épített ugrások és hiátusok, az előre- és visszautalások, valamint az elbeszélés sebességváltásai miatt sem kis feladat.
Tölgyfa Gergely számára a színház nem esztétikai kérdés, hanem közösségi tapasztalat: biztonságos tér a kérdezésre, az együtt gondolkodásra és a felelősség megosztására. Az interjú egy alkotó–pedagógus útját követi végig, aki a drámapedagógiát nem módszernek, hanem szemléletnek tekinti – olyannak, amely a jelen társadalmi feszültségeire is képes érzékenyen reagálni. Milyen élmények formálták a színházhoz való viszonyodat? - A színházhoz való viszonyomat két meghatározó irány formálta. Egyrészt a gyermekkori élményeim, másrészt az az önismereti folyamat, amely az évek során egyre tudatosabbá vált bennem. Első színházi élményem, az Aranyember előadása hetedik osztályban, kezdetben csalódást jelentett: nem tudtam követni a történetet, nem kötött le a darab. Idővel azonban felfedeztem, hogy a közönség reakciói, a társaim figyelme és viszonya az előadáshoz sokkal izgalmasabb számomra, mint maga a mű. Ez az élmény később meghatározta a gondolkodásomat: mindig törekedtem arra, hogy az előadásom megfelelő kontextusba kerüljön, és a közönség számára valóban befogadható legyen. Fontos számomra, hogy hol, mikor és kiknek játszunk, hogyan ragadjuk meg a figyelmüket, és miként tudjuk valódi élménnyé formálni a találkozást. Másik visszatérő motívum az életemben a hatalom kérdésköre. Már gyerekként érzékenyen reagáltam az igazságtalan helyzetekre, sokszor kerültem szembe erősebb társakkal, ami mély nyomot hagyott bennem. Ez az érdeklődés a színházi munkámban is megjelenik: az elnyomó és az elnyomott viszonya, a hatalmi egyensúly és annak következményei újra és újra előkerülnek. Nem bírálatként, hanem vizsgálati szempontként tekintek rájuk, hiszen ezek a helyzetek rendkívül gazdagok érzelmi, kapcsolati és döntési dimenzióikban. Számomra a színház így nemcsak művészi kifejezés, hanem az emberi viszonyok mélyebb megértésének terepe is. Tovább a mecsek24.blog.hu cikkére >>>
Tovább az olvasat.hu cikkére >>>
A Kortárs folyóirat gyerekirodalmi kritikapályázatára érkezett írások közül kiválasztottunk néhányat, amelyek díjban ugyan nem részesültek, de izgalmas, egyedi szempontrendszerük okán érdemesnek éreztük őket a megjelenésre. Ezek közé tartozik Halmai Tamás alább olvasható szövege is. (1. Közelítés) Miklya Zsolt gyerekverskötete már lírai címével elgondolkodtatja – és megnyeri az olvasót. A szószerkezet első tagja a napszél kozmoszi fenyegetését kicsinyíti otthonos bűvöletté; a második elem az éjszakába burkolódzó alvót, az átmeneti véglegesség nyugalmát rajzolja magába. De mítoszi aurát, mesei légkört is gerjeszt rögtön a nap és a hold motívuma; miközben formanyelvi áthallással idézi meg a Napfivér, Holdnővérszerkezet természeti metafizikáját és – például – az „Éj-mélyből fölzengő…” (Weöres Sándor: Száncsengő) molosszusokkal ringató felező hatosát (a verstan szintjén), keringős ritmusvilágát (a zeneiség oldalán). Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Tovább a faktura.webleg.hu cikkére >>>
Tarr Béla mindenképpen kijátszotta a halált: életművét nem a fizikai vég, hanem saját maga zárta le, amikor 2011-ben A torinói ló forgatása után – ugyan kissé elhamarkodottan, de Tarr Bélá-s következetességgel kijelentette: ez volt utolsó filmje. Formálisan ugyan ez nem igaz, forgatott még két rövidfilmet: a Muhammadot (2017) és a Hiányzó embereket (2019), ez utóbbi „nem-filmet”, ahogyan ő aposztrofálta. Minden bizonnyal nagy zavarban lennénk, ha alkotói stílus, alkotói eszmény, filozófia szerint markánsan el kellene különítenünk filmjeit és nem-filmjét. Bizonyos értelemben talán akkor is, ha az 1973 decemberében egy amatőr területi fesztiválon ezüst fokozattal díjazott Vendégmunkásokkal kellene ugyanezt megtennünk. Nem kevesebbet állítunk, mint hogy az életmű következetessége és egyúttal etikai értéke az alkotó eszmélése óta elválaszthatatlan egységet alkot, legföljebb formanyelvi, esztétikai, némiképpen hangulati modulációit érzékeljük. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
A költői életpályák hasonlatosak a gyümölcsfákhoz. Erre a gondolatra idén nyáron jutottam, amikor a már nyolc éve tetszhalott szilvafáink új életre keltek, és bőkezűen ontották a nagy szemű, édes gyümölcsöt, alig győztem befőzni és osztogatni. Van aztán az öreg körtefánk, amely minden évben megbízhatóan hozza a maga nem túl bőséges, de annál ízletesebb termését. A cseresznye úgy két-három évente örvendeztet meg minket, a köztes években csak mutatóba terem rajta egy-két szem, a fügék viszont a megváltozott klíma miatt évről évre többet teremnek. A fák belső természete és a környezet együttállása adja ki a végeredményt. Így van ez a költőknél is. Vannak a sokat írók és publikálók, az évente-kétévente új kötettel jelentkezők, és vannak, akiket a belső és külső kataklizmák indítanak versírásra, és ünnepszámba megy, ha ezekből egy kötetnyi összegyűlik. Tovább az irodalmijelen.hu cikkére >>>
Ismét eltelt egy év, ideje hát a visszatekintésnek és a számvetésnek! Idén is összegyűjtöttük kedvenc koncertjeinket, amelyek közül a közönség választhatja ki, melyik hazai zenei esemény volt a legemlékezetesebb. Ezúttal a hangversenytermi opera-előadásokra is lehet szavazni. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Elektronikus úton 1987 óta készítek műveket. Kezdetben fénymásológéppel dolgoztam, melyet az utóbbi években felváltott a számítógép. Az eszközváltás nemcsak látványos formai fordulatot hozott munkáimban, hanem új esztétikai és vizuális problémákkal is szembe kerültem. A computer 3D effektusainak alkalmazásával a tér és a sík egymáshoz való viszonyának újraértelmezhetőségére nyílt lehetőségem. A Térfigurák című sorozatom darabjai a 2001 és 2004 közötti, a Veszprémi Kortárs Táncfesztivál kísérőprogramjaként született képzőművészeti kiállításra készültek, melyek jellemzően magukon hordozzák ezen kísérletek karakteres jegyeit. A tánc, a figura mozgásából megjelenő újfajta perspektíva, a térformáló virtuális erők megfogalmazására törekedtem. Tovább a kepiras.com cikkére >>>
A tavaly megkezdett hagyományt ápolva ismét listázzuk azokat a filmeket, amelyek ebben az évben a legkedvesebb moziélményt nyújtották számunkra. Sírtunk, nevettünk, megdöbbentünk, és eltöprengtünk az élet nagy kérdésein. Nemzetközi filmfesztiválok, hazai premierek, filmklubok, retrospektív vetítések és jubiláló darabok. 2025-ben ezekért szerettünk moziba menni. Benke Attila Vannak, akik szerint 2025 filmes szempontból gyengébb év volt, de szerintem ez nem igaz. Mind a műfajfilmek, mind a szerzői filmek frontján elég sok izgalmas alkotás érkezett idén, legyen szó az új DC Moziverzumot elindító James Gunn-féle Supermanről, Zach Cregger horrort és humort mesterien keverő Fegyverekjéről, Emilie Blichfeldt találó Hamupipőke-parafrázisáról, A szer párdarabjának tartott A csúf mostohatestvérről, az akcióhorrorba oltott szívfacsaró szerelmi történetről, a Chainsaw Man: The Movie – Reze Arcról vagy az ötvenes éveket sajátos módon bemutató kiváló Árváról Nemes Jeles Lászlótól.
Múlt heti írásunk a hazai aukciós piac idei csúcsárait mutatta be; ezúttal az élő művészek legmagasabb áron elkelt műveinek listáját közöljük. Ebben a kategóriában az árak nagyjából a tavalyi szinten mozogtak, de a legmagasabb ársávba a korábbinál kevesebb művész alkotása került be – derül ki a műtárgy.com összefoglalójából. Az élő művészek éves aukciós toplistáit nehezebb összehasonlítani egymással, mint az abszolút listákat, hiszen amikor egy-egy életmű lezárul, akkor alkotója árait az elemzések már nem itt veszik figyelembe. Ilyenre sajnos idén is van példa: az egy éve elhunyt Kelemen Károly egyik munkája tavaly még „dobogós” volt, idén az ő árverési eredményei már csak az abszolút listákon szerepelnek. Tovább a mutargy.com cikkére >>>
Ott kezdődött minden, hogy Simon Márton közzétett egy „nem vicc” pályázatot kötetmegjelenésre. Vagy ott, hogy megjelent Ráday Zsófia első verspublikációja a KULTer.hu-n. Vagy ott, hogy egy négyéves kislány rappel egy hangfelvételen. Az első közös mérföldkő pedig A Csendkirály győzelmi beszéde című verseskötet, amely az Okapi Pressnél jelent meg 2025-ben. A kötet szerzőjével, Ráday Zsófiával és Simon Mártonnal, a kiadó alapítójával, a pályázat kiírójával Papp Gréta beszélgetett. KULTer.hu: Mióta ismerlek, verseket írsz. Gimnáziumi írószakkör, versműhelyek, írótáborok sorozata, publikációk és ez csak néhány platform, ahol találkozni lehetett a verseiddel. Honnan datálod a költői indulásod? Ráday Zsófia: Már általános iskolás koromban is írtam verseket, például terhes macskáról, egy szakácsról, akiről kiderül, hogy amúgy semmije nincs a konyhában, vagy egy másik macskáról, akit véletlenül bezárnak a csomagtartóba, Godzilláról, ilyesmikről. Ezek többnyire szerepversek voltak. Nagyon jó osztályfőnökeim voltak általánosban, például ott van Marika néni, aki alsóban tanított, és adott írós feladatokat is, nekem meg ezek voltak a kedvenceim, néha haikukat, verseket is íratott velünk. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Borzadályosan nyomasztó és felemelő a Gettó előadása. Végletes helyzetben elénk tárja az embert és az embertelenséget. Az elállatiasodott vadállatot, és a mindhalálig, lehetetlen körülmények között is kiirthatatlan humánumot. Fájdalmasan szép előadás a Gettó a művészet ellehetetlenüléséről, és mégis a legelborzasztóbb körülmények közötti létszükségletéről a Miskolci Nemzeti Színházban. Arról, hogy olyan létszükséglet, mint a betevő. Arról, hogy fegyverek közt hallgatnak a múzsák, és arról, hogy talán mégsem. Hogy nem lehet, hogy hallgassanak. Hogy miként lehetséges, hogy egy művész, adott esetben színész, aki zongorázik, szaxofonozik is, akár klasszikusokból fejből idéz, totálisan elállatiasodva, gyilkológéppé válik? Az elaljasodás, a lidérces kegyetlenség képviselőjévé, miközben meg-megnyilvánul még benne a lelki kifinomultság, hogy aztán erről totálisan megfelejtkezve, újra és újra rideg hidegvérrel öljön, mintha svábbogarakat taposna el. Szöcs Artur játssza Kittelt, azt a német tisztet, aki élet-halál ura. Megmutatja, hogy ezt élvezi is, nem ritkán kéjjel öl, máskor akár nagyvonalúnak, kegyesnek, bratyizósnak mutatkozik. Tovább a pepitamagazin.hu cikkére >>>
Utoljára 2023-ban jártam a Paris Photo-n. Azóta három dolgot sikerült elfelejtenem: a vásár szinte befogadhatatlanul nagy; meglepően sok magyar fotográfus van jelen – nemcsak fotókkal, hanem photobookokkal is; valamint azt, hogy a hömpölygő, vizuálisan telített térben váratlanul sok magyar származású alkotó munkájára bukkanhat az ember. Az idén 28. alkalommal megrendezett Paris Photo 179 művészeti galériát és 43 kiadót vonultatott fel, amelyek összesen 1385 fotóművész munkáit mutatták be. A párizsi vásár iránti érdeklődés évről évre nő, amit a kiállítások sorozatos sikere és a kereskedelmi eredmények is visszaigazolnak. Idén 60 új kiállító csatlakozott a Grand Palais résztvevőihez. A vásár 2025-ös kurátori fókusza a kötődést, az intimitást és a kapcsolatokat emeli ki, valamint a fotográfia történeti és kortárs megközelítései közötti párbeszédet. Egy másik kiemelt témakör ismét a technológia, különösen az „MI-ügynökök mint művészek” gondolata, amely a Conversations program több beszélgetésében is visszatér. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>> 
|
Tölgyfy Gergely (Fotó forrása: az Escargo Szobaszínház és az Eck Imre Alapfokú Művészeti Iskola facebook oldaláról)
