Keresés a honlapon:

Egy csapott evőkanál – Bittner Mónika: Kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben performansz

 

 

   A bejegyzésben mézről és borról írok néhány sort, egészségünkre gyakorolt hatása mindkettőnek csodálatos, az Istenek asztalán is megtalálható, természet ajándéka, aminosavak gazdag forrása. Ezzel a két sorral be is zárom a borral, mézzel folyó tömény unalmat és Pósalaky bácsi kedvenc szavajárásával annyit mondok: ugorgyunk! Az irodalmi művekből megismertük az összes jó bort, a filmekből a keserű mézt, ennélfogva nem is hozakodok elő valami vérszegény dologgal. Egyébként aki nem bírja a vért, az ne is olvasson tovább. Én eléggé edzett vagyok a meghökkentő dolgok tekintetében, voltam olyan előadásokon is, ahol többen elhagyták a színházat – sokszor rezgett a léc a „menjek vagy maradjak” kérdésben, de mindig maradtam – viszont amiről most írok, bevallom nem tudtam végignézni. Pedig az csak egy rövid összefoglaló volt az 1975. október 24-én bemutatott Lips of Thomas című Marina Abramović performanszának. Az esemény elején Marina meztelenre vetkőzött, majd a terem hátsó falára erősítette egy rá hasonlító, hosszú hajú férfi ötágú csillagba foglalt fényképét. A faltól nem messze megterített asztal állt, melyen egy üveg vörösbor, egy kiló méz, egy kristálypohár, egy ezüstkanál és egy korbács volt. Abramović leült az asztal melletti székre, és az utolsó cseppig megette a mézet, majd a kristálypohárba töltötte a bort, és lassú kortyokban megitta az egészet. Amikor kiürült az üveg, jobb kezével összetörte a poharat: a keze vérezni kezdett. Ezt követően felállt, és fényképének hátat fordítva a nézők szeme láttára borotvapengével egy ötágú csillagot metszett a hasára. A vérző művész megragadta a korbácsot, letérdelt és erős csapásokkal ütlegelni kezdte magát. A korbács véres csíkokat rajzolt a közönség felé fordított hátára. Ezután karjait széttárta és ráfeküdt egy jégtömbökből épített keresztre. A plafonra egy hősugárzó volt felerősítve, amely pont a hasára fújta a forró levegőt. Az élő húsba metszett csillag a forróság hatására újra vérezni kezdett. Abramović mozdulatlanul feküdt, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a kínjai addig tartanak, amíg a hősugárzó végleg fel nem olvasztja a jeget. Mikor már harminc percen át feküdt így, semmit sem téve az egyre elviselhetetlenebb fájdalom ellen, a nézők egy része nem bírta tovább nézni a szenvedését.

Néhányan a jégtömbökhöz siettek, felemelték, és egy kabátba csavarva kivitték a művészt. A két órás performansz ekkor és ezzel az aktussal ért véget.[1]

A performansszal kapcsolatban rengeteg tanulmány született, számomra legérdekesebbek a művészet határaival kapcsolatos kérdések, illetve azok a felvetések is rendkívül izgalmasak, hogy mikor kell beavatkozni egy ilyen típusú előadásnál. Itt ugyanis nemcsak játékból folyik a vér, ráadásul ez Abramović saját vére, tehát nyilvánvalóan komoly sérülése van az előadónak. Ha ezt nyilvános helyen látjuk, azonnal közbelépünk, de mi a helyzet egy előadáson? Vállaljuk a kockázatot, hogy tönkretesszük az előadást? Ha beavatkozunk, az a performansz sikere vagy kudarca? Hol vannak a határaink?

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-09-16 14:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.