Videó

A Műcsarnok csatorna videója




Keresés a honlapon:


Acta Romanica – Bene Krisztián: Magyar írók a Francia Idegenlégióban 1939-1940-ben I.: Hans Habe (Békessy János)

 

 

A franciaországi magyar diaszpóra a két világháború között

Az első világháborút követően sokan döntöttek úgy, hogy elhagyják Magyarországot és másik országban telepednek le átmenetileg, vagy akár véglegesen. Egyesek a Nagy Háborút követő zűrzavaros politikai időszak kárvallottjaiként döntöttek a távozás mellett, másokat pedig a gazdasági szükségszerűség késztett ugyanerre. A folyamatot az 1930-as években az antiszemitizmus folyamatos erősödése is felgyorsította, így hozzávetőleges becslések szerint a Magyarországot legális vagy illegális úton elhagyó magyarok száma a két világháború között mintegy 150.000 főre tehető. Ezek az emberek számos országot választottak Nyugat-Európában és Latin-Amerikában új hazájuknak, sokan pedig a demokratikus elveiről ismert és bőséges munkalehetőséget kínáló Franciaországban telepedtek le.

            Utóbbiak létszámára vonatkozóan számos különböző adat és becslés létezik, amelyek egymástól igen eltérő számokat adnak meg. A hivatalos szervek számadatai a legvisszafogottabbak, mivel ezek szerint mindössze legfeljebb 15.000 magyar kért hivatalosan munkavállalási és letelepedési engedélyt Franciaországban. A másik végletet a korabeli szereplők leírásai jelentik, amelyek 70.000 fős magyar közösségről tesznek említést. A jelentős eltérésnek több oka is lehet. Egyrészről feltételezhetjük, hogy számos olyan magyar volt, aki illegálisan tartózkodott az országban, ezért kívül maradt a hatóságok látókörén, ami önmagában is felfelé módosítja a magyarok számát. Másrészt azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a magyarok egy része a trianoni határváltozások miatt a hivatalos magyar országterületen kívülről érkezett, ezért ők a hatóságok nyilvántartásaiban más – román, csehszlovák, jugoszláv stb. – állampolgársággal rendelkező személyként jelentek meg, noha magyar nemzetiségűek voltak. Nemzetiségi hovatartozásuk a kortársak számára egyértelmű volt, ez köszönt viszont az első látásra túlzónak tűnő létszámadatokban. Mindezek alapján megalapozottnak tűnik a feltételezés, hogy a franciaországi magyar diaszpóra létszáma – bár a két évtized során nem állandó, időnként pedig jelentősen ingadozik – mintegy 40–50.000 főre tehető a két világháború közti korszakban.

            Ez a közösség elsősorban a nagyobb gazdasági központokban tömörült, így főként a Párizs környéki gyártelepeken és az észak-franciaországi bányavidéken találjuk meg tagjait, de kisebb-nagyobb csoportjai Elzász-Lotaringiában, Lyon és Grenoble térségében, sőt még Észak-Afrikában is jelen voltak. Ennek megfelelően ezek az emberek elsősorban az iparban tevékenykedtek, tehát többségük bányász és gyári munkás volt. Ugyanakkor sokan tevékenykedtek a különböző szolgáltató ágazatokban (idegenforgalom, vendéglátás), mint ahogy – jóval kisebb számban – értelmiségieket és művészeket is lehet találni köztük, akik Franciaországban folytattak tanulmányokat, vagy különböző okokból tartósan ott éltek. 

 

Magyarok a francia hadseregben és az Idegenlégióban

A francia hadvezetés számára 1939-re nyilvánvalóvá vált, hogy a világháború kitörése csupán idő kérdése, amelyre ekkoriban kezdett el felkészülni – jócskán megkésve, ami végzetes következményekkel járt az összecsapás kimenetele szempontjából. Ennek jegyében tette lehetővé a külföldi állampolgárok számára is a francia haderőhöz való csatlakozást. Ezzel a lehetőséggel a háború 1939. szeptemberi kitörése után közel 100.000, Franciaországban tartózkodó külföldi – elsősorban lengyelek és csehszlovákok – élt is, de különösen nagy számban voltak a polgárháborúban a vesztes oldalon küzdő spanyolok is. Tekintettel arra, hogy lengyel és csehszlovák emigráns kormány is létezett, ezen nemzetek tagjainak engedélyezték saját alakulatok felállítását, a többi önkéntest azonban automatikusan a Francia Idegenlégióba irányították, amelynek létszáma néhány hónap alatt 22.000 főről 49.000 főre növekedett. Ekkora tömegű önkéntes jelentkezésére a francia hadigépezet nem volt felkészülve, ezért az önkéntesek kiképzése és felszerelése meglehetősen lassan és gyakran méltatlan körülmények között zajlott. Ennek ellenére az 1940. május 10-én meginduló német offenzívával szemben hét nagyobb (a 11. és 12. légiós gyalogezredet, a 21., 22. és 23. légiós menetezredet, valamint a 13. légiós hegyi könnyűdandárt és a 97. felderítőcsoportot) és több kisebb légiós alakulatot bevetettek. Függetlenül felszerelésük és kiképzésük színvonalától, a főként közép-európai és spanyol menekültekből álló egységek elszántan harcoltak és számos kitüntetést érdemeltek ki, azonban hatalmas veszteségeket szenvedtek, tagjaik többsége elesett vagy hadifogságba került. Az egyetlen kivételt a 13. könnyűdandár képezte, amelynek nagyobbik fele – részben magyar származású parancsnoka, Raoul Magrin-Vernerey alezredes vezetése alatt – Nagy-Britanniában csatlakozott Charles de Gaulle tábornok Szabad Francia Erőihöz és a szövetségesek oldalán harcolt a háború végéig.

 

A hozzáférhető francia és magyar levéltári anyagokban végzett kutatások alapján közel 2.000 magyar nemzetiségű személyt sikerült azonosítani, aki ebben az időszakban a francia haderő kötelékében teljesített szolgálatot, akiknek döntő többsége, 1.578 fő a Francia Idegenlégió soraiban harcolt. Ennek a csoportnak a részletes bemutatása nélkül – amelyre itt terjedelmi okokból nem nyílik lehetőség – arra teszünk kísérletet, hogy bemutassunk néhány olyan magyar (származású) írót, akik irodalmi munkásságukkal méltán vívtak ki maguknak hírnevet, ugyanakkor az is közös a sorsukban, hogy hosszabb-rövidebb ideig ennek a hazánkban is híres alakulatnak a kötelékében szolgáltak az 1939–40-es sorsfordító év során.

 

Az események egyik krónikása

Mint az a fentiekből is kiderült, a levéltári információk képezik az alapját minden komolyabb történeti kutatásnak, amelyek lehetővé teszik, hogy jobban megismerjünk egy-egy eseményt, jelenséget vagy folyamatot. Ugyanakkor ezek a gyakran szikár és nem is mindig túl részletes adatok csak a valóság egy szeletét tudják közreadni az adott téma iránt érdeklődő kutatónak. Ezeknek az információknak a kiegészítéséhez és új elemekkel való gazdagításához nagy segítséget jelentenek a résztvevők visszaemlékezései, amelyek változó számban és minőségben állnak rendelkezésre a különböző kutatási területeken. A légiós menetezredek soraiban szerencsés módon több író is szolgált, azonban csupán egyetlen olyat ismerünk, aki végigharcolta a franciaországi hadjáratot, túl is élte azt, utána pedig külön könyvet szentelt neki, amely fontos forrást jelent az események jobb megismeréséhez. Az alábbiakban az ő életútját mutatjuk be röviden.

Hans Habe (eredeti nevén Békessy János) 1911. február 12-én született Budapesten Békessy Imre újságíró fiaként. 1920-ban édesapja családjával a politikai üldöztetés elől Bécsbe költözött, így Bécsben tett érettségi vizsgát, majd ezt követően előbb a Bécsi Egyetemen német filológiát, később pedig Heidelbergben jogot hallgatott. Ennek ellenére az írásból kívánt megélni, ezért 1929-től egy bécsi lap riportere, majd az osztrák szövetségi kancellária sajtófotó osztályának munkatársa. Számos magyar lap bécsi tudósítójaként is dolgozott, cikkeit H. B. (Hans Békessy) monogrammal jegyezte, egy idő után pedig ennek fonetikus változatát vette fel vezetéknévnek, így lett Habe. Svájcban dolgozva 1935-36-ban több lap népszövetségi tudósítója is volt. Első regényében (Hárman a határon át, 1937) és számos újságcikkeiben határozottan szembehelyezkedett a náci eszmékkel, így az Anschluss után el kellett hagynia Ausztriát, ahol betiltották az írásait, és Svájcban telepedett le, ezt követően pedig 1939-ben önkéntesként jelentkezett a francia hadseregbe, ahol Jean Békessy néven regisztrálták az iratok tanúsága szerint.

Külföldiként az Idegenlégió 21. menetezredébe nyert beosztást, ahol a háború időtartamára szolgálatot vállaló önkéntesek sorait gyarapította őrmesteri rangban. Leírása alapján a kiképzés nem csupán elégtelen időtartamú volt, de a szükséges felszerelés és fegyverzet hiánya is csökkentette a hatékonyságát. A helyzet a frontra induláskor sem változott, mivel az alakulat tagjainak elenyésző kisebbsége kapott modern fegyvereket, a többség első világháborús vagy még régebbi fegyvereket kapott. A kijelölt állások elfoglalása után heves légi és tüzérségi támadás érte az alakulatot, amely jelentős veszteségeket okozott, emellett az ellátás is hiányos volt, a katonákat az éhség is kínozta, de Habe szerint ennek ellenére is tartotta magát az ellenség támadásaival szemben. A német offenzíva során előretolt megfigyelőként elszakadt alakulatától, de később sikerült újból csatlakoznia hozzá, így annak soraiban vonult vissza Sainte-Ménehould-ig, ahol részt vett a stratégiai fontosságú közlekedési csomópont védelmében, amely rendkívül komoly áldozatokat követelt az ezredtől, amelyben Habe szerint a felsőbb katonai parancsnokság inkompetenciája is komoly szerepet játszott. Az ezt követő visszavonulás során német fogságba esett, a Dieuze-ben létrehozott fogolytáborba került, ahol német nyelvtudásának köszönhetően tolmácsként szolgált a tábor német vezetése és a hadifoglyok között. Augusztus folyamán sikerült megszöknie a fogságból, átjutott a szabad zónába, onnan pedig Svájcba, ahol csatlakozott családjához. Mivel ezt követően szabadon mozgott a két ország között, a francia katonai hatóságoknál is jelentkezett, amelyek augusztus 31-én hivatalosan leszerelték, ezzel katonai szolgálata véget ért.  

Ezután Spanyolországon és Portugálián keresztül az Egyesült Államokba utazott, ahol vízumot kapott és megírta háborús élményeit (Ha elesnek mellőled ezeren…, 1941), amely hatalmas sikert aratott, 24 nyelvre fordították le. Belépett az amerikai hadseregbe, ahol sajtótisztként szolgált őrnagyi rangban. 1944-ben a Radio Luxemburg és a 12. Amerikai Hadsereg Hangja rádió igazgatója volt. az elfoglalt német nyelvű területek sajtószolgálatának megszervezésével bízták meg. Németországban a háború lezárulta után újjászervezte a sajtot, új lapokat hozott létre. A Neue Zeitung (1945-46), majd a Münchener Illustrierte, a Sonntagszeitung és az Echo der Woche főszerkesztője, majd 1970-től a Welt am Sonntag hírmagyarázója volt. Sokáig felváltva élt Németországban és az Egyesült Államokban, ahol regényei és forgatókönyvei igen sikeresek voltak. Az 1960-es években utolsó feleségével, Balla Licivel Svájcban, Asconában telepedett le. 38 regénye jelent meg, melyeket számos nyelvre lefordítottak, a Küldetés című regényéből Szántó Erika rendezésében film készült Magyarországon Küldetés Eviánba címmel. 1977-ben hunyt el.

 

 

Tájékoztató irodalom

Comor, André-Paul (szerk.): La Légion Étrangère. Histoire et dictionnaire. Paris, Robert Laffont – Ministère de la Défense, 2013.

Filyó Mihály et al.: Magyarok az európai antifasiszta ellenállási mozgalmakban. Budapest, Móra, 1986.

Habe, Hans: Ha elesnek mellőled ezeren… Budapest, Kossuth, 1969.

Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar életrajzi lexikon (1978–1991). Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.

Komját Irén – Pécsi Anna: A szabadság vándorai. Magyar antifasiszták Franciaországban 1934-1944. Budapest, Kossuth, 1973.

Mahuault, Jean-Paul: Engagés volontaires à la Légion étrangère pour la durée de la guerre (E.V.D.G.) 1870-71, 1914-18, 1939-45. Paris, Grancher, 2013.

Molnár Sándor: Magyar sors francia földön. Párizs, Párisi Magyar Akadémia, 1931.

Pécsi Anna: Magyarok a franciaországi forradalmi munkásmozgalomban 1920–1945. Budapest, Kossuth, 1982.

Porch, Douglas: La Légion étrangère 1831-1962. Paris, Librairie Artheme Fayard, 1994.

 

 

 

  
  
 

Bene Krisztián (Pécs, 1980) romanista, történész, a Pécsi Tudományegyetem Francia Tanszékének vezetője

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.